Szabad Nép, 1953. március (11. évfolyam, 60-90. szám)

1953-03-01 / 60. szám

VASÁRNAP, 1953 MÁRCIUS 1 Szabó Ferenc Kossuth-díjas, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze: Anoszov és Rosztropovics emlékezetes zenekari hangversenye Szovjet művészvendégeink nagyszerű hangverseny-sorozatában közönségünk pén­teken este ismét emlékezetes élménnyel gazdagodott. Nyikoláj Anoszov, az OSZSZSZK érdemes művésze ezúttal a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát ve­zényelte, s a hangversenyen közreműkö­dött Msztyiszlav Rosztropovics, a fiatal Sztálin-díjas gordonkaművész. Msztyiszlav Rosztropovics már nem is­­meretlen a magyar közönség előtt: 1949-ben részt vett- a Budapesti Világifjúsági Talál­kozó nemzetközi zenei versenyén, s feltű­nést keltő remek játékával megnyerte hangszercsoportjában az I. díjat. (Azóta 1950-ben a Prágában tartott nemzetközi zenei versenyen is első díjat nyert.) Rosztropovics még egészen fiatal ember, de máris hangszerének mesterei közé tar­tozik. Előadását a tökéletes biztonság, a magasrendű zenei ízlés és a mélyen átélt költői tolmácsolás jellemzik. Fölényes tech­nikai tudásával a legigényesebb játék­problémákat is könnyedén megoldja, de ez a nagyszerű mesterségbeli készség mű­vészetében sohasem öncél — mint azt a burzsoá előadóművészeknél oly sokszor láttuk — hanem csupán eszköz, a minél eredményesebb kifejezés, a zeneközlő mon­danivalójának minél tisztább, gazdagabb, szárnya­lóbb megszólaltatására. Vendégművészünk Saint-Saëns sokszor játszott, kedvelt a-moll gordonkaversenyé­nek magánszólamát adta elő. A színes, dallamos versenymű megszólaltatása hatá­sosan­ szemléltette a művész kivételes elő­adó erényeit. Keze alatt a rendkívül ké­nyes és szeszélyes hangszer tökéletes zen­géssel (a négy húr hangszíne és hang­erőssége teljesen kiegyenlített hangzással) szólalt meg. Játéka az erőteljes, széles len­­dületű fokozásokban is, a leheletszerűen finom árnyalatokban is salaktalanul tiszta, minden mellékzöngétől mentes. Tolmácso­lásában a versenymű szólója teljes szép­ségében kibontakozott; különösen tetszett a menüettszerű zenekari résznél a szóló­gordonka szélesen ívelő, zengő dal­­lamraj­­za. Rosztropovics úgy mutatta meg a mű­vet, ahogyan talán csak a tavalyi magyar­szovjet barátsági hónap gordonkaművész vendégétől, J. Szlobodkintól hallottuk. A hangversenyt vezénylő Anoszov pro­fesszor is, Rosztropovics is nagyszerű pél­dáját adta, hogy a szocialista­ realizmus elvei a zenei előadóművészetben — a mű­vek eszmei mondanivalójának mély, min­den sallangtól mentes feltárásával — mi­lyen művészi eredményre vezetnek. Ennek legfeltűnőbb példája volt Anaszov Erkel­tolmácsolása. Vendégünk annyira belemé­lyedt a «Hunyadi László»-nyitány zseniá­lis zenéjébe, annyira megmutatta a zenemű eszmei mondanivalóját, hogy az előadás alatt egy pillanatig sem gondoltunk arra: Erkelnek ezt az alkotását csak nemrég ismer­te meg a karmester. Anaszov vezénylésében a nyitány viharos drámaisága épp­úgy, mint változatos időmértékei és színes dinamikája azzal a természetességgel érvényesültek, ahogyan a több mint százéves mű hazai előadásai kikristályosították. Az est harmadik számaként Dvorzsak V. «Az új világból» melléknevet viselő szimfó­­niáját hallottuk. A mű gyakran szerepelt hangversenyeinken, közönségünk szereti, újra és újra szívesen meghallgatja a nagy cseh zeneköltő remekét. Dvorzsak négy éven át (1892—1895) a newyorki kon­zervatórium igazgatója volt. Szimfóniája ennek a­ korszaknak a szülötte; tele van só­­várgó honvággyal, mélyen drámai össze­ütközésekkel, s a századforduló Amerikája dollárt hajszoló, embertelen tülekedésének ábrázolásával. A mű hiteles megszólaltatása nagy igényű­ karmesteri feladat. Vannak dirigensek, akik egyoldalúan a mű líraiságát hangsúlyozzák, mások a drámai konfliktusokat élezik ki túl­ságosan. Nyikolaij Anaszov értelmezése töké­letes összhangban szólaltatta meg a mű gazdag érzelmi világát, sokrétű mondani­valóját. Láthatóan a szimfónia eszmei tar­­talmából indult ki, s eközben felszínre hozta a partitúra legrejtettebb, a legtöbb karmes­ter vezénylésében el-elsikkadó zenei hang­súlyait is, s tökéletesen beillesztette a mű nagy egészébe. Karmester-egyéniségének szuggesztív ereje, vezénylésének tökéletes biztonsága kitűnő teljesítményre ragadja az együttest. A zenekar lendületes, pontos játé­kából valósággal sugárzott: ilyen művész vezetésével öröm, gyönyörűség muzsikálni A Zeneművészeti Főiskola nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség minden bi­zonnyal sokáig emlékezni fog a­ hangver­seny élményére. De emlékezni fognak mu­­zsi­kusai­nak is, akik sokat tanulhattak a két kiváló szovjet művész pél­damutató telje­sítményéből. Vendégeink sikerére jellemző, hogy a közönség — amely a régi és még mindig elevenen élő rossz pesti szokás sze­rint a­ hangverseny befejezésekor legtöbb­ször már az utolsó ütemeknél készülődik, hogy első legyen a ruhatári tülekedésben — ezúttal is, mint szovjet vendégeink fellé­pésekor estéről estére, hosszú időn át a he­lyén maradt és forró lelkesedéssel, zúgó tapssal hívta ki újra ás újra az emelvényre a kiváló karnagyot. M. Rosztropovics nagysikerű szólóestje Msztyiszlav Rosztropovics Sztálin-díjas gordonkaművész szombaton este szólóes­tet adott a Zeneművészeti Főiskola nagy­termében. A kiváló gordonkaművész műso­rán klasszikus, romantikus művek és szov­jet alkotások szerepeltek. A hangverseny bemutatóját, Prokofjev C-dur gordonkiaszo­­nátáját a közönség hatalmas tapsviharral fogadta. Az első országos képzőművészeti tanácskozás második napja A Magyar Képzőművészek és Iparmű­vészek Szövetsége rendezésében szomba­ton az Újvárosháza közgyűléstermében folytatták az első országos képzőművészeti tanácskozást. A tanácskozáson megjelen­tek Non György, a népművelési miniszter első helyettese, Mihályfi Ernő és Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettesek. A tanácskozás második napját Pátzay Pál Kossuth-díjas szobrászművész, a Ma­gyar Népköztársaság kiváló művésze nyi­totta meg, majd a részvevő képzőművé­szek és kritikusok élénk vitában tárgyal­ták meg a képzőművészeti élet időszerű problémáit. A vitában felszólalt Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes is. (MTI) Magyar könyvkiállítás Moszkvában Moszkva, február 28. (TASZSZ) A magyar-szovjet barátság hónapja al­kalmából a Szovjetunió Tudományos Aka­démiája társadalomtudományi, osztályának könyvtárai kiállítást rendezett magyar tu­dományos és szépirodalmi művekből. A kiállítás anyaga a Magyar Dolgozók Pártjával, a szocializmus építésében elért sikerekkel, a magyar népnek a szabad­ságért és a függetlenségért vívott évszáza­dos harcával foglalkozik. KÉT SEREG Jónéhány éve érzöm magamban ezt a történetet. Nem velem esett meg, de a fiatal orvos, aki átélte, még évek múltán is olyan megrendülten mesélte el, hogy él­ménye személyes emlékként élt tovább hal­lga­tóiban.★ A háború utolsó hónapjaiban történt— mesélte. — Mint katonaor­vost egy német egységhez helyeztek át. Egy különleges alakulathoz kerültem, amelynek, mint később megtudtam, az volt a fő feladata, hogy a szovjet felderítő osz­tagok ellen vegye fel a küzdelmet. Az ala­kulat parancsnoksága egy borospincében tanyáért. A pincét domb oldalából vájták ki, olyan mélyen rejtőzött a földben, hogy­ a parancsnokságon a legcsikorgóbb téli na­pon is kellemes volt a hőmérséklet. A pin­ce boltozatán úgy csillogott a penész, mintha cseppkő lett volna, s a néhány bentmaradt hatalmas teli hordó könnyű al­koholpárát lehelt ki magából. Egy éjszaka hat szovjet katonát kísér­tek a parancsnokságra. A fegyvertelen fog­lyokat tíz fegyveres, géppisztolyos német katona vette körül. Mi­kor a pince nehéz tölgyfaajtaja becsapódott utánuk, mintegy jelszóra talpon termett az egész parancs­nokság. Régen vadásztak már foglyokra; a szovjet csapatok hadmozdulataiból kép­telenek voltak bármilyen következtetést is kihámozni a szovjet parancsnokság haditer­véről; már csak a foglyok vallomásában reménykedtek. Von Stahlberg százados, a németek pa­rancsnoka úgy felvillanyozódott a zsákmány láttán, hogy a kanyargós lépcsőn lefelé botorkáló csoport elé akart sietni. De ez­után erőt vett felindultságán, feszesen megállt a hatalmas kecskelábú asztal mö­gött, melyen az egész egybeharácsolt bi­rodalom térképe feszült. Ott várta be a je­lentést. A német őrmester keményen jelentette, mintha csak a gyakorlótéren lett volna: — Hat szovjet felderítőt tűzharcban el­fogtunk, öt sértetlen, egy comblövést ka­pott ... Mindenki a sebesült szovjet katonára né­zett. Bár sebtében bekötözték a sebét, a vér las­san szivárgott a kötés alól, s csillogva jelölte meg az utat a pinceajtótól a szá­zados asztaláig. Fiatal fiú volt a sebesült, szinte gyerek még. Kerek arca telehintve szeplővel, s szeme kék színén látszott, hogy milyen vidáman nézhet vele máskor a világba. Most homályos volt a tekintete a láztól és a fájdalomtól. A parancsnokuk — úgy emlékszem, főhadnagy volt a rangja­­— hónap alatt átkarolva a fiút, olyan gyön­géden