Szabad Nép, 1948. január (6. évfolyam, 1-25. szám)
1948-01-01 / 1. szám
CSÜTÖRTÖK, 10?8 JANUÁR 1 SZABAD NÉP PETŐFI SÁNDOR írta: Révai József A magyar demokrácia Petőfi emlékének áldozva, nyitja meg 48-as centenárium ünnepi esztendejét. Több van ebben a dátumok véletlen egybeesésénél. A szabadságharc százéves évfordulója találkozik Petőfi 125-ik születésnapjával, de ez a találkozás egy maga még nem indokolná, hogy újévkor a költő szülőházához tarándokolva, lépjük át a centenáriumi érv küszöbét. Azért kezdjük Petőfivel, mert az ő szelleme köt össze bennünket a legmélyebben a 48 as nagy esztendővel. Petőfi a leghitelesebb és legcáfolhatatlanabb tanú arra hogy a mai magyar demokrácia egyenes leszármazója, végrendeleti végrehajtója, a 100 év előtti magyar forradalomnak. Petőfi Sándor, a 25 esztendős ifjú, akit a korabeli reakciós kritikusok, a feudális szalonköltészetnek a néptömegek irodalmi jelentkezésére csalhatatlan és dühös osztályösztönnel reagáló védelmezői gúnyosan „nepköltőnek neveztek el és áld ezt a gúnyosnak szánt nevet önérzettel vállalta és viselte. Petőfi Sándor nem csak népköltő volt, nemcsak nép életének, vágyainak és törekvéseinek hangban, nyelvben, formában és tartalomban első igaz? megszólaltatója a magyar költészetben, hanem egyben a 48-as magyar forradalom népi bele zár nyárnak legérettebb, legöntudatosabb, legmesszebblátószere A költőt vagy a politikust állítsuk-e eszményképnek a magyar nemzet elé?, bétét vagy verset tanítsuk-e iskoláinkban? Talán kiderül végre, hogy a 48 bukása utáni évtizedeknek ez a problémája: ál probléma volt. Azok találták ki, akik Petőfi plebejus-nepi ff'rradalmiságával sem költészetben, sem politikában nem tudtak mit kezdeni és akik, hogy ne keljen megtagadniok az egész Petőfit, inkább holt darabokra szaggatták életét is, költészetet is. Az elmúlt száz esztendő alatt tilos volt Petőfi Sándort egészében látni és elfogadni. Nemcsak arra gondolunk itt, hogy a Horthy-korszak rendőri indexi tette Petőfi szinte egész forradalmi-republikánus költészetét, politikai világnézetével, népi demokratizmusával egyetemben. Gondolunk arra, hogy a magyar irodalom oly érdemes munkája is, mint Gyulai Pál, „rögeszméknek“ tekintette Petőfi politikai eszméit. ..költői hóbortot“. ..rakoncátlanságot“ látott forradalmi mgában Babits Mihály számára csak „álarc“ volt Petőfi zsenialitása, mely mögé igazi lényege :a „nyárspolgár“ rejtőzött. És a különben Petőfiből sokat megintő konzervatív irodalomtörténész, Horváth János, Petőfi költői és ■emberi magatartásának legjellegzetesebb vonását „szerepjátszásában“ fedezi fel, vagyis abban, hogy a költő Petőfi is színész volt, aki nem meggyőződését, lelkét, önmagát adta a versben és az életben, hanem a tömeg tapsára, nyilvános sikerre pályázott. Így nem csoda, ha a múltban Petőfi művének hol egyik, hol másik része került — ha nem is mindig rendőri —, de esztétikai indexre. Ha Petőfi forradalmi demokratizmusa „hóbort“, akkor természetes, hogy költészetéből kiesnek forradalmi versei és családi, hazafias természetleíró költészete idegenül és élettelenül lóg a levegőben. Ha Petőfi „nyárspolgári’s akkor nem ő a haladás megszemélyesítője, a példa, akit követni kell, hanem azok a költők, akik hátat fordítottak a nemzeti élet nagy, közös problémáinak és magukba zárkóztak kicsinyes magánfájdalmaikkal. Ha Petőfi költészete színészi szerepjátszás, akkor a 48-as forradalom népi balszárnyán is csak szerepet játszott, színészkedett. Voltak, akik Petőfi költői és emberi magatartását kicsiny!« elnézéssel ifjúságával próbálták magyarázni. Gyulai Pál adott erre is példát, kifejtvén, hogy ,,a magya ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és szabadság dalai“; a férfiú „Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit“, „megnyugvását az erkölcsi rend vackéifigszerűségében. “ Amiből következik, hogy az egész szabadságharc ifjúi túlzás volt és a nemzetnek csak 1867-tel nőtt be feje lágya, akkor lépett az „érett férfikorba.