Szabad Nép, 1954. augusztus (12. évfolyam, 213-243. szám)

1954-08-01 / 213. szám

2 Időszerű kérdésekről Tegyék kényelmesebbé a vasúti utazást! Az utazóközönség nemcsak azt várja el, hogy a vonatok pontosan közlekedjenek, hanem azt is, hogy az amúgy is fárasztó utazás a lehetőségekhez mérten kényelmes legyen. Ez nehéz feladatot ró a MÁV dolgozóira. A személyforgalom ugyanis az utóbbi évek­ben megsokszorozódott, a személykocsik száma viszont csak kevéssé emelkedett. Ezek után érthető a vasúti személykocsik túlterheltsége, zsúfoltsága. A kocsihiányon igyekszik is némiképpen segíteni a MÁV, így például száz régi, szamélyszállításra használt teherkocsit alakítanak át az idén úgy, hogy sokkal kényelmesebbé váljék benne az utazás. Októberre 52 újjáalakí­tott kocsi már forgalomba is kerül. Ez per­sze csak szerény kezdeti lépés. A jövő években feltétlenül rendszeresen bővíte­nünk kell a személykocsiparkot. Vannak azonban olyan dolgok, amelyek­hez nem kell pénz, anyag, beruházás , de annál több szív és szeretet az utasok iránt. Miért kell például hosszú ideig sor­­baállni a sztálinvárosi jegypénztáraknál, miért adnak okot zúgolódásra azáltal, hogy későn nyitják ki a pénztárt? Nehéz munka árán Cegléden, Barcson, Vácott, Alsódoboson és még sok más he­lyen külön várótermet létesítettünk a ta­nulóknak, gyermekes anyáknak. Miért rontják el az ilyen szép eredményeket az­zal, hogy sokhelyütt nem fordítanak gon­dot a várótermek tisztaságára? A hatvani, füzesabonyi váróterem például gyakran piszkos, elhanyagolt. Előfordul, hogy a kocsifelírások és a pá­lyaudvarok hangos tájékoztatója helytele­nül informálja az utasokat, ami rengeteg kellemetlenséget, bosszúságot okoz. Az is gyakran megesik, hogy fékezéskor a ko­csik kibírhatatlanul rázkódnak, zötyögnek, mert a szerelvény összeállításakor gondat­lanságból nem húzták szorosra a csavar­­kapcsokat. De hanyagság, gondatlanság az is, hogy a kocsik sokszor piszkosan, törött ablakkal, rossz ajtóval futnak ki az állo­másról. Panaszra ad okot az utasellátás is , noha munkája az utóbbi időben javult. Az utasok kifogásolják, hogy sokhelyütt az ételek ízetlenek, a söntésasztalok rendetle­nek, a felszerelés hiányos. Azt lehetne mondani: mindez apróság ahhoz az óriási munkához képest, amit a hatalmas személy- és áruforgalom lebonyo­lítása jelent a vasútnak. De a vasúti uta­zást épp az ilyen apróságok teszik kényel­messé vagy kellemetlenné. Joggal kíván­ják tehát az utasok, hogy orvosolják az ilyen panaszokat is. Országos kőműveskonferencia volt szombaton Az építésügyi, a közlekedés, és postaügyi minisztérium és az Építő- és Faipari Dolgo­zók Szakszervezete szombaton tartotta má­sodik országos kőműveskonferenciáját az építők székházában. Kilián József építésügyi miniszterhelyet­tes bevezető szavai után Elek András, az Építő- és Faipari Dolgozók Szakszervezeté­nek titkára tartó* 1 2 * 4­ beszámolót. Több hozzászólás után a konferencia részvevői határozatot hoztak. A határozat szerint a gyorsfalazást a lakások belső vá­laszfalainak készítésénél is alkalmazni kell. A gyorsfalazóbrigádokat úgy kell meg­szervezni, hogy a falazás után ők végezzék el a gépi­ vakolást is. Az építésügyi minisz­térium és az építők szakszervezete gondos­kodjék az élenjáró módszerek és a fejlett technológia elterjesztéséről, az újítások is­mertetéséről. Gondoskodni kell a gépi va­kolás központi irányításáról. A termelé­kenységet tovább kell növelni. Az anyagok törését a legkisebb százalékra kell csökken­teni. Meg kell valósítani az anyag gazda­ságom felhasználását, a jó