Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. január

2002-01-05

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JANUÁR 5., SZOMBAT Reformszínház anno 1932 Hetven éve tartotta utolsó bemutatóját az egykor volt Új Színház Általában akkor emlékezünk meg egy színházról, amikor felépült-megnyílt. Ezúttal viszont az utolsó bemutatót választottuk, mert addigra az az Új Szín­ház, amelyről itt szó lesz, már nem volt sem új, sem eredeti, sem pedig érdekes. Ezen a néven egyébiránt máig hét teátrum műkö­dött, illetve működik a fővárosban. Időrendben: 1903-ban a Kerepesi úti Tabarin mulató helyén, 1920-ban a Városligetben, 1922-ben az Építők Szék­házában, 1927-ben a Révay utcában, 1933-ban az Akácfa utcában, 1945-ben a Rózsa utcában, napja­inkban pedig a Paulay Ede utcában. A fentiek közül a Révay utcai kapta a legnagyobb szócikket a lexikonban - nem véletlenül. A Nyugat 1925. évi I. kötetének 610. oldalán Schöpflin Aladár ezt írta: „A színház ma nem tud eleget mondani az embereknek... a közönség nem kap elég újat, eredetit, érdekeset a színpadtól és nem tudja, miért lelkesüljön. Megérett az idő egy új szín­játszó és a rendező-technika inaugurálására, egy olyan reformra, amilyent annak idején Párizsban Antoine és Németországban Brahm és Reinhardt kezdtek, csak azt nem tudni, honnan és hogyan fog jönni ez a reform...” Ma már tudjuk, hogy ez a reformteátrum a Révay utcai Új Színház volt. Direktoráról, Upor Józsefről (Bp., 1877. VII. 13.-1938. XII. 18.) a lexikonok csak színigazgató­ként tudnak (Apollo Kabaré, a Royal Apollo, a Fasor Kabaré, a Profetograph), pedig kávéház-tulajdonos volt, még­pedig a főváros legforgalma­sabb, nagyméretű kávécsarno­­kának tulajdonosa a tőzsde épü­letében. Tőzsdezárás után itt bonyolódott az úgynevezett magánforgalom nagy része. Az igaz, hogy Upornak más becs­vágya volt, nem érdekelte a kö­rülötte tomboló ár-tohuvabohu, ő a színházzal kacérkodott. Tel­jesen tájékozatlanul indította el a Park Kabarét. (Jellemző, hogy egyik tanácsadójára hallgatva tévedésből Balassa Emilt hívta konferansziénak, aki a Vígszín­ház komoly és ismert művésze volt, csak éppen erre a feladatra teljesen alkalmatlan.) Eközben fia, Upor Tibor a berlini német egyetemen készült mérnöki pályára. Ment is a távirat apjától: gyere haza, színházat csinálunk. S valóban, néhány évvel később, a tőzsdei kávéház megszűnése után, 1927-ben Upor József felcsapott színigazgató­nak. Akkor már a fia építette át a Révay utcai Folies Caprice helyiségét Új Színháznak, valóban művészi ízléssel, 600 fő befogadóképességgel. S ő lett a dísz­lettervezője. Így hát az Új Színház legfőbb eredmé­nye, hogy Upor Tibor a mérnöki rajzasztalt cserben­hagyva, itt indult és lett utóbb a Nemzeti, a Víg- és a vidéki színházak legkeresettebb díszlettervezője. Persze volt ennek a kis színháznak más eredmé­nye és érdeme is. Eleinte úgy látszott, hogy Em­őd Tamás művészeti vezető és Bársony István főrende­ző csatlakozik műsorukkal az első világháborút kö­vető nacionalista, irredenta hivatalos szellemhez. Az első két kabaréműsoruk után azonban áttértek az egész estét betöltő darabokra, és szokatlanul nagy si­kert értek el. De előbb idézzük Szép Ernő avatóbe­szédét melyet az Új Színház megnyitásának estéjén tartott 1927. október 27-én: „Az Új Színház színésznői, igazgatói, színészei, ügyelője, súgónője, díszítői, öltöztetőnői, jegyszedői, szerzői szép jó estét kívánnak a legelső előadás ün­nepi vendégeinek­­ egy régi jó pajtásuk torkán ke­resztül, aki hitet tenni állott erre a vadonatúj szín­padra, hitet tenni az új színház társulata mellett, az ország amaz író-cselédjei nevében, akik lopott jó­kedvükből áldozni szoktak Pest fia­ színpadjain. Hívek maradunk ezekhez a mi szeretett bajtár­sainkhoz, azon leszünk mink is minden szívünkből, hogy lombosodjon ez az új fészek, úgy, ahogy meg is érdemli, hiszen akik