Szabad Nép, 1953. május (11. évfolyam, 121-151. szám)

1953-05-01 / 121. szám

PÉNTEK, 1953 MÁJUS 1 Nagysándor: Megdönthetetlen bástya Ú, májusra virradt a munkásosztály vezet­te dolgozó emberiség. A név szabadságát apró erdei füzeknél őrző partizán magába mélyed és pillanatokra álmodozás keríti hatalmába. Ott, ahol a tőkés országok beteg mellét a nagy kavernavárosok lyukgatják, utcára vonul a munkás, s ajkairól felhangzik a­ kiáltás: Békét, munkát, kenyeret! Egyre hatalmasabbnak érzi erejét, egyre nagyobbnak látja a sere­get, mely bátran szembeszáll a nyomorra, vérre éhes imperialista fenevaddal. Bírón tekint Keletre, Budapest, Varsó, Moszkva felé röpíti békegalambját. A legtöbbet oda a Kreml vörös csillagai fölé, ahol a halha­tatlan forradalmárok sírja előtt vonul a roppant tömeg, a szovjet emberek hatalmas egysége. És ott megértik ezeket az üzeneteket, megértik a világ minden népének célját, vá­gyát. Hatalmas ország! Győzhetetlen nép! Lánglelkű vezérek! Az egész emberiség me­rít erőt nagyszerű példájukból, amikor ut­cára vonul, legelőbb is rájuk gondol. Moszkvába vágyakozik ilyenkor az, aki még nem járt ott, de az is, aki ottjárt — mert ki feledhetné a moszkvai május elseje cso­dálatos élményeit? Egy néger munkás, afrikai, aki tavaly mel­lettem állt a Vörös-téren, sírva fakadt, amikor Moszkva toronycsúcsai közül megindult a gyönyörű emberár. Hogy milyen látomás töl­tötte el, nem tudom — talán a gyémántbá­­nyák mélyén dolgozó testvéreinek verítékes arca merült föl előtte, vagy a felszabadulás reménye gyötörte örömmel, de még nem tu­dott nevetni. Talán azt érezte, amit mi is mindannyian, hogy a látvány bűvös ereje ki­seper idegeinkből minden régi mértéket, két­séget, vitát, lelkünk megtelik az új világ esz­méjének szépségével. Egy asszony odébb ön­­kénytelenül kitárta karját, s valami olyan­félét suttogott: «Egyetlen család!»... Az érzés forrósága szinte lángragyújtotta a teret, ami­kor a Lenin-mauzóleum dísztribünjén megje­lent a béke vezére, a halhatatlan Sztálin. A tér mintha szűk lett volna, milliónyi hang egyszerre robbant. — Hurrát Keblem összeszorítja ez a gyönyörű emlék. Láttam, hogy a hős szovjet ifjúság, a ret­­tenhetetlen csillagos katonák mint vetik büszke fejüket a vezér felé, láttam a Szovjet­unió legjobb dolgozóit, e sok­ útú gazdag em­bereket, amint a menet legelején egyszerre léptek. Láttam a díszítőtechnika csodáit, a térre gurult erőműveket, gyárakat és gépeket, e menetbe varázsolt gazdag kolhoztel­deket, láttam a dédelgetett jelszavas táblákat, me­lyekre a végzett munka maga­s százalékait írták fel. A sorok között néhol a forradalom őszhajú veteránjait támogatták, asszonyok karon, százezer integető kis­babát vittek. És ezek az emberek, mintha a háborút rég el­feledték volna, nyoma sehol sem látszott az arcokon. A Német Demokratikus Köztársaság kül­döttsége a tribünről kis nemzeti zászlócskák­kal integetni kezdett a felvonuló szovjet em­berek felé, mire az ünneplő tömeg szinte egy­hangon kiáltott vissza német nyelven: «Éljen a­z egységes Németország!» A szovjet emberek arcáról sziklaszilárd békeakarat sugárzott, ez volt az a bűvös erő, amely mindnyájunkat megragadott, s amely szinte átgyúrt, átalakított bennünket. Ez a lebírhatatlan akarat sugárzik szét a világba, s állít a Szovjetunió mögé minden becsületes embert, nemzetet. Nos , hát ebben áll a Szovjetunió «hódító politikája»! A szovjet példa meg­hódítja az emberiséget az igazság, a béke, az élet szépsége eszméjének. Ám ez a hó­dítás éppen úgy erősíti a békéért harcoló népeket, mint magát a Szovjetuniót. Sztálin elvtárs, mielőtt elment közülünk, így fe­jezte ezt ki feledhetetlen utolsó üzenetében: «Pártunknak és országunknak mindig szüksé­ge volt és mindig szüksége is lesz a határon­­tú­li testvérnépek bizalmára, rokonszenvére és támogatására. Ennek a támogatásnak sa­játossága az, hogy mindennemű támogatás, amelyet bármely testvérpárt nyújt pártunk leékeszerető törekvéseinek, egyben támogatást jelent saját népe számára is a béke fenntar­tásáért vívott harcában». Mi, magyarok, bőven elmondhatjuk, hogy mit jelentett népünk számára ez a kölcsö­nös segítség. Kaptunk igazi szabadságot ezeréves szolgaság után. Kaptunk indító erőt a népszipo­lyozó úri rend megdöntésére, szabad földet az eke alá, szabad gyárakat a­ jólét termelésére, szabad tollat a tudo­mány, a nemzeti öntudat kiművelésére, sza­bad művészetet népünk igazi arcának meg­festésére, kaptunk boldog ifjúságot és derűs öregséget, minden munkánkban, kutatásunk­ban segítséget. Mindent kaptunk viruló édes­anyánktól, a Szovjetuniótól, kaptunk mindent ocsú nélkül, tiszta