minőség figye­lembevételét a munka átvételénél. (MTI) ★ Keveset beszéltünk eddig erről a vesze­delemről, a kelleténél jóval kevesebbet. Pedig a határmenti megyékben: Vasban, Zalában, Győr-Sopronban, de már Veszp­rémben is elterjedt a kolorádóbogár, a burgonya legveszedelmesebb ellensége. A szomszéd országokban, Ausztriában és Ju­goszláviában már évek óta javában pusz­títja a nép egyik legfontosabb táplálékát, s az idén gyorsan terjed hazánk nyugati megyéiben is. S a szükségben most is a Szovjetunió segít. Kiváló szakemberek érkeztek ha­zánkba, hogy a magyar tudósokd­al, Man­ning­er G. Adolf professzorral és munkatár­saival együtt megakadályozzák a burgonya­bogár elterjedését. Erőteljes, markánsarcú férfi Malcev elv­társ, a szovjet szakemberek vezetője. Már jól ismerik a vasmegyei parasztok. A csön­gei határban is tudják, hogy ő a «nacsal­­nyik». Malcev elvtárs nem szívesen veszte­geti az időt, de azért készségesen beszél a veszedelmes ellenségről. —■ Úgy gondolom, Magyarországon is a legfontosabb népélelmezési cikkek közé tartozik a burgonya. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az egész nép bekapcsolódjék a védekezésbe. S beszél a szapora bogárról, amelyből A Presbiteri Világszövetség végrehajtó bizottsága július 28-án Princetonban nyi­latkozatot adott ki, amelyben sajnálkozását fejezte­ ki amiatt, hogy az amerikai ható­ságok megtagadták Péter János, püspöktől a beutazási vízumot, s így nem vehet részt a Presbiteri Világszövetség Princetonban megnyílt nagygyűlésén. (MTI) falvaikban. Vas megyében­­már ismerik a szovjet egység nagy múltját, tudják, hogy ezek a szovjet emberek vetettek véget Irán­ban és Afganisztánban a pusztai sáskák irtóhadjáratának, a Szovjetunióban pedig óriási területeken állították meg a­­kolorá­­dóbogarak elterjedését. Malcev elvtárs és munkatársai nagyon keveset pihennek. Hajnali háromkor már talpon van az egy­ség, s dolgozik alkonyatig. Nagy feladatot kell megoldaniuk nálunk , a repülőknek. A gépek ugyanis összefüggő, nagy területeken könnyen és eredménye­sen tudnak dolgozni. Nálunk azonban csak az állami gazdaságokban és a tsz-ekben ta­lálnak nagyobb területeket. A parasztok aprócska parcellái szanaszét vannak a ha­tárban. Márpedig a burgonyabogár a friis földeket is megtalálja. Ámde ezek a­ nagy­szerű szovjet emberek — mik­özben a tér­képükre bejegyzett táblák felé tartanak — «műsoron­­ kívül» le-lecsapnak a 600— 800 négyszögölekre is. A csöngeiek ott állnak az állami gazda­ság nagy táblája végében és figyelik a munkát. Itt vannak a veszprémi vendé­gek is. Nemsokára Veszprém megyébe is eljutnak a szovjet szakemberek, ott is meg­kezdődik a védekezés. Jó ez a kis előtanul­mány. Nézik a merész fordulókat, a sűrűn hulló fehér permetfelhőt, figyelik, amint a gép eltűnik a távolban, hogy újra töltse a kiürült tartályt. Látják az ügyesen dolgozó jelzőket is, akik hatalmas csíkos tábláik­kal az irányt mutatják a repülőknek. Varga Lajos kilenc és félholdas dolgozó paraszt nagy elismeréssel figyeli a mun­kát. — Nem adnám semmiért, ha az én egy hold krumplimat is megpermeteznék, de nemigen jut arra idő. Varga Lajos és a többiek nem is gon­dolják, hogy amíg ők Kazacsenko elvtárs gépét figyelik, a határ más részein perme­tező szovjet repülők már teljesítették is a kívánságukat. Esteledik már, s még mindig fordulnak a gépek. Ják, Pápóc, Csönge, Kenyéri, s a többi község parasztjainak viszik a segítsé­get. Repülőgéppel a kolorádóbogár ellen egyetlen párnak egy esztendő alatt több­­millió az ivadéka. Beszél a veszedelmes kártevő tulajdonságairól