Szabad Nép, 1950. augusztus (8. évfolyam, 176-202. szám)

1950-08-20 / 193. szám

! VASÁRNAP, 2030 AUGUSZTUS 20 SZÁZAD NÉP Révai József elvtárs ünnepi beszédével megnyílt az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás Az újjáépített Műcsarnokban szom­baton délben ünnepélyes keretek kö­zött megnyílt az alkotmány évfor­dulója alkalmából rendezett I. Ma­gyar Képzőművészeti Kiállítás. A zászlódíszbe öltöztetett Műcsarnokba már jóval a megnyitó ünnepség előtt valósággal özönlöttek a meghívottak, népünk legjobbjai: sztahanovista él­munkások, a termelésben élenjáró dol­gozó parasztok, értelmiségiek és hon­védségünk képviselői, hogy jelen le­gyenek a magyar képzőművészet meg­újhodását hirdető kiállítás megnyitá­sán. Az ünnepélyes megnyitás a szobor­­teremben zajlott le. Megjelentek Ká­dár János elvtárs, a Magyar Dolgo­zók Pártja főtitkárhelyettese, Kencz Sándor elvtárs, a Magyar Népköztár­saság Elnöki Tanácsának elnöke, Dobi István, a minisztertanács elnöke, Kállai Gyula elvtárs, külügyminiszter, Zsofinyecz Mihály elvtárs, nehézipari, Bebrits Lajos elvtárs, közlekedésügyi miniszter, Nógrádi Sándor elvtárs. Altábornagy, a honvédelmi miniszter helyettese, Pongrácz Kálmán elvtárs, a Budapesti Városi Tanács elnöke, Szmirnov elvtárs, a budapesti szovjet nagykövetség tanácsosával az élen a Szovjetunió és a népi demokráciák kép­viselői, Apró Antal elvtárs, a Szakta­nács főtitkára, Horustyák József elv­társ, a Szaktanács elnöke, Draker Lajos elvtárs, az országgyűlés elnöke­­és még sokan mások. A kiállítás megnyitására egybe­gyűlt vendégeket Szabó István elv­társ a Képzőművészek és Iparművé­szek Szövetségének főtitkára üdvö­zölte, majd Révai József elv­társ nép­művelési miniszter lépett a mikrofon elé és elmondotta megnyitó beszédét Tisztelt közönség, kedves elttársak. Ez a kiállítás, amelynek megnyitá­­saira gyűltünk ma össze, az első Ma-B­ar Képzőművészeti Kiállítás hazánk szabadítósa óta. Ebben a tényben képzőművészeti kultúránk bizonyos elkésése is kifeje­­sődik. Abban, hogy képzőművészeink csak most állnak népünk elé termé­sükkel, benne van az, hogy hosszú időbe tellett, amíg ez a termés meg­érett. Ezt a kiállítást — mondjuk meg — hosszú válság, belső vívódások, a ■mit rossz hagyományaival való sza­kítás elkerülhetetlen harcai előzték meg. De ezért van ennek ez elkérésnek bizonyos értelemben pozitív oldala is. Azt az eredményt, ami ma a kití-­lításon előttünk­­l, képzőművésze­tünk kiharcolta, kivívta, kik­üsz­­ködte magának — és ezért a ter­més, ha talán későb­b, de értéke­sebb, mert szervesebb fejlődés eredménye. Nem mondom azt, hogy ez a kiáll­ít­ás már teljes fordulatot jelent a művészeti öncélúsággal, a formalizmussal, a képzőművészet eszmei tartalmának és a valóságot kifejező formáknak hadat fizető polgári dekadenciával való sza­kítás dolgában. De bizonyos, hogy ez a kiállítás jelentős lépés előre ezen a téren. Elmondhatjuk, hogy képzőművé­szetünk nagyban és egészben igenis rálépett a helyes útra. Képzőművészeink már igyekeznek a népnek dolgozni Nem feladatom, hogy ennek a kiál­lításnak a megnyitásán egyben beha­tóan értékeljem is az elért eredménye­ket. Ez a hivatása magaslatán álló művészeti kritika dolga