Szabad Nép, 1954. május (12. évfolyam, 121-151. szám)
1954-05-01 / 121. szám
SZOMBAT, 1954 MÁJUS 1 Párizsi munkások között Még alig egy órája voltunk Párizsban, amikor fölutaztunk az Eiffel-torony tetejére. Jó tíz perc ez a 300 méteres út, kétszer is át kell szállni egyik liftről a másikra, míg végre kiköthet az ember az égbenyúló, karcsú vasszerkezet legfelső emeletén. Alattunk egész Párizs, a kanyargó Szajna kis hajóival, ott a Notre Dame két tornya látszik, amott a Montmartre dombja ... Felejthetetlen! Mellettünk pedig — nyers és hangos amerikai beszéd, ízléstelenül öltözött nők és férfiak, akik nagy fényképezőgépeikkel úgy járkálnak itt, Párizs fölött, mintha az övék volna mindaz, ami alattunk elterül... Ez is felejthetetlen .. . Hiszen újra meg újra találkozol velük, újra meg újra figyelmeztetnek, önmagukra, s azokra a sorsdöntő kérdésekre, amelyeket szinte személyükben is jelképeznek. De az övék-e csakugyan ez a csodálatos város? Győzhet-e itt valaha is a háború és a rabság politikája, az amerikai politika? Párizs munkásaitól kaptam meg rá a feleletet.★ Önkénytelenül is megdörzsölöm a szememet, de nem tévedtem, az előbb is jól láttam: csakugyan Lenin és Sztálin képe függ a falon a Párizs melletti Ivry polgármesterének szobájában. Néhány perc múlva egy festményen a fiatal Thorez arcát ismerem fel. Végül a legnagyobb meglepetés: Rákosi elvtárs arca néz rám a negyedik kép keretéből. Tudtam, hová jövök, tudtam, hogy Marrane elvtárs, a Francia Kommunista Párt régi harcosa nem átmeneti vendég a maga hivatali szobájában: 29 éve újra és újra őt választják polgármesterükké Ivry munkásai. Ennyi idő alatt a bútorok kopása is a gazda megszokott mozdulatai szerint alakul , amit, mondjuk egy francia miniszter íróasztaláról nemigen lehetne elmondani. Mégis meglepés a szívem táján átmelegít e helyiség otthonossága. Mindkét érzésben részem volt még néhányszor ezen a napon Megyünk az utcán, bámulom az épülő házakat, becsöngetek az új, remek munkáslakások ajtaján, a polgármester titkárnője magyarázza, hogy merre van a pompás, modern iskola, s hol épül a stadion, meg az uszoda — mintha egy pillanatra nem is a tőkés Franciaországban lennék, hanem odahaza ... Mondom is: egész kis népi demokrácia ... Az élénk, mozgékony, alacsony, 65 éves Marrane elvtárs ravaszkás kedvességgel nevet rám a szemüvege alól: — Téved. Franciaországban vagyunk ... Nincs olyan intézkedésünk, amit a kormány vagy a rendőrség ne próbálna keresztezni. A prefektus például mindmáig nem engedélyezte a Thorez-park és a Sztálin-út nevét. — És...? — Megérkeztünk. Széles táblák hirdetik Ivry főútjának minden sarkán Sztálin nevét s óriás felirat a város középponti parkjának bejárata felett: «Parc Maurice Thorez». A rendőrség nyilvántartásában még következetesen a régi elnevezések szerepelnek — de az új táblákat levétetni nem merik — ez a furcsa helyzet szemlélteti talán a legjellemzőbben az ivry-i kettősséget. . Vagy egy másik példa: 1937-ben építették fel Ivryben a «HLM»,, vagyis a mérsékelt bérű lakásszövetkezet első házait. A munka megindulását négyéves harc előzte meg. Négy évig küzdött, érvelt, vitatkozott a kommunista városi tanács — nem kevesebb, mint 62 különböző hivatal és bizottság sorompóit törve jál — a kormány puszta engedélyéért. • ugyanakkor, amikor munkások ezrei lak- ttak piszkos, nedves odúkban, vagy éppen a csillagos ég sátra alatt. ★ De nézzük meg közelebbről ezeket a harcban született falakat! Üde virág- és gyepágyak között sorakoznak a nagy forradalmár. Marat nevét viselő házcsoport épületei, összesen 20 ház, bennük 600 egynagyszobás, fürdőszobás lakás. Kívül: erkélyek, ízléses homlokdíszítések, hagyományosan magas és modernül széles ablakok. Belül: tisztaság és teljes komfort, központi fűtés, melegvíz. Kétszobás lakás bére fűtéssel együtt 6500 frank. Ez se olcsó, ha lakója 30 ezer frank körül keres, de a lakbér itt nem emelkedik s a magánbérházak jóval primitívebb kétszobás lakásai máris többe kerülnek fűtés nélkül is. Ez a házcsoport 13 év alatt épült fel. A legutóbbi választáson az itt lakók 75 százaléka a kommunistákra szavazott, míg egész Ivryben «csupán» 63 százalék. A másik házcsoport — a Thorez-parkban — alig egyéves. 