Szabad Nép, 1954. november (12. évfolyam, 305-334. szám)

1954-11-01 / 305. szám

Egy nagyszerű találmány frissen, ruganyosan ugrott le az 5-ös buszról, néhány határozott lépést tett, aztán megállt hirtelen, kihúzta magát és mélyet lélegzett a nehéz, márciusi levegőből. Elindult a teniszpálya mentén. Rá­kanyarodott az ösvényre, könnyedén gyűrte lába alá a szelíd emelkedőt. Megszokta a hegymászást odahaza, a fenyőszagú erdélyi havasokban, ahol előszörr kötött sílécet a lábára. Azóta is kedves sportja a sízés. No meg a tenisz. De most, ügyet se vetett rá, amint mellette, a pályán, az «első fecs­kék» pattogtatták a teniszlabdát. Le­foglalták a forró gondolatok. Fiatal még, huszonnyolcesztendős, megmu­tatta, hogy tud és akar alkotni, több találmányát — a porcsávázó szert és a levéltetű, pajzstetű ellen a nikotin­pótszert — már országosan alkalmaz­zák, de ő sokkal többre vágyik. Meg­ízlelte a vegyészi munka alkotó gyönyörűségét, teli van vakmerő és megvalósítható tervekkel. Felért az útra. A hegyoldalból még megnyerőbb, vonzóbb a táj. Itt kel­lemes lesz dolgozni! Nem mintha előző munkahelyén, a Chinoin-gyár­­ban nem érezte volna jól magát. Megvolt ott mindene, amit egy ku­tató vegyészmérnök megkívánhat. Nagyon is megvolt. Négy laboráns és egy technikus dolgozott az irányítása alatt, rendelkezésére állott a gazdag anyagraktár, osztályvezető volt, és a fizetése felment 2000 forintra. Nem is hiányzott egyéb, csak ez a tág lá­tóhatár és a szabad, tiszta levegő. Meg aztán a Chinoinban mégsin­­csen helye a mezőgazdasági kutatás­nak, ha mégoly előzékenyen bántak is részlegével. Nagyon örült, hogy végre megalakult a Növényvédelmi Kutató Intézet. S megfelelőbb helyet el se képzelhet egy ilyen intézet szá­mára. Itt kert is van: a laboratóriu­mi kísérleteket a gyakorlatban lehet ellenőrizni. S talán a fizetése is emel­kedik! De az most nem is olyan fon­tos. Sokkal égetőbb, hogy tapasztalt munkatársak, jó műszerek, megfelelő könyvek, vegyianyagok legyenek. Belépett 3 kapun. Elégedetten szem­lélte a vörösfalú téglaépületeket. Ez igen. Mennyi épület, s valamennyi a kutatás szolgálatában! Hiába, ma ér­demes igazán élni, ma érdemes mér­nöknek lenni! Még az idén (1950-ben) befejezi kutatásait a rézgálic pótlá­sára. Olyan vegyszert alkot, amely­nek oldata lényegesen többet ér a bordódénál. Mert itt lehet nagyot al­kotni! Nagysokára megtalálta a kémiai osztályt, üres falak, néhány oda nem való bútor és kongó csend fogadta. Végre előkerült valaki, akitől meg­tudakolhatta, hogy hol vannak a fel­szerelések: a keverőberendezés, a hő­fokszabályozó, a lombikok, a rázógép, a jégszekrény és a többi kellék. A válasz mindenre: «nincs». Nincs és nincs. Még egy árva íróasztal sincs! Majd a könnye csordult ki. Hát ezért jött el a Chinoinból! Azt hitte, az élet nyílik meg újból előtte, s lám, sivatagba tévedt. «Ja, kérem, szerve­zés alatt állunk!» — magyarázta az ismeretlen. S elsején 500 forinttal kapott ke­vesebbet, mint amennyi fizetése elő­zőleg a Chinoinban volt. A nagy tervüknek egyelőre befelleg­zett. Azt se tudta, hogyan lásson munkához. Az arzén-pótszer és a réz­­gálic-pótszer kikísérletezésére gon­dolni se mert. Ilyen kezdetleges kö­rülmények között csak olyan munká­ba kezdhet, ami egy lombikban az anyag forralása nélkül elvégezhető. Szabó Károly mindig olyan szere­ken, olyan