Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. február
2003-02-01
32 Fatolvajok szánkóval, puskával Egyre többen pusztítják a fővárosi erdőket Sokan üzletelnek a lopott tüzelővel Budapest erdeiből évente 250-300 köbméter fát lopnak el, körülbelül másfél millió forint kárt okozva a Pilisi Parkerdő Rt. Budapesti Erdészetének. Ez a hivatalos, a szabályok szerint meghatározható veszteséglista. Az erdészek szerint azonban ennél jóval nagyobb a kár. Egy hektár kivágott erdő faértékben valóban csak néhány százezret ér, a terület helyreállításának ára azonban hektáronként egymillió forint és legalább huszonöt évi munka. Egyre többen pusztítják az erdőket, s már nemcsak azok, akik a lopott tűzifa híján megfagynának. Olykor motoros fűrésszel és puskával felszerelkezve indulnak az erdőbe a tolvajok. Keskeny ösvényen zötykölődünk egy UAZ terepjáróval Budapest határában. A terület erdésze, Kaszás András a jeges, gödrös úton is magabiztosan vezet. Azután hirtelen nagyot ránt a kormányon, és máris a fák között szlalomozunk tovább. Közben még arra is van ideje, hogy a szélvédőn át az ösvényt szegélyező, térdmagasságú tönkökre mutasson. - Új irtás. Tolvajok voltak. Mi nem végeznénk ilyen barbár munkát, lejjebb vágnánk a fát, a tönköt pedig kifordítanánk a földből. Lassít, mert a keskeny ösvényen egy rönk torlaszolja el az utat. Keserűen felnevet: ezt már nem bírtátok el?! A Pestszentimre és Gyál közötti erdős területen járunk. Az erdész szerint, bár Budapesten mindenhol lopják a fát, pusztítják az erdőt, itt a legrosszabb a helyzet. A ritkás erdő után bokorrengeteg jelzi az út végét. Akácos volt valaha. Csakhogy az akác nyersen is jól ég, ideális tűzifa - ez pecsételte meg az erdő sorsát. - Innen gyalog megyünk tovább - mondja Kaszás András, és kipattan a kocsiból. Körbenéz, a legapróbb változást is észreveszi, hiszen ötvenöt évéből harminchatot erdőjárással töltött, tizennyolcat Budapesten. A tavaszias napsütésben olvadozó hóra mutat. Szánkónyomok, lábnyomok tucatjai szabdalják az egykori erdőből kivezető ösvényt. Két lépést sem teszünk, amikor felkiált az erdész: - Megállj, te csibész! Aztán határozott léptekkel megindul a bokrok felé. Akkor látni csak meg a fiatalembert. Ócska, kitaposott sportcipőben áll a bokáig érő hóban. Vállán hatalmas farönk billeg. Csak egy másodpercig késlekedik, aztán hirtelen ledobja a fát. Nem is dobja, inkább csak odébbugrik a súlyos darab elől, az meg leesik a földre. Vállán, a kopott kabátján, arcán kéregdarabok éktelenkednek. - Hisz’ el se bírnám! Hogyan loptam volna? - magyarázkodik nyomban, holott a vád még el sem hangzott. Kaszás András megáll szemben vele, és szigorúan mondja: akkor hívjuk a rendőrséget. Ötvenöt éves ember áll szemben húsz-huszonöt évessel a kihalt erdőben. Az erőviszony nem kérdéses. A tolvaj belátja, vesztett. Suttogva közli, hogy beljebb az erdőben már a földön feküdt a rönk, gondolta, jó lesz fűteni. Kiderül, a Nyírségből jött Budapestre, hátha itt szerencséje lesz. Eddig még nem talált rá, munkája nincsen, lepusztult albérletben lakik, ahol csak a lopott fa ad egy kis meleget. A beszélgetés során felbátorodik, készségesen mutatja az utat a helyhez, ahol a rönkre bukkant. Háromméterenként tönkök állnak ki a földből. Mindegyiket térdmagasságban metszették el, talán kényelmesebb volt úgy fűrészelni. Szabályos irtást végeztek a tolvajok. Fáknak hűlt helyük, az erdő helyén másfél-két méteres bokrok. Kaszás András csóválja a fejét, megint több a tönk, mint amióta legutóbb itt járt. Kifakad a pusztítás láttán: tíz perc alatt kivágnak egy fát, a csemetének viszont, még a gyorsan növő akácnak is, huszonöt év kell, mire kifejlődik. S nemcsak évek, évtizedek munkájáról, hanem horribilis összegekről is szó esik. Egy hektár lerabolt terület helyreállítása egymillió forintba kerül, hiszen a tönköket géppel kell kifordítani, majd elszállítani. Aztán a területet felszántani, s csak akkor jöhetnek a csemeték, amelyeket jó néhány évig gondozni kell. S ha