Szabad Nép, 1954. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1954-01-01 / 1. szám

FENTEK, 1954 JANUÁR 1 AZ „IFJÚ “ Szovjet opera bemutatója a Magyar Állami Operaházban Még a második világháború küszöbén, a terjeszkedő fasizmus nyomasztó éveiben történt, hogy egy svájci folyóirat körkérdéssel fordult az ismertebb német, angol és francia írókhoz és zeneszerzők­höz: mit gondolnak, lehet-e ma még operát írni? A beérkezett válaszok nagy része kereken tagadó volt. «Opera a mi korunk­ban nem lehetséges többé — írta egy zene­szerző — mert az opera a pátosz műfaja és korunkban az igazi pátosz kihalt». «Nem, operát már nem fognak írni a XX. században — írta egy zenetudós — mert az opera a nagy melódiák műfaja és ko­runkban nincsenek többé nagy melódiák». «Lehet, hogy történelmi operát még fogunk látni egy-kettőt — jelentette ki egy író — de mai tárgyú operát bizonyosan nem. Hi­szen az opera jelmezes műfaj, s ki visel ma jelmezt? Lehet-e a mi nehézkes, szürke ruháinkban s mégis operai dallamokkal, operai taglejtésekkel odaállni a közönség elé? Kinevetnék a szerzőt és az énekest egyaránt­. Valóban: a közelmúlt nyugateurópai mű­vészeinek jó része reménytelennek látta az opera jövőjét , azét a műfajét, amely nemrégen még a legszélesebb tömegekhez szólt, amely Verdi korában még nemzetet mozgósító erő tudott lenni, amely a zene és a dráma nagyszerű találkozásában az emberiség hatalmas történelmi pillanatait tudta tükrözni valamikor. A «modern zene­szerző» nem foglalkozott operával — ha igen, inkább különc kísérletek számára vette igénybe az operaszínpadot, termé­szetes és igaz mondanivalója már nem volt a számára. Szerencsére a halálharang, ame­lyet megkongatott az opera sorsa felett, inkább saját üvegházi művészetének halál­harangja volt — az egészséges közvéle­mény, a termő és teremtő nemzeti szellem sehol sem nyugodott bele az unatkozó ínyen­cek sötét jóslataiba és siralomházi hangu­latába. Főleg pedig nem törődtek az ilyen csüg­gedt és fanyalgó jóslatokkal a Szovjetunió zeneszerzői, akik új meg új inspirációkkal gazdagodva, új meg új feladatokkal birkóz­va számoltak be népük nagy nyilvánossá­gának a mai élet legmélyebb, leghatalma­sabb emberi élményeiről, feladatairól és távlatairól. Nem: a mai téma itt igazán nem volt akadály az új operairodalom út­jában. Egymásután kerültek operaszínpad­ra a «Csendes Don», a «Tárász-család», az «Ifjú Gárda» hősei. A szovjet operaszer­zők jól érezték, hogy a mai ember nagy érzelmei, ha valóban nagy érzelmek, épp­úgy megkövetelik és megteremtik a maguk zenedrámai formáját és keretét, éppúgy «ki tudják énekelni" életünk problémáit, ahogyan valamikor a múlt századok nagy szenvedélyei és nagy összeütközései Monte­verdi és Mozart, Glinka és Muszorgszkij, Verdi és Wagner színpadán. A témák, me­lyeket választottak, valóban korunk égő és égető kérdései; belőlük, körülöttük ki kel­lett alakulniok azoknak a művészi eszkö­zöknek is, amelyek a való élet nyersanya­gát sűrítve és kristályosítva, típussá és példázattá emelve adják vissza napjaink életének. Az ilyen új formák és eszközök, az ilyen új művészet kibontakozása nem történhe­tett meg máról holnapra; nem történhetett meg simán és akadálytalanul, vélemények megütközése, kísérletek, viták, megtorpa­nások, válságok nélkül. De az eredmény ma már jelen van, s egyre" diadalmasab­ban hallatja hangját a világ új zenéjének, új művészi eszményeinek erősödő kóru­sában. "eredményei és problémái szinte sűrítve, gyűjtő­tükörben találkoznak Juri­j Szergejevics Mejtusz szovjet zeneszerzőnek Fagyejev híres regénye nyom­án, A. Ma­­lisko szövegére készült «Ifjú Gárdá»-jában, melyet most — hat évvel eredeti bemuta­tója után — Operaházunk hatalmas siker­rel vitt a budapesti