aranyat, ingyen. Ennek a hatalmas országnak ereje árad, viharzik már bennünk is. Nem vagyunk már elmaradt, koldus nép, nem tékozoljuk munkásaink verejtékét, tudósaink géniuszát, mi nem raboljuk el gyermekeink reménysé­gét; mi egy lépést se teszünk visszafelé a történelem országútján, áradó sorokban fel­sorakozunk a sztálini csillag, a Szovjetunió népe mögé és rendíthetetlenül követjük a szocializmus, a kommunizmus békés építé­sének diadalmas útját. A magyar nép sohasem engedi el a szov­jet nép feléje nyújtott jobbját. Esztergályo­saink nem felejtik Bikov éles szemét, a kő­művesek Savljugin ügyes kanalát, a szövők Dubjága fonalát, kohászok és tudósok Bar­­gyin akadémikus tanácsait, parasztjaink a jó termés szovjet mestereit­­— és a többi drá­ga elvtársat, aki önzetlenül segített nekünk. Így lett a közös szerszámból békefegyver, az örök barátság megbonthatatlan eszköze. S hozzánk hasonlóan a világ többi népe is felsorakozik Sztálin békezászlaja alatt. Régi májusok nyomorára új és egyre szaba­dabb májusok következnek. Moszkva mint egy óriási szív, egyre hevesebben lüktet, s a béke győzelmének bizonyosságával tölti meg az egész emberiség szívét. * ~j uiuivpiiu|/jum a oztv vjv^ vmi­berek a jól végzett munka tudatában szó­rakoznak, pihennek, miután nagyszerű győzel­­meket értek el a munkásosztály nemzetközi ünnepének tiszteletére indult versenyben. Április 28-án például országszerte elterjedt a karabanovi «III. Internacionálés pamut­kombinát kiemelkedő eredményének híre: négyhónapos tervüket határidő előtt teljesí­tették és április 27-én elkészítették az egy­­milliomodik méter terven felüli szövetet. S mert a szovjet emberek nem elégszenek meg az elért sikerrel , az üzem dolgozói vállalták, hogy év végéig további kétmillió méter szövetet adnak terven felül. Különös erővel lángolt fel a május elsejét megelőző hetekben a két hatalmas szovjet bányaközpont, a Donyec-medence és a Kuznyeck-medence dolgozóinak versenye. A donyeci 1. számú «Központi»-bánya dolgo­zói például a kuznyecki Kirov-bánya mun­kásaival versenyeznek. A Kirov-bányabeliek kötelezték magukat, hogy az eredetileg vál­lalt 35.000 tonna helyett 50.000 tonna szenet adnak terven felül ebben az évben. Fel­emelték vállalásukat a donyeciek is és áp­rilisban (26-ig) már nyolcezer tonna sze­net hoztak felszínre tervükön felül. Május elseje küszöbén az építkezések dol­gozói is arra törekszenek, hogy határidő előtt teljesítsék feladataikat, s így a nagy ünnepet OZ.V/VJV.I V­.O­ail­IU IVJilllCZyO’C UJ lalvcjs­ban, Kemerovóban például néhány nappal ez­előtt számos bányász költözött új laiká­sba, s május 1-ig újabb öt többemeletes lakóház építését fejezték be. Pompás ajándékot kap­tak Marganyec város bányászai: felépült a­­Vorosilov telep új kultúrpalotája. Krivoj Rogboj színtén új kultúrpalota építésének be­fejezéséről érkezett jelentés. A moszkvaiaknak a vöröstéri nagy felvo­nulás után számtalan pompás lehetőségük lesz a szórakozásra. Harmincnyolc teret ké­szítenek elő az előadásokhoz és a­ tánchoz. A szabadtéri előadásokon mintegy 50 színész­­brigád és 400 nemhivatásos művészcsoport lép fel. Huszonkilenc sportst­ad­ionban meg­nyitják a nyári sportszezont A mozikban 100 játékfilmet mutatnak be. A koncerttermekben, kultúrpalotákban és klubokban 35 nagy ün­nepi koncert és 12 gyermekelőadás lesz. Ezen­kívül egyéb helyeken még 250 koncertet és előadást rendeznek a gyermekeknek és húszat a felnőtteknek. Ünnepi előkészületekkel fogadják május elsejét a Szovjetunió valamennyi városában és falujában. Mindenütt gyűléseken vitatják meg a dolgozók nemzetközi ünnepének jelen­tőségét. A szovjet emberek a termelőmunká­ban elért új sikerekkel és vidám előkészüle­tekkel fogadják az ünnepet. SZABAD NÉP Így fejlődik a szovjet gépgyártás Sztálin elvtárs mon­dotta még 1934-ben: «Technikai szempontból még fiatal országunk­ban az iparra különle­ges feladat hárul. Az iparnak nemcsak saját magát kell az új tech­nika alapján újjáalakí­tania, vagyis nemcsak minden iparágat, bele­értve a könnyűipart, az élelmiszeripart és az erdőipart is. Ezenkívül a közlekedés minden fajtáját és a mező­gazdaság minden ágát is újjá kell alakítania. De ezt a feladatát csak abban az esetben telje­sítheti, ha a gépgyár­tás — a népgazdaság újjáalakításának fő emelője — vezető he­lyet foglal el benne­. A szovjet emberek híven követték a sztá­lini útmutatást és öt­éves terveik során a történelemben páratlan ütemben kifejlesztet­ték gépiparukat. A Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom előtti 1913-as évet száznak véve, a szovjet gépgyártás a második világháború előtti év­ben már 