Szabad Nép, 1951. április (9. évfolyam, 77-101. szám)

1951-04-01 / 77. szám

SZABAD NÉP Mongol, tatár, török, német, len­gyel, svéd, francia s megint csak német s újra csak német hódítók se­regei taposták, pusztították az orosz földet is. A szovjet népek, s velük mi is most kezdünk először igazán országépítő és nemzetformáló mun­kába. Ott és itt hát történelmi szükség is és igaz érzés is a béke, mert építeni akarunk. Igen, építeni aka­runk s aki házat épít, nem gyúj­togatásra, hanem szépítésre, csi­nosításra gondol. Veres Péter ezután arról beszélt, hogy a most formálódó új nemzet megérti és megérzi, hogy van hazája és ennek a hazának vannak általa alig ismert szellemi kincsei is. — A hazátlan bitangnak csúfolt munkás és szegényparaszt most érzi igazán először, hogy a szabadsághős, az igazi költő, az igazi művész az egész nemzeté. Most fedezi fel, hogy Zrínyi Miklósunk is van nekünk és most ismerjük meg Csokonai Vitéz Mihályt, aki olyan gyönyörű forrás­­tisztaságú és mézédességű magyar nyelven írt, hogy azóta is csak ke­vesen és csak a legnagyobbak közelí­tették meg. De beszélhetnénk mind a többiekről, Berzsenyi Dánielről, Balas­siról, Bacsányiról, Kölcseyről, Katoná­ról és a sokszor említett, de még min­dig nem eléggé ismert legnagyobbak­­ról: Vörösmartyról, Petőfiről, Arany Jánosról, Adyról, Móriczról és József Attiláról. De beszélhetünk — sok egyebek kö­zött — csodálatos népdalainkról, tisztazengésű muzsikánkról is. Bartók Béla és Kodály Zoltán munkája most kap szárnyat és most teljesedik ki a népi kultúrmozgalomban. A szocialista kultúrforradalomból, ebből a tömeg­mozgalomból az új magyar, de tulaj­donképpen az első magyar népi kul­túra bontakozik ki, soha nem látott színességben és gazdagságban. És ezt a munkát hagyjuk mi félbe lövészárkok ásásáért, drótsövények lerakásáért? Nem, és nem! Mi dolgozni akarunk és építeni akarunk. Mi írók, művészek is: mi a lelkeket akarjuk formálni szebbé, jobbá, népiesebbé, igazabbá Ez nagy munka. Hogy dolgozhassunk, hogy mun­kánkban elmélyülhessünk, ahhoz béke kell és az építő, dolgozó néppel való mindennapi szabad érintkezés. És itt világosodik meg egészen mindenki előtt, hogy az író és a mű­vész nem lehet kozmopolita, hiszen mindennapi munkájával népe életé­hez, népe munkájához tapad. Közis­mert ugyan az a szólás: „Művész ha­zája széles e világ“. De ez így nem igaz. A művész hazája elsősorban sa­ját hazája, de minden művész azt szeretné, hogy munkássága az egész világé legyen. És ez lehetséges is. De nem úgy, hogy a saját hazáját, saját népét otthagyja, vagy éppen megtagadja, hanem úgy, hogy annak leghűbb, legigazabb, legharcosabb fiává emelkedik. Legtisztább példa erre a mieink közül Petőfi, aki a ha­zája szeretetével és minden népek ha­zájának és szabadságának a tisztele­tével vonult be az emberiség közös panteonjába. De a haza kötelez­ik: dolgozni és harcolni kell érte. Mindkett dolgozni és ott harcolni, ahol a legnagyobb a szükség. Most a békéért kell har­colni. Mert a haza sorsa, benne a mi egyéni sorsunk is, m­ás népek életé­vel és sorsával egy áramlásban folyik. A magyar írónak, művésznek is, mi­közben új hazáját építi, barátok és szövetségesek kezét kell fognia, mert csak így bújjuk megóvni mindnyá­junk közös érdekét, az építő békét. Ennek a közös harcnak a most so­­ron következő feladata: végrehajtani a Béke Világtanács berlini határozatait, követelni az öt nagyhatalom béke­egyezményét — fejezte be nagy taps­sal fogadott beszédét. Minden becsületes ember támogassa a béke