Szabad Nép, 1953. március (11. évfolyam, 60-90. szám)
1953-03-01 / 60. szám
VASÁRNAP, 1953 MÁRCIUS 1 Szabó Ferenc Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze: Anoszov és Rosztropovics emlékezetes zenekari hangversenye Szovjet művészvendégeink nagyszerű hangverseny-sorozatában közönségünk pénteken este ismét emlékezetes élménnyel gazdagodott. Nyikoláj Anoszov, az OSZSZSZK érdemes művésze ezúttal a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát vezényelte, s a hangversenyen közreműködött Msztyiszlav Rosztropovics, a fiatal Sztálin-díjas gordonkaművész. Msztyiszlav Rosztropovics már nem ismeretlen a magyar közönség előtt: 1949-ben részt vett- a Budapesti Világifjúsági Találkozó nemzetközi zenei versenyén, s feltűnést keltő remek játékával megnyerte hangszercsoportjában az I. díjat. (Azóta 1950-ben a Prágában tartott nemzetközi zenei versenyen is első díjat nyert.) Rosztropovics még egészen fiatal ember, de máris hangszerének mesterei közé tartozik. Előadását a tökéletes biztonság, a magasrendű zenei ízlés és a mélyen átélt költői tolmácsolás jellemzik. Fölényes technikai tudásával a legigényesebb játékproblémákat is könnyedén megoldja, de ez a nagyszerű mesterségbeli készség művészetében sohasem öncél — mint azt a burzsoá előadóművészeknél oly sokszor láttuk — hanem csupán eszköz, a minél eredményesebb kifejezés, a zeneközlő mondanivalójának minél tisztább, gazdagabb, szárnyalóbb megszólaltatására. Vendégművészünk Saint-Saëns sokszor játszott, kedvelt a-moll gordonkaversenyének magánszólamát adta elő. A színes, dallamos versenymű megszólaltatása hatásosan szemléltette a művész kivételes előadó erényeit. Keze alatt a rendkívül kényes és szeszélyes hangszer tökéletes zengéssel (a négy húr hangszíne és hangerőssége teljesen kiegyenlített hangzással) szólalt meg. Játéka az erőteljes, széles lendületű fokozásokban is, a leheletszerűen finom árnyalatokban is salaktalanul tiszta, minden mellékzöngétől mentes. Tolmácsolásában a versenymű szólója teljes szépségében kibontakozott; különösen tetszett a menüettszerű zenekari résznél a szólógordonka szélesen ívelő, zengő dallamrajza. Rosztropovics úgy mutatta meg a művet, ahogyan talán csak a tavalyi magyarszovjet barátsági hónap gordonkaművész vendégétől, J. Szlobodkintól hallottuk. A hangversenyt vezénylő Anoszov professzor is, Rosztropovics is nagyszerű példáját adta, hogy a szocialista realizmus elvei a zenei előadóművészetben — a művek eszmei mondanivalójának mély, minden sallangtól mentes feltárásával — milyen művészi eredményre vezetnek. Ennek legfeltűnőbb példája volt Anaszov Erkeltolmácsolása. Vendégünk annyira belemélyedt a «Hunyadi László»-nyitány zseniális zenéjébe, annyira megmutatta a zenemű eszmei mondanivalóját, hogy az előadás alatt egy pillanatig sem gondoltunk arra: Erkelnek ezt az alkotását csak nemrég ismerte meg a karmester. Anaszov vezénylésében a nyitány viharos drámaisága éppúgy, mint változatos időmértékei és színes dinamikája azzal a természetességgel érvényesültek, ahogyan a több mint százéves mű hazai előadásai kikristályosították. Az est harmadik számaként Dvorzsak V. «Az új világból» melléknevet viselő szimfóniáját hallottuk. A mű gyakran szerepelt hangversenyeinken, közönségünk szereti, újra és újra szívesen meghallgatja a nagy cseh zeneköltő remekét. Dvorzsak négy éven át (1892—1895) a newyorki konzervatórium igazgatója volt. Szimfóniája ennek a korszaknak a szülötte; tele van sóvárgó honvággyal, mélyen drámai összeütközésekkel, s a századforduló Amerikája dollárt hajszoló, embertelen tülekedésének ábrázolásával. A mű hiteles megszólaltatása nagy igényű karmesteri feladat. Vannak dirigensek, akik egyoldalúan a mű líraiságát hangsúlyozzák, mások a drámai konfliktusokat élezik ki túlságosan. Nyikolaij Anaszov értelmezése tökéletes összhangban szólaltatta meg a mű gazdag érzelmi világát, sokrétű mondanivalóját. Láthatóan a szimfónia eszmei tartalmából indult ki, s eközben felszínre hozta a partitúra legrejtettebb, a legtöbb karmester vezénylésében el-elsikkadó zenei hangsúlyait is, s tökéletesen beillesztette a mű nagy egészébe. Karmester-egyéniségének szuggesztív ereje, vezénylésének tökéletes biztonsága kitűnő teljesítményre ragadja az együttest. A zenekar lendületes, pontos játékából valósággal sugárzott: ilyen művész vezetésével öröm, gyönyörűség muzsikálni A Zeneművészeti Főiskola nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség minden bizonnyal sokáig