Szabad Nép, 1952. szeptember (10. évfolyam, 208-237. szám)

1952-09-01 / 208. szám

HÉTFŐ, 1952 SZEPTEMBER 1 RÉVAI JÓZSEF: MEGJEGYZÉSEK EGY REGÉNYHEZ Rövidített formában közöljük Révai elvtárs cikkének befejező részét. A cikk teljes terjedelemben a Társadalmi Szemle szeptemberi számában jelenik meg. III. A regény második kötetének másik alap­vető hibája: Farkas Zénó, a Horthy-rend­­szerrel szembenálló, de önmagával és az egész világgal meghasonolot­t tudós egye­temi tanár és Nagy Júlia, a szegény kom­munista diá­klány szerelmi viszonyának áb­rázolása. Nagy Júlia szellemi ábrázatát nem a pártért élő ember gondolatai hatá­rozzák meg, hanem a szerelmi szenvedély egy polgár iránt. Tipi­kus-e ez egy aktív kommunista pártmunkásra, még ha ez a pártmunkás szép fiatal leány is? Aki így rajzolja, az tulajdonkép azzal vádolja az illegális kommunis­tákat, hogy nem az osztályellenség el­leni harc problémái, nem e küzdelem mi­nél sikeresebb megvívása volt a fé­ gond­juk, hanem személyes életük kérdéseinek megoldása a pártmunka mellett, a párttól függetlenül, a pártnak hátat fordítva. Nagy Júlia azt hiteti el önmagával, hogy Farkas Zénó iránti szerelmének nem kell a párt megtagadására, a párthoz való hűtlenségre vezetnie. A leány kommu­nista akar maradni ebben a szerelemben is, meg akarja nyerni a párt számára a zse­niális vegyészt. Mivel akarja megnyerni? Szerelmével, azzal, hogy odaadja magát a tanárnak, azzal, hogy szerelmével bol­doggá teszi. Minden komoly olvasó épp ezen háborodik fel. A leány világnézete és a tanár világnézete között áthidalhatatlan űr tátong: a kommunista világnézet és a burzsoá világnézet közötti szakadék. Hogy képzelhető el, hogy ezt a szakadékot két világnézet között férfi és nő szerelmi egyetértése, erotikus viszonya hidalhatja át? Hogyan lehet egy kommunista leány­ról feltételezni, hogy szerelmével és nem eszméivel akar a párt számára megnyerni egy értékes férfit? Igaz, a leány nem­csak együtt alszik a tanárral, hanem vi­tatkozik is vele. De ezek a viták elvontak, sem bennünket, sem a tanárt nem tudják meggyőzni, hiszen a leány csak kerülgeti a forró kását, mert világnézetét is eltitkol­ja,­ elkonspirálja a tanár előtt, így maga mond le a meggyőzés valóságos eszközei­ről. Marad tehát a tanár kommunistává nevelésének egyetlen eszközeként: a Háló­szoba. A szerelemnek ez a merev elvá­lasztása az értelemtől, a gondolkodástól, az erkölcsi meggyőződéstől, a szerelem ábrázolása puszta irracionális szexuális vonzódásként, a szerelem tipikusan deka­dens­ polgári felfogása. Déry azt állítja, hogy Farkas Zénó alak­jában «az önmagával meghasonlott, tovább élni nem tudó, haldokló polgárságot» akarta kifejezni, «a polgárság bomlását és elhalását». Vájjon igaz-e, hogy Farkas Zénó a polgárság bomlását kifejező tipikus figura? Nem, nem igaz. Vájjon alkalmas-e egy zseniális egyetemi tanár arra­, hogy Horthy-Magyarország uralkodó osztályá­nak belső züllését kifejezze? Déry maga sincs tisztában vele, milyen szociális típus is valójában ez a Farkas Zénó: a saját osztályából kiábránduló, a haldokló bur­zsoáziától elszakadó kiváló értelmiségi-e, vagy pedig valóban a polgári züllés kife­­jezője-e, akinek részegeskedése, embermeg­­vetése, cinizmusa, szexuális züllése nem más, mint egyik formája a burzsoázia ha­láltáncának e pusztulásra ítélt osztály vég­ső bukása előtt. A «Felelet»­­második kötetéből az tűnik ki, hogy Déry ez utóbbi lehetőséget válasz­totta hőse számára. A baj csak az, hogyha Farkas Zénó a polgárság haldoklását fe­jezi ki, akkor az írónak más módszerrel kellett volna közelednie alakjához, mint az első kötetben. Ott ugyanis Déry rokon­­szenvvel, együttérzéssel, megértéssel raj­zolja a tanárt, akiben az író nyomán az olvasó is a lázadó értelmiséget, a mun­kásosztály potenciális szövetségesét, a leendő szimpatizánst látja. A második kö­tetben a tanár a munkásosztályhoz való közeledés útja helyett a burzsoá haláltánc útját választja anélkül azonban, hogy Déry rokonszenve, együttérzése, megértése a tanár iránt megváltozott volna. Lelep­lezi-e egyáltalán Déry Tibor Farkas Zé­nót? Nem leplezi le. Nem — Déry Tibor nem leplezi le az ellenséget és még az egyértelműen negatív figurákban is felfedez pozitív emberi vonásokat. Farkas Zénót megértő «objektivitással» ábrázolja. Ennek az objek­tivitásnak, az ellenség képviselőjével való önkénytelen írói együttérzésnek azonban semmi köze a szocialista realizmus mód­szeréhez. Az írónak szilárdan a progresszív­­ világnézet, a munkásosztály nézőpontjából kell áttekintenie azt az egész színpadot, amelyen alakjai mozognak, élnek és cse­lekszenek. Természetesen szükséges és he­lyes, hogy az író az ellenséget bizonyos értelemben «belülről» is ábrázolja. De ennek a belülről való ábrázolásnak nem szabad egy pillanatra sem elszakadnia «a kívülről», tehát a munkásosztály állás­pontjáról történő kritikától és