Szabad Nép, 1947. november (5. évfolyam, 249-273. szám)
1947-11-09 / 255. szám
8 SZABAD KÉP A CUKRÁSZLÁNY BOTICELLI ~ ---------A SEGÉDMUNKÁS PICASSO AZ ÁLTISZT MUNKÁCSY mizolt fest és olcsóbban ül a modell a Munkás Kulturszövetség esti tanfolyamán Jobbkezét kissé hátravetve, keresztbe feletetett lábbal, lehajtott fejjel, nyitott pikás szemekkel ül az emelvényen a meztelen asszony. Két keble közül indul ki, két kulccsontján ér véget a kicsiny, barna háromszög, ruhája nyakkivágásán keresztül lebarnította bőrét a nap. Testtartása természetes, tekintete nyugodt. Ez a barna folt a nyakán ez egyedüli bizonyíték, hogy időnként ruhát is ölt magára. Tizenöt mozdulatlan szempár fi fryeki, tizenöt szénpálca morzsolódó rakodása hallatszik, hullámos fekete vonal húzódik végig tizenöt rajzlapon, fentről lefelé, vékonyan. A munkás-rajziskola tizenöt tanít, lánya közül, balról a legszélső, etnyi szőke leányka így beszél: — Cukrászlány vagyok állván, délelőtt kifutó egy vaskereskedésben és hetenként kétszer este festőiskolai tanítvány. Tor. 16: nem kapok a cukrászdában, nekem csak az marad, amit itt tanítok. Rajzolni szeretek, sokat másoltam már fénykép után: Boticelli madonnáit, Dürer fametszeteit ismerem. Ezeket szeretem a legjobban, mit sem érnek a modern festményekből, nem érdekelnek. Ide a szakszervezet útján jutottam (hosszú, tiszta vonalakat, fehér testrészeket rajzol): ha a tanár fővtárs tehetségesnek talál, tovább megyek a Derkovis főiskolára. — Gimnazista vagyok, nyolcadikos — szól a szomszédja (halkan fogja ő is a írót. A tanár ott ül valaki mellett, láthatatlan, időről-időre feláll, helyet cserél, némán mutogat. A modell lehajtott fejjel, mozdulatlanul figyeli saját lábkörmeit. A mi iskolánkban nem tanítanak rajzot, csak művészettörténetet, én meg rajzoló akarok lenni. A meztelen akttól nem félek: 10 éves korom, óta járok aktot rajzolni (rajza, fekete, tragikus arckifejezésű, hasogatott), az érdekel legjobban — az emberi test. — Tragédia számomra a festészet — mondja Cs. Károly 44 éves cipészsegéd — Uits Bélával kezdtem festeni, mikor győzött a kommün és mikor Horthyék bejöttek, Uitz Bécsbe került, én magam a kaptafa mellé. Szüleimet kellett eltartanom. Húszon, öt év telt el. Elmondhatom magamról: én is, mint a magyar nép, felszabadultam. Most kapok 25 év óta először irányítást, szakértő kritikát, ülő modellt. Nézzen ide, felvtársam, attól félek, késő ... (keskeny noteszlapokra rója ceruzával a vonalakat: egy-egy váll. lábszár, egy.egy fej. részlet. Minden befejezetlen) ...bot. kezem nőtt... * Segédmunkás R. Mihály a Honvédség gépkocsiszertárában. 31 éves, 45-nek látszik. „Szeretném tökéletesen megrögzíteni azt, amit lát az ember. Eddig magamban rajzolhattam. Csak öt hét ótalátja szakember, mit csinálok. A szertárban 1.50-et keresek egy órában. Kisfiam van, hároméves. Őérte dolgozom, meg azért, mert tudom, hogy lesz ez még" jobban is (kerektérdű, nagykeblű, teli" agyagfigurákat rajzol, jókedvű, erőtől dagadó szüzeket. Harmadszor Cseréli már a rajzlapot). Megértem, szeretem a modern festészetet. Picasso a világ legnagyobb rajzolója; előbb mindent leszűr fejében, többet rajzol a valóságnál. Vasárnap tárlat-látogatás, este játékfaragás Andriskának. Vasárnap éjszaka gondolkozók a legtöbbet a képeken. S. Pál címfestő 1931 óta tanul. A Podolini-iskolában kezdte a Váci-úton, azóta szervezkedésért ..lebukott“. ,,A fraanciák festik legjobban az anyagot, az oroszok az emberi arcot A prolikat mind kéne rajzolni tanítani, akik kétkezi munkából élnek mind szeretik a vonalakat, az anyagot (a modell arcának minden pórusát, ráncát vizsgálja, ábrázolja, rajzlap, tán). Született szobrászok, rajzolók vagyunk — mondja. A tanár szól: Ez igaz. Erre a Rottenbiller, utcai tanfolyamra jár mindenfajta dolgozó. De a Ganz-hajó, a Lánggépgyár, a WM üzemi tanfolyamára csak „kétkezi“ munkások járnak. S mondhatom, rajzolnak azok, mindkét kezükkel. Az első órán — ragaszkodjunk az igazsághoz — nem húznak egy ép vonalat sem, hanem két-három óra után igen belejön legtöbbje. A háború előtt is volt Pesten festőakadémia, ahová nem kellett érettségi: a Strasser, Szőnyi, Gallé, Aba-Novák iskola s Podolini a Váciúton. Volt, csak drága volt, oda nem igen járhatott munkás. Ma elárasztják a dolgozók a festőiskolákat: 10-et tart fenn Budapesten a Munkás Kultúrszövetség, tíz másik működik az üzemekben s számuk hetenként növekszik. Mindenki festeni akar, alig találunk elég tanerőt... Tíz éve modell A/ B. kisasszony. Nyolc órakor este felsóhajt, meztelen karjai közé veszi, kiteregeti a spanyolfalat, mögéje áll s öltözködni kezd. Három órán keresztül ruhátlanul látták testét, ám mindeki előtt örök, titok marad kombinéja színe, sokágú harisnyakötöjének elrendezése, nadrágja hossza, minősége, anyaga. „Az én aktomat festette te már tábornok, grófné, miniszter. Ma is ülök más akadémiákon s nem mondom, jobban is fizetnek. Hogy mi a különbség? Nekem mindegy, hogy ki néz, ki rajzol. A rajz nem fáj a modellnek, a főiskolán talán egy kicsit unják a rajzot: a munkások jobban lelkesednek. Jól rajzolnak. Van amelyik nagyon jól. Én is lelkesedem értük: azt szeretném, ha ők győznének, ha mindig ők rajzolnának bennünket és ha a modellnek is lenne szervezett élete, betegbiztosítása, békés öregsége. Itt 5 forintot kapok, az nem sok. Azért nyugodtan ülök. Jobb kezem kissé hátra tartom, keresztbevetem egyik lábam, fejem lehajtom, magam elé tekintek és nyugodtan várom, hogy lerajzol, jön a cukrászlány, a gimnazista, a segédmunkás, a cipész. A teremben kellemes meleg, a szénpálcikák sercegnek. Fáradtak vagyunk mindanynyian. Én a munkásokra gondolok, ők én rám, az emberi testre, a művészedre. Csend van, mindenki dolgozik. Tardos Tibor cél ló és az öregasszony írta: Déry Tibor Lasista megvirradt. Az égen, a város keleti széle fölött az elhzámodó boszorkányok ősz üstökéi lobog, fák a hajnali szélben, aJó Mérthegy fölött azonban még csendes volt a levegő s a csillagok nyitott szemmel figyelték a sötétség kavargását-" Az utcák kövezetén őszi harmat csillogott. — I-bűvösödik, no! — mondta ijedten a kis öregasszony, amikor kinyitotta az udvarra szóló ajtót s az októberi hajnal hirtelen kétfelél is pofoncsapta ráncos arcocskáját. A hatalmas, sáros udvar még sötét volt, csak jobbfelöl, a szomszéd lakás ablakából szólt ki egy petroleum lámpa sárga dünnyövéses szemközt, a nyitott istállóajtóban gagyogott egy kevés sápadt, megszólalni rest fényecske. Az öregasszony vidáman megdörzsölte a kezét. — Szervusz, ősz — mondta — le ne harapd az orromat! Honnét kerültél elő ilyen hirtelen? Tegnap még réka nélkül is megizzadtam a napon! Háta mögött, a kis kemencébenn már keményen perlekedett a tűz a nedves gallyakkal, edénycsörömpölés hallatszott, a szobából pedig, egy réteggel