emlékezni fog a hangverseny élményére. De emlékezni fognak muzsikusainak is, akik sokat tanulhattak a két kiváló szovjet művész példamutató teljesítményéből. Vendégeink sikerére jellemző, hogy a közönség — amely a régi és még mindig elevenen élő rossz pesti szokás szerint a hangverseny befejezésekor legtöbbször már az utolsó ütemeknél készülődik, hogy első legyen a ruhatári tülekedésben — ezúttal is, mint szovjet vendégeink fellépésekor estéről estére, hosszú időn át a helyén maradt és forró lelkesedéssel, zúgó tapssal hívta ki újra ás újra az emelvényre a kiváló karnagyot. M. Rosztropovics nagysikerű szólóestje Msztyiszlav Rosztropovics Sztálin-díjas gordonkaművész szombaton este szólóestet adott a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. A kiváló gordonkaművész műsorán klasszikus, romantikus művek és szovjet alkotások szerepeltek. A hangverseny bemutatóját, Prokofjev C-dur gordonkiaszonátáját a közönség hatalmas tapsviharral fogadta. Az első országos képzőművészeti tanácskozás második napja A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége rendezésében szombaton az Újvárosháza közgyűléstermében folytatták az első országos képzőművészeti tanácskozást. A tanácskozáson megjelentek Non György, a népművelési miniszter első helyettese, Mihályfi Ernő és Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettesek. A tanácskozás második napját Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrászművész, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze nyitotta meg, majd a részvevő képzőművészek és kritikusok élénk vitában tárgyalták meg a képzőművészeti élet időszerű problémáit. A vitában felszólalt Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes is. (MTI) Magyar könyvkiállítás Moszkvában Moszkva, február 28. (TASZSZ) A magyar-szovjet barátság hónapja alkalmából a Szovjetunió Tudományos Akadémiája társadalomtudományi, osztályának könyvtárai kiállítást rendezett magyar tudományos és szépirodalmi művekből. A kiállítás anyaga a Magyar Dolgozók Pártjával, a szocializmus építésében elért sikerekkel, a magyar népnek a szabadságért és a függetlenségért vívott évszázados harcával foglalkozik. KÉT SEREG Jónéhány éve érzöm magamban ezt a történetet. Nem velem esett meg, de a fiatal orvos, aki átélte, még évek múltán is olyan megrendülten mesélte el, hogy élménye személyes emlékként élt tovább hallgatóiban.★ A háború utolsó hónapjaiban történt— mesélte. — Mint katonaorvost egy német egységhez helyeztek át. Egy különleges alakulathoz kerültem, amelynek, mint később megtudtam, az volt a fő feladata, hogy a szovjet felderítő osztagok ellen vegye fel a küzdelmet. Az alakulat parancsnoksága egy borospincében tanyáért. A pincét domb oldalából vájták ki, olyan mélyen rejtőzött a földben, hogy a parancsnokságon a legcsikorgóbb téli napon is kellemes volt a hőmérséklet. A pince boltozatán úgy csillogott a penész, mintha cseppkő lett volna, s a néhány bentmaradt hatalmas teli hordó könnyű alkoholpárát lehelt ki magából. Egy éjszaka hat szovjet katonát kísértek a parancsnokságra. A fegyvertelen foglyokat tíz fegyveres, géppisztolyos német katona vette körül. Mikor a pince nehéz tölgyfaajtaja becsapódott utánuk, mintegy jelszóra talpon termett az egész parancsnokság. Régen vadásztak már foglyokra; a szovjet csapatok hadmozdulataiból képtelenek voltak bármilyen következtetést is kihámozni a szovjet parancsnokság haditervéről; már csak a foglyok vallomásában reménykedtek. Von Stahlberg százados, a németek parancsnoka úgy felvillanyozódott a zsákmány láttán, hogy a kanyargós lépcsőn lefelé botorkáló csoport elé akart sietni. De ezután erőt vett felindultságán, feszesen megállt a hatalmas kecskelábú asztal mögött, melyen az egész egybeharácsolt birodalom térképe feszült. Ott várta be a jelentést. A német őrmester keményen jelentette, mintha csak a gyakorlótéren lett volna: — Hat szovjet felderítőt tűzharcban elfogtunk, öt sértetlen, egy comblövést kapott ... Mindenki a sebesült szovjet katonára nézett. Bár sebtében bekötözték a sebét, a vér lassan szivárgott a kötés alól, s csillogva jelölte meg az utat a pinceajtótól a százados asztaláig. Fiatal fiú volt a sebesült, szinte gyerek még. Kerek arca telehintve szeplővel, s szeme kék színén látszott, hogy milyen vidáman nézhet vele máskor a világba. Most homályos volt a tekintete a láztól és a fájdalomtól. A parancsnokuk — úgy emlékszem, főhadnagy volt a rangja— hónap alatt átkarolva a fiút, olyan