Szabad Nép, 1950. október (8. évfolyam, 229-254. szám)

1950-10-22 / 247. szám

Értelmiségi dolgozik! Vállvetve az üzemek, falvak dolgozóival a békéért, hazánk föggetlenségéért, szavazzatok a Népfrontra! H*C7 »♦* ■ Dvm. A Neeto­erstaill­­ Fekete-tengerig 2890 kilométer. Or- Bigokat köt össze és országokat vá­laszt el Az embernek, aki évezre­dekkel ezelőtt a partjához ért, áldás is volt, átok is vert egyszerre. Áldotta, am­ikor vize szelíden hömpölygött és gazdagon ellátta százféle hallal, át­kozta, amikor kiáradt, s elsöpört há­tat, kalyibát, vetést Az ember — százezer éve és tízezer éve — megállt a Duna partján és nézte, vizsgálta a szürke vizet Azon törte a fejét, ho­gyan tudna átjutni a túlsó oldalra. Állatszőrbe burkolódzott vagy durva szőttes volt rajta, szakálla a mellét verte, haja a háta közepéig ért, egy­szóval alig-alig hasonlított ránk — és mégis: azon jártatta az eszét, pon­tosan ugyanazon, amin te vagy én 1945 januárjában Pesten vagy Duna­­pentelén: hogyan lehetne átjutni a túlsó partra? Szeretjük és csodáljuk a Dunát — és harcban állunk vele mégis évezredek óta. Megzabolázzuk és újra kitör a medréből, hidak pánt­ját vonjuk fejébe — leszakítja magá­ról (vagy rombolók törik szét, amit egyszer már szorgos kezek felépítet­tek) —, tart és egyre megújul a harc. Talán legyőzhetetlen? Nem i­­s külö­nösen nem az, amióta a nép nem szolgaként él a partjain. Mióta le­győztük elnyomóinkat, nem állhat senki útjába új , új győzelmeink­nek. Legyőzzük a Dunát is, megtör­tük gőgjét, kezesbárányként bandu­kol majd dél felé medrében, öntözni fogja földjeinket, erőműveket táplál, halat és jó vizet ad, hajókat, csónako­kat ringat — és ott kelünk majd át rajta, ott verünk hidat fölötte, távol éppen kedvünk, tervünk, szükségünk kívánja. A bécsi múzeumban van egy W- t ernyélnagyságú vésett kft. Úgy hívják: »Augustus _gemmája“, az ókor egyik legszebb művészi emléke. Két részből áll a kőlap. A felső felén a szobrász Augustus császárt, a római birodalom leghatalmasabb urát véste kőbe, a Lakott Föld Istennője tart koszorút a feje felé, a kő alsó felén a művész Augustus legújabb győzelmeiről szá­mol be. A „Búsuló Pannónia“ alakja mellett torzonborz, megbilincselt ag­gastyán ül: Danubius, a Duna istene. Azt akarja az egész kő elmondani: Augustus császár legyőzte a Dunán­túlon lakó pannonokat és egyben bilincsbe verte a Dunát A dicsekvés egy kissé korainak bizonyult A ró­maiakra egymásután csaptak rá a dákok, bójok, pannonok, a a büszke hódítók egy ideig még adót is fizet­tek a meghódoltaknak. Csak jó száz évvel később sikerült a rómaiaknak tartósan győzniök. Az első ember aki valóban el­dicsekedhetett vele, hogy „kavicsbe verte a Dunát”, a római Trajanus volt Ő volt az első, aki hi­dat veretett a Duna fölött, katonák és rabszolgák ezrei hordták hozzá a nyersanyagot, s az egykoriak a világ csodái közé számították a hidat Húsz tömör kő- és téglafalból álló pilléren nyugodott, fagerendák ívei kötötték ezeket össze. Bizonyára azt hitték, évszázadokig járnak majd rajta át rómaiak és germánok, adó­szedők és adófizetők. De a Duna ke­mény legény. Alig telt el egy röpke század és Trajanus hídjának nyoma sem maradt. Helyesebben: a nyoma maradt meg csupán. Azt mesélik, hogy 1854-ben, mikor nagyon ala­csony volt a Duna, látni lehetett 16 oszlopot a római császár hídjából. Talán az erejét eg­y régi győzelme emlékét akarta fitogtatni az öreg folyó. Ezernyolcszáz év telt el és „sok víz folyt le addig a Dunán“, amíg Trajanus hídja után meíg a flotya, Wines rafia híd, nincsen hajó.” De Keve, a hunok vezére nagy­találékonyan