“ Látjuk ebből is, hogy Petőfi költői értékelésében az egész nemzeti fejlődés számára rejlett útmutatás. Ma tudjuk, hogy Petőfi útja nemcsak az ifjúságé, hanem az érett nemzeté. És száz éven át ösztönösen érezte ezt népünk is. Ha volt irodalmi klasszikusunk, aki nem a könyvet inkább vásárló, mint olvasó ú. n. „művelt közönség“ polcain porosodott, hanem behatolt a népbe és a nemzet aránylag széles rétegeinek közkincsévé vált, akkor Petőfi volt még leginkább az. Petőfi népszerűsége a Kossuth népszerűségével rokon forrásokból táplálkozott, ösztönös szembefordulás volt ez a nemzeti fejlődés 48 bukása utáni útjával Kitartás volt a 48-as forradalom eszméi mellett. Végső soron: hitvallás volt a Petőfi költészetében és politikájában legkövetkezetesebben testet öltött népi demokratizmus mellett. Petőfit népünk sem csak irodalmi újítónak tartotta, hanem zászlónak és programnak. Igaza volt. Nincs több Petőfi, csak egy. Az Petőfi, aki felfedezi magyar tájként az Alföldet és a téli pusztát, ugyanaz, aki jó szoros nyakraalót kínál a mágnásoknak. Ugyanaz a Petőfi, aki a magyar irodalom legőszintébb, tehát legszebb szerelmi verseit írta, várta zajongva a forradalmi csatajelt és szólította talpra 48 március 15-én magyart. Az a Petőfi, aki a Felhőkében kétségbeesik és káromolja az emberiséget, aki epés gúnnyal állítja pellengérre a Pató Pálok „Okatootája“ nevű exotikus országát, a nemesi Magyarországot, vagy az, aki forradalmi optimizmussal hirdeti a szabadságért felkelt nép elmaradhatatlan győzelmét. Minden lírai magatartásában az a közös, hogy a nép szemével nézi, látja és fejezi ki önmaát, ábrázolja az országot, foglalja programba a magyarság útját és tennivalóit. Petőfi „népiessége“ nemcsak népdalaiban és nyelvében, versformájában és realista tárgyiasságában tapintható kézzel, hanem egész költészetében: a ritmustól a tartalomig. Ez a népiesség nemcsak és nem elsősorban költői, nem egyszerűen folytatása a magyar irodalmi népesség történetének, hanem valami gyökeresen új is, amit csak irodalmi szempontokkal meg sem lehet magyarázni. E népiesség nemcsak ars poetica, hanem harci program is, amit ő maga így fogalmazott meg: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a szálid feladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki meg sokarta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!“ • Egy évvel a 48-as forradalmi események kirobbanása előtt írta Arany Jánosnak e sorokat, melyekből kiderül, hogy a népi költészetet csak előkészítésnek, segítőnek szánja a „nagy munkához“, melyből a költőnek nemcsak lantjával, hanem kardjával is ki kell venni részét, ő kivette, nem közkatonaként, hanem politikai vezetőként. Az utókor kegyeletének, a nemzet megújhodási mozgalmának nagy úttörői iránt nem abban kell kifejeződnie, hogy utólag nem elvtelenül összebékéltetjük az egymással keményen küzdő irányzatokat. Széchenyi nagy volt, de nem Kossuthtal való szembenállásában. Kossuthnak volt igaza vele, Batthyányival, Deákkal, Görgeyvel, az egész megalkuvásra és kompromisszumra törekvő „békepárttal“ szemben. És ki kell mondani azt is, hogy az egész táblabírói liberalizmussal szemben Petőfi Sándor forradalmi demokratizmusának volt igaza. Igaza volt, amikor március 15-ével befejezett tények elé állította a párisi és bécsi forradalom után is még tétovázó pozsonyi rendi országgyűlést. Igaza volt, amikor arra törekedett, hogy az ingadozó országgyűlést és a kormányt a néptömegek forradalmi mozgalmainak szakadatlan nyomása alá helyezze és szervezett ellensúlyt, szükség esetén pedig új hatalmi központot teremtsen azzal a kormánnyal szemben, amelyben Kossuth