Szabad Nép, 1949. június (7. évfolyam, 126-149. szám)

1949-06-05 / 130. szám

Vasárnap, 1949 június 5 SZABAD NÉP Sarkadi parasztok elmondják, miért csatlakoznak a termelő csoportokhoz — Te, Jóska, be lehet még állni a Csoportodba? — Majd csak ősszel. — Miért? Hát most nem ugyan­olyan ember vagyok, mint akkor leszek? — Dehogynem. De most mégsem lehet, értsd meg, ha mondom. Most vagyunk a közepén a munkának, ha majd lezáródik ez a munkaév, jöhettek. Elkezdődik az út, akkor majd lehet. De felírom a neved, hogy jelentkeztél. Gyakori mostanában az ilyenfajta beszéd Sarkadon. Két másod- és két harmadfokú termelőcsoport van a fa­luban, összesen 740 katasztrális hol­don. A termelőcsoportok vezetőihez sűrűn fordulnak az utóbbi időben a kis- és középparasztok azzal a­­kérés­sel, hogy ők is beléphessenek vala­melyikbe. Alig várják az őszt, amikor lehetővé válik a csatlakozás a meg­lévő csoportokhoz. Pár hét alatt két­százan jelentkeztek. Miért ez a nagy mozgolódás? Kettáéknál villanyfényes szobában él a család. A gyerekek is hallgat­ják, hogy mit beszél az apjuk, bár nem értenek még túl sokat az egész­ből. Az asszony azonban érti. — Számoljuk csak össze, mink termett tavaly. — Tudod, kicsépeltünk 15 mázsa 58 kiló búzát. Ha mind eladtuk volna, 80 forintjával, 1200 körül kaptunk volna érte. Volt 70 mázsa kukoricánk, az akkor 2100 forint volt, az egy hold cukorrépánk után a cukorért pár fo­rint híján 2000 forintot kaptunk. A fél hold konyhakertünkből úgy 300 forint körül jött volna, dehát azt mi éltük föl. Most ezeket adjuk össze: 5600 forint összesen. Na látod. — Hát jó sok pénz az, de én nem láttam a felét sem — veti közbe az asszony. — Persze, hogy nem láttad. Épp­ azért mondom. Ennek több mint a fele elment kiadásokra. Tudod, ami­kor az Almási-táblából hazafuvaroz­tattuk a gabonánkat, egy fordulóért 50 forintot kértek. Sokba került a szántáshoz is a kölcsönfogat. Az is baj, hogy nem tudtam állatokat venni. Ha lenne egy anyadisznóm, a malacok után alighanem több bejött volna, mint az öt hold földemről. Ha nézni se tudtam úgy a földet, mint kellett volna. A táblásoknak majd­nem kétszer annyijuk termett, mint nekem. — Ezért akarsz belépni közéjük? — Ezért is, meg másért is. Beszélgettem Nagy Sanyival, a fe­keteéri csoport vezetőjével. Mesélte, hogy ők csak 10 forintot fizettek egy fuvarért tavaly és a traktorért ne­gyedannyit, mint mi a kuláknak — a kölcsönigáért. Ráadásul a traktor még mélyebben is elszántotta a föl­det. Állatjuk meg annyi van nekik, hogy sok. Van száz hízómarhájuk, 16 tehenük, 20 anyadisznójuk, lovakat kaptak szerszámokkal együtt. Hol va­gyunk mi ezektől? Ott voltam, meg­néztem a földjüket. Az idén is sokkal szebb a búzájuk, rozsuk, meg minde­nük, mint a miénk. Pedig a miénkre is épp annyi eső esett, mint az övé­kére. — De hisz, te már két évvel ez­előtt mondtad, hogy jobb volna kö­zösen dolgozni a földeken. — Látod, aztán mégsem mertem belépni. Olyan az ember, hogy hall­gat arra a sokféle beszédre. Kett­ék, csak egy példa. Ilyenfajta számvetést sokfelé csinálnak mosta­nában Sarkadon. Fogják a munkától elkeményedett ujjak a ceruzákat és szaporodnak a számok az irkából ki­tépett lapokon. Egy-egy teleírt lap, egy-egy összehasonlítás és kész az elhatározás. Míg a családi megbeszélések foly­nak, a párthelyiségben is gyülekezik a nép. Ma este indul a szeminárium, azt jöttek az elvtársak­ megbeszélni. Egy csoport félrevonul egy kis külön­­beszélgetésre, amíg futja a várako­zásból. Ott vannak: Boros Sándor gazdajegyző, a termelőcsoportok ve­zetői és egy páran azok közül, akik a termelőcsoportokba be akarnak lépni, — jóllehet, ez utóbbiak legtöbbje nem párttag. — Hadd szóljak néhány szót csoport várható keresetéről — kezdi Boros elvtárs, aki az egyik csoport vezetője. — Ha nem jön elemi csa­pás, 16 mázsa búzát arathatunk egy holdról, mert jók a földek is. Ebből kijön 120 kiló vetőmag, szántás, adó, egyéb költségek, úgyhogy holdankint 12 má­zsa marad tisztán. Árpából tavaly átlag 21 és fél mázsa termett hol­dankint. Az idén sem lesz kevesebb, sőt még inkább több lesz. Ebből is marad mindent levonva 18—20 mázsa Egy hold répa — ahogy ígérkezik 160—180 mázsát ad majd. A magrépa holdankint 1000—1000 forintot hoz De ez csak a kevesebb. Nézzük az állatokat. Van 100 hízó ökör, mind­egyik 480 kiló körül volt, amikor át­vettük. Erre kaptunk 500 forint előle­get darabonként. Amit ráhízlaltunk a 480 kilóra, az a mienk, csak az 500 forintot és a 6%-ot vonják le. Ahogy én számoltam, 22 ezer forintnak kell maradnia tisztán. Úgy beszéltük meg, hogy ezt nem osztjuk szét, hanem befektetjük. — És mit jövedelmez mindez egy embernek ? — szakítják félbe a felsorolást. — Kiszámítottam én azt is, in­kább kevesebbet mondok, mint töb­bet: a másodfokúnál 4 hold után 7—8 ezer forint körül egy évben A harmadfokúnál pedig még többet, mert azok még több kedvezményt kapnak, de főképpen, mert nagy üzemben gazdálkodnak. — Nem lehetne engem is bevenni valamelyik csoportba? — szól közbe Balla Menyhért szabósegéd. Ezen aztán mindannyian nevetnek. Jönnek sorra a látogatók, megnézek minden mozzanatát a munkának, még a könyvelést is — és összehasonlítják a látottakat a sajátjukkal. Ezért vár­ják nehezen az őszt, amikor ők is el­mondhatják a 740 holdról: „a miénk“. Szabadi Sándor LÓFALVA ” újra „szent a béke sz­ófalva osztatlan öröm­­mel fogadta a vá­lasztást. Már a nagy nap délelőttjén is világos volt, hogy semmi hiba nem lesz: Porkoláb Feri, a párttitkár már tízkor futárt menesztett Kistehéndre bi­ciklin, hogy megtudja, mi az eredmény. „Nem volt baj." Parásztán akkor még csak 80 százalék szavazott le — a lófalviak vezettek. Böde elvtárs, aki a válasz­tási bizottság elnöke volt, fogadást ajánlott fel Mit­­rovics választási felelős­nek: fogadjunk egy literbe. Jani, meglesz a száz. — Hát száz nem lesz, mor­gott az, — mert se a hat­vanholdas Orbán Vince nem szavaz ránk, mármint a Népfrontra, se az öreg Hudák, de nem is várom tőlük. Mint kiderült, Mitrovics elvtárs rosszul ismerte a lófalvi kulákok lélektanát: háromnegyed tizenegykor egységesen eljöttek, a nagymise után. Eljött Or­bán is, Hudák is, Zavagyil Rezső is, fényessé vörösí­­tett harctéri bilgerijében, amellyel állítólag a nagy­­kátai „keret" soraiban vett részt a II. világháborúban. „Valami külön urna nincs?" — reklamált Or­bán Vince, — nehogy az­tán valami reakciós csala­fintaság történjen. Mert mi megmutatjuk, tudjuk a kö­telességünket." Jiödő elvtárs, akiben a­­ szesztilalom ellenére két liter rizling tevékeny­kedett, könnyes szemmel nézett a kivonuló szavazó­polgárok után. Félre is hívta Porkolábot. „Látod-e, Feri, micsoda változás van itt? Lám, mindig azt mond­tátok, védem a kulákot, hát tessék. Külön akartak sza­vazni, hogy megmutassák: megváltoztak." — Nem