Szabad Nép, 1951. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1951-01-10 / 7. szám

4 SZABAD NÉP SZERDA, 1951 JANUÁR 11. A Ljubov Jarovája előadása Két héttel ezelőtt beszámoltunk Trenyov nagy drámai művének, a Lju­­bov Járová­járól. Most a Nemzeti Szín­házban bemutatott színdarab rendezőjé­nek é­s szereplőinek munkájáról adunk értékelést. Trenyov darabja rendkívül nehéz feladat elé állítja a rendezőt. Ábrázol­nia kell a polgárháborús korszak viha­ros változásait, a forradalmi fegyverek és a forradalmi eszmék győzelmét, s ugyanakkor a legmélyebb emberi drá­mát a legfinomabb emberi érzések vi­lágát kell feltárnia. Horvai István ren­dezése ezt a feladatot kiválóan oldja meg. A forradalom ügye, a kommuniz­mus győzelme áll mindig az előtérben és mégsem válik soha másodrendűvé, mellékkérdéssé a főszereplők egyéni sorsa sem. Éles, de nem mechanikus ellentétben mutatja meg a rendező — és Varga Mátyás díszletei is — a szovjet hata­lom és az ellenforradalom világának mélységes különbségét. Amikor az el­lenforradalmi vezérkar bevonul a vá­rosba, minden néző mélyen át érzi: maga a megtestesült korrupció, az úri pöffeszkedés, aljasság és ostobaság tér vissza itt egy kis időre. Amikor pe­dig a szovjet hatalomé a város, akkor ugyanezek az utcák, ugyanazok a fa­lak megtelnek élettel, egésszéggel, erő­vel, emberiességgel. De az előadás ér­zékelteti azt is, hogy nincs „kínai fal“ a két világ között; a­­ forradalom tá­borában — nem is beszélve ,most a befurakodott ügynökökről — működik még az ellenség a régi világ gondol­kodásának, erkölcsének, szokásainak maradványain keresztül i­s. Kiélezettek a darab nagy drámai jelenetei, eleve­nek, lendületesek a tömegjelenetek. És az előadást mindvégig átszövi az író nagyszerű humora. Hibája a rendezésnek, hogy nem tö­rődik eléggé a közönséggel. Nem gon­dol például arra, hogy a legtöbb néző nem veszi észre Pavla Petrovnát, ami­­kor kihallgatja a forradalmárok egyik beszélgetését, s így nem érthető, hon­nan tudta az illegális találkozó he­lyét és időpontját, amit később Ja­­rovojnak elárul. Egyes jelenetek kissé túlságosan színpadiasak: gondolunk például Maljinyin és Ljubov, vagy Pavla Petrovna és Koloszov párbe­szédére. A rendező mindennél fontosabb fel­adata a darab eszmei tartalmának és minden egyes szerep értelmének tuda­tosítása a művészekben. Elmondhat­juk, hogy Horvai munkája ebben a vonatkozásban is nagy eredményekkel járt. Nemcsak­ egyszerűen felhasználta a színészek „kész“ tehetségét, hanem jó nevelőmunkával új képességeket fejlesztett ki, új vonásokat bányászott elő nagy tehetségű művészeinkből. Gobbi Hilda játssza Ljubov Ja­­rováját. Ebben a nagy és bonyolult szerepben ismét bebizonyította, hogy művészi tehetségének egész sor eddig ismeretlen oldala van és kifejezés­­módja is nagymértékben meggazda­godott. Ami a leginkább szembetűnő: emberi egyszerűsége. Nagy gesztusok és „különleges“ hangsúlyok nélkül, de annál több belső erővel és szelíden égő szenvedéllyel tolmácsolja Ljubov emberi kiválóságát, óriási erkölcsi ere­jét, azokat a tulajdonságokat, amelyek a forradalom oldalára állítják, s ame­lyek azután a forradalomban bonta­koznak ki teljesen. Mély lelkiválsága megrendíti a nézőt, forró együttérzé­sünket váltja ki. Játékának az a fo­gyatékossága, hogy kissé egyhangú. Fájdalma