Szabad Nép, 1950. július (8. évfolyam, 150-175. szám)

1950-07-01 / 150. szám

SZOMBAT, 1950 JÚLIUS 1 SZABAD NÉP KÉT IRÁNYT MUTA­TÓ Közös brosúrában jelent meg Rákosi elvtárs két beszéde: az egyiket a sztahanovisták országos tanácskozásán, a másikat a DISZ alakuló kongresszusán mondotta el. Az első beszéd hatalmas ered­ményeket mért fel. Egy új mozga­lom megszületéséről adott számot, amely ezreket és ezreket vont be soraiba, amely „az egész, szocia­lizmust építő nép mozgalmává” vált. Döntő fontosságú mozgalom ez a szocializmus építése szem­pontjából. Ahogy a kapitalizmus a munka magasabb termelékenységé­vel győzi le a hűbéri rendszert, a szocializmus győzelmének a kapi­talizmus felett ugyancsak a munka magasabb termelékenysége a zá­loga. És a Sztahanov-mozgalom a munka új, magasabb termelékeny­ségét teremti meg, forradalmi gyorsasággal megdönti a régi, el­avult normákat, s odavezet, hogy egyes szakmák, egyes iparágak után a munka termelékenysége az egész népgazdaságban magasabbá válik, mint a kapitalista országok­ban. A Sztahánov-mozgalom a szo­cializmus építésének legerősebb gazdasági-termelési fegyvere. Erre mutatott Rákosi elvtárs is: „Ez a tanácskozás és pozitív eredményei a sztahánovisták számára és az egész dolgozó nép számára vilá­gosan és félreérthetetlenül megmu­tatták — mondotta —, hogy a szo­cializmus építésének módszerei ná­lunk is gyökeret vertek, egészsége­sen fejlődnek, s jövőnk legnagyobb ígéretét jelentik.” Nemcsak a távolabbi jövő, ha­nem a tanácskozás utáni hónapok is megmutatták már, milyen gyor­san és milyen eredményesen be­váltható ígéretet jelent a Sztaha­nov-mozgalom, milyen rohamos fej­lődésről tanúskodik egész nép­gazdaságunk. A Központi Vezető­ség ülésén Gerő elvtárs referátuma is fényesen igazolta azt, amit Rákosi elvtárs februárban mon­dott: „Amit eddig elértünk — túl­zás nélkül mondhatjuk — csiga­tempó ahhoz képest, ami még előt­tünk áll.” Fejlődésünket, utunkat elsősor­ban az eredmények, a sikerek jel­lemzik. De már a sztahanovisták tanácskozásán szólt Rákosi elvtárs arról, hogy ez a mozgalom sem minden nehézség nélkül született meg, s megnevezte: milyen körül­mények, milyen erők gátolták létre­jöttét. A legfőbb akadálynak a ma­­radiságot, az elavulthoz való ra­gaszkodást nevezte meg Rákosi elv­társ: „...a régi, az ócska, a meg­szokott veszedelmes gátnak, ször­nyű féknek bizonyul és nem egyszer ez az egyik legveszedelmesebb el­lenségünk.” De hozzátette azonnal azt is, hogy itt is nemcsak valami nehézségi nyomatékról, nem egy­szerű, önmagától ható erőről van szó: „Természetes, hogy nemcsak a maradiság játszott közre, kétségkí­vül az ellenség is tudatosan szorí­totta vissza a mindenütt jelentkező újítók, sztahanovisták kezdeménye­zései.” Azok a fokozódó sikerek, ame­lyekre Rákosi elvtárs buzdított, ame­lyekről a Központi Vezetőség ülése beszámolt, természetesen fokozott tevékenységre sarkallták az ellen­séget is, érezték dühét és elszánt­ságát, s ugyanezek a sikerek még szörnyűbb féknek, még veszedel­mesebb akadálynak mutatják a maradiságot. Erre világított rá a Központi Vezetőség ülése, ezért kel­lett Rákosi elvtársnak a DISZ kon­gresszusán mondott