50-szeresére, a háború utáni első 4943 ötéves terv végén 115-szörösére szökött. A most folyó ötéves terv végén 230-szor annyi gépet gyártanak majd a szovjet üzemek, mint a forradalom előtt. Ez a fejlődés nemcsak mennyiségileg jelent hatalmas ugrást. A Szovjetunióban megteremtették a világ legfejlettebb technikáját: önműködő üzemeket, automata gépsoro­kat, t­ávvezérlésű önműködő villamoserőműveket helyeztek üzembe, kidolgozták a bánya­gépek automata távvezérlésének módszereit, sokezer ember munkáját elvégző­ gépeket szerkesztettek a nagy építkezések számára. A technika e csodái — ellentétben a kapitalista körülményekkel — az embert szolgálják. A gépek nemcsak termelékenyebbé teszik a munkát, hanem sokkal könnyebbé is. Gépek segítségével teremtik meg a kommu­nizmushoz elengedhetetlen bőséget, s teszik lehetővé, hogy az embernek mind több sza­badideje legyen a tanulásra, szórakozásra és pihenésre. 4950 4955 Együtt a szocializmus építéséért Szocialista verseny egy csehszlovák és egy magyar gyár között A magyar nép a kölcsönös gazdasági együttműködés keretében sok kiváló termé­ket küld a csehszlovák népi demokráciának. A csehszlovák dolgozók ezért különös sze­retettel dolgoznak azokon a megrendelése­ken, amelyek Rákosi Mátyás országa szá­mára készülnek. Lelkesen harcolnak azért, hogy a Magyarországba szállítandó termé­kek a lehető legjobbak legyenek. A csehszlovák és a magyar nép közötti új típusú kapcsolatoknak egyik jellemző vo­násai: a tapasztalatok kicserélése és a ter­melési ismeretek önzetlen átadása a gazda­sági élet legkülönbözőbb területein. A Vysoké Mytoban lévő «Karosa» nevű cseh üzemben karosszériákat gyártanak. Az itt dolgozó munkások és technikusok öröm­mel válaszoltak a budapesti «Ikarus»-gyár dolgozóinak versenyfelhívására. A két üzem azért harcol, hogy minden részletében tel­jesítse tervét, elérje az első helyet ebben a­­szocialista munkaversenyben. «Mi természetesen szeretnénk megnyerni a versenyt — mondja O. Medina főmérnök. —■ Az együttműködés közben szerzett eddigi ta­pasztalataink is meggyőztek arról: nagyon meg kell feszítenünk erőinket, hogy megálljuk helyünket az Ikarus-gyáriakkal szemben. Nem lesz könnyű dolog megnyerni a vándorzász­lót. Igaz, régebbi tapasztalataink vannak a karosszéria-gyártásban, mint magyar elvtár­sainknak, de maga az a tény, hogy az «Ika­­rus»-beli elvtársak kezdeményezték a ver­senyt, azt bizonyítja, hogy jól felkészültek rá. Ez a verseny nem egymás ellen, hanem egymás megsegítésével folyik. A «Karosa»­­üzemben termelési értekezleten ismertették a dolgozókkal a versenykihívást. A leg­jobb dolgozókból bizottság alakult a ver­seny értékelésére és a tapasztalatcsere megvalósítására. Február végén a dolgo­zók egy csoportja ellátogatott a Cs. A. D. (Csehszlovák Autóbuszforgalmi Vállalat) svitavai üzemébe, ahol magyar autó­buszok vannak, Ikarus-karosszériákkal. Itt alaposan tanulmányozták a magyar gyárt­mányokat, majd javaslatokat terjesztettek be az «Ikarus—30» továbbfejlesztésére. Az ezzel kapcsolatos műszaki leírásokat el­küldték a budapesti «Ikarus»-gyárba, mint első hozzájárulásukat a szocialista versenyhez. A «Karosa­»-üzem dolgozói a verseny ke­retében azért küzdenek, hogy termékeik mi­nősége szüntelenül javuljon, s mind olcsób­­bakká váljanak gyártmányaik. Így nagy mér­tékben hozzájárulnak a szocializmus építé­séhez. A «Karosa»-üzemben két év óta folyik az autóbuszkarosszériák sorozatgyártása. A­ dol­gozók állandóan tökéletesítik a termelést. Két év óta 28 jelentős újítást valósítottak meg s ezzel eddig 1.250.000 korona megtakarítást értek el. Az üzem legjobb újítói: Coural és Castek. A gyár dolgozói derekasan kiveszik részüket a­ szocialista munkaversenyből. Ter­melési terveiket állandóan egyenletesen túl­teljesítik. Ez év első negyedében 109,8 szá­zalékra teljesítették a tervet. A «Karosa» — a szakma legjobb üzeme. Május­­ tisztele­tére értékes felajánlásokat tettek a dolgozók: több mint 10 millió korona értékű árut ter­melnek terven felül, 1 százalékkal csökken­tik az önköltséget. «Hisszük, hogy a budapesti «Ikarus»-gyár dolgozói is, a velünk versenyben lévő ma­gyar elvtársak, új munkasikereket érnek majd el május 1 és a magyar választások tiszteletére — mondotta A. Koutny, a «Ka­rosa» dolgozója. — A szocializmus­­ közös, lelkes építésével erősítjük a világ békéjéért folytatott harcot». A «Karosa»-üzem dolgozóinak nagy terveik vannak. Szeretnének saját gyártmányú autóbuszaikon ellátogatni a budapesti «Ika­­rus»-gyárba. Elhatározták, hogy rendszere­sen, félévenként értékelik az «Ikarus»­­szal folytatott versenyüket, a­ prágai magyar követség és a budapesti cseh­szlovák követség segítségével, mindkét üzem képviselőinek jelenlétében. A csehszlovák és a magyar dolgozó nép előtt szélesre tárultak a ragyogó jövő táv­latai. Mindk­ét nép előtt megnyíltak a fej­lődés eddig sosem tapasztalt lehetőségei. A csehszlovák dolgozók boldogok, hogy szo­rosan együttműködhetnek a magyar néppel, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja és a magyar nép forrón szeretett vezére, Rákosi Mátyás bátram és győzelmesen vezet a szocializmus építésének diadalmas útján. J. Mucha Prága Sanghaji neonfények i.