belé költöztek, azokat a művé­szeinket a magyar közönség tapsa verte idáig való útjukon. Új színház Pesten... nem lesz-e sok a jóból? Nem, kegyes közönség, hadd, úgy érezzem, nem sok ne­­kü­nk az özön sem abból a jóból, ami feledkeztetni jön a m­i életünket. És el tud ez a zsinatos Budapest, igenis el tud ez lepni még egy nézőteret, ha csak azt veszem, hogy ne sietnének minden rangtalan német kompániát megélvezni s ne futnának vaktában min­den fölösleges mozidarab felé: hát a magunkénak érzött kíváncsiságából gavallér módra tarthat el Bu­dapest még egy ilyen kecses, becses színházikót, még ha még egyszer akkorák volnának is! Nem, gyerekek, nem más színház elől kívánjátok a publikumot elcsenni, nem kívánjátok senki fogyaté­kát, bánatát, ismerlek én... olyanok vagytok, mint a hangászmadarak, akiknek akkor van a legjobb ked­vük, amikor a legtöbben vannak, olyanok vagytok, mint a virágok, mint a csillagok, akik mind az egy­más boldogságától ragyognak... Magyarok ezek, akár a debreceni mézesbáb, fiata­lok, mint a forrás, gyönyörűségünkre teremtődtek, akár a zeneszerszámok. A mi gondtalanságunk a gondjuk, a mi pihenésünkért keresik a fáradságot és álmatlankodnak a mi szépséges álmainkért. Intsetek csókot nékik fuvolás Euterpe, nevetős Thaleia, szerelmes édes Erato, te is könnyes Melpomené­s ihlető Polihymnia, ne restelljetek egy kegyelmes tekintetet ideális egetek közül ide le a nagy szívdobogva várakozó, jóravaló színésznépre, méltóztassatok a legmagasabb védnökséget elvállal­ni felettük. Előre gyerekek, sok szerencsét!” Mondjuk ki nyíltan, amit Szép Ernő kerülgetett: reformszínházról van szó! S ez végül is csak a be­­csukás után derült ki! Az első siker az orosz-jiddis An-Ski, S. (Slojme Zamnvill Rapoport) kabbalista drámája, a Dybuk, ki a darabot a Sztanyiszlavszkij Színháznak írta, és Bia­lik héber fordításában a Habima Színház játszotta Vahtangov rendezésében óriási sikerrel. Részlet a Dybukról szóló kritikából: „... A zsidó középkor misztikus vallásbölcselete megteremté a kabbalát... ezt dramatizálta a szerző. Amikor a Habimah orosz színtársulat elő akarta ad­ni, a szovjet művészeti tanács betiltotta. Csak amikor Gorkij és Stanislawski kérvénnyel fordultak Lunac­­sarszkijhoz, engedte meg előadását jiddis nyelven... Azóta a Habimah bejárta vele egész Európát és Amerikát. ... Az Új Színház Harsányi Zsolt kitűnő fordításá­ban mutatta be. A zsidó Rómeó és Júlia, mert Shakespeare alkotá­sával van lelki rokonsága a darabnak, a po­rosz-orosz határon játszódó miliőjével fokozta a kö­zönség érdeklődését. ” Pálóczy Edgár kritikája ezután dicséri Somlay Artúrt a mitopolisi csodarabbi szerepében, Baló Elemért Chanan szerepében, Gerő Erzsit Lea, Toro­nyi Gyulát, Gellért Lajost, Halmy Margitot, Szegő Endrét és a rendező Bársony Istvánt. Ez már igazi kasszasiker, és a százas sorozattal megjött a bá­torság is. A következő darabot Hont Ferenc hozta Párizsból, ő fordítja és rendezi is a színház­ban Henry Lenormand Számom c. darabját, melyről a Színházi Élet 1928. április 15-i számában Hofst így írt: „Ötvenfokos siker - árnyékban. ...összehasonlítot­tam a sikert a párizsival, s meg­állapíthattam, hogy Gellért La­jos, Tassy Mária, Dajbukát Ilo­na, Boross Géza, Heltai Andor és a rendező Bársony István, sőt az Upor Tibor tervezte díszlet is jobb, hatásosabb. Különösen Dajbukát Ilona a tropikus vidék egész bujaságát, fülledtségét, szenvedélyességét va­rázsolja a néző elé, gonoszságában vért forraló, jósá­gában ellágyuló, érzékiségben lihegő hangjával.” A következő bemutató pedig már több mint bátor­ság, az már merészség: O’Neill Szőrös majom című drámájának előadása. A szürrealista drámában a ka­zánfűtő szerepében Csortos Gyulának már a maszk­ja is eseményszámba ment, alakításában pedig a szenvedő állat­ember megjelenítésére művészi ereje egész arzenálját felsorakoztatta. A társulatról már