lesz, maguk­nak a művészeknek, a képzőművészeti szövetségnek a feladata lesz és te­gyük hozzá: e kritikában szava lesz és kell, hogy legyen, magának a népnek, mégpedig nem utolsó sorban. Talán a legnagyobb eredmény, amit ettől a kiállítástól várunk és remé­lünk, az lesz, hogy dolgozó népünk éppúgy odafordul az új magyar­ képző­művészethez és a maga ügyének te­kinti azt, mint ahogy a magáénak te­kinti már az új magyar irodalmat. Azt reméljük és kívánjuk, hogy dolgozó népünk e kiállítás révén meglátja, hogy képzőművészeink már neki dolgoznak, vagy igye­keznek neki dolgozni, próbálják az ő világát ábrázolni, az ő törek­véseit kifejezni. Mire alapítom ezt a reményemet és hitemet? Arra, ami új ezen a kiállításon._ Új — először — az, hogy képző­művészeink témában az új élet, az új valóság, az új ember felé fordul­nak vagy ■kezdenek fordulni. Megjelent a vásznon, a szobrokon a dolgozó ember, épülő szocializmu­sunk új típusai, a sztahanovista, a traktoros, a pártmunkás, a honvéd, a feltörekvő dolgozó nő, az új szocialista ifjúság. A dolgozó ember téma volt régi kép­zőművészetünkben is, de inkább csak mint a más javára végzett nehéz testi munka járuléka, mint a munkában szenvedő ember. Most először jelenik meg alkotó emberként, aki önmagáért és a közösségért dolgozik. Nem állí­tom, hogy az új dolgozó ember ábrá­zolásának művészi feladatát képző­művészeink már teljesen megoldották. De elmondhatjuk, hogy elkezdtek küz­deni ennek a feladatnak megoldásá­­val ,­ ezen a kiállításon — másodszor —, hogy képzőművészeink zöme a közért­hető művészi kifejezésmód felé fordult, ami egyben azt is jelenti, hogy meg­értette a néphez forduló­ feladatét és kötelességét és ezen a kiállításon — harmadszor —, hogy Antal, friss tehetségek bukkantak Mi szinte az ismeretlenségből, a nép sűrűjéből Üdvözöljük őket és ígérjük, hogy min­den erőnkkel támogatni fogjuk to­vábbi fejlődésüket és teljes kibontako­zásukat Új szocialista kultúránk egész­séges fejlődése effajta vérfelfrissülés nélkül, új tehetségek felbukkanása és megsegítése nélkül lehetetlen. Út a kiállításon — negyedszer —, hogy régi, érett, nagy tehetségű művé­szek je­lent­ős része komolyan fára­dozik azon, hogy ábrázolásban, for­mában, kifejezésben közeledjék a realizmushoz, tehát hozzánk, a néphez. Mi örömmel üdvözlünk minden lépést ebben az irányban, még ha ez a kö­zeledés a realizmushoz nem is jelenti egyben és azonnal egész művészi vi­lágnézetük, tematikájuk, eszméik át­alakulását a szocialista realizmus je­gyében. Mi nem vagyunk türelmetle­nek, mert hisszük, hogy tehetséges művészek, ha valóban komolyan veszik saját alkotó munkájukat, végső soron nem zárkózhatnak el annak az új életnek a hatásától amely körülöttük alakul ki. Végül pedig: új ezen a kiállításon az, hogy az új feladatokkal való bir­kózás jegyében felbomlóban vannak a magyar képzőművészet régi, egymással szembenálló, megkövesedett cso­portjai, amelyek sokszor inkább klikkek voltak, mint valódi stílus­irányzatok. Persze, látni még sok kiállított mű­vön, ki tartozott a műcsarnokiakhoz, ki a Gresham-csoporthoz, ki a neo­klasszicistákhoz, ki a szocialista cso­porthoz, az expresszionistákhoz, vagy az absztraktakhoz. De azt