árnyékot vet minden szín­padi jelenetére, pedig az ember egy­mással küzdő érzései többnyire válta­koznak, egyik felülkerekedik a mási­kon, majd ismét a másik uralkodik, harcolnak egymással, hogy azután végleg győzzön az, amelyik értékesebb: győzzön az új a régi felett. Gobbi Hildának még" szabadabbra kell en­gednie a forradalmi szenvedély lobo­­gását és a szerelmi érzését is akkor még mélyebb lesz a vívódása és iga­zán teljes az erkölcsi győzelem. Várkonyi Zoltán Jarovoj hadnagyá­nak az a nagy és döntő érdeme, hogy — a végső zuhanásig — más, mint a többi ellenforradalmán veszélyesebb, is, különb is náluk. Ez azonban Várko­­nyinál csak a szellemi fölényben nyil­vánul meg. Nem mutatja meg eléggé azt az utat, amely Jarovojt a teljes gyalázatba és az önmagával való meghasonlásba viszi — hanem csak a végeredményt. Kitűnően játszik ott, amikor befurakodik a forradalmárok közé és undok nyálként fröcsköl be­lőle a bolsevikek iránti gyűlölet. Ne­héz, mind között legnehezebb felada­tát, ha nem is teljesen, de sok tekin­tetben igen művészien oldotta meg. Nagy fejlődésen ment keresz­tül Rajczi Lajos, aki Koskint, a for­radalmi bizottság elnökét játssza. Még soha ilyen közel nem jutott a kommunista emberhez, mint most. Rokonszenves, erélyes, szilárd, igazi vezető. Sugárzik belőle az a győze­lembe vetett hit, amely fokozott erőt és biztonságot ad a többieknek. Kos­kin azonban tele van meleg, emberi érzésekkel is, s ezek nem érvényesül­nek Rajczi ábrázolásában. Kimérten udvarias olyanokkal szemben is, aki­ket nagyon szeret. És nem tekint elég messzire a jövőbe — megmutatkozik ez például akkor, amikor a közokta­tásról, a nép műveléséről beszél. Ivángya matróz örökvidám alakját Bessenyei Ferenc kelti életre — igazi eleven életre. Van benne valami a népi mesék elpusztíthatatlan hőséből, akit a tenger vize sem tud megfojtani, hegyomlás sem tud betemetni, golyó nem fogja, börtönfal nem zárja. Nagy­szerűen érvényesül Bessenyei játéká­ban Ivángya észjárásának leleményes­sége, biztonsága és hallatlan merész­sége, életereje, a szabadságát meg­talált és azért tudatosan harcoló mun­kásosztály nagyszerű tulajdonságai. A színpadot végig betölti Ivángya hu­mora. Ez is újfajta humor: ízét az adja meg, hogy a „régi” népi humor összeforr benne a felszabadult ember csapongó vidámságával és azzal az ellenállhatatlan kedvvel, hogy csúfot űzzön régi elnyomóiból, borsot törjön ellenségeinek orra alá. Egyes jelenetek — a bevonuló fehérgárdisták megpil­lantása, a fehérgárdista kulák meg­támadása — több keménységet követel­nek Bessenyeitől. Kár az is, hogy oly­kor túlságosan „megjátssza” a szere­pet, túlhangsúlyozza a matróz jelleg­zetes mozdulatait és ez az árnyalatnyi mesterkéltség fékezi a teljes belső összeolvadást Iván gyával. Megismertet bennünket az író egész sor olyan forradalmárral, akik csak egy-egy rövid jelenetben nyílnak meg előttünk, de ez a néhány pillanat a lelkük legmélyébe enged bepillantani. Itt van például Hrusos, akit Vándor József játszik. Veszél­yes vállalkozásra indul, búcsúzik a húgától — de ő nem a nagy szavak embere. Zavarában és meghatottságában a csizmatalpról be­szél, közb­en mégis megismerjük azt a szerény, áldozatkész bolseviket, a­ki mindent oda tud adni a szocializmus ügyének és nem kér érette semmit cserébe. Ugyanilyen pózka ja­n