Szabad Nép, 1950. október (8. évfolyam, 229-254. szám)
1950-10-22 / 247. szám
Értelmiségi dolgozik! Vállvetve az üzemek, falvak dolgozóival a békéért, hazánk föggetlenségéért, szavazzatok a Népfrontra! H*C7 »♦* ■ Dvm. A Neetoerstaill Fekete-tengerig 2890 kilométer. Or- Bigokat köt össze és országokat választ el Az embernek, aki évezredekkel ezelőtt a partjához ért, áldás is volt, átok is vert egyszerre. Áldotta, amikor vize szelíden hömpölygött és gazdagon ellátta százféle hallal, átkozta, amikor kiáradt, s elsöpört hátat, kalyibát, vetést Az ember — százezer éve és tízezer éve — megállt a Duna partján és nézte, vizsgálta a szürke vizet Azon törte a fejét, hogyan tudna átjutni a túlsó oldalra. Állatszőrbe burkolódzott vagy durva szőttes volt rajta, szakálla a mellét verte, haja a háta közepéig ért, egyszóval alig-alig hasonlított ránk — és mégis: azon jártatta az eszét, pontosan ugyanazon, amin te vagy én 1945 januárjában Pesten vagy Dunapentelén: hogyan lehetne átjutni a túlsó partra? Szeretjük és csodáljuk a Dunát — és harcban állunk vele mégis évezredek óta. Megzabolázzuk és újra kitör a medréből, hidak pántját vonjuk fejébe — leszakítja magáról (vagy rombolók törik szét, amit egyszer már szorgos kezek felépítettek) —, tart és egyre megújul a harc. Talán legyőzhetetlen? Nem is különösen nem az, amióta a nép nem szolgaként él a partjain. Mióta legyőztük elnyomóinkat, nem állhat senki útjába új , új győzelmeinknek. Legyőzzük a Dunát is, megtörtük gőgjét, kezesbárányként bandukol majd dél felé medrében, öntözni fogja földjeinket, erőműveket táplál, halat és jó vizet ad, hajókat, csónakokat ringat — és ott kelünk majd át rajta, ott verünk hidat fölötte, távol éppen kedvünk, tervünk, szükségünk kívánja. A bécsi múzeumban van egy W- t ernyélnagyságú vésett kft. Úgy hívják: »Augustus _gemmája“, az ókor egyik legszebb művészi emléke. Két részből áll a kőlap. A felső felén a szobrász Augustus császárt, a római birodalom leghatalmasabb urát véste kőbe, a Lakott Föld Istennője tart koszorút a feje felé, a kő alsó felén a művész Augustus legújabb győzelmeiről számol be. A „Búsuló Pannónia“ alakja mellett torzonborz, megbilincselt aggastyán ül: Danubius, a Duna istene. Azt akarja az egész kő elmondani: Augustus császár legyőzte a Dunántúlon lakó pannonokat és egyben bilincsbe verte a Dunát A dicsekvés egy kissé korainak bizonyult A rómaiakra egymásután csaptak rá a dákok, bójok, pannonok, a a büszke hódítók egy ideig még adót is fizettek a meghódoltaknak. Csak jó száz évvel később sikerült a rómaiaknak tartósan győzniök. Az első ember aki valóban eldicsekedhetett vele, hogy „kavicsbe verte a Dunát”, a római Trajanus volt Ő volt az első, aki hidat veretett a Duna fölött, katonák és rabszolgák ezrei hordták hozzá a nyersanyagot, s az egykoriak a világ csodái közé számították a hidat Húsz tömör kő- és téglafalból álló pilléren nyugodott, fagerendák ívei kötötték ezeket össze. Bizonyára azt hitték, évszázadokig járnak majd rajta át rómaiak és germánok, adószedők és adófizetők. De a Duna kemény legény. Alig telt el egy röpke század és Trajanus hídjának nyoma sem maradt. Helyesebben: a nyoma maradt meg csupán. Azt mesélik, hogy 1854-ben, mikor nagyon alacsony volt a Duna, látni lehetett 16 oszlopot a római császár hídjából. Talán az erejét egy régi győzelme emlékét akarta fitogtatni az öreg folyó. Ezernyolcszáz év telt el és „sok víz folyt le addig a Dunán“, amíg Trajanus hídja után meíg a flotya, Wines rafia híd, nincsen hajó.” De Keve, a hunok vezére nagytalálékonyan