is látni, hogy ezek a csoportok idejüket múlták, hogy a régi képzőművészeti csoportok egészséges és tehetséges elemei közös plattformra lelnek azoknak az új képzőművészeti feladatoknak megol­dása közben, amelyeket az új élet vet fel. És miközben valamennyi cso­port egészséges elemei az új felada­tok megoldásáért való küzdelemben közelednek egymáshoz, kiderül az is, hogy a fejlődés a szocialista realiz­mushoz csak a régi művészi csoporto­kat és klikkeket teszi feleslegessé, de korántsem szünteti meg a stílusirányok és egyéni tehetségek gazdag változa­tosságát. A kiállítás a való helyzetet mutatja be Persze, e kiállítás komoly eredmé­nyei nem jelentik, hogy képzőművé­szetünkben már minden rendben van. A kiállítás zsűrije, amelyben első­ízben vettek részt dolgozó népünk képviselői, helyesen járt el, amikor a való helyzet megmutatására töre­kedett Van még képzőművészetünkben zavar és bizonytalanság, vannak még ma­radványai a formalizmusnak, a nyu­gati dekadenciának. Most nem akarok arról bőven beszélni, hogy a rajzban való komoly haladás ellenére a gra­fika még mindig kissé mostohagye­rek, hogy a karikatúra és a művészi plakát nagyszerű, harcos műfajára még mindig bizonyos arisztokratikus gőggel tekintenek művészeink, amire pedig Daumier óta semmi okuk sincs. A jellemábrázoló portréfestészet és a múltat meg a jelent egyaránt felölelő történelmi festészet még mindig gyen­gén vagy alig van képviselve. Pedig képzőművészetünk megújhodása a nép harcaival és eszméivel való összefor­­rás jegyében e műfajok feléledése és felvirágzása nélkül alig képzelhető. Úgy érzem, hogy szükséges két fő veszélyről beszélnem, amely a helyes útra lépő magyar képzőművészet egészséges fejlődését fenyegeti Az egyik veszély abból származik, hogy az új témákhoz egyesek úgy nyírt­nak, hogy munkájukat nem hatják át egyben az új eszmék is. Lehet az új témákat hidegen, holtan is ábrázolni úgyszólván megrendelésre. De az új téma, a közérthető ábrázolás csak akkor vezet képzőművészetünk valódi megújhodásához, ha a művész ki tudja fejezni a maga nyelvén azo­kat az új eszméket, amelyek népünk megújuló életét formálják. A szocialista realizmus nemcsak téma, nemcsak közérthetőség, nemcsak stílus kérdése, hanem az eszmei tartalom kérdése is. A művésznek harcosan, pártosan ki kell fejeznie tudni a harcoló és építő nép érzelmeit és törekvéseit Ezt — ha egyáltalán helyénvaló ez a kifejezés — jobbfelé mondom. B­lfelé viszont a másik veszélyre kell figyelmez­tetnem: az eszmei tartalomnak magas mű­vészi formában kell jelentkeznie, mert enélkül könnyen külsőségekre korlátozódik. Attól hogy egy képen ott van a­ áb­rázolt munkás kezében a Szabad Nép, lehet az még halott csendélet is. Művészeink haladjanak tovább a helyes úton Mindezt nem azért mondom, hogy művészeinket elbátortalanítsam, ellen­kezőleg, bátorítani akarom őket, ha­ladjanak tovább a helyes úton, de lás­sák és küzdjék le a veszélyeket A kiindulópont megvan, a képző­­művészetünk megindult felfelé, bizo­nyíték erre ez a kiállítás. Képzőművé­szetünknek már mutatkozó megújho­dását döntően három körülmény moz­dította elő. Először, állami és társa­dalmi fejlődésünk, szocialista építő munkánk sikerek Nem