398 lakás van itt — ha lehet még szebb, még kényelmesebb kivitelben, mint a «Marat»-ban. Az egyik lakó, egy Hirtzlin nevű vasmunkás felesége, kedves büszkeséggel mutatja a tisztaságtól ragyogó szobákat és a háziasszony legfőbb örömét, a konyhát, amely — mint az egész házcsoportban — az ebédlővel egybeépült. Nem fal, csupán beépített tálalóasztal választja el a parkettás ebédlőtől. Ablak azonban mindkét oldalon van, a konyha felől is, az ebédlő felől is, mert így a szellőztetést percek alatt megoldja a légáramlás. A szemét pedig nem bűzlik a konyhában, a levezetőcsövön azonnal eltűnik a lakásból. Hirt,zsinék egy éve laknak itt. A férfi kiváló szakmunkás, azelőtt se keresett roszszul (nem egyszer elérte az 50 ezer, frankot havonta), mégis rettenetes viszonyok között laktak: víz, gáz, villany nélkül. — Ha átmegyünk a barátainkhoz, Fontenay-Sousbois-ba — mondja az asszony — mindig, eszembe jut a régi lakás. Ők még mindig úgy élnek, mint mi azelőtt. A nedvesség már teljesen tönkretette a bútoraikat, pedig havi 7000 frankot fizetnek a háztulajdonosnak, alig kevesebbet, mint mi ezért a ragyogó 3 szobáért és fürdőszobáért, fűtéssel együtt. — Hogy miért rossz ott és miért jó itt? — ismétli a kérdést és széttárja a karját, mint aki nem is érti, hogy lehet ilyen naiv kérdést feltenni. — Ott reakciós a városi tanács, itt kommunista ... Gyengéd mozdulattal megigazít egy keretben álló fényképet az asztalon. Egy 15 és egy 17 év körüli fiút ábrázol a kép. — A gyermekeik? , ■ •— Igen — feleli — csak nem mi vagyunk a szüleik. Elvtársak voltak, barátaink — a fasiszták kivégezték őket. Most a mi fiaink...★ „Robespierre Gyermekotthon"... A széles ablakokon csak úgy dől a napfény a tágas, tiszta, játékokkal teli termekbe. A kicsik kiváncsi szeméből pedig visszasüt a nap: a gyerekboldogságé. Ivry munkásgyermekei nevetnek, hancúroznak itt, vagy rajzolgatnak nagy komolyan a képzett óvónők felügyelete alatt. A városi tanács bőkezűen gondoskodik a Robespierre-otthon kis lakóinak étkeztetéséről. Szombaton zöldséglevest, rozbitet, szpagettit mártással és gesztenyepürét kaptak a gyerekek. Hadd tegyük hozzá: otthon a legtöbbjük még csak ehhez hasonló ebédet se kaphatna. — A tőkések propagandája folyton azt szajkózza, hogy a kommunisták rombolnak — mondja Marrane elvtárs. — Nos, mi építünk. Ez a mai propagandánk. Jó propaganda. Ivryben, ahol 1925-ben mindössze 45 kommunista volt, ma több mint harmincszor annyi a párttagok száma. A városi tanácsegyébként a sztrájkolóknak is nyújt szociális támogatást. Tavaly augusztusban, a nagy sztrájk idején a költségvetés terhére hárommillió frank segélyt osztottak szét a sztrájkolók családjai közt. A gyerekek sztrájk idején ingyen ebédet, vacsorát kapnak a várostól. Ha pedig a sztrájkolóknak közlekedési eszközre van szükségük, azovibuszt, a gyerekotthon autóbusza is bekapcsolódik a mozgalomba — nem a gyerekeket, hanem a szülőket szállítja aznap. — A prefektusnak — mondja Mariané elvtárs — ez persze nem tetszik. Mindig tiltakozik. — És . ..? — Úgy vagyunk ezzel is, mint a Sztálinúttal... A polgármesternek sok dolga van: munkások, háziasszonyok, kereskedők. Ivry minden rangú és rendű polgárai hozzá fordulnak ügyes-bajos dolgaikkal. A várószoba most is tele van ügyfelekkel. Elbúcsúzunk. Kemény, fürge lépteivel az ajtóig kísér. Saját magáról már nincs ideje beszélni. A titkárnőjétől, egy kis brosúrából és néhány elejtett szavából tudtam meg, micsoda múlt, micsoda harcok, megpróbáltatások és győzelmek tették gazdaggá Georges Marrane elvtárs munkás életét. Apja mozdonyvezető volt, ő maga 12 éves kora óta dolgozott vasúti műhelyben, különböző üzemekben és a mozgalomban. Ott volt 1920-ban a Francia Kommunista Párt alapító tagjai között, és attól kezdve mindenütt, ahol küzdeni és áldozni kellett a francia jövőért. Fiatal pártmunkás korábban ismerkedett meg Rákosi elvtárssal. — Még ma is hálás vagyok a tanácsaiért — mondja. A látogatást 30 év múlva adta vissza Budapesten. Azóta függ Rákosi-kép , az ivry-i városháza falán. Az ellenállási idején a párt nevében Marrane elvtárs adta ki a felszólítást a fasiszták elleni barikádharcra, volt üldözött földalatti harcos és volt miniszter, kitüntetései közt megtalálni a fiatal munkássportbaj nők érmeit és ott ragyog az Ellenállás Érdemrendje, meg a Becsületrend. De van Georges Marrane-nak még egy becsületrendje: a munkások szeretete. Ezt kevesebben viselik, mint a «Légion d‘Honneur» szalagját. Ezt csak azok kaphatják meg, akik minden cselekedetükkel osztályukat, népüket, hazájukat szolgálják. Olyanok, mint Georges Marrane, Ivry polgármestere, a kommunista párt katonája. ★ ^ Amikor az avenue Mathurin Moreau 8-as számú kapuján beléptem a gazos udvarra, amikor a nyikorgó falépcsőn felkapaszkodtam az első és egyetlen emeletre, amikor beléptem a fagerendás, mállottfalú tanterembe — újra meg újra arra gondoltam, milyen könnyű megszokni a jót... Ebben a darakszerű külvárosi házban az új egyetem székel, ahol