is kisebbségben volt és amelyről nem lehetett tudni, nem lesz-e úrrá rajta a behódolás szelleme? Igaza volt, amikor fenn akarta tartani és országossá akarta szélesíteni a pesti közcsendi bizottmányt és amikor a végveszély pillanatában, a kormányzattal szmben a népre akart apellálni, nemzeti konvent összehívását indítványozva. Igaza volt, amikor március végén fellépett a népjogok szűkítése ellen, amikor májusban a forradalmi magyar hadsereg megteremtését szorgalmazta és az osztrák katonaifegyelem megszegésére, hazaszökésre buzdította a külföldön állomásozó magyar katonákat. Igaza volt, amikor ellenállást, erélyt, határozottságot sürgetett a fegyveresen támadó feudális reakcióval szemben a meddő és gyáva alkudozások helyett. Igaza volt, amikor a népek demokratikus szolidaritása nevében az olasz forradalom ellen nyújtandó katonai segély megtagadása mellett izgatott. Igaza volt, amikor belső ellenséggel való leszámolásra szólított fel, amikor demokratikus bizalmatlansággal volt eltelve a kormány megalkuvó elemei iránt és amikor augusztus 10-én arra serkentett, hogy a nemzet „ragadja ki kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, melyet nekik "jó hiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek“. Petőfi Sándor, az Egyenlőségi Társulat egyik vezetője, kiáltványainak szerzője, a „Március 15-ike“ c. baloldali lap politikai cikkírója, a „flamingók“, 1848 népi-demokratikus irányzatának vezére, igazolódott akkor, amikor Kossuth a baloldallal összefogva, új irányba fordítja a forradalom fejlődését 63 amikor megszületik a nemzeti ellenállás új, központi hatalmi szerve, a Honvédelmi Bizottmány. Bizonyít-e valamit a Petőfi képviselte népi-demokratikus irányzat igaza ellen, hogy társadalmi bázisa túl szűk volt, hogy a jobbágytömegek felé alig talált kapcsolatot, hogy éltető társadalmi nedvei gyengén buzogtak, hogy Petőfi következetes republikanitusával elszigetelődött és elbukott, mint képviselőjelölt ? Bizonyít-e igaza ellen, hogy a társadalmi fejlődésében elmaradt Magyarországon, ahol a polgári átalakulásért folyó harcot is a liberális középnemesség vezette nem voltak meg a kellő tárgy feltételei egy oly irányzat győzelmének, mely a feudalizmus eltakarítása dolgában éppúgy, mint a nemzeti függetlenség dolgában végső soron a népi radikalizmus a plebejus következetesség programját képviselte? A 48-as Magyarországon a szabadságharc vezetésénél nem lehetett nélkülözni a középnemesi réteget, nem volt a városban oly eléggé befolyásos és tudatos, eléggé szervezett népréteg, mely összefoghatott volna a parasztsággal és feleslegessé tehette volna az átalakulás, a szabadságharc nemesi vezetését. De a plebejus balszárny még , e gyengeségei mellett is döntő hatással volt a dolgok menetére, neki köszönhető, hogy egyáltalán ,volt szabadságharc és nem került sor dicstelen kapitulációra. Petőfi Sándor kimagasló helyét nemcsak a magyar irodalmi, de az egész magyar nemzeti fejlődésben az szabja meg, hogy ő hajtotta végre — az irodalomban jóval 48 előtt, a politikában 48-ban — liberalizmusnak és demokratizmusnak azt az elválását, amely minden európai nemzet újkori történelmének döntő fordulópontja. A „fiatal Magyarország“ mozgalma mögött, melynek vezére volt, irodalmi köntösben ez a politikai-világnézeti ellentét rejtőzött. 