beszédében még élesebben, még keményebben szól­nia az előttünk álló akadályokról. Nagy tévedés volna azt hinni, hogy ez a beszéd — azért mert az ifjú­sági kongresszuson hangzott el — csak ifjúságunknak szólt. Rákosi elvtárs fejlődésünk döntő problé­máit vetette fel és ezek a problé­mák a legkevésbbé sem kizárólagos „ifi” kérdések. Aligha állíthatja bárki is, hogy a harc azok ellen a nagy akadályok ellen, amelyekben Rákosi elvtárs fejlődésünk legfőbb gátjait jelölte meg — csak a dol­gozó ifjúság feladata. Aligha állít­hatja bárki is, hogy a jobboldali szociáldemokraták aknamunkája — mondjuk — úttörőink között a leg­veszedelmesebb, vagy hogy a norma­csalók, bérdemagógok legnagyobb számban az ifjúmunkások között vannak.. Sőt ezektől a veszedelmek­től éppen fiataljaink, a legkevésbbé fertőzöttek. A feladatok, amelyeket Rákosi elvtárs a DISZ kongresszu­sán elénk tárt, az egész Párt, az egész nép feladatai. Harc a tőkés időkből örökölt szo­kások és előítéletek ellen, harc a klerikális reakció ellen, harc a jobb­oldali szociáldemokraták ellen, harc a „minden simán megy” hangulata ellen: ez az a négy főszempont, amit Rákosi elvtárs különösen ki­emelt, aláhúzott, ez az a négy kér­dés „amely népi demokráciánk napirendjén van, amelynek jó meg­oldásától függ, hogy fejlődésünk ... gyorsuló iramot vesz-e, vagy meg­lassul, sőt megtorpanhat.” Nem véletlen, hogy a négy közül a régi tőkés időkből örökölt szoká­sok és előítéletek kérdésével kezdi Rákosi elvtárs a haladás akadályai­nak felsorolását, ugyanazzal, amit már a sztahanovista tanácskozáson egyik legfőbb akadálynak mondott. Bármennyire visszásnak tűnhet is, mégis le lehet szögezni: az, hogy a főtüzet a régi gondolkodás, a régi szokások, szabályok ellen irá­nyítjuk, népi demokráciánk hatal­mas megerősödésének bizonyítéka. A szocializmus megvalósításának a legnagyobb, legnehezebb, legtöbb időt, türelmet, erőt igénylő feladata az emberek tudatának megválto­zása, az új szocialista tudatnak, a hazához, a munkához, az emberek­hez való új viszonynak a kialakí­tása. Igazán csak akkor kezdődik ez meg, mikor gazdasági, politikai feltételei, előzményei már megértek. Pártunk most az eddiginél sokkal erőteljesebben, tudatosabban láthat neki — éppen sikereink, győzel­meink következtében — ennek a roppant feladatnak a megoldásához. De nemcsak erről van szó. Mai helyzetünkben a múlt gondolkodás maradványai olyan konkrét veszé­lyekkel is járnak, amelyek eddigi eredményeinket is kockára tehetik. Ezek közül a veszélyek közül ma az elbizakodottságnak, az elernye­désnek, a „minden simán megy” beállítottságának veszélye a leg­nagyobb. Rákosi elvtárs már a sztahanovisták tanácskozásán ke­ményen figyelmeztetett erre: „A demokráciában — mondotta — a sikerek hatása alatt bizonyos ön­teltség mutatkozik. Túlságosan ki­hangsúlyozzuk eredményeinket, kér­kedünk, nem vagyunk elég szeré­nyek.” Ez a „szerénytelenség”, a holnappal való nemtörődés, a he­gyen-völgyön lakodalom gondolko­­zásmódja és gyakorlata mutatkozott meg életszínvonalunk kérdésénél is. Ezzel „sikerült” elérnünk, hogy nyolc százalék helyett, amelyet az egész 1950-es esztendőre szántunk, már az első öt hónap alatt 17 