­­rZsúfolva van a kis Csao-Pao-Szan-utca fényreklámokkal, matrózokkal, muzsikával, verekedéssel, riksakulikkal, ordítással, virág­árusokkal, koldusgyerekekkel. Húsz lebujban táncolnak a matrózok, amerikai, francia, brit, olasz és portugál matrózok . ■» Pontosan húsz esztendővel ezelőtt írta ezeket a sorokat Sanghajról a nagyszerű újságíró, Egon Ervin Kisch. A­­ riport, amelyikből az idézet való, azt a címet vi­selte: «Neonfényes fertő». Égtek a zöld, a lila, a türkizkék neonfé­nyek a sanghaji éjszakában. Villództak­­a neonfények az angol városrészben és a­z amerikai városrészben, a nemzetközi ne­gyedben és a francia negyedben, a japán település utcáin, s bár gyérebben a kínai városrészben is. (Mert akármilyen furcsa, a gyarmatosítók nagylelkűsége még azt­­ is megengedte, hogy Kína legnagyobb váro­sában — kínai városrész is legyen.) Égtek, s drága szenzációkat ígértek a sanghaji neonlények a «Casanova», a «Ta­verna», a «Belmonte» bejáratánál, a legfi­nomabb mulatók fölött, ahol nyúlánk táncos­nők vonaglottak a dzsessz ütemére, s ame­rikai fegyverkereskedők, angol olajmágná­sok, csangkajsekista tábornokok, hazátlan ópiumcsempészek ruletteztek és kockáztak whiskyt vedelve. Égtek, s valamivel­ ol­csóbb szenzációkat ígértek a neonfények — mert a neon eredeti hivatása az, hogy szen­zációkat ígérjen — a szűk mellékutcákban a harmadrangú mulatók bejáratánál, matróz­­kocsmákon, gyanús házak falán. Égtek a neonfények, s nem lett tőlük vi­lágosabb a sanghaji éjszaka... II. Mikor leszáll az est, a szabad Sanghaj­ban kígyólnak most is a neonok. Már nem az éjszakai lokálokon, mivelhogy a lokálo­kat bezárta, ám csangkajsekista tábornokokat szétverte, a fegyverkereskedőket, az olaj­mágnásokat és az ópiumcsempészeket ki­­seprűzte a népi hatalom — már nem a bá­rokon, a­ kéteshírű «fürdőkön», mivelhogy Sanghajban nincsenek többé mulatók és nyilvánosházak. Nem is a különböző «ne­gyedeken» és «településeken», mert nincs többé negyedekre osztott, amerikai, japán, angol, francia és «nemzetközi» Sangháj­— csak egyetlen Sangháj van: kínai Sangháj. A neonok pedig tarkán és jókedvűen vi­lágítanak az éjszakában, az operák, a szín­házak, a mozik fölött, a ha­tal­ ma is áruházaik és a hangos bazárok fölött, a munkás­­kultúrpark fölött, amely öt esztendeje még lovaspóló-pálya volt,s­ ahová «kutyáknak és kínaiaknak tilos volt a bemenet». Szépek a neonok a sanghaji éjszakában, amint jólétet, s örömet sugároznak, amint fényük megfürdik, s lágy remegéssel el­­nyujtózik a­ Vangfu-folyó kampányok és bárkák barázdálta vizén. Ám a legszebb sanghaji neonfényt még­sem éjszaka, hanem fényes nappal, s nem is az utcán, hanem egy kis teremben, a Dolgozók Kultúrpalotájának már nem is emlékszem hányadik emeletén láttam. III. Nyolc vagy tíz emelete van a kultúr­palotának, azelőtt «Tung Fan»-nak hívták, ami annyit jelent: «Keleti Hotel», s egyben annyit is jelentett, hogy néhány száz külföldi «előkelőség» luxusszállója volt. Most a szak­szervezeteké — 78.000 kötetes könyvtár, két olvasóterem, színpad, mozi, próbatermek, klub,­ képzőművészeti, történelmi és új stóki­állítás van benne, átlagos napi látogatottsága tíz­ezer fő. A legtöbben az újító-, vagy pontosabban: termelési kiállítást nézik meg, s valóban, ez a legérdekesebb. A középkínai ipar fej­lődéséről ad számot, de ez így, hogy «közép­­kínai ipar fejlődése» — egymagában _ na­gyon keveset mond, a kiállítás pedig olyan sokat, hogy azt visszaadni nem lehet, még érzékeltetni is csak nehezen. új ipari termékek, új gépek modelljei so­rakoznak egymás mellett, egészen egyszerű dolgok és bonyolult szerkezetek, s ha valaki nem szakember, legfeljebb a nevüket tudja feljegyezni, s pár szót abból a magyará­zatból, amely a kiállított tárgy tábláján áll, s a tolmács hevenyészve lefordítja, így hát a jegyzetfüzetbe ilyesmik kerülnek: Trolibusz modellje. A múltban nem gyár­tották. Most igen. Esztergapad. Tömeggyártása folyik. Két­­ezred milliméter pontosságú. Egyes népi, de­mokratikus országok is rendeltek belőle. Automata szövőgép. Azelőtt Japánból