többé-kevésbé szó esett, de talán legnagyobb érdeme ennek a színháznak, hogy szó­hoz juttatott, mégpedig valódi sikerrel, olyan fiatal, sőt első darabos magyar szerzőket, akik merészsé­gükkel és kritikai szemléletükkel szöges ellentétben álltak a kezdő repertoár nemzetieskedő műsorával. Ilyen volt Boross Elemér Vakablaka. Első darabja volt, és világsiker. A börtönben játszódó színmű a polgári társadalom félretaszítottjainak sorsáról be­szélt, akik az anarchizmusig jutnak el, vagy akik­ szá­­mára a börtön a menekülést jelenti a kint rájuk sú­lyos teherként nehezedő életből. Bár a jobboldali és konzervatív lapok berzenkedtek a darab ellen, kény­telenek voltak elismerni, hogy a színműírás új tehet­sége jelentkezett. Egy másik darabja még képviselő­­házi interpellációt is kiváltott, sőt betiltást is. A színház merészségét jelezte Bródy Sándor Lyon Lea című drámája is, öt évvel az író halála után. Az ilyen vakmerő stiláris kísérletek persze nem mindig jártak olyan anyagi eredménnyel, mint az első idők százas sorozatú darabjai, így érthető, hogy bekövet­kezett némi pénzügyi nehézség: Torday Ottó, a társ­­igazgató kivonta a pénzét a színházból­­ felesége féltékenysége miatt. Szerinte ugyanis Nagy Endre, Hejermans, Földes Imre, Gellért Lajos, Rostand he­lyett Siliga Ferencet, Bukovinszky Pétert, Kelemen Viktort kellett játszani. Ekkor már nem volt reform­színház az Új Színház. Addig azonban megvetette alapjait a két év múlva megnyitott Bethlen Téri Színháznak, amely 1929-től 1937-ig a nyomdokain haladt. Upor Józsefet pedig élete végéig csak az vigasz­talhatta, hogy nemcsak néhány új drámaírónak nyi­tott utat, hanem Tibor fiát is elindította a maga érté­kes és sikeres színpadtervezői művészi pályáján. Alpár Ágnes Dajbukát Ilona, a Számum sztárja A tropikus vidék egész bujaságát, fülledtségét, szenvedélyességét varázsolja a néző elé, gonoszságában vért forraló, jóságában ellágyuló, érzékiségben lihegő hangjával. Csortos Gyula a Szőrös majomban A Révay utcai házban eredetileg mulató volt Fadrusz a játszótéren Havas Krisztus-kereszt a város szélén, Pestszentlőrincen. Jelen­téktelennek tűnik, de nem az. Kuriózum inkább. Alkotója Fadrusz János, a kolozsvári Má­tyás-szobor megformálója. De Kolozsvár messzire esik Pestszentlőrinctől, s ez a kereszt is a Mátyás-szobortól. Van persze szobor Lőrincen is szép számmal, de az nem mond­ható, hogy sok Fadrusszal dicse­kedhetnének. Igazából azzal az eggyel sem dicsekednek, ame­lyikkel pedig tehetnék, de alig is­meri valaki ezt az eldugott feszü­letet, amely ott áll a hatalmas Hargita téren, a kitaposott gya­logutak metszéspontjában. Gye­rekek építenek mellé hóembert, kutyát sétáltatnak körülötte, ka­lapot emelni a keresztnek már rég nem szokás. Pedig ha utánanézünk, kide­rül, hogy nem is olyan jelenték­telen ez a Krisztus Fadrusz élet­művében. Ezzel aratta első nagy sikereit. Eredetileg a vizsgamun­kája volt a bécsi művészeti aka­démián, de 1892-ben Budapes­ten a Képzőművészeti Társulat ezerforintos nagydíját is elnyerte vele. Mintázásakor egyik modell sem vállalta, hogy Fadrusz rajta tanulmányozza a felfeszített test izmainak működését, így a szob­rász magát kötöztette fel a ke­resztre, s a látványt több nézet­ből lefényképeztette. E képek alapján mintázta meg a szobrot, melyről később több másolatot is készíttettek. Került belőlük a po­zsonyi evangélikus líceum ká­polnájába, a szegedi Móra Fe­renc Múzeumba, a Nemzeti Ga­lériába, sőt az angliai Exeter templomába és ide, Pestszent­­lőrincre is. Fadrusz sírján, a Ke­repesi úti temetőben szintén ugyanilyen áll. Lőrincen 1935-ben állították fel, valószínűleg a cserkészmoz­galommal összefüggésben, mert két év múlva ugyanezen a téren cserkészház is épült. A szobron idő ütötte sebek látszanak, ujjnyi vastag repedések éktelenkednek rajta. Pedig megérdemelné az al­kotója művészi rangjához méltó