közönség elé. A ma­gyar bemutató közönsége megérezte ebben a műben a maga «ügyét­: megérezte, hogy az ifjú krasznodoni hősök szívet szorító és felemelő tragédiája hozzánk, nekünk és ró­lunk is szól. Az ellenséges erők, amelyek ebben a drámában összecsapnak — száza­dunk döntő történelmi erői — a mi éle­tünket is formáltál, és irányították, a mi sorsunkba is elhatározóan beleszóltak, be­leszóltak kegyetlenül és megsemmisítőn, vagy megszabadítón és felemelőn, eldön­tötték életünk és halálunk, hovatartozá­sunk és feladataink kérdését, eldöntötték, hová kell állnunk abban a lélegzetfojtó küzdelemben, amelyet az emberi szabad­ság és az emberi aljasság vívott és vív még egyre egymással. Mint tanuk és kortársak halálos izga­lomban éltük és éljük át — most a színpadon látva — újra 1942—1943 iszonyú telét, a fasiszta háború bor­zalmait, az ellenállás belső erőfeszíté­seit, a felszabadulás növekvő remé­nyét. És régi ismerősünknek érezzük azt a fiatal gárdát, mely helyettünk is életével állott helyt az emberség és embertelenség harcában, abban a nagy honvédő háború­ban, ahol a Hon valóban az emberiség végső menedékét jelentette. Most, hogy így látjuk őket magunk előtt Fagyejev világ­hírű regényhőseit, ebben a formában, az operaszínpadon érezzük hozzánk legköze­lebb állóknak, s egész történetüket itt, eb­ben a formában, az operaszín­padon a leg­beszédesebbnek, a legművészibb módon megformáltnak. Igaz, a téma a maga tragikus forróságá­val szinte lehetetlenné teszi, hogy nézője­­hallgatója elfogulatlan, «tárgyilagos» kö­zönsége, «élvezője» legyen ennek az ope­rának. A szerző, akinek volt rá bátorsága, hogy ehhez a témához nyúljon, szinte eleve megnyerte ügyét. De az igazi sikerhez nem elég a szerencsés és bátor tárgyválasztás, nem elég a kitűnő színpadi érzék sem egy­magában. A nagy nehézségek javát leküz­dötte, fel­mérte, fel tudta idézni a kor­szak nagy érzelmeit, napjaink pátoszát, színpadra tudta állítani a ma hőseit — de tudott-e nekik zenei nyelvet adni? Megtalálta-e azt a nagy dallamot, amely minden zenedrámának legfőbb éltetője? ★ A válasz nem egyszerű s nem is egy­­­értelmű. Mejtusznak­ sikerült ízig­­vérig drámai zenét írnia az «Ifjú Gárdá»­­hoz; drámai építkezése, jelenetezése, a cse­lekmény egységes, amellett folyton foko­zódó ütembe foglalása fölényes tudásra vall, biztos kézre, átható erejű képzeletre, amely az élet jelenségeit úgy ragadja m­eg, hogy egyben mélyen zenei ritmust ad ne­kik. A dráma egységét nemcsak ez a rit­mikus építkezés biztosítja, hanem a vissza­térő motívumok egész sora is, amely hol embereknek, hol helyzeteknek és hátterek­nek, hol eszméknek ad beszédes zenei ala­kot. (Ilyen Oleg Kosevoj és Ulja Gromova hűségmotívuma, ilyen Szergej Tyulenyin té­mája, ilyen az eskü, ilyen a fasiszta kato­nák kísérőzenéje.) Drámai erőben első he­lyen állanak az opera kórusai és együtte­sei; népkórusok, tömegjelenetek, nagy ta­lálkozások, melyek egész felvonások pil­léreivé és gyújtópontjaivá alakulnak, szinte magukba sűrítve a zene minden energiá­ját; énekkari recitativók, vagy akárcsak közös énekbe torkoló induló- és siratódalla­­mok, amelyek valóságos jeligéivé válnak a teljes drámának. Ilyen az I. felvonás­ban a katonakórus, a deportált lányok éne­ke (II. felvonás), s kivált a börtönben éne­kelt induló; nem véletlen, hogy Mejtusz ezekben a nagy jelenetekben idézi legköz­vetlenebbül a népdal hangját, vagy köze­ledik legöntudatosabban a népzenéhez. Megoldatlanabb a szólóénekek kérdése. Közöttük is számos megragadó s máris népszerű ária vagy ariozó akad, aminek Ljuba Sevcova és Valko börtön­dalai, Oleg búcsúja, Jelena Kosevaja két áriája, meg egyebek. Ezek a szép dallamok azonban sokkal erősebben a nagy elődök árnyéká­ban állnak, s