halkabban, egy keményfogú, férfias ásítás. Szemközt, az istállóban, nyugtalanul topogtak a lovak, az egyik keményebb patkócsipakodással fektéből talpra ugrott s halkan nyerített. Az alom gőze szétszállt az udvaron s gyorsan elosztogatta állati melegét. Egy vasvilla csengett a deszkafal mögött, a megeresztett vízvezeték locsogott, majd elhallgatott. — Nini, míg csak most ganáznak! — morogta az öregasszony. — Nincs lustább nép a kocsisnál, meg a kékfestőnél, hogy esnének hanyatt! Apró öklével az isodlóajtó felé fenyegetett, majd megfordult és beszaladt a szobába. Fia épp a nadrágjáthúzta, menye a sarokban guggolt s kefével a kezében nagyokat köpött a férfi bakancsára. A két gyerek mozdulatlanul aludt,az ágy lábában. — Te nacsalnik! — mondta az öregasszony a fiának, aki nemrég tért haza orosz hadifogságból s most egy síelmefestőműhelyben dolgozott — te nacsalnik, az orosz táborban is díg aludtál, mi? S délben a másik oldaladra fordultál? Miért fizet téged a gyár, mit gondolsz, nacsalnik ? A férfi nem felelt. Az apró öregasszony hunyorogva, dühösen nézegette egy darabig, mint egy ingerült veréb a konflislovat, amely nem akar kitérni előle, aztán kifordult a konyhába, behúzta maga után az ajtót s a tűzhely elé guggolt. Hogy lefogyott ez a nacsalnik, amióta hazakerült — gondolta, s mérgében beleköpött a tűzbe. Ha így folytatja, nem marad meg belőle más, mint a pattanás az orrán, meg a két bolhacsípés a fenekén. Erre szültelek, nacsalnik ? Tíz perc múlva elcsendesedett a lakás, a kékfestő betette maga mögött a konyhaajtót és Zsebében az ebédjével, két karéj kenyérrel s négy kockacukorral, munkába indult. A két gyerek mozdulatlanul továbbaludt az ágyban. — Indulhat az istállóba! — mondta a fiatalasszony az öregnek, alighogy férje mögött becsukódott az ajtó. — Iia még sokáig vár, egy szem kukorica nem marad a jászolóban. — Te csak kotyogsz, nacsalnikáé! — morogta az öreg. — De hogy egyszer magad fáradnál be, abból nem eszünk, mi? — Én azt nem bírom ... — Hát én bírom? — zsörtölődött az öregasszony. — Nekem van szívem meglopni az állatot ? Ha rámnéz azzal a két, óriási szemével, akkor mit mondok neki, mit gondolsz, nacsainikné ? — Én meg milyen kifogással menjek az istállóba ? — feldte a fiatalasszony. — Magát már ismerik el! Egy fazék vizet tett a tűzre,, a konyhazsámolyra állította a teknőt, vizet öntött bele, aztán kihozott a szobából egy marék fehérneműt, két foltozott kék gyerekinget, gatyát, egy piroskockás dunyhahuzatot. Minthogy arcát többé nem fordította az öregasszony felé s keskeny,vértelen ajkai egymásra szorítva rögtön a teknő felé hajolt, a nagymama moorogva kinyitotta a konyhaajtót és szoknyáját magasra kapva, kiugrott a sárba. Bent az istállóban jó meleg volt, a falra akasztott lámpás alatt szelíd fénnyel csillogott Bogár szénfekete fara. Az éjszakai pihenő vastag állati szaga olyan tápláló és ízletes volt, hogy az ember szinte jól, lakott tőle. A két kocsis szerencsére épp a hosszú istálló másik végében hányta a szalmát, így az öregasszony észrevétlenül beszökhetett a két szélről abrakoló ló közé. Bogár rögtön felemelte csillagos fejét és vörhenyesen fénylő, bársonyos orrlikain idegesen futatott; a másik ló is megtorpant és nagy barna szemével ijedten nézett le az apró öregasszonyra. Temetési lovak voltak, izmos, telt nyakkal, jóállású patákkal, domború szüggyel, a szőrük úgy