leleplezéstől. Déry megsérti a szocialista-realista ábrá­zolásnak ezt a törvényét. A baj, éppen az, hogy Déry sajátos módon együtt tud érez­ni a társadalmi haladás és a társadalmi bomlás és züllés képviselőivel is. Déry eleve úgy formálta meg Farkas Zénó alak­ját, hogy nem is tud a „leleplezés” eszkö­zével közeledni hozzá. A tanár mál pozitív alak ahhoz, hogy rajta keresztül a felső ■osztályok romlottságát és züllöttségét le­hessen ábrázolni. Ugyanakkor túl negatív figura ahhoz, hogy Déry vele demonstrál­hassa azt a lehetőséget, hogy nagy társa­dalmi válságok idején az uralkodó osztá­lyok egyes kiváló tagjai elszakadhatnak osztályuktól és közeledhetnek a munkás­­osztályhoz. Egyes kritikusok, akik Déry minden al­kotói botlásához készek utólag megtalálni a szentesítő elméletet, Farkas Zénó alak­jával kapcsolatban unos-untalan arra a tételre hivatkoztak, hogy a különc is le­het típus, hiszen a típust az író mindig bizonyos jellemvonások szélsőséges kiéle­zésével teremti meg. Ez üres fecsegés. Bi­zonyos körülmények között persze a különc is lehet társadalmi típus de ebből koránt­sem következik, hogy minden különc­ típus. A típus valóban több az átlagnál, de ma­gának az átlagnak, a tömegnek, egy bi­zonyos társadalmi rétegnek valóságo­s tu­lajdonságait kell hogy kifejezze, össze­­sűrítse. Farkas Zénó viszont olyan figura, akinél az író a pozitív és negatív voná­sokat egyaránt a megengedett határon túl élezi ahhoz, hogy a­ tanár meg kifejez­­hesse akár a lázongó értelmiségit, akár­­az elzüllő uralkodó osztályt. Ezzel a kingyal különccel szemben érthető és megmagya­rázható az írónak az a sajátos, semleges, objektív, se hús, se hal, se hideg,­­se me­leg álláspontja­, amiről, fentebb már szól­tunk. Farkas Zénó nem élő, valóságos figura, de élő és valóságos ideológiai je­lenség az az írói magatartás, amely Farkas Zénó kiagyalását szükségessé tette. Ehhez az írói magatartáshoz a munkásosztály irodalmának, a szo­cialista realizmusnak semmi köze. IV. Szólnunk kell még a «Felelet» második étetének szerkezetéről. Az első rész köpe Bálint életének alakulása és második rész, Farkas Zénó és ■lágy Julia szerelmének története kö­­zött úgyszólván nincs összefüggés. Ez azt jelenti, hogy Dérynek nem sikerült a trsadalom alsó rétegeinek és a társada­­lm felső rétegeinek életét együtt és egy­szerre, a maguk kölcsönhatásában ábrázol­ni, nem sikerült megmutatnia, hogy a munkásosztály harca és felkészülése a győ­riemre határozza meg a felső osztályok romlását és haláltáncát. Azért nem sike­­rült, mert a regény homlokterébe nem azt állította, ami a valóságban összekapcsolja a társadalom felső és alsó osztályainak letét és a kettő közt eleven kölcsönhatást teremt: a harcot, az osztályok összecsapá­sát. A regény szerkezete szétesik, mert az író a felső és alsó osztályok közötti sza­kadékot és összefüggést a kommunista leány és a polgári tudós szerelmével akar­ja áthidalni és megteremteni. E szerelem pótléka az osztályharcnak, amelynek áb­rázolása egyedül tette volna lehetővé a dolgozó tömegek és az úri osztályok két világának irodalmi egységbe szerkeszté­sét. De nyilvánvaló, hogy a szerelem nem alkalmas­­­rra, hogy pótolja az osztály­­harcot. A felső és alsó osztályok életének merev elválása a regényben, látszólag a burzsoázia és a munkásosztály kibékít­hetetlen ellentétét fejezi ki. Valójában ép­pen megfordítva. A munkásosztály is, a Felső osztályok is, azért fordulnak befelé, azért foglalkozik az író elsősorban az alsó világ és felső világ «belső» problémáival, mert csak így válik lehetségessé mindkét világnak egy bizonyos objektivista ábrá­zolása, csak így lehet félreérthetetlen pár­tos állásfoglalás nélkül ábrázolni a mun­kásság életét is, a burzsoázia életét is. Nem véletlen, hogy Déry valóban kritikusan és leleplezően csak a burzsoázia másod­rendű, kevésbbé fontos képviselőit rajzolja, ezeket is inkább az irónia, a gúny esz­közeivel. Egyetlen burzsoát nem állít olyan helyzetbe, amelyben ki kellene rátutatnia a foga fehérjét és az olvasónak meg kel­lene gyűlölnie. (Kivéve Döme miniszteri tanácsost.) Fel kell vetni a kérdést, vájjon mi Déry regényének eszmei tartalma, ideológiai mondanivalója? Várjon mire akar nevelni ez a könyv? Déry szerint a «Felelet», a magyar társadalom utolsó két évtizedének társadalomrajzai, de «társadalomrajz» Déry első nagy műve, a háromkötetes «Befeje­zetlen múmiat» is. Ez a regény is kb. ugyanazzal a periódussal foglalkozott, mint a «Felelet» első két kötete. De a «Befeje­zetlen mondat» jellegzetessége nem abban állt, hogy társadalomrajz volt, hanem ab­ban, hogy a társadalmat rajzolva, Déry bizonyos különleges erkölcsi problémákat vetett fel. A «Befejezetlen mondat­ eszmei tartalma nem a társadalom reakciós és haladó erői összecsapásának ábrázolása volt, hanem az a kérdés, ad-e lehetőséget a forradalmi mozgalom a benne részvevő egyes embereknek