legyűri az akadályt. Ki­­ürítteti a borostömlőket, a azoknak hátán kel át a sereg: Igyál, Igyál, te vén Dunai Nem Ittál ennyi bort soha. Igyál és tartsd nagy kátédat: Szállítsd keresztül a hadat. ... De majd a víz jobban zubog. Majd elborulnak a habok: Komor jelleg, gyászfeketén. Ősz a folyam területén. Tömlőkön ott a hős Kept Hadával így utallelő... Tömlő, csónak, ladik, tutaj, dereglye s a jég háta — így jártak át a Dunán tizen® szá­zadon keresztül. Az úszó fatákolmá­nyok alatt kavargott és örvénylett a víz, mély volt és sötét, mint a Duna partjain lakó nép­szenvedése. 1767-ben megszületett a hajóhíd. Se szeri, se száma azoknak a gúny­iratoknak, humoros-kesernyés írások­nak, amik a 46 hajón nyugvó hídon való átkelés megpróbáltatásait festik. De az átkelésnek nemcsak „szervezési“ vagy „technikai“ nehézségei voltak. Volt vérlázítóbb is, ezt egy Kohl nevű né­met ember írja le 1842-ben egy Drez­dában megjelent útleírásában: „A hajóhíd mindkét oldalán nagybajusza legényeket állítottak, akik elsősorban a nemeseket, de éppen úgy a szabad királyi város polgárait, valamint a meghonosodott szokások szerint min­den jólöltözött, vagyis gazdag embert Ingyen engednek átkelni a hídon, míg a szegény hamszgényltet az engedély nélküli koldusokat, a zsidó ifjakat is egyáltalán a zsidóságot, akár gazdag, akár szegény, a paraszt­ságot és rosszul öltözött idegent, ha nem csillogtatják már messziről a rézkrajcárokat, minden további nélkül karonfogják és fizetésre kényszerítik." Az urak ingyen jártak a hídon, a nép — amelynek veréb®, verejtékéből ké­szült — pénzért Erről folyt a vita a Lánchíd meg­születése előtt is: fizessenek-e rajta a nemesek hídpénzt, avagy nem. Volt olyan nemes úr, aki azt mondta: „in­kább Falsra kerül le átkelni a Dunán, ha Budára menni leend kénytelen, mintsem nemes létére vámot fizessen.” Nem hiába sóhajtott fel keserűen Szé­chenyi: „Ő szegény híd, vagy inkább szegény elve az egyenlő fizetésnek, milyen nehezen tudsz megszületni." A híd azért mégis megszületett, hét év telt el az alapkő letétele és a fel­avató ünnepség között És még fel sem avatták, máris fel akarták rob­bantani, Hentzi Habsburg-tábornok parancsára. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült A kapstatizans aztán épített néhány hidat egy évszázad alatt kellett a tód a növekvő áruforgalomhoz, a lüktetőbbé váló élethez A bankárnak, ad a Várba ment fogadásra a Bécsi-utcából, az arisz­tokratának, aki a Váci-utcába ment bevásárolni a Várból, mégis csak kel­lett a híd, hogy átjusson a fülső partra. Kellett a híd a tiszántúli pa­rasztnak is, amikor rettentő nyomorú­ságában kivándorolni indult a tenger felé. Kellett a vasúti híd is, rajta ke­resztül vitték az alföldi búzát Hitler­nek és rajta keresztül gördültek a va­gonok, amik csereképpen szájharmoni­kát és a „Mein Kampf” díszkötéses példányait hozták. S jó volt a híd, a Turul-madár párezer munkásnak, kis­embernek, akik innen ugrottak a ha­lálba az iszonyú élet el®. Egyszóval sokmindenre kellett a híd, építettek hát néhányat a kapitalisták. De ahány hidat a kapitalizmus épí­tett, ugyanannyit le is rombolt Nem düllesztheti a mellét a hídépítők büsz­keségével, egyetlen hidat sem hagyott ránk örökül. Pattogtak a fasiszta tá­bornokok vezényszavai, akárcsak ma MacArthuré Koreában, levegőbe re­pültek s a vízbe zuhantak vissza a hidak, akárcsak ma Koreában, ölt, ra­bolt pusztított a pusztuló kapitaliz­mus, akárcsak ma Koreában. Emlé­kezzünk a roncshidakra, az elsüllyedt hajókra, a kettészakadt téli Buda­pestre! Ahhoz, hogy újra talpraállju­­k, ahhoz, hogy új hídavatásokra, a mi