a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből verbuválódott érdeklődő fiatalok hallgatják a marxizmus-leninizmus különböző tanfolyamait. ’ Persze, szép és jó, hogy nálunk már nem ilyen viszonyok közt kell tanulni s legyen csak még több kényelmes tanterem, jus- ■ sen még több szén és fény mindenhova, ahol betűk fölé hajolnak az emberek, de az a nyikorgó lépcső, s az a hideg vaskályha a teremben mégis újra meg újra meghal — és elgondolkoztat, sok mindenen. Aki az új egyetem hallgatója, az sokat áldoz, sőt van, aki kockáztat is. Munka után fél,háromnegyed órát utazik, feláldozza szabad estéinek egy részét, szűk padokban vagy lócákon szorong, beiratási díjat és havi 50—150 frank tandíjat fizet, s esetleg az állását is veszélyezteti, mint például L. M. újságíró, aki egy reakciós lap munkatársa. Elismerést, hivatali megbecsülést senki nem kap azért, hogy tanul. , Itt csak egy valamit adnak: a marxizmusleninizmus igazságát. De ezt, magas színvonalon, tág szívvel, lelkesen — mindenkinek, aki igényt tart rá. Az új egyetem nem pártiskola, nyitva áll kommunistának és pártonkívülinek, munkásnak és értelmiséginek, alkalmazottnak vagy akár burzsoának is. Ebben az évben 1744 hallgatója van, akiknek szociális megoszlása híven mutatja, hogy az igazság megismerésének vágya milyen távoli rétegekig hatolt. A nőhallgatóknak például csupán 7 százaléka munkás, 24 diák, 10 háztartásbeli, 27 százalék alkalmazott, a többi értelmiségi és egyéb foglalkozású. A férfihallgatók közt 27 százalék munkás, 29 diák, 11 alkalmazott, 17 százalék pedig értelmiségi és technikus. A hallgatók közt vannak polgárok is, sőt nem egy tanfolyamot már nagytőkés családok gyermekei és papok is látogattak. A hallgatók 40 százaléka nő. Az ütött-kopottfalú egyetem dicső múltra tekint vissza. Folytatása annak a munkásegyetemnek, amelyet 1932-ben Romain Rolland, Barbusse és Paul Langevin alapítottak. Előadói közé tartozott Jacques Solomon, a politikai gazdaságtan nagy tudósa, s a mártírhalált halt magyar marxista filozófus, akinek nevét tisztelettel ejti ki minden francia elvtárs: Georges Politzer. A fasizmus elhallgattatta a munkásegyetem tudástterjesztő hangját — a háború után az új egyetem vette át szerepét. Ma nagyobb, s látogatottabb, mint valaha. Három központi iskoláján folyik egyszerre ugyanaz a két általános tanfolyam (filozófia és politikai gazdaságtan), ezenkívül több speciális tanfolyam működik, amelyeken filozófiatörténetet, irodalomtörténetet, természettudományos előadássorozatokat, vagy francia, illetve orosz nyelvleckéket hallgatnak az új egyetem diákjai. ★ A tanteremben éppen a polnikai gazdaságtan-kurzus előadása folyik. Negyvenen ülnek a teremben — főleg fiatal lányok és fiúk, mindegyik előtt jegyzetfüzet. Az előadó a maximális profit sajátosságait magyarázza meg, Sztálin művéből kiindulva, de — mint végig az előadás során — aktuális, eleven példákkal illusztrálva. Most éppen a francia televízió gazdasági helyzetéről olvas fel egy újságcikket. Beszélgetünk a hallgatókkal. Ki, miérttanul? Ki, miért áldoz szabadidőt, pénzt, fáradságot, szellemi erőfeszítést? Gabriel H., a fiatal gumigyári munkás szakszervezeti megbízott. Ő a munkások harcát akarja jobban segíteni, vezetni — ezért ismerkedik meg a marxista politikai gazdaságtannal. Eugene K., műszaki rajzoló, a koreai háború idején ismerte fel, hogy régi nézetei tévesek, hamisak voltak. Az igazság megismerésének szomja hozta ide. Van Tan, a Sorbonne történelemszakos vietnami diákja azt az iránytűt találta meg itt a marxizmus-leninizmusban, amely nélkül minden egyéb ismeret bizonytalan, s amely népének útját mutatja — a szabadság felé. Csupa «egyszerű», világos válasz. De mögöttük az élet bonyolult, napsütéses és viharos valósága. Van Tan szavai mögött ott van a lángoló, vérző, küzdő Vietnam. Gabriel H. válasza mögött a munkanélküliség, a létminimum alatti bérek, a munkásmozgalomra nehezedő nyomás szörnyű súlya. A műszaki rajzoló felelete mögött pedig a konzervatív szülőkkel és barátokkal folytatott viták átvirrasztott éjszakái, mint cseppben a tenger, az egész francia értelmiség gondolkodásában végbemenő erjedés. Ki innen, ki onnan indult. Az igazság szomja hajtotta őket, s ha még nem is mindenben, de a nemzeti élet fő kérdéseiben már egyetértenek valamennyien. A párizsi munkás, a vietnami diák a mérnökkel, a rajzolóval, az újságíróval, a kispolgári háziasszonnyal együtt menetel a sorban — a békéért, a független Franciaországért, a több kenyérért,★ József Attila jut eszembe: « ... az idő érik, zajtalanul és félelmesen». S a SEV- gyár egyik munkásnőjére gondolok, aki