im­portálták. Kerámiai gépalkatrészek. Jobb mint az amerikai. India rendelt belőlük. Tizennégylámpás rádió. Az első önműködő üzem modellje. Az egész gyár elejétől végig: automata. Gombnyo­másra jár. Szovjet tapasztalatok a­lapján Fe Csi-ven mérnök tervei szerint Cementkeverőgép. Egy óra alatt annyit végez, mint száz munka­ egy nap alatt. Rézcsövek, gépolaj vezetésére. «Az ameri­kai blokád kényszerítette ránk, hogy magunk állítsuk elő». Pen A­jo munkás találta meg a gyártás nyitját. Villanyóra. Mao elnök levélben gratulált a készítőinek. S így tovább, sorban. Minden darabnál magyarázat, felirat, s a kiállításvezetők az érdeklődőknek még külön részletes felvilágo­sítással is szolgálnak. Harlem a legnagysze­rűbb, minden termelési adatnál, aprólékos magyarázatnál fontosabb, a legfontosabb az a kis tábla, amelyik minden egyes kiállított tárgy mellett ott szerénykedik, ott büszkél­kedik, s amelyen csak két szó áll: «Kínai gyártmány». Mondom, ott van mindegyik gép, csavar, szerszám mellett, külön-külön is, holott valójában teljesen felesleges, hi­szen elég volna egyszer, a bejáratnál kiírni, hogy itt minden a kínai gyártmány. Sőt, még ha ki se írnák, akkor is tudná mindenki, lévén ez a középkínai ipar kiállításai. Egy­szóval: felesleges... Felesleges? A legszükségesebb! Hát feles­leges-e tízszer, százszor, ezerszer, minden kis szögnél és minden gépóriás mellett újra és újra elmondani, hogy Közép-Kínában esz­tergapadokat gyártanak, tizennégylámpás rádiókat gyártanak, trolibuszokat gyártanak és önműködő szövőgépeket gyártanak? Itt, ahol a külföldi tőke kérlelhetetlen szigora csak könnyűipart, textil- és selyemgyárakat engedélyezett, most megvetik a nehézipar alapjait. Innen, ahová minden valamirevaló gépet idegenből, Japánból, Amerikából, Ang­liából vagy Németországból hoztak be, most már gépalkatrészeket szállítanak Indiába és esztergapad-megrendeléseket vesznek fel baráti államoktól. Itt, ahol szénnél, olajnál, víznél, levegőnél, mindennél olcsóbb volt, a­ legeslegolcsóbb volt az emberi munkaerő, most cementkeve­­rőgépek, önműködő gyárak kezdik felszaba­dítani a munka neheze alól a görnyedő em­bereket. Milyen csodákra lesz képes ez az ország, ha megszületnek és elterjednek itt a gépek, a baráti gépek és a saját gépek, ha százmilliók keze gépet formál és gépen dol­­gozik — még többet, még nagyobbat, elkép­zelhetetlenül nagyot, egekig érőt alkot?! Hát ragyogva pih­enjen-szaladjon-vágtas­­son a szem az ezernyi táblán és ismételjük ezerszer — mert nem felesleges ezerszer rá elkiáltani, mert a jövőt hirdetjük, ha mond­juk:" — kínai gép, kínai ipar, «kínai gyárt­mány*. IV. Tágas, változatos helyiségeken át jutottam abba a kisebb terembe, ahol a neonfény meg­állított. Az utolsó termek egyike volt, s két oldalsó talán szüntelen felvillant, megindult, körbejárt, kialudt, s újra felvillant a színes fény. Élenjáró munkások módszereit ismertették itt. Az egyik táblán Ho Tyen-su munkásnőről volt szó, aki a csingtaói Állami Fonóban dolgozik. Tizennyolc éves és harminckét szö­vőgépet kezel. S a neonifény? Mi köze ennek e neonhoz? A kis kínai lány új módszert talált arra, ho­gyan járja körbe a maga harminckét gépét. Már most a neonfény ezt az utat mutatja: ahogy elindul, ahogy megy a gépek közt, ahogy visszatér az indulási pontra, úgy gyűl ki, vonul tovább, s tér vissza, alszik ki, s gyullad meg újra a zöldszínű sugár. Ennyi az egész. Ami a szemközti falon van, az sem bonyolultabb, nem is «szenzációsabb». Ott három piros neonban­ka villog. A bal­­szélső azt példázza: a sanghaji textilgyárak­ban azelőtt így kötötték a csomót. A jobb­szélső, most pedig így kötik A középsőben magasnyakú fekete ruhában Co A-fon mun­kásasszony, aki az új csomózás,’ módot beve­zette Mosolyog, a fekete ruha fölött, a vörös fény tűzköréből fehéren villognak elő gyöngy­fogai. V. így mosolygott Co A-fon, fogait villantva, szélesen, nyugodtan akkor is, amikor szemé­lyesen megismertem: ugyanaznap délután az 1-es számú Állami Textil­gyárban. Sokszor olvastam, régi igazságként isme­retes, hogy a nehéz munka és a sok gyerek korán elnyűvi, fiatalon megöregíti a kínai asszonyokat. Nincs semmi ok arra, hogy ké­telkedjék benne az ember. Co A-fon 36 esztendős, 11 éves kora óta dolgozik textigyárban, s hat gyereke van. Nagyon öregnek, elnyűttnek kellene már len­nie. De Co A-fon fiatal, 30 évesnek se látszik, friss, ruganyos, derűs és erős, úgy tűnik, hogy­ a régi igazságot új váltja fel: a szabad élet megfiatalítja a kínai asszonyokat. Az újítása, a csomózás új módszere egyéb­ként — úgy mondja — nem az ő találmánya, s el is hárít érte minden dicséretet. Hogy