egyszerű­séggel és emberi melegséggel kelti életre Hruscs húgát, a félig gyermek forradalmárt Horváth Teri. Mária, az üreg parasztasszony, akit Pártos Erzsi játszik, nem kommu­nista. Benne az író és tolmácsolója azt a régi élettől megtaposott embert, a forradalom viharában fiait kereső anyát s az igaz utat fürkésző, még ön­tudatlan parasztot ábrázolja nagy mű­vészettel, aki ösztönösen úgy vonzó­dik a forradalomhoz, mint a cél a mág­neshez. Siménfalvi Sándor Pikálov szerepében nagyszerűen fejezi ki azt a parasztot, aki egy nagy lépéssel áll még az öreg Mária mögött is, aki hol a fehérek, hol a vörösök ellen harcol egyformán kedvetlenül — és mégis, mégis folyton érezzük: holnap már ez a Pikálov is kiegyenesíti a gerincét, ő is öntudatra ébred. Árva János, félszeg, bizonytalan já­rásával, félbenmaradt mozdulataival kitűnően jellemzi Koloszov villany­­szerelőt, akiből sugárzik a becsületes­ség és a jóság, de túláradó ember­­szeretete, „mindenkit befogadó szíve” nem a proletár harcos humanizmusa. Árva kritikával ábrázolja Koloszov álhumanista gyengeségeit, de nem tudja megmutatni a fejlődését, azt, hogy Koloszov kezdi megtanulni épp­oly szenvedélyesen gyűlölni az ellen­séget, mint amilyen nagyon tudja sze­retni elvtársait. Makláry Zoltán nagy művészi erő­vel és meggyőződéssel rajzolja meg Gornosztájev professzort, akit az el­lenforradalom folyton megaláz, elta­­pos. Szenvedélyesen emeli fel tilta­kozó szavát a halálra ítélt forradal­márokért. Gornosztájev ironikus, giú­nyolódó természete is igen jól érvé­­nyesül Makláry játékában. De még jobban át kell éreznie azt, hogy Gor­nosztájev jelentős ember, nagy tudós, aki még a fehérterrortól megalázva, nyakán „mozgó szacharin-boltjával” is messze kimagaslik a polgári intel­­lektuellek közül. Gornosztájev felesé­gének szerepében Vizváry Mariska valóban az a perlekedő, kissé korlá­tolt öregasszony, akit csak a pillanat bajai töltenek meg, de férje mellett mégis okosabb lett, mint a hozzá ha­sonló nők. Duoykát, az ellenforra­dalmi mocsárban kiviruló spekulánsnő­­hingyót Olthy Magda játssza kitűnően. Nagyszájú, groteszk, gátlástalanul „közönséges“. Nagyon helyes, hogy Olthy ezeket a vonásokat emeli ki, de néha kissé túlságosan is üdék a színek, s elfedik azt, hogy Dunyka egyre züllöttebbé válik. Jeljiszátovnak, a Dunykánál sokkal rosszabbfajta, szellemi prostituáltnak cinizmusát jól mutatja be Velencei István. Igen jó Tapolcai Gyula is a korrupt és képmutató Zakatov püspök szerepében. Egy kis szerepben sok­oldalúan jellemzi Baló Elemér a kis­polgári anarchistát, aki a lelki nyo­morból eszeveszett „nagy tettekkel" szeretne kimenekülni, de a legkisebb tettre is képtelen, undorítóan gyáva alak. Féreg, amely oroszlán szeretne tenni... A fehérgárdista tiszti banda egyik jellegzetes figuráját személyesíti meg Ungvári László, de nem tud el­mélyedni a szerepében, külsőleges esz­közökkel próbálja a csendőrezredes durva kegyetlenségét és korlátoltságát érzékeltetni. Egy más­ik ezredest Tompa Sándor játszik. Undorító, amikor hol erőszakkal, hol zsarolással próbálja megszerezni Pavla Petrovna „szerel­mét”, vagy amikor a „harcok” közben rabolt áruval üzérkedve a szeme is forog a kapzsiságtól. Pavla Petrovnát­­Lukács M­argit játsza, aki ebben a szerepében jutott el eddigi művészi pályáján a