gyöngéden segítette a járásban, mintha egyéb gondja nem is lett volna ebben a pillanatban. A "sebesült néha ráhajtotta fejét a nála jóval alacsonyabb, zömök főhadnagy vállára, így álltak meg a százados asztala előtt. Von Stehlberg mosolyogni kezdett, s különös módon, a mosolytól egyszerre jóval öregebbnek látszott. Azt hittem addig, hogy harmincesztendős sincsen, de ahogy attól a dühös fintortól átrendeződtek a ráncok az arcán, eszelős vénembernek tűnt nekem. Tudtam róla, hogy’ezer holdja van Thüringiában, és megértettem a hiúz-mosolyt, amellyel a szovjet katonákra nézett. "— Szóval ezek a felderítők megadták magukat? — fordult a fogolykísérők parancsnokához. A német őrmester ismét haptákba vágta megát. — Alázatosan jelentem, nem adták meg magukat. Elfogyott a lőszerük. Egészen a falu széléig merészkedtek előre. Bekerítettük őket. Hárman elestek, a többiek kivágták magukat, ezeket elfogták. Saját veszteség ... A százados akkorát ásított, hogy az őrmester hirtelen abbahagyta a jelentést. A «saját veszteség» láthatóan nem érdekelte a századost. Tekintetével sorra felmérte a foglyokat, mintha azon töprengene, melyiknél kezdje a vallatást, hol talál a legkisebb ellenállásra. Előlépett az asztal mögül, s hátrakulcsolt kézzel többször is körülsétálta a csoportot. A német katonák úgy ugrottak félre az útjaiból, mintha dró,ton rángatták volna őket, de arcukat, merev, személytelen tekintetüket mágnesként vonzotta maga után a körbe sétáló parancsnok Odakint cudar világ lehetett, mert a pince falai szinte szünet nélkül remegtek a domb körül becsapódó lövedékektől. Egy-egy erősebb rázkódás után a megkocsonyásodott penészcseppek furcsa zöld eső módjára hullottak alá a boltozatról. — Ezt a tüzet úgy látszik maguknak köszönhetjük — mondta a százados gúnyos derűvel a foglyoknak. — Nagyon értékesek lehetnek A szovjet katonák figyelmesen hallgatták a hebegő tolmácsot, s miikor megértették, mit mond, mosolyogni kezdtek. Még a sebesült is mosolygott A «saját aknáik» becsapódása a pince körül, valósággal otthonossá tette számukra a környezetet. A közeli robbanásoknál elismerően, vidáman villant egymásra a tekintetük... Ez már sok volt a századosnak, ismét az asztal mögé ugrott, homloka közepén olyan éles ránc futott végig, hogy szinte kétfelé szelte az egész arcot. A sebesült fogoly felé bökött kesztyűs kezével, azután elüvöltötte magát: — Mondja meg azonnal, honnan lőnek az aknavetőik. A sebesült kiegyenesedett, homlokára tapadt nedves haját ujjaival hátrafésülte, majd egy pillanatra a parancsnokára nézett A zömök főhadnagynak alig mozdult az ajka, inkább a szeme mondott valamit. A fiatal katona nyomban megértette. A borospince berendezését kezdte nézegetni, mintha nem is hallotta volna a százados kérdését. A német katonák feszült várakozással figyeltek parancsnokukra. Volt közöttük, aki elsápadt, a gondolatra, mi következik most. Von Stahlberg bűvészre emlékeztető mozdulattal, hosszú csizmája szájából valósággal elővarázsolt egy kutyakorbácsot. Egyszerre csak ott suhogott a kezében. Századokon át öröklődött, jellegzetes földesúri mozdulat volt ez. — Hozzátok ide a kölyköt — mondta hirtelen berekedve. Talán be sem fejezte még a mondatot, mikor a legközelebb álló két német katona már megragadta a sebesült karját. Tudták a tekintetéből és hangjából, mit fog parancsolni a százados. De alig fogták meg a fiút, a szovjet főhadnagy hihetetlen erővel és gyorsasággal egy szempillantás alatt Letépte kezüket a sebesült karjáról. — Ez az ember sebesült — kiáltotta lángra gyűlt arccal — hagyják békében. A százados lassan a pisztolytáskája felé nyúlt, de szemét nem vette le a szovjet parancsnokról. Mintha azt fürkészte volna kíváncsian, hogyan fogadja ez a kőből vésett, kemény arc a halált... S ebben a pillanatban a levegőbe emelkedett az egész domb, pincéstől, hordóstul, katonástul. Mi legalább úgy éreztük. A falak felnyögtek a rettentő nyomástól, a levegő olyan sűrű lett, hogy szinte összenyomta a tüdőt, s a pincefeljáratba zúduló kövek és földtömeg robaja még a robbanás zaját is elnyomta. Vaksötét támadt; szemünk, orrunk és szánk sűrű porral és földízzel telt meg. Sokáig halálos csend volt. A félelem hiányzik az ilyen pillanatokból; az ember csak arra tud gondolni: él-e, vagy meghalt már. S addig nemigen szólal meg, amíg ezt el nem döntötte magában Majd innen is, onnan is apró sóhajok szálltak a sötétből, mint amikor álmában sóhajt az ember. S azután végre az első emberi hang, az élet