véletlen, hogy ezt a kiállítást népköztársasági alkotmányunk első évfordulóján nyitjuk meg, jeléül annak, hogy kultúránk megújulá­sához az alapot dolgozó népünk, nagy pártunk rakta le, ..melyik biztos kézzel irányítja a szocializ­mus építését Másodszor: képzőművészetünk meg­újhodását a szovjet művészek példája egészséges, serkentő és nevelő hatása váltotta ki. Ez a kiállítás mintegy válasza a magyar képzőművészetnek arra a rendkívüli hatásra, amelyet néhány hónappal ezelőtt a szovjet képző­művészeti kiállítás dolgozó népünk százezreire gyakorolt képzőművészetünk kezdődő megúj­hodásának harmadik kiváltó oka az, hogy újra felfedeztük a magyar képző­művészet nagy realista hagyományait Nem véletlen, hogy alkotmányunk év­fordulóját kormányunk azzal is ünne­pelte, hogy a magyar realista festé­szet legnagyobb képviselőjéről, Mun­kácsy Mihályról nevezte el az új ma­gyar képzőművészet fejlődésének­ elő­segítésére a legjobb alkotások évről évre való jutalmazására alapított képzőművészeti díjakat. Az új magyar szocialista képző­művészet mélyen nemzeti jellegét az is bizonyítja, hogy visszanyúl a magyar klasszikus realista művé­szethez. Amikor ezt a kiállítást az újjáépí­tett Műcsarnokban megnyitjuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, ami e falakon kívül történik. Miközben mi itt képzőművészetünk eredményeinek örülünk, sokezer kilométerre tőlünk és mégis olyan közel hozzánk, ágyúk dö­rögnek, egy szabadságáért küzdő nép városait és falvait, gyermekeit és asszonyait pusztítják barbár, idegen hódítók. Abból az ellentétből, hogy mi Budapesten képzőművészeti kiállítást nyitunk meg és Koreában egy szabad nép vére omlik, ne vonja le senki csupán azt a következtetést, hogy Révai József elvtárs megnyitó beszédét mondja hne, az imperialista barbárok gyilkol­nak, mi pedig békésen építjük az új kultúrát. Inkább azt a következtetést kell levonnunk, hogy a festő ecsetjének, a szobrász vé­sőjének is fegyvernek kell lennie. A művészet is nevelje, acélozza népünket, hogy szükség esetén mi is helyt tudjunk állni az imperia­lista barbárokkal szemben. Mi békében akarunk él­ni, emelni akarjuk népünk életszínvonalát. Ez azt jelenti, hogy egyben szebbé, tar­talmasabbá, emberibbé akarjuk tenni életét. Ehhez kell művészeink és mű­vészetük segítsége. Népköztársasá­gunk alkotmánya maga kötelez ben­nünket a haladó művészet támogatá­sára. Művészeink bízhatnak Pártunk, államunk, kormányunk legmes­­­szebbmenő támogatásában. Mi viszont hadd bízzunk abban, hogy művészeink segíteni fognak nevelni népünket munkára is harcra, haza­szeretetre és a szabad népekkel való szolidaritásra. Hadd bízzunk abban, hogy segíteni fognak nevelni dolgo­zóinkat helytállásra, azokkal a barbár­­okkal szemben, akik fel akarják dúlni a mi épülő és szépülő szocia­lista otthonunkat is. Ezzel nyitom meg az L Magyar Képzőművészeti Kiállítást A megnyitó ünnepség részvevői ezután megtekintették a nagyszabású kiállítást. A kiállítás részletes mélta­tására visszatérünk. Ma délelőtt osztják ki első ízben a Munkácsy Mihály-díjakat A Magyar Népköztársaság minisz­tertanácsa 1950 augusztus 4-i ülésén „Munkácsy Mihály-díj“ elnevezéssel képzőművészeti díj alapítását hatá­rozta