1847 augusztus 17-én írja Aranynak: „Én a népköltészet képviselőit akartam egyesíteni. Miért az Életképekben? Mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a legjobb fejek, mert annak szerkesztője egyik főtagja a fiatal Magyarországnak, hova mindazokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot akarók, azon fiatal Magyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni.. Ez a program a demokratikusforradalmi program, a nemesi liberalizmus reformmozgalma helyett, a polgári-demokratikus átalakulás következetes végrehajtásának programja. És éppen azért, mert a polgári-demokratikus átalakulás következetes végrehajtásának programja, egyben több is annál. A plebejus demokratizmus képviselői — az angolok a francia forradalomtól kezdve a XIX. század polgári forradalmaiig — igyekeztek eszmeileg és gyakorlatilag túlhaladni a polgári demokrácián, a feudalizmus gyökeres eltakarítását nem a polgárság, hanem a nép javára akarták elvégezni. Polgári liberalizmus és népi demokratizmus küzdelme a kísérője mindenütt a feudális és a kapitalista rend forradalmi összecsapásainak. Petőfivel ez nálunk is megtörténik. Nem lehet megérteni küzdelmeit irodalomban és politikában ennek a szempontnak számbavétele nélkül. Petőfi nemcsak a feudalizmussal állt szemben, hanem annak örökös foltozóival is. Irodalmi harcaiban és emberi meghasonlásaiban ez az elvi kérdés rejtőzik. Barátaival és környezetével — Vahot Imrétől Jókai Mórig, Tompáig és Vörösmartyig — nem egyéni hóbortból, vérmérsékletének hevessége miatt különbözött össze, hanem azért, mert Petőfi a látszólag apró kérdésekben, az emberi és írói magatartásában is a hajthatatlan demokratizmus embere volt, aki szakít a liberális ingadozás képviselőivel, mégha barátai voltak is. Barátaitól nem a személyéhez való hűséget követeli meg, hanem a közös elvekhez való hűséget. E kérlelhetetlen demokratikus elvhűség miatt különbözik össze a szabadságharc alatt az új hadsereg vezetőivel — Mészárostól Klapkáig — ez a demokratikus elvhűség szigeteli el és teszi egyre fokozottabban, magános emberré 1848 végétől kezdve — úgy, hogy március 15-ike forradalmi népvezérének a végén már csak két hű embere és barátja maradt: Arany János és a lengyel forradalmár-katona, Bem József. De éppen az, hogy Petőfi nemcsak a feudális világgal állt szemben, hanem a liberális megalkuvással is, magyarázza meg, hogy demokratizmusa kitágult és a feudalizmussal folytatott harc közben meg tudta sejteni és elénk tudta vetíteni azt, ami sokkal több polgári-demokratikus átalakulásnál. Nemcsak az „Apostol“-ra gondolunk, nemcsak „A XIX. század költői“-re, arra a vallomásra, amely szerint „megállni“ csak akkor lehet, „ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet“ és amely bizonyítja, hogy Petőfi már ismerte a korabeli francia szocializmust és eszméivel megtermékenyítette magyar talajon nőtt demokratizmusát. Arra is gondolunk, hogy ő az első magyar költő, aki meglátja az új, ipari élet problémáit — a „Vasúton“ c. versben pozitív, a „Bányában“ című versben negatív értelemben —, akit egyre inkább szegénység és gazdagság, paloták és kunyhók, nem pedig egyszerűen jobbágyság és nemesség ellentéte kínoz. Gondolunk arra, hogy valójában alig több, mint négy-ötéves irodalmi pályája alatt vissza-visszatérő költői elkomorulásai, pesszimista vagy melankolikus hangulatai szinte rendszeresen a megalkuvó és önző liberalizmussal való emberi vagy eszmei összeütközései után következnek be, hogy utána — mintegy megmerülve a liberális „fegyvertársaiból“ való kiábrándulás értelmében — új életre keljen, de egyben átfogóbbá és mélyebbé váljék demokratikus opgtimizmusa. Nemcsak a „Felhők“ korai versciklusára áll ez, hanem például az 1847-es „Világosság*’ c. kétkedő és pesszimista versére is, amely lángolóan és egyértelműen forradalmi versek tőszomszédságában veti fel a polgári forradalom szinte valamennyi gondolati és erkölcsi ellentmondását és a demokratikus pesti népmozgalom elapadása után, a szabadságharc második szakaszában Petőfi megsejtve a bukást, kétségbeesetten kiáltja: „Óh, hadd feledjem, hogy polgár vagyok!“ s „tavasz, költészet, szerelem“ felé for. WK ICH 5IH|för összes árudásban jegy ellenében prima minőségű ■ |£j2sSszáraz aprított tűzifa megrendelhető. 10-20 CK-áS tételeket azonnal házhoz szállítunk