diplomáciáját Bernáth Aurél Kossuth-díjas festő­művész szólalt fel ezután: A világ ezideig legnagyobb méretű mozgalmá­nak vagyunk tanúi — mondotta —, s ennek egyik állomása volt éppen a Béke Világtanács Berlinben tartott ülése. Sajátságos újfajta diplomácia ez, szöges ellentéte a régi titkos dip­lomáciának. Ennél az újfajta dip­lomáciánál mindenki szolgálatban van, mindenkinek, minden becsü­letes embernek a szolgálatára szükség van. És mi, akik a békét kívánjuk, mindent megteszünk a béke szolgálatában. Szabolcsi Bence Kossuth-díjas zene­­történész volt a következő szónok: — Bartók Béla, a nagy zeneköltő utolsó, tragikus éveiben írta, hogy a népek nem ismerik a gyűlölködést. Mesterségesen szítják köztük azt, hogy kirobbantsák a háborút, hogy milliók halálából megszülessék a ke­vesek nyeresége. Azóta már változ­tak az idők. A népek ma már tuda­tára ébredtek annak, hogy a békét meg lehet, meg kell védeni. Éppen ezért hittel valljuk mi is, hogy a népek egyesült és napról napra erősödő hangja túl fogja harsogni a háborúra uszítók vijjogó kórusát. A magyar zeneművészek nevében je­lentem ki itt: mindannyian magunké­nak valljuk és minden erőnkkel támo­gatjuk a Béke Világtanács berlini ha­tározatát. VASÁRNAP, 1951. ÁPRILIS 1 Tolnay Klári: Mint magyar ember, mint anya és mint művész harcolok a békéért Ezután Tolnay Klári Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze szólalt fel. Elmondotta, hogy mint minden becsületes művész, ő is sokat gondolkozik a békéről és arról, mit kell tenni a béke megvédéséért. — Érzem, hogy gyermeke vagyok egy hazának, amely munkában és békességben akar virágozni: magyar vagyok. Másodszor érzem, hogy as­­­szony vagyok, aki nemcsak a társada­lomban és a családban őre a békének, hanem akinek gyermeke is van, va­gyis, anya vagyok. Harmadszor érzem, hogy a nemes gondolatok és mondani­valók kifejezésének művésze vagyok, vagyis, színész vagyok. Mint magyar ember, tanúja és részese voltam an­nak a hatéves küzdelemnek, amelyet ez a nép egy dúlt ország romjain folytatott, hogy ezen a földön a há­borús rombolás után újból emberi otthont teremtsen magának és egy olyan hazát, amelyben eltűnnek a régi igazságtalanságok, amelyben a munka kötelessége és a dolgozó ember joga együtt jelenik meg. — Mint anya — folytatta — ret­tegve emlékezem vissza a háború ve­szedelmeire, amelyek kisgyermekemet napról napra fenyegették. Van-e ter­mészetesebb kívánság, mint az, amely a háborús szenvedéseket el akarja há­rítani, a békét akarja biztosítani. De a békét nem elég akarnunk. Harcol­nunk is kell érte. Hadd idézzem sze­repemnek, amelyért Kossuth-díjat kap­tam, néhány mondatát: „A Metrón be­szélgettem egy öreg munkással, aki nekem Sztálin szavait idézte: ,Mi a béke hívei vagyunk, a békéért harco­lunk, de készek vagyunk arra, hogy a háború gyujtogatóinak csapásaira csa­pással feleljünk’." — Őszintén és bensőségesen akarok hozzájárulni ahhoz a közös munkához, melyet a művészetek összes ágai vál­lalnak a béke megőrzéséért. Jó érzés­sel tölt el engem, hogy a sokmillió között egy lépést magam is tettem új­ból azon az úton, mely az együttes és békés munka újabb eredménye felé ve­zet, melyek között a színház és a filmművészet egyre gazdagabb virágai is ott lesznek. Tolnay Klári nagy tapssal fogadott beszéde után Parragi György Kossuth díjas újságíró emelkedett szólásra. Arról beszélt, hogy az írók, a művé­szek, az újságírók és a szellem min­den dolgozója ismeri és birtokolja a szavak erejét. — Éppen ezért — mondotta mert ismerjük a szavak