Szabad Nép, 1948. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1948-01-01 / 1. szám

CSÜTÖRTÖK, 10?8 JANUÁR 1 SZABAD NÉP PETŐFI SÁNDOR írta: Révai József A magyar demokrácia Petőfi emlékének áldozva, nyitja meg 48-as centenárium ünnepi eszten­dejét. Több van ebben a dátumok véletlen egybeesésénél. A szabad­s­ág­harc százéves évfordulója ta­lálkozik Petőfi 125-ik születés­napjával, de ez a találkozás egy maga még nem indokolná, hogy ú­j­évkor a költő szülőházához ta­rándokolva, lépjük át a cente­náriumi érv küszöbét. Azért kezdjük Petőfivel, mert az ő szelleme köt össze bennün­ket a legmélyebben a 48 as nagy esztendővel. Petőfi a leghitelesebb és legcáfolhatatlanabb tanú arra hogy a mai magyar demokrácia egyenes leszármazója, végrende­leti végrehajtója, a 100 év előtti magyar forradalomnak. Petőfi Sándor, a 25 esztendős ifjú, akit a korabeli reakciós kritikusok, a feudális szalonköl­­tészetnek a néptömegek irodalmi jelentkezésére csalhatatlan és dü­hös osztályösztönnel reagáló vé­delmezői gúnyosan „nepköltőnek neveztek el és áld ezt a gúnyos­nak szánt nevet önérzettel vál­lalta és viselte. Petőfi Sándor nem csak népköltő volt, nemcsak nép életének, vágyainak és törek­véseinek hangban, nyelvben, for­mában és tartalomban első igaz? megszólaltatója a magyar költé­szetben, hanem egyben a 48-as magyar forradalom népi be­le zár nyárnak legérettebb, legöntudato­­sabb, legmesszebblátó­szere A költőt vagy a politikust ál­lítsuk-e eszményképnek a magyar nemzet elé?, b­étét vagy verset tanítsuk-e iskoláinkban? Talán kiderül végre, hogy a 48 bukása utáni évtizedeknek ez a problé­­mája: ál­ probléma volt. Azok ta­lálták ki, akik Petőfi plebejus-nepi ff'rradalmiságával sem költészet­ben, sem politikában nem tudtak mit kezdeni és akik, hogy ne kel­jen megtagadniok az egész Pe­tőfit, inkább holt darabokra szag­gatták életét is, költészetet is. Az elmúlt száz esztendő alatt tilos volt Petőfi Sándort egészé­ben látni és elfogadni. Nemcsak arra gondolunk itt, hogy a Horthy-korszak rendőri indexi tette Petőfi szinte egész forra­dalmi-republikánus költészetét, po­litikai világnézetével, népi demo­kratizmusával egyetemben. Gon­dolunk arra, hogy a magyar iro­dalom oly érdemes munkája is, mint Gyulai Pál, „rögeszméknek“ tekintette Petőfi politikai esz­méit. ..költői hóbortot“. ..rakon­­cátlanságot“ látott forradalmi m­gában Babits Mihály számára csak „álarc“ volt Petőfi zseniali­tása, mely mögé igazi lényege :a „nyárspolgár“ rejtőzött. És a kü­­lönben Petőfiből sokat megintő konzervatív irodalomtörténész, Horváth János, Petőfi költői és ■emberi magatartásának legjelleg­zetesebb vonását „szerepjátszásá­ban“ fedezi fel, vagyis a­bban, hogy a költő Petőfi is színész volt, aki nem meggyőződését, lelkét, önmagát adta a versben és az életben, hanem a tömeg tapsára, nyilvános sikerre pályázott. Így nem csoda, ha a múltban Petőfi művének hol egyik, hol másik része került — ha nem is mindig rendőri —, de esztétikai indexre. Ha Petőfi forradalmi demokratiz­musa „hóbort“, akkor természe­tes, hogy költészetéből kiesnek forradalmi versei és családi, ha­zafias természetleíró költészete idegenül és élettelenül lóg a leve­gőben. Ha Petőfi „nyárspolgári’s akkor nem ő a haladás megszemé­lyesítője, a példa, akit követni kell, hanem azok a költők, akik hátat fordítottak a nemzeti élet nagy, közös problémáinak és ma­gukba zárkóztak kicsinyes ma­gánfájdalmaikkal. Ha Petőfi köl­tészete színészi szerepjátszás, akkor a 48-as forradalom népi balszárnyán is csak szerepet ját­szott, színészkedett. Voltak, akik Petőfi költői és em­beri magatartását kicsiny!« elné­zéssel ifjúságával próbálták ma­gyarázni. Gyulai Pál adott erre is példát, kifejtvén, hogy ,,a magya ifjú ajkán mindig hangzani fog­nak Petőfi szerelmi és szabadság dalai“; a férfiú „Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek esz­méit“,­ „megnyugvását az erkölcsi rend vackéifigszerű­s­égében. “ Ami­ből következik, hogy az egész sza­badságharc ifjúi túlzás volt és a nemzetnek csak 1867-tel nőtt be feje lágya, akkor lépett az „érett férfikorba.