csillogot, hogy aki a közelükbe került, annak a keze okvetlen rákívánkozott a karcsú nyakukra és a homlokukba fésült sürü csimbókukba. — Már meg néz! — dünnyögte az öregasszony bosszúsan és apró kezével félretolta a ló fejét. — Mit nézsl, te? Nem látál még tolvaj vénasszonyt, aki kenyeret lop az unokáinak ? Nem sok takarmány maradt már a jászolban, de azért még került egy gyönge kilóval zab meg kukorica a kis tarisznyába, amelyet az öregasszony a szoknyája alá, a derekára kötött, mielőtt útnak indult. A két ló idegesen fészkelődön mellette, a heréit bosszúsan felemelte mellső lábát s fejét leszegve, vadul kaparta a szalmát, Bogár meg a farkával csapkodott, s fülét kironyitva, felhúzott ajakkal, amely alól kivicsorogtak csontszínü, erős fogai, merően nézte a szorgoskodó öregasszonyt. Diabama nagy szeme, amely oly lágy volt, mint a rózsa, szirom, fenyegetőn meg-megvillant a lámpás sárga fényében. A két ló idegessége a többiekre is átragadt, tompa dobbanások hallattszottak már a túlsó oldalról is, ahol a gyerektemető, fehér paripák álltak, az egyik állat halkan felnyerített. — Prrr — hallattszott a túlsó sarokról — prrr! Iszkoljunk — gondolta az öregasszony, még rám uszítják a kocsisokat. Fene egye meg azt az irigy természetüket! Mire leeresztette szoknyáját, s a két ló fara közül óvatosan kidugta fejét, hogy szemügyre vegye a terepet, János bácsi egy üveg olajjal a kezében s egy nyaláb szénával a hóna alatt épp az ajtó mellé ért. .— Jó reggelt, fölovász úr — kiáltotta vidáman az öregasszony — nekem nem olajozná be a patámat? Rámférne! * Az ember megállt az ajtó mellett s ránézett. Nem köszön vissza, gondolta dühösen az öregasszony s mérgében nyitott tenyerével nagyot csapott az egyik ló combjára. Az ember még egyre nézte. — Vigyázzon, megrúgja!— mondta végre. Az öregasszony elégedetten megdörzsölte kezét. — Jámbor állat ez! — kiáltotta s kajánul még egy csattogósat vert a ló hátára. — Ha a szájából húznám ki a zabot, akkor sem merne megrúgnni, úgy szeret engem. Nem hiába etetem cukorral, most is adtam nekik egy negyedkilóval. Az ember állt és hallgatott. — No, isten áldja! — mondta az öregasszony és szapora, rövid léptekkel elszaladt a főlovász mellett, ki az udvarra. Odahaza a gyerekek már kibújtak az ágyból, meztelenül ültek a tűzhely körül és várták, hogy megszáradjon az ingük. Egy fazék rántottleves potyogott a tűzön, anyjuk még a teknő mellett állt és a gőzölgő dunyhahuzatot gyúrta. Az öregasszony az asztalra ürítette tarisznyáját, melléje állt s rosszkedvűen válogatni kezdte: balkéz felöl a zabot, jobbról a kukoricaszemeket, amelyekből délre majd prószát süt a gyerekeknek. — Zabi balra, rica jobbra — dúdolta ütemesen — zabi balra, rica jobbra! — A gyerekek nevettek, de a nagyanya olyan villámló tekintetet vetett rájuk, hogy azon nyomban elhallgattak. Egész nap rosszkedvű volt, estére már alig várta, hogy magára maradhasson a konyhában, s ledőlhessen a földrevetett ágyára, a puha szalmazsákra, amelyet éjszakára a■ szobából kihoztak a jószívű tűzhely mellé. Egy ideig még elnézegette a hunyorgó parazsat, amely a tűzhely nyitott ajtajából épp az arcára ejtette piros rózsaleveleit és a béke és biztonság fényével permetezte be a konyhát, aztán elnyomta az álom.— Szervusz, világ, elalszom — motyogta. De alig aludt egy percet, felriadt. Kopogtak az ajtón. Felcihelődött és kinyitott*. A ló állt az ajtó előtt, a nedvesen csillogó sárban.