épp a mai hősök hangjával maradnak adósaink. A «tegnap árnyéka» annyira rájuk vetül, hogy a zeneköltő sok­szor fontos pillanatokban nem találja meg bennük önnön hangját és szókincsét. Ezért itt egyénit és itt fejleszt a legkevésbbé; lí­rai dallamnyelve majdnem mindegyik hő­sét egyformán jellemzi, zenei profiljuk el­mosódik és nem nő meg, nem élesedik ki a konfliktus növekvő arányaihoz mérten. Mejtusz dallamossága így is meggyőz róla, hogy a szélesen kibontott, forró­ és szenve­délyes melódiának ott a helye — sőt köz­ponti helye — a mai operaszínpadon; csak afelől hagy kétségben, milyen lehet és mi­lyen lesz az a «nagy dallam», mely az új zenedrámát emelni és éltetni fogja. Mindent egybevetve: az «Ifjú Gárda» zenéje jelentős lépés nemcsak a szovjet opera, hanem a teljes mai operairodalom területén — és semmikép sem lényegtelen, hogy ez a megoldás épp a szovjet művé­szet, a szocialista ember eszményeinek jegyében vált valósággá. ( ★ A­peraházunk komoly, elismerésre­­méltó, magas színvonalú és rendkí­­vül eredményes munkát végzett az «Ifjú Gárda» bemutatásával. Mielőtt az egyes szereplőket méltatnék, először két elvi je­lentőségű mozzanatot kell szóvátennünk. Egyik, hogy a rendezés és színpadkép (Nádasdy Kálmán rendezése, Oláh Gusz­táv díszletei) párját ritkító gonddal és el­mélyedéssel eleveníti meg az 1942-es Krasznodon háborús életét. A téli sétatér, a börtön, az összerombolt bánya, mindnyá­junkat sokáig elkísérő, félelmesen inten­zív emlékeink maradnak, egy-egy darab velejében megragadott élet és történelem. Kevésbbé tudunk egyetérteni az első fel­vonás befejezésével. Itt a zene és dráma egyaránt az ellenség sötét bevonulását kí­vánja, nem az utcai harc hangos és ke­véssé meggyőző puffogását. (A helyes meg­oldásnak a leningrádi előadásban láthat­tuk megragadó példáját.) Rendezésen és színpadképen túl emléke­zetes vonása marad operaházi bemutatónk­nak énekeseink és énekesnőink szinte vá­ratlanul felszabadult drámai színjátszó­­készsége. Játékuk annyira kidolgozott és annyira átélt, hogy láthatólag őket magu­kat is minden pillanatban magával ra­­gadja, és mindennél jellemzőbb, hogy ezt a szinte váratlanul feltörő színészi képes­ségüket egy, szigorúan a dráma szellemé­ből fakadó együttes játékstílus fegyelme és szabadsága bontotta ki bennük. Biztató példaadás a jövő számára! És még valami: serkentő inspiráció a jelen magyar mu­zsikusainak. M­ert hiányos volna beszámolónk, ha legvégül nem ide, zeneéletünk fájó és követelő pontjához érkeznénk, épp az «Ifjú Gárda» bemutatójával kapcsolatban. A közelmúlt történelmi méretű élményei nálunk bizonyára nem tisztultak és nem forrósodtak még ennyire kész, zárt drámai témákká, de nem adtak-e példát Bartók és Kodály remekei a magyar nép, a magyar valóság, a mai magyar történe­lem drámai felfedezésére? Szeretnék hin­ni, hogy legjobb zeneszerzőink nem hátrál­nak meg a nehézségek elől s mielőbb kö­szönthetjük Operaházunk színpadán a mai tárgyú, szép és bátor új magyar operát is. Szabolcsi Bence ★ Operaházunk két párhuzamos szerep­­osztásban mutatta be az «Ifjú Gárdá»-t. A művészi kollektíva munkájának részle­tes méltatására visszatérünk. BARÁTOK KÖZÖTT, ÚJ ÉV KÜSZÖBÉN Leningrád, december 30. ötemeletes sarokház a Néva partján, szemben a Téli Palotával. Hosszú — két utcára néző — ablakaiban késő éjjelig nem alszik el a fény. Ez a ház a lenin­grádi, Lenin-renddel kitüntetett Zsdanov Egyetem diákszállója. A szovjet diákokon kívül itt laknak a népi demokratikus or­szágok ösztöndíjas hallgatói és aspirán­sai is. A folyosókon, a büfékben sokan beszél­getnek arról, hol és hogyan ünnepüik az új esztendőt. Megkérdezünk néhányat közülük: mik a terveik az új évre? Ge Fejt általában úgy emlegetik a diákszállóban, mint