is. A burgonyabo­gár a föld alatt, s a föld felett egyaránt jól érzi magát. Ezért olyan nehéz irtani. Mind a bogár, mind a lárvája nagy kárt tesz a burgonyában. Gyorsan terjed, repülni tud, széthurcolja a szél, utazik a vizen is, s rá­kapaszkodik a szállítóeszközökre. — Ne csak a szakemberek irtsák — fi­gyelmeztet Malcev elvtárs — hanem az egész nép! A párt, a tanács, a tömegszerve­zetek is vegyenek részt a kolorádóbogár el­leni harc megszervezésében! Szervezzék meg a rendszeres kutatást, s ha a gazdák nagy munkában vannak, a pedagógusok állítsák csatasorba az úttörőket. ★ A szovjet repülőkről, Grugyinról, Kaza­­csenkóról és társaikról sokat beszélnek a A Presbiteri Világszövetség sajnálkozását fejezte ki Péter János püspök beutazási vízumának megtagadása miatt gazdaság krumpliföldjét permetezi. Liszkai Lajos anyagellátó brigádja betölti az egyik gépbe a permetezőszert. (Rév Miklós felvételei) Özvegy,­­Barnáné gyermekei r­­eggel a házmesterné minden­­kinek elsorolta a nagy újsá­got: a vicinéhez orvos jött, nagyon rosszul van, tán meg is hal. Hiába, eljön egyszer az idő, hetvennégy év az hetvennégy év. Pedig arra még senki sem emlékezett, hogy Barná­­né egy napot beteg lett volna. Nem is volt. Harminc éve mosta a lépcsőhá­zakat, cipelte a teli szemeteskosa­rakat, ha összerakná, hány emele­tet mászott meg életében, biztosan felérne rajta a Mount Everestre. Pe­dig amikor ideköltözött a házba, már akkor sem volt fiatal, negyven­négyéves volt, falusi suszter özve­gye, kevés bútorral és egy rakás gyerekkel jött. Volt azok Mözött ti­zennyolcéves és karonülő, fiú, lány, szőke, barna. Voltak tán kilencen. De ennél több is lett volna, ha tí­fusz, difteritisz odakinn a tanyán nem tizedeli őket, mert Barnáné ti­­zenhatszor szült. Valahányszor vi­­selős lett, összekulcsolta a kezét és azt mondta békétlenkedő urának: «Ahová isten báránykát ad, ad majd hozzá legelőt is». De ezek már régmúlt dolgok. A gyerekek kiröppentek a fészekből, megnősültek, férjhez mentek, csak egy nyomorék, süketnéma lányával lakik együtt. Ez a magatehetetlen lény örök fájdalma Barnánénak. Ez is egészségesen született, ficánkolt, gagyogott, mint a többi. Másféléves volt, amikor kiesett a bölcsőből. 3 kinn volt, napszámban, az ura ci­pőt szállított, a hatéves nagyfiúra bízták, hogy ringassa a kis­húgát, de az elbitangolt valahová, kutyát kergetni, almát szedni, bárha most, negyvenöt év után is tagadja ... És a baj itt volt, Jolánka attól fogva alig fejlődött, nem hallott, nem ér­tette, ha szóltak hozzá és ő maga is csak vonított, panaszosan, mint az állat, «óóóó», «noooo», de azt más meg nem érthette, csak az anyja. . Az anyját azonban nem érti ő sem. Barnáné fél ötkor fel akart kelni, hogy időben Forbátéknál legyen. Ki akarja nyújtani a lábát — nem megy. Karja nehéz, szaggat, feje lüktet, forróságot érez. Csak fek­szik, dermedten­ nézi a piroscsíkos dunyhahuzatot, a plafonon végigfu­tó villanyzsinórt, mint valami ide­gen világot. Mi ez? Övele ilyen még nem esett, hogy nem tudott felkelni. Mozdulna, úgy belejön a térdébe a fájdalom, hogy felkiált rá. — Jolánka, édes lányom, szólj a házimestereknek. Jolánka nem hallja, nem érti, ő azt szokta meg, hogy az anyja jön hozzá, eteti, mosdatja, öltözteti. Fekszik tovább. Az ócska vekker mutatja az idő szaladását, mit fog szólni Forbátné? Még jó, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva, Kemenesné a harmadik eme­letről feljön, ő is takaríttatni sze­retne Barnánéval, ő veszi észre,, hogy baj van. És leszalad mindjárt a házmesterekhez, orvosnak