arra, hogy emberileg, erkölcsileg, egyénileg nőjenek, fejlődjenek? Vagy nem vezet-e a kommunista mozga­lom elkerülhetetlen tragikus összeütközé­sekhez a benne részvevő egyes emberek életében? Mi a­ sorsa azoknak, akik elsza­kadva a burzsoáziától, vonzódnak ugyan a munkásosztályhoz, de nem tudnak csat­lakozni hozzá, vagy azért, mert saját meg­győződésükben van a hiba, vagy azért, mert a kommunisták merevsége,a szektám magatartása eltaszítja a más társadalmi rétegekből hozzájuk közeledőket? A «Felelet» lényegében ugyanezeket a kérdéseket veti fel. Nem lehet nem ész­revenni a «Befejezetlen mondat» és a «Felelet» bizonyos fontos alakjainak meg­lepő párhuzamosságát. A «Felelet» Köpe Bálintjának a «Befejezetlen mondat» Ró­zsa Pétere felel meg, Farka­s Zénónak, Parcen Nagy Lőrinc, Nagy Júliának, Krausz Éva. Problémáik, jellemük, a re­gény meseszövésében betöltött szerepük messzemenően rokon. Nem arról van szó persze, hogy ezek a figurák gondolkozás­ban, életük fordulataiban, érzelmi és ér­telmi világuk minden kérdésében azonosak lennének. Krausz Éva és Nagy Júlia a kommunista leány és a polgár közti sze­relem konfliktusát nem egyformán oldják meg a maguk számára, de a konfliktus maga mindkettő problémája. Farkas Zénó és Parcen Nagy Lőrinc a burzsoáziánál való kiábrándulás és a régi világgal való meghasonlás élményéből nem egyforma kö­vetkeztetéseket vonnak le, de életük prob­lémája: mit kezdjenek önmagukkal, ha sem a­ felső, sem az alsó osztályokhoz nomád­nak tartozni, közös. Déry tehát a társa­­dalomrajz felszíne alatt bizonyos morális problémákat feszeget és fejteget, megoldá­sukkal vesződik mindkét­ regényében. De ezek a morális problémák, elszakítva az osztályharctól, a társadalmi fejlődéstől,­ a régi és az új harcától, mint elvont, ön­magukban álló, úgyszólván «osztályfelötti problémák, a polgári világnézet, a polgári dekadencia álproblémái. Déry nem tudott megszabadulni tőlük, ma is velük kusz­k°Igaz, a «Felelet»-ben nem élezi ki, nem mondja ki őket olyan következetesen, mint első nagy regényében, de alakjai jellemé­ben, a cselekmény menetében, emberei lel­kében ott bujkálnak ezek a Pr°hlemak. Parcen Nagy Lőrinc elszakad osztályától, Farkas Zénó visszazüllik osztályába, de mindkét figura mélyén nem az lappang-e, hogy a munkásosztály nem tudja magához vonzani és kapcsolni, nem tudja megnyer­ni a letűnő társadalom értékes embereit? Krausz Éva szakít polgári szerelmével. Nagy Júliával a párt szakít, de mindkét leányalak nem azt példázza-e, hogy a kommunista párt állítólag könyörtelen gé­pezete tragikus meghasonlásba taszítja a hozzácsatlakozó szép, értékes, a maguk e­ryéni életét is élni akaró embereket? Igaz, Nagy Júlia szerelmi viszonyának összeomlása után azt a tanulságot vonja le, hogy a «pártban jobban megbízhatik, mint saját magában», de el lehet-e hinni neki ezt a megtérést, hiszen Déry alig fordít gondot megindokolására és a leány visszatérésének a­ mozgalomhoz sokkal inkább külső okait, a lefogást mutatja meg, sokkal kevésbbé belső okait. Jogo­san kételkedünk benne, hogy Nagy Júlia visszatérése a párthoz válasz-e, felelet-e arra a kérdésre, amelyet a «Befejezetten mondat»-ban Kultsár István, az illegális kommunista vezető vet fel búcsúlevelében: «Tudatom veled azon megfigyelésemet, hogy minden emberben, a prolikban épp­úgy, mint a burzsujokban van gonoszság és van jóság s aszerint, hogy mikép bá­nik önmagával az ember, az egyik vagy a másik előbb-utóbb kátyúba kerül ... De ezt a tanulságot csak az egyes embereknél lehet felhasználni, nem pedig a politiká­ban, ahol tömeget kell irányítani... A tömeget egyébként sem lehet tisztességre nevelni, csak az egyes embert. A politikai pártnak viszont az a szervi sajátossága, hogy az adott emberrel kell számolnia... úgyhogy végeredményben amennyivel a­ tömeg általános szintjét feljavítja, ugyan­annyit ront az egyes emberen». Kié ez a rothadt, arisztokratikus és dekadens filo­zófia, melyet Déry egy illegális pártmun­kás szájába adott? És túljutott-e a «Fele­let» írója a «Befejezetlen mondat» írójá­nak ezen a­ rothadt filozófiáján? Cáfo­lata-e a «Felelet» a «Befejezetlen mon­dat» súlyos tévedéseinek? Nem! Hiszen Kulcsár István idézett levele tartalmazza az indokolást, miért «óvta» Déry Bálintot a kommunista párttól, a kommunista párt nevelésétől. Kell-e fejtegetnünk, hogy Déry «problé­mái», amelyeken nem tud túlmenni,­ nem a mi problémáink? Ezek a polgári álpro­blémák fedik el előre a társadalmi fejlő­dés valódi kérdéseit. Ez a polgári morali­zál­ás zárja el az írót a társadalom ha­ladó és reakciós erői közti harc igazi és helyes ábrázolásától. Déry ideológiailag és íróilag egyhelyben topog. De az egyhelyben topogás akkor, amikor az ország, a nép hétmérföldes csizmákkal megy előre: lemaradás. Két évvel ezelőtt pártunk­­kongresszusán azért neveztem Déryt párton belüli «útitárs»-nak, aki kommunista létére is