segítette a járásban, mintha egyéb gondja nem is lett volna eb­ben a pillanat­ban. A "sebesült néha ráhajtotta fejét a­­ nála jóval alacsonyabb, zömök főhadnagy vállára, így álltak meg a százados asztala előtt. Von Stehlberg mosolyogni kezdett, s kü­lönös módon, a mosolytól egyszerre jóval öregebbnek látszott. Azt hittem addig, hogy ha­rmincesztendős sincsen, de ahogy attól a dühös fintortól átrendeződtek a ráncok az arcán, eszelős vénembernek tűnt nekem. Tudtam róla, hogy’ezer holdja van­ Thü­­rin­giában, és megértettem a hiúz-mosolyt, amellyel a szovjet katonákra nézett. "— Szóval ezek a felderítők megadták ma­gukat? — fordult a fogolykísérők parancs­nokához. A­ német őrmester ismét haptákba vágta megát. — Alázatosan jelentem, nem adták meg magukat. Elfogyott a lőszerük. Egészen a falu széléig merész­kedtek előre. Bekerítet­tük őket. Hárman elestek, a többiek kivág­tá­k magukat, ezeket elfogták. Saját vesz­teség ... A százados akkorát ásított, hogy az őr­mester hirtelen abbahagyta a jelentést. A «saját veszteség» láthatóan nem érdekelte a századost. Tekintetével sorra felmérte a foglyokat, mintha azon töprengene, melyik­nél kezdje a vallatást, hol talál a legki­sebb ellenállásra. Előlépett az asztal mö­gül, s hátrakulcsolt kézzel többször is kö­rülsétálta a csoportot. A német katonák úgy ugrottak félre az útjaiból, mintha dró­,­ton rángatták volna őket, de arcukat, me­rev, személytelen tekintetüket mágnesként vonzotta maga után a körbe sétáló pa­rancsnok Odakint cudar világ lehetett, mert a pince falai szinte szünet nélkül remegtek a domb körül becsapódó lövedékektől. Egy-egy erő­sebb rázkódás után a megkocsonyásodott penészcseppek furcsa zöld eső módjára hul­lottak alá a boltozatról. — Ezt a tüzet úgy lá­tszik maguknak kö­szönhetjük — mondta a százados gúnyos derűvel a foglyoknak. — Nagyon értékesek lehetnek A szovjet katonák figyelmesen hallgatták a hebegő tolmácsot, s miikor megértették, mit mond, mosolyogni kezdtek. Még a sebe­sült is mosolygott A «saját aknáik» be­csapódása a pince körül, valósággal ott­honossá tette számukra a környezetet. A kö­zeli robbanásoknál elismerően, vidáman villant egymásra a tekintetük... Ez már sok volt a századosnak, ismét az asztal mögé ugrott, homloka közepén olyan éles ránc futott végig, hogy szinte kétfelé szel­te az egész arcot. A sebesült fogoly felé bökött kesztyűs kezével, azután elüvöltötte magát: — Mondja meg azonnal, honnan lőnek az aknavetőik. A sebesült kiegyenesedett, homlokára ta­padt nedves haját ujjaival hátrafésülte, majd egy pillanatra a parancsnokára né­zett A zömök főhadnagynak alig mozdult az ajka, inkább a szeme mondott valamit. A fiatal katona nyomban megértette. A borospince berendezését kezdte nézegetni, mintha nem is hallotta volna a százados kérdését. A német katonák feszült várakozással figyeltek parancsnokukra. Volt közöttük, aki elsápadt, a gondolatra, mi következik most. Von Stahlberg bűvészre emlékeztető mozdulattal, hosszú csizmája szájából va­lósággal elővarázsolt egy kutyakorbácsot. Egyszerre csak ott suhogott a kezében. Századokon át öröklődött, jellegzetes föl­desúri mozdulat volt ez. — Hozzátok ide a kölyköt — mondta hirtelen berekedve. Talán be sem fejezte még a mondatot, mikor a legközelebb álló két német katona már megragadta a sebesült karját. Tudták a tekintetéből és hangjából, mit fog parancsolni a százados. De alig fogták meg a fiút, a szovjet főhadnagy hihetetlen erővel és gyorsasággal egy szempillantás alatt Letépte kezüket a sebe­sült karjáról. — Ez az ember sebesült — kiáltotta lángra gyűlt arccal — hagyják békében. A százados lassan a pisztolytáskája felé nyúlt, de szemét nem vette le a szovjet parancsnokról. Mintha azt fürkészte volna kíváncsian, hogyan fogadja ez a kőből vé­sett, kemény arc a halált... S ebben a pillanatban a levegőbe emel­kedett az egész domb, pincéstől, hordós­tul, katonástul. Mi legalább úgy éreztük. A falak felnyögtek a rettentő nyomástól, a levegő olyan sűrű lett, hogy szinte össze­nyomta a tüdőt, s a pincefel­járatba zúdu­ló kövek és földtömeg robaja még a rob­banás zaját is elnyomta. Vaksötét támadt; szemünk, orrunk és szánk sűrű porral és földízzel telt meg. Sokáig halálos csend volt. A félelem hiányzik az ilyen pillana­tokból; az ember csak arra tud gondolni: él-e, vagy meghalt már. S addig nemigen szólal meg, amíg ezt el nem döntötte ma­gában Majd innen is, onnan is apró só­hajok szálltak a sötétből, mint amikor ál­mában sóhajt az ember. S azután végre az első emberi hang, a­z