telefo­nál, kisfiát pedig egy bögre kávé­val felküldi a vid­lakásba: «Eredj Sanyikém­, add oda Barna néninek, mondd meg, hogy estére is küldök». Az orvos megnézi Barnáné da­gadt kezét, lábát, orvosságot ír, azt mond­ja, hát ezzel bizony vagy két hónapot feküdni kell. izületi gyul­ladás. Majd holnap eljön újra. Xz ideg márciusi szél fújt, amikor Barnáné ágynak esett. Szé­pen kitavaszodott már, orgonát, cse­resznyét hoznak az asszonyok a be­vásárló kosarukban a piacról — a viciné még mindig fekszik. A lakók egészen megszokták már, hogy amikor a főzeléket porciózzák, vagy egy tepsi kalácsot sütnek, egy fa­lattal gondoljanak Barna nénire is, meg arra a szerencsétlen nyomo­rékra. Kemenesné tiszta á­rhuzatot is vitt neki, a házmesterné oda-oda­­szalad hozzá, megfésüli, kitakarít nála, dehát ez nem megoldás. Az ember szégyelné felróni ami jót tesz embertársával. Mégis megkérdi előbb-utóbb , hol vannak Barna néni édes gyerekei? Nem tudnak azok előbújni, amikor az­ anyjuk bajban van? A doktor, aki másod­naponként jár, mondja is, hogy a demokrácia törvényei nem engedik ám, hogy valaki csak úgy veszni hagyja az anyját. Barna néni erre hangosan jajgatni kezd. Dehogy megy ő törvényre az ő édes mag­zataival, dehogy kívánja, hogy azok segítsenek rajta, megvan azoknak mindnek a maguk baja, különben régen jöttek volna. Ő, az anyja pa­naszkodjék rájuk? Hiszen, ha lát­ták volnának, akkor is leszedné őket ez akasztófáról, még hogy ő egy gyermeke ellen szóljon? Ne bántsák az ő drága gyerekeit, kap ő háromszázhúsz forint öregségi se­gélyt az államtól, csak egy kicsit kikelhessen az ágyból, hogy a ma­ga háztartását elláthassa, majd el­él ő abból.. . Nyár van odakinn. Barnáné zöld­borsólevest, krumplislecsót kap a ház lakóitól — ennyit élvez a nyár­ból. A nyomorék lány ott ül az ágya mellett, várja, hogy az anyja mennyit hagy az ételből. Fülledt, nehéz meleg van. És az ízületei csak nem javulnak. Bottas éppen­­hogy végigvánszorog a szobán. És amikor a szőke Forbánné megint azzal hozakodik elő, hogy mégis­csak hivatni kéne a gyerekeket, Barnáné már nem is bánja, ő kéri szépen, hogy hozzanak neki tintát, papirost, valahogy, lassacskán meg­írja a leveleket a gyerekeinek ... Darna Sándor, a legidősebb fiú késő este kapta meg a leve­let. A kislány már a kapuban új­ságolta, hogy valami hivatalos írást hozott a postás, benn van a konyhakredencen. «No, csak nem az adó miatt?» — morogta az em­ber, de ahogy meglátta a borítékon az anyja nevét, megnyugodott, mos­dóvizet kért először, csupa kosz, izzadság az egésznapi kapálástól, majd a leves mellett megnézi, mit ír a mama. Különben nem is ne­héz kitalálni, mit ír, biztosan pénzt kér. Sovány, köhögős felesége van Barna Sándornak, az orra olyan keskeny és hosszú, mintha vonalzó­val szabták volna és mindig kárál. «Bizony kellene küldeni a mamá­nak, de­hát honnan küldjünk? Azt se tudom, hol áll a fejem, hogyan jusson mindenre abból a pár kraj­cárból. Lajcsi ezen a héten csak száznyolcvan forintot hozott haza, abból százat mindjárt vissza is ad­tam neki, mert szandált akar ven­ni, harmincat vasárnap elkér a táncba . .. Sanyi odavan a tanfolya­mon, őszig nem keres semmit, a két kislányról nem is szólok ...» Barna Sándor nem felel, nagyon elfoglalja magát a mosakodással. Jól emlékszik rá, amikor munka nélkül volt harmincegyben, ki akart menni Amerikába. Akkor az anyja úgy rimánkodott, ne menj édes­fiam, elveszel, lezüllesz ott az ide­genben, amíg én csak egy falatot elő tudok teremteni, addig mind ehettek... Az anyja járt mosni Elbert doktorékhoz, Sümegi