szá­zalékkal nőtt az életszínvonalunk, s az a veszély fenyeget minket, hogy „megesszük a jövőnket”, csemege­vaj és borjúsüjt formájában elfo­gyasztjuk ötéves tervünk gyárait, üzemeit, kultúrházait. A régi gon­dolkodás maradványai, az „amit ma „megehetsz”, ne halaszd holnapra”, a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” bölcseségei vezettek ide. Csakhogy ezek a bölcseségek a régi világ „bölcseségei”. Azé a világé, amely verebet se adott, tú­zokot se adott, amelyben holnap el­vették a dolgozóktól, amit véletle­nül mától meghagyott. Ma más a világ, mások a törvények. Ma hala­dásunk, gazdasági felemelkedésünk legfőbb törvénye a terv, amely biz­tosan, céltudatosan, s úgy emeli életszínvonalunkat, hogy ne kelljen a holnapi visszaeséstől félnünk, hogy bizonyosak lehessünk a hol­napi további emelkedésben. S a megalapozatlan, észszerűtlen eltérés a tervtől, nem „tiszta haszon” ha­nem éppen ezt a holnapi biztos emelkedést teszi bizonytalanná. Az ellenség ezernyi fajtája, kle­rikális reakciósok, jobboldali szo­ciáldemokraták, rémhírterjesztők, ügynökök, babona-propagátorok, szabotőrök, béruszítók és haza­­árulók, minden rendű és rangú bi­tangok — mint bacilicusok a táp­talajon — úgy élősködnek, nyü­zsögnek a múlt gondolkodás örök­ségének posványában. Ez az élet­­elemük, az „életterük”, ha ez nincs, megfulladnak, lelepleződnek, ki­pusztulnak. Mindig is a rothadás, a burzsoá ideológia, a rosszhoz, az ellensé­geshez való ragaszkodás volt az éltetője a jobboldali szociáldemo- BESZÉD kráciának. Ez volt akkor is, ami­kor Horthyt, Schweinitzert, Haint, Weesenmayert szolgálták ki, ez ma is, amikor Truman, Bevin, Moch a legfőbb főnökük. S ők azok, akik meg is nyergelnek, ki is használ­nak minden elmaradottságot. „Ők azok, — mondotta Rákosi elvtárs — akik lazítják a fegyelmet, nö­velik a selejtet, tanácsokkal látják el és bátorítják a normalazítókat, a bércsalókat, táppénz-csalókat, ter­jesztik az ellenség rémhíreit, igye­keznek aláásni a dolgozók jó han­gulatát. Szövetkeznek az imperia­listák ügynökeivel, együttműködnek népünk szívós ellenségeivel, az egyházi reakcióval. Népi demokrá­ciánk most rájuk irányítja a köz­figyelem fényszóróját és nekivág, hogy ezeket a régi árulókat, akik demokráciánk fellegvárában, az ipari munkásságon belül szolgálják az ellenséget, végleg leleplezze és ártalmatlanná tegye.” Méltó társa és szövetségese a jobboldali szociáldemokráciának az egyházi reakció. Egy gyékényen árulták a hazát mindig. Ki volt Horthy hívebb talpnyalója: Peyer­ e, vagy Mindszenty, Szeder Ferenc-e vagy Shvoy püspök — nehéz el­dönteni. S ma ugyanaz a forrás táplálja a jobboldali szociáldemo­kraták „szocializmusát”, mint a klerikális reakció „hitét”: a Wall Street. Ravasz, megátalkodott ellenség­gel van dolgunk — erre is felhívja a figyelmünket Rákosi elvtárs. Ez az ellenség körmönfont, rugalmas, ha szükségét érzi, gyorsan változ­tatja jelszavait, álarcait, taktikáját. 