fenntartja bizo­nyos arisztokratizmusát és alkotásaiban, magatartásában hangsúlyozza különállá­sát, mert kitartóan a maga polgári morá­lis problémáin kotlott és ez visszatartotta attól, hogy irodalmi munkásságával fenn­tartás nélkül szolgálja a párt, a szocia­lista építés céljait. Sajnos, ma sem tu­dom megváltoztatni Dérynek ezt a jellem­zését. De hova­tovább megváltoztatja maga az idő. Ami két évvel ezelőtt irodalmi kü­löncségnek számíthatott, az ma pártunk, országunk, népünk fejlődéséhez, az osz­­tályharc kiéleződéséhez képest sokkal több annál. Véletlen-e, hogy a «Felelet» máso­dik kötetének megvitatása a legkülönfé­lébb hamis és káros felfogások képviselőit egyesítette Déry mögött? Hamis és káros az a kritikai «elmélet», amely szerint hely­telen egy művet «más törekvések szem­pontjából vizsgálni, mint amelyek a szerző törekvéseinek felelnek meg». Ez a tétel nem többet és nem kevesebbet akar megtiltani, mint a marxista kritika alapelvének al­kalmazását, a műveknek a valóságon való megmérését. Hamis és káros az a kriti­kai álláspont, amely a hegeli «minden, ami van értelmes» mértékével hagyja­ jóvá és idealizálja Déry erényeit, botlásait is, vá­logatás nélkül. Déry akarva-akaratlanul maga áll ennek a kialakuló káros és veszélyes irányzat­nak az élére. Nem véletlen, hogy a «Fe­lelet» második kötetének írója írta meg a «Fehér pillangó»-t, azt a novellát, amely a «Szabad Nép» olvasóinak tömeges­­ és viharos tiltakozását váltotta ki. Déry írta azt a riportsorozatot is, amely ellen nem volt kisebb a tiltakozás és amelyet az jellemzett, hogy írójuk nem akarta és nem tudta észrevenni az országban kialakuló újat, inkább turkált a negatív jelenségek szemétjében, mintsem kiemelte és hangsú­lyozta­ volna az előremutatót, a kibonta­kozó jövőt. A «Felelet» második kötetét az az író írta, aki nem leli helyét az új vi­lágban, nem tud életre halálra feltétel nél­kül azonosulni a­ harcban és bajban szü­lető szocializmussal. A «Felelet» vitájában a könyv bírálóival szemben Dé­ry kijelen­tette, hogy «az író igyekszik megvédeni azt a jogát, hogy arról írjon, amiről ő akar». De a mi világunkban az írónak ez a «joga» nincs meg. Ennél sokkal több a joga: szabadon megírhatja az igazságot, de csak az igazságot. Mi nem adunk men­levelet és «szabadságot» az írónak az élet igazságának eltorzítására. Nem ismerjük el azt az esztétikai tételt, hogy az író «ízlése és ítélete» a legfőbb kritériuma annak, mit és hogyan kell megírnia. Az író ízlése és ítélete lehet ellentétes is a­ nép, az állam, a párt ítéletével és érde­keivel. Nem a­ népnek és az államnak kell az író ízléséhez és ítéletéhez igazodnia, hanem az írónak kell munkával és tanu­lással eggyé válnia a szocializmus építé­sének érdekeivel. A párt és az állam azt kéri és kívánja az íróktól és az irodalomtól, hogy írják az igazat és segítsék nevelni a népet. A két feladat egy töröl fakad. De segítheti-e a pártot és az államot a nép nevelésében az az író, aki védve az író «jogát», hogy arról írjon, amiről ő akarr, függetleníteni szeret­né az irodalmat a nép, az állam, a párt érdekeitől, más szóval: a politikától és így t akarva-akaratlanul új fedezéket épít a politikamentes irodalom számára?­ Segít­het-e nevelni a népet az az író, aki vissza­utasítja, hogy műveiben kielégítse a «hő­sök utáni vágyképet»? Olyan rossz dolog ta­lán ez a vágy hősök után? Hát nem azt csi­náljuk-e napról-napra, hogy neveljük az embereket a kispolgári önzés leküzdésére, az önmaguk rossz, kapzsi jellemvonásaik levetkőzésére, a haza, a dolgozó nép, a­ szocialista építés önzetlen, bátor, áldozato­kat vállaló szolgálatára? És ha ennek a munkának van bizonyos sikere —­ és ha nem volna, elértük volna-e mindazt, amit elértünk? — akkor azért van, mert sikerült az emberek százezreiben felébreszteni és lépésről-lépésre kifejleszteni az új, szocia­lista erkölcsöt, vagy legalább elvetni a magját. Hétköznapi ember és «hős» közt nincs kínai fal, mindenki válhat és válik is hőssé, ha engedelmeskedik jobbik énjé­nek. «A hősökké nevelési munkája: hét­köznapi munka, folyik állandóan. Az író, aki ezt nem látja és nem segíti azzal, hogy műveiben maga is «hősöket» alkot, vagyis példákat állít olvasói, a nép elé: nem igazi író, mert mesterségével nem népét szolgálja. Hősök teremtése, tehát példamutató, nevelő szándék nélkül: az iro­dalom nem irodalom. Amikor a párt a II. kongresszuson és az írókongresszuson harcot hirdetett az irodalmi sematizmus ellen, tudta, hogy ezt a jelszót fel lehet használni a párt és az állam érdekeivel ellentétes célokra is. Nem szabad csodálkozni azon, hogy ez be is következett. A sematizmus ellen még nem harcoltuk végig a harcot, de már jelentke­zik, vagy újra jelentkezik a másik veszély is Mindazoknak, akik szeretnének meg­állni valamiféle középúton a szocializmus­sal való rokonszenvezés és az­­ ellenség megsajnálása között, mindazoknak, akik