értelmét, a szó erejét, mert megadatott nekünk, hogy ezzel a szellemi fegyverrel har­coljunk, nem elég, hogy csak aláírá­sunkkal pecsételjük meg a berlini békefelhívást. Nekünk, íróknak, művé­szeknek, újságíróknak oroszlánrészt kell vállalnunk abban a felvilágosító munkában, amely most elindult azért hogy magyar népünk minél hatalma­sabb tömegét nyerjük meg abból a célból, hogy a berlini békefelhívást teljes meggyőződéssel, teljes akarattal írják alá. Zelk Zoltán Kossuth-díjas költő ,,Párbeszéd” című versét szavalta­ el majd Ungár Imre Kossuth-díjas zon­goraművész szólalt fel. — Az emberiség ellensége, a pénz imádata, az önérdek mindenek fölé helyezése, a kíméletlen ön­zés — mondotta. — Úgy hi­szem, művésznek nincs méltóbb, nagyszerűbb feladata, mint harcolni — képpel, szoborral, verssel, vagy ze­nével — ez ellen az ellenség ellen. Nekünk, előadóművészeknek nincs ne­mesebb feladatunk, minthogy igyekez­zünk a régi mesterművek és a nagy­szerű új alkotások igaz tartalmát meg­értetni hallgatóinkkal. S ha sikerül a zene erejével megsejtetnünk a rút egyéni önzés fölé emelkedő, tisztult, igazi emberiességet, akkor jól harco­lunk a szocializmus építéséért, a béke­tábor győzelméért, hazánk felvirágzá­sáért. Mészáros Ági Kossuth-díjas, a Ma­gyar Népköztársaság érdemes művé­sze lépett ezután a mikrofon elé. — Kik akarják a háborút? — mon­dotta. — Azok, akiknek hasznuk van belőle: a háború vámszedői, a fegy­vergyárosok. Kik akarják a békét? — a becsületes emberek milliói, az anyák, akik fel akarják nevelni gyermekei­ket. Egymás után emelkednek szólásra a jelenlévő művészek, hogy beszéljenek arról, ami mindnyájunknak a legdrá­gább, a legféltettebb kincse: a béké­ről. Latabár Kálmán Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemes mű­vésze után Sándor Kálmán író szó­lalt fel. A tengeren túl új, szennyes mitoló­giai bestseller regények készülnek Rommel és Ciano, Guderian és Franco „hősi életéről”. A Hamlet-et bűnügyi képsorozattá írják át; a darwini le­származástan ellen „tudományos szak­értőket” mozgósítanak az Egyesült Államokban. — Az uralkodó monopóliumok sö­tét gazdái a Hudson-öböl és Kalifor­nia között — az őrjöngő fegyverke­zéssel párhuzamosan —, harcba vetik minden ideológiai segédcsapatukat az emberi öntudat fasiszta szabványosí­tására. Reklámfőnököket és lírai költőket mozgósítanak, mormon prófétákat és bérfilozófusokat, megvásárolt írókat, bandavezéreket, filmcsil­lagokat és „gumimeimyasszonyo­­kat". Ülnek igazgatósági irodáik mélyén; számukra az emberi lét végső bölcseleti kérdése ez: men­­nyi az isten által teremtett világ­egyetem értéke dollárban kife­jezve. Miért történik mindez? Háborúra készülnek. S ehhez előző­leg feltétlenül szükségük van arra, hogy megpróbálkozzanak a tiszta em­beri öntudat fasiszta elhomályosítá­­sával. A tiszta emberi öntudat: ez az ő első ellenségük! — Mi, magyar írók — mondotta — érezzük felelősségünket azért, hogy éb­­rentartsuk az emberiség öntudatát, hogy leleplezzük a háborús uszítók al­jas szándékait. Részt akarunk venni a békéért folyó harcban azzal is, hogy tevékenyen csatlakozunk az aláírás­gyűjtő mozgalomhoz. Csorba Géza Kossuth-díjas szobrász­­művész elmondotta, művészi munká­ját, minden tehetségét a békeharc szol­gálatába kívánja állítani. Most is olyan domborművön dolgozik, amely népünk békeakaratát juttatja kifeje- Szabó Ferenc: Mi, magyar zenészek a zene szépségének örömével akarjuk embertársaink életét besugározni Szabó Ferenc Kossuth-díjas zene­szerző a többi között ezeket mondta : Az amerikai imperializmus, amely az egész világot feneketlen pénzes zsákjába szeretné söpörni, keblére ölel most Hitler vérebent, a fasiszta halál­táborok milliószoros tömeggyilkosait Háborúra készül azok ellen, akik a dollár mindenhatóságát nem hajlandók elismerni. Újabb szörnyűséges vér­özönt tervez, ennek főpróbája folyik most Korea vértől áztatott földjén. Mi, magyar zenészek, a zene szép­ségének örömével akarjuk ember­társaink életét besugározni. Éppen ezért minden erőnk megfeszíté­sével küzdünk, elsősorban művésze­tünkkel, békés alkotómunkánk lehető­ségéért, a békéért. Szabó Iván szobrász, a Képzőmű­vész Szövetség főtitkára így beszélt:. — Megtisztelő feladat ma művésznek lenni, mert a népnek alkotunk. Pár­tunk, dolgozó népünk munkája nyo­mán épül, szépül hazánk. Harcoljunk a békéért — ki tollal, ki hangszerrel, ki ecsettel, grafittal, vésővel — lep­lezzük le az ellenséget, segítsük újabb alkotó lendületre dolgozó népünket. Pártos művészettel harcoljunk a békéért! A gyűlésen még számos felszólalás hangzott el. Kisfaludy-Stróbl Zsig­mond Kossuth-díjas szobrász, Somlyó György író, Bihari József Kossuth­­díjas színművész, Komlós Juci szín­­művésznő, Hlatky László színművész, Németh Marika színésznő, Szűrszabó Jenő karikaturista, Keleti Márton Kossuth-díjas filmrendező, Feleky Ka­mill színész — valamennyien forró lelkesedéssel juttatták kifejezésre azt, ami minden magyar író, minden ma­gyar művész, minden hazáját szerető magyar dolgozó szívében ott él: az alkotó munka biztosítékának, a béké­nek akarását, a béke védelmének har­cos elszántságát. Tömegszervezetté alakul­­ a Magyar Vöröskereszt Egészségügyünk fejlődésében nagy szerepe van annak, hogy a kórházak, rendelők munkáját az egész dolgozó társadalom cselekvő közreműködése segítse. Ennek a széleskörű egészség­­ügyi munkának a megszervezése a közeljövőben tömegszervezetté alakuló Magyar Vöröskereszt feladata lesz. Ipari, mezőgazdasági, értelmiségi dol­gozók és diákok tömegeit vonja majd be a munkahelyeken, iskolákban és lakóterületeken megalakuló csoport­jaiba. A Vöröskereszt aktívái felvilá­gosító munkájukkal nyújtanak majd segítséget a balesetek megelőzéséhez, a népbetegségek elleni harchoz, a dol­gozók életét mentő véradás fokozott megszervezéséhez. A Vöröskereszt ak­tíváit elsősegélynyújtó egészségvé­delmi tanfolyamok segítik feladataik ellátásához. Április 1-én minden megyében kül­dötteket választanak a Vöröskereszt április 14-i országos értekezletére, amelyet Budapesten tartanak meg. „A falun dolgozó kommunistáktól a Párt elvárja, hogy ne nézzék kö­zömbösen a termelőszövetkezeti mozgalmat, hanem támogassák." (Kongresszusi határozatból.) Estére jár az idő, már a vere­­­­­bek is elül­tek. Hosszúra nyúlt a vita. Végül is a szavazás tett rá pontot, megválasz­tották a pártvezetőséget a „Bem” III. típusú tszcs kommunistái. Éppen ideje volt, hogy a 13 párttagot és tagjelöltet pártszervezet fogja össze. Vitáztak rajta, hogyan, mit kellene ten­ni. Sok a nehézség. Igaz, ez a kez­dettel is jár. Ez a csoport fiatal, alig négyhetes, tapasztalatlan, elmaradás van a tavaszi munkában: a napra­forgó, len, tavaszi árpa még nincs a földben. Nehézség az is, hogy a 228 katasztrális hold 28 darabban van. Derék emberek dolgoznak itt. Har­mincnégyen vannak. De az ujjunk sem egyforma , itt is így van. Az egyik szorgalmasabb, a másik lassúbb. Ki mutasson hát jó példát, ha nem a kommunisták? A párttagok pedig még nagyobb erőt jelentenek, ha együtte­sen, a pártszervezet erejével lendítik