Szabad Nép, 1951. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1951-01-10 / 7. szám
4 SZABAD NÉP SZERDA, 1951 JANUÁR 11. A Ljubov Jarovája előadása Két héttel ezelőtt beszámoltunk Trenyov nagy drámai művének, a Ljubov Járovájáról. Most a Nemzeti Színházban bemutatott színdarab rendezőjének és szereplőinek munkájáról adunk értékelést. Trenyov darabja rendkívül nehéz feladat elé állítja a rendezőt. Ábrázolnia kell a polgárháborús korszak viharos változásait, a forradalmi fegyverek és a forradalmi eszmék győzelmét, s ugyanakkor a legmélyebb emberi drámát a legfinomabb emberi érzések világát kell feltárnia. Horvai István rendezése ezt a feladatot kiválóan oldja meg. A forradalom ügye, a kommunizmus győzelme áll mindig az előtérben és mégsem válik soha másodrendűvé, mellékkérdéssé a főszereplők egyéni sorsa sem. Éles, de nem mechanikus ellentétben mutatja meg a rendező — és Varga Mátyás díszletei is — a szovjet hatalom és az ellenforradalom világának mélységes különbségét. Amikor az ellenforradalmi vezérkar bevonul a városba, minden néző mélyen át érzi: maga a megtestesült korrupció, az úri pöffeszkedés, aljasság és ostobaság tér vissza itt egy kis időre. Amikor pedig a szovjet hatalomé a város, akkor ugyanezek az utcák, ugyanazok a falak megtelnek élettel, egésszéggel, erővel, emberiességgel. De az előadás érzékelteti azt is, hogy nincs „kínai fal“ a két világ között; a forradalom táborában — nem is beszélve ,most a befurakodott ügynökökről — működik még az ellenség a régi világ gondolkodásának, erkölcsének, szokásainak maradványain keresztül is. Kiélezettek a darab nagy drámai jelenetei, elevenek, lendületesek a tömegjelenetek. És az előadást mindvégig átszövi az író nagyszerű humora. Hibája a rendezésnek, hogy nem törődik eléggé a közönséggel. Nem gondol például arra, hogy a legtöbb néző nem veszi észre Pavla Petrovnát, amikor kihallgatja a forradalmárok egyik beszélgetését, s így nem érthető, honnan tudta az illegális találkozó helyét és időpontját, amit később Jarovojnak elárul. Egyes jelenetek kissé túlságosan színpadiasak: gondolunk például Maljinyin és Ljubov, vagy Pavla Petrovna és Koloszov párbeszédére. A rendező mindennél fontosabb feladata a darab eszmei tartalmának és minden egyes szerep értelmének tudatosítása a művészekben. Elmondhatjuk, hogy Horvai munkája ebben a vonatkozásban is nagy eredményekkel járt. Nemcsak egyszerűen felhasználta a színészek „kész“ tehetségét, hanem jó nevelőmunkával új képességeket fejlesztett ki, új vonásokat bányászott elő nagy tehetségű művészeinkből. Gobbi Hilda játssza Ljubov Jarováját. Ebben a nagy és bonyolult szerepben ismét bebizonyította, hogy művészi tehetségének egész sor eddig ismeretlen oldala van és kifejezésmódja is nagymértékben meggazdagodott. Ami a leginkább szembetűnő: emberi egyszerűsége. Nagy gesztusok és „különleges“ hangsúlyok nélkül, de annál több belső erővel és szelíden égő szenvedéllyel tolmácsolja Ljubov emberi kiválóságát, óriási erkölcsi erejét, azokat a tulajdonságokat, amelyek a forradalom oldalára állítják, s amelyek azután a forradalomban bontakoznak ki teljesen. Mély lelkiválsága megrendíti a nézőt, forró együttérzésünket váltja ki. Játékának az a fogyatékossága, hogy kissé egyhangú. Fájdalma