Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. augusztus
2002-08-05
24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. AUGUSZTUS 5., HÉTFŐ Porzó, Csicseri Bors, Forgó bácsi Százhuszonöt éve jelentek meg Ágai Adolf pesti tárcái Porzó divatos tárcaíró, Csicseri Bors élclapszerkesztő. A jóságos Forgó bácsi egy gyermekújság gazdája. Ezeknek az írói álneveknek viselője, Ágai Adolf, a legkevésbé sem volt hasadt személyiség. Három énje jól megfért egymással. 1877-ben elérkezettnek látta az időt, hogy könyv alakban is kiadja „Porzó tárcza-levelei”-t. A hírlapi cikkek javát tartalmazó gyűjtemény élénk visszhangot váltott ki. Egyik bírálója, Arany László szerint Porzó „érdemei között talán legkiválóbb az, hogy megtalálta a tárcaírásban azt a hangot, amelyen a régóta művelt s igen kifejlett francia könnyebb fajta tárcaírás elevenségével, könnyedségével írhat, de mégis magyarul és magyarosan”. Pedig Ágai (akkor még Rosenzweig) Adolf nem is magyarul, hanem horvátul tanult meg először, Eszék környékén, ahol négyéves koráig lakott. Apja vallásos lengyel zsidó családból származott, az üldözések elől menekült Magyarországra, és 1836-ban, amikor Adolf megszületett, a Bács megyei Jankovácon (Jánoshalmán) volt orvos. A család később Pécelre, majd Nagyabonyba költözött, Ágai itt járt elemibe, itt kezdte meg a középiskolát. Tanult a pesti piaristáknál, a nyolcadik osztályt pedig a nagykőrösi gimnáziumban végezte. Első írói szárnypróbálgatásait Arany János tanár úrnak mutatta meg, véleményét kérve, hogy elküldje-e az egyik balladáját valamelyik folyóiratnak. Élete végéig őrizte a vörös tintás választ: „Bátran, jelent már meg rosszabb vers is ennél!” Rosenzweig József doktor azonban nem írónak, hanem orvosnak szánta a fiát. (Noha maga is írogatott, Vörösmarty- és Petőfi-verseket fordított héberre, sőt egy magyar nyelvű értekezése is megjelent a tetszhalálról.) Nem volt apelláta, Adolf beiratkozott Bécsben az orvosi egyetemre, amit becsülettel el is végzett. Más kérdés, hogy jobban érezte magát a bécsi magyar hírlapírók között, és cikkeket kezdett küldözgetni a Hölgyfutárnak, a Vasárnapi Újságnak, a Honnak és más lapoknak. A pályaválasztás kérdése ezzel el is dőlt. Porzó a Honban és a Pesti Naplóban lépett fel tárcaleveleivel, Csicseri Bors a Bolond Miskában tűnt fel, Forgó bácsi a Kis Lap című gyermekújságot szerkesztette, ráadásul Ágai a saját nevén is kiadott egy képes irodalmi hetilapot Magyarország és Nagy Világ címmel. Az igazi huszárvágás azonban a nagyvárosi, „polgárosult” humort megtestesítő élclap létrehozása volt. Ágai Adolf (azaz Csicseri Bors) a Deákpárt megbízásából alapította meg a Borsszem Jankót, amelynek első száma 1868. január 5-én került az utcára. Támadták is az ellenzéki lapok, legendák keringtek arról, hogy milyen hatalmas öszszeggel támogatja a kormány. A vádakat egyrészt a siker cáfolta meg (az előfizetők száma két év alatt 600-ról 4000-re ugrott, és ez már bőven hozott nyereséget), másrészt a Borsszem Jankó csöppet sem bánt kíméletesen a kormánnyal. Ágai következetesen vívta „azt a háborút, amelyet, mióta élek, folytatok a nyegleség, a léhaság, a dölyf és a »virtus« ellen - a magyarság, a lelkiismeret szabadsága s a civilizáció mellett”. Ezt a szemléletet fejezték