legyűri az akadályt. Kiürítteti a borostömlőket, a azoknak hátán kel át a sereg: Igyál, Igyál, te vén Dunai Nem Ittál ennyi bort soha. Igyál és tartsd nagy kátédat: Szállítsd keresztül a hadat. ... De majd a víz jobban zubog. Majd elborulnak a habok: Komor jelleg, gyászfeketén. Ősz a folyam területén. Tömlőkön ott a hős Kept Hadával így utallelő... Tömlő, csónak, ladik, tutaj, dereglye s a jég háta — így jártak át a Dunán tizen® századon keresztül. Az úszó fatákolmányok alatt kavargott és örvénylett a víz, mély volt és sötét, mint a Duna partjain lakó népszenvedése. 1767-ben megszületett a hajóhíd. Se szeri, se száma azoknak a gúnyiratoknak, humoros-kesernyés írásoknak, amik a 46 hajón nyugvó hídon való átkelés megpróbáltatásait festik. De az átkelésnek nemcsak „szervezési“ vagy „technikai“ nehézségei voltak. Volt vérlázítóbb is, ezt egy Kohl nevű német ember írja le 1842-ben egy Drezdában megjelent útleírásában: „A hajóhíd mindkét oldalán nagybajusza legényeket állítottak, akik elsősorban a nemeseket, de éppen úgy a szabad királyi város polgárait, valamint a meghonosodott szokások szerint minden jólöltözött, vagyis gazdag embert Ingyen engednek átkelni a hídon, míg a szegény hamszgényltet az engedély nélküli koldusokat, a zsidó ifjakat is egyáltalán a zsidóságot, akár gazdag, akár szegény, a parasztságot és rosszul öltözött idegent, ha nem csillogtatják már messziről a rézkrajcárokat, minden további nélkül karonfogják és fizetésre kényszerítik." Az urak ingyen jártak a hídon, a nép — amelynek veréb®, verejtékéből készült — pénzért Erről folyt a vita a Lánchíd megszületése előtt is: fizessenek-e rajta a nemesek hídpénzt, avagy nem. Volt olyan nemes úr, aki azt mondta: „inkább Falsra kerül le átkelni a Dunán, ha Budára menni leend kénytelen, mintsem nemes létére vámot fizessen.” Nem hiába sóhajtott fel keserűen Széchenyi: „Ő szegény híd, vagy inkább szegény elve az egyenlő fizetésnek, milyen nehezen tudsz megszületni." A híd azért mégis megszületett, hét év telt el az alapkő letétele és a felavató ünnepség között És még fel sem avatták, máris fel akarták robbantani, Hentzi Habsburg-tábornok parancsára. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült A kapstatizans aztán épített néhány hidat egy évszázad alatt kellett a tód a növekvő áruforgalomhoz, a lüktetőbbé váló élethez A bankárnak, ad a Várba ment fogadásra a Bécsi-utcából, az arisztokratának, aki a Váci-utcába ment bevásárolni a Várból, mégis csak kellett a híd, hogy átjusson a fülső partra. Kellett a híd a tiszántúli parasztnak is, amikor rettentő nyomorúságában kivándorolni indult a tenger felé. Kellett a vasúti híd is, rajta keresztül vitték az alföldi búzát Hitlernek és rajta keresztül gördültek a vagonok, amik csereképpen szájharmonikát és a „Mein Kampf” díszkötéses példányait hozták. S jó volt a híd, a Turul-madár párezer munkásnak, kisembernek, akik innen ugrottak a halálba az iszonyú élet el®. Egyszóval sokmindenre kellett a híd, építettek hát néhányat a kapitalisták. De ahány hidat a kapitalizmus épített, ugyanannyit le is rombolt Nem düllesztheti a mellét a hídépítők büszkeségével, egyetlen hidat sem hagyott ránk örökül. Pattogtak a fasiszta tábornokok vezényszavai, akárcsak ma MacArthuré Koreában, levegőbe repültek s a vízbe zuhantak vissza a hidak, akárcsak ma Koreában, ölt, rabolt pusztított a pusztuló kapitalizmus, akárcsak ma Koreában. Emlékezzünk a roncshidakra, az elsüllyedt hajókra, a kettészakadt téli Budapestre! Ahhoz, hogy újra talpraálljuk, ahhoz, hogy új hídavatásokra, a