például tölgyet telepítenek, száz-százhúsz évbe telik, mire kifejlődik. Alig teszünk meg száz métert, mozdul valami a bokorban. - Gyere ki, te gazember! - Közelítünk a bokor felé. Először ócska szánkóba botlunk, amelyen néhány gally fekszik szorosan egymás mellett. Aztán előkerül a szán gazdája. Cingár fiatalember, festett haja van, magas sarkú, női cipőt visel. Vékony hangján rögtön a vadászra ripakodik. - Na, mi van már? Mi a baj? - kérdi nyafogva. Mikor az erdész elmagyarázza neki, hogy legalábbis szabálysértés, amit művel, s hogy akár rendőrt is hívhatna, megrémül a tolvaj. Ő is azzal védekezik, hogy fűteni kellene a fa. Az erdész megszánja, legyint. A tolvaj megkönnyebbül, de durcásan, csak azért is magához ránt még néhány gallyat. Aztán eltűnik szánkójával a bokrok között. Néhány másodperc múlva elsomfordál a másik tolvaj is. Kaszás András azt mondja, kár lett volna rendőrt hívni. Egyiküknél sem volt tízezer forint értékű fa, azaz legfeljebb szabálysértést követtek el, a csekély büntetést pedig aligha lehetett volna behajtani tőlük. És egyébként sem a rőzsét gyűjtők okozzák a legtöbb kárt. Kezd érthetővé válni, miért csak ötven feljelentést tesznek évente a budapesti erdészek — a „rőzséseket” jobbára felesleges elkapni, a nagyhalakat pedig szinte lehetetlen. Azok a veszedelmesek, akik üzletből lopnak, majd az utcákat járják, s mint nyáron a dinnyeárusok, a kocsijuk tetejére szerelt hangszórókkal hirdetik az így szerzett portékát. A tölgy tűzifa köbméterét öthatezer forintért is adhatják. Vannak olyan bandák, amelyek már az erdészet pénzén feldolgozott, kupacokba rakott fát pakolják fel a teherautóikra - az ipari fát pedig köbméterenként már 13-14 ezerért adhatják tovább. Ilyen esetekben az erdészet kára még nagyobb, hiszen odavész a feldolgozás díja, és veszteség az elmaradt bevétel is. Még kevesebb pénz marad erdősítésre. Az erdészet sorompókkal, árkokkal, töltésekkel próbálja távol tartani a tolvajokat. Kevés sikerrel. A bandák elvetemültségét, szemtelenségét jelzi, hogy napközben, motoros fűrésszel látnak neki a munkának. Hogy ne tehetnék? - kérdi keserűen az erdész. Ő maga Pest déli területein őrködik, kollégája északon figyel. Már amennyire két ember őrködhet a fél budapestnyi területen. Ráadásul területük nemcsak nagy, hanem szétszabdalt is. Kaszás Andráshoz tartozik többek között Dunaharaszti, Soroksár, Alsónémedi, Gyál, Pestimre, Pestlőrinc, Erzsébet, Csepel egy része, Kőbánya és az Epreserdő is. Összesen nyolcszázötven hektár. A budai oldalon sem sokkal jobb a helyzet, ott kilencen vigyáznak az erdőkre, viszont a pestinél háromszor akkora, ötezer hektáron. A tolvajokígy könnyen kijátsszák az erdészeket. Persze akkor sem mindig jobb a helyzet, ha tetten érjük őket - véli Kaszás András. Egyszer, mint meséli, fatolvaj, vadorzó bandára bukkant. Amikor rájuk szólt, egy puska csövével nézett farkasszemet. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy maga is felemelje fegyverét. Így állt egymással szemben egy erdész és négy vadorzó. Kaszás András a történetet, bár vélhetően cifrázhatná, lezárja annyival: - Mondtam nekik, a kérdés csak az, melyikünk lő először. Erre aztán belátták, hogy rajtam kívül közülük is legalább egyvalaki megsebesülhet, így meggondolták magukat, beültek az autójukba, és elmenekültek. Bár - mondja - ilyen, krimibe illő jelenetek azért ritkán fordulnak elő, mégsem árt a határozott fellépés. Más fegyverük úgy sincsen, a puska csak ritkán van kéznél, rádió nincs, társ nincs. Így csak magában bízhat az erdész, meg abban, hogy baj esetén a mobiltelefonon hívott segítség hamar megérkezik. Indulunk vissza a terepjáróhoz, az erdésznek sietnie kell, nem időzhet ennyit egy helyen. Ugyanazon az ösvényen hajtunk, amelyiken érkeztünk. Mégis megváltozott valami. Hiányzik az utat korábban eltorlaszoló tuskó. Elvitték azt is. Boda András Találtam - mondja a tetten ért fiatalember FOTÓK: DOMANICZKY TIVADAR Szabályos irtást végeztek a tolvajok Táj @Mafiat Indiai Étterem