élet hangja. Va­lósággal fénylett a sötétben. Rövid, vidám rikkantás hangzott. Az egyik szovjet ka­tona kiáltott, később tudtam csak meg, hogy a szeplős Misa volt, a sebesült. Azt kiáltotta a betemetett pince mélyén, a por­ban a sötétben és a pusztulás szélén is lelkendezve: — Találtunk! Az első emberi hang abban az élet­­halál közötti­ bizonytalanságban olyan él­mény volt, hogy senki nem gondolt arra,­­mit kiáltott a fiatal katona. Nekem is csak jóval később jutott eszembe, hogy itt, az el­lenség karmában­ is a saját seregéhez tar­tozott. Olyan örömmel töltötte el a pontos találat, mintha sok-sok kilométerre tőlünk, szovjet tüzérek közt figyelte volna az akna röptét s a pompás célzást. Misa hangjára megelevenedett a pince. Gyufák sercentek, zseblámpák sugara tapo­gatta végig az embereiket és a pincefalat. Von Stalhberg a rémülettől megkövülve, még mindig a parancsnoki asztal mögött állt, s a birodalom térképe fölé görnyedt. A fényre és mozgolódásra lassan felegyenesedett. Haja olyan fehér lett a szállongó mészpor­­tól, mintha megőszült volna. A pisztolyt még kezében szorongatta, s most olyan ér­telmetlenül meredt a fegyverre, mintha fo­galma sem lett volna arról, hogy néhány perce még gyilkolni akart vele. Valóban, nem sok értelme volt már a fegyvernek: mindnyájan tudtuk, ha ebben a betemetett, levegőtlen pincében megölnek valakit, a ha­­lott néhány nap alatt valamennyiünkön bosszút áll. Nem voltak többé foglyok és foglyul ejtők, fogva voltunk valamennyien. Von­­Stahlberg még megpróbált paran­csolni. — Ássák ki a bejáratot A német katonák vonakodva tápászkod­­tak fel, s csákányok, gyalogsági ásók után kutattak a törmelék közt. A légnyomás úgy elfújta ragyogó fegyelmüket, mint a petró­leumlámpa lángját. Látszott rajtuk, hogy nem is a­ százados — inkább az életösz­tön parancsának engedelmeskednek. A szovjet katonák a pince sarkába hú­zódva, tudomást sem vettek a németektől. Fekhelyet készítettek a sebesültnek, meg­­itatták kulacsaikból, azután halkan tanács­kozni kezdtek. Nem sokáig tanakodtak, a főhadnagy felállt, s az egyik szemüveges, verejtékező német kezéből kivette a csá­kányt. A német — talán tanító lehetett va­lamelyik kisvárosban — zavart mosollyal zökkent vissza pokrócára. — Azt hiszi, van­­ segítség? — kérdezte szinte könyörögve. A szovjet parancsnok nem válaszolt, a katonáihoz szólt valamit csendesen. A szov­jet harcosok erre, éppen úgy mint főhad­nagyuk, elvették a csákányt azoktól a né­met katonáktól, akiknek kezében sehogyan sem állt a szerszám, s parancsnokuk nyo­mába haladva­ tágítani kezdték a­ bejára­tot... Alig beszélt valaki a pincében, csak a csákányok zuhogása, s a ritkuló levegővel küszködő tüdők zihálása hallatszott. Nem tudom, mennyi idő telt el: órák-e vagy napok. Akinek járt még az órája, az sem nézte meg. Senkinek nem volt kedve ahhoz, hogy a hátralévő életét méricskélje. A német katonák nagy része abbahagyta már a csákányozást, s behúnyt szemmel nyúlt el a pokrócokon, priccseken. Később a szov­jet főhadnagy is parancsot adott katonái­nak: — Abbahagyni Hiába fogyasztjuk az oxigént. — Azután Stahlberghez fordult, aki ágyán ülve, lárva-merev arccal bá­multa az oroszokat. — Így nem jutunk semmire, legalább harminc köbméter van rajtunk. Közte szikla is — Majd csendesen hozzátette: — én bányász vagyok. A szemüveges tanító feljajdult: — úgy pusztulunk el, mint a patkányok. A főhadnagy hosszan nézett rá, de a ka­tonáinak válaszolt: — Nekünk haza kell jutnunk. Minden áron haza Von Stahlberg váratlanul nevetni kez­dett. Nevetett is, köhögött is egyszerre, úgy­ szakadtak ki belőle a szavak: — Haza?... Tudja, mi a maguk hazá­ja?... Hamu — ordította — hamu, meg lyuk. Csupa hamu és lyuk... örültek... haza — lihegte, és úgy esett végig az ágyon, mintha eszméletét vesztette volna. A főhadnagy legyintett és­ hátat fordított neki. Kemény arca olyan különösen lággyá, gyöngéddé változott, amikor a katonáira nézett, hogy nem tudtam a szemem levenni róla. — Mit tudja ez — mutatott Stahlbergre — mi fog kinőni abból a hamuból, micsoda ország... — Azután újra a német kato­nákhoz fordult: — oltsák el a lámpát, pusz­títja a levegőt. Majd mást próbálunk. A németek szó nélkül engedelmesked­tek ... Nem tudom, meddig hevertünk koromsö­tétben a nyirkos pokrócokon. Néma csend volt; egyetlen nesz sem vallott arra, hogy kintről a segítségünkre sietnének. Mit szá­mított a németeknek a húsz betemetett em­ber, amikor odafenn tombolt a harc. . Csak a sebesült szovjet katona kiáltott fel néha lázálmában. A kedvese nevét, a fa­luja nevét mondogatta, máskor meg — mintha rohamra indult volna — olyan fé­nyesen, tisztán kiáltotta: hurrá, hurrá Úgy látszik, az ismerős hurrázás a ha­lálfélelmet és a gyűlöletet egyszerre lob­­bantotta fel a századosban.