mi szocialista hidaink felavatására készülhessünk, szükség volt egy nagy átkelésre a Dunán, a Szovjet Hadseregnek kellett átkelnie rajta. Pontonhidakon, a dunai flottilla gyom,bátor hajóin történt meg ez a vérrel szentelt átkelés. A szabadság kelt át a Dunán azon a tavaszhoz közelgő télen. Valljuk meg: a Boráros-téri pontonhidat, a „Mancit", az imbolygó eső- ÁTKELÉS A DUNÁN új, állandó híd feszült a két messzi part közé. Jártak itt közben hunok és avarok, tatárok és törökök, kunok és besenyők, németek és franciák, s itt élt a mi népünk egy évezreden át, de egyetlen állóhidat nem sikerült megteremteni. Pedig voltak álmok, szép elképzelések, csakhogy megannyi álom maradt mindből. A krónikaírók azt tartják, hogy Zsigmond király már 500 eszténdeje foglalkozott egy állóhíd tervével. Mátyás király egyenesen odáig rment, hogy márványhidat akart építtetni Pest és Buda közé. De bizony még fahíd sem lett belőle. Másfél évezredig terpeszkedtek el a hűbérurak ezen a földön. Mindenre futotta nekik abból a rengeteg vagyonból, amit a népből kifacsartak, amit külföldről összeraboltak — kastélyokra és várakra, hintókra és ágyasokra, cselédségre és nagy áldomásra — de egy hídra nem futotta. Azért persze átalmentek a Dunán a másfél évezred alatt is. Méghozzá sokfajta módon. Arany János a néphit nyomán arról emlékezik meg, hogyan keltek át a hunok. A szász Detre elbizakodottan mulatott a Duna jobbpartján: „Itt a kehely, igyál, kaczints! Huntól ne félj, hajója nincs." S a partraérő hun seregnek valóban nagy gondot okozott a Duna. Széles a víz. A A savyet drámahadalom világjelentőségét, az életben vett nagy szerepét az adja meg, hogy igen magas művészi színvonalon az egész világ döntő kérdéseihez szól hozzá. Borisz Lavrenyov „Amerika hangja" című színdarabjában a világ népes békemozgalmának leglényegesebb vonásait tárja fel. Rámutat arra, hogy minden becsületes embernek, aki ellene van egy új világháborúnak, aki a szabadság és demokrácia virágzását akarja, együtt kell küzdenie a kommunistákkal, mert fel kell ismernie, hogy a kommunisták a béke megvédésének élharcosai. Megmutatja, hogyan ébred rá egy becsületes amerikai értelmiségi arra, hogy az „amerikai demokrácia“ csak illúzió, hogy Washington, Lincoln, Roosevelt vívmányai semmivé lettek, az őt körülvevő valóság pedig erőszak és korrupció, gengszterizmus és erkölcsi züllés. Az államhatalom szervei: a törvényhozás, a bíróság, a hadsereg, a rendőrség egy sorba sülylyedtek a gengszterekkel, akik otthonosan mozognak a kongresszus folyosóin és termeiben. Valamennyien egyformán a nagytőke kiszolgálói, az amerikai fasiszták pribékjei. „Néha azt sem tudom, hogy amerikai hadsereg-e ez, vagy SS-haramiák bandája“ — döbben a valóságra Kidd kapitány, a darab főszereplője. O Kidd kapitány a másodikk világháborúban hősiesen küzd a demokrácia védelmében a fasizmus ellen. Hisz a népek együttműködésében, őszinte barátságában, megtanulta becsülni, tisztelni a hős Vörös Hadsereget és a szovjet népet. Boldog, amikor a szovjet parancsnokság a Vörös Zászló-rendjellel tünteti ki. Az amerikai nagytőkét, annak igazi céljait nem ismeri. Egy katonaruhába bújt nagytőkés szenátorral való beszélgetés során ébred rá először a valóságra. Becsületes, demokratikus, férfias kiállása miatt hazavezénylik. Otthon — a szerzett tapasztalatokon okulva — egyre inkább rádöbben arra, hogy eddig álomvilágban élt, ahogy egyre világosabban látja az erőszaknak, aljasságnak azt a halmazát, amit amerikai politikának, amerikai társadalmi életnek neveznek, úgy kerül