legma­gasabbra. Játékában alig van már nyoma a múltban gyakori „önmuto­gatásnak“, a mély átélést „helyette­sítő”, külsőleges ábrázolási módnak. Lukács Margit valóban beleéli magát az ellenforradalom „táncoló hullái­nak“ lelkivilágába. Újra meg-megüti a régi „társasági” hangot, hogy ez­zel is visszaidézze a számára szép emlékeket,, de érezzük, hogy mennyire elmúlt már ennek a kora, mennyire nincs már alatta szilárd talaj és az erőltetett „csevegésből“ kisír a pusz­tulását érző nagypolgárság­­ rémülete és kétségbeesése. A régi élet „meg­rontói”, a forradalmárok ellen tajté­­kozva tör ki belőle a gyűlölet, külö­nösen az utolsó jelenetben, de érez­teti ezt Lukács Margit akkor is, ami­kor Pavla Petrovna még kényszere­detten szolgálja a szovjet hatalmat, nem beszélhet nyíltan, de kárörven­­dően boldog, ha kigúnyolhatja vala­melyik kommunistát valamilyen gyen­gesége miatt. És ez még mindig nem a teljes Pavla Petrovna. Lukács Mar­git azt is őszinte, meggyőző erővel tolmácsolja, milyen megalázódnak érzi magát, amikor egymásután ro­hanják meg a fehér tisztek, akiket megvet, utál és mégis... mégis ezek­hez van odakötve egy egész élet ezer­nyi szálával. Érzi, hogy rab, látja, hogy nyitva a börtönajtó, de nem ké­pes kilépni rajta, bár egy-egy futó pillanatban nagyon szeretne. Az előadás valamennyi szereplőjéről nem írhatunk, hiszen csaknem félszáz kisebb-nagyobb szerep van a darab­ban. De egyesek kiugró fejlődése mel­lett az egész együttes összhangja, lel­kes lendületessége is bizonyítja, hogy a szocialista realizmus alkotó mód­szere kezd gyökeret verni színjátszá­sunkban. M. M. Harmincöt nyelvészeti művet rendez sajtó alá az idén a Szovjet Tudományos Akadémia nyelvészeti intézete Jóváhagyták a Szovjetunió Tudomá­nyos Akadémiája nyelvtudományi in­tézetének­ ezévi tudományos tervét. A terv szerint az I. V. Sztálin nyelvtudo­mányi műveiben szereplő alapvető pro­blémákkal foglalkozó ötvenkét tárgy­kört dolgoznak ki. Az intézet har­mincöt tudományos munkát rendez sajtó alá. A megjelenő kiadványok kö­zül legjelentékenyebbek: „A szovjet nyelvtudomány alapvető kérdései I. V. Sztálin nyelvtudományi munkáinak megvilágításában" és „A marxizmus elferdítése és vulgarizálása ellen a nyelvtudományban”. Elhatározták, hogy a világirodalmi intézettel együtt sajtó alá rendezik „A nyelv és a szépiro­dalom“ című gyűjteményes kötetet Növekszik a Szabad Föld Téli Esték hallgatóinak szám­a a vasvári járásban A legutóbbi három előadás során lényegesen emelkedett a Szabad Föld Téli Esték látogatottsága a vasvári járásban. Különösen nagy sikere volt a „Van hazánk, van mit védenünk“ című előadásnak. Pácsonyban például 38-ról 57-re, Rábahídvégen 29-ről 110 re, Telekesen 50-ről 144-re, Rumban 47-ről 120-ra emelkedett a részvevők száma az előzőkhöz­­ viszonyítva. Ne­­meskoltán és Pácsonyban a jó ered­mény elérésében nem kis része van a helyi ÁMG-nek. A gépállomások dolgozói kultúrműsorral, a pácsonyi gépállomás ezenkívül még vetítettké­pes eladásokkal is emeli a Szabad Föld Téli Esték színvonalát Rohamos fejlődés 3­m A Horthy-rendszer idején a kapitalista ipar termelésének évi növeke­­dése 1926 és 1938 között évi átlagban­ 0,8 százalék vott. Ezzel szemben szo­­cialista iparunk termelése ebben az évben — a terv előirányzata szerint 30,7 százalékkal fog emelkedni. Íme, a