hangja. Valósággal fénylett a sötétben. Rövid, vidám rikkantás hangzott. Az egyik szovjet katona kiáltott, később tudtam csak meg, hogy a szeplős Misa volt, a sebesült. Azt kiáltotta a betemetett pince mélyén, a porban a sötétben és a pusztulás szélén is lelkendezve: — Találtunk! Az első emberi hang abban az élethalál közötti bizonytalanságban olyan élmény volt, hogy senki nem gondolt arra,mit kiáltott a fiatal katona. Nekem is csak jóval később jutott eszembe, hogy itt, az ellenség karmában is a saját seregéhez tartozott. Olyan örömmel töltötte el a pontos találat, mintha sok-sok kilométerre tőlünk, szovjet tüzérek közt figyelte volna az akna röptét s a pompás célzást. Misa hangjára megelevenedett a pince. Gyufák sercentek, zseblámpák sugara tapogatta végig az embereiket és a pincefalat. Von Stalhberg a rémülettől megkövülve, még mindig a parancsnoki asztal mögött állt, s a birodalom térképe fölé görnyedt. A fényre és mozgolódásra lassan felegyenesedett. Haja olyan fehér lett a szállongó mészportól, mintha megőszült volna. A pisztolyt még kezében szorongatta, s most olyan értelmetlenül meredt a fegyverre, mintha fogalma sem lett volna arról, hogy néhány perce még gyilkolni akart vele. Valóban, nem sok értelme volt már a fegyvernek: mindnyájan tudtuk, ha ebben a betemetett, levegőtlen pincében megölnek valakit, a halott néhány nap alatt valamennyiünkön bosszút áll. Nem voltak többé foglyok és foglyul ejtők, fogva voltunk valamennyien. VonStahlberg még megpróbált parancsolni. — Ássák ki a bejáratot A német katonák vonakodva tápászkodtak fel, s csákányok, gyalogsági ásók után kutattak a törmelék közt. A légnyomás úgy elfújta ragyogó fegyelmüket, mint a petróleumlámpa lángját. Látszott rajtuk, hogy nem is a százados — inkább az életösztön parancsának engedelmeskednek. A szovjet katonák a pince sarkába húzódva, tudomást sem vettek a németektől. Fekhelyet készítettek a sebesültnek, megitatták kulacsaikból, azután halkan tanácskozni kezdtek. Nem sokáig tanakodtak, a főhadnagy felállt, s az egyik szemüveges, verejtékező német kezéből kivette a csákányt. A német — talán tanító lehetett valamelyik kisvárosban — zavart mosollyal zökkent vissza pokrócára. — Azt hiszi, van segítség? — kérdezte szinte könyörögve. A szovjet parancsnok nem válaszolt, a katonáihoz szólt valamit csendesen. A szovjet harcosok erre, éppen úgy mint főhadnagyuk, elvették a csákányt azoktól a német katonáktól, akiknek kezében sehogyan sem állt a szerszám, s parancsnokuk nyomába haladva tágítani kezdték a bejáratot... Alig beszélt valaki a pincében, csak a csákányok zuhogása, s a ritkuló levegővel küszködő tüdők zihálása hallatszott. Nem tudom, mennyi idő telt el: órák-e vagy napok. Akinek járt még az órája, az sem nézte meg. Senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy a hátralévő életét méricskélje. A német katonák nagy része abbahagyta már a csákányozást, s behúnyt szemmel nyúlt el a pokrócokon, priccseken. Később a szovjet főhadnagy is parancsot adott katonáinak: — Abbahagyni Hiába fogyasztjuk az oxigént. — Azután Stahlberghez fordult, aki ágyán ülve, lárva-merev arccal bámulta az oroszokat. — Így nem jutunk semmire, legalább harminc köbméter van rajtunk. Közte szikla is — Majd csendesen hozzátette: — én bányász vagyok. A szemüveges tanító feljajdult: — úgy pusztulunk el, mint a patkányok. A főhadnagy hosszan nézett rá, de a katonáinak válaszolt: — Nekünk haza kell jutnunk. Minden áron haza Von Stahlberg váratlanul nevetni kezdett. Nevetett is, köhögött is egyszerre, úgy szakadtak ki belőle a szavak: — Haza?... Tudja, mi a maguk hazája?... Hamu — ordította — hamu, meg lyuk. Csupa hamu és lyuk... örültek... haza — lihegte, és úgy esett végig az ágyon, mintha eszméletét vesztette volna. A főhadnagy legyintett és hátat fordított neki. Kemény arca olyan különösen lággyá, gyöngéddé változott, amikor a katonáira nézett, hogy nem tudtam a szemem levenni róla. — Mit tudja ez — mutatott Stahlbergre — mi fog kinőni abból a hamuból, micsoda ország... — Azután újra a német katonákhoz fordult: — oltsák el a lámpát, pusztítja a levegőt. Majd mást próbálunk. A németek szó nélkül engedelmeskedtek ... Nem tudom, meddig hevertünk koromsötétben a nyirkos pokrócokon. Néma csend volt; egyetlen nesz sem vallott arra, hogy kintről a segítségünkre sietnének. Mit számított a németeknek a húsz betemetett ember, amikor odafenn tombolt a harc. . Csak a sebesült szovjet katona kiáltott fel néha