előre a munkát a szövetkezetben. így érveltek, akik amellett voltak, hogy feltétlen szükség van a párt­­szervezetre. Hivatkoztak arra is, hogy a kongresszuson külön szó esett ar­ról, mennyire fontos megerősíteni a falusi és a tszcs*pártszervezeteket. Az új csoportnak pedig különösen élet­kérdése ez. Szöllösi Sándor elvtárs­nak nagy harcot kellett ezért vívnia. Visszagondolt a „Bem” múltjára. A csoport egy hónapos, de története évekkel ezelőtt kezdődött. Amikor a nácikkal a bányok pereputtya is elsze­­relt a környékről, a göbölyjárásbeliek, volt uradalmi cselédek a juttatott föl­dön szövetkezetet alakítottak. Akkor kivétel nélkül belépett mindenki. De ahányan voltak, annyifelé húzták a Szekeret. Dudva verte fel a földeket, madarakon kívül nem szórt trágyát más a földre. A becsületesebbek dol­goztak s keservesen nézték a naplopó­­kat. De mikor a markukat kellett tar­tani, mind egyformán követelőzött. Bizony, ebben az időben sokszor a verekedés sem volt ritkaság. Nagyon szégyelték ezt a kommunisták már akkor is. De nem tettek semmit. A csoport szétesett. Erre gondolt Szöl­­lősi elvtárs, amikor nagyon helyesen az új termelőszövetkezetben a párt­­szervezet megalakításáért kardosko­dott. Tudta azt, hogy a pártszervezet majd vigyáz mindenre, hogy rendben legyen a munkaegység-elszámolás, hogy mindenki munkája után kapja meg a jussát, hogy példát lássanak a kívülállók a csoportban. A kívülálló kommunisták nem értettek egyet ezzel, „együtt kö­zös pártszervezetben kellene ma­radni”. Vagy nyolcan voltak, akik így­­ gondolkodtak. Még a járási pártbizott­ság is azon a véleményen volt, hogy ne alakuljon egyelőre üzemi szervezet, maradjon csak minden a régiben. De a párttagok többségének helyes elgon­dolása győzött. Megértették a kívül­állókkal, hogy így helyes ez — meg aztán ha nagyon együtt akarnak ma­radni — hát beléphetnek a csoportba. Így történt végül is, hogy a szom­széd községből való vendégek részvé­telével és az újszászi tanácstitkár je­lenlétében megalakult a pártszervezet és egyhangúlag választották meg Szöllösi Sándor elvtársat a pártszer­vezet titkárának. Lemniczki elvtárs lett az elnök, aki a „közös pártszer­vezet” híve volt előbb, de aztán meg­győződött róla, hogy Szöllősiéknek van igaza. Gazdasági felelős pedig Sebők László elvtárs, munkacsoport­vezető lett. „Megnövekedett s új feladatok áll­­nak tehát a Pártunk előtt, melyek megoldása csak úgy sikerül, ha meg­erősítjük pártszervezeteinket, emeljük fegyelmüket, tudásukat, kapcsolataikat a dolgozó tömegek legszélesebb réte­geivel” — mondotta Rákosi elvtárs a kongresszuson. Szöllösi elvtárs erre gondol: állan­dóan erősíteni az üzemi pártszerveze­tet, jó munkatársakat nevelni maga köré, olyanokat, mint Farkas György elvtárs, aki még fiatal ember, aki mint pártonkívüli népnevelő ,kezdte munkáját, aztán tagjelölt lett és mióta hazajött a katonaságtól, csak bámul rajta az egész tanya, olyan éretten biztosan beszél. Farkas elvtárs nép­nevelő felelős lesz. A népnevelők pe­dig: Deák Imre, Kólya bácsi, meg a többi párttagok. És ott vannak a pár­­tonkívüliek, köztük Vachai János bri­gádvezető is, aki eddig nem volt nép­nevelő, de most az lesz. Nagyon sze­retik a dolgozók. Persze nevelni, se­gíteni kell még ezeket az embereket. Meg kell értetni Nagy Ferenc elvtárs­sal is, aki 45-ös párttag, rendes em­ber, de nem akar pártmunkát végezni, hogy a 45-ös párttagság, a példamu­tatás kötelezettségével is jár. Sok a tennivaló­m ® 8 a tagjelölt­" felvétel terén is. Szöllösi elvtárs régen ismer itt