változnak ezek soha — szólt bele Kadarka elvtárs, — én ugyan nem bízom meg bennük, akármilyen szépen mosolyognak ránk. — Bödöt meg Porkolábot azonban ez nem győzte meg. „Az agitációs iskolán tanultunk a fejlődésről" — buzgólkodott az ifjú titkár — „nohát, mért ne fejlőd­hetne a kulák is? Hát akarsz jobb bizonyítékot, mint a szavazatot?" A „bizonyítékok" való­ban hatottak a vezetőség egyes tagjaira, így aztán harmadnap, amikor a falu a győzelmet ünnepelte, így festett a felvonulás­ elől a tűzoltózenekar haladt, mind a hét tagjával és felváltva játszotta a Partizánindulót meg a Radetzky-marsot, nem lévén több kotta a községben. Utánuk a Nép­front-bizottság következett, Böde elvtárs hatalmas vö­rös zászlót vitt, mellette a Gazdakör vezetősége, Or­bán Vince vakítóra fehérí­tett ingben, kipödört ba­jusszal vonult és beszélge­tett Cziráki Miskával. „Hát megnyugodtak végre az emberek. Ez is költ nekünk. A béke. Arról beszéltek mind, még a járási titkár is, a gyűlésen." Hát aztán most helyreállt a béke a fa­luban is. Igazuk van az elv­társaknak." Mindketten hangosan beszéltek — az „elvtár­s" szót a többi­nél is hangosabban mond­ták. Ez a hangulat folytató­­­dott a közös vacsorán is, ahol elfogyasztották a falu egyik bélistázott tehe­nét. Hárman beszéltek. A pártonkívüliek nevében nagy meglepetésre Hudák Péter emelkedett szólásra. „Ez a nap tényleg ünnep, mert mától fogva egyek vagyunk. Voltak — tette hozzá leereszkedően és gyors pillantást vetett Ka­darka elvtársra, — akik itt is el akarták hinteni a gyű­lölködést, de most már ennek vége. Mi is megta­láltuk helyünket, és erre ürítem poharamat." Ezután Böde elvtárs emelkedett fel. Rózsaszínű hangulat­ban méltatta a győzelmet. Ugyanezt tette Vrábel is, aki rövid politikai vissza­tekintést vetett a község napjaira. „A reakciót végleg elintéztük!" — jelentette ki több ízben. Mindenki tap­solt. Orbán Vince harsá­nyan éljenzett, Zavagyil, a bilgeris, különösen annál a résznél helyeselt, amikor a régi világ söpredékelemei­nek végleges letűnéséről volt szó. „Túlzás nélkül mondhatjuk, kedves bará­taim" — fejezte be a po­­hárköszöntőt Vrábel —, hogy nálunk mindenki a Népfrontban van, falunk­ban a győzelem teljes." Éljen! — örvendezett Vince bácsi. T­izenkettőkor sört csa­poltak, félegykor Vrábel és Porkoláb a tejcsarnokos Puxler, 47 hold föld tulaj­donosa, oldalán időnkint el­­csukló hangon énekelték: „Harangoznak a mi­­ kis falunkban." Félkettőkor, asztalbontáskor a gazda­­körieket ünnepélyesen meg­hívta Böde, vegyenek részt holnap a termelési értekez­leten. „Most már ott is he­lye van mindenkinek." Tí­z értekezleten — más­­nap — némileg bá­gyadt volt a társaság. Hoz­tak viszont két fontos ha­tározatot: a legeltetési dí­jak fizetésének ellenőrzésé­ről. Bödö felbontott egy bo­rítékot, aztán félredobta. Kadarka elvtárs rácsapott: „Hát ez mi, te?" — „Hagyd csak" — mondta zavartan Bödö —, „nem fontos dolog." De Kadarka kivette a papírt: a DEFOSz járási titkársága szólította fel benne a lófalviakat, nézzenek jobban a körmére Orbán Vincének, mert adós maradt cselédje bérével. Böde mérgesen súgta oda: „Hagyd a fenébe, most ezzel nem érünk rá foglal­kozni, nem kell elrontani a jó hangulatot." „Tán a ku­lák jó hangulatára vigyá­zol, vagy mi a rosseb! A cseléd jogaira legyen gon­dod" — vágta oda mérge­sen Kadarka, akit az es­küdt éppen elhívott a köz­ségházára. Ezután