lázálmában. A kedvese nevét, a faluja nevét mondogatta, máskor meg — mintha rohamra indult volna — olyan fényesen, tisztán kiáltotta: hurrá, hurrá Úgy látszik, az ismerős hurrázás a halálfélelmet és a gyűlöletet egyszerre lobbantotta fel a századosban. — Intézzétek már el — üvöltötte eszelősen — hiszen ez bennünket gyilkol álmában is. De a parancsra nem mozdult meg senki. . Von Stahlberg felült a priccsen, felkattintotta zseblámpáját, s a fénysugárral végigpásztázta katonái arcát. Sápadt, konok, zavaros és gyűlölködő tekintetek bámultak bele a fénybe. Senki se moccant. A százados lélegzetet vett az újabb ordítághoz, de valaki kirúgta kezéből zseblámpáját, s ettől a kiáltás is bennerekedt. — Hagyjon minket a fenébe — dörmögte az őrmestere — úgyis itt döglünk mindnyájan. A százados nem válaszolt, úgy vágta magát végig az ágyán, hogy megnyekkent alatta a szalma. Később hallottuk, hogy a rumos kulacsa után kotorászott. A tisztek komoran hallgattak, majd meggyújtották a petróleumlámpát és — rá sem hederítve katonáikra — kártyázni kezdtek. A szovjet főhadnagy végigjárt a kivilágosodó pincében, azután magyarázott valamit a katonáinak. Azok, mintha csak otthon lettek volna, nyomban munkához láttak. Néhány csákányütéssel leszerelték a pincén végigfutó vízvezetékcsövet, majd a bejárattal szemközt, a pincefal egyik hasadékába illesztették. Figyelve, óvatosan kezdték befelé verni a hosszú vascsövet a falba. Az egyik német tiszt felhorkant: — Meg- őrültek ezek, mit akarnak? — Élni — mondta a szovjet parancsnok a tolmácsnak anélkül, hogy levette volna szemét a hasadékba nyomuló csőről. — Levegőhöz kell jutni, különben megfulladunk ... A tisztek pedig oltsák el a lámpát — csattant fel a hangja. A német tisztek kezében megállt a kártya. — Ez megveszett — pattant fel az egyites pisztolya után kapott. De ugyanakkor néhány katona kezében is megzörrent a géppisztoly, s a német őrmester akkorát ordított, mintha az élete függne tőle. — Oltsák el a lámpát, nem hallották? A tisztek eloltották a lámpát. Csak néhány zseblámpa fénye világította meg a vascső végét, melyen szaporán csengett a csákányok lapjai. Már öt-hat német katona dolgozott együtt az oroszokkal. Néhány* órai munka után pihenőt rendelt a fő-* hadnagy. A hirtelen csöndben egyszerre nagyon közelről csákányütések hallatszottak Valamennyien ugyanarra gondoltunk: órák óta folyhat odakinn a mentőmunka, csak nem hallottuk a benti kopácsolástól. A lámpák újra felgyulladtak, már senkinek sem volt drága a levegő. Von Stahlberg is magához tért: lassanfelült az ágyon Akkorát nyújtózott, mintha mély álomból ébredt volna. Kényelmesen felcsatolta derékszíját, vállszíját, s közben feszülten figyelt az erősödő csákányzuhogásra. — Tíz perc múlva ideérnek — mondotta olyan jelentősen és gőgösen, mintha mindez az ő akaratára történt volna Azután a vigyázztva merevedett katonák néma sorfala közt visszament a kecskelábú parancsnoki asztalhoz: — A kihallgatást folytatom A szeplős Misa hirtelen felült a szatomán, de nem a századosra figyelt, éppen ellenkező irányba. Úgy látszik, a láz élesebbé tette hallását. Nagyon messziről, s számunkra érthetetlenül, kiáltásféle hangzott a falon túl. Misa hangja halk volt, de világos, értelmes. Mintha hirtelen elszállt volna belőle a láz. — Nem halljátok, ez Petyka hangja —■ suttogta. — Azt kérdezi, merre vagyunk. A második kiáltást már valamennyien megértették. A főhadnagyra néztek. Az mosolygott és felemelte kezét. A jelre hatan kiáltottak egyszerre, s olyan erővel, hogy megremegtek a pincefalak: Sztálin, Sztálin ... S még visszhangzott a név a boltívek alatt, mikor egy hatalmas ütéstől, széles rés támadt a bejáraton. A hirtelen beözönlő fény vakította szemünket, mégis mindannyian, szomjas tüdőkés, a világosság felé tódultunk. Sokan meg sem fordultak, mikor pisztoly dörrent hátunk megött, a pince mélyén. Tudtuk, hogy Von Stahlberg pisztolya szólott, s hogy ő zuhant rá tompa puffadással a parancsnoki asztalra szegezett birodalmi térképre. Hámos György SZABAD NÉP Grotewohl elvtárs beszéde a Német Demokratikus Köztársaság dolgozó parasztságának Berlin, február 28. (MTI) Lipcsében megkezdődött a Német Demokratikus Köztársaság dolgozó parasztságának országos kongresszusa, amelyen a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, gép- és traktorállomások, egyénileg gazdálkodó kises középparasztok, az állami birtokok és agrártudományi intézetek kétezer képviselője mellett részt vesz a szovjet kolhozparasztok