— Bemennék — mondta —, de sajnos, nem férek be. Vedd fel a réklidet, nehogy, megfázzál! Hűvösek az éjszakák! — Mit akarsz? — kérdezte öregasszony rosszkedvűen. A ló egy ideig hallgatott, majd látható izgalommal nagyot nyelt és megrázta fejét. — Meglopsz s tetejébe barátságtalanul fogadsz a házadban — mondta, szeméből egy nagy vastag könnycsepp gördült le s tündéri fénnyel égve, lehullt a sárba, ahol tovább szikrázott. — Miért loptál meg? — Haszontalan teremtés vagy, azért! — felelte az öregasszony szigorúan. — Minek vagy -e a világon ? Hogy a temetőben a gazdag emberek kocsiját húzzad? A ló felemelte fejét, szeméből most már patakzottak a könnyek. — Hát te — kérdezte csendesen — te nem a gazdag emberek kocsiját húzod? A fiad a gyárban? a menyed, ha mosni jár? Az apád, anyád, öregapád, ükapád? Titán a magatok kocsiját húzzátok? ’ Az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangja, annyira meg volt rendülve. Mellére vágta fejét s mellső jobblábával szitajul kaparni kezdte a földet. Villámsebesen kapart, a sáros göröngyök magasra szálltak körülötte, mind magasabbra s oly sűrűn, hogy néhány perc múlva már teljesen eltűnt fel-alá hullámzó kavargásukban, csak csillogó, dióbarna szeme látszot ki olykor a zuhogás réseiből. Az öregasszony egy ideig nézte, aztán becsukta az ajtót és sóhajtva visszafeküdt az ágyba. — Szervusz világ, elalszom — motyogta. — Reggel majd tovább beszélgetünk! VASÁRNAP, 1947 NOVEMBER 9 Egy csikágói gyároshoz Alexej Szurkov (1942, a voronyezsi fronton.) A szétlőtt ládából a zöld vetésre Hullott a konzerv kifordult húsa, S a kélt szakács tört szeme rámeredt a Zöld feliratra: „Made in VSA.“ A holt némám,vádlón választ keres Tátongó nyaksebén a vére alvadt, De lám, a konzervgyár-tulajdonos Ott túl a tengeren csak egyre hallgat. A földre hullott szétnyomott konzervhúst A távolból hómé is láthatja ö f Olt náluk, túl a messze óceánon Minden oly csendes, békét hirdető. A szíve Úszta, lelke nem viharaik, Veszély nem éri, nem, nyugodtan A csikótói vágóhíd terméke járhat Meghozza néki — vérünkért — az árat. Néki oly mindegy, hogy fiad s Leányod Szörnyű fiaságban hullat/ drága vért, ő megkapja — hisz üzlet ez — a hasznot Csikágóban minden kilő húsért. De majd ha győzöl és a harcnak A jussért akkor ő is oda áll, valamint vészes harcban megsebzett oroszlán Nyomán kullogó óvatos sakál. Fordította: Tatár Inare Ságvári emlékest A Ságvári Endre Tanoncotthon, névadójának emlékezetére, ünnepi estet rendezett a Zeneakadémia nagytermében. Bevezetésül a kenderzenekar Erkel, Hunyadi Lászlójából a vdlászindulót játszotta, majd Szabolcsi Gusziáv, az Otthon igazgatója emlékezett meg a Magyar Kommunista Párt nagy vértanújáról. Madarász László a Tanoncotthon növendéke József Attila ,,Kése, sirató" című versét mondta el. Burányi Éva operaénekesnő Händels Verdi áriák és kuruc dalok előadásával aratott sikert. Kerényi György pedsig Erkel, Godard és Leoncavallo művekkel. A zenekar az énekesek kíséretén kívül előadta Csajkovszkij: Mi2 ünnepi nyitányát és Schubert: Befejezetlen szimfóniáját. Bánfalvi Miklós vezényelt A Mozart Requiem-je és Liszt Libera-ja kerül előadásra a Belvárosi Főplébániatemplomban hétfőn este 7-kor a templom ének- és zenekarának 9 operaházi magánénekesek tolmácsolásában. A hangverseny bevétele a megsérült templom helyreállítási céljait szolgálja.