árnyékot vet minden színpadi jelenetére, pedig az ember egymással küzdő érzései többnyire váltakoznak, egyik felülkerekedik a másikon, majd ismét a másik uralkodik, harcolnak egymással, hogy azután végleg győzzön az, amelyik értékesebb: győzzön az új a régi felett. Gobbi Hildának még" szabadabbra kell engednie a forradalmi szenvedély lobogását és a szerelmi érzését is akkor még mélyebb lesz a vívódása és igazán teljes az erkölcsi győzelem. Várkonyi Zoltán Jarovoj hadnagyának az a nagy és döntő érdeme, hogy — a végső zuhanásig — más, mint a többi ellenforradalmán veszélyesebb, is, különb is náluk. Ez azonban Várkonyinál csak a szellemi fölényben nyilvánul meg. Nem mutatja meg eléggé azt az utat, amely Jarovojt a teljes gyalázatba és az önmagával való meghasonlásba viszi — hanem csak a végeredményt. Kitűnően játszik ott, amikor befurakodik a forradalmárok közé és undok nyálként fröcsköl belőle a bolsevikek iránti gyűlölet. Nehéz, mind között legnehezebb feladatát, ha nem is teljesen, de sok tekintetben igen művészien oldotta meg. Nagy fejlődésen ment keresztül Rajczi Lajos, aki Koskint, a forradalmi bizottság elnökét játssza. Még soha ilyen közel nem jutott a kommunista emberhez, mint most. Rokonszenves, erélyes, szilárd, igazi vezető. Sugárzik belőle az a győzelembe vetett hit, amely fokozott erőt és biztonságot ad a többieknek. Koskin azonban tele van meleg, emberi érzésekkel is, s ezek nem érvényesülnek Rajczi ábrázolásában. Kimérten udvarias olyanokkal szemben is, akiket nagyon szeret. És nem tekint elég messzire a jövőbe — megmutatkozik ez például akkor, amikor a közoktatásról, a nép műveléséről beszél. Ivángya matróz örökvidám alakját Bessenyei Ferenc kelti életre — igazi eleven életre. Van benne valami a népi mesék elpusztíthatatlan hőséből, akit a tenger vize sem tud megfojtani, hegyomlás sem tud betemetni, golyó nem fogja, börtönfal nem zárja. Nagyszerűen érvényesül Bessenyei játékában Ivángya észjárásának leleményessége, biztonsága és hallatlan merészsége, életereje, a szabadságát megtalált és azért tudatosan harcoló munkásosztály nagyszerű tulajdonságai. A színpadot végig betölti Ivángya humora. Ez is újfajta humor: ízét az adja meg, hogy a „régi” népi humor összeforr benne a felszabadult ember csapongó vidámságával és azzal az ellenállhatatlan kedvvel, hogy csúfot űzzön régi elnyomóiból, borsot törjön ellenségeinek orra alá. Egyes jelenetek — a bevonuló fehérgárdisták megpillantása, a fehérgárdista kulák megtámadása — több keménységet követelnek Bessenyeitől. Kár az is, hogy olykor túlságosan „megjátssza” a szerepet, túlhangsúlyozza a matróz jellegzetes mozdulatait és ez az árnyalatnyi mesterkéltség fékezi a teljes belső összeolvadást Iván gyával. Megismertet bennünket az író egész sor olyan forradalmárral, akik csak egy-egy rövid jelenetben nyílnak meg előttünk, de ez a néhány pillanat a lelkük legmélyébe enged bepillantani. Itt van például Hrusos, akit Vándor József játszik. Veszélyes vállalkozásra indul, búcsúzik a húgától — de ő nem a nagy szavak embere. Zavarában és meghatottságában a csizmatalpról beszél, közben mégis megismerjük azt a szerény, áldozatkész bolseviket, aki mindent oda tud adni a szocializmus ügyének és nem kér érette semmit cserébe. Ugyanilyen