el. A jelölőbizottság — amely a Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének öt tagjából, a SZOT és a DISZ egy-egy kiküldöttjéből állt — javaslata alapján a Munkácsy-dí­­jat a következő művészek kapják meg: 1. A 6000 forintos első fokozatot: Pór Bertalan: „A termelőszövetkezet első kongresszusa küldötteinek foga­dása a parlamentben“ című festmé­nyéért; Ék Sándor „Feszabadítás“ című festményéért; Beck András: „Ol­vasó munkás“ című szobráért. II. A 4000 forintos második foko­zatot: Bán Béla: „Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági Gyár sztahanovis­tája“ című festményéért; Benedek Jenő: „Ezt láttam a Szovjetunióban“ című festményéért; Berény Róbert: „­Majális 1950“ című festményéért; Bernáth Aurél: „Család" című festmé­nyéért; Felekiné Gáspár Anni: „Ké­szülődés május elsejére“ című fest­ményéért; Farkas Aladár Sztálin elv­társ mellszobráért III. A 2000 forintos harmadik foko­zatot: Csekei Zoltán „Traktorosok“ című festményéért Dobroszláv László: „Vájár“ című festményéért, Félegy­házi László „Bútorgyári sztahano­vista" című festményéért, Imre István „Folyamőr“ című festményéért, Scholtz Erik „Felszólaló“ című fest­ményéért, Szentiványi Lajos a MEMOSZ freskópályázat vázlatáért, Kurucz Dezső „Szántó Kovács János tárgyalása“ című festményéért, Vén Emil Bartók Béla portréjáért, Szilágyi Jolán: karikatúráiért, Kerényi Jenő: „Ifjúmunkás“ című szobráért, Szabó Iván: „Közös föld felé“ című szob­ráért, Tar István: „Hegesztők“ című szobráért. Valamennyi díjnyertes műalkotás szerepel a Képzőművészeti Kiállítá­son. A díjakat ma délelőtt a Művé­szeti Szövetségek Házában ünnepé­lyes keretek között adják át Ünnepi kultúrnapok Esztergomban A járási és városi tanácsok meg­alakulása, valamint alkotmányunk első évfordulója alkalmából Esztergom vá­rosa ünnepi kultúrnapokat rendez. A kultúrnapok ünnepségei augusztus 15-én kezdődtek meg. Augusztus 17-én az MSZT országos központjának kul­­túrgárdája tartott előadást, augusztus 19-én pedig a fővárosi zenekar vendég­szerepeit Esztergomban, Ferencsik Já­nos vezényletével ­ Szombat délután Révai József elv­társ, népművelési miniszter ünnepé­lyes külsőségek között adta át „A Magyar Népköztársaság Kiváló Művé­sze" és „A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze” címek viselésére jogosító okiratot színházi, film- és operai életünk legkiválóbb művészei­nek. Bajor Gizi, Báthy Anna, Major Tamás, Palló Imre dr., Somlay Artúr és Székely Mihály „A Magyar Nép­­köztársaság Kiváló Művésze”, Fodor János, Gobbi Hilda, Gyurkovics Má­ria, Honthy Hanna, Ladányi Ferenc, Latabár Kálmán, Mészáros Ági, Os­­váth Júlia, Rátkai Márton, Tolnay Klári és Tőkés Anna pedig „A Ma­gyar Népköztársaság Érdemes Művé­sze“ címet kapta. Az Elnöki Tanács vörös és nemzeti­színű zászlókkal feldíszített fogadóter­­mének elnöki asztalánál Rónai Sándor elvtárs, az Elnöki Tanács elnöke, Dobi István, a minisztertanács elnöke, Szabó Piroska elvtársnő és Nagy Dániel, az Elnöki Tanács tagjai, valamint Losonczy Géza elvtárs, népművelési államtitkár foglalt helyei Az ünnepségen Réved József elvtárs, népművelési miniszter a következő beszédet mondotta: Ma, népköztársasági alkotmányunk törvénybe