kilenctagú küldöttsége, valamint a lengyel, a csehszlovák, a magyar, a román és a bolgár szövetkezeti parasztság küldöttsége is. Csütörtökön délután adták át a kitüntetéseket azoknak a földműveseknek, akik az 1952. évi mezőgazdasági munkaversenyben a legjobb eredményt érték el. A kongresszus megnyitása alkalmából rendezett sajtóértekezleten közölték, hogy a kongresszus előkészítésének ideje alatt a Német Demokratikus Köztársaságban 300 mezőgazdasági termelőszövetkezet és 445 előkészítő bizottság alakult. A kongresszus pénteken kezdte meg tanácskozásait. Nagy lelkesedéssel fogadták Wilhelm Pieck köztársasági elnök üdvözlő levelét, amelyben közli, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban már 2800 mezőgazdasági termelőszövetkezet működik. Wilhelm Pieck levelében meleg szívélyességgel köszönti a Szovjetunió, a népi demokratikus államok és Nyugat-Németország parasztságának Lipcsében megjelent képviselőit, valamint a Német Demokratikus Köztársaság dolgozó parasztságának a kongresszuson részvevő 2000 küldöttét. A kongresszus részvevői szűnni nem akaró tapssal fogadták Bogdanovnak, a szovjet küldöttség vezetőjének üdvözlő beszédét. Ezután Otto Grotewohl miniszterelnök mondott beszédet, amelyben a többi között a következőket emelte ki: — Németország Szocialista Egységpártjának második pártértekezletén határozat született arról, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban meg kell kezdeni a szocializmus alapjainak tervszerű megteremtését. Ez a határozat irataikkal alkotóenergiát váltott ki dolgozóinkból, feltártai előttük a szocialista társadalmi rend felépítésének nagyszerű távlatát. Nagy szocialistás ipartelepek épülnek a Német Demokratikus Köztársaságban, amelyek az országos kongresszusán szágunk társadalmi szerkezetét is megváltoztatják. — Mezőgazdaságunkban szintén hatalmasak a változások. Dolgozó parasztságunk önként, határozottan és bátran tér át mind szélesebb körben a szétforgácsolt kistermelés útjáról a szocialista nagyüzemi termelésre a mezőgazdaságban. A mezőgazdasági termelés új formája, a termelőszövetkezet, egyre nagyobb tömegeket hódít meg. Dolgozó parasztságunk ezzel lerakta mezőgazdaságunk fellendülésének és a falusi dolgozók szebb és kulturáltabb életének alapját. Míg a földreform, a nagybirtokok kisajátítása a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének első nagy sikere volt, a földműves termelőszövetkezetek megteremtése olyan lépést jelent, amely falvaink teljes politikai, technikai és kulturális átalakulását eredményezi. — Művelt, széleskörű érdeklődéssel bíró és műszaki téren is képzett új emberek nőnek fel, akik céltudatosan valósítják majd meg a szocializmus felépítését. Államunk és kormányunk mindig fontos feladatának tekintette a dolgozó parasztság megsegítését. — A szocialista Szovjetunió felbecsülhetetlen segítséget nyújtott dolgozó parasztságunknak. Földjeiken szovjet traktorok, kombájnok és más korszerű mezőgazdasági gépek dolgoznak. Ez kézzelfogható tanúbizonyságot tesz a Szovjetunió baráti békepolitikájáról. Otto Grotewohl ezután a nyugatnémet mezőgazdaság helyzetét ismertette, majd így folytatta: — Mi a békés szocialista építést szegezzük szembe az amerikai imperialisták és bonni lakásaik pusztító terveivel. Az 1953. évi népgazdasági terv teljesítése új, nagy feladatokat ró minden dolgozóra, s így a dolgozó parasztságra is. Nagy ipari céljaink megvalósítása mellett meg kell javítanunk a lakosság élelmiszerellátását és az ipar nyersanyagellátását.". . A jó tavaszi munka gazdag termést eredményez és ezzel emeli az egész nép anyagi jólétét. Harcoljatok bátran és kitartóan az 1953. évi népgazdasági terv teljesítéséért. Szoros szövetségben a munkásosztállyal, építsétek fel a szocializmust a Német Demokratikus Köztársaságban — fejezte be nagy lelkesedéssel fogadott beszédét Grotewohl miniszterelnök. A lengyel külügyminisztérium okiratgyűjteménye iz amarilai tormámonnuo a anni Varsó, február 28. (PAP)A Lengyel Népköztársaság külügyminisztériuma könyvet adott ki «Okiratok az Egyesült Államok kormányának a népi Lengyelországgal szemben folytatott ellenséges tevékenységéről» címmel. A könyv 56 okiratot tartalmaz, köztük diplomáciai jegyzékeket, kormánynyilatkozatokat, parlamenti viták és bírósági tárgyalások jegyzőkönyveit stb. Ezeknek az okiratoknak mindegyike arról a tényről tanúskodik, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya ellenséges politikát folytat a lengyel állammal