úrhoz, a háziúrék családjához, ők, a nagy fiúk, otthon lógtak, Endre már nős is volt, a feleségével együtt laktak otthon. De minden este volt leves. Az asszonyt még piszkálja, hogy az ura nem felel. — írja meg, hogy miránk nem számíthat. Egy kis krumplit, ezt, azt küldünk, ha a termést betakarí­tottuk. De most minekünk sincs. Miért nem az Endrétől kér? Azok bírják magukat, tanácselnök, gye­rek sincs, segítheti az anyját. Vagy Mucikától... az úgyis mindig a kedvenc volt. Emlékszik, amikor harmincötben náluk voltunk kará­csonykor? Lajcsikét a karomon vittem, még egyéves se volt. Hogy repesett a lelkem a fenyőág meg a csillagszóró után. De a mama csak rákiabált, hogy mész innen, te jé­­zustalan, az a Mucikáé... Hát azért, mert én református vagyok, azért az én gyerekemet el lehet lökni? Hogy én felhánytorgatom a régi dolgokat? Elfelejtheti ezt a fáj­dalmat egy anya? — Na, hagyd abba, éhes vagyok. Az asszony szipogva merte a zöld­bablevest, Barna néni levelét meg letette az ablakpárkányra, egy tö­rött okuláré és egy fél üveg orvos­ság mellé. Ott is fog az maradni, ha a macska el nem hordja. IT* 1­2 ndre, a második fiú a tanács­­házán kapta a levelet. Az ak­­■tacsomó tetején hozták be, mind­járt fel is bontotta, és felhívta a Lemezgyár személyzeti osztályát, kérte a feleségét. — Te, Rózsiként, a mama írja, hogy beteg. Mit csináljunk? — Mi baja? — Azt nem írja. Csak, hogy fek­szik. Nem tud keresni, a szomszé­dok visznek be neki egy tányér ételt. — Nahát, ez hallatlan ... hogy a szomszédoktól koldul..., ha Pestre mész, menj oda és tiltsd meg neki. — Rózsikám, nem arról van szó, hanem, hogy pénzt kellene küldeni. — Hát küldjön. — Nem lehetne a kosztpénzből? — De lehetne. Miért ne lehetne. És akkor majd maga mondja meg, hogy huszadikától elsejéig mit fő­zünk. Vagy üzenjek a kárpitosnak, hogy ne hozza haza a rekamiét? Eddig jó volt, az az ócska sezlon, majd megleszünk vele még egy évig. Csak küldje az anyjának a pénzt. — Rózsikám, hiszen talán meg­oldhatjuk másképpen is. — Kérem, az csak természetes, hogy az édesanyját segíti — hang­zott a vonal másik végéről, de olyan fagyosan, olyan ellenségesen, hogy Barna szájaszéle remegni kezdett az idegességtől. — Nem most ol­vasta a «Rokonok»-at? Maga az egyetlen fiú a családban?­­Ha akár­mi van, mindig magához sza­ladnak. Maga helyezze el a nyomorék lányt kórházba, ma­ga adjon pénzt, maga vál­lalja Sándoréinál a keresztapasá­got. Mucska a főhadnagyi fizetésből könnyebben adhatna ... és Mári el tudta vinni a konyhabútort, meg az ágyneműt, amikor férjhez ment. Miért nem veszi magához az any­ját? A tanácselnök szobájába ketten is beléptek. Barna kínban feszen­gett, nem tudott semmit válaszolni. De a felesége nem is várt választ. — Tudjuk azt vállalni, hogy min­den hónapban küldünk pénzt? Akár száz forintot is? Nem. És ha kül­dünk, mi lesz vele? Jobban fog élni a mama? Hiszen sose tudott a pénz­zel bánni. Ha ötven fillérje volt, paszulyt főzött, ha két pengője volt, kalácsot sütött, de mindig föletette, amije volt... vizet a tengerbe ... — Jó, most elvtársak vannak ná­lam. Majd este beszélgetünk — mondta Barna és letette a kagylót. Amíg a titkárnője referált, arra gondolt, hogy van abban valami, amit az asszony mond. Mindig őrá támaszkodnak. Az öregségi segély ügyét is ő intézte­ el, a mama írni­­olvasni is alig tud, ha neki kell utánajárni, még ma se kap nyug­díjat. És háromszázhúsz forint szép pénz. Beoszthatja szépen. Mert mi kell már egy olyan öregasszony­nak? Fél liter kávé, egy kis főzelék. Egy pillanatig habozott, adjon-e postára száz forintot — abból a há­romszázból, amiről az asszony nem tud. De a mama esetleg levélben megköszöni. Vagy pláne azt hiszi, hogy ez most már havi járulék. «Úgyis felmegyek Pestre a jövő hó­napban, de legkésőbb szeptember­ben. Majd akkor viszek neki vala­mit. De nem. Mégis küldök száz fo­rintot. — döntött végül. És csönge­tett, hozzanak egy postautalványt. A levelet meg betette az irómappá­­jába, néhány, évek óta húzódó, soha be nem végződő lakásügy mellé. A­klos Gézáné, született Barna Mária Róza szemközt talál­kozott a postással. Éppen piacra in­dult, Laci fia a szoknyájába ka­paszkodva baktatott, mellette. A szép piros bélyeget el is kérte mind­járt a borítékról. Az asszony ott az utcán állva el is olvasta a levelet, könnyes lett a szeme, bizony csú­nyaság, hogy hónapok óta nem írt a mamának, az meg beteg szegény. Ámbátor biztosan nem olyan nagy a baj, ha maga írt, talán kicsit megfázott vagy a­ gyomrát elron­totta, az ilyen öregei már annyira érzékenyek... De azért betért a Népboltba, vett borítékot, levélpa­pírt meg egy üveg tintát is. Ilyen­kor, nyári dologidőben nem sok tinta fogy, a tavalyi üvegnek már csak az alján van valami száradó sötétkék kulimász. Csak amikor ha­zatért, akkor bosszankodott, hogy no, kiadott három forintot, pedig megírhatta volna a levelet a téesz irodáján is. Egész nap nem állt meg kezében a munka. Mosni kellett, mert hol­nap neki is mennie kell a növény­termesztő brigáddal. Nem járja az, hogy a téesz-elnök feleségének le­gyen a legkevesebb munkaegysége. De azért este csak elővette a levél­papírt. «Drága Anyám. Nagyon fáj­dalmas nekem, hogy már tavasz óta beteg, de, sajnos, minálunk is sok betegség volt a télen. Lacika tüdő­­gyulladásban feküdt, de most már jól van, jövőre iskolába megy, ez nagyon sok kiadás, mert új cipőt, táskát kell venni. Most veszünk egy kecskét is, mert szereti a kecske­tejet, tehenünk meg úgy sincs, így jól jövünk ki, mert kétszáz forint ment el eddig fejre minden hónap­ban. Az embernek csak feje fáj a gondtól, építtetni is kell, nagyon so­kat­ kérnek a kőművesek. Géza is tisztelteti édesanyámat, jöjjön el ősszel pár napra hozzánk, nem olyan nagy a költség, és itt meg­erősödhetne. A szőlő egész szépnek ígérkezik, a télikörte is, amint lesz érett gyümölcs, küldünk egy kosár­ral édesanyámnak. Lacika rajzolt egy kis bárányt, azt ide beleteszem a levélbe Édesanyámnak. Fényké­pet is csináltatunk, de csak majd az őszön, ha megkapjuk a pénzt az elszámolásból, örülünk, hogy a szomszédok segítik, jóemberek csak nem hagyják el az embert. Vigyáz­zon magára Édesanyám, hogy meg­gyógyuljon. Gézácska és kis Rozi az apjukkal vannak a cséplésnél, az ő nevükben is én tiszteltetem Édes­anyámat. Krumplit is küldök egy kosárral, nem postán, hanem ha valaki Pestre utazik, elviszi. Sze­rető lánya, Maria. Amíg a mama a levelet írta, Laci unalmában kézrekerítette a borí­tékot. Belefújogatott, néhányszor a lócához csapta, amikor meg az egyik sarka kilyukadt, csendesen kiment az udvarra és homokkal töltötte meg. Olyan szépen jött a homok, mint a tölcséren.J. Aklos­­né jól elnadrágolta érte a kisfiát, «megállj te csibész, most vehetek másik borítékot», veszekedett vele. De másnap a kukoricásban voltak, harmadnap nem tudom mi volt. Egy hétig a sublódon hevert a le­vél. Talán egyszer postára adja . .» L­egifjabb Barna Miklós főhad­­­nagy, családi bece­nevén Muckó, feleségével együtt későn jött haza. A Szigeten voltak, szín­házi előadást láttak, még a liftben fölfelé jövet is a Duna­jevszkij-dal­­lamokat dúdolták. Villanyt sem