ki az élclap - nem túlzás - zseniális figurái: Mokány Berci, a bárdolatlan vidéki nemes; Mihaszna András, fővárosi m. k. rendőr („mert rendnek muszáj lennyi!”); Lengenádfalvay Kotlik Zizzabella, a csúnyácska honleány; Spitzig Iczig, a magyar érzelmű zsidó kispolgár (akinek a fiát már Spitzényi Árpádnak hívják) meg a többiek. Csicseri Bors tollhegyre tűzte a metropolissá növekvő Budapest sok jellegzetes alakját, és nem véletlen, hogy Porzó legjobb, legfrissebb tárcalevelei a Fővárosi képek ciklus darabjai. Mint Arany László rámutatott: „A gőz és villany mai korszaka, könnyű világforgalmával, iparának ezernyi leleményével, a művészetek közhasználatát megkönynyítő intézményeivel, váratlanul gyorsan szakadt a fejünkre s vitt véghez fővárosunkban egy társadalmi átalakulást... Ám ez áradat tetején lebeg Porzó tárcáinak egyik jelentékeny része.” Az 1877-es könyvben éppoly élvezetes olvasmány a „Kerepesi, Soroksári út és a belőle szerteágazó közök nyirkos tanyáiba” elvezető Budapesti rejtelmek, mint a gazdasszonyok tárlatáról szóló írás. Íme egy kis Ágai-stílustanulmány: „Ma a tárlat nem tüzetesen gazdasszonyi. A konyha és éléskamra dicsőséges, párolt és fojtott, savanyított és cukorba főtt, füstölt és aszalt, sült és főtt csodái a szakácsművészetnek, a nyárs és főzőkanál classicismusa hátrább szorult a salon és a tű remekei elől.” A kiállító hölgyeknek ki kellett tenniük magukért, hiszen a királyné látogatását várták. A legtüneményesebb tárca címe: Budapest ezer év múlva. Egy hajnalon Porzó arra ébred, hogy 1872. május 12-e van. Lelkesen bejárja Budapestet egy gyönyörű fiatal lány társaságában, a városi tanács ugyanis 30 ezer hajadont fogadott fel, hogy az idegeneket kalauzolják. Egy roppant utca tövében (gyors omnibusszal azért öt perc alatt a túlsó végén lehetünk) éppen Széchenyi-szobrot állítanak. Örömteli meglepetés: egy színlap a Bánk bán aznap esti előadására csalogatja az embereket; kissé fáj azonban olvasnia, hogy „az ódon magyarságból maiba átfordította Bárányfellegi Üvöt”. (A látnoki képességű Ágai 1916-ban halt meg. Szinte napra hatvan évvel később volt a bemutatója az Illyés Gyula „átigazította” Bánk bánnak.) Pazar ékszer-, szövet-, bútorcsarnokok tárulnak Porzó szeme elé. Hol vannak a boltőrök? - kérdezi. Kísérője elnézően mosolyog: „Minek? E csarnokok mindegyike oly gépezettel van ellátva, mely azt, ki a tulajdonos távollétében lép át a küszöbön, láthatatlan fogókkal ragadja meg úgy, hogy kiabálni kénytelen, mire az egyetlen szolga, ki a 10 000 bolt őrzésére untig elég, gőzcsizmáival két perc alatt ott terem.” A városnak, melyet 1000 láb magasan, vasoszlopon álló villanynap világít meg, Vác, Hatvan, Pilis és Fehérvár külvárosokkal 10 millió lakosa van. Porzó ilyennek képzelte 2872 Budapestjét. Majd meglátjuk, ha gőzcsizmáinkkal ott termünk. Torda István Ágai következetesen vívta „azt a háborút, amelyet, mióta élek, folytatok a nyegleség, a léhaság, a dölyf és a »virtus« ellen - a magyarság, a lelkiismeret szabadsága s a civilizáció mellett”. I. */im. január S*íit. Az élclap első száma Ágai Adolf (félmeztelenül), balról Jókai Mórral a Bolond Miska karikatúráján FORRÁS: BORSSZEM JANKÓ ÉS TÁRSAI Festőállvány. A Ferenciek tere Schickedanz Albert ecsetjével Schickedanz Albert (1846-1915) művészetében jól megfért egymással az építészet és a festészet. Pályája elején még nem tudta pontosan, hogy melyik művészeti ág mellett döntsön. Már Ybl Miklós irodájában dolgozott építészeti és ornamentikarajzolóként, amikor festői ösztöndíjat pályázott meg a müncheni akadémiára. Pályázatában a festészet iránti vonzódását gyermekkorára vezeti vissza. Az építészeti iskolákat csak apja kérésére végezte el. Ösztöndíjkérelmét elutasították. Ezután több építési irodát járt végig, majd végül visszatért Yblhez. 1878-ban titkári állást vállalt az akkor alakuló Iparművészeti Múzeumban. A következő évben már részt vett a Képzőművészeti Társulat téli kiállításán, igaz, még csak egy arcképpel. 1880-ban Schickedanz Albertet a vallás- és közoktatási miniszter kinevezte az akkor induló Iparművészeti Szakiskolába az ornamentális és műszaki rajz tanárának. Majd megbízást kapott a Nemzeti Múzeum üvegablakainak megtervezésére. Ebben az időben még csak a portréfestészettel próbálkozott. Festői tevékenységének első komolyabb sikerét az 1884-1885-ös budapesti látképpályázatra beküldött vázlatokkal aratta. Pályázatával második díjat nyert. Több vázlatát nagy méretben is megrendelte tőle a Képzőművészeti Bizottság. Az itt látható, 1887-ben készült festményt, mely a Ferenciek terének egy részét és az Athenaeum-házat ábrázolja, csak javasolta megfestésre a zsűri, de a konkrét megbízást nem adták ki a művésznek. Schickedanz mégis úgy döntött, hogy megfesti, és felajánlja művét megvételre a Képzőművészeti Bizottság elnökének. A testület valószínűleg azért határozott a kép fontos kordokumentumként való megvásárlása mellett, mert az Erzsébet híd építése kapcsán éppen akkor bontották le az Athenaeum Nyomdát. A festmény középpontjában lévő egyemeletes barokk palotáról, ahol a híres könyv- és lapkiadó nyomdavállalat működött, több irodalmi műben is olvashatunk. Itt adták ki egyebek között az első szépirodalmi napilapot, a Fővárosi Lapokat. Sőt ma már szinte elképzelhetetlen, hogy A Hon című, a Tisza Kálmán-i politikát támogató „balközép” napilap megfért egy épületben a Deák-párt napilapjával, a Pesti Naplóval. A nyomdával szemben láthatjuk az 1873-1876 között Skalnitzky Antal tervei szerint épült Egyetemi Könyvtárat. A kor híres művészei dolgoztak az épület díszítésén. A homlokzat Than Mór munkája, a nagy olvasótermi freskók Lotz Károly művei. Ez, a mára gyönyörűen felújított épület szerencsére megmaradt a XIX. század végi városrendezés ellenére is. A könyvtár mellett állt a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Ybl Miklós tervezte épülete, melyet ma ismét eredeti pompájában láthatunk. A háttérben középen a kicsi, földszintes házat viszont lebontották, helyén épült a Centrál kávéház. (A kis ház mögött az Egyetemi templom tornyait láthatjuk.) A kép megfestéséhez Klösz György fotóját használta fel Schickedanz Albert, kiegészítve, mozgalmasabbá téve figurákkal és lovas kocsikkal. Ezt a módszert - ugyanúgy, mint más festők - több művénél is alkalmazta. Schickedanz hasonlóan a többi festményéért elért összeghez, ezért is 1200 Ft-ot szeretett volna kapni, de végül hosszas alkudozás után a feléért, 600 Ft-ért vették meg tőle a Fővárosi Múzeum számára. Várnai Vera FORRÁS: BTM KISCELLI MÚZEUM