1946—47-ben mást se hallottunk tőle, mint azt: éhenveszünk, meg­bukik a forint, megbukik a három­éves terv, egyetlen menedékünk a Marshall-kölcsön. Ma, amikor a fo­rint a világ egyik legjobb valutája, amikor a hároméves tervet két év és öt hónap alatt teljesítettük, ami­kor a Marshall-kölcsön egész Nyu­­gat-Európát nyomorba, válságba döntötte , taktikát változtat, ép­pen sikereinket próbálja ellenünk fordítani. A „minden simán megy” hangulatát éleszti, az „élhetnénk jobban is” jelszavával agitál, a múlt gondolkodás maradványait tekinti hazai főszövetségesének. Túl akarja licitálni terveinket, ott, ahol az veszélyt jelent, kevesli sikerein­ket, nem az éhhaláltól félt, hanem arra unszol, hogy csömörig faljuk tele magunkat. Kétségtelen, hogy az ellenség ma is szívesebben agi­tálna a Marshall-terv mellett, és nem rajta, hanem a mi erőnkön, a mi sikereinken múlt, hogy taktiká­ját meg kell változtatnia. Szíveseb­ben lenne nyomorunk vámszedője, mintsem, hogy azon törje a fejét — és most ezt kell tennie —, hogy emelkedő életszínvonalunk hatását hogyan próbálja visszájára fordí­tani, a maga számára kihasználni. Előnytelen terepen támad, ez igaz. De akárhogy is van, támad, ránk­tör, békénket, munkánkat fenyegeti. Ez a döntő, ezért kell széttipornunk. „Élhetnénk jobban is” — ezzel agitálnak klerikális reakciósok, jobboldali szociáldemokraták. Van ebben egy jókora adag igazság. Valóban élhetnénk jobban is, ha a MAORT-banditák nem pocsékolták volna olajunkat, ha a Standard gonosztevői nem rongálták volna gyárainkat, nyersanyagainkat. Él­hetnénk jobban is, ha a jobboldali szociáldemokraták nem akadályoz­ták volna hosszú időn át a munka­verseny kifejlődését, nem uszíta­nának ma is a sztahanovisták ellen, az igazságos bérezés ellen, nem szerveznének bércsalást, nor­malazítást, ha a klerikális reakció­sok nem fertőznék a falut, nem agi­tálnának az aratás, népünk kenyere ellen. Egyszóval: élhetnénk jobban is, ha kevesebb volna a belső bi­tang. És jobban is fogunk élni úgy is, ahogy sorozatosan verjük szét, zúzzuk össze ellenségeinket. Harcra és munkára hívja né­pünket, fiatalokat és öregeket, asz­­szonyokat és férfiakat ! Rákosi elv­társ. A sztahanovisták kongresszu­sán azt üzente az élenjáró mun­kásoknak: „kezdeményezzenek bát­ran, legyenek nagyvonalúak, ne féljenek az új utaktól, az új kísér­letektől, mert mögöttük áll teljes erejével az egész magyar kommu­nista mozgalom, a Magyar Dolgok Emlékünnepély Dimitrov elvtárs halálának egyéves fordulóján Az MDP Budapesti Pártbizottsága és a Magyarországi Bolgárok Bizottsága Georgi Mihajlovics Dimitrov elvtárs halálának egyéves évfordulóján június 1-én, szombaton délután 6 órakor a Zeneművészeti Főiskola nagytermében emlékünnepélyt rendez. Az ünnepséget megnyitja: Hidas István elvtárs, a BPB titkára. Ünnepi beszédet mond: Dr. Luben Ceraszi­­m­o­v, magyarországi bolgár követ. Az MDP Központi Vezetősége nevében Kiss Károly elvtárs. A minisztertanács jóváhagyta a Német Demokratikus Köztársaság kormányával kötött egyezményeket A minisztertanács Dobi István el­nökletével pénteken délelőtt ülést tar­­tott. Dobi István bejelentette, hogy sza­badságra megy, javaslatára, helyette­sítésével a minisztertanács Rákosi Mátyás elvtársat, a minisztertanács elnökhelyettesét bízta meg. A külügyminiszter előterjesztésére a Magyar Népköztársaság kormánya és a Német Demokratikus Köztársaság kormánya