szocialista hidaink felavatására ké­szülhessünk, szükség volt egy nagy átkelésre a Dunán, a Szovjet Hadse­regnek kellett átkelnie rajta. Ponton­­hi­dakon, a dunai flottilla gyom,­bá­tor hajóin történt meg ez a vérrel szentelt átkelés. A szabadság kelt át a Dunán azon a tavaszhoz közelgő télen. Valljuk meg: a Bor­áros-téri ponton­­hidat, a „Mancit", az imbolygó eső- ÁTKELÉS A DUNÁN új, állandó híd feszült a két messzi part közé. Jártak itt közben hunok és avarok, tatárok és törökök, kunok és bese­nyők, németek és franciák, s itt élt a mi népünk egy évezreden át, de egyetlen állóhidat nem sikerült megteremteni. Pedig voltak álmok, szép elképzelések, csakhogy megannyi álom maradt mindből. A krónikaírók azt tartják, hogy Zsigmond király már 500 esztén­­deje foglalkozott egy állóhíd tervével.­ Mátyás király egyenesen odáig rm­ent, hogy márványhidat akart építtetni Pest és Buda közé. De bizony még fa­híd sem lett belőle. Másfél évezredig terpeszkedtek el a hűbérurak ezen a földön. Mindenre futotta nekik abból a rengeteg vagyonból, amit a népből kifacsartak, amit külföldről össze­raboltak — kastélyokra és várakra, hintókra és ágyasokra, cselédségre és nagy áldomásra — de egy hídra nem futotta. Azért persze átalmentek a Dunán a másfél évezred alatt is. Méghozzá sok­fajta módon. Arany János a néphit nyomán arról emlékezik meg, hogyan keltek át a hunok. A szász Detre el­bizakodottan mulatott a Duna jobb­­partján: „Itt a kehely, igyál, kaczints! Huntól ne félj, hajója nincs." S a partraérő hun seregnek valóban nagy gondot okozott a Duna. Széles a víz. A A savyet drámahadalom világ­­jelentőségét, az életben vett nagy sze­repét az adja meg, hogy igen magas művészi színvonalon az egész világ döntő kérdéseihez szól hozzá. Borisz Lavrenyov „Amerika hangja" című színdarabjában a világ népes béke­mozgalmának leglényegesebb vonásait tárja fel. Rámutat arra, hogy minden becsületes embernek, aki ellene van egy új világháborúnak, aki a szabad­ság és demokrácia virágzását akarja, együtt kell küzdenie a kommunisták­kal, mert fel kell ismernie, hogy a kommunisták a béke megvédésének élharcosai. Megmutatja, hogyan ébred rá egy becsületes amerikai értelmiségi arra, hogy az „amerikai demokrácia“ csak illúzió, hogy Washington, Lin­coln, Roosevelt vívmányai semmivé lettek, az őt körülvevő valóság pedig erőszak és korrupció, gengszterizmus és erkölcsi züllés. Az államhatalom szervei: a törvényhozás, a bíróság, a hadsereg, a rendőrség egy sorba süly­­lyedtek a gengszterekkel, akik otthono­san mozognak a kongresszus folyosóin és termeiben. Valamennyien egyformán a nagytőke kiszolgálói, az amerikai fa­siszták pribékjei. „Néha azt sem tu­dom, hogy amerikai hadsereg-e ez, vagy SS-haramiák bandája“ — döb­ben a valóságra Kidd kapitány, a da­rab főszereplője. O Kidd kapitány a másodikk világ­háborúban hősiesen küzd a demokrá­cia védelmében a fasizmus ellen. Hisz a népek együttműködésében, őszinte barátságában, megtanulta be­csülni, tisztelni a hős Vörös Hadsere­get és a szovjet népet. Boldog, ami­kor a szovjet parancsnokság a Vörös Zászló-rendjellel tünteti ki. Az ameri­kai nagytőkét, annak igazi céljait nem ismeri. Egy katonaruhába bújt nagy­tőkés szenátorral való beszélgetés so­rán ébred rá először a valóságra. Becsületes, demokratikus, férfias ki­állása miatt hazavezénylik. Otthon — a szerzett tapasztalatokon okulva — egyre inkább rádöbben arra, hogy ed­dig álomvilágban élt, ahogy egyre vi­lágosabban látja az erőszaknak, al­jasságnak azt a halmazát, amit ame­rikai politikának, amerikai társadalmi életnek neveznek, úgy kerül