szemben, olyan politikát, amely a népi Lengyelország szuverenitása és államrendje ellen irányul. A közzétett okiratok bizonyítják azt is, hogy az Egyesült Államok kormányának Lengyelországgal szemben tanúsított ellenséges magatartása a teljes egészében agressziós amerikai politikából fakad. Az okiratok — az amerikai imperialistáknak a Lengyel Népköztársasággal szemben folytatott ellenséges tevékenységében mutatkozó három fő irányzatnak megfelelően — három csoportra oszlanak: 1. A lengyel állam függetlensége és területi épsége ellen irányuló tevékenység, amely Lengyelország nyugati határai elleni támadásokban és az új náci militarizmus felélesztésében, valamint a nyugatnémetországi revanspolitika szításában nyilvánul meg. 2. A gazdasági háború politikája, a náci megszállóik által elhurcolt lengyel tulajdon visszaadásának megtagadása, kereskedelmi megkülönböztetés, megkülönböztetés a lengyel hajózással szemben, a gazdasági blokád politikája. 3. Kísérletek a lengyel állam belügyeibe való beavatkozásra, felforgató-, kém- és szabotázscselekmények szervezése az Egyesült Államok diplomáciai képviseletének segítségével, sőt amerikai katonai repülőgépek és amerikai katonai felszerelés felhasználásával. A Lengyel Népköztársaság külügyminisztériuma által közzétett okiratgyűjtemény egyúttal képet ad azokról a módszerekről, amelyeket az Egyesült Államok kormánya világuzelmi törekvéseinek elérésére felhasznál. Ez a gyűjtemény nemcsak vádirat az Egyesült Államok vezetőkörei ellen a világ közvéleménye előtt, hanem figyelmeztetés is arra a veszélyre, amelyet az amerikai imperializmus valamennyi ország szuverenitása és az egész világ békéje számára jelent. A Lengyel Népköztársaság külügyminisztériuma által kiadott okiratok egyben tanúságot tesznek a lengyel kormány békepolitikájáról. Bizonyítják a népi hatalom erejét és azt az egységet, amelyben a lengyel nép eddig is ellenállt és továbbra is ellenáll a hazája területi épségét és függetlenségét fenyegető imperialista tervekkel szemben és az egész béketáborral együtt tűrhetetlenül védelmezi a béke ügyét. 3 A. M. Vasziljevszkij marsall távirata Farkas Mihály hadseregtábornokhoz Miniszter Elvtárs! A Szovjet Hadsereg és Haditengerészeti Flotta 35. évfordulójára küldött távozó létéért és a magyar néphadsereg harcosainak, tisztjeinek és tábornokainak foklyansárgaiért fogadja szívből jövő köszönetemet A. VASZILJEVSZKIJ a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió hadügyminisztere A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériumának jegyzéke a jugoszláv külügyminisztériumhoz Szófia, február 28. (TASZSZ) A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma február 26-án a szófiai jugoszláv nagykövetség útján jegyzéket intézett a jugoszláv külügyminisztériumhoz. A jegyzék a többi közt a következőket mondja: A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság külügyminisztériumához intézett több előző jegyzékében számos tényt sorolt fel, amelyek azt bizonyítják, hogy a jugoszláv kormány ellenséges politikát folytat a Bolgár Népköztársasággal és a bolgár néppel szemben. E politika érdekében Jugoszlávia területén kémeket és kártevőket toboroznak és képeznek ki, akiket azután bolgár területre dobnak át, hogy ott végrehajtsák a rájuk bízott kém- és kártevő feladatokat. Jugoszláv szervek a határon rendszeresen provokációkat követnek el, hogy állandó feszültséget tartsanak fenn a bolgár-jugoszláv határon. A kegyetlen terror következtében a Jugoszláviában élő bolgár állampolgároknak nincs meg az a lehetőségük, hogy érintkezést tartsanak fenn a belgrádi bolgár nagykövetséggel. A jugoszláv rádió és sajtó arcátlan és féktelen bolgárellenes kampányt folytat. A jugoszláv kormány ezzel akarja igazolni a Bolgár Népköztársasággal szemben ellenséges politikáját és a jugoszláv nép bizonyos köreiben soviniszta hangulatot és bolgárellenes érzéseket akar ébreszteni. A jugoszláv kormány eme ellenséges politikájának, amely a Bolgár Népköztársaság ellen iránytű, jellemző állandó megnyilvánulása a jugoszláv külügyminisztérium és a jugoszláv hatóságok több arra irányuló cselekménye, hogy aláássák a normális diplomáciai kapcsolatokat a két ország között. A Bolgár Népköztársaság belgrádi nagykövetségét az UDB szervei teljesen elzárják, a bolgár diplomáciai alkalmazottaikat példátlan megkülönböztető intézkedéseknek vetik alá. A jugoszláv külügyminisztérium még 1949-ben különleges rendszabályokat vezetett be, amelyek korlátozzák