még «nem tud kartellekről», aki még nem tart ott, mint az új egyetem hallgatói, de tágra nyílt szemmel hallgatja a gyár előtt az utcán az április 28-i nagy sztrájk célját ismertető szónokot, s halkan odaszól a barátnőjének: — Ha ezek az elvtársak azt mondják, sztrájkoljunk, hát sztrájkolni fogunk. Megyünk a mozgalommal... Kihúzza törékeny alakját, mint aki már indulna is. Biztosan ott volt 28-án a sztrájkolók között. És ott lesz holnap, ha szót kell emelni a poroszcsizmás «Európa» ellen, ha cselekedni kell Indokína békéjéért. A jobbján Marrane elvtárs megy talán, a balján Eugene, a műszaki rajzoló, mögötte a kis, öreg pincér a Théatre Francais-térről, körülötte kereksapkás munkások, világhírű, nagy tudósok, írók, művészek — körülötte minden, ami eleven és becsületes Franciaországban. Molnár Miklós SZABAD NÉP 3 ACZÉL TAMÁS: AZ EMLÉKEZÉS EREJE Aznap, kilenc esztendővel ezelőtt, 1945 május elsején borús volt a hajnal, hűvös és szeles a reggel. Később néhány csepp eső is hullott, nagy, kövér májusi cseppek. De ezzel senki sem törődött. Az utca előbb hangokkal telt meg, rezes és hamis hangokkal, hirtelenében összetzerődött fúvószenekarok csinnadrattájával, elnyújtott küirt simitással, tompa, kerek dobszóval, acsán siető emberekkel, hangos és vidám nevetéssel. A kapualjakból kibukkanó férfiak, nők, gyerekek magános cseppekként futottak végig az utcákon, hogy egy szélesebb útra érve patakká egyesüljenek, aztán az útkereszteződéseknél, tereken folyóvá, s kint a körutakon folyammá, duzzadó, morajló, végeláthatatlan hömpölygő áradattá. Ki maradhatott el közülünk? Az áradat, mint a mágnes vonzotta magához az embereket. Ki állhatott ellent ennek a vonzásnak? Volt, aki elhatározta, majd az ablakból nézi végig az ünnepet. Eleinte sokan kíváncsiskodtak is, borzas és kandi fejek hajoltak a menetelők fölé, ám aztán hol itt, hol ott csukódtak be az ablakok, kabát, csőköpeny került a vállakra, s az előbbi kíváncsiskodók máris ott lépkedtek a többiek között az ünnepi menetben. Még háború volt. Berlin utcáin a szovjet katonák házról házratörekedték magukat előre, ott még bömbölték az ágyúk, morajlottak a repülőgépek. Itthon, nálunk már elhallgattak a fegyverek, nem füstölögtek a romok, de a háború még elevenen élt mindenkinek szemében, szívében, emlékeiben. Volt, aki a lelkében hordta sajgó sebét, volt aki a testén. Még mindennapos volt a romos épület, a roncsolt test, a fájó szív. De aznap mindenki az életre gondolt, a békéé és a jövőre. Még akkor is, ha a pillanatra lecsukódó szemek előtt azoknak képe jelent meg, akik nem érhették meg ezt az ünnepet, még akkor is, ha a seb lépésenként belesajdult a testbe; még akkor is, ha sírni kezdett egy fiatalasszony, s a feltoluló emlékek fájdalmától nehezen lélegzett egy erős férfi. Az ünnep csodálatos varázsa talán éppen az volt, hogy egyszeriben könnyebbek lettek a terhek,enyhébbek a fájdalmak, s — ha nedvesebbek is — de tisztábbak a szemek. Egyszerre mindenki messzebb látott. A múltba is, a jövőbe is. Aligha akadt akkor közöttünk egyetlen ember, aki, ha hevenyészve, ha révszegen, ha öntudatlanul, ha örömmel vagy ha szégyenkezve is — ne csinált volna számadást az életéről. Ez volt a szabadság. Az utca is díszbe öltözött. Bár kopottas ** volt és szegényes, mint azok, akik felöltöztették, de ezt akkor senki sem látta. Akkor mindenki azt látta, hogy a lépetten repdeső vörös zászlók, a porosan lengedezőszőnyegek, az isten tudja honnan előkotort, fakult és rongyos színespapírok olyan tiszták és fényesek, mint maga a tavaszi kék ég, a felhőtlen magasság. Lengtek a zászlók a házakon botra tűzve, zörögtek a papírfeliratok a kósza szélben, magasra tartott fővel mentek az emberek. Dalok hangzottak mindenfelől. Amikor először felcsendültek a Marseillaise vagy az Internacionálé hangjai, egy pillanatra mindenki visszahőkölt. Nem szabad! De ez csak cseppnyi megtorpanás volt, az ének felivett, mint a madár röpte, oly szélesen és szabadon. Mert szabad! És mindenki énekelni kezdett. Akadtak, akik telesorokkal hirdették a dalt, amelyet évtizedekig rejtegettek, dédelgettek magukban s ha az utcán elgondolkozva mentek s egy-egy dallama füttyösen kicsúszott ajkuk alól, hirtelen elhallgattak és gyanakodva néztek körül — nem hallotta-e várjon valaki. Akadtak, akik ismerték már e dalokat, mert annyi éven át ültek lezárt ablakok mellett a lefüggönyzött éjszakákban, a tompított hangú rádió mellett, lesvén a híreket a szabadságról — ezek most ujjongva ismerték fel a jól ismert melódiákat, s boldogan fonódtak össze az énekkel. Akadtak olyanok is, akik ébredezve figyelték az ütemet, a szöveget, a hangok és szavak mesterien, gyújtó lánggal egybefonódó varázslatát és halkan zümmögni kezdtek, csal: a dallamot, szöveg és szavak nélkül, csak a dallamot, amelyet sohasem hallottak talán még, de amely most olyan ismerősnek, olyan csodálatosan ismerősnek tűnt, hogy az ember szinte azt hitte volna, most született, egyszerre, egy időben, mindenkinél, a fejében, mindenkinek az ajkán. Énekeltek. Mert ez volt a szabadság. Itt tudja elmondani,'mit 'éreztek azok, akik tengerré egyesülve ott hömpölyögtek a széles utakon? Örömet, hogy életben maradtak? Fájdalmat, mert sok halottjuk volt és nehéz a gyász? Bo!