pózka jan egyszerűséggel és emberi melegséggel kelti életre Hruscs húgát, a félig gyermek forradalmárt Horváth Teri. Mária, az üreg parasztasszony, akit Pártos Erzsi játszik, nem kommunista. Benne az író és tolmácsolója azt a régi élettől megtaposott embert, a forradalom viharában fiait kereső anyát s az igaz utat fürkésző, még öntudatlan parasztot ábrázolja nagy művészettel, aki ösztönösen úgy vonzódik a forradalomhoz, mint a cél a mágneshez. Siménfalvi Sándor Pikálov szerepében nagyszerűen fejezi ki azt a parasztot, aki egy nagy lépéssel áll még az öreg Mária mögött is, aki hol a fehérek, hol a vörösök ellen harcol egyformán kedvetlenül — és mégis, mégis folyton érezzük: holnap már ez a Pikálov is kiegyenesíti a gerincét, ő is öntudatra ébred. Árva János, félszeg, bizonytalan járásával, félbenmaradt mozdulataival kitűnően jellemzi Koloszov villanyszerelőt, akiből sugárzik a becsületesség és a jóság, de túláradó emberszeretete, „mindenkit befogadó szíve” nem a proletár harcos humanizmusa. Árva kritikával ábrázolja Koloszov álhumanista gyengeségeit, de nem tudja megmutatni a fejlődését, azt, hogy Koloszov kezdi megtanulni éppoly szenvedélyesen gyűlölni az ellenséget, mint amilyen nagyon tudja szeretni elvtársait. Makláry Zoltán nagy művészi erővel és meggyőződéssel rajzolja meg Gornosztájev professzort, akit az ellenforradalom folyton megaláz, eltapos. Szenvedélyesen emeli fel tiltakozó szavát a halálra ítélt forradalmárokért. Gornosztájev ironikus, giúnyolódó természete is igen jól érvényesül Makláry játékában. De még jobban át kell éreznie azt, hogy Gornosztájev jelentős ember, nagy tudós, aki még a fehérterrortól megalázva, nyakán „mozgó szacharin-boltjával” is messze kimagaslik a polgári intellektuellek közül. Gornosztájev feleségének szerepében Vizváry Mariska valóban az a perlekedő, kissé korlátolt öregasszony, akit csak a pillanat bajai töltenek meg, de férje mellett mégis okosabb lett, mint a hozzá hasonló nők. Duoykát, az ellenforradalmi mocsárban kiviruló spekulánsnőhingyót Olthy Magda játssza kitűnően. Nagyszájú, groteszk, gátlástalanul „közönséges“. Nagyon helyes, hogy Olthy ezeket a vonásokat emeli ki, de néha kissé túlságosan is üdék a színek, s elfedik azt, hogy Dunyka egyre züllöttebbé válik. Jeljiszátovnak, a Dunykánál sokkal rosszabbfajta, szellemi prostituáltnak cinizmusát jól mutatja be Velencei István. Igen jó Tapolcai Gyula is a korrupt és képmutató Zakatov püspök szerepében. Egy kis szerepben sokoldalúan jellemzi Baló Elemér a kispolgári anarchistát, aki a lelki nyomorból eszeveszett „nagy tettekkel" szeretne kimenekülni, de a legkisebb tettre is képtelen, undorítóan gyáva alak. Féreg, amely oroszlán szeretne tenni... A fehérgárdista tiszti banda egyik jellegzetes figuráját személyesíti meg Ungvári László, de nem tud elmélyedni a szerepében, külsőleges eszközökkel próbálja a csendőrezredes durva kegyetlenségét és korlátoltságát érzékeltetni. Egy másik ezredest Tompa Sándor játszik. Undorító, amikor hol erőszakkal, hol zsarolással próbálja megszerezni Pavla Petrovna „szerelmét”, vagy amikor a „harcok” közben rabolt áruval üzérkedve a szeme is forog a kapzsiságtól. Pavla PetrovnátLukács Margit játsza, aki ebben a szerepében jutott el eddigi művészi