iktatásának első évfordulóján adományozzuk első ízben „a magyar színpadi kultúra terén szerzett kima­gasló érdemek elismeréséül színházi-, film- és operai előadóművészek ré­szére" a Magyar Népköztársaság Ki­váló Művésze és a Magyar Népköz­­társaság Érdemes Művésze kitüntető címeket Ezek a címek bizonyos anyagi előnyt is jelentenek, de nyilván önök is egyetértenek velem abban, hogy nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy ezekben a címekben a nép álla­mának és kormányának tisztelete és megbecsülése fejeződik ki a magyar színpad­­kultúra legkivá­lóbb munkásai iránt­i címek adományozásával az önök egyéni művészi tehetségét, hosszú szí­nészi, operaénekesi munkájuk eredmé­nyeit sok esetben egy egész élet tel­jesítményeit becsüljük meg. De nemcsak az­­önök kimagasló egyéni teljesítményének szól államunk, kormányunk, népünk megbecsülése, önökön keresztül az egész haladó magyar színészi kultúrának fejez­zük ki elismerésünket annak a színpadi művészetnek, amely a múltban is, a jelenben is oly gazdag volt természetadta, kitűnő tehetségek­ben és amelynek oly nagy, sokszor út­törő szerepe volt a haladó magyar nemzeti kultúra fejlődésében. De nemcsak az önök egyéni tehet­ségének és nemcsak a haladó magyar színművészet egészének szól elismeré­sünk. Hanem szól — nem utolsó sor­ban — annak, hogy színészeink legjobbjai tanultak nemcsak a múlt hagyományaiból, hanem mai életünk új valóságából is. A jó színész a kor tükrét tárja elénk és ehhez együtt kell élnie az élettel, össze kell forrnia korának új, haladó eszméivel és embereivel E címek adományozásával köszöne­­tünket akarjuk kifejezni azért, hogy színészeink legjobbjai a mi új szocia­lista emberünk lelkéhez, életéhez, prob­lémáihoz igyekeztek és tudtak köze­ledni és Sikerrel ábrázolják a színpa­don azt az újat, ami népünk életében kialakulóban van vagy már kialakul. Arra kérem önöket, hogy e kitünte­tésedet ne a babérokon való meg­nyugvásnak, hanem a további mun­kára való ösztönzésnek szellemében fogadják. Mutassanak példát abban, hogyan kell szeretni hivatásukat, mű­vészetüket és hogyan kell hűnek lenni a hazához Az, hogy e kitüntetése­ket éppen alkotmányunk megterem­tésének első évfordulóján nyújtjuk át, emlékeztesse önöket mindig arra, hogy­ művészetük kiindulópontja és alapja, a szülőanya, akitől tehetsé­güket kapták és akinek vissza kell adniok kamatostól: a magyar dol­gozó nép. Sok szerencsét és további jó itraj­kát kívánok. A beszéd befejezése u­tán a kitün­­tetettek Révai elvtárstól átvették a cím adományozásáról szóló oklevele­ket. Az oklevelek átadása után Ma­jor Tamás elvtárs mondott köszöne­tet és hangsúlyozta: a cím adomá­nyozása nemcsak nagy kitüntetés, ha­nem egyben kötelezettségekkel is jár. Kötelez arra, hogy a művészek egyre magasabb színvonalú művészi mun­kát nyújtsanak, kötelez arra, hogy a maguk területén részt­ve­gyenek népünknek a szocializ­mus építéséért kifejtett erőfeszí­­téseiben és kötelez arra is, hogy tudásukat, tapasztalataikat átadják a fiatalabbaknak. .Mutassanak példát átkán, hogyan kell szeretni művészetüket és hogyan kell hűnek lenni a hazához" Révai József elvtárs átadta a „kiváló művész" és „érdemes művész" kitüntetéseket

Next