-e fogságot, mert ezelőtt, néhány hónapja csak még rabok voltak, s most olyan különösen jó, olyan fájdalmasan örömteli volt nyíltan kimondani az elharapott szavakat, a szívekbe rejtett szenvedélyeket? Hálát azok iránt, akiknek köszönhették ezt a napot, akik most Berlinben küzdenek, vagy ott pihennek már Vecsés és Üllő, Pesterzsébet és Rákosliget földjében? Bizalmat a jövőben, hitet a munkában, ereikben a pezsdülő vért, agyukban a fogamzó gondolatot? Körülöttük minden forrt, habot vetett, haldoklott és született. Megértették-e a vajúdó világ fényeinek rezdülését, árnyainak suhogását? Mentek előre. Volt ebben a menetelésben valami az elszántságból és valami a könnyedségből, volt benne harag és megbocsátás, volt szeretet és gyűlölet. Tudták, nem tudták, érezték, nem érezték mindazt, ami megérintette őket azon a napon, beszéltek-e róla halkan vagy hangosan, vagy hallgattak-e komoran és súlyosan? Mentek előre és ebben a menetelésben erő volt, félelmetes és legyűrhetetlen erő, földet kifordító, hegyeket megmozdító, tengereket kiszárító, egeket ostromló erő — önmaguk ereje, az élet ereje, a nép ereje. Mert ez volt a szabadság, milyen vidám volt ez az áradat! Sohasem hallott még ez a város ennyi nevést, a háború hallgatag évei után különösen csodálatos volt a fiatal és öreg hangok csengése a kanyargó utcák során. Ebben a nevetésben bizalom volt és várakozás A fiatalok abban bíztak, hogy kinyílik előttük a világ, feltárulnak a kapuk. Abban bíztak, hogy nekivághatnak az életnek, s valóra válthatják titkolt vagy tán ki sem gondolt vágyaikat. Volt, aki pilótának akart menni, mások mozdonyvezetőnek készültek, ismét mások vegyészmérnöknek- nevezték. Hohó, majd meglátjátok,, mi lesz belőlünk esztendőre ilyenkor! Lányaink abban bíztak, hogy most már igazán jó lesz fiatalnak lenni, öröm lesz dolgozni, és mehetnek majd moziba, amikor csak kedvük tartja. Az anyák, aikk a tribün előtt, a fényes magasba emelték kicsinyeiket, abban bíztak, hogy mire a kicsi felnő, szabad és tiszta világot kap örökül szüleitől. A férfiak abban bíztak, hogy megindulnak a gyáraik, forogni kezdenek a transzmissziók és este, amikor hazamennek, dundi és kékszemű csöpűségek ugranak a nyakukba, mert új játékot visznek nekik. Az öregek abban bíztak, hogy nyugodtan sétálhatnak majd a tavaszi napfényben, és nem kell attól tartani, hogy éhen fordulnak fel az utcasarkon. És ők is nevettek! Micsoda öregség! Csak úgy tündöklött, fényesetlen a bizalom az arcokon. Hitek és vágyak, kívánságok és akaratok keveredtek azon a borús májusi napon, hogy egyetlen, hatalmas erővé kovácsolódjanak össze. Mert ez a sok hit és vágy, kivánsan és akarat, ez volt az erő forrása. Ez volt a szabadság! . Azóta jöttek és mentek a májusok, «zöld lángba borultak a bokrok», és lehullottak a levelek. Akik akkor gyerekfővel ott viháncoltak a sorokban, ma férfifejjel, egyenes derékkal mennek a tizedik szabad május délelőttjén. A lányokból azóta anyák lettek, a fiúkból pilóták és mozdonyvezetők, esztergályosok és traktoristák, vegyészmérnökök és katonatisztek, a férfiakból szabad munkások, alkotó értelmiségiek, gyárigazgatók, vállalatvezetők, megyei tanácselnökök, miniszterek, a munka hősei, a tudomány elméi, az építés mesterei. Az az erő vitte őket előre, az emelte magasba őket — az önmagukba vetett hittel párosult bölcs és megfontolt előrelátás, a derült égbolt ismerője, a viharok tudója. Ma már tudják, hát az a küzdelem, amelyben meg is születtek, újabb harcokra serkentette őket s hogy harcok nélkül, fájdalmak és megpróbáltatások nélkül sohasem jöhet a világra az öröm és a boldogság. Az utca ma ismét díszbe öltözött, az ** emberek ünneplőbe. A romok helyén új házak épültek, a kifosztott üzemek, lerombolt falvak táján új, sohasem látott gyáróriások, új városok, nyílegyenes utcák, tágas, levegős iskolák, kristálytiszta szülőotthonok. Bennük ragyog annak a május elsejének a fénye s ettől világosabbak lesznek a lakások, derűsebbek a tantermek, csinosabbak