az V. emeleti olvasó­szoba «törzsvendégét». Valóban, amikor csak belépünk az olvasóba, mindig ott találjuk ezt a magas kínai kislányt, lett légyen az délben, este vagy éjfél után. — Azzal kezdem az új évet, ami a to­vábbiakban is a legfontosabb lesz szá­momra: tanulással — mondja Ge Fej. — Én csak három hónappal ezelőtt ér­keztem a Szovjetunióba és még nagyon rosszul beszélek oroszul. A gyenge nyelv­tudás megnehezíti a többi tantárgy tanu­lását is. Ezért 1954-re azt tűztem ki fő feladatul magam elé, hogy elsajátítsam az orosz nyelvet. Sokat segítenek ebben orosz szobatársnőim is, akik mindig kija­vítanak, ha nyelvi hibát ejtek és megma­gyarázzák az ismeretlen szavak jelentését. Igyekszem majd minél többet olvasni oroszul, és hallgatni a rádiót, mert ez se­gít a helyes kiejtés elsajátításában. Herbert Meissner drezdai ifjúmunkást 1946-ban szakérettségire küldte az üzemi pártbizottság. A múlt év őszén, miután kitűnően elvégezte a berlini egyetem köz­gazdaságtudományi karát, a leningrádi egyetemre küldték aspiránsnak. A múlt évben már két kandidátusi vizsgát tett le.­­ 1954 első felében, tehát még ebben a tanévben, le akarom tenni a kandidátusi minimum (a «tudományok kandidátusa» cím elnyeréséhez szükséges vizsgák) hátra­lévő részét — mondja Herbert. — A nyári szünetben néhány hétre haza­utazom édesanyámhoz Drezdába — beszél terveiről Herbert Meissner — a hátralévő időben pedig berlini könyvtárakban fogok dolgozni: a kandidátusi disszertációhoz szükséges anyag jelentős részét kell ott összegyűjtenem. ősszel azután hozzálátok a disszertáció megírásához. Ennek címe: «A n­yugatnémetországi burzsoá közgazdászok az újjáéledő német imperializmus szolgála­tában». Ha minden jól megy, az év végére készen leszek a munka első részével. O Sze Csen, ez a 25 éves, kissé hallga­tag, szerény koreai fiú, a biológiai kar har­madéves hallgatója. Aki csak látásból is­meri, nem is gondolná, hogy tavalyelőtt még a koreai néphadsereg századosa volt, s egy egész sor érdemrendje és érdemérme van. Amikor az új évről kérdezzük, O Sze Csen így szól: — Akaratlanul is az jut eszembe, hogyan töltöttük három évvel ezelőtt Koreában az első háborús újévet. December 31-én mind­nyájan meghallgattuk a rádióban Kim Ir Szen elvtárs beszédét, aki üdvözölt bennün­ket az ünnep alkalmából és további harcra buzdított. Én abban az időben egy gárda­hadosztályban szolgáltam. Elhatároztuk, hogy az ünnep tiszteletére alaposan befű­­tünk az amerikaiaknak. — A január 1-re virradó éjszaka — foly­tatja a Sze Csen — egy harminc ember­ből álló osztaggal átlopóztunk a frontvona­lon és észrevétlenül benyomultunk a vá­rosba, ahol a második amerikai tengerész­hadosztály ötezer katonája állomásozott. A fronttól harminc kilométerre fekvő város­ban a jenkik teljes biztonságban érezték magukat és az újév alkalmából a sárga földig lerészegedtek. Még őröket sem állí­tottak. Sokan még akkor sem ébredtek fel, amikor már szóltak a géppisztolyok és rob­bantak a kézigránátok. — Jól emlékszem a következő — fron­ton eltöltött — újévre is. Ezen a napon zászlóaljunk — sőt úgy tudom, egész had­osztályunk harcosai között kiosztották a magyar nép ajándékcsomagjait. Nagyon ízlett nekünk a magyar cigaretta, de még jobban esett az, hogy tudtuk: a távoli Magyarországon is támogatják a mi ügyün­ket. — Ami az 1954-es évet illeti — moso­lyog a Sze Csen — csak annyit mondok: ahogy a tavalyelőtti évben minden igye­kezetemmel, azon voltam, hogy minél job­ban harcoljak, az új évben a jobb tanulá­sért teszek meg minden tőlem telhetőt. Fuad Bozgo, az újságíró-szak ne­gyedéves albán hallgatója már részletes tervet dolgozott ki 1954-re. — Természetesen — mondja Fuad — első dolog a tanulás. Januárban három vizsgám