gyújtottak, nehogy az ötéves Ist­ván felébredjen. Bolondok ezek a modern lakások — minden szobán üvegajtó. A levélszekrényben mégis kitapogatta a borítékot. A fürdő­szobában sebtiben el is olvasta: «Vidd el egyik vasárnap Istvánt a nagyanyjához. De ne engedd, hogy Jolánka csókolgassa, nehogy va­lami betegséget kapjon. És vigye­tek egy kis süteményt is». «Ezt iga­zán nem kell mondanod» — sértő­dött meg a feleség. «Tudom, drága» — felelte Muckó úrfi és megsímo­­gatta a feleségét. X B­arnáné, a viciné már ötödik hónapja feküdt. Az orvos azt mondta, most már lehetne iszapra járni. De ki kísérné el a fürdőbe? És a fürdőt ingyen adja az SZTK, de villamost nem adhat hozzá. Gyalog pedig karácsonyig sem ér oda. Kemenes, a házmegbízott la­kógyűlést hívott össze a viciné ügyében. — Elvtársak, harminc éve ismerjük, becsüljük ezt az asszonyt, segítenünk kell rajta. A lakók egy része mozgott. Mindenkinek meg­van a saját családja, öreg szülője, gyereke. De azért szótöbbséggel mégis csak kimondták, hogy min­den héten más emelet vállalja Bar­na nénit, enni ad neki, kitakarít nála, elkíséri a Lukács-fürdőbe .É s ötemeletes a ház, hatodik a föld­szint, hat hétben, ha egy nap jut egy családra ... Barna néni sírva fakadt, amikor ünnepélyesen közölték vele a hatá­rozatot. — Áldja meg magukat az is­ten, hogy nem hagytak el. De hi­szen csak egy kis időről van szó, elment már a levél a gyerekeimnek. Jönni fognak, segíteni fognak, a maguk jóságát is visszafizetik. End­re fiam küldött is már száz forintot, nézzék csak, itt az utalvány, látja, Kemenesné? Hiszen tudom én, jók az én gyermekeim, én dajkáltam, én etettem, én neveltem őket, inkább a szívüket tépnék ki, semmint hogy az anyjukról elfeledkezzenek ... Fehér Klár! SZABAD NÉP Kitü­ntetés A Magyar Népköztársaság Elnöki Taná­csa Keleti Márton elvtársnak 80. születés­napja alkalmából a munkásmozgalomban végzett több évtizedes munkássága elisme­réséül a Munka Érdemrend-kitüntetést adományozta. (MTI) VASÁRNAP, 1954 AUGUSZTUS . Tájékoztató az árvízkárok helyreállítására vonatkozó irányelvekről Az árvízkárok helyreállítására alakult kormánybizottság kidolgozta a helyreállí­tás legfőbb Irányelveit. Ezek tartalmazzák a mezőgazdasági ter­melési károk elhárításában nyújtandó se­gítség módozatait; a termelés újra megin­dításához szükséges vetőmag, műtrágya és egyéb területen nyújtandó segítség mód­ját; pénzügyi vonalon az adóban, begyűj­tésben, valamint a lakások helyreállításánál nyújtandó segítség mértékét; a lakó- és k&f épületek helyreállításának műszaki felada­­tait. A kidolgozott javaslat értelmében a kor­­mány messzemenő segítséget nyújt a* ár­­vízkárosult lakosságnak. A javaslatot a na­pokban tárgyalja a minisztertanács, a mi­nisztertanács ülésén hozott határozatot a sajtó és a rádió ismerteti. (MTI) Az árvízkárosultak részén folyó gyűjtés eddigi eredménye Megye: Forint: Baranya 57.535 Bács-Kiskun 125.130 Békés 230.720 Borsod 513.329 Csongrád 397.755 Fejér 109.223 Győr-Sopron 156.559 Hajdú 175.483 Heves 174.216 Komárom 69.513 Nógrád 88.885 Pest 134.130 Somogy 209.788 Szabolcs 138.160 Szolnok 131.057 Tolna 33.707 Vas 93.825 Veszprém 267.298 Zala 91.321 Budapest 3.441.186 A gyűjtés eredménye július 31-én, szombaton délig 8.340.000 forint. " ...... —ry­v—1 in DCare&lat&k „Betérce mesék, avagy a Tudományos színvonalú Takarékreklám Szeretem a takarékbetétkönyvet, szíve­sen teszem pénzemet takarékba, kivált, ha van. Úgy érzem, teljesen tisztában vagyok azzal, mennyi előnnyel jár a betétgyűjtés. Szeretem a reklámot is. Az érdekes, szel­lemes