egyre élesebben szembe vele. És Kidd kapitány, az őszinte demokrata megjárja azt az utat, amely a hozzá hasonlókra a tőkés államokban vár. Elbocsátják a hadseregből. A hírhedt Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé kerül. A nagytőkés Wilter el akarja tétetni láb alól, majd gyilkosság vádját koholja ellene. Kidd nem hátrál meg, vállalja a harcot, vállalja a szakítást családjával is, amelynek életformája most már amúgy is mélyen idegen tőle. Környezetéből csak felesége marad mellette, aki a harcok, ellentétek során vele fejlődik. Egyre szilárdabbá válik meggyőződésében, hogy a háborús uszítóknak és gyilkosoknak a rendszere ellen minden erejével harcolnia kell. Az utat volt katonatársa, MacDonald, a kommunista munkás mutatja meg arámám. Kidd kapitány külföldre távozik, de csak azért, hogy onnan — most már a kommunisták vezetése alatt — annál elszántabban folytassa a harcot, tollak szóval és tettel az új világháború uszít® ellen. Lavrenyov meggyőző erővel és művészi hitelességgel formálta meg Kiddben a becsületes és nyílt átlag amerikai alakját, aki útja elején távol állva a politikától, nem ismeri a társadalom valódi erőt és emiatt sokszor meglepően tapasztalatlannak és naivnak tűnik. Kidd sorsán át a szerző hű képét adja a mai Amerikának. Elsősorban a haladó erők ábrázolására fordít gondot Ezek közül is MacDonald, a harcos forradalmár munkás áll előtérben. Ha a cselekmény vitelében kisebb szerepet is ad neki az író, sok szeretettel formálta meg alakját Hős katonának, tisztánlátó, öntudatos, osztályharcos férfinak rajzolta és nem felejtette el megmutatni magánéletének meleg emberi vonásait, felesége, Sally iránti, kölcsönös megbecsülésre alapozott mély szerelmét sem. Kidd felesége, Cynthia, akinek sem szíve, sem értelme nem tudja elfogadni a körülötte burjánzó erkölcstelenséget és embertelenséget előttünk válik megértő, szerelmes asszonyból férje harcos bajtársává. Ők azok, akikben a jövő új Amerikájának hangja megszólalt Glutwuátekkal legiert leas íra az amerikai fasiszták különféle típusait Megbélyegzi azokat a gonosztevőket akik el akarják hitetni a világgal, hogy az ő hisztérikus rikácsolásuk egész Amerika hangja. Ezek az imperialista gengszterek, hogy uralmukat az egész világra kiterjeszthessék, nem riadnak vissza a legaljasabb eszközökt® sem. Gyalázatosan hazug, a hitleri fasisztáktól átvett rágalmakkal uszítanak új világháborúra a világ békéjének védelmezője, a Szovjetunió ellen. Az „amerikai életforma“ tökéletességér® és boldogító voltáról szavalnak, de örömmel használják fel a náci „államszervezés“ legvéresebb eszközeit is azok ellen, akiket nem boldogít a kizsákmányolás „életformája“. Ha nem lehet megvásárolni az igazság hirdetőit, akkor meg kell semmisíteni őket, vallják ezek a minden emberi értékből kivetkezett szörnyetegek. Lavrenyov azonban félreérthetetlenül megmutatja, hogy bár a reakció erői még erősebbek Amerikában, a győzelem mégsem lesz az övék. A haladó emberek egyre öntudatosabbakká, egyre edzettebbekké válnak, számuk egyre gyarapszik. Az imperialisták és bérenceik útja pedig lefelé, a hanyatlás és megsemmisülés felé vezet. Magukban hordják a züllés, a pusztulás kórját, soraik ziláltak, belső ellentétek és korrupció bomlasztják. E csapat vezetője a darabban a Wall Street egyik ura, a céltudatosan aljas, semmitől vissza nem riadó Wilter szenátor. Segítői, pribékjei: az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság ügyésze, a hadsereg gyáva és megvásárolt ezredese, a gengszterbanda főnöke és a felbérelt