lesz, mindenekelőtt ezeket szeret­ném kitűnőre letenni. A második fontos feladat: a szovjet kultúra még alaposabb megismerése. Színházba, moziba, hang­versenyre eddig is gyakran jártam, de képtárban még alig voltam. Ebben az évben rendszeresen fogok járni az Orosz Múzeumba és különösen az Ermitázsba. Ha minden második vasárnap eljárok oda, év végére talán sikerül végigjárnom az egészet. — Nyáron a szakmai gyakorlat befeje­zése után Moszkvába utazom, egy hónap­ra pedig üdülőbe, lehetőleg a Kaukázusba, vagy valahová a Fekete-tenger mellékére. Az a tervem, hogy egész utamon állandóan fényképezni fogok. Ezzel kielégítem saját «szenvedélyemet» és legalább az otthoniak is meglátják, merre jártam. — Másik nagy tervem: cikkeket írni albán újságokba a szovjet emberek életé­ről, elsősorban a diákokéról. Hatan lakunk egy szobában: egy orosz, egy oszét, két albán, egy koreai és egy lengyel fiú. A mi szobánk, amelyet a diákszállóban tré­fásan «nemzetközi brigádnak» hívnak, olyan baráti és egységes, mint egy család. Együtt járunk szórakozni, együtt ünnepel­jük az újévet is. Erről a nagyszerű közös­ségről írom januárban­ az első cikkemet. Végül pedig kérdezzünk meg 1954-es ter­veiről egy magyar diákot is. Miles György, a történelmi kar ötöd­éves hallgatója, ezeket mondja: — Az idén fejezem be az egyetemet. Már régen dolgozom a diplomamunkámon, mely­nek címe: «Magyar hadifoglyok forradalmi mozgalma Szovjet-Oroszországban az első világháború után». Februárban Moszkvába utazom, ahol a könyvtárakban és levéltá­rakban gyűjtök még anyagot a diploma­­munkámhoz, itt, Leningrádban pedig fel­kutatom azokat, akik személyes visszaem­lékezéseikkel tudnak adatokat szolgáltatni ehhez a témához. Az a célom, hogy kitűnőre tegyem le az államvizsgákat és diploma­munkámat is kitűnően védjem meg. Az egyetem elvégzése után (1934 nyarától) szeretnék otthon a Munkásmozgalmi Inté­zetben dolgozni és egyidejűleg aspirantúrán folytatni tanulmányaimat. ★ ... December 31-én éjfél előtt néhány perccel bekapcsolják a szovjet rádiónak a moszkvai Vörös-téren elhelyezett mikro­fonjait és amikor a Kreml órája ünnepé­lyesen elüti a tizenkettőt, szovjet és népi demokratikus diákok Moszkvában és Lenin­­grádban, Kazánban és Taskentben együtt köszöntik a sokat ígérő 1954-es esztendőt. Kulcsár István SZABAD NÉP A párizsi «yiptontársai KskECHB tárgyaláso­król Moszkva, december 31. (TASZSZ) A «Pravda» párizsi tudósítója a francia fővárosban folyó diplomáciai különtár­­gyalásokról ezeket írja: Sajtójelentések szerint az Egyesült Álla­mok, Anglia és Franciaország diplomáciai szakértői Párizsban abból a célból tar­tottak különtanácskozást, hogy kidolgoz­nák a három nyugati hatalom «közös ak­­cióprogrammját» a külügyminiszterek kü­szöbönálló berlini tanácskozására. Ezzel kapcsolatban Párizsban kiemelik azt a tényt, hogy a diplomáciai különtanácsko­­zások Grewe-nek, a bonni hatóságok külön ez alkalomból Párizsba érkezett képvise­lőjének aktív részvételével folytak. Még a burzsoá lapok sem tartják szük­ségesnek, hogy eltitkolják azt a tényt — folytatja a tudósító — hogy az amerikai, az angol és a francia diplomaták különta­­nácskozásán Adenauer küldöttének aktív részvételével olyan «akcióprogrammot» dol­goztak ki, amely a tárgyalások meghiúsí­tásához vezethet. A «France Soir» című lap közvetlenül rá is mutat, hogy Adenauernak és párizsi képviselőjének mesterkedései veszélyeztetik a küszöbönálló berlini tanácskozást. Gene­vieve Tabouis, neves francia újságírónő, a «l‘Information» című lapban közölt cikké­ben azt a következtetést vonja le, hogy a három nyugati ország szakértőinek párizsi tanácskozásán kidolgozott Programm «egy­általán nem könnyíti meg» a berlini ta­nácskozás munkáját. A francia üzleti