pályáján a legmagasabbra. Játékában alig van már nyoma a múltban gyakori „önmutogatásnak“, a mély átélést „helyettesítő”, külsőleges ábrázolási módnak. Lukács Margit valóban beleéli magát az ellenforradalom „táncoló hulláinak“ lelkivilágába. Újra meg-megüti a régi „társasági” hangot, hogy ezzel is visszaidézze a számára szép emlékeket,, de érezzük, hogy mennyire elmúlt már ennek a kora, mennyire nincs már alatta szilárd talaj és az erőltetett „csevegésből“ kisír a pusztulását érző nagypolgárság rémülete és kétségbeesése. A régi élet „megrontói”, a forradalmárok ellen tajtékozva tör ki belőle a gyűlölet, különösen az utolsó jelenetben, de érezteti ezt Lukács Margit akkor is, amikor Pavla Petrovna még kényszeredetten szolgálja a szovjet hatalmat, nem beszélhet nyíltan, de kárörvendően boldog, ha kigúnyolhatja valamelyik kommunistát valamilyen gyengesége miatt. És ez még mindig nem a teljes Pavla Petrovna. Lukács Margit azt is őszinte, meggyőző erővel tolmácsolja, milyen megalázódnak érzi magát, amikor egymásután rohanják meg a fehér tisztek, akiket megvet, utál és mégis... mégis ezekhez van odakötve egy egész élet ezernyi szálával. Érzi, hogy rab, látja, hogy nyitva a börtönajtó, de nem képes kilépni rajta, bár egy-egy futó pillanatban nagyon szeretne. Az előadás valamennyi szereplőjéről nem írhatunk, hiszen csaknem félszáz kisebb-nagyobb szerep van a darabban. De egyesek kiugró fejlődése mellett az egész együttes összhangja, lelkes lendületessége is bizonyítja, hogy a szocialista realizmus alkotó módszere kezd gyökeret verni színjátszásunkban. M. M. Harmincöt nyelvészeti művet rendez sajtó alá az idén a Szovjet Tudományos Akadémia nyelvészeti intézete Jóváhagyták a Szovjetunió Tudományos Akadémiája nyelvtudományi intézetének ezévi tudományos tervét. A terv szerint az I. V. Sztálin nyelvtudományi műveiben szereplő alapvető problémákkal foglalkozó ötvenkét tárgykört dolgoznak ki. Az intézet harmincöt tudományos munkát rendez sajtó alá. A megjelenő kiadványok közül legjelentékenyebbek: „A szovjet nyelvtudomány alapvető kérdései I. V. Sztálin nyelvtudományi munkáinak megvilágításában" és „A marxizmus elferdítése és vulgarizálása ellen a nyelvtudományban”. Elhatározták, hogy a világirodalmi intézettel együtt sajtó alá rendezik „A nyelv és a szépirodalom“ című gyűjteményes kötetet Növekszik a Szabad Föld Téli Esték hallgatóinak száma a vasvári járásban A legutóbbi három előadás során lényegesen emelkedett a Szabad Föld Téli Esték látogatottsága a vasvári járásban. Különösen nagy sikere volt a „Van hazánk, van mit védenünk“ című előadásnak. Pácsonyban például 38-ról 57-re, Rábahídvégen 29-ről 110 re, Telekesen 50-ről 144-re, Rumban 47-ről 120-ra emelkedett a részvevők száma az előzőkhöz viszonyítva. Nemeskoltán és Pácsonyban a jó eredmény elérésében nem kis része van a helyi ÁMG-nek. A gépállomások dolgozói kultúrműsorral, a pácsonyi gépállomás ezenkívül még vetítettképes eladásokkal is emeli a Szabad Föld Téli Esték színvonalát Rohamos fejlődés 3m A Horthy-rendszer idején a kapitalista ipar termelésének évi növekedése 1926 és 1938 között évi átlagban 0,8 százalék vott. Ezzel szemben szocialista iparunk termelése ebben az évben — a terv előirányzata szerint 30,7 százalékkal