csak fenntartással készek csatlakozni a szocialista haladás táborához, mindazok­nak, akik azt vallják és szeretnék, hogy a kecske is lakjék jól, de a káposzta is ma­radjon meg, az irodalmi öncélúság minden régi és új hívének Déry módot ad a gyü­lekezésre. Ez magyarázza azt az aránylag széles, helyeslő visszhangot, amit a «Fele­let» második kötete kiváltott. Ezért kell az irodalomban a harcot most már két fron­ton megvívni. Déry Tibor írói alakját nagy tehetsége és világnézetének szervi hibái közti ellentét jellemzi. Ezt az ellentétet kívánatos lenne megszüntetni Déry és a magyar irodalom javára. Nem azok Déry Tibor barátai, akik agyondicsérik, hanem azok, akik bírálattal segítenek rajta. Ne engedje, Déry Tibor, hogy a tehetsé­ge és a magatartása közti ellentét az író és a dolgozó nép ellentétévé mélyüljön! SZABAD NÉP A fegyverkezés jelenlegi méretei tönkreteszik Angliát — jelentette ki egy angol képviselő London, augusztus 31. (MTI) S. T. Swii­gler munkáspárti képviselő a napokban kerületében választói előtti be­szédet mondott. Ebben a többi között a következőket mondotta: «Egyike voltam annak az 57 munkás­párti képviselőnek, aki a­ fegyverkezési költségvetés ellen szavazott. Legőszintébb meggyőződésem szerint a fegyverkezés je­lenlegi méretei tönkreteszik Angliát. A fegyverkezés az exportok és a nél­külözhetetlen importok további csök­kenését, a munkanélküliség növekedé­sét, az életszínvonal újabb leszorítá­sát jelenti. Ha fegyvereket és harckocsikat erőszako­lunk a népre mezőgazdasági felszerelés és traktorok helyett, csak súlyosbítjuk a hely­zetet­. Indonéz közéleti személyiségek támogatják az ázsiai és csendesóceáni országok békeértekezletét Peking, augusztus 31. (Új-Kína) Dzsakartából érkezett jelentés szerint az indonéz országos békebizottság elhatároz­ta, hogy szeptember utolsó hetében a na­gyobb városokban «békehetet» rendez. A «békehét» során kiállításokon, tömeggyű­léseken és művészeti rendezvényeken fog­lalkoznak a világ békéjének megvédésével. Az ázsiai és csendesóceáni országok bé­keértekezletére megválasztották a küldöt­teket. Indonéz közéleti személyiségek me­legen támogatják a békeértekezletet. Tam­­bunan, az indonéz parlament alelnöke mon­dotta: "Az ázsiai és csendesóceáni orszá­gok békeértekezlete lehetővé teszi, hogy a béke, a biztonság és egymás kölcsönös tiszteletben tartása alapján szorosabb kap­csolatok létesüljenek az összes országok né­pei között.» Tömeges éhínség Indiában Moszkva, augusztus 31. A «Pravda» augusztus 30. száma írja .Az utóbbi időben az Indiából — különö­sen a déli vidékekről — érkező jelentések tömeges éhínségről számolnak be- Ilyen je­lentések érkeznek Madrasz- Travankor-Ko­­csin és más államokból. Különösen súlyos éhínség tombo­l Mad­rasz államban, ahol a legszerényebb számítások szerint is mintegy 10 millió ember éhezik. Andhra tartományban hatmillió az éhezők száma. A tartományban a helyzetet még az is súlyosbítja, hogy sok helyen alig van ivóvíz, nincs takarmány az állataik számá­­ra. Az éhínség nyomán különböző járvá­nyos megbetegedések ütik fel fejüket. Nyu­gat-Bengáliában a parasztok «éhségfelvo­­nulásokat» rendeznek. A parasztok és a­ rendőrség között számos összeütközésre ke­rült sor» — írja a «Pravda». V Malik elvtárs az ENSZ leszerelési bizottságában leleplezte, hogy a nyugati hatalmak új formában régi kudarcot vallott javaslatukat akarják a bizottság elé csempészni New York, augusztus 31. (TASZSZ) Az ENSZ leszerelési bizottsága augusz­tus 29-én ülést tartott. Az ülésen fel­­szólalt J. A. Malik, a Szovjetunió képvise­lője. Beszédében bírálta azt a «kiegészítő javaslatot», amelyet az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország terjesztett a bi­zottság elé e hatalmaknak a fegyveres erők "legmagasabb színvonalas megállapí­tásáról szóló javaslatához. Rámutatott,­­hogy a három hatalom küldöttei a «ki­egészítő javaslat» benyújtásakor kénytele­nek beismerni, hogy indítványuk annak a­ bírálatnak a következménye és eredménye, amelyben a szovjet küldöttség előző javas­latukat részesítette. Ez kényszerítette őket arra, hogy «kiegészítő javaslatot* terjesz­­szenek elő. «A három hatalom — mondotta a to­vábbiakban — továbbra is vonakodik attól, hogy vagy elfogadja a Szovjetuniónak az öt hatalom valamennyi fegyveres erői__ — szárazföldi, haditengerészeti és légie­rői — egyharmados, valóságos és haladéktalan csökkentéséről szóló javaslatát, vagy pe­dig előterjessze a kérdésre vonatkozó sa­ját konkrét indítványát. A három hatalom elhallgatja ezt a fontos kérdést, s azt a javaslatot csempészi helyére, hogy a fegy­veres erő «színvonalának» és «a színvona­lak fő katonai csapatkategóriák szerinti felosztásának» kérdését — a három hata­lom által javasolt «legmagasabb színvona­lak* keretében — terjesszék előbb ötha­talmi értekezlet elé, majd pedig valamilyen regionális (körzeti) értekezlet