között a budapesti tárgya­lások eredményeképen létrejött pénz­ügyi, áruforgalmi, valamint a mű­szaki és tudományos együttműködés­ről szóló egyezményeket a miniszter­tanács jóváhagyta. A népművelési mi­niszter előterjesztésére a miniszter­tanács jóváhagyta a Magyar Népköz-­ társaság és a Német Demokratikus Köztársaság között megkötött kultu­rális egyezményt azzal, hogy azt a Népköztársaság Elnöki Tanácsához terjeszti fel megerősítés végett Az igazságügyminiszter előterjeszté­sére a minisztertanács a Népköztár­saság Elnöki Tanácsa elé terjesztendő törvényerejű rendelettervezetet fogadott el a társadalmi tulajdon büntetőjogi védelméről. A minisztertanács elhatározta, hogy Veres József belügyminisztériumi­­fő­osztályvezetőnek, belügyminisztériumi államtitkárrá való kinevezése iránt a Népköztársaság Elnöki Tanácsához e­lőterjesztést tesz. Levélváltás Otto Grotewohl és Dobi István között A magyar-német tárgyalások befe­jezése után levélváltás történt Otto Grotewohl, a Német Demokratikus Köztársaság ideiglenes kormányának elnöke és Dobi István, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke között. Otto Grotewohl minisz­terelnök levelében közli, hogy a Né­met Demokratikus Köztársaság ideig­lenes kormánya június 26-án megtar­tott ülésén tárgyalta és jóváhagyta a két kormány nyilatkozatát, valamint a tárgyalások alatt megkötött négy egyezményt. Grotewohl miniszterelnök egyúttal őszinte köszönetét fejezi ki, hogy a magyar kormány elfogadta azt a javaslatát, hogy a Német De­mokratikus Köztársaság egy delegá­ciója tárgyalásokat folytathasson a magyar kormánnyal az együttműkö­désről. Ezután így folytatódik Grotewohl miniszterelnök levele: „Miután a magyar és a német nép, levonva a múlt szomorú tapasztala­tainak tanulságát, beilleszkedett a nagy Szovjetunió által vezetett, béke­táborba, kormányaiknak kötelességévé vált országaik belső demokratikus fel­építésének megerősítése és jólétének emelése, hogy ezáltal az imperialis­ták újabb háborús tervei elleni harc­ban kifejtendő erőfeszítéseiket növel­jék. A Német Demokratikus Köztár­saság kormánya nagy örömmel üd­vözli azt a tényt, hogy a magyar kormánnyal folytatott megbeszélések ahhoz vezettek, hogy a magyar és a­ német nép közötti kapcsolatokat — közös feladataik megoldása érdeké­ben — a kölcsönös támogatás és a baráti együttműködés új alapjaira si­került fektetni A német kormány meg van győződve arról, hogy ez az együttműködés lényegesen hozzá fog járulni ahhoz, hogy a világ bé­kéjét megtarthassuk és megsz­árdít­­hassuk.” A levél befejező részében Grote­wohl miniszterelnök a maga és­ a Német Demokratikus Köztársaság kor­mánya nevében köszönetet mond a ma­gyar kormánynak és a magyar népnek az igazi barátság szellemét mutató eredményért. Dobi István, a minisztertanács elnöke válaszlevelében közölte, hogy a magyar minisztertanács június 30-i ülésén jóvá­hagyta a két kormány nyilatkozatát és a június 24-én megkötött megállapo­dásokat. „A magyar kormánynak és­ az egész dolgozó magyar népnek szilárd meg­győződése — hangzik a levél —,­ hogy az a baráti együttműködés, amely a nagy Szovjetunió által fel­szabadított magyar és német nép kö­zött már