nem volt vita, Orbánék mindenbe bele­mentek, sőt helyeseltek is. Hudák Péter azt javasolta, hogy a gazdakörben füg­gesszék ki Sztálin elvtárs képe mellé Porkoláb képét is, a másik oldalra meg Bödőét. „Sokat tettek a fa­luért, meg kell hagyni" — mondta ünnepélyesen. G O­rbán Vince másnap ** megjelent Bödönél. „Nagyon szeretném, Gyuri öcsém, ha segítenél rajtam’ — kezdte a mondókáját. Félóra múlva már Örvé­­nt­essi községi főjegyző előtt állt és előhúzta a pártelnök ajánló sorait. „Annak a kis másfélévi adóhátralékomnak az elen­gedéséről lenne szó, kérem­­a lássan" — finomkodott az öreg. Azt hiszem, nem lesz akadálya — teccik látni, nincs én ellenem kifogása a dolgozók pártjának se. — No majd utánanézünk — búcsúzott érvényessé. A gazdakörben, este, há­rom litert rendelt Vince bá’ az asztaltársaságnak. Igyál, ne sajnáld — biztatta a bilgeris Zavagyilt —, nincs itt baj egy se. Az adóm­mal megint várnak egy ke­veset. Nekem meg oszt nem költ több, egy-másfél év. Közelebb hajolt Zavagyil­­hoz: „Örökké csak nem tart... azt hiszem utoljára szavaztam ezekre" — és ujjával a Párt irányába bökött. N­­armadnap végzést ka­­pott Orbán Vince. Rövid kis írás volt: „Ké­relmét elutasítjuk és felszó­lítjuk, hogy adóhátralékát f. hó 31-ig rendezze.” Megnézte mégegyszer: az írás nem változott. Az alá­írás se: „Kadarka József, másodbíró.” (baktai) , IJ 11 Közgazdaságtudomány vagy burzsoá szemfényvesztés? Nemrégiben jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából a Magyar Közgazdasági Társaság ál­tal kiadott Közgazdasági Szemle 5— 12. összevont száma. Nem valami nagy eseményről van szó, hiszen a magyar dolgozók közül vajmi kevesen ismerik a nagytőkének ezt a hosszú múltra visszatekintő „tudományos” folyóira­tát. A felszabadulás óta a Közgazda­­sági Szemle példányszáma egyébként is teljesen összezsugorodott. Sem fi­nanszírozói, sem általában olvasói szá­mára a dolgozó nép országa nem bi­zonyult megfelelő táptalajnak. Is „keynesianizmus“ propagandái. Váljon érdemes-e ilyen körülmények között erre a folyóiratra egyáltalában felfigyelnünk? Nemcsak érdemes, ha­nem feltétlenül szükséges is, mert a Közgazdasági Szemle iskolapéldája an­nak, hogyan próbálja a megvert bur­zsoázia a maga ideológiáját baloldali, demokratikus frázisokkal átmázolva, tárgyilagos és tudományos mezbe öl­töztetve terjeszteni. A mintegy 70 oldalas füzet beveze­tőül csaknem 30 oldalon át Keynes­­nek, a hanyatló kapitalizmus ma leg­befolyásosabb burzsoá közgazdászá­nak, a szocializmus esküdt ellenségé­nek gazdasági tanait ismerteti, egyet­len bíráló megjegyzés nélkül. A cikk utolsó két sorából kiderül, hogy az ismertetést a legközelebbi számban bí­rálat fogja követni. Addig — szóval, ha lesz legközelebbi szám, egy félévig — mi más ez, mint egyszerűen a „keynesianizmus” propagandája? Zog dicsérete A folyóirat cikket közöl a tervgaz­dálkodó Albániáról, ebből kiderül, hogy a népnyúzó Zog király nagy állam­férfi volt, mert „királysága alatt végre minden figyelmet az ország belső pro­blémáinak lehetett szentelni”. Kiderül, hogy az első világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchia nem impe­rialista ország volt, hanem az „albán függetlenségi törekvések támogatója". Ami pedig az albán népi demokráciát illeti, ezt a cikkíró nem egy helyen dicséretben is részesíti. De hogyan? Albánia például iparosít s ez jó. De ezzel nem tesz mást, mint „sok tekin­tetben az elkezdett úton (t. i. az olasz fasiszta rablók megkezdte úton) pró­bál haladni.