a bolgár diplomáciai alkalmazottak mozgásszabadságát Jugoszlávia területén. Ezek a rendszabályok nem érintették más belgrádi diplomáciai képviseletek alkalmazottait. Később a jugoszláv külügyminisztérium több ízben kiegészítő korlátozásokat vezetett be, amelyek következtében a bolgár nagykövetség alkalmazottai ténylegesen csak Belgrád egyharmad részén mozoghattak szabadon. A jugoszláv kormány , hogy megnehezítse a két ország diplomáciai kapcsolatait , s nemkívánatos személlyé nyilvánította a belgrádi bolgár nagykövetség több alkalmazottját, noha semmivel sem tudta alátámasztani, hogy tevékenységük összeegyeztethetetlen diplomáciai alkalmazotti művoltaikkal. 1952 júniusában a jugoszláv kormány újabb nehézségeket támasztott a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok terén. Saját kezdeményezésére visszahívta a szófiai jugoszláv nagykövetség néhány alkalmazottját, hogy leplezze, hogy azok visszaéltek a nagykövetség diplomáciai mentességével. A bolgár hatóságok a rendszeres provokációk ellenére — a Bolgár Népköztársaság kormányának békeszerető politikáját követve — minden lehetőt megtettek, hogy elkerüljék a nehézségeket a Bolgár Népköztársaság és Jugoszlávia diplomáciai kapcsolataiban, mert a Bolgár Népköztár- saság kormánya mindig tiszteletben tartotta a nemzetgyűlés elnökségéhez akkreditált diplomáciai képviseletek diplomáciai mentességét és a nemzetközi jogot. A jugoszláv külügyminisztérium — ellentétbezt a Bolgár Népköztársaság kormányának és a bolgár hatóságoknak ezekkel az erőfeszítéseivel — 1953 január 29-i jegyzékében, minden ok nélkül követelte a Bolgár Népköztársaság külügyminisztériumától a belgrádi bolgár nagykövetség alkalmazottai létszámának csökkentését. A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma tiltakozott ez ellen az alaptalan követelés ellen és 1953 február 5-i jegyzékében rámutatott, hogy a bolgár hatóságok nem támasztottak akadályokat és nem kötöttek ki feltételeket, ha a szófiai jugoszláv nagykövetség új munkatársainak kinevezéséről volt szó és lehetőséget adtak, hogy Mladen Klenak úr, Bogdan Kavrics úr és mások, a szófiai jugoszláv nagykövetség 1952 júniusa után kinevezett alkalmazottai, elfoglalják állomáshelyüket. Ennek ellenére K Ivanovot, Bulgária belgrádi ideiglenes ügyvivőjét február 13-án figyelmeztették, hogy a bolgár nagykövetség valamennyi diplomáciai alkalmazottjának el kell hagynia Jugoszláviát, kivéve egy diplomáciai alkalmazottat, aki a nagykövetség folyó munkáját fogja végezni Ily módon minden alap vagy konkrét vád nélkül kénytelen volt elhagyni Jugoszláviát K. Ivanov nagykövetségi tanácsos, Bulgária belgrádi ideiglenes ügyvivője, Vaszil Nikolov, nagykövetségi elsős titkár és Nikola Krivlev alezredes, katonai attasé. A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma megállapítja, hogy a jugoszláv szövetségi végrehajtó tanácsnak ez az új, ellenséges cselekménye szándékosan arra irányul, hogy még nagyobb nehézségeket támasszon a Bolgár Népköztársaság és Jugoszlávia kapcsolataiban. Nyilvánvaló, hogy ez az ellenséges lépés közvetlen folyománya annak a politikának, amelyet rendszeresen folytat a Balkán békéje és biztonsága ellen, hogy háborús feszültséget teremtsen és tartson fenn a világ e részén, összhangban az agresszív atlanti tömb imperialista erőinek háborús terveivel. A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma a leghatározottabban tiltakozik a jugoszláv külügyminisztériumnál az ellenséges cselekedetek ellen A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma kijelenti, hogy kizárólag a jugoszláv szövetségi végrehajtó tanács viseli a felelősséget a két ország közötti diplomáciai viszony rendszeres rontására irányuló politika következményeiért — fejeződik be a jegyzék. Az amerikai Gestapo ügynökei ki akarják vallatni az ENSZ nemamerikai alkalmazottait is Az «AFP» jelentése szerint az ENSZ főtitkára közölte a szervezet nemamerikai alkalmazottaival, hogy «az FBI ügynökei, az amerikai alkalmazottakkal kapcsolatban végzett vizsgálat kiegészítéséül, rövidesen őket is kikérdezik». A jelentés megállapítja, hogy az ENSZ amerikai alkalmazottainak az amerikai hatóságok és az ENSZ főtitkára között létrejött megállapodás értelmében részletes kérdőívet kellett kitölteniök múltbeli és jelenlegi politikai tevékenységükről. «Az érdekelt körökben izgalmat váltott ki az a hír, hogy az FBI ügynökei a nem- amerikai alkalmazottaikat is kikérdezik» —fűzi hozzá az «AFP» jelentése.