egyre élesebben szembe vele. És Kidd kapi­tány, az őszinte demokrata megjárja azt az utat, amely a­ hozzá hason­lókra a tőkés államokban vár. El­bocsátják a hadseregből. A hírhedt Amerikaellenes Tevékenységet Vizs­gáló Bizottság elé kerül. A nagytőkés Wilter el akarja tétetni láb alól, majd gyilkosság vádját koholja ellene. Kidd nem hátrál meg, vállalja a har­cot, vállalja a szakítást családjával is, amelynek életformája most már amúgy is mélyen idegen tőle. Kör­nyezetéből csak felesége marad mel­lette, aki a harcok, ellentétek során vele fejlődik. Egyre szilárdabbá válik meggyőződésében, hogy a háborús uszítóknak és gyilkosoknak a rend­szere ellen minden erejével harcolnia kell. Az utat volt katonatársa, Mac­Donald, a kommunista munkás mu­tatja meg arámám. Kidd kapitány külföldre távozik, de csak azért, hogy onnan — most már a kommunisták vezetése alatt — annál elszántabban folytassa a harcot, tollak szóval és tettel az új világháború uszít® ellen. Lavrenyov meggyőző erővel és mű­vészi hitelességgel formálta meg Kidd­­ben a becsületes és nyílt átlag­ amerikai alakját, aki útja elején távol állva a politikától, nem ismeri a társadalom valódi erőt és emiatt sokszor meg­lepően tapasztalatlannak és naivnak tű­nik. Kidd sorsán át a szerző hű képét adja a mai Amerikának. Elsősorban a haladó erők ábrázolására fordít gondot Ezek közül is MacDonald, a harcos forradalmár munkás áll előtérben. Ha a cselekmény vitelében kisebb szerepet is ad neki az író, sok szeretettel for­málta meg alakját Hős katonának, tisztánlátó, öntudatos, osztályharcos férfinak rajzolta és nem felejtette el megmutatni magánéletének meleg em­beri vonásait, felesége, Sally iránti, köl­csönös megbecsülésre alapozott mély szerelmét sem. Kidd felesége, Cynthia, akinek sem szíve, sem értelme nem tudja elfogadni a körülötte burjánzó erkölcstelenséget és embertelenséget előttünk válik meg­értő, szerelmes asszonyból férje harcos bajtársává. Ők azok, akikben a jövő új Amerikájának hangja megszólalt Glu­­twuátekkal legiert le­as íra az amerikai fasiszták különféle típusait Megbélyegzi azokat a gonosztevőket akik el akarják hitetni a világgal, hogy az ő hisztérikus rikácsolásuk egész Amerika hangja. Ezek az imperialista gengszterek, hogy uralmukat az egész világra kiterjeszthessék, nem riadnak vissza a legaljasabb eszközökt® sem. Gyalázatosan hazug, a hitleri fasisz­táktól átvett rágalmakkal uszítanak új világháborúra a világ békéjének védel­mezője, a Szovjetunió ellen. Az „ame­rikai életforma“ tökéletességér® és boldogító voltáról szavalnak, de öröm­mel használják fel a náci „államszer­vezés“ legvéresebb eszközeit is azok ellen, akiket nem boldogít a kizsák­mányolás „életformája“. Ha nem lehet megvásárolni az igazság hirdetőit, ak­kor meg kell semmisíteni őket, vallják ezek a minden emberi értékből kivet­kezett szörnyetegek. Lavrenyov azonban félreérthetetlenül megmutatja, hogy bár a reakció erői még erősebbek Amerikában, a győze­lem mégsem lesz az övék. A haladó emberek egyre öntudatosabbakká, egyre edzettebbekké válnak, számuk egyre gyarapszik. Az imperialisták és bérenceik útja pedig lefelé, a hanyat­lás és megsemmisülés felé vezet. Ma­gukban hordják a züllés, a pusztulás kórját, soraik ziláltak, belső ellentétek és korrupció bomlasztják. E csapat ve­zetője a darabban a Wall Street egyik ura, a céltudatosan aljas, semmitől vissza nem riadó Wilter szenátor. Se­gítői, pribékjei: az Amerikaellenes Te­vékenységet Vizsgáló Bizottság ügyé­sze, a hadsereg gyáva és megvásárolt ezredese, a gengszter­banda főnöke és a felbérelt orgyilkos. De ezekkel