­­ — Intézzétek már el — üvöltötte esze­lősen — hiszen ez bennünket gyilkol ál­­mában is. De a parancsra nem mozdult meg senki. . Von Stahlberg felült a priccsen, felkat­tintotta zseblámpáját, s a fénysugárral végigpásztázta katonái arcát. Sápadt, ko­nok, zavaros és gyűlölködő tekintetek bá­multak bele a fénybe. Senki se moccant. A százados lélegzetet vett az újabb ordí­tághoz, de valaki kirúgta kezéből zseblám­páját, s­ ettől a kiáltás is bennerekedt. — Hagyjon minket a fenébe — dör­­mögte az őrmestere — úgyis itt döglünk mindnyájan. A százados nem válaszolt, úgy vágta magát végig az ágyán, hogy megnyekkent alatta a szalma. Később hallottuk, hogy a rumos kulacsa után kotorászott. A tisztek komoran hallgattak, majd meg­­gyújtot­ták a petróleumlámpát és — rá sem hederítve katonáikra — kártyázni kezdtek. A szovjet főhadnagy végigjárt a kivilá­gosodó pincében, azután magyarázott va­lamit a katonáinak. Azok, mintha csak ott­hon lettek volna, nyomban munkához lát­tak. Néhány csákányütéssel leszerelték a pincén végigfutó vízvezeté­kcsövet, majd a bejárattal szemközt, a pincefal egyik ha­­sadékába illesztették. Figyelve, óvatosan kezdték befelé verni a hosszú vascsövet a falba. Az egyik német tiszt felhorkant: — Meg-­ őrültek ezek, mit akarnak? — Élni — mondta a szovjet parancsnok a tolmácsnak anélkül, hogy levette voln­a szemét a hasadékba nyomuló csőről. — Levegőhöz kell jutni, különben megfulla­dunk ... A tisztek pedig oltsák el a lám­­pát — csattant fel­ a hangja. A német tisztek kezében megállt a kár­­tya. — Ez megveszett — pattant fel az egyite­s pisztolya után kapott. De ugyanakkor néhány katona­­ kezében­ is megzörrent a géppisztoly, s a német őrmester akkorát ordított, mintha az élete függne tőle. — Oltsák el a lámpát, nem­ hallották? A tisztek eloltották a lámpát. Csak né­­­hány zseblámpa fénye világította meg a vascső végét, melyen szaporán csengett a csákányok lapjai. Már öt-hat német katona dolgozott együtt az oroszokkal. Néhány* órai munka után pihenőt rendelt a fő-* hadnagy. A hirtelen csöndben egyszerre nagyon­ közelről csákányütések hallatszottak Vala­mennyien ugyanarra gondoltunk: órák ót­a folyhat odakinn a mentőmunka, csak nem hallottuk a benti kopácsolástól. A lámpák újra felgyulladtak, már senkinek sem volt drága a levegő. Von Stahlberg is magához tért: lassan­­felült az ágyon Akkorát nyúj­tózott, mintha mély álomból ébredt volna. Kényelmesen felcsatolta derékszíját, vállszí­ját, s közben feszülten figyelt az erősödő csá­kányzuhogásra. — Tíz perc múlva ideérnek — mondotta olyan jelentősen és gőgösen, mintha mind­ez az ő akaratára történt volna Azután a vigyázztva merevedett katonák néma sor­fala közt visszament a kecs­kelábú parancs­­noki asztalhoz: — A kihallgatást folyta­tom A szeplős Misa hirtelen felült a szato­mán, de nem a századosra figyelt, éppen ellenkező irányba. Úgy látszik, a láz éle­sebbé tette hallását. Nagyon messziről, s számunkra érthetetlenül, kiáltásféle hang­zott a falon túl. Misa hangja halk volt, de világos, értelmes. Mintha hirtelen elszállt volna belőle a láz. — Nem halljátok, ez Petyka hangja —■ suttogta. — Azt kérdezi, merre vagyunk. A második kiáltást már valamennyien megértették. A főhadnagyra néztek. Az mo­solygott és felemelte kezét. A jelre hatan kiáltottak egyszerre, s olyan erővel, hogy megremegtek a pincefalak: Sztálin, Sztálin ... S még visszhangzott a név a boltívek alatt, mikor egy hatalmas ütés­től, széles rés támadt a bejáraton. A hir­telen beözönlő fény vakította szemünket, mégis mindannyian, szomjas tüdőkés, a világosság felé tódultunk. Sokan meg sem fordultak, mikor pisztoly dörrent hátunk megött, a pince mélyén. Tudtuk, hogy Von Stahlberg pisztolya szólott, s hogy ő zuhant rá tompa puffadással a parancsnoki asz­­talra szegezett birodalmi térképre. Hámos György SZABAD NÉP Grotewohl elvtárs beszéde a Német Demokratikus Köztársaság dolgozó parasztságának Berlin, február 28. (MTI) Lipcsében megkezdődött a Német Demo­kratikus Köztársaság dolgozó parasztságá­nak országos kongresszusa, amelyen a me­zőgazdasági termelőszövetkezetek, gép- és traktorállomások, egyénileg gazdálkodó kis­es középparasztok, az állami birtokok és agrártudományi intézetek kétezer képvise­lője mellett részt vesz