orgyilkos. De ezekkel egylvásnak a korrupt rendser, a züllött „úrilány“ és a karrierista jampec is. Hiába van az ő kezükben a fegyver, előbb-utóbb pusztulniok kell Lavrenyov biztos kézzel mutat a jövőbe, öntudatot és erőt önt a békemozgalom híveibe és ezzel nagy szolgálatot tesz a béke ügyének. A A Magyar Színház fontos feladatot teljesített a rendkívül időszerű színmű bemutatásával. A rendezés jó politikai érzékkel és mesterségbeli tudással irányította az előadást. Várkonyi Zoltán rendezői munkásságában a darab előrehaladást mutat Hibája azonban a rendezésnek, hogy a mondanivaló színpadi (formai) eszközökkel való kiemelése néha túlmegy a célon. A színészek általában ittt oldották meg feladatukat, helyenként azonban világosan felismerhető a kellő elmélyülés hiánya. A fejlődés elsősorban Tapolczay Gyula (Wilier), Bánki Zsuzsa (Kidd húga), a kisebb szereplők közül Győri Ilona, Vándor, Barlay, Gosztonyi, Horkai, Raksányi alakításában jelentkezik. Szörényi Éva (Cynthia) fejlődést mutató alakításának hiányossága, hogy a csak férjének és otthonának élő asszony útját addig, amíg az igazságtalanságokat felismerői, azokkal szembeszálló, harcos emberré válik, nem elég mélyen, nem elég kidolgozottan érzékelteti. Várkonyi Zoltán helyesen ábrázolja a züllött, korrupt, a kalandortól alig megkülönböztethető amerikai zugügyvédet; alakításában azonban egy-két kisebb túlzás csökkenti e visszataszító figura teljes hitelességét A darab főszerepében Básti Lajos nehéz feladatot oldott meg. Nagy odaadással eleveníti meg a kapitány fejlődését. Alakításából azonban hiányzik annak a férfinak a keménysége, akit háborús hőstettéért a szovjet parancsnokság a Vörös Zászló-rendjellel tüntet ki. Ellágyítja, bizonytalanná teszi mozgásának idegessége és elsősorban beszédének modorossága, amely egyaránt veszélyezteti színészi egyéniségét és a darab alapeszméjének érvényesülését Rajczy Lajos ebben a szerepében egy lépéssel közelebb jutott az új idők harcos emberének ábrázolásához. Alakításán azonban még bőven akad csiszolnivaló. Balázs Samu a vizsgálóbíró alakját gyűlöletessé tette, de a figura egyes túlságosan előtérbe került komikus vonások miatt nem vált elég jelentékennyé. Bessenyei Ferenc (Houston ezredes) szürkébb megoldással elégedett meg. Makkay Margitnak (Kidd anyja), nem sikerült teljes mértékben megmutatnia a „jó társaságbeli asszony osztályára jellemző züllöttséget, áld valósággal eladja leányát az általa is lenézett, de jó jövedelmű jampecnek. Fónay Márta néger szakácsnője, Juhász József csak hajszálnyira túlzott gengsztere és főkép Makláry Zoltán rendőre sikerült alakítások. A Magyar Színház közönsége nagy és megérdemelt tetszéssel fogadta a rendkívül fontos színdarab előadását. H. I. Lavrenyov: Amerika hangja (Bemutató a Magyar Színházban) 7_----------------------------------------------------------------------------------------------------- Rabokat, a dereglyéket feladja Ott kissé már elfelejteni S az első M0 hídcsata emléke sem él már talán bennünk olyan izgalommal, mint 1946 januárjában. Rosszul tannők, ha hagynánk, hogy ezek az emlékek elhalványodjanak. Milyen harcok voltak, milyen összecsapások! Csata a Kossuth-hídért! A hőskor minden szépsége, nehézsége, küzdelme ott sűrűsödött vasba öntve a Duna két partja között. Az újságban még ilyen hírek: „A Ganz-gyár péntek reggeltől kezdve Óbuda és a Pesti oldal között személyszállításra két nagy dereglyét helyez üzembe, amelyik a szükségletnek megfelelően ingajáratot tartanak fenn.” A reakciós újságírók egy sajtóértekezleten még így ostromolják Gerő elvtársat: „M mi lesz, ha megszakad az összeköttetés Buda és Pest között télen?", „A Kossuth-híd nem készül el a jégzajlásig", „Nyersanyag nélkül, hóban, fagyban, éhezve nem lehet dolgozni". Egy egész ország lesi az időjárásjelentést: mikor indul meg a jégzajlás. Másfélezer munkás áll a hídnál, békési ácsok, csongrádi kubikosok, vasmegyei asztalosok, győri vagongyári, csepeli munkások, mérnökök, egyetemi hallgatók, katonák. Egy tál meleg ételt kapnak naponta, rongyos ruhájuk alig védi a testüket. 