egy­lvásnak a korrupt rendser, a züllött „úrilány“ és a karrierista jampec is. Hiába van az ő kezükben a fegyver, előbb-utóbb pusztulniok kell Lavrenyov biztos kézzel mutat a jö­vőbe, öntudatot és erőt önt a béke­mozgalom híveibe és ezzel nagy szol­­gálatot tesz a béke ügyének. A A Magyar Színház fontos fel­a­da­­tot teljesített a rendkívül időszerű színmű bemutatásával. A rendezés jó politikai érzékkel és mesterségbeli tu­dással irányította az előadást. Vár­­konyi Zoltán rendezői munkásságában a darab előrehaladást mutat Hibája azonban a rendezésnek, hogy a mon­danivaló színpadi (formai)­ eszközök­­kel való kiemelése néha túlmegy a célon. A színészek általában ittt oldották meg feladatukat, helyenként azonban világosan felismerhető a kellő elmé­lyülés hiánya. A fejlődés elsősorban Tapolczay Gyula (Wilier), Bánki Zsuzsa (Kidd húga), a kisebb szerep­lők közül Győri Ilona, Vándor, Bar­­lay, Gosztonyi, Horkai, Raksányi ala­kításában jelentkezik. Szörényi Éva (Cynthia) fejlődést mutató alakításá­nak hiányossága, hogy a csak férjének és otthonának élő asszony útját ad­dig, amíg az igazságtalanságokat fel­ismerői, azokkal szembeszálló, harcos emberré válik, nem elég mélyen, nem elég kidolgozottan érzékelteti. Várko­­nyi Zoltán helyesen ábrázolja a zül­lött, korrupt, a kalandortól alig meg­különböztethető amerikai zugügyvédet; alakításában azonban egy-két kisebb túlzás csökkenti e visszataszító figura teljes hitelességét A darab főszerepében Básti Lajos nehéz feladatot oldott meg. Nagy oda­adással eleveníti meg a kapitány fej­lődését. Alakításából azonban hiányzik annak a férfinak a keménysége, akit háborús hőstettéért a szovjet parancs­nokság a Vörös Zászló-rendjellel tün­tet ki. Ellágyítja, bizonytalanná teszi mozgásának idegessége és elsősorban beszédének modorossága, amely egy­aránt veszélyezteti színészi egyénisé­gét és a darab alapeszméjének érvé­nyesülését Rajczy Lajos ebben a sze­repében egy lépéssel közelebb jutott az új idők harcos emberének ábrázolásá­hoz. Alakításán azonban még bőven akad csiszolnivaló. Balázs Samu a vizsgálóbíró alakját gyűlöletessé tette, de a figura egyes túlságosan előtérbe került komikus vonások miatt nem vált elég jelentékennyé. Bessenyei Ferenc (Houston ezredes) szürkébb megoldás­sal elégedett meg. Makkay Margitnak (Kidd anyja), nem sikerült teljes mértékben megmutatnia a „jó társa­ságbeli asszony­ osztályára jellemző züllöttséget, áld valósággal eladja leányát az általa is lenézett, de jó jövedelmű jampecnek. Fónay Márta néger szakácsnője, Juhász József csak hajszálnyira túlzott gengsztere és főkép Makláry Zoltán rendőre sikerült alakítások. A Magyar Színház közönsége nagy és megérdemelt tetszéssel fogadta a rendkívül fontos színdarab előadását. H. I. Lavrenyov: Amerika hangja (Bemutató a Magyar Színházban) 7_-----------------------------------------------------------------------------------------------------­ Rabokat, a dereglyéket feladja Ott kissé már elfelejteni S az első M0­ hídcsata emléke sem él már talán bennünk olyan izgalommal, mint 1946 januárjában. Rosszul tan­nők, ha hagy­nánk, hogy ezek az emlékek elhalvá­­nyodjana­k. Milyen harcok voltak, mi­lyen összecsapások! Csata a Kossuth-hídért! A hőskor minden szépsége, nehézsége, küzdelme ott sűrűsödött vasba öntve a Duna két partja között. Az újságban még ilyen hírek: „A Ganz-gyár péntek reggeltől kezdve Óbuda és a Pest­i ol­dal között személyszállításra két nagy dereglyét helyez üzembe, amelyik a szükségletnek megfelelően ingajáratot tartanak fenn.” A reakciós újságírók egy sajtóértekezleten még így ostro­molják Gerő elvtársat: „M mi lesz, ha megszakad az összeköttetés Buda és Pest között télen?"