két rendszer kétféle fejlődési üteme! Elutazott Augusta Fucsikova Augusta Fucsikova, a fasiszták ál­tal meggyilkolt Julius Fucsiknak, Csehszlovákia nemzeti hősének özve­gye, aki az Országos Béketanács meg-,­hívására néhány na­pot Magyarorszá­gon töltött, kedden délben haza­utazott. A Csehszlovák Országos Béketanács ta­gját a ferihegyi repülőtéren az Or­szágos Béketanács és a Kultúrkap­csol­atok Intézete képviselői búcsúz­tatták. A francia cenzúra gaztettei írta: GEORGES SADOUL Georges Sadoul cikke, amelynek részeit az alábbiakban közöljük, a L’Ecran Français című párisi lap­ban jelent meg. Sadoul Franciaor­szág legkiválóbb filmkritikusa. A francia cenzúra előhúzza ollóját, valahányszor csak kultúráról hall beszélni. Ez a cenzúra egyéb gaztettei mellett tudatosan és nagyfokú követ­kezetességgel arra törekszik, hogy meg­szakítsa Franciaország kulturális kap­csolatait, a film terén azokkal az or­szágokkal, ahol a film már nem ipari termék többé, hanem kulturális vív­mánnyá vált. Tudjuk, hogy a francia kultúrának milyen erős a kisugárzása egész Kö­zép-E­u­róp­ában. Lengyelországb­­a­n, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Romá­niában és Magyarországon talán több ember olvassa Balzac és Maupassant biűveit, mint akár Franciaországban, s gyakran eredetiben. Jan Korngold, a lengyel filmgyár­tás hivatalos képviselője Franciaor­szágban nemrég a L’Ecran számára írt cikkében megállapította, hogy sze­retne több francia filmet vásárolni. A román, magyar, bolgár és csehszlovák filmipar vezetői állandóan ugyanilyen értelemben nyilatkoznak. A széles­körű kulturális csere Franciaország és a népi demokráciák között nagyban előmozdítaná a francia kultúra ügyét Közép-Európában, nem is szólva ar­ról, hogy jelentős pénzforráshoz jut­tatná a francia filmipart. Kormányunk azonban vonakodik ke­reskedelmi szerződéseket kötni ezekkel az országokkal és nem hajlandó végre­hajtani a fennálló kulturális megálla­podásokat. Közben rendőri hatóságaink botrányos támadásokat hajtanak végre a népi demokratikus országok nyel­vein Franciaországban kiadott újságok és ezeknek az országoknak itteni isko­lái ellen. Mindezek után ez a kulturális csere az elmúlt hónapok során sajná­latos módon visszaesett. F­­ranciaország kulturális helyzeté­■*- nek ez a meggyengülése azon­ban még nem elég azoknak a rendőr­­tisztviselőknek, akik a belügyminisz­térium megbízatásából a cenzúrát irá­nyítják. Ezek minden film­kapcsolatot meg akarnak szüntetni a népi demo­kráciákkal. Ezért megtiltják azoknak a haladó jellegű francia filmeknek a kivitelét, amelyek a keleteurópai or­szágokban komoly sikerre számíthat­nának. Ilyen filmek voltak legutóbb „Az­­ ember, akit a legjobban szere­tünk”, a nemzetközi békedíjat elnyert „Az élet csatája", „A rongyosok láza­dása” stb. Ugyanakkor megtiltják a népi demokratikus országok filmjeinek behozatalát Franciaországba. A francia cenzúra ma már ott tart, hogy betilt minden filmet, amelyet a népi demokratikus országok gyártottak, csak azért, mert ezek a filmek Kelet- Európából jönnek, ugyanakkor pedig időről időre nem átall arra hivatkozni, hogy a keleteurópai országok nem tartják be a kölcsönösség elvét, így például a cenzúránál dolgozó rendőr­tisztviselők betiltották a varsói prágai kerékpárversenyről készített lengyel és a Balatonról