kié? Nem tudja. Röviden: a népé. Mikor 25 évvel ezelőtt Co A-ron, a gyerek­­lány munkába állt az egyik sanghaji­­textil­gyárban — mert a sanghaji textilgyárak munkásainak 40 százaléka 11—13 éves gye­rek volt, külön kisméretű és angol gyártmá­nyú gépeken dolgoztak — egyszóval, mi­kor Co A-fon munkába állt, nehezen ment neki a csomózás. Akkor valaki, egy 30 éves öregasszony — mert akkor valóban csak öre­gedtek és soha többé nem fiatalodtak meg a kínai asszonyok — megmutatta neki, hogyan köthet gyorsabban-ügyesebben csomót az el­szakadt fonalra. Ez az asszony is valami öregtől tanulta, amikor már maga is gyerek­lány volt és munkába állt egy sanghaji tex­tilgyárban. Co A­fon azóta így csomózta a fonalat, s így kezdte csomózni akkor is, amikor nyolc év múltán, 17 esztendővel ezelőtt ide, az 1-es számú Állami Textilgyárba, illetve az akkori japán textilgyárba került. Csak­hogy ebben a gyárban más volt a szokás, más volt a parancs. Co­f­fon egy nap ész­revette, hogy a felügyelők összesúgnak mö­götte. Tudta, ha ellenkezik, ha bármiben ellentmond — repül. Ezrek álltak a gyár­kapu előtt, munkanélküliek. A japán felügyelő lassan elindult a gépe felé. Co A­fon akkor már úgy kötötte a csomót, ahogy­ ebben a gyárban a szokás volt, a parancs volt. — Te eddig nem így csomóztál — szólt rá a japán. — Dehogyisnem. Már hogyne csomóztam volna így — hadarta Co A-fon. A japán ránézett, hallgatott egy darabig. — Jó lesz vigyázni — mondta, aztán to­­vábbsétett. VI. — Tudta­m, hogy az én módszerem jobb, tartósabb — nevet most Co A-fon — dehát ha nekik nem kellett, nem kényszeríthettem rájuk. Ha nekik nem volt érdekük, nekem még kevésbbé. Tizenöt éven át úgy csinál­tam, ahogy ők parancsolták. —­­S hogy jutott eszébe most újra a régi csomózás? — A gyerekeim, akár hiszi, akár nem, a gyerekeim juttatták az eszembe. — A gyerekei? — Négy gyermekem született a felszaba­dulás előtt. Tizennégy órát dolgoztam na­ponta. Csak egyszer engedték napjában meg­szoptatni a­ fiamat. Akkor is egy rokonom idehozta a gyárkapuhoz be nem léphetett, nekem kellett kimennem a kapu elé, az ut­cára, ott szoptattam. Esőben, ha esett, szél­ben, ha szél fújt, hidegben, ha hideg volt. Egy félórát kaptam rá. Ha csak egy perccel tovább maradtam a gyerekemnél, megbírsá­goltak. Az első gyereknél volt így. „S ez volt még a «jobb világ». A második, a har­madik, a negyedik gyerekemet­­ egyáltalán nem szoptathattam. A félórát se adták meg. Így éltünk akkor. — És az újítás? — Igen, persze, az újítás. Két gyermekem született azóta, amióta felszabadultunk. A hatodikat, a legkisebbet szoptattam éppen, a gyár­­ bölcsődében, nézem a gyerek kövér, telt arcát, nézem a bölcsődei szobát, a kis ágyakat, a játékokat, a fehérruhás gondozó­nőket s a régi világra gondolok, a három gyerekre, akit még a kapu előtt sem szop­tathattam. Valamit tennem kell, amivel na­gyot ütök a múlton, amivel megköszönöm a mát, így jutott eszembe az újítás. Megmu­tattam, nagyon megörültek neki. Az a régi módszer sem volt hibátlan, a szakszervezet segített, tökéletesítettük. Nemcsak gyorsabb, erősebb, mint a másik, hanem anyagot is megtakarítunk vele. Nevet, úgy mondja: — Ma már egész Kínában, ha elszakad a fonál a gépen, úgy­ csomózzák össze, ahogy én mutattam. Fehéren villognak apró fogai, mint a ki­állítási teremben, a képen. VII. Jó az a kép, hit az a kép, s de szép is az a vörös neonfény a feje körül. Olyan, mint a szentek glóriája, csakhogy szebb, mert igaz. S ha nincs is bennük semmi «szenzációs», mégis a legragyogóbbak, a leggyönyörűb­bek azok a neoncsövek, amelyek Ho Tyen-su csingtaói munkáslány útját, a Co 'A-fon sanghaji munkásasszony csomózási módsze­rét mutatják. S igenis, ezek Sanghaj törté­nelmének legszenzációsabb neonfényei. Ezer­szer, milliószor fontosabbak, kiáltóbbak és erősebbek azoknál, amelyek valaha mulatók­ról és kártyaklubokról, bárokról és rebujok­­ról rikoltoztak az utcán Ho Tyen-su apró lábai a jövő útjait tapodják, Co A-fon fürge ujjal, mintha azt kötnék össze, ami Kína nagy múltjából érték és holnapjában meg­valósuló ígéret Méray Tibor 3 Erőmű. Az országút jobboldalán áll. Vilá­gosszürke, óriási kockának­­látszik innen, kockának, amelyiknek innenső lapja hiány­zik még. Több mint negyven méter magas, lenyűgöző betonépülettömb. Attól a pilla­nattól kezdve, hogy megláttuk, nem is tu­dunk máshová nézni. Még azok is­, akik minden reggel látják — elnémulnak és büszke érdeklődéssel figyelik. Több áramot fog adni, mint amennyi Magyarország min­den lakosának háztartási szükségletét fe­dezni tudná, értve ezen azt, hogy minden szobában villany égne, szólna a rádió, min­den