30—36 órát dolgoznak a januári fagyban, megszakítás nélkül. És nem adják fel a harcot. A Szaktanács gyűjtést indít a javukra. S az eredmény maga is olyan, mint egy hadijelentés: „Január 4-én a következő adományok érkeztek: faárugyári munkások 205.500 pengő, kunszentmiklósi malommunkások: 100 kiló liszt, L. D. két kiló zsír, L. B. egy téli vattabéléses felsőnadrág, a gazdasági rendőrség által lefoglalt árukból: 300 kiló mosószappan, 174 doboz macharin, 85 levél cigarettapapír, 250 méter flanell.” Egy régi Szabad Népben kopott fénykép szürkéink: egy szovjet katona áll a Kossuth-hídon. Pisztoly tüszel a kezében, hegesztőpisztoly. Az a kéz, amely pisztolyt, géppisztolyt szorongatva szétverte a fasisztákat, pisztolylyal, hegesztőpisztollyal segít felépíteni az új Magyarországot Megnyertük az első Molesatát És megnyertük a másodikat, a harmadikat, a negyediket is. Harcban az ellenséggel, harcban a kishitűséggel, harcban a maradisággal A Szabadság-híd építésénél még így ír a Szabad Nép: Öt hídfőnél most szeletelik az ebédhez a húszdekás kenyéradagokat Napi egy tál étellel — bableves, lucskos káposzta, sárgaborsó vagy krumpli — dolgoznak 11 órát esőben, szélben, éjszakában a hídépítő munkások.” Így élt akkor az egész ország. A Margit hídnál már sokkal jobb volt a helyzet. A Sztálin-hídnál még jobb. Hidavatásra készülünk Ezt a hidat, amely Óbudát és Angyalföldet köti össze, a régi világban minden választás előtt megígérték a dolgozóknak. A „székesfőváros törvényhatósági bizottsága“ 1908-ban rendeletet hozott a felépítéséről. 1928-ban „már“ — a híd nevéről vitáztak, 1934-ben pedig könyvet adtak ki róla „Az óbudai híd elhelyezése“ címmel. A híd azonban nem készült el Most, november 7-re elkészül. Menj ki az épülő, majdnem kész hídhoz, nézd meg a széles, zöldpázsitos feljárót, a fénylő villamossíneket, a feszülő íveké, ezt a vasból és betonból formált győzelmi jelentést. Nem is vagy ember, ha nem telik meg a szíved örömmel, büszkeséggel, boldogsággal — és ne szégyeld, ha egy könnycseppet is elmorzsolsz a szemed sapkában. Van Jókainak egy regénye, az a címe: „Páter Péter”. Ennek a regénynek igen fontos tényezője egy titkos alagút: ezen közlekedtek valaha a huszita harcosok, s ebben találkozik a regény szerelmespárja. „Ez a rejtekút — írja Jókai —a madocsányi várkastélyból a marostal négytornyú lakig vezet. Közbeesik a Vág folyam. Ez más itt is elég széles, de azért az alagút áthidalja azt a medre alatt." Az olvasó sok mindent elhitt Jókainak, de ezt a rejtekutat aligha hitte el. Méghogy ilyet: alagút a folyó alatti A Duna nagyobb, szélesebb, mint a Vág. És nem félik bele öt esztendő: gyorsvasút szalad alagúton át a medre alatt. A múlt embere, ha azt hallotta: átkelés a Dunán, csak arra gondolt: átkelést Duna felett. Mi már hídon, hajón, repülőn, s hamarosan alagúton is átkelünk a Dunán. A lábunk alatt, a fejünk felett hadd zúgjanak a hullámok: nem árthatnak nekünk. Erősek vagyunk. Szabad, dolgozó emberek vagyunk, akik legyőzik a természetet. Méray Tibor