“ Enver Hodzsának, az al­bán nép vezérének nagy érdemei van­nak a felszabadító háborúban, „azon­ban a személyi tekintély elvén nyugvó erős hatalmat (értsd: személyi dikta­túrát) gyakorol.” A kisipari szövetke­zetek magukban foglalják az iparosok 76 százalékát, nem többet, „tehát nincs teljes kényszer”. Az albán kormány sok mindent végez (például elkobozza a nagybirtokot azoktól, akik „szerinte”, vagyis nem a cikkíró szerint a nép ellenségei), de akármit is tesz, tudósunk szerint mindig csak „megkísérel", „próbál”, „igyek­szik" stb. Ciklus vagy kapitalista válság A könyvbeszámolók közül nyolc ol­dalt (!) H. T. Davis művének ismerte­tése foglal el. Davis a gazdaságtan ökonometriai iskolájához, a hanyatló kapitalizmus vulgáris közgazdaságta­nának e tipikus termékéhez tarto­zik. Ez az irányzat arról hírhedt, hogy csupán a gazdasági összefüggések mennyiségi oldalait vizsgálja. Az alap­vető minőségi összefüggések szándé­kos elhanyagolásával „eltekint” azok­tól a társadalmi viszonyoktól, amelyek közt a gazdasági jelenségek lejátszód­nak, bonyolult matematikai formulá­­zásban „örök” gazdasági törvényeket konstruál s így különösen alkalmas a kapitalizmus védelmezésére. Mit tesz egy ilyen mű esetében a Közgazdasági Szemle könyvismerte­tője? Helyeslően számol be például ar­ról a durván apologetikus próbálko­zásról, amellyel a könyv szerzője úgy akarja a 7—10 évenként visszatérő gazdasági világválságok döntő jelen­tőségét eltakarni, hogy egy sorba he­lyezi őket mindenféle egyéb jelenték­telen, vagy egyszerűen kitalált „ciklu­sokkal", a „22 hónapos textilgyártási ciklussal”, a „40 hónapos, úgynevezett rövid konjunktúra ciklussal”, a „60 hónapos ciklussal", az „50 éves hábo­rús ciklussal", stb. A cél világos: a sok bába közt elvész a gyerek, a sok „ciklus” közt eltűnik a válság. Arcátanság vagy csak túlzás Helyeslően számol be az ismertet?! arról a megdöbbentően ostoba, de nem kevéssé tendenciózus „tételről”, hogy ha a jövedelemmegoszlás egyenlőtlen­ségét jelző úgynevezett „koncentrációs tényező" a kapitalizmusban „0.50-nél nagyobb, a társadalom a forradalom kitörésére hajlamos, ha pedig 0.50-nél kisebb, a polgárháború esélyei növe­kednek meg.” Halk ellenvéleményt a könyvismer­tető csak ott jelent be, ahol érzi, hogy Davis arcátlansága már felülmúlja a nálunk elviselhető határt. Davis sze­rint ugyanis „stabil szabadkereskedő gazdaságban (értsd: szabadrabló kapit­­alizmusban) a jövedelemmegoszlás alakja lényegileg az emberi képessé­gek megoszlását tükrözi.” Ez már mégis csak sok egy baloldali és haladó könyvismertető számára! De azért ke­reken és határozottan visszautasítani mégsem volna „objektív” és „tudomá­nyos". A mi „tudósunk” elegendőnek véli, ha Davis nézetét „optimisztikus­­nak” és „túlzottnak” nyilvánítja. A baloldali frázisokkal burkolt tőkés­védelem, a nagyképű és teljesen üres „tudományosság", az alig leplezett nép­­ellenesség és az emberi haladás vona­lával való éles szembenállás példáit a vaskos füzetből soká lehetne sorolni, tehetséges volna talán, hogy a folyó­irat szerkesztői azt tűzték ki céljukul, hogy a nyugati imperialisták felé de­monstrálják a magyar népi demokrá­cia csodálatos türelmét, amely ilyen sajtótermékek számára papírt és nyil­vánosságot engedélyez? Itacy Tamil

Next