“ Látjuk ebből is, hogy Petőfi költői értékelésében az egész nem­zeti fejlődés számára rejlett útmu­tatás. Ma tudjuk, hogy Petőfi útja nemcsak az ifjús­ágé, hanem az érett nemzeté. És száz éven át ösztönösen érezte ezt népünk is. Ha volt irodalmi klasszikusunk, aki nem a könyvet inkább vásárló, mint olvasó ú. n. „művelt közön­ség“ polcain porosodott, hanem be­hatolt a népbe és a nemzet arány­lag széles rétegeinek közkincsévé vált, akkor Petőfi volt még leg­inkább az. Petőfi népszerűsége a Kossuth népszerűségével rokon forrásokból táplálkozott, ösztönös szembefordulás volt ez a nemzeti fejlő­dés 48 bukása utáni útjával Kitartás volt a 48-as forradalom eszméi mellett. Végső soron: hit­vallás volt a Petőfi költészetében és politikájában legkövetkezete­sebben testet öltött népi demokra­tizmus mellett. Petőfit népünk s­­­em csak irodalmi újítónak tar­totta, hanem­ zászlónak és pro­gramnak. Igaza volt. Nincs több Petőfi, csak egy. Az Petőfi, aki felfedezi magyar tájként az Alföldet és a­ téli pusz­tát, ugyanaz, aki jó szoros nyakra­­alót kínál a mágnásoknak. Ugyanaz a Petőfi, aki a magyar irodalom legőszintébb, tehát leg­szebb szerelmi verseit írta, várta zajongva a forradalmi csatajelt és szólította talpra 48 március 15-én magyart. Az a Petőfi, aki a Felhőkében kétségbeesik és ká­romolja az emberiséget, aki epés gúnnyal állítja pellengérre a Pató Pálok „Okatootája“ nevű exotikus országát, a nemesi Magyarorszá­got, vagy az, aki forradalmi op­timizmussal hirdeti a szabadságért felkelt nép elmaradhatatlan győ­zelmét. Minden lírai magatartásá­ban az a közös, hogy a nép szemé­vel nézi, látja és fejezi ki önma­­át, ábrázolja az országot, fog­lalja programba a magyarság út­ját és tennivalóit. Petőfi „népiessége“ nemcsak népdalaiban és nyelvében, vers­formájában és realista tárgyias­­ságában tapintható kézzel, hanem egész költészetében: a ritmustól a tartalomig. Ez a népiesség nem­csak és nem elsősorban költői, nem egyszerűen folytatása a magyar irodalmi népesség történetének, ha­nem valami gyökeresen új is, amit csak irodalmi szempontokkal meg sem lehet magyarázni. E népies­ség nemcsak ars poetica, hanem harci program is, amit ő maga így fogalmazott meg: „Ha a nép ural­kodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is ural­kodjék, s ez a szálid feladata, ezt kivívni célja minden nemes kebel­nek, ki meg sokarta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy­ egy pár ezren henyélhessenek és élvez­zenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!“ • Egy évvel a 48-as­­ forradalmi események kirobbanása előtt írta Arany Jánosnak e sorokat, melyek­ből kiderül, hogy a népi költésze­tet csak­ előkészítésnek, segítőnek szánja a „nagy munkához“, mely­ből a költőnek nemcsak lantjával, hanem kardjával is ki kell venni részét, ő kivette, nem közkatona­ként, hanem politikai vezetőként. Az utókor kegyeletének, a nem­zet megújhodási mozgalmának nagy úttörői iránt nem abban kell kifejeződnie, hogy utólag nem elv­telenül összebékéltetjük az egymás­sal keményen küzdő irányzatokat. Széchenyi nagy volt, de nem Kossuthtal való szembenállásában. Kossuthnak volt igaza vele, Batthyányival, Deákkal, Görgey­­vel, az egész megalkuvásra és kompromisszumra­­ törekvő „béke­párttal“ szemben. És ki kell mon­dani azt is, hogy az egész tábla­bírói liberalizmussal szemben Pe­tőfi Sándor forradalmi demokra­tizmusának volt igaza. Igaza volt, amikor március 15-ével befejezett tények elé állí­totta a párisi és bécsi forradalom után is még tétovázó pozsonyi rendi országgyűlést. Igaza volt, amikor arra törekedett, hogy az ingadozó országgyűlést és a kor­mányt a néptömegek forradalmi mozgalmainak szakadatlan nyo­mása alá helyezze és szervezett ellensúlyt, szükség esetén pedig új hatalmi központot teremtsen azzal a