eddig is létrejött, a most megkötött megállapodások segítségé­vel az eddiginél még szorosabbá és szilárdabbá fog válni. A két nép új alapokra fektetett barátsága és együtt­működése hatékonyan elő fogja segí­teni mindkét ország gazdasági és kul­turális fejlődését, demokratikus építő­munkáját és jelentékenyen hozzá fog járulni a Szovjetunió vezette béke­­tábor erősítéséhez az imperialista ag­­resszorok újabb háborús terveivel szemben." A levél befejező részében Dobi Ist­ván köszönetet mond Grotewohl mi­niszterel­nöknek a Német Demokratikus Köztársaság kormányának és az egész német népnek az őszinte barátság azon megnyilvánulásaiért, amelyek a tárgyalások során kifejezésre jutot­tak és amelyek a két nép közötti együttműködés biztos zálogát alkotják. Az amerikai követséggel és a pápai nunciaturával voltak kapcsolatban a bukaresti kém­per vádlottai Befejeződött a harmadik napja tartó bukaresti kémper vádlottainak kihall­gatása. A vádlottak: Vasile Liobarm volt pilóta, Alexandru Ciocalteu ügy­védi titkár, Georghe Mircea Benic építészmérnök, Nicolae Valsan, volt kereskedelmi tengerésztiszt, Sanda Aurelia Cernatescu, Aktuan Okiazim kapitány és Nicolae Popescu, a buka­resti pápai nunciatura volt sofőrje. A vádlottak beismerték, hogy kapcso­latban voltak az imperialista kém­­szervezet törökországi fiókjával és a bukaresti amerikai követség tengeré­szeti attaséjával, aki a kém­anya­got továbbította. Összeköttetésben álltak a Parisban székelő román ellenforra­dalmi csoporttal. A vádlottak katonai és gazdasági jellegű kémanyagot gyűjtöttek és továbbítottak. A "kém­anyag továbbításában —a­mint azt Mircea Georghe Bente bevallotta­ — a bukaresti pápai nunciatura is részt vett. Aktuan Okiazim a török kém­szervezet javára gyűjtött anyagot. Nicolae Popescu arról vallott, hogyan bízta meg titkos feladatokkal az apos­toli nunciatura titkára, Monseigneur Del Mestri. zók Pártja és mögöttük áll kime­ríthetetlen gazdasági és tapaszta­lati fegyvertárával a hatalmas Szovjetunió". Azóta új és új , ered­mények ezrei születtek, új rekor­dok a termelés frontján városban és falun, új vívmányok a kultúra frontján, új sikerek politikai éle­tünkben. S ha a Központi Vezető­ség legutóbbi ülésének főkérdéseit még élesebben tárta népünk elé a DISZ-kongresszuson elhangzott be­széd, s a nehézségekről, akadályok­ról szólott — ez is buzdítás volt. Ebben is benne volt: kezdeményez­zünk bátran, legyünk kemény, meg nem alkuvó, harcosok. A februári beszéd a sztahanovisták, a júniusi az ifjúság tanácskozásán hangzott el. De mind a kettő egész népün­ket, az egyszerű emberek millióit vezeti harcba, azokat, akik egész szívükkel-lelkükkel megértették és helyesüli Rákosi elvtárs szavait: „A szocializmus építése tervszerű­séget, fegyelmet és áldozatot köve­tel a dolgozó néptől. Minél "több munkával, verejtékkel, áldozattal építjük jövőnket, annál tartósabb lesz, annál drágább lesz mind­annyiunk számára.” Azokat az egyszerű embereket, akik „nincse­nek hozzászokva ahhoz, hogy min­den sikerüket világgá kürtölik”, de akik az emberiség haladásának fáklyavívői, akik a Párt vezetésé­vel „nagy és hősies tettek tízez­reit” valósítják meg.

Next