elé, amelyen a jelentékeny fegyveres erőkkel rendelkező államok vesznek részt. Az ilyen javaslat nem egyéb, mint a há­rom hatalom törekvése és közvetlen kísé­­rete arra, hogy az ENSZ leszerelési bizott­ságában elkerülje a valamennyi fegyvere® erő — szárazföldi, haditengerészeti és lé­gierő — valódi csökkentéséről szóló kon­krét határozatok meghozatalát. Az a java®­­at pedig, hogy az egész kérdést terjesz­szék az említett értekezletek elé, nyilván­valóan arra irányul, hogy összekeverje bonyolulttá tegye a fegyveres erők csök­kentésének kérdését és határozatlan­ időre a végletekig elhúzza annak megtárgyal­sát. A három hatalom «kiegészítő javaslatá­ban» több a fenntartás, mint a javaslat. A három hatalom lényegében olyan rendszert javasol, amely mellett a fegyve­res erők fegyvernemeinek határait vagy «legmagasabb színvonalát», továbbá a fegyverzet mennyiségét és fajtáját minden egyes állam önmaga szabná meg a maga számára saját «belátása» szerint mégpe­dig úgy, hogy különleges «szükségleteire» és a reá háruló úgynevezett «felelősség­­teljes feladatok»-ra hivatkoznék. Ki nem látja, hogy az ilyenfajta «feltétel" nem egyéb, mint kibúvó, amely lehetővé tenné a fegy­veres erőiket és fegyverzetüket csök­kenteni nem kívánó államoknak — mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államoknak, amely világuralomra törő agresszív politikát folytat — hogy ki­törjenek fegyveres erőik, mindenekelőtt légi- és haditengerészeti erőik csökken­tése, továbbá fegyverzetük csökkentése és az atomfegyver eltiltása elől.­ J. A. Malik a továbbiakban hangsúlyoz­ta, hogy az Egyesült Államok azért ja­vasolja regionális értekezletek összehívá­sát, hogy elkerülje egy világértekezlet megtartását, hogy megakadályozza a Kí­nai­­Népköztársaság részvételét a fegyver­zet csökkentésének és az atomfegyver el­tiltásának ENSZ-ben­ megvitatásán. «Könnyen látható — folytatta Malik — mire törekszik a három hatalom és „min­denekelőtt az Egyesült Államok «kiegészítő javaslatával]. A három hatalom kudarcot vallott a fegyveres erőkről és a fegyverzet­ről szóló adatszolgáltatás «feltárását és vizsgálatát» indítványozó eredeti amerikai javaslattal, ezért új módszert javasol, hogy még tovább elhúzza és meghiúsítsa olyan fontos nemzetközi kérdések megol­dását, mint a fegyveres erők és a fegyver­zet csökkentése és az atomfegyver eltil­tása. A három hatalom javaslatainak semmi közük sincs sem az atomfegyver valódi eltiltásához, sem pedig a fegyverzet és fegyveres erők csökkentéséhez. Külön fel kell hívni a figyelmet arra a tényre — mondotta Malik — hogy a „hár­mak” kiegészítő javaslata továbbra is el­hallgatja a baktériumfegyver kérdését, pe­dig ez a probléma az egyik legnagyobb veszélyt rejti magában az emberiségre nézve. A Szovjetunió küldöttsége az előadott tények megvilágításában szükségesnek tartja, hogy újból különös erővel hangsú­lyozza: csakis a szovjet javaslatok elfogadása biztosíthatja azoknak a fontos és ne­mes feladatoknak teljesítését, amelyeket az ENSZ leszerelési bizottságára rót­tak. Ezek a szovjet javaslatok követelik az öt hatalom fegyverzetének és minden fegyve­res erejének egy év alatt történő legalább egyharmados csökkentését, az atomfegyver feltétlen eltiltását és állandó jellegű szigo­rú nemzetközi ellenőrzés megteremtését a tilalom megtartása felett. A Szovjetunió küldöttsége ragaszkodik hozzá, hogy a­ bi­zottság haladéktalanul fogadja el ezeket a szovjet javaslatokat* — mondotta végül Malik elvtárs. Ezután Anglia képviselője szólalt­­ fel, védelmezte a három hatalom «kiegészítő javaslatát* és igyekezett meggyőzni a­ bi­zottság tagjait, hogy a három hatalom «nem tagadja meg az atomfegyver eltiltá­sának eszméjét­. Ezzel kapcsolatban rágal­mazó kirohanásokat intézett a Szovjetunió és a Szovjetunió békeszerető politikája el­len. J. A. Malik megfelelő visszautasításban részesítette az angol küldött rágalmazó felszólalását. A bizottság augusztus 29-i ülése ezzel befejeződött. A következő ülés időpontját­­ nem tűzték ki. NEMZETKÖZI SZEMLE Kétféle pereskedés Marokkóért­­­­ A hágai nemzetközi bíróság augusztus 27-én döntést hozott Franciaország­­ és az Egyesült Államok marokkói vitájá-­­­ban. A bíróság az amerikaiak javára ítél­kezett: úgy határozott, hogy az Egyesült Államok ezentúl akadály nélkül szállíthatja áruit Marokkóba. Újabb állomása ez annak­­ kíméletlen hadjáratnak, amelyet az Egye­sült Államok az imperialista szövetségesei kezében lévő gyarmati birtokok megszer­zéséért folytat. A hágai bíróság ítélete csaknem két évig tartó pereskedésre tett pontot — anélkül, hogy a pereskedés ezzel végetért volna. Még 1950 novemberében történt, hogy a francia kormány beadvánnyal fordult a há­gai bírósághoz és felkérte: marasztalja el az Egyesült Államokat, amiért semmibe ve­szi a marokkói francia protektorátusnak azokat a törvényeit, amelyek korlátozzák a nem-francia eredetű áruk