­, „A Kossuth­-híd nem készül el a jégzajlásig", „Nyers­anyag nélkül, hóban, fagyban, éhezve nem lehet dolgozni". Egy egész or­szág lesi az időjárásjelentést: mikor indul meg a jégzajlás. Másfélezer munkás áll a hídnál, békési ácsok, csongrádi kubikosok, vasmegyei aszta­losok, győri vagongyári, csepeli mun­kások, mérnökök, egyetemi hallgatók, katonák. Egy tál meleg ételt kapnak naponta, rongyos ruhájuk alig védi a testüket. 30—36 órát dolgoznak a ja­nuári fagyban, megszakítás nélkül. És nem adják fel a harcot. A Szaktanács gyűjtést indít a javukra. S az ered­mény maga is olyan, mint egy hadi­jelentés: „Január 4-én a következő adományok érkeztek: faárugyári mun­kások 205.500 pengő, kunszentmiklósi malommunkások: 100 kiló liszt, L. D. két kiló zsír, L. B. egy téli vattabélé­ses felsőnadrág, a gazdasági rendőr­ség által lefoglalt árukból: 300 kiló mosószappan, 174 doboz macharin, 85 levél cigarettapapír, 250 méter flanell.” Egy régi Szabad Népben kopott fény­kép szürkéink: egy szovjet katona áll a Kossuth-hídon. Pisztoly tüszel a ke­zében, hegesztőpisztoly. Az a kéz, amely pisztolyt, géppisztolyt szoron­gatva szétverte a fasisztákat, pisztoly­­lyal, hegesztőpisztollyal segít felépí­teni az új Magyarországot Megnyertük az első Molesatát És megnyertük a másodikat, a harmadi­kat, a negyediket is. Harcban az el­lenséggel, harcban a kishitűséggel, harcban a maradisággal A Szabad­­ság-híd építésénél még így ír a Sza­bad Nép: Öt hídfőnél most szeletelik az ebédhez a húszdekás kenyérada­­gokat Napi egy tál étellel — bab­leves, lucskos káposzta, sárgaborsó vagy krumpli — dolgoznak 11 órát esőben, szélben, éjszakában a hídépítő munkások.” Így élt akkor az egész ország. A Margit hídnál már sokkal jobb volt a helyzet. A Sztálin-hídnál még jobb. Hidavatásra készülünk Ezt a hidat, amely Óbudát és An­gyalföldet köti össze, a régi világban minden választás előtt megígérték a dolgozóknak. A „székesfőváros tör­vényhatósági bizottsága“ 1908-ban rendeletet hozott a felépítéséről. 1928-ban „már“ — a híd nevéről vi­táztak, 1934-ben pedig könyvet adtak ki róla „Az óbudai híd elhelyezése“ címmel. A híd azonban nem készült el Most, november 7-re elkészül. Menj ki az épülő, majdnem kész hídhoz, nézd meg a széles, zöldpázsitos feljárót, a fénylő villamos­síneket, a feszülő íve­ké, ezt a vasból és betonból formált győzelmi jelentést. Nem is vagy em­ber, ha nem telik meg a szíved örömmel, büszkeséggel, boldogság­gal — és ne szégyeld, ha egy könny­cseppet is elmorzsolsz a szemed sap­kában. Van Jókainak egy regénye, az a címe: „Páter Péter”. Ennek a regény­nek igen fontos tényezője egy titkos alagút: ezen közlekedtek va­laha a hu­szita harcosok, s ebben találkozik a regény szerelmespárja. „Ez a rejtekút — írja Jókai —a madocsányi várkas­télyból a marostal négytornyú lakig ve­zet. Közbeesik a Vág folyam. Ez más itt is elég széles, de azért az alagút át­hidalja azt a medre alatt." Az olvasó sok mindent elhitt Jókainak, de ezt a rejtekutat aligha hitte el. Méghogy ilyet: alagút a folyó alatti A Duna nagyobb, szélesebb, mint a Vág. És nem félik bele öt esztendő: gyorsvasút szalad alagúton át a medre alatt. A múlt embere, ha azt hallotta: átkelés a Dunán, csak arra gondolt: átkelést Duna felett. Mi már hídon, hajón, re­pülőn, s hamarosan alagúton is átke­lünk a Dunán. A lábunk alatt, a fejünk felett hadd zúgjanak a hullámok: nem árthatnak nekünk. Erősek vagyunk. Szabad, dolgozó emberek vagyunk, akik legyőzik a természetet. Méray Tibor

Next