találmányokon törte a fejét, amelyekkel közvetlen segítsé­get nyújthat a termelésben. Úgy is kezdte. Még a Chinoinban megalkot­ta a Higosan porcsávázó szert. A le­véltetű és pajzstetű ellen pedig, a nikotin helyett, olyan új szert talált fel, amely közvetve is megöli eze­ket a szívó kártevőket. A növény magába szívja az új mérget, s a kár­tevők a növényből veszik át maguk­ba a halált hozó szert. Itt, a Növényvédelmi Kutató Inté­zetben egy teljes esztendőt kénysze­rült apróbb kísérletekkel eltölteni. Kidolgozta egy ásványolajos szappan­féle gyártását, teljesen hazai anyag­ból, a káliszappan helyett. Az új szer­hez nem kellett étolaj. Előállítása ol­csóbb volt, mint a káliszappané, azonkívül keményebb vizekben is oldható. Ráadásul — mint később a kísérletek megállapították — gomba­ölő sajátsága is van. Aztán megoldot­ta mégis az arzén helyettesítését is, egy foszforsavas készítménnyel. En­nek a szernek különös előnye, hogy nem mérgező, növénykárosító hatása nincs, védőhatása viszont felülmúlja minden korábbi szerét. A­ hermina­­majori állami gazdaságban végzett kísérletek alapján az arzénnal per­metezett almák közül 41 százalék még mindig molyos, az új szer hasz­nálatával viszont a termés 94—98 százaléka egészséges. De a rézgálic-pótszerrel, amelyre olyan nagy szükség lenne a peronosz­­póraveszély leküzdéséhez — nem tudott kedvére foglalkozni. A gon­dolat azonban állandóan foglalkoz­tatta. Szovjet, angol, francia és egyéb külföldi szaklapokból olvasta, tanul­mányozta a rézmentes védőszerek le­írásait. Több nyugati országból ho­zattak is ilyen védőszereket, ezek azonban a mi viszonyaink között nem váltak be. Ez a sikertelenség arra ösztönözte, hogy összeállítson mégis egy vegyszert, amelyet a peronosz­­póra ellen alkalmas védőszernek kép­zelt. 1950-ben igen gyenge volt a pe­­ronoszpórafertőzés, s noha Szabó Ká­roly szere kiválóan bevált, a teljes sikerben mégsem bízhatott. Minden­esetre jó úton haladt. Egy év alatt a Növényvédelmi Ku­tató Intézetben rendeződtek a viszo­nyok, most már teljes gőzzel hozzá­látott védőszere tökéletesítéséhez. A kipróbáláshoz is kedvezőbbek lettek a lehetőségek, mert 1951-ben vala­mivel erősebb peronoszpóraveszély­­lyel kellett számolni, mint az előző évben. Izgalommal várta az eredményt, s va­lahogy az előző évi siker kissé elbiza­­kodottá is tette. S akkor, 1951-ben ki­derült, hogy a bordói lég alaposabb vé­dőszernek bizonyul, mint az ő szere. Voltak, akik sajnálták, mások kárör­vendezéssel vették tudomásul a «ku­darcot», néhányan pedig további munkára biztatták. No, de nem volt szüksége biztatásra. A kutatómunka mély emberi szenvedély: ha van cél, nem lehet megállni a megkezdett úton. S különösen nem egy fiatal em­bernek, aki bízik erejében és képes­ségében. Az országnak nincsen rézgalica, az importáru rendszertelenül vagy késve érkezik, s azonkívül forintok millióit költjük rá, amikor a rézgálicot hazai anyaggal is lehet helyettesíteni. Mert lehet. Nem kell egyéb hozzá, mint salétromsav, benzol, cián és kénsav. Az éjszakák most már egybefoly­tak a nappallal. Létrehoz egy erősebb koncentrációt, amely majd kiállja a próbát! Se a teniszpálya, se a síterep nem látta hónapokon át Szabó Ká­rolyt. A feleségével is csak elvétve találkozott, s még az volt jó, hogy érdeklődési körük egyezett, s tépelő­­dését otthon sem kellett megszakíta­nia. Végre