család villanyvasalót használna és so­kan villanyon főznének. Az Erőmű környéke kihaltnak látszik, mintha elhagyott mezőben, egymaga állna. Csak jóval később, amikor közelébe érünk, látjuk, hogy milyen nyüzsgő élet folyik körülötte, most vesszük csak észre, hogy az «elhagyott mező» telis tele van épületekkel, óriás­darukkal, teherkocsikkal, dömperekkel — csak éppen messziről mindez eltörpült az épülő Erőmű mellett. Az épületek nagy része munkásszállás. Egész kis város ez, népbolttal, többszáz személyt befogadó ebédlő- és kultúrterem­mel, fürdővel, sportpályával. De már szűk. Olyan ez az építkezés, mint a tizenöt­tizenhat esztendős ifjú ember, aki kinövi a nadrágját, mire hazaér vele az áruházból. A szállások körül minden csupa mozgás és élet. A hangszóró vidám zenét közvetít, éneklő fiatalok sietnek reggelizni. Félhatra jár — nemsokára kezdődik a munka. Az Erőműtől északnak továbbhaladva, ugyancsak az út jobboldalán látható a vörös m­niumm­al bevont, karcsú darupálya. Sok­­százméteres, csodálatos acélhíd ez, rajta árad majd fekete folyamiként a szén. Csak­hogy éppen ellenkező irányban, mint ahogy most mi elhaladunk mellette. A szénosztá­lyozóból , hozza majd fekete kincsét az Erő­műbe. A darupályán, piros-fehér-zöld és vö­rös zászlaink között a Német Demokratikus Köztársaság lobogója leng. A demokratikus Németország gyárai készítették és szerelik ezt is, meg az Erőmű turbináit és kazánházát. Az Erőmű első gépegysége még ebben az esztendőben dolgozni fog. Ehhez az kell, hogy elkészüljön a darupálya, a szénosztá­lyozó és a szénosztályozóhoz tartozó ren­dezőpályaudvar is. A szénosztályozó a kör­nyék bányáinak szenét gyűjti és válogatja majd. Hatalmas épületére már a tetőfödé­met rakják. Körülötte fektetik már a sín­párokat. Napi 1500 vagon befogadására kell a pályaudvart alkalmassá tenni! A szénosztályozó a szén nagy részét a­­­okszolóműbe fogja küldeni. Itt, a borsodi bányák barnaszenéből kitűnő kohókokszot fognak előállítani, elsősorban Diósgyőr szá­mára. A kokszol­óműből egyelőre még nem sok látható — az alapozásnál tartanak­­«Elkészül?» — kérdem aggodalmaskodva szomszédomtól, egy sztahanovista ácstól. Felhúzott szemöldöke alól csodálkozva mé­reget. Hogy lehet ilyen ostobaságot kérdez­ni? A terv: törvény. Persze, hogy idejében el­készül. A kokszolóhoz is ugyanilyen hatal­mas acélhíd, ugyanilyen szállítóberendezés viszi majd a szenet, mint az Erőműhöz. Eb­ből sem látható még semmi. «Jöjjön vissza júniusra» — mondja a szomszéd. — «Addig­ra megláthatja». Autóbuszunk eddig is számos megállót tar­tott. Megálltunk Sajószentpéteren, vízépítők­nél, útépítőknél, erőműnél, szénosztályozónál. Most, változatosság okából, Berente község­nél állunk meg. Nevezetes hely ez. Innen jobbra, néhány méterrel az országúton túl. Három esztendővel ezelőtt egy négyszer­­négyméteres deszkabódé állott. Az első mun­káscsoport szálláshelye. A faluban ugyanis nem akadt család, aki akár ingyért, akár pénzért helyet szorított volna nekik. Azt be­szélték róluk, hogy csavargók, akiknek se ott­honuk, se becsületes munkájuk, tán még hó­bortosak is, hogy a mezőt méregetik, túrják egész na­p. Az Erőművet, gyárakat, leendő várost se hinni, se elképzelni nem tudták... Most? Nincs az a rátarti lány, aki ne mo­solyogna" szívesen vissza egy-egy jóképű ácsra, kőművesre, vasbetonszerelőre. Házas­ság is keletkezett, nem is egy. És a fiatal menyecskék egyre többen mennek be a nép­boltba, a négyszázforintos utalványt kis rék­­lire, pelenkára váltani. A berentei autóbuszmegálló az országúton van. Maga a falu a domboldalon épült. Ta­karos, piroscserepes házacskái körül olyan apró kertekkel, hogy a gyümölcsfák virágzó ágai szinte egymásra borulnak. Egyenes utca vezet fel a kastélykertig. A­­kastély, amolyan nyolc-tízszobás régi ház, egészen most decemberig egy nyugalmazott főszol­gabíróé volt, aki másodmagával lakott ben­ne. Most az építőipari technikum kisdiák­jainak kollégiuma A kastélykertben nagy építkezés folyik. Gyönyörű, modern, három­­emeletes házak, berentei családok teendő ott­honai. Ide, egészen az országútra látszanak az állványokkal körülvett frás vöröstéglás, magasba nyúló falak. Rakott teherautó előz meg bennünket. Árut visz a népboltba. Kapni itt mindent, olyan cipőt, olyan ruhát, kelmét, pullóvert, mint Budapesten. Vevő is akad rá bőven. Szan­dál, ballonkabát, lódenkabát, selyemblúz, puplining — minden elkél. Munkalehetőség van, kereset van — miért járnának ugyan­abban az egész cipőben télben-nyárban? Miért ne lenne szép holmijuk? Az építkezés valósággal erjeszti, forrongásba hozza a falut, mindenütt villany van, a legtöbb helyen szól a rádió, esténként a sportpályákon, kultúrházakban pihen, szórakozik a fiatal­ság. Moziba, színházba járnak és akik most tizenhat-tizennyolc évesek, már nem is hi­szik, hogy másképpen is lehetett élni... Mindjárt háromnegyed hat. Az utasok nyugtalanabba biztatná Feri bácsit, de most már nem is érdemes- Az országút oldalán tábla: Kazincbarcika. Hosszú, nagy község ez, az út két oldalán régi, földszintes házak, kertek. Ha nem áradna itt is a rengeteg teherautó, ha nem lenne itt a benzinkút, még odább, a posta táján az új építőipari technikum — pár percre el is feledkeznénk az építkezésről. Kosárral, tejeskannával mennek az asszonyok, biciklis legény áll meg a kert alatt, szép, barna kislánynak kö­szön jó reggelt. Olyan falu ez, mint akár­melyik más. De amikor a cukrászdánál balra letérünk az országútról , közbevetve: a cukrászda sem volt meg ezelőtt, a fiatalok olyan szívesen járnak ide egy-egy adag fagylaltért vagy süteményért, hogy máris a bővítésén gondolkoznak — néhányszáz méter után dombon kapaszkodik fel az autóbusz és a dombtetőn elénk tárul a város. Az, amit látunk, egyelőre csak a leendő főutca néhány háztömbje. Mégis, lélegzetelállító. Köröskörül, a távolban, erdőborította he­gyek. Most­ a látóhatárt zárják körül — holnap odáig nyúlik a város. Az építkezés minden állomása megtalálható itt: jobbra, néhányszáz méternyire tőlünk a földet gya­lulják még csak, kissé idább már egy ház­tömb alápincézése folyik. Kissé hátrább «ki­tűzést» végeznek, a tervrajzokról pontosan kijelölik egy utca helyét. Nem egy házét, nem is egy háztömböt, egy egész utcáét. Bal­­kéz tető! -épülő ház, két emelete kész, most húzzák a­ harmadikat. És itt, előttünk vagy négy-öt házban már laknak is. A legszélső­ben már minden bevakolva, kineszelve, ki­festve, az ablakon függöny, a szobákban bú­tor. Itt már családok is laknak, bányászok, építők. Itt, a szélső házban lakik a híres­neves sztahanovista Börcsök Ferenc, Kazinc­barcika képviselőjelöltje is. Itt vannak az irodák, itt van a pártbizottság és a DISZ is... És mi minden lesz itt! Ahol a város kapuját átléptük, az ideiglenes sportpályánál kezdődik majd a főutca, itt, előttünk lesz a főtér, amely még így, modellben is meg­­dobogtatja a szívet. Lesz színház és uszoda, jéggyár, kenyérgyár, vágóhíd, tejüzem, köz­ponti fűtés. Most szeptemberre készen lesz a nyolctantermes általános iskola. 1955-re már 12 ezren laknak itt. 1960-ra —­­gy mondják a Kecskemétről és Zalából, Beret­­­tyóújfaluból és Szombathely környékéről ide­került munkások, de akik most mind vérbeli kazincbarcikainak vallják magukat - szóval úgy mondják, addigra laknak itt már vagy negyvenötezren, de az is lehet, hogy hatvan­ezren, annyi szent, hogy nagyobb város lesz itt, mint Sztálinváros. Amivel persze vi­lágért sem akarják a testvér-szocialista vá­rost kicsinyíteni, de hát az ő városukhoz foghatót kár is keresni. Az autóbusz felkanyarodik egy salakkal, törmelékkel teli dombra. Végállomás: Az uta­sok boldogan ugrálnak le, megúsztak késés nélkül, még nincs is hat óra. Lenn, a kazincbarcikai vasútállomáson most indul Miskolc felé a vonat. Viszi be­felé a diákokat. Évtizedek teltek el, amíg Sajókazinc, Barcika, Berente egy-egy gyere­két magasabb iskolába küldhette, ha csak a jegyző, a csendőr, vagy a kaják gyerekét nem számolom. Most csapatostul lepik el a vonatot. Leendő mérnökök, orvosok, tanárok, agronómusok, közgazdák mennek a városi iskolába. Egy családból akár két-három gye­rek is. Mint például Vécsey József négyhol­­das paraszt nagyobbik fia most érettségizik a közgazdasági gimnáziumban, második fia vegyipari technikumi tanuló, a kicsi meg most hetedik általánosba jár — utána ide­jön majd, az építőipari technikumba. A munka megindul. Serényen emelkednek a falak, nő a zsalu az ácsok ügyes keze­­nyomán, kavarja a rengeteg gép a betont, jobbra, balra fordulva hatalmas súlyú Vas­­szerkezeteket emelnek a daruk, villámokat szór a hegesztők pálcája, térülnek-fordulnak a teherautók, billenve öntik ki terhüket a dömperek, megindul az útépítő henger, lát­szólag külön-külön, de mégis hatalmas és diadalmas egységben mozog- minden: épül hatalmas alkotásunk. És dübörög, zúg, szinte eleven emberként lélekzik a föld. Fél nyolckor indul­­«munkába» a sajómenti honpolgárok utolsó csoportja: az apró isko­lások. A megszokottnak és magától értetődő­­nek kijáró barátságos pillantásokkal mérege­tik a lánctalpú gépeket, a feltárt vidéket. Ott­honosan mászkálnak a sínek és betonoszlo­pok között, a falóriások tövében, ők a gazdák. Hiszen itt minden a békéért épül, a jövőért épül, őértük épül. Fehér Klára

Next