a szovjet kolhozpa­­rasztok kilenctagú küldöttsége, valamint a lengyel, a csehszlovák, a magyar, a román és a bolgár szövetkezeti parasztság kül­döttsége is. Csütörtökön délután adták át a kitünteté­seket azoknak a földműveseknek, akik az 1952. évi mezőgazdasági munkaversenyben a legjobb eredményt érték el. A kongresszus megnyitása alkalmából rendezett sajtóértekezleten közölték, hogy a kongresszus előkészítésének ideje alatt a Német Demokratikus Köztársaságban 300 mezőgazdasági termelőszövetkezet és 445 előkészítő bizottság alakult. A kongresszus pénteken kezdte meg ta­nácskozásait. Nagy lelkesedéssel fogadták Wilhelm Pieck köztársasági elnök üdvözlő levelét, amelyben közli, hogy a Német De­mokratikus Köztársaságban már 2800 mező­gazdasági termelőszövetkezet működik. Wilhelm Pieck levelében meleg szívélyes­séggel köszönti a Szovjetunió, a népi de­mokratikus államok és Nyugat-Németország parasztságának Lipcsében megjelent képvi­selőit, valamint a Német Demokratikus Köz­­társaság dolgozó parasztságának a kon­gresszuson részvevő 2000 küldöttét. A kongresszus részvevői szűnni nem akaró tapssal fogadták Bogdanovnak, a szovjet küldöttség vezetőjének üdvözlő be­szédét. Ezután Otto Grotewohl miniszterelnök mondott beszédet, amelyben a többi között a következőket emelte ki: — Németország Szocialista Egységpárt­­jána­k második pártértekezletén határozat született arról, hogy a Német Demokra­tikus Köztársaságban meg kell kezdeni a szocializmus alapjainak tervszerű megte­remtését. Ez a határozat irataik­kal alkotó­­energiát­ váltott ki dolgozóinkból, feltártai előttük a szocialista társadalmi rend fel­építésének nagyszerű távlatát. Nagy szo­cialistás ipartelepek épülnek a Német De­mokratikus Köztársaságban, amelyek az­ országos kongresszusán szágunk társadalmi szerkezetét is megvál­tozt­at­ják. — Mezőgazdaságunkban szintén hatal­masak a változások. Dolgozó parasztsá­gunk önként, határozottan és bátran tér át mind szélesebb körben a szétforgácsolt kistermelés útjáról a szocialista nagyüzemi termelésre a mezőgazdaságban. A mező­­gazdasági termelés új formája, a termelő­szövetkezet, egyre nagyobb tömegeket hó­dít meg. Dolgozó parasztságunk ezzel le­rakta mezőgazdaságunk fellendülésének és a falusi dolgozók szebb és kulturáltabb életének alapját.­­ Míg a földreform, a nagybirtokok ki­sajátítása a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének első nagy sikere volt, a földműves termelőszövetkezetek megteremtése olyan lépést jelent, amely falvaink teljes politikai, technikai és kultu­rális átalakulását eredményezi. — Művelt, széleskörű érdeklődéssel bíró és műszaki téren is képzett új emberek nőnek fel, akik céltudatosan valósítják majd meg a szocializmus felépítését. Álla­munk és kormányunk mindig fontos felada­tának tekintette a dolgozó parasztság meg­segítését. — A szocialista Szovjetunió felbecsülhe­tetlen segítséget nyújtott dolgozó paraszt­ságunknak. Földjeiken szovjet traktorok, kombájnok és más korszerű mezőgazdasági gépek dolgoznak. Ez kézzelfogható tanú­­bizon­yságot tesz a Szovjetunió baráti béke­politikájáról. Otto Grotewohl ezután a nyugatnémet mezőgazdaság helyzetét ismertette, majd így folytatta: — Mi a békés szocialista építést szegez­zük szembe az amerikai imperialisták és bonni lakásaik pusztító terveivel. Az 1953. évi népgazdasági terv teljesítése új, nagy fel­adatokat ró minden dolgozóra, s így a dolgozó parasztságra is. Nagy i­pari cél­jaink megvalósítása mellett meg kell ja­vítanunk a lakosság élelmiszerellátását és az ipar nyersanyagellátását.". . A jó tavaszi munka gazdag termést eredményez és ezzel emeli az egész nép anyagi jólétét. Harcoljatok bátran és kitar­tóan az 1953. évi népgazdasági terv telje­sítéséért. Szoros szövetségben a munkás­­osztállyal, építsétek fel a szocializmust a Német Demokratikus Köztársaságban — fejezte be nagy lelkesedéssel fogadott be­szédét Grotewohl miniszterelnök. A lengyel külügyminisztérium okiratgyűjteménye iz amarilai tormám­­onnuo a anni Varsó, február 28. (PAP)A Lengyel Népköztársaság külügymi­nisztériuma könyvet adott ki «Okiratok az Egyesült Államok kormányának a népi Lengyelországgal szemben folytatott ellen­séges tevékenységéről» címmel. A könyv 56 okiratot tartalmaz, köztük diplomáciai jegyzékeket, kormánynyilatkozatokat, par­lamenti viták és bírósági tárgyalások jegy­zőkönyveit stb. Ezeknek az okiratoknak mindegyike ar­ról a tényről tanúskodik, hogy az Ame­rikai Egyesült Államok kormánya ellensé­ges politikát folytat a lengyel