készített magyar rövid­filmet. A cenzúra ugyanekkor kerüli, hogy e betiltásokat megindokolja, mert jól tudja, hogy csak népszerűtlen, vagy nevetséges indokokat tudnak fel­hozni. Gazier tájé­kozt­at­ás­ügyi miniszter megbízottai magánbeszélgetések során „komoly államérdekekre“ hivatkoznak. Valóban, szabad-e engedélyezni Fran­ciaországban egy olyan kerékpáros versenyről szóló filmet, amelyben a békéről beszélnek és egy olyan tó be­mutatását, ahol a magyar munkások­nak üdülőik vannak? Milyen rossz példa lehet mindez Franciaország szá­mára! A cenzúra legutóbb a rendőrtiszt­­viselők parancsára betiltotta a „Dalolva szép az élet“ című magyar zenés vígjátékot. Múlt ősszel Pudov­­kin, az ismert szovjet filmrendező, aki Budapesten megnézte ezt a filmet, kijelentette, hogy az „nagy előrehala­dást jelent a magyar filmgyártás te­rén“. Ezen a véleményen voltak mind­azok a­ filmkritikusok is, akik a kar­­lovy-vary-i filmfesztivál kapcsán lát­ták ezt a magyar filmet. Pudovkin különben még a következőket mondot­ta erről a magyar filmről: „Előfordul­hat, hogy egy üres vígjáték elszóra­koztatja a nézőt, tetszik is neki. De utána hazamegy és elfelejti a filmet. Ez a fil­j más. Sok nevettető, mulat­ságos van benne, jó színészek is játsszák, tehát a film szórakoztató. De ha a néző hazamegy, nemcsak a filmre fog gondolni, hanem saját éle­tére is és választ kap benne egyes problémáira.“ Ebben a kitűnő magyar zenés víg­játékban lehetetlenség bármi olyasmit is felfedezni, ami árthat a közerkölcs­­nek, vagy megzavarhatja a közrendet; ez a film tehát nem ütközik bele egyet­len olyan szempontba sem, amelynek elbírálására a cenzúrát létrehozták. Egészséges szellemű, mulatságos és derűs szemléletű film ez, amelyben megnyilvánul a magyar nép vidám­sága és lendülete. A „Dalolva szén az élet” című film forgalomba hozatalá­nak megtiltása tehát semmiféle elfo­gadható indokkal nem igazolható. Ez a betiltás logikusan beleilleszkedik abba a titkos tervbe, amelynek az a célja, hogy különböző szabotá­zs-ak­­cclókkal lehetetlenné tegyen minden kulturális kapcsolatot a film terén Franciaország és Magyarország, vala­mint a többi népi­­demokráciák között. Cenzúrahivatalunk tehát nagyon is meg­fogható vasfüggönyt akar leereszteni Páris és Budapest között. Ezzel szem­ben a cenzúrahivatal rendőrtisztviselői holnap készséggel engedélyezik majd az „Árulás a bűne” című gyalázatos propaganda filmet, amelyet Hollywood­ban a Mindszenty-perből készítettek. Meg akarják tiltani a franciáknak, hogy magyar filmeket láthassanak, a magyarok számára pedig hozzáférhe­tetlenné teszik a francia filmeket. J­­­azier miniszter úr cenzúrája kö­­­zépkori elfogultság dolgában minden elődjének hasonló irányú tevé­kenységét felülmúlja, beleértve Tel­­gé­nét is és célja az, hogy Franciaország kultúrájának külföldre való kisugárzá­sát megakadályozza. Sürgősen ártal­matlanná kell tenni ezt a kártevő ban­dát, amely ráadásul törvénytelenül mű­ködik és lábbal tiporja a francia film legelemibb érdekeit! Ez a hatóság egy alkotmányellenes kormányrendelet alap­ján tagadja meg a filmengedélyek ki­adását, s nem a közerkölccsel, vagy a közrenddel törődik, hanem azzal, hogy egyenetlenséget szítson a népek között és előmozdítsa a gyűlöletre, bűnözésre és háborúra uszító propagandafilmek bemutatását.

Next