bánásmódot. Csordás Lajos FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT ______T­ERÍTÉKEN_________ Egeret szül az elefánt Valószínűleg úgy történhetett, hogy a Magyarországot, ezt a csábítóan kaotikus vadászmezőt becserkésző olasz tulaj összedug­ta fejét alázatos magyar alkal­mazottaival, és a nagy ötletelés­nek az lett az eredménye, hogy a Döbrentei téri, példásan felújí­tott szép régi ház homlokzatára kikerült egy hatalmas vászonle­pedő, miszerint a Villa Doria, a csak néhány hete megnyílt olasz vendéglő a város legjobb olasz étterme. Az ember már befelé is furcsállja ezt a mondatot. Van benne valami dölyfösség, de van benne valami csibészes ötlet is, úgyhogy inkább mosolyog, mint bosszankodik. Kifelé már másképp fest a do­log. A Villa Doria állítása ugyanis egyszerű hazugság. Rá­adásul a cinikus, nagyképűsködő és erőfitogtató fajtából való. A nagyszerű épület ugyanis kifeje­zetten gyenge, gondatlan és osto­ba konyhát rejt. A tulajdonosok, ha már mindenképpen üzenni akartak az arra járóknak, egyér­telműbb tényekre szorítkozhattak volna. Kiírhatták volna, hogy a város legújabb vendéglője a Vil­la Doria, vagy azt, hogy az egyik legnagyobbja, vagy azt, hogy hölgyeim és uraim, volt gondunk a falfestésre. Mindegyik állítás­sal igazat mondtak volna, és ak­kor nem kellene megszégyenül­­ten, hazugon gubbasztaniuk min­den távozó vendég háta mögött. A Villa Doria ugyanis valóban nagyon tisztességesen van beren­dezve, a falak szép velencei stíl­ben dekoráltak, és a vendégeknek hatalmas, egybenyitott termeken kell bevonulniuk, mintha egy perspektivikus díszletfestmény­ben sétálnának. Ígéretes az érkezés a Villa Doriába, ha a hely eleganciája már elsőre is kissé kellemkedőbb a kényelmesnél. A teremfőnöknő nadrágkosztümben és csúf mű­anyag talpú cipőben kísér a he­lyünkre, és nem tudjuk, csak érezzük, hogy itt valami nincs rendben. A szépen terített aszta­lon meglehetősen ronda teríték, ipari neutrális design, de a pin­cér természetes figyelmessége helyrebillent mindent. Ugyanez a pincér aztán majd elegánsan el­feledkezik az előételünkről, a le­ves és a főétel között pedig mint­egy húsz percet várat bennünket. És majd ő teszi asztalunkra a rozsdamentes salátaolajos kan­­csót is, melyre piros műanyag be­tűt ragasztottak, hogy tudjuk, mi van benne. Menzai szellők fújdo­­gálnak a Villa Doria pazar dísz­letében, a surranó pincérek kö­zött. Mindezt csak megerősíteni tudja a konyha. A húsleves tortellinivel jellegtelen, a para­dicsomleves azonban kelleme­sen édeskés és friss. Az előétel­ről nem tudunk nyilatkozni, ha­csak azt nem, hogy legalább nem írták a számlához. Meglep­ve láttuk, hogy a Villa Doria pizzát is árul. Miért is ne, gon­doltuk. Egy jó paprikás krumpli a legfinomabb magyar vendég­lőnek is becsületére válhat. Ha jó. A Villa Doria pizzája azon­ban rossz. A pizza carpaccio ki­fejezetten érdektelen, rutinos és durva. A vesepecsenye gor­­gonzolamártással sem különö­sebb meglepetés. Tisztességes, jóravaló étel, semmi több. Miközben eszünk, végiggyalo­gol a termeken a tulajdonos: szét ifi go­ll szivar, fenéken lelógó farmernadrág, sípulóver­­ és gyarmatosítói fennhéj. Nem biz­tos, hogy jó cégér. A desszertek közül a tartuffa, a kávéban úszó jégkrém fagyott és élvezhetetlen, a fagylalttal töltött palacsinta azonban finom. Ha visszagondo­lunk az ebédünket kezdő nagyon gyenge minőségű, de drága pezs­gőre, és ha ránézünk a desszert jéggé dermedt gömbjére, megle­hetősen otrombán kereteződik be a Villa Doriában elköltött étkezé­sünk. A Villa Doria valótlan állítá­sával szemben olvasóinknak sze­retnénk elmondani, hogy a város legjobb olasz vendéglője a Krizia, a legjobb pizzát az Alko­tás és a Márány utca sarkán, a Da Lellóban sütik, hétköznapok­ra pedig a megbízható Ok Itália vendéglőket ajánljuk a körúton. Konyha: gyenge trükk Kiszolgálás: minőségi szemfényvesztés a Wittman fiúk

Next