a lányok, bátrabbak a fiúk. Ma már nincsen háború. De vannak háborús gyújtogatók. És van még a világon romos ház, elárvult gyermek, özvegy aszszony. Van még föld, ahol ropog a fegyver, zuhognak a bombák, perzsel a tűz. De a szívek békét akarnak. S azok, akik itt menetelnek a májusi zászlódíszek alatt — ugyanazok, akik kilenc esztendővel ezelőtt s mégis mennyire mások — azok tudják, hogy szabad gondolat, ifjú lélek, forró szív és erős ököl kell, szétzúzni a gyújtogatókat. Mennyi mindent tanultunk az elmúlt esztendők alatt! Megtanultuk ismerni a világot, kormányozni a történelmet. Megtanultuk, hogy a haza nemcsak az a föld, amely bort és kenyeret ad, hanem az ég is, ha kéklő vagy ha felleges, a szív is, ha szelíd vagy ha háborog, az agy is, ha bátor indulattal vagy szenvedélyes gyűlölettel teli, a kéz is, ha lerombolja, ami elavult és felépíti, ami új: a múlt is, amely telistele van könnyel, vérrel, fájdalommal és szolgasággal, de telistele van mélységes hazaszeretettel, mindent lebíró bátorsággal, odaadó egyszerűséggel, edzett hősiességgel, lángoló verssorokkal, tüzet lobbantó, dacos élniakarással; a jövő is, amelyet a mi gyermekeink népesítenek majd be az emberi, gondolat nemes nagyságával, s a jelen is, amelyet úgy ölelünk magunkhoz minden fájdalmával és örömével egyetemben, mint édesanya újszülött kisleányát. Így lettünk szabad gazdái a világnak, a mi világunknak. de felejtenünk sem szabad. Nemcsak a szolgaság századait kell emlékezetünkben tartanunk. A szabadság első perceit is. A könnyeket, amelyek egyszerre gyászoltak és ünnepeltek. A dalokat, amelyek előrevittek bennünket az utakon. Az erőt, amely biztossá tette a munkás vasra zuhanó kalapácsát és rémültté ellenségeinket. Mert mintha egy kissé elfeledtük volna azt az első szabad májusi tüntetést. Igaz, száll az idő, lassan sűrűsödik a fátyla. De a múltat csak az feledheti el, akinek nincs dolga a jövőben. A mi dolgunk pedig tiszta és világos, mint a nap. S ezért akőműves nem húzhat falat, az orvos nem adhat vért, a szobrász nem mintázhat egyenes gerincet, a mi emberünk nem teremthet új világot, ha minden szavában, minden gondolatában, minden tettében nem vet ,lehet annak a napnak szikrázó fényessége, dönthetetlen ereje. Igaz, ezt az erőt mi megsokszoroztuk. Igaz, mi ezt az erőt megtermékenyítettük. De az is igaz, hogy munkánkban gyakran csak a fénye látszik, de nem a melege, gyakran csak a lendülete villan, de hiányzik az állhatatossága, s gyakran megvan a formája, de hiányzik szenvedélye. Ha idézzük azt a feledhetetlen május elsejét— mindezt idézzük benne. Mert ez a mi szabadságunk teremtő egyszerűsége, záloga, győzelme. Annak a régi májusnak legmaibb tanulsága. Genf, április 30. Ma, pénteken a genfi értekezlet legfontosabb eseménye: az amerikai politika veresége a tanácskozások első fordulójában, öt nap elegendő volt ahhoz, hogy az értekezletre előkészített amerikai tervek összeemeljenak, az amerikai álláspont elszigeteltsége mindenki előtt világossá váljék, s hogy Dulles az értekezletről hazautazzon, pontosabban: elmeneküljön. Az amerikai külügyminiszter hétfői elutazását a mai amerikai sajtóértekezleten is megerősítették. Az amerikai vereség persze önmagában véve még sem a napirenden lévő kérdések megoldását nem jelenti, sem újabb amerikai mesterkedések ellen nem ad biztosítékot. De kezdetnek — nem rossz. ★ Mi volt Dulles — és nyugodtan hozzátehetjük — Eisenhower terve? A lehető legrövidebb idő alatt megbuktatni a genfi értekezletet. Erre elsősorban az indokínai kérdést akarták felhasználni. Az volt a céljuk, hogy a genfi tanácskozások alatt, «párhuzamos értekezleten» húsz napon belül a délkeletázsiai háborús paktum aláírására kényszerítik Angliát és Franciaországot. Angliával együtt közös akciót , fegyveres beavatkozást hajtanak végre Vietnamban. Megegyezés és béke helyett a háborút kiszélesítése — ez volt az amerikai terv. Ez a terv csúfosan megbukott. Az amerikaiak a legszívesebben letagadnák, hogy az indokínai háborúba való beavatkozással fenyegetőztek. Eisenhower csütörtökön kijelentette: a genfi értekezletnek meg kell találnia a «modus vivendi »-t, az «együttélési módot» a kommunista és a nemkommunista országok között Ázsiában. Egyszerre nem keresztesi hadjáratról, délkeletázsiai paktumról, fegyveres beavatkozásról beszélnek Washingtonban, hanem «modus vivendi»-ről. Pedig az Alsop-fivérek a «New York Herald Tribune» április 30-i számában megírják, hogy «négy amerikai repülőgépanyahajó állomásozott a tonkini-öbölben... Mióta a nagyjelentőségű dien-bien-phui csata megkezdődött Indokínában ... Hivatalosan