behozatalát Ma­rokkóba. Ez a beadvány is rávilágított azokra a mélyreható ellentétekre, amelyek a szovjetellenes politikában közösen haladó imperialistákat mint gyarmatosítókat és konkurrens árueladókat egymással szembe­állítják. A francia panasz eredete a második vi­lágháború idejére és az azt követő­ évekre nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok monopolistái — mit sem törődve a korábbi gyarmatosító hatalmak «előjogaival» — ha­talmas étvággyal rávetették magukat meg­gyengült angol-francia és más szövetsé­geseik gyarmati pozícióira és megkezdték onnan kiszorításukat. Így történt Észak- Afrikában, s ezen belül Marokkóban is. Ma már Marokkó ólomtermelésének 95 száza­léka három amerikai társaság: a «New­­mond Mining Corporation», a «St. Joseph Lead Company» és a «Mines Inc.» kezében van. A «Standard Oil of Marocco», az amerikai Standard Oil olajmonopólium ma­rokkói leányvállalata kiragadta a franciák kezéből az ország északi részében fekvő olajforrásokat. Amerikai kereskedelmi vál­lalatok bonyolítják le a marokkói cukor-, tea- és textilbehozatal 60 százalékát. Ter­mészetes, hogy a francia partnernek ez elevenébe vág. Menteni, ami menthető, ka­parta elő a már említett törvényeket, ame­lyek legalább is az amerikai árubehozatal­lal szemben jelenthetnének némi védelmet, így került sor a hágai tárgyalásra. Az amerikai imperialisták fölényesen el­utasították a francia kormány jogi panaszát. Amíg a franciák olyan ősrégi megállapodá­sokat kapartak elő érvelésük alátámasztá­sára, mint az 1880. évi algecirasi okmány, vagy az 1912. évi fezi francia-spanyol egyezmény, amelyek megszabják Marokkó gyarmati helyzetét, az amerikaiak túltettek rajtuk és az 1836-os úgynevezett «kapitulá­­ciós» egyezményre hivatkozva nyitották meg a tüzet a franciák ellen, amely egyez­mény kivonja az amerikai állampolgárokat a marokkói igazságszolgáltatás alól és te­rületenkívüliséget biztosít nekik. Az Egye­sült Államok kormánya okmányérvének más eszközökkel is igyekezett nyomatékot adni: az amerikai szenátus tudtára adta a francia kormánynak, hogy a Franciaország­nak adandó amerikai «segélyt» attól a feltételtől is függővé teszik, hajlandó­­ a francia kormány az Egyesült Államok ja­vára lezárni a marokkói vitát. A francia imperialisták mégis úgy vélték,­­hogy sarkukra kell állni, mivel gyarmati­­ pozícióik vészes megszűkülése nem engedi meg a tréfát. Mindent elkövettek, hogy a hágai bíróságnál kedvező eredményt érje­nek el. A francia lapokban heves támadá­sok jelentek meg az Egyesült Államok el­len, s ezek törvénysértőnek bélyegezték az amerikaiakat. «Marokkó — írja az «Auro­­­­re» című francia burzsoá lap július 16-i számában — mint védnökségi terület, Fran­­f­ciaország afrikai nyúlványa és mint ilyen, , nélkülözhetetlen Franciaország számára. A francia nép egyöntetűen ellent fog állni minden kísérletnek — még legjobb barátai­­ részéről is — hogy gazdaságilag kiszorít­­­ sák Marokkóból». A «Dépeche du Midi» című lap pedig, miután «szertelenül túlzott- ~­nak» mondta ki az amerikaiak igényeit­­ Marokkóban, a következő figyelmeztetést­­ intézte Washington felé: «Franciaország , nem engedheti meg, hogy saját területén , lábbal tiporják saját jogait». A hágai bíróság döntése — amely újabb­­ lehetőséget ad az amerikai monopolisták-­­ nak a franciák kiszorítására Marokkóból — , osztatlan megelégedést keltett Washington-­­ ban. A Pinay-kormány ezzel szemben azt­­ igyekszik bizonygatni, hogy bár az ame-­­ rikaiak számára kedvező a döntés, «jogi-­­­lag» Franciaországot igazolta. A félhivata­­­­los francia hírügynökség, az «AFP» pél­­­­dául terjedelmes tudósításban magyaráz-­­ gatja, hogy «jogi téren az amerikaiakat a­­ hágai törvényszék elítélte». A «Parisien Li­­r­béré» című lap pedig abban keres vigasz-­­­talást, hogy «Anglia az iráni olajvitával­­ kapcsolatban hasonló sorsra jutott...» A hágai bíróság döntésével az amerikai­­ — francia pereskedésnek csak egy szakasza­­ zárult le — kinn az «életben» a marokkói­­ pozíciók két igénylője közti harc folyik to­­­­vább. S folyik tovább egy másik nagy per: az, amelyet a marokkói nép folytat im­már évtizedek óta a külföldi betolakodók­­ ellen. Ennek a nagy pernek, a marokkói függetlenségi mozgalomnak, már a múlt­ban is olyan nagyszerű állomásai voltak, mint 1912—1934 között a rittek hősies­­ fegyveres ellenállása a francia gyarmatosí­­­­tók ellen. A marokkói nép függetlenségi­­ harca ma azoknak a követeléseknek a tel­jesítéséért folyik, amelyeket a Marokkói Kommunista Párt tűzött 1946. évi pro­­grammjában az ország népe elé. Ezek: a Marokkót leigázó kényszeregyezmények megsemmisítése; Marokkó francia és spa­nyol protektorátus alatt nyögő részeinek szuverén állammá való egyesítése; vala­mennyi külföldi csapat kivonása az or­szágból; az ország természeti kincseinek visszaadása a marokkói nép kezébe; marok­kói nemzetgyűlés létrehozása általános vá­lasztások alapján; marokkói alkotmány; ön­álló kormány és önálló hadsereg megterem­tése. A marokkói nemzeti mozgalomba tö­mörült hazafiak elszántan küzdenek e kö­vetelések valóraváltásáért.