állammal szemben, olyan politikát, amely a népi Lengyelország szuverenitása és államrend­je ellen irányul. A közzétett okiratok bi­zonyítják azt is, hogy az Egyesült Álla­mok kormányának Lengyelországgal szem­ben tanúsított ellenséges magatartása a teljes egészében agressziós amerikai poli­tikából fakad. Az okiratok — az ameri­kai imperialis­táknak a Lengyel Népköztársasággal szem­ben folytatott ellenséges tevékenységében mutatkozó három fő irányzatnak megfele­lően — három csoportra oszlanak: 1. A lengyel állam függetlensége és te­rületi épsége ellen irányuló tevékenység, amely Lengyelország nyugati határai elleni támadásokban és az új náci­ militarizmus felélesztésében, valamint a nyugatnémet­­országi revanspolitika szításában nyilvá­nul meg. 2. A gazdasági háború politikája, a náci megszállóik által elhurcolt lengyel tulajdon visszaadásának megtagadása, ke­reskedelmi megkülönböztetés, megkülön­böztetés a lengyel hajózással szemben, a gazdasági blokád politikája. 3. Kísérletek a lengyel állam belügyeibe való beavatkozásra, felforgató-, kém- és szabotázscselekmények szervezése az Egye­sült Államok diplomáciai képviseletének segítségével, sőt amerikai katonai repülő­gépek és amerikai katonai felszerelés fel­­használásával. A Lengyel Népköztársaság külügymi­nisztériuma által közzétett okiratgyűjte­­mény egyúttal képet ad azokról a mód­szerekről, amelyeket az Egyesült Államok kormánya világuzel­mi törekvéseinek el­érésére felhasznál. Ez a­ gyűjtemény nem­csak vádirat az Egyesült Államok vezető­körei ellen a világ közvéleménye előtt, ha­nem figyelmeztetés is arra a veszélyre, amelyet az amerikai imperializmus vala­mennyi ország szuverenitása és az egész világ békéje számára jelent. A Lengyel Népköztársaság külügymi­nisztériuma által kiadott okiratok egyben tanúságot tesznek a­ lengyel kormány bé­kepolitikájáról. Bizonyítják a népi­ hatalom erejét és azt az egységet, amelyben a len­gyel nép eddig is ellenállt és továbbra is ellenáll a hazája területi épségét és füg­getlenségét fenyegető imperialista tervek­kel szemben és az egész béketáborral együtt tűrhetetlenül védelmezi a béke ügyét. 3 A. M. Vasziljevszkij marsall távirata Farkas Mihály hadseregtábornokh­oz Miniszter Elvtárs! A Szovjet Hadsereg és Haditengerészeti Flotta 35. évfordulójára küldött távozó létéért és a magyar néphadsereg harcosainak, tisztjeinek és tábornokainak foklyansár­­gaiért fogadja szívből jövő köszönetemet A. VASZILJEVSZKIJ a Szovjetunió marsallja, a Szovjetunió hadügyminisztere A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériumának jegyzéke a jugoszláv külügyminisztériumhoz Szófia, február 28. (TASZSZ) A Bolgár Népköztársaság külügyminisz­tériuma február 26-án a szófiai jugoszláv nagykövetség útján jegyzéket intézett a jugoszláv külügyminisztériumhoz. A jegy­zék a többi közt a következőket mondja: A Bolgár Népköztársaság külügyminisz­tériuma a Jugoszláv Szövetségi Népköztár­saság külügyminisztériumához intézett több előző jegyzékében számos tényt sorolt fel, amelyek azt bizonyítják, hogy a jugoszláv kormány ellenséges politikát folytat a Bol­gár Népköztársasággal és a bolgár néppel szemben. E politika érdekében Jugoszlá­via területén kémeket és kártevőket tobo­roznak és képeznek ki, akiket azután bol­gár területre dobnak át, hogy ott végre­hajtsák a rájuk bízott kém- és kártevő feladatokat. Jugoszláv szervek a határon rendszeresen provokációkat követnek el, hogy állandó feszültséget tartsanak fenn a bolgár-jugoszláv határon. A kegyetlen ter­ror következtében a Jugoszláviában élő bolgár állampolgároknak nincs meg az a lehetőségük, hogy érintkezést tartsanak fenn a belgrádi bolgár nagykövetséggel. A jugoszláv rádió és sajtó arcátlan és féktelen bolgárellenes kampányt folytat. A jugoszláv kormány ezzel akarja igazolni a Bolgár Népköztársasággal szemben el­lenséges politikáját és a jugoszláv nép bi­zonyos köreiben soviniszta hangulatot és bolgárellenes érzéseket akar ébreszteni. A jugoszláv kormány eme ellenséges po­litikájának, amely a Bolgár Népköztársaság ellen iránytű, jellemző állandó megnyilvá­nulása a jugoszláv külügyminisztérium és a jugoszláv hatóságok több arra irányuló cselekménye, hogy aláássák a normális diplomáciai kapcsolatokat a két ország kö­zött. A Bolgár Népköztársaság belgrádi nagykövetségét az UDB szervei teljesen el­zárják, a bolgár diplomáciai alkalmazotta­ikat példátlan megkülönböztető intézkedé­seknek vetik alá. A jugoszláv külügymi­nisztérium még 1949-ben különleges rend­szabályokat vezetett be, amelyek korlátoz­zák a bolgár diplomáciai alkalmazottak mozgásszabadságát Jugoszlávia területén. Ezek a rendszabályok nem érintették más belgrádi diplomáciai képviseletek alkalma­zottait. Később a jugoszláv külügyminisz­térium több ízben kiegészítő korlátozásokat vezetett be, amelyek következtében a bol­gár nagykövetség alkalmazottai ténylege­sen csak Belgrád egyharmad részén mo­zoghattak szabadon. A jugoszláv kormány , hogy megnehezítse a két ország diplo­máciai kapcsolatait , s nemkívánatos személlyé nyilvánította a belgrádi bolgár nagykövetség több alkalmazottját, noha semmivel sem tudta alátámasztani, hogy tevékenységük összeegyeztethetetlen diplo­máciai alkalmazotti mű­voltaikkal. 1952 júniusában a jugoszláv kormány újabb nehézségeket támasztott a két or­szág közötti diplomáciai kapcsolatok te­rén. Saját kezdeményezésére visszahívta a szófiai jugoszláv nagykövetség néhány al­kalmazottját, hogy leplezze, hogy azok visszaéltek a nagykövetség diplomáciai mentességével. A bolgár hatóságok a rendszeres­ provo­­kációk ellenére — a Bolgár Népköztársa­­­ság kormányának békeszerető politikáját követve — minden lehetőt megtettek, hogy elkerüljék a nehézségeket a Bolgár Nép­­köztársaság és Jugoszlávia diplomáciai kapcsolataiban, mert a Bolgár Népköztár-­ saság kormánya mindig tiszteletben tar­totta a nemzetgyűlés elnökségéhez akkre­ditált diplomáciai képviseletek diplomáciai mentességét és a nemzetközi jogot. A ju­goszláv külügyminisztérium — ellentétbezt a Bolgár Népköztársaság kormányának és a­ bolgár hatóságoknak ezekkel az erőfeszí­téseivel — 1953 január 29-i jegyzékében, minden ok nélkül követelte a Bolgár Nép­­köztársaság külügyminisztériumától a belgrádi bolgár nagykövetség alkalmazot­tai létszámának csökkentését. A Bolgár Népköztársaság külügyminisztériuma tilta­kozott ez ellen a­z alaptalan követelés ell­­en és 1953 február 5-i jegyzékében rá­mutatott, hogy a bolgár hatóságok nem támasztottak akadályokat és nem kötöttek­ ki feltételeket, ha a szófiai jugoszláv­ nagykövetség új munkatársainak kinevezé­séről volt szó és lehetőséget adtak, hogy Mladen Klenak úr, Bogdan Kavrics úr és mások, a szófiai jugoszláv nagykövetség 1952 júniusa után kinevezett alkalmazot­tai, elfoglalják állomáshelyüket. Ennek el­­­lenére K­ Ivanovot, Bulgária belgrádi ideiglenes ügyvivőjét február 13-án figyel­meztették, hogy a bolgár nagykövetség valamennyi diplomáciai alkalmazottjának el kell hagynia Jugoszláviát, kivéve egy dip­lomáciai alkalmazottat, aki a nagykövet­ség folyó munkáját fogja végezni Ily módon minden alap vagy konkrét vád nélkül kénytelen volt elhagyni Jugo­szláviát K. Ivanov nagykövetségi taná­csos, Bulgária belgrádi ideiglenes ügyvi­vője, Vaszil Nikolov, nagykövetségi elsős titkár és Nikola Krivlev alezredes, katonai attasé. A Bolgár Népköztársaság külügyminisz­tériuma megállapítja, hogy a jugoszláv szövetségi végrehajtó tanácsnak ez az új, ellenséges cselekménye szándékosan arra irányul, hogy még nagyobb nehézségeket­ támasszon a Bolgár Népköztársaság és­ Jugoszlávia kapcsolataiban. Nyilvánvaló, hogy ez az ellenséges lépés közvetlen fo­lyománya annak a politikának, amelyet rendszeresen folytat a Balkán békéje és biztonsága ellen, hogy háborús feszültsé­get teremtsen és tartson fenn a világ e részén, összhangban az agresszív atlanti tömb imperialista erőinek háborús tervei­vel. A Bolgár Népköztársaság külügymi­nisztériuma a leghatározottabban tiltako­zik a jugoszláv külügyminisztériumnál az­ ellenséges cselekedetek ellen A Bolgár­ Népköztársaság külügyminisztériuma kije­lenti, hogy kizárólag a jugoszláv szövetsé­gi végrehajtó tanács viseli a felelősséget­ a két ország közötti diplomáciai viszony rendszeres rontására irányuló politika kö­vetkezményeiért —­ fejeződik be a jegy­zék. Az amerikai Gestapo ügynökei ki akarják vallatni az ENSZ nemamerikai alkalmazottait is Az «AFP» jelentése szerint az ENSZ fő­titkára közölte a szervezet nemamerikai alkalmazottaival, hogy «az FBI ügynökei, az amerikai alkalmazottakkal kapcsolatban végzett vizsgálat kiegészítéséül, rövidesen őket is kikérdezik». A jelentés megállapítja, hogy az ENSZ amerikai alkalmazottainak az amerikai ha­tóságok és az ENSZ főtitkára között létre­­jött megállapodás értelmében részletes kér­­dőívet kellett kitölteniök múltbeli és jelen­­legi politikai tevékenységükről. «Az érdekelt körökben izgalmat váltott ki a­z a hír, hogy az FBI ügynökei a nem-­ amerikai alkalmazottaikat is kikérdezik» —­­fűzi hozzá az «AFP» jelentése.

Next