körökkel kapcsolatban álló «Aux Ecoutes» című hetilap emlékez­tet a parlamentben nemrégen lezajlott kül­politikai vitára, majd olyan következtetés­re jut, hogy Párizsban a négyhatalmi ta­nácskozás előkészítése a parlamenti több­ségnek az említett külpolitikai vitában ki­fejezett akarata ellenére történik. A lap felhívja a figyelmet arra, hogy a francia közvélemény ellenőrzése nélkül kifejtett­­diplomáciai mesterkedések «a közeljövőben botrányra vezethetnek». Amerikai katonai repülőgépek légi provokációi Koreában Keszon, december 31. (Új-Kína) A katonai fegyverszüneti bizottság tit­kárainak szerdai ülésén Zsu Jan ezredes, a koreai-kínai fél képviselője nyomatéko­san felhívta az amerikaiak figyelmét há­rom légi provokációra és hangsúlyozta, hogy viselniük kell a teljes felelősséget a fegyverszüneti egyezmény ilyen módon tör­ténő megszegéséért. Zsu Jan ezredes rámutatott: az amerikai katonai repülőgépek által elkövetett szer­ződésszegések száma egyre növekszik és az amerikai katonai repülőgépek legújabban még a katonai fegyverszüneti bizottság és a koreai-kínai küldöttség székhelyének térségébe is behatolnak. A fegyverszüneti egyezménynek ilyen kihívó megszegése nemcsak azt mutatja, hogy az amerikai fél elmulasztott eredményes intézkedéseket tenni katonai személyeinek korlátozására, hanem nyilvánvalóan szándékos provoká­ciót is jelent. — DÁNIÁBAN 1954 TAVASZÁN meg­kezdik a haditengerészeti támaszpontok építését. A munka költsége 60 millió dán korona. Ennek egy részét az északatlanti tömb építési Programm­ja számlájából fe­dezik — jelenti a «TASZSZ». Romániában megnnepelték a népköztársaság kikiáltásának hatodik évfordulóját Bukarest, december 31. (TASZSZ) A román nép december 30-án emlékezett meg a Román Népköztársaság kikiáltásá­nak 6. évfordulójáról. Bukarest ünnepi díszbe öltözött. A városokban és falvakban, az üzemekben, gyárakban, hivatalokban, a katonai alakulatoknál ünnepi gyűléseket tartottak a nemzeti ünnep alkalmából. December 30-án Bukarestben ünnepi ülést tartottak. Az ünnepségen a termelés­ben élenjáró dolgozók, a tudományos és a kulturális élet kiválóságai, a néphadsereg katonái és tisztjei vettek részt. Az ünnepi ülés elnökségében voltak: Petru Groza, a nagy nemzetgyűlés elnöksé­gének elnöke, a Román Munkáspárt és a kormány vezetői, élükön Gheorghe Gheor­­ghiu-Dej-zsel. A dicső évfordulóról Leontin Salajan, a Román Népköztársaság fegyveres erői miniszterének helyettese tartott beszámolót.­ A román dolgozók kiemelkedő termelési eredményekkel fogadták a népköztársaság kikiáltásának 6. évfordulóját. Sok vállalat kollektívája határidő előtt teljesítette az évi tervét. 123 bukaresti vállalat, 18 aradi vállalat, a Sztálin-körzetben több mint száz vállalat, a Craiova, Pitesti és Galati körzet­ben körülbelül 120 vállalat már a követ­kező évi terv teljesítésén dolgozik. ! Kedves elvtársak! A nagy Szovjetunió polgárai! Munkások és munkásnők! Kol­hozparasztok és kolhozparasztnők! Szovjet értelmiség! Fegyveres erők harcosai! Dicső szovjet ifjúság! Köszöntöm önöket a kezdődő új eszten­dőben. Az elmúlt 1953-as évben a szovjet emberek serényen és gyümölcsözően mun­kálkodtak szeretett hazánk javára. Orszá­gunk dolgozói kiapadhatatlan energiájának köszönhető, hogy eredményesen megvalósul a népgazdaság fejlesztésének ötödik ötéves terve. A szocializmus külső és belső ellen­ségeinek kísérletei ellenére nő és erősödik a szovjethatalom ereje. ■Gazdagabbá és szebbé válik szocialista hazánk. Növekszik a szovjet emberek anyagi jóléte és kulturá­lis színvonala. Sziklaszilárd nagy hazánk népeinek ba­rátsága. Megbonthatatlan a munkásosztály és a parasztság testvéri szövetsége és meg­ingathatatlan a szovjet társadalom erkölcsi és politikai egysége. A