fog emelkedni. Íme, a két rendszer kétféle fejlődési üteme! Elutazott Augusta Fucsikova Augusta Fucsikova, a fasiszták által meggyilkolt Julius Fucsiknak, Csehszlovákia nemzeti hősének özvegye, aki az Országos Béketanács meg-,hívására néhány napot Magyarországon töltött, kedden délben hazautazott. A Csehszlovák Országos Béketanács tagját a ferihegyi repülőtéren az Országos Béketanács és a Kultúrkapcsolatok Intézete képviselői búcsúztatták. A francia cenzúra gaztettei írta: GEORGES SADOUL Georges Sadoul cikke, amelynek részeit az alábbiakban közöljük, a L’Ecran Français című párisi lapban jelent meg. Sadoul Franciaország legkiválóbb filmkritikusa. A francia cenzúra előhúzza ollóját, valahányszor csak kultúráról hall beszélni. Ez a cenzúra egyéb gaztettei mellett tudatosan és nagyfokú következetességgel arra törekszik, hogy megszakítsa Franciaország kulturális kapcsolatait, a film terén azokkal az országokkal, ahol a film már nem ipari termék többé, hanem kulturális vívmánnyá vált. Tudjuk, hogy a francia kultúrának milyen erős a kisugárzása egész Közép-Európában. Lengyelországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romániában és Magyarországon talán több ember olvassa Balzac és Maupassant biűveit, mint akár Franciaországban, s gyakran eredetiben. Jan Korngold, a lengyel filmgyártás hivatalos képviselője Franciaországban nemrég a L’Ecran számára írt cikkében megállapította, hogy szeretne több francia filmet vásárolni. A román, magyar, bolgár és csehszlovák filmipar vezetői állandóan ugyanilyen értelemben nyilatkoznak. A széleskörű kulturális csere Franciaország és a népi demokráciák között nagyban előmozdítaná a francia kultúra ügyét Közép-Európában, nem is szólva arról, hogy jelentős pénzforráshoz juttatná a francia filmipart. Kormányunk azonban vonakodik kereskedelmi szerződéseket kötni ezekkel az országokkal és nem hajlandó végrehajtani a fennálló kulturális megállapodásokat. Közben rendőri hatóságaink botrányos támadásokat hajtanak végre a népi demokratikus országok nyelvein Franciaországban kiadott újságok és ezeknek az országoknak itteni iskolái ellen. Mindezek után ez a kulturális csere az elmúlt hónapok során sajnálatos módon visszaesett. Franciaország kulturális helyzeté■*- nek ez a meggyengülése azonban még nem elég azoknak a rendőrtisztviselőknek, akik a belügyminisztérium megbízatásából a cenzúrát irányítják. Ezek minden filmkapcsolatot meg akarnak szüntetni a népi demokráciákkal. Ezért megtiltják azoknak a haladó jellegű francia filmeknek a kivitelét, amelyek a keleteurópai országokban komoly sikerre számíthatnának. Ilyen filmek voltak legutóbb „Az ember, akit a legjobban szeretünk”, a nemzetközi békedíjat elnyert „Az élet csatája", „A rongyosok lázadása” stb. Ugyanakkor megtiltják a népi demokratikus országok filmjeinek behozatalát Franciaországba. A francia cenzúra ma már ott tart, hogy betilt minden filmet, amelyet a népi demokratikus országok gyártottak, csak azért, mert ezek a filmek Kelet- Európából jönnek, ugyanakkor pedig időről időre nem átall arra hivatkozni, hogy a keleteurópai országok nem tartják be a kölcsönösség elvét, így például a cenzúránál dolgozó rendőrtisztviselők betiltották a varsói prágai kerékpárversenyről készített lengyel