kormánnyal szemben, amelyben Kossuth is kisebbségben volt és amelyről nem lehetett tudni, nem lesz-e úrrá rajta a behódolás szelleme? Igaza volt, amikor fenn akarta tartani és or­szágossá akarta szélesíteni a pesti közcsendi bizottmányt és amikor a végveszély pillanatában, a kormányzattal szmben a népre akart apellálni, nemzeti konvent összehívását indítványozva. Igaza volt, amikor március végén fel­lépett a népjogok szűkítése ellen, amikor májusban a forradalmi magyar hadsereg megteremtését szorgalmazta és az osztrák kato­nai­­fegyelem megszegésére, haza­­szökésre buzdította a külföldön állomásozó magyar katonákat. Igaza volt, amikor ellenállást, erélyt, határozottságot­­ sürgetett a fegyveresen támadó feudális reakcióval szemben a meddő és gyáva alkudozások helyett. Igaza volt, amikor a népek demokra­tikus szolidaritása nevében az olas­z forradalom ellen nyújtandó katonai segély megtagadása mel­lett izgatott. Igaza volt, amikor belső ellenséggel való leszámo­lásra szólított fel, amikor demo­kratikus bizalmatlansággal volt eltelve a kormány megalkuvó ele­mei iránt és amikor­ augusztus 10-én arra serkentett, hogy a nemzet „ragadja ki kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, melyet nekik "jó hiszemben át­adott, s mellyel azok részint nem­­ tudnak élni, részint rútul vissza­élnek“. Petőfi Sándor, az Egyenlőségi Társulat egyik vezetője, kiáltvá­nyainak szerzője, a „Március 15-ike“ c. baloldali lap politikai cikkírója, a „flamingók“, 1848 népi-demokratikus irányzatának vezére, igazolódott akkor, amikor Kossuth a baloldallal összefogva, új irányba fordítja a forradalom fejlődését 63 amikor megszületik a nemzeti ellenállás új, központi hatalmi szerve, a Honvédelmi Bizottmány. Bizonyít-e valamit a Petőfi képviselte népi-demokratikus irányzat igaza ellen, hogy társa­dalmi bázisa túl szűk volt, hogy a jobbágytöm­egek felé­ alig talált kapcsolatot, hogy éltető társadal­mi nedvei gyengén buzogtak, hogy Petőfi következetes republikani­tusával elszigetelődött és elbu­kott, mint képviselő­jelölt ? Bizo­nyít-e igaza ellen, hogy a társa­dalmi fejlődésében elmaradt Ma­gyarországon, ahol a polgári át­alakulásért folyó harcot is a li­berális középnemesség vezette nem voltak meg a kellő tárgy feltételei egy oly irányzat győzel­mének, mely a feudalizmus elta­karítása dolgában éppúgy, mint a nemzeti függetlenség dolgában végső soron a népi radikalizmus a plebejus következetesség prog­ramját képviselte? A 48-as Ma­gyarországon a szabadságharc vezetésénél nem lehetett nélkü­lözni a középnemesi réteget, nem volt a városban oly eléggé befo­lyásos és tudatos, eléggé szerve­zett népréteg, mely összefogha­tott volna a parasztsággal és fe­leslegessé tehette volna az átala­kulás, a szabadságharc nemesi vezetését. De a plebejus balszárny még , e gyengeségei­ mellett is döntő hatással volt a dolgok me­netére, neki köszönhető, hogy egyáltalán ,volt szabadságharc és nem került sor dicstelen kapitu­lációra. Petőfi Sándor kimagasló helyét nemcsak a magyar irodalmi, de az egész magyar nemzeti fejlődés­ben az szabja meg, hogy­­ ő haj­totta végre — az irodalomban jóval 48 előtt, a politikában 48-ban — liberalizmusnak és de­mokratizmusnak azt az elválá­sát, amely minden európai nem­zet újkori történelmének döntő fordulópontja. A „fiatal Magyar­­ország“ mozgalma mögött, mely­nek vezére volt, irodalmi köntös­ben ez a politikai-világnézeti el­lentét rejtőzött. 