hirdetéseket, az ötletes képeket, ver­sikéket. Azután természetesen szeretem a tör­ténelmet is és természetesen a tudományo­kat meg a művészetet, amelyek gazdaggá, magasztossá teszik az ember életét. Csak egyet nem szeretek: ha ez a három — a takarékbetétkönyv, a reklám és a tör­ténelem — összetalálkozik, eggyé akar ol­vadni, be akarja bizonyítani, hogy létezik egy negyedik «műfaj» is, amit körülbelül úgy lehetne nevezni, hogy «tudományos színvonalú takarékreklám». Egy ilyen van most a kezemben. Magas színvonalán mit sem változtat, hogy képes­könyv formájába öltöztették, s azt a pajkos címet adták neki, hogy: «Betétke mesél». Kiadója az Országos Takarékpénztár. Lás­suk, mit mesél Betétke ... Az első mesével még nem volna baj, mert amennyire ártalmatlan, annyira érthetet­len. Ebből ugyanis kiderül, hogy az őskor­szakban a férjek takarékpénztárba tettek valami elefántdolgot, hogy gondoskodjanak a családról télvíz idejére. Ami nem egészen érthető, az az, hogy vájjon az elefántot vagy az agyarát tették-e annak idején a bankba. Rajzolási hiba folytán ez nem világos. Később Betétke ismerteti az olvasóval Archimedes jelentőségét. Archimedesről mindezideig egyes félművelt emberek azt hitték, hogy a fizika úttörője volt, és egyik legfontosabb felfedezése a vízbes mártott tes­tek súlyára vonatkozott. Ám a szóbanforgó reklámfüzet ennél fontosabb dolgokra jött rá: felismerte Archimedesben a betétmoz­galom nagy előfutárát. Ezért láthatjuk a képen a pucér, szőrösmellű Archimedesi fürdőkádban, amint heuréka kiáltásokkal üdvözli feleségét. A reklámfüzet a követ­kező párbeszédet fűzi ehhez a jelenethez: — Éljen! Felfedeztem az alapigazságot! — A vízbem ártott testekre vonatkozól­ag? — kér­di a feleség. — Dehogy! Azt, hogy ha az ember takarékoskodik, akkor könnyebben él! íme, Archimedes új megvilágítása! Nem akarunk tovább részletekbe bocsát­kozni. Kiderül még a képeskönyvből, hogy Columbus nemcsak a tojást fedezte fel (Amerikáról ebben a füzetben nincs szó), hanem azt is,­­hogy takarékbetétkönyvet kell váltani. Kitűnik, hogy Moliére azért szúrta tollhegyére a fösvényt, mert az nem volt hajlandó takarékbetétkönyvet váltani, s ezzel kivívta maga ellen a nagy író ha­ragját. Ezek után csak természetes és ma­­gától értetődő, hogy harmadik Ramsesnek azért jutott elődjéhez képest kisebb pira­mis, mert nem takarékoskodott, Napóleon pedig azért tette mindig mellére a kezét, mert abban a zsebében tartotta takarék­­betétkönyvét. Mint látható tehát a «Betétke mesél» cí­mű füzetecske — amelyet tanító célzatára való tekintettel az iskolákban osztogattak — ismerteti a takarékbetétmozgalom törté­netét az ősközösségtől napjainkig. De ne legyünk igazságtalanok. Nemcsak ismerteti a történelmet, hanem új, valóban forra­dalmi szemléletben mutatja be azt. Kide­rül belőle, hogy a történelem mozgató­rú­­gója tulajdonképpen a takarékbetétkönyv. A történelmi alakok két csoportra oszlanak: 1. Akiknek van takarékbetétkönyvük, és 2. akiknek nincs. Kiderül belőle, hogy a tu­domány és ,a művészet lángelméi akkor al­kottak maradandót, ha művük előre vitte a takarékpénztárak ügyének fejlődését. A Történelmi Társulattól nem követel­hetjük, hogy takarékbetét-propagandával foglalkozzék. Ezért az Országos Takarék­­pénztártól sem kívánhatjuk, hogy történet­írói kutatásokat folytasson. A takarékos­kodás és a takarékbetétkönyv fontos és hasznos dolog. De az is bizonyos, hogy Archimedes az Archimedes, Moliére az Moliére, a takarékbetétkönyv pedig taka­rékbetétkönyv. Ezeket a dolgokat nem jó összekeverni. Kerek József

Next