Az eredeti indiai konyha különböző ízeit kínáljuk, elegáns klasszikus indiai környezetben. Szondi u. 40. Bp. 1067 Tel.: 3010-447/3312-392 Kedd-Vasárnap 12h-től 23h-ig NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. FEBRUÁR 1., SZOMBAT A XV. kerület három városrésze közül a legöregebb a maga több évszázados múltjával Rákospalota, Pestújhely alig több mint egy évszázados múltra tekinthet vissza, Újpalota pedig mindössze három évtizeddel ezelőtt épült. A két idősebb testvér történetéről már több monográfia készült, most pedig a kerületi önkormányzat gondozásában megjelent a hiánypótló kiadvány, amelyben Szepes Erika az újpalotai lakótelep alig egy emberöltőnyi történetének feldolgozására vállalkozott. Az Újpalota, egy városrész regénye címmel megjelent kiadvány műfaja nehezen meghatározható, írója, Szepes Erika nincs is könnyű helyzetben, hiszen az a harminc-egynehány év, amelyet témájául választott, a történetírói objektivitáshoz még túlságosan rövid. A szereplők még közöttünk élnek, sokan vethetik össze a saját tapasztalataikkal az olvasottakat, de nyilván nem lehet megírni több tízezer itt lakó közös naplóját sem. A szerző természetesen vállalja a szubjektivitást, ezért is használja a regény szót. A huszadik századi regényekhez hasonlóan kilépett a műfaji kötöttségekből, felhasznál dokumentumokat, leveleket, beépít riportokat, váltogatja az idősíkokat. A könyv alaphangját mindenképpen a személyes viszszaemlékezés adja, hiszen a szerző maga is a legelső beköltözők egyike, és az élete elválaszthatatlanul hozzánőtt ehhez a sokat támadott, sokat irigyelt, különleges szociológiai helyzete miatt sokszor vizsgált „mesterséges városhoz”, az annak idején zöldmezős beruházásként épült lakótelephez. Újpalota története a Hevesi Gyula (ma Nyírpalota) utca 1-27. számú házban kezdődött: ide költöztek be az első lakók 1971-ben, köztük fiatalasszonyként a szerző is. Így indokolt a többes szám első személyben írt visszaemlékezés, amelyben megelevenedik a sárban, porban, építési törmelékek között bukdácsoló, rossz közlekedéstől szenvedő fiatal családok élete. A közös bajokkal, beszerzési nehézségekkel, a kivitelezési hibákkal birkózó lakóktól távol állt a „lakótelepi elidegenedés”: hamar megtalálták a közös hangot, kölcsönösen segítve egymást, megosztva gondjaikat, örömeiket is, közös szabadidős programokat szervezve együtt cseperedő gyermekeiknek és maguknak. A kötet a hőskorról szóló fejezetben felidézi a kanyargós-zsúfolt „paradicsomjáratot”, az építési terület porviharait, az első fabódés kisboltot, a lakásóvodákat. A lakótelep néhány közismert alakja emlékezik vissza a kezdetekre. A jelenről szóló fejezet feltérképezi, hogy a meglehetősen korlátozott lehetőségekkel hogyan sikerült élniük az itt lakóknak, hogyan lettek sok-sok furfanggal az egyenlakásokból otthonok, a sitthegyek helyén kertecskék, egyes loggiákból mint botanikus kertek. Jellegzetes lakótelepi, kerületi intézmények történetén keresztül mutatja be a szerző, milyen átalakuláson ment keresztül, milyen fejlődést tudhat maga mögött ez a városrész. Néhány országosan ismert személyiség színezi a saját életének fordulataival a visszaemlékezések sorát, és mellettük a szerző felvillant több olyan arcot, jellegzetes figurát is, akivel a helybeliek akár naponta találkozhatnak valamelyik szolgáltató műhelyében vagy a piacon. A kiadvány felidézi a lakótelep harmincéves jubileumával kapcsolatos 1999-es megemlékezéseket: a „megvalósult műváros” egyik tervezőjével, Csorba Zoltánnal folytatott beszélgetést, és az erre az alkalomra készített dokumentumfilm szereplőinek alakját. A kötet - jellegéből adódóan - nincs lezárva, helyette az utolsó interjúban a kerület polgármesterének segítségével felvázol néhány, a közeljövőben várható újdonságot, nagyszabású beruházást, megvalósulóban lévő vagy még rajzasztalon alakuló fejlesztési elképzelést. Cs. K. É. Újpalota regénye Különleges szociológiai helyzete miatt sokszor kutatták a „megvalósult művárost"