előállították laboratórium­ban az új védőanyagot, amelytől már átütőbb eredményeket remélt. Az időjárás, amely 1952-ben nagyon ked­vezett a szőlősgazdáknak, nem segí­tette Szabó Károly nagyjelentőségű kísérleteit: nem volt peronoszpórave­­szély, nem tudta kipróbálni új szerét. Kedvét ez a hosszas huzavona se vette el. Sőt valami még különösen ösztönözte: a földművelésügyi minisz­térium 20.000 forintos pályadíjat tű­zött ki egy bordódét pótló védőoldat kidolgozására. Szabó Károly a pályá­zat hatása alatt az előbbi mellett egy másik, hasonló rézgálicpótló szert is kidolgozott. A par­mint 1952-ben zárult, 82 pályá­­zat érkezett be. A szakmai bizottság húszat javasolt szabadföldi kísérlete­zésre. A kísérletek 1953-ban, ebben a rendkívüli erős fertőzésű eszten­dőben folytak le, és csak két anyag állta ki a próbát az erős peronosz­­pórafertőzéssel szemben. Mindkettő Szabó Károly felfedezése volt. Szabó Károly az új szert DNRB- nek nevezte el. A DNRB-vel az első kísérleteket Tarcalon folytatták le. Bebizonyoso­dott, hogy 0,2 százalékos oldat alkal­mazásával 95, 0,15 százalékos oldat­tal pedig 93 százalékos fürtvédő ha­tást lehet elérni. Az 1 százalékos bor­­dóilé ugyanakkor csak 50 százalékos védelmet nyújtott. A kezeletlen sző­lőben pedig 100 százalékos fürtkár volt. Az idén már nagyobb területeken folynak a DNRB-vel szabadföldi kí­sérletek. Inárcson a DNRB alkalma­zásával 0,5 százalékra csökkent a fürtkár. Hát mégis sikerült! Ha gyáraink ráállanak a DNRB tömeges gyártására, lehetővé válik a rézgálic teljes helyettesítése, mint­egy 15.000 tonna rézgálicát takarítha­tunk meg évente. Kell ennél na­gyobb boldogság? Millió forintokkal gazdagítani a mi országunkat, a mi hazánkat! De nincsen öröm üröm nélkül. Azt még csak meg lehet érteni, hogy a szőlőföldek dolgozói évszázados örök­ségre hivatkozva, még makacsul ra­gaszkodnak a rézgálichoz, a bordói­­léhez. Sokkal érthetetlenebb azonban a szakmabeliek ellenvetése, akadé­koskodása. Pedig mi tagadás, ilyen is van. Egy gyakorlati szőlőszakember például minden tapasztalat nélkül azt vetette ellen az új szernek, hogy attól savanyúbb lesz a szőlő, mert későbben érik. Pedig a tavalyi tar­­cali eredmények szerint a szőlő cu­kortartalma is nagyobb a DNRB-vel kezelt területen. S az idén DNRB-vel permetezett szőlőkben is az a tapasz­talat, hogy áttetszőbbek, mosolygó­­sabbak a fürtök itt, mint ahol bor­­dóilével permeteztek. Az új szer megvan, most okos szó kell, hogy mindenki megértse jelen­tőségét, s ne féljen használatba ven­ni. Jobb, mint a bordódé és egy fil­lérrel sem drágább. Szabó Károly sokkal energikusabb, magabiztosabb ember annál,­ sem­hogy levegőbe pufogtatott ellenveté­sekkel kedvét lehetne szegni. Figye­lemmel kíséri világraszóló találmá­nyát, a DNRB útját, hatását, de máris új kísérletek foglalják le. A vegyszeres gyomirtást, amelynek ugyancsak ő a kémikus gazdája ha­zánkban, ki akarja terjeszteni a krumpli-, répa-, len-, kukorica- és szőlőföldekre is. Aztán a burgonya­bogár ellen igyekszik új, hatásosabb vegyszert feltalálni. Ideje javát a ter­mőföldeken tölti, munkásoktól és ag­­ronómusoktól egyaránt szívesen fo­gad el tanácsot. Munkája összefonó­dott a szántóföldek dolgozóinak mun­kájával. Négy esztendeje van a Növényvé­delmi Kutató Intézetben, négy éve gyönyörködteti, ihleti a hegy-völgyes budai táj, