Szabad Nép, 1951. március (9. évfolyam, 51-76. szám)

1951-03-01 / 51. szám

2 A mezőgazdaság elmaradásának legfőbb oka, a hétmérföldes léptek­kel előrehaladó iparunk termelésé­hez képest az, hogy iparunk már túlnyomó többségében szocialista nagyipar, mezőgazdaságunk pedig még túlnyomórészt szétaprózott, kisárutermelő és kevés árut termelő gazdaság, emellett szerepet játszik az is, hogy egyéni gazdaságaink fejlődésére nem mindig fordítot­tunk elég gondot. Iparunk igen gyorsütemű fejlődése ötéves ter­vünk első évében s ugyan­akkor a mezőgazdaság elmara­dása még inkább kimélyítette a szakadékot a szocialista nagyipar és a döntően még kisárutermelő mezőgazdaság termelőképessége kö­zött. Ebből azonban nem azt a kö­vetkeztetést kell levonnunk, hogy meg kell lassítani országunk iparo­sításának ütemét, hanem azt, hogy fokoznunk kell az iparosítás üte­mét, fokoznunk kell a mezőgazda­ság gépesítését, fokoznunk kell a mezőgazdaságnak műtrágyával, munkaeszközökkel, szállítóeszkö­zökkel való ellátását, s a fokozott iparosítás útján is meg kell terem­tenünk a feltételeket ahhoz, hogy a szétaprózott, túlnyomórészt kisáru­­termelésen nyugvó, kevés árut ter­melő mezőgazdaságot fokozatosan nagyüzemű, sok árut termelő, ipa­runk és lakosságunk összes szük­ségleteit bőven kielégítő szocialista gazdasággá szervezhessük át. (Taps) Belső áruforgalmunk 1950. folya­mán nagymértékben megnőtt. Az állami nagykereskedelem forgalma (tehát egész nagykereskedel­münké, mert 1950-ben már nem volt nálunk magánnagykereskedelem) egy év alatt 57,4 százalékkal emel­kedett s az áruforgalmi tervet nagy­kereskedelmünk közel 7 százalékkal túlteljesítette. A kiskereskedelem (tehát az állami, szövetkezeti és a magánkiskereskedelem együtt­véve) 1950. évi forgalma 18,8 szá­zalékkal haladta meg az 1949. évit, mialatt az állami kiskereskedelem forgalma több mint 190 százalék­kal növekedett. A falusi lakosság jobb áruellátását szolgálta a föld­mű­ve­sszövetkezetek forgalmának és bolthálózatának nagyarányú fejlő­dése. A földművesszövetkezetek for­galma 1950-­ben 120 százalékkal emelkedett, a szövetkezeti boltok száma pedig több mint 3300-zal szaporodott. Az 1950-ben bekövetkezett fejlő­dés eredményeként jelentősen meg­erősödött belső áruforgalmunkban a szocialista (állami és szövetkezeti) kereskedelem szerepe. Ez a megerő­södés kifejezésre jut abban, hogy je­lenleg a szocialista kereskedelem a fogyasztói áruforgalomnak már mintegy 70 százalékát bonyolítja le. Belkereskedelmünk jelentős fej­lődése és szocialista kereskedelmünk komoly megerősödése azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy szemet hunyjunk a hiányossá­gok előtt, amelyek belső áruforgal­munkban, áruellátásunkban meg­vannak és nap mint nap éreztetik hatásukat. Mindenekelőtt meg kell állapíta­nunk, hogy míg az előző években gyakran a fölös mennyiségben rak­táron fekvő áruk elhelyezése oko­zott számunkra gondot, addig 1950-ben a termelés általános emel­kedése ellenére a kereslet számos területen elébeszaladt a kínálatnak. Más szóval: egyes területeken a la­kosság több árut szeretett volna vásárolni, mint amennyi rendelke­zésre állott. Persze, távolról sem minden területen volt ez a helyzet. Magában véve azt, hogy a kereslet az áruforgalom számos területén nagyobb, mint a rendelkezésre álló árumennyiség, nem lehet minden további nélkül negatív jelenségnek tekinteni. Sőt, bizonyos mértékig és bizonyos területeken, a népi demo­­krácia gazdaságában ez törvény­szerű jelenség. Például az, hogy 1950-ben 156.000 kerékpárt és kö­zel 10.000 motorkerékpárt termel­tünk s ez a mi viszonyainkhoz ké­pest hatalmas mennyiség sem mu­tatkozott elegendőnek és hogy ha lett volna, többet is vásároltak vol­na, mutatja, mennyire felemelkedett dolgozó népünk életszínvonala. Mert mondanom sem kell, hogy a 156.000 kerékpárt túlnyomórészt nem a burzsoázia vásárolta meg, amelynek létszáma, hála a népi demokráciának, erősen apadóban van, hanem megvásárolták min­denekelőtt a dolgozók. Hasonló­képen a 10.000 motorkerékpár is döntő többségében a dolgo­zókhoz került. 1950-ben mint­egy 120 millió forint értékben ter­meltünk rádióvevőkészülékeket, mintegy 43 százalékkal többet az előző évinél. Ezeknek a rádiókészü­lékeknek nagyobb része ugyancsak a dolgozóknak jutott. Érthető ezek szerint, hogy a szükséglet számos területen nagyobb mértékben jelent­kezik, mint amekkorát termelésünk az adott időpontban ki tud elégí­teni. De természetesen, a belső árufor­galomban tapasztalt rendellenessé­gek nemcsak erre vezethetők visz­­sza. A belső áruforgalomban meg­mutatkozó rendellenességekben sze­repet játszik mindenekelőtt a mező­­gazdasági termelés elmaradása iparunk meggyorsult termeléséhez képest, ami aránytalansághoz vezet az ipar által rendelkezésre bocsá­tott árutömeg és a mezőgazdaság­ban termelt árutömegek között, a mezőgazdasági termékek hátrá­nyára. De szerepet játszik e mellett az is, hogy a dolgozók, a keresők száma s ezzel együtt a béralap rendkívül gyors ütemben növekszik, másrészt pedig a dolgozók szá­mának ez a gyorsütemű növekedése átmenetileg csak kisebb mértékben jut kifejezésre a fogyasztási javak termelésének emelkedésében, mert a szocialista iparosítás megköve­teli, hogy most mindenekelőtt ne­héziparunkat, illetve­ általában a termelőeszközök termelését fejlesz­­szük. Mindezekhez járul saját ta­pasztalatlanságunk és gyenge szer­vezettségünk is az állami s általában a szocialista kereske­delem terén. Végül, de nem utolsó­sorban, igen komoly szerepet ját­szik népünk ellenségeinek, a ki­zsákmányoló osztályoknak, ezek maradványainak, a különféle reak­ciós elemeknek népi demokráciánk ellen irányuló tudatos kártevő mun­kája is. Ismeretes, hogy 1950 fo­lyamán az ellenség időről-időre több alkalommal kísérelte meg, hogy közellátásunkat a folyó szük­ségleteket messze meghaladó töme­ges vásárlásokkal zavarja, mester­ségesen sorbaállásokat szervezett és mindent elkövetett, hogy megpró­bálja megnehezíteni közellátásun­kat. E galád célja érdekében az el­lenség kihasználta saját gyengesé­geinket, s az államgépezetünkben, szocialista kereskedelmi apparátu­sunkban megbúvó kártevő eleme­ket. Jellemző, hogy megyénként és területenként vizsgálva az árufor­galom hirtelen, időről időre történő megnövekedését, a vásárlások rend­ellenes emelkedését, összefüggést lehet megállapítani az úgynevezett vásárlási láz megjelenése és a me­zőgazdasági termények beadásának menete között, így például a múlt év júliusában Vas és Veszprém me­gyében, amelyek akkor a beszolgál­tatással jelentősen elmaradtak, ütötte fel a fejét a tömeges vásár­lás. Ugyanakkor azonban Hajdú megyében, amely a beszolgáltatás­ban az élen haladt, alig volt ta­pasztalható a vásárlás emelkedése. Ez is azt mutatja, hogy a folyó szükségletet meghaladó vásárlások­ban, amelyek az elmúlt évben idő­ről időre jelentkeztek az ország egyes területein, az ellenség kezét kell keresnünk. Az ellenség, amelyre számos területen súlyos csapásokat mértünk, rávetette magát a köz­ellátás területére. Ily módon a köz­­ellátás kérdése az osztályharc egyik legfontosabb területévé vált. Pártunk Központi Vezetősége fel­ismerte népünk ellenségeinek meg­változott taktikáját. Felismerte, hogy a közellátás kérdése harci kérdés, az élesedő osztályharc kér­dése. Felismerte, hogy a kizsákmá­nyoló osztályok s általában népünk ellenségei, miután a legtöbb más területen vereséget szenvedtek, a közellátást szemelték ki, mint a népi demokrácia ellen irányuló ak­namunkájuk egyik legfontosabb harci terepét. Pártunk kezdeményezésére népi demokráciánk államhatalma ke­mény ököllel sújtott le a közellátás frontján garázdálkodó ellenségre s egy sor átfogó gazdasági intézke­dést is hozott a közellátás biz­tosítására. Ismeretes, hogy ezek­nek az intézkedéseknek eredmé­nyeként sikerült a cukor- és a finom­lisztellátást kielégítően megoldani, hogy egyéb területeken meg­valósított rendszabályokkal nagy­jában rendet teremtettünk néhány más fontos élelmiszer forgalmában is. De hiba volna, ha megnyugod­nánk és azzal áltatnánk magunkat, hogy a közellátás kérdését a már meghozott intézkedésekkel megol­dottuk. Nyilvánvaló, hogy közellá­tásunk kérdésének megoldásához még további erőfeszítések szüksége­sek. Mindenekelőtt a mezőgazda­­sági és az ipari termelés további fo­kozása terén, sőt nemcsak általá­ban a mezőgazdasági és az ipari termelés, hanem döntően a mező­­gazdaság és az ipar árutermelésé­nek további növelése útján. Emel­lett, elvtársak, továbbra is szára­zon kell tartanunk a puskaport és kíméletlenül, sokszorozott erővel kell lesújtanunk népünk ellenségei­re, amelyek, ezt előre kell látnunk, meg fogják kísérelni újból és új­ból támadásba átmenni közellátá­sunk, népi demokráciánk ellen. A közellátásunk terén már meg­hozott és még meghozandó intézke­dések célja: a dolgozók és család­tagjaik zavartalan ellátása legfon­tosabb élelmezési és egyéb köz­szükségleti cikkekkel; jelentős ál­lami tartalékok biztosítása, mert ez elengedhetetlen feltétele a­­tervszerű gazdálkodásnak s végül külkeres­kedelmi áruforgalmunk számára a szükséges árukészletek rendelke­zésre bocsátása, bár az élelmiszer­kivitelt ötéves tervünk folyamán mind nagyobb mértékben fogjuk gépkivitellel helyettesíteni. Külkereskedelmünk, az imperialis­ták által velünk szemben alkalma­zott ellenséges rendszabályok da­cára, általában megoldotta az öt­éves terv első évében rá váró fel­adatokat, biztosította iparunk szá­mára az egyelőre csak külföldről beszerezhető nyersanyagokat, be­ruházásainkhoz az ipari felszere­lést, gépeket, stb. Ebben döntő sze­repet játszott a Szovjetunió és a népi demokrácia országai között létrejött új típusú gazdasági kapcso­latok rendszere, mely meggyorsí­totta és meggyorsítja a népi demo­krácia országainak iparosítását s lehetővé tette és lehetővé teszi, hogy ezek az országok — így Ma­gyarország is — a hiány-nyers­anyagokat, a népgazdaságuk fej­lesztéséhez szükséges ipari fel­szerelést, gépeket mind fokozot­tabb mértékben az egymás kö­­zötti kereskedelemben biztosít­sák. A Kölcsönös Gazdasági Se­gítség Tanácsa, melynek részvevői teljesen egyenjogúak, s amelyben a Magyar Népköztársaság is részt­­vesz, az országok közötti gazdasági kapcsolatoknak elvileg új rendjét jelenti. Ilyen új rendje a gazdasági kapcsolatoknak csakis a kommuniz­mus felé haladó Szovjetunió és a népi demokrácia útján szocializmust építő országok között jöhetett létre. A tőkés, imperialista országok kül­kereskedelmi és általában gazda­sági kapcsolataiban az erősebb szabja a törvényt. E kapcsolatok törvénye: aki bírja, marja! Mint­hogy pedig az erősebb inkább bírja, tehát az erősebb ragadozó marja a gyengébbeket. Világosan mutatkozik ennek a rabló, impe­rialista törvénynek a hatása azok­ban a tőkés országokban, amelyek a hírhedt úgynevezett Marshall­­segélyben részesülnek, s ame­lyeket az amerikai és egyéb imperialista hatalmak úgy tá­mogatnak, ahogyan az akasztott embert a kötél támogatja. Ezzel szemben az új viszony, amely a Kölcsönös Gazdasági Segítség Ta­nácsa révén a Szovjetunió és a népi demokrácia országai között meg­valósult, valóban a kölcsönös meg­segítésen alapul. Lényege a szabad népek szolidaritása, egymás köl­csönös érdekeinek figyelembevétele s az, hogy az erősebb segíti a gyengébbet. Mert talán fölösleges külön aláhúzni, hogy bár kölcsönös segítésről van szó, mégis elsősor­ban a nagy Szovjetunió az, amely segít valamennyiünket, segíti a népi demokrácia összes orszá­gait. (Nagy taps.) Enélkül az önzetlen segítség nélkül sem Magyarországon, sem a népi demo­krácia többi országában nem le­hetne szó az új életről, a szocializ­mus építéséről. Mi elvtársak, természetesen nemcsak a Szovjetunióval és a népi demokrácia országaival akarunk fenntartani külkereske­delmi kapcsolatokat, hanem a tőkés országokkal is és ke­reskedünk is a tőkés országokkal, amennyiben ez a kereskedelem or­szágunk számára hasznos és nem sérti az egyenjogúság elvét. A tő­kés országok azok, amelyek, főként az amerikai imperialisták nyomá­sára, mindinkább elzárkóznak attól, hogy velünk kereskedjenek, jóllehet ez a magatartás ezekre az orszá­gokra nézve hátrányosabb, mint a mi számunkra, így nem csodálatos, hogy ugyanakkor, amikor 1950. folyamán külkereskedelmi forgal­munk egészében több mint 13 szá­zalékkal emelkedett, a tőkés orszá­gokkal folytatott külkereskedel­münk nemcsak viszonylag, de ab­szolút értékben is csökkent. Ettől függetlenül, mint láttuk, népgazda­ságunk egészen szépen haladt előre, míg a tőkés országok legtöbbjének termelése, amelyek a legkülönfélébb akadályokat gördítik a Szovjetunió­val és a népi demokráciákkal foly­tatott külkereskedelem elé, egyhely­ben topog, vagy egyenesen vissza­esett Szocializmust építő népi demo­kráciánk szempontjából rendkívül fontos kérdés a népgazdaság beru­házásainak alakulása, mert ezen mérhetjük le a szocialista felhalmo­zás ütemét országunkban. 1950-ben lényegesen magasabb összeget ru­háztunk be, mint amekkorát ötéves tervünknek megfelelően erre az évre előirányoztunk. Az 1950-ben megva­lósított összes népgazdasági beru­házások értéke 67,4 százalékkal ha­ladta meg az 1949. évi beruházások összegét. Az időközben felemelt be­ruházási tervet népgazdaságunk 1950-ben 12,5 százalékkal túlteljesí­tette. Egyetlen év alatt több mint 10 milliárd forintnyi ösz­szeget ruháztunk be népgazda­ságunkba. A gyáripar fejlesz­tését szolgáló beruházásoknak több mint 90 százalékát fordítottuk nehéziparunkra, ami megfelel a szo­­cialista iparosítás követelményének, de hatalmas összegek jutottak me­zőgazdaságunknak, közlekedésünk­nek, könnyűiparunknak és szocia­lista kereskedelmünknek is. Beru­házásaink révén jelentős mértékben fejlesztettük iskolahálózatunkat, kulturális intézményeinket, növeltük a dolgozók szociális és egészség­ügyi kiszolgálását biztosító létesít­mények számát Népünk életszínvonala az ötéves terv első évében gyorsabban növe­kedett, mint ezt ötéves népgazda­sági tervünk, előírta. Ez kifejezésre jutott a többi között abban, hogy a gyáriparban dolgozók béralapja, vagyis az összes gyáriparban fog­­lalkoztatottak fo­ntban kifizetett bére — a különböző kedvezménye­ket nem számítva —, egy év alatt 37,6 százalékkal növekedett meg. De jelentősen emelkedett az átlag­munkabér is, így, míg 1949. de­cemberében az átlagmunkabér a gyáriparban 708 forint volt, addig 1950. decemberében az átlagmun­kabér 767 forintra nőtt. Egyet­len év alatt, 1950-ben 1949-hez képest, 223.000-rel emelke­dett a foglalkoztatottak száma s ebből kereken 195.000 fő emelkedés a gyáriparra és az építőiparra jutó­­. Különösen jelentős volt a dolgozó parasztság életszínvonalának emel­kedése, amiről tanúskodik a Köz­ponti Statisztikai Hivatal reprezen­tatív háztartás-statisztikai felvétele is. E statisztika szerint a dolgozó parasztság 1950-ben átlagosan családonként 756 forintot takarított meg. Ugyanez a statisztika azt is mutatja hogy dolgozó parasztsá­gunk 1950-ben sokkal többet költött ruházkodásra, bútorra, művelődésre, mint az előző évben. A dolgozóik és családtagjaik élet­­színvonalának emeléséhez nagymér­tékben hozzájárultak azok a hatal­masan megnövekedett összegek, melyeket államunk a munkások és alkalmazottak szakképzésére, a pa­rasztok szakképzésére, társadalmi biztosításra, üdülésre, népünk kul­turális igényeinek kielégítésére, fal­­vaink villamosítására stb. fordított. Népgazdaságunk szocialista épí­tése terén az ötéves terv első évé­ben elért eredményeinket világosan mutatja a nemzeti jövedelem ala­kulása is. A nemzeti jövedelem, vagyis a népgazdaságunkban ter­melt összes új érték, 1950-ben mint­egy 20 százalékkal volt magasabb, mint az előző évben. Ez csaknem egyharmada annak a növekedésnek, melyet ötéves népgazdasá­gi tervünk az 1950—54. évi időszakra előirá­nyoz. A Horthy-fasizmus idején az ország nemzeti jövedelme 15 év alatt, tehát az első világháborút követő stabilizációtól, 1924-től 1939- ig, mindössze 12,6 százalékkal emelkedett, tehát az évi emelkedés nem érte el az 1 százalékot sem. Ötéves tervünk első évében is a nemzeti jövedelem növekedés de üteme a Horthy-rendszerbeli­tla­gos évi növekedésének huszn­egy­szerese volt. (Taps.) Már a hároméves terv utolsó évé­ben, 1949-ben, a nemzeti jövedelem­nek csaknem 80 százalékát adta népgazdaságunknak az a része, ahol nincs kizsákmányolás (vagyis a népgazdaságunk szocialista része és az idegen munkaerőt nem foglalkoz­tató kisárutermelők, dolgozó parasz­tok kisiparosok), míg a tőkés szek­tor részesedése a nemzeti jövede­lemből valamivel 20 százalék fölött volt. Az ötéves terv első évében az arány méginkább a dolgozók ja­vára tolódott el, amennyiben 1950- ben a szocialista szektor és az ide­gen munkaerőt nem kizsákmányolók részesedése a nemzeti jövedelemből 91 százalékra emelkedett, a tőkés szektor részesedése pedig 9 száza­lékra csökkent. Népgazdaságunk szocialista szektorának részesedése a nemzeti jövedelemből ugyanezen idő alatt 53,8 százalékról csaknem 70 százalékra emelkedett. A szocia­lista ipar részesedése a nemzeti jö­vedelemnek az egész iparra jutó ré­szében egy év alatt 77,5 százalék­ról 91,4 százalékra növekedett, míg a tőkés elemek részesedése 18,5 százalékról 4,3 százalékra csökkent. 1949- ben a nemzeti jövedelmen be­lül az ipar részesedése 77 százalék­kal múlta felül a mezőgazdaságét, 1950- ben pedig már 124 százalék­kal. Mit mutatnak az említett szám­adatok? Mindenekelőtt azt mutat­ják, hogy népgazdaságunk komoly szocialista felhalmozást képes meg­valósítani és ténylegesen meg is valósít. Azt mutatják, hogy a nem­zeti jövedelem mind fokozottabb mértékben válik ténylegesen a nemzet, a nép jövedelmévé s mind­inkább összezsugorodik a nemzeti jövedelemnek az a része, amely a tőkés szektorra jut. Másrészt elvtársak, népgazdasá­gunknak 1950-ben elért fejlődését vizsgálva, azt is meg kell állapíta­nunk, hogy országunk szocialista iparosításának terhét döntően ipa­runk viseli. A valóság az, hogy 1950. folyamán gépek, építkezési hi­telek, vetőmagkedvezmények, a­ me­zőgazdasági munkáknál a gépállo­mások útján nyújtott előnyök, stb. formájában államunk sokkal többet adott a mezőgazdaságnak, mint amekkora összeget a mezőgazda­ságtól visszakapott. 1950-ben álla­munk különféle célokra kereken 4­ 30 millió forintot juttatott a mező­­gazdaságnak, de csak 2578 millió forintot kapott vissza a mezőgazda­ságtól és bár érthető, hogy álla­munk komoly áldozatokat hoz a mezőgazdaság fejlesztése érdeké­ben és fog hozni a jövőben is, még­sem lehet helyesnek és igazságos­nak tekinteni az iparosítás terheinek jelenlegi, nagyon is aránytalan megoszlását az ipar és a mező­gazdaság között. Az igen komoly fejlődés ellenére, mely népgazdaságunkat jellemzi, meg kell említeni egy sor olyan hiányosságot, amely nem csupán népgazdaságunk egyik-másik körül­határolt területére, hanem egészére, vagy legalábbis jelentős részére vonatkozik A legfontosabbak ezek közül a hiányosságok közül: a még mindig laza állami és népi fegye­lem s a javuló, de még távolról sem elég szilárd munkafegyelem; rendszeres, szervezett takarékosság hiánya a legutóbbi időkig; a rendelkezésre álló ipari felsze­relés, gépek elégtelen kihasz­nálása, a nyersanyag pocsékolása a termelésben, s általában üzemeink viszonylag alacsony szervezettségi foka; a felelős egyéni vezetés el­­mosódottsága; a gyakori szervezés és átszervezés, ami sok felesleges költséggel jár és zavarja a folya­matos munkát; a vezető káderek­ben, s általában a szakképzett munkaerőben mutatkozó hiány mel­lett ezeknek sokszor rossz felhasz­nálása; a bürokratizmus elburján­zása gazdasági szerveinkben, a bírá­lat és az önbírálat gyengesége, a dolgozók javasltainak, kez­deményezéseinek elégtelen felka­­rolása­ és hasznosítása, ami meg­­könnyíti az ellenség aknamunkáját a népi demokrácia gazdasága el­len. Azonban elvtársak a gazdasági munkánkban és népgazdaságunk­ban fellelhető összes hiányosságok és hibák semmit sem változtatnak az alapvető tényen, melyet ötéves tér- SZABAD NÉP CSÜTÖRTÖK, 1951. MARCTUS .

Next