­ ­ A holland kormány rá­esett( "T­­öbb mint két hónap óta nincsen kor­­­­mánya Hollandiának. A júniusban megtartott parlamenti választások óta, ami­kor az előző kormány beadta lemondását, mind a mai napig a holland reakciós pár­tok egyetlen képviselőjének sem sikerült­­ kormányt alakítania. Julianna királynő elő­ször Dreest, az előző kormány miniszterel-­­­nökét bízta meg a kormányalakítással, aki­­ azonban háromheti eredménytelen tárgya­­­­lás után kénytelen volt visszalépni. Hason­lóképpen kudarcot vallott Beer professzor, a katolikus párt tagja és Dunker, a munka­párt (jobboldali szocialisták) parlamenti , csoportjának elnöke is kormányalakítási­­ próbálkozásaival. A következő jelöltet, Sta­­i főt, a korábbi kormány nemzetvédelmi mi­­i­niszterét a királynő már meg sem bízta hi­­­vatalosan kormányalakítással, csupán arra­­ kérte fel: «vizsgálja meg egy új kormány­­­alakítás lehetőségeit». Stai nem találta meg­­ a lehetőség­eket Mi az oka ennek az elhúzódó kormány­­válságnak, amely a háború befejezése óta a leghosszabb ilyen válság Hollandiában? Az ok: az a háborús és nyomorpolitika, amelyet a holland uralkodó körök ameri­kai parancsra folytatnak és az a növekvő ellenállás, amely a nép részéről e politika ellen megnyilvánul. A júniusi választási hadjáratban a jobboldali szocialista munkapárt demagóg jelszavakkal támadta a háborús politikát, s azért kizárólag a katolikus pártot tette felelőssé. Ígéretet tett a választóknak arra is, hogy ha rá­­szavaznak, megszünteti a munkanélkülisé­get, nagyszabású lakásépítési programmba kezd és jelentősen felemeli a dolgozók életszínvonalát. E választási demagógiá­val a munkapártnak sikerült is a katolikus párt fölé kerekednie és az új parlament­jén az első helyet megszereznie. Amikor azután kormányalakításra került a sor, a jbboldali szocialista vezetők nem mertek­­ felelősséget egyedül vállalni, nehogy a eljátszott dolgozó tömegek kérdőre vonják őket választási ígéreteik nem-teljesítéséért. A munkapárt mindent elkövetett, Hogy koalíciós kormányt tákoljon össze, hogy ezúttal megossza a népszerűtlenséget a reakció pártjai között és elkenje a felelőse­séget a holland tömegek előtt a háborús politika továbbfolytatásáért. A holland kor­­­ányválság története: a koalíciós kormány összetákolásáért folyó pártközi tárgyalások története. A holland reakció egyetlen pártja sem meri egymaga vállalni a felelősséget az amerikaiak által diktált intézkedésekért, mert Hollandia lakossága körében nincs népszerűtlenebb valami, mint ez a politika. Az utolsó holland kormányok Washing­ton parancsára újra és újra emelték a ka­tonai kiadásokat, ami oda vezetett, hogy az idén a holland kormány már az összes be­ruházások 71 százalékát fordítja háborús készülődésekre, kaszárnyák és repülőterek kibővítésére. A holland gazdasági életet mindinkább hadivágányokra állítják át, ami együttjár a békeiparágak elsorvadásával, növekvő munkanélküliséggel. Május ele­jén Hollandiában a hivatalos (erősen szépí­tett) kormány­statisztikák 136.710 munka­nélkülit tartottak nyilván, ami 55.000-el több, mint a múlt év hasonló időszakában. S a helyzet állandóan rosszabbodik: a téli hónapokban a munkanélküliek száma, előze­tes becslések szerint, el fogja érni a két­százezret. Érthető tehát, miért oly gyűlö­letes a holland nép előtt a fegyverkezési verseny politikája. A legújabb jelentések szerint a király­nőnek és a reakció pártjainak mégis sike­rült egy jelöltet találniuk, aki vállalkozik a kormány megalakítására. Ez a jelölt is­mét Drees, az előző kormány miniszter­­elnöke volna. Lehetséges, hogy Drees-nek sikerül a koalíciós nehézségeket áthidalnia. De azokat a nehézségeket, amelyeket a fegyverkezési verseny politikája eredmé­nyez, semmiféle pártközi megegyezéssel nem lehet megszüntetni. Nem szüntetheti meg a holland reakció az ország gazda­ságának szétzilálódását és nem csillapít­hatja le a dolgozó nép növekvő elégedet­lenségét , ha tovább folytatja a fegy­verkezési verseny politikáját. Hollandiában egyre többen ismerik fel, hogy az az út, amelyre Drces és társai amerikai parancs­ra taszítják az országot, pusztulásba vezet. Ezt mutatja az a növekvő rokonszenv is, amellyel a béke híveinek tevékenysége ta­lálkozik Hollandiában. Március közepéig 362.331 holland írta alá az öthatalmi bék­e­­egyezmény megkötését követelő felhívást. Becsületes hollandok százezrei ismerik fel, hogy Hollandia jelenlegi válságos helyze­téből az az egyetlen kivezető út, amelyet a Holland Kommunista Párt választási programmjában az ország népe elé tárt, Hollandia menjen ki az Atlanti Szövetség­ből és érvénytelenítse az Egyesült Álla­mokkal kötött leigázó egyezményeket.

Next