1847 augusztus 17-én írja Aranynak: „Én a nép­­költészet képviselőit akartam egyesíteni. Miért az Életképek­ben? Mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a leg­jobb fejek, mert annak szerkesz­tője egyik főtagja a fiatal Ma­gyarországnak, hova mindazokat számítom, kik valódi szabadel­vűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot akarók, azon fiatal Ma­gyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ru­hába akarja öltöztetni.. Ez a program a demokratikus­­forradalmi program, a nemesi liberalizmus reformmozgalma he­lyett, a polgári-demokratikus át­alakulás következetes végrehajtá­sának programja. És éppen azért, mert a polgári-demokratikus át­alakulás következetes végrehajtá­sának programja, egyben több is annál. A plebejus demokratizmus képviselői — az angol­ok a francia forradalomtól kezdve a XIX. szá­zad polgári forradalmaiig — igye­keztek eszmeileg és gyakorlatilag túlhaladni a polgári demokrácián, a feudalizmus gyökeres eltakarítá­sát nem a polgárság, hanem a nép javára akarták elvégezni. Polgári liberalizmus és népi demokratizmus küzdelme a kísérője mindenütt a feudális és a kapitalista rend for­radalmi összecsapásainak. Petőfi­vel ez nálunk is megtörténik. Nem lehet megérteni küzdelmeit iro­dalomban és politikában ennek a szempontnak számbavétele nélkül. Petőfi nemcsak a feudalizmussal állt szemben, hanem annak örökös foltozóival is. Irodalmi harcaiban és emberi meghasonlásaiban ez az elvi kérdés rejtőzik. Barátaival és környezetével —­­ Vahot Imrétől Jókai Mórig, Tompáig és Vörös­­martyig — nem egyéni hóbortból, vérmérsékletének hevessége miatt különbözött össze, hanem azért, mert Petőfi a látszólag apró kér­désekben, az emberi és írói maga­tartásában is a hajthatatlan demo­­kratizmus embere volt, aki szakít a liberális ingadozás képviselőivel, mégha barátai voltak is. Barátai­tól nem a személyéhez való hűsé­get követeli meg, hanem a közös elvekhez való hűséget. E kérlel­hetetlen demokratikus elvhűség miatt különbözik össze a szabad­ságharc alatt az új hadsereg ve­zetőivel — Mészárostól Klapkáig — ez a demokratikus elvhűség szi­geteli el és teszi egyre fokozottab­ban, magános emberré 1848 végé­től kezdve — úgy, hogy március 15-ike forradalmi népvezérének a végén már csak két hű embere és barátja maradt: Arany János és a lengyel forradalmár-katona, Bem József. De éppen az, hogy Petőfi nem­csak a feudális világgal állt szem­ben, hanem a liberális megalku­vással is, magyarázza meg, hogy demokratizmusa kitágult és a feudalizmussal folytatott harc közben meg tudta sejteni és elénk tudta vetíteni azt, ami sokkal több polgári-demokratikus átalaku­lásnál. Nemcsak az „Apostol“-ra gondolunk, nemcsak „A XIX. szá­zad költői“-re, arra a vallomásra, amely szerint „megállni“ csak akkor lehet, „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt ve­het“ és amely bizonyítja, hogy Petőfi már ismerte a korabeli francia szocializmust és eszméivel megtermékenyítette magyar tala­jon nőtt demokratizmusát. Arra is gondolunk, hogy ő az első ma­gyar költő, aki meglátja az új, ipari élet problémáit — a „Vasúton“ c. versben pozitív, a „Bányában“ című versben nega­tív értelemben —, akit egyre inkább szegénység és gazdagság, paloták és kunyhók, nem pedig egyszerűen jobbágyság és nemes­ség ellentéte kínoz. Gondolunk arra, hogy valójában alig több, mint négy-ötéves irodalmi pályája alatt vissza-visszatérő költői el­­komorulásai, pesszimista vagy melankolikus hangulatai szinte rendszeresen a megalkuvó és önző liberalizmussal való emberi vagy eszmei összeütközései után következnek be, hogy utána — mintegy megmerülve a liberális „fegyvertársaiból“ való kiábrán­dulás értelmében — új életre kel­jen, de egyben átfogóbbá és mé­lyebbé váljék demokratikus opgti­­mizmusa. Nemcsak a „Felhők“ korai versciklusára áll ez, hanem például az 1847-es „Világosság*’ c. kétkedő és pesszimista versére is, amely lángolóan és egyértel­műen forradalmi versek tőszom­szédságában veti fel a polgári forradalom szinte valamennyi gon­dolati és erkölcsi ellentmondását és a demokratikus pesti népmoz­galom elapadása után, a szabad­ságharc második szakaszában Pe­tőfi megsejtve a bukást, kétség­­beesetten kiáltja: „Óh, hadd feled­jem, hogy polgár vagyok!“ s „ta­vasz, költészet, szerelem“ felé for. WK ICH 5IH|för összes árudásban jegy ellenében prima minőségű ■ |£j2sSszáraz aprított tűzifa megrende­lhető. 10-20 CK-áS tételeket azonnal házhoz szállítunk

Next