valószínűleg meg fogják cáfolni, de a repülőgépanyahajókat természetesen azért rendelték a helyszínre, hogy« szükség esetén bevessék őket». És Washington mégis «modus vivendi»-t emleget... Az amerikai sajtó igyekszik úgy feltüntetni a dolgot, hogy belpolitikai okokból kell a vietnami fegyveres beavatkozás dédelgetett tervéről lemondani, hogy a kongresszus nem járul hozzá a dologhoz stb. Mindebben persze lehet valami, különös tekintettel arra, hogy ősszel választások lesznek az Egyesült Államokban, ahol a háborús politika a választók nagy tömegei előtt ugyancsak nem népszerű. De mégsem ez a fő ok. Közelebb jár az igazsághoz Walter Lippmann, az ismert és reakciósnak ismert amerikai külpolitikai szakértő, aki a pénteki «New York Herald Tribune»-ban az Indokínával kapcsolatos amerikai tervek genfi vereségét elemzi. «Nem lehet tagadni — írja — hogy Eisenhower elnöktől lefelé minden magasrangú állami funkcionárius túl nagy hangon beszél, s hogy nyilatkozataikban a blöffnek az elemei voltak... Nem tudom, hogy fenntartás nélkül és világosan megmondták-e a francia kormánynak — kérdi Lippmann — hogy egyszerűen nem vagyunk olyan katonai helyzetben, hogy azonnal beavatkozzunk valamibe, amiből kiterjedt és, hosszantartó háború lehet». Nem tudja? Az egész világ tudja, hogy az amerikaiak az ellenkezőjét mondták a franciáknak. Elküldték a négy repülőgépanyahajót a tonkini öbölbe. Csakhogy ez kevés volt. . Azért volt kevés, mert az amerikai tervvel szemben szinte az egész világ felsorakozott. A Szovjetunió, a népi Kína, valamennyi szabadország, a békéért harcoló emberek százmilliói természetesen kezdettől fogva az amerikai terv ellen voltak, a béke megszilárdítását akarták Genfben elérni, s már nem egyszer bebizonyosodott, hogy a béke erői meg tudják hiúsítani a háborús terveket. A jelenlegi helyzet érdekessége, új vonása az, hogy szokatlanul nagy, más erők is az amerikaiak ellen fordultak. Kezdjük Angliával. Az amerikai terv egyik sarkköve az volt, hogy az angolok csatlakozzanak a délkeletázsiai paktumhoz és csapatokat küldjenek Vietnamba. Dulles Párizsban, a genfi értekezlet előtt ilyen értelmű ultimátumot nyújtott át Edennek. Mi történt ezután? Adjuk át a szót Newmannek, a «New York Herald Tribune» londoni tudósítójának: «Dulles ezzel jól pácba ültetné Edent De Eden visszasietett Londonba és közölte Churchillel, hogy mi történt. Vasárnap délelőtt és délután rendkívüli minisztertanácsot tartottak és elhatározták, hog visszautasítják Dulles kívánságát. Beavatkozás helyett az angol minisztertanács úgy döntött, hogy a lehető legnagyobb erőfeszítést teszi a megegyezésért, amely levenné a napirendből az indokínai angol-amerikai beavatkozás kérdését. Radford, az amerikai egyesült vezérkar főnöke, aki hétfőn Londonba érkezett, megpróbálta az angol kormányt határozatának megváltoztatására rábírni. De a dolog ezúttal nem sikerült. Churchill kedden az angol alsóházban szokatlanul határozott hangon (az egyik svájci lap szerint «brutális nyíltsággal») jelentette be, hogy Anglia a genfi értekezlet befejezése előtt tárgyalni sem hajlandó délkeletázsiai paktumról vagy «közös akcióról». És a franciák? Indokína nyitott seb a Francia Unió testén, amelyen keresztül Franciaország vére és vagyona folyik el. Mit, gondolhatnak a francia burzsoázia képviselői, mit gondolhat Ridault Dulles terveiről, amelyek Angliát és Amerikát is bele akarták rántani a háborúba? Bizonyára csábította is őt — hátha mégis sikerül «győzni» Vietnamban. De mi kell, hogy a második gondolatuk legyen? Feltéve, de meg nem engedve egy ilyen győzelmet: világos, hogy ez amerikai győzelem volna, amely után Franciaországnak nincs többé helye Vietnamban. De ilyen háborúban nem lehet győzni. Ha nem volna elég a franciáknak a maguk hétesztendős háborújának a tanulsága, itt van Korea. Az amerikaiak, akik olyan szívesen gúnyolódnak a francia hadviselés tehetetlensége felett — nem tudtak győzni Koreában. Miért győznének Vietnamban? A «Le Monde» a napokban úgy vetette fel a kérdést, hogy Franciaország számára a megegyezés Vietnamban — élet, a háború folytatása, különösen pedig a háború kiszélesítése — halál. Túloz a «Le Monde»? Gondoljunk arra, hogy mit jelentene annak a Franciaországnak, amelynek keleti határain az amerikaiak a német militarizmust támasztják fel, egy olyan háború, amely a népi Kínával való konfliktus veszélyét rejtheti magában. Nem, a «Le Monde» nem túloz. Bár a lap azt is megállapította, hogy a francia kormány még ma sem választja határozottan és világosan az élet útját — a Molotov—Bidault találkozás és a Molotov—Bidault estebéd ténye szembeállítva a külön Dulles—Bidault találkozások hiányával arra vall, hogy Franciaország sem nagyon akarja a Dulles-féle utat választani. Az amerikai háborús tervek legközvetlenebbül Délkelet-Ázsia népeit érintik, s ott is nagyon erős ellenállásba ütköznek. Colombóban — a genfi értekezlettel egyidősen — India, Pakisztán, Burma, Indonézia és Ceylon miniszterelnökei tanácskoznak, az öt közül három olyan országnak a képviselője, amely tagja a brit nemzetközösségnek. A «The Times» helyesen állapította meg, hogy ezeknek az országoknak a külpolitikája között vannak nagyon jelentős különbségek, «de vannak közös alapelvek is. Bizalmatlanok a gyarmati politikával szemben... Ragaszkodnak ahhoz, hogy vegyék figyelembe az ázsiai szempontot, az ázsiai kérdések eldöntésénél». A «The Times» közismerten nagyon óvatos újság. A francia külügyminisztériumhoz közelálló «Le Monde» sokkal nyíltabban beszél. Különösen annak a jelentőségét emeli ki, hogy «a kommunizmust egészen másként értékelik a nyugati stratégiai szakértők, mint azoknak a népeknek képviselői, amelyek számára a kommunizmus gyakran összekapcsolódik a nemzeti, nyugatellen"« és gyarmatosításellenes törekvésekké!». A colombói értekezlet határozatai még nem kerültek nyilvánosságra, de a pénteki «The Times» értesülései szerint a határozatok állást foglalnak amellett, hogy a Kínai Népköztársaságot vegyék fel az ENSZ-be, s hogy békésen oldják meg az indokínai kérdést — Indokína teljes függetlenségének elismerése mellett. Ezeket a határozatokat az értekezleten érdekelt országok 550 millió lakosa teljes erővel támogatná — mindenki tudja, hogy ez önmagában is milyen hatalmas erőt jelent. De Colombóról beszélve, vissza kell térnünk Angliára is. A délkeletázsiai országok állásfoglalása erősen befolyásolja az angol politikát. (Persze, fordítva is érvényes a megállapítás.) A genfi angol küldöttség és a brit nemzetközösséghez tartozó országok colombói küldöttségei között nagyon szoros a kapcsolat. Genf és Colombo közvetlen rádióösszeköttetésben állanak egymással és Eden rendszeresen tájékoztatta Colombót a genfi tárgyalásokról. Anglia — «ázsiai nagyhatalom». Nyilvánvaló, hogy Anglia is hatalmi politikát folytat, befolyást akar Ázsiában, akadályozni próbálja az ázsiai nemzetek felszabadulását. De nem akar kalandokat és nem nagyon engedheti meg magának, hogy szembekerüljön India, Pakisztán, Indonézia, Burma, Ceylon világosan kifejezett szándékával. Eden csütörtökön üzenetet küldött Colombóba, amelyben hangsúlyozta, hogy Anglia nem fog Genfben olyan határozatot elfogadni, amely ellentétes az ázsiai népek jogos törekvéseivel. Amikor Csou En-laj elvtárs a genfi értekezleten felszólalt, az angol delegátusoknak érezniük kellett, hogy az új Ázsia beszél. «Mr. Csou En-laj beszédét — írta a «The Times» genfi tudósítója — úgy értékelik itt, mint egy új világhatalom erőteljes nyilatkozatát». Az új Ázsia vonzóereje az angol birodalomhoz tartozó országok számára óriási. Ugyanakkor az angolok nagyon jól tudják, hogy az új Ázsiával lehet együtt élni, kereskedni, mindkét fél hasznára együttműködni — csak nem azokkal a módszerekkel, amelyeket az angolok a Malájföldön használnak és különösen nem azokkal a módszerekkel, amelyeket Dulles javasolt. Dulles tehát magára maradt. Walter Lippmann, a «New York Herald Tribune»-ban szépen megmagyarázza, hogy ezek után mi a helyzet. «Az európai, az ázsiai és csaknem bizonyosan az amerikai közvélemény is követelni fogja — írja Lippmann az indokínai háborúval kapcsolatban — hogy "komoly, őszinte megoldásokat kereső kísérletet tegyenek a fegyverszünet megkötésére. Sajnos, csaknem lehetetlen, hogy Dulles ebben az erőfeszítésben részt vegyen ... Dulles nem működhet együtt Londonnal és Párizszsal, Új-Delhivel és Kamcsival arnnak a «modus vivendi »-nek a megtárgyalásában, amelyet az elnök szerint mi akarunk. A külügyminiszter tehát helyesen teszi, hogy el akarja hagyni a konferenciát és az Egyesült Államokat átmenetileg a taccsvonalra vonja vissza». Próbáljuk kicsit parasztosabban elmondani Lippmann eszmefuttatását: «Képtelen politikát folytattunk, mindenki ellenünk van, lehetetlen nyíltan fellépnünk valamiféle megegyezéssel szemben, legjobb, ha Dulles hazajön, és egy darabig hallgatunk». Hogy ez a «fordítás» helyes, azt megerősítik Lippmann cikkének befejező sorai, amelyek így hangzanak: «Egyelőre nem játszhatjuk (Genfben) egy vezető hatalom szerepét». Ez fordítás nélkül is félreérthetetlen. Gimes Miklós Az asszerikaiak mrcst»iß® ím genfi értékéssél első frímlombatt A .Szabad Nép" kiküldött munkatársának telefonjelentése