min­den embert és a csoport alakulása óta is megmutatkozott, hogy kik dolgoz­tak leginkább odaadással a közös ügyért. Kaszanyik Imréről például mindenki tudja, hogy kevés ember ve­szi fel vele a versenyt a munkában. Meg Vachai Zoltán bácsi, a „barká­csoló ember” is ott van, ahol a munka nehezebb végét kell megfogni. Nélküle nem épülhet fel sem istálló, sem góré a szövetkezetben. Tudja Szöllösi elvtárs jól, hogy az ilyen embereket kell munkatársnak maga mellé venni, beszélgetni kell velük sokat, nem sok idő múlva tagjelöltek lesznek — csak tanulniok kell még. Restelkedés nélkül nem gondolhat Szöllösi elvtárs se a tanulásra. Bi­zony eddig még nem vettek részt semmiféle oktatásban. Az egész ta­nyára csak egy Szabad Nép jár, ezt is csak hébe-hóba olvassa el, úgy kutyafuttában egy-egy párttag. Pedig a pártszervezet nem lehet el oktatás nélkül. Sürgősen meg kell szervezni a politikai iskolát, előadót majd Uj­­szásztól és a járási bizottságtól kell kérni. Még a fegyelemmel is hiba van. Ha csoportgyűlés van, akkor min­denki egyszerre akar beszélni. Ha megszólítják őket, akkor mindegyik felcsattan: „Hát én már nem is be­szélhetek?” A termelőmunkában be kell hozni az elmaradást. Ez pedig csak úgy megy, ha a pártszervezet példát mutat a fegyelemben, a kom­munisták pedig élenjárnak a munká­ban. Sok a pártmunka, a vezetőség minden tagjának dolgoznia kell. Még ez sem elég, mi lesz, hogyha valaki­nek a járási székhelyen, vagy Szol­nokon akad dolga? A munka nem állhat meg. Helyettesek is kellenek. Szöllösi Ilona majd segít a gazdasági felelősnek, Vámos elvtárs a pártel­nöknek, a titkárhelyettes személyét pe­dig eldönti a vezetőség. Mindenre fel kell figyelni. Kultúrgárdát is kell ala­kítani, és itt van ez a szép, sima rét, ami jó lesz sporttelepnek. Vannak Göbölyjáráson fiatalok is. Még ta­lán az öregek is bekapcsolódnának a sportba. Megfiatalodtak mostaná­ban. A csoport kocsisa, Deák Imre olyan nótás kedvű lett, akár hajt, akár ápolja a lovakat, le nem fogy az ar­cáról a mosoly, és nem fogy ki ajká­ról a dal. A kongresszus nag­y feladatokat -----------------------állított elénk. De vájjon hogy tudja ezeket a feladato­kat Szöllösi elvtárs végrehajtani, ha nem tanul eleget, nem tanulmányozza a kongresszus anyagát, ha nem olvas Szabad Népet. Ha lefekszik, elalvás előtt gondolkodik azon, hogyan és mi­ként vezesse a pártszervezetet, hogyan formálja át környezetét, hogy az egész tanya élete most már másképpen foly­jon, hogy hogyan folytassák a harcot a kulákok ellen, akik azt híresztelik a csoportról: „Ez a csoport is széthul­lik, mint a 45-ös, kár a munkáért." A pártszervezet majd elvágja ennek a „kuláktelefonnak” a zsinórját, s okos szóval mondja el az igazságot min­denkinek. Nemrég volt a pártkon­gresszus. Az egész ország jövőjéről, a falusi életről is beszélt ott Rákosi elvtárs és a Párt többi vezetője. De bizony a kongresszusi beszédeket nem olvasta senki a tanyán, se párttag, se pártonkívüli. Mennyivel könnyebb lenne a munka, ha ismernék a párt­tagok, hogyan kell dolgozni, hová akarunk és fogunk eljutni. Ezt a hibát is sürgősen kijavítjuk, mindenki is­merni fogja a kongresszus anyagát. Szép jövő vár a „Bem”-tszcs tag­jaira és ezt a jövőt az új pártszerve­zet, a párttagok segítik kibontakozni. Elmosolyodik magában Szöllösi elv­társ, ahogy a lassan alakot öltő új gazdasági épületekre gondol, a párt­­szervezetre, amelynek munkája nyo­mán a hajdani grófi birtok a béke elődje lesz. Horváth L* Pártszervezet született a göbölyjárási tszcs-ben

Next