és a Balatonról készített magyar rövidfilmet. A cenzúra ugyanekkor kerüli, hogy e betiltásokat megindokolja, mert jól tudja, hogy csak népszerűtlen, vagy nevetséges indokokat tudnak felhozni. Gazier tájékoztatásügyi miniszter megbízottai magánbeszélgetések során „komoly államérdekekre“ hivatkoznak. Valóban, szabad-e engedélyezni Franciaországban egy olyan kerékpáros versenyről szóló filmet, amelyben a békéről beszélnek és egy olyan tó bemutatását, ahol a magyar munkásoknak üdülőik vannak? Milyen rossz példa lehet mindez Franciaország számára! A cenzúra legutóbb a rendőrtisztviselők parancsára betiltotta a „Dalolva szép az élet“ című magyar zenés vígjátékot. Múlt ősszel Pudovkin, az ismert szovjet filmrendező, aki Budapesten megnézte ezt a filmet, kijelentette, hogy az „nagy előrehaladást jelent a magyar filmgyártás terén“. Ezen a véleményen voltak mindazok a filmkritikusok is, akik a karlovy-vary-i filmfesztivál kapcsán látták ezt a magyar filmet. Pudovkin különben még a következőket mondotta erről a magyar filmről: „Előfordulhat, hogy egy üres vígjáték elszórakoztatja a nézőt, tetszik is neki. De utána hazamegy és elfelejti a filmet. Ez a filj más. Sok nevettető, mulatságos van benne, jó színészek is játsszák, tehát a film szórakoztató. De ha a néző hazamegy, nemcsak a filmre fog gondolni, hanem saját életére is és választ kap benne egyes problémáira.“ Ebben a kitűnő magyar zenés vígjátékban lehetetlenség bármi olyasmit is felfedezni, ami árthat a közerkölcsnek, vagy megzavarhatja a közrendet; ez a film tehát nem ütközik bele egyetlen olyan szempontba sem, amelynek elbírálására a cenzúrát létrehozták. Egészséges szellemű, mulatságos és derűs szemléletű film ez, amelyben megnyilvánul a magyar nép vidámsága és lendülete. A „Dalolva szén az élet” című film forgalomba hozatalának megtiltása tehát semmiféle elfogadható indokkal nem igazolható. Ez a betiltás logikusan beleilleszkedik abba a titkos tervbe, amelynek az a célja, hogy különböző szabotázs-akcclókkal lehetetlenné tegyen minden kulturális kapcsolatot a film terén Franciaország és Magyarország, valamint a többi népidemokráciák között. Cenzúrahivatalunk tehát nagyon is megfogható vasfüggönyt akar leereszteni Páris és Budapest között. Ezzel szemben a cenzúrahivatal rendőrtisztviselői holnap készséggel engedélyezik majd az „Árulás a bűne” című gyalázatos propaganda filmet, amelyet Hollywoodban a Mindszenty-perből készítettek. Meg akarják tiltani a franciáknak, hogy magyar filmeket láthassanak, a magyarok számára pedig hozzáférhetetlenné teszik a francia filmeket. Jazier miniszter úr cenzúrája középkori elfogultság dolgában minden elődjének hasonló irányú tevékenységét felülmúlja, beleértve Telgénét is és célja az, hogy Franciaország kultúrájának külföldre való kisugárzását megakadályozza. Sürgősen ártalmatlanná kell tenni ezt a kártevő bandát, amely ráadásul törvénytelenül működik és lábbal tiporja a francia film legelemibb érdekeit! Ez a hatóság egy alkotmányellenes kormányrendelet alapján tagadja meg a filmengedélyek kiadását, s nem a közerkölccsel, vagy a közrenddel törődik, hanem azzal, hogy egyenetlenséget szítson a népek között és előmozdítsa a gyűlöletre, bűnözésre és háborúra uszító propagandafilmek bemutatását.