Szovjetunió Kommunista Pártja, amelynek ereje a dolgozók szeretetében és bizalmában rejlik, magasra tartja Marx, Engels, Lenin és Sztálin győzedelmes zász­laját. A párt a nép minden erejét és ener­giáját a kommunista társadalom felépíté­sére irányítja és összpontosítja. A nép létfontosságú érdekeiről való gon­doskodás, hazánknak — a népek közötti ba­rátság biztos támaszának — felvirágozta­tása: ez a kommunista párt és a szovjet kor­mány legfőbb célja. Pártunk és kormányunk minden erőfe­szítését arra irányítja, hogy még jobban erősítse a szocialista állam hatalmát, még magasabbra emelje a szovjet­ emberek jó­létét. A nép jólétéről és boldogságáról való gondoskodás hatja át a Szovjetunió Leg­felső Tanácsa ötödik ülésszakának ismere­tes határozatait, a kommunista párt köz­ponti bizottsága szeptemberi teljes ülé­sének határozatait és azokat a kormány­rendeleteket, amelyeket az elmúlt eszten­dőben a mezőgazdaságról, a közszükség­leti cikkek termeléséről és a szovjet keres­kedelem fejlesztéséről hoztak. A kommunista párt központi bizottsága és a szovjet kormány szilárdan meg van győződve arról, hogy népünk, a kommu­nista társadalom építője, a reá jellemző alkotó energiával eredményesen megvaló­sítja ezeket a nagyfontosságú határoza­tokat. Az alkotómunkáját végző szovjet nép a béke mellett áll és a béke ügyét védi. A mi törekvésünk: biztosítani a népek közötti békét — ez annak a külpolitikának a szik­laszilárd alapja, amelyet a szovjet kor­mány a szovjet nép akaratát teljesítve megvalósított, megvalósít és következete­sen meg fog valósítani. A béke nagy ügyéért világszerte küzdők egységes táborában a Szovjetunióval együtt önfeláldozó harcot folytat a nagy kínai nép, a népi demokratikus országok dolgozói és a kapitalista országok sokmillió egyszerű és becsületes embere. Erejében bízva, nagy és boldog hazája gazdájaként, alkotóerővel és energiával telve, örömteljesen köszönti a szovjet nép az új, 1954-es esztendőt. Pártunk központi bizottsága és a szov­jet kormány nevében, kedves elvtársak, szívből köszöntöm önöket az új esztendő alkalmából. Legyen ez az év még nagyobb munka­győzelmek esztendeje, hazánk ereje és ha­talma növekedésének esztendeje, védelmi képessége további erősítésének esztendeje, minden szovjet ember anyagi és kulturális jóléte növekedésének esztendeje. Legyen ez az év a nemzetközi feszültség további enyhítésének esztendeje, a tartós és­ szilárd béke létrehozásában elért nagy sikerek éve az egész világon. Boldog új évet, kedves elvtársak! M. J. Vorosilov elvtárs, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnöksége elnökének újévi részéé!. A francia nemzetgyűlés elítéli a kormány terrormódszereit Viharos ülés a francia nemzetgyűlésben Párizs, december 31. (MTI) A francia nemzetgyűlés szerdai ülésén, órákig tartó, sokszor viharossá váló inter­­pellációs vita után, egyhangú határozati javaslatot fogadott el. A határozatban az ülésen jelenlévő 621 nemzetgyűlési kép­viselő éles szavakkal ítélte el Laniel mi­niszterelnök és belügyminisztere rendőr­ségének december 15-i példátlanul galád támadását a kormány botrányos «kultúr­politikája» miatt békésen tüntető egye­temi és főiskolai hallgatók ellen. A vitát Coutrello szocialista képviselő nyitotta meg, aki ismertette, miként ro­hanta meg a rendőrség gumibotokkal a békésen tüntető diákokat, majd hangoz­tatta: «Franciaország már beleunt ezekbe az indokolatlan erőszakosságokba». Louis Vallon, aki a közelmúltban kilé­pett a volt gaulleistákból álló URAS-párt­­ból, a következőket mondotta: — Fel akarom hívni a nemzetgyűlés fi­gyelmét arra a tényre, hogy az utóbbi hó­napokban a rendőri erőszakosságok száma folytonosan szaporodott és az erőszak mód­szerei egyre kirívóbbá váltak. Úgy látszik — mondotta a szónok — elő akarják készí­teni a francia közvéleményt az álcázott terror bizonyos formáira. Arról van szó, hogy meg akarják bénítani a szabad véle­ménynyilvánítást, le akarják mondatni Franciaországot nemzeti függetlenségéről és a francia polgárokat egy idegen ország dróton rángatott bábjaivá akarják változ­tatni. Vallon képviselő megállapította a továb­biakban, hogy a belügyminisztérium rend­őri ügyosztályának hetedik csoportja hiva­talos megbízást kapott francia politikusok megfigyelésére. Mindjárt hozzáfűzte azt is, hogy ennek a csoportnak a működése tör­vényellenes, mert nem szerepel a belügymi­nisztérium költségvetési előirányzatában. Megállapította továbbá: a csoport fenntar­tására szolgáló hitelek­­valójában egy titkos alapból származnak, amelynek pénzeszközei külföldi eredetűek». A továbbiakban a szónok hangoztatta: — Mindennek az a célja, hogy elfojtsák a demokráciát. Ebben különösképpen meg­nyilvánul Franciaország alárendeltsége, amely még a pétainizmus idejére nyúlik vissza és azóta úgy látszik hatalmába kerí­tette az uralkodó köröket. Külföldön úgy­látszik azt akarják, hogy Franciaország nemzeti függetlensége ténylegesen eltűnjön. Azonban Franciaország nem hagyja magát megfojtani! A demokrácia elég erős, hogy megvédje önmagát. Schmittlein, a volt gaulleistákból álló URAS-párti képviselő szintén megbélye­gezte a rendőrség minősíthetetlen eljárását és a diáktüntetők igazát bizonyította. — A sajtóból 1952 májusában arról érte­sültünk — mondotta — hogy Baylot párizsi rendőrfőnök az Egyesült Államokba uta­zott az ottani rendőrség «módszereinek» ta­nulmányozására. Néhány héttel később Párizsban olyan «jelenetek» játszódtak le, amelyek során azt akarták elhitetni a kö­zönséggel, mintha a «haza veszélyben len­ne». Mindez azután abban a híres és hír­hedt eseményben érte el csúcspontját, ami­dőn Jacques Duclos-t gépkocsijában letar­tóztatták és a párizsi rendőrség hivatalos jelentésében azt állította, hogy a gépkocsi­ban talált és Duclos által étkezési célra vásárolt két galamb­­ postagalamb volt. A sajtóból arról is értesülnünk kellett, hogy a diáktüntetések során őrizetbe vet­tek a munkásság körében tevékenykedő két lelkészt, akiket az őrszobán úgy kezel­tek, mint közönséges gonosztevőket, így tehát látjuk, hogy a boszorkányüldözés módszere nálunk is tért hódít. Giovani kommunista képviselő emlékez­tetett azokra a körülményekre, amelyek között a rendőri provokációk lejátszódtak: Martinaud­ Deplat belügyminiszter rendőr­sége a diáktüntetések során 380 diákot őrizetbe vett, a gumibotos támadás során pedig negyvenen megsebesültek. Erre a tá­madásra — mondotta — senki más nem adhatott parancsot, mint maga a belügymi­niszter és rendőrprefektusa. A kormány épp úgy bánik az egyetemi és főiskolai diáksággal, mint amilyen bánásmódban a közoktatást és a francia kultúrát része­síti. Ennek oka pedig nem lehet más, mint az, hogy a francia burzsoázia ügyeinek in­tézésével megbízott kormány lehetőleg za­vartalanul folytatni akarja háborús politi­káját. Nyilvánvaló az összefüggés a hadi­kiadások felduzzasztása és a francia kul­túra fejlesztését szolgáló költségvetési hi­telek csökkentése között. Moro­ Giafferi radikálispárti és Cayeux MRP-képviselők felszólalásai után, akik­ a maguk részéről is tiltakoztak a rendőri brutalitások rendszere ellen, a nemzetgyű­lés egyhangúlag határozati javaslatot fo­gadott el, amelyben elítéli a diákok ellen intézett rendőrtámadást, követeli mind­azok megbüntetését, akik felelősek a bru­talitásokért, valamint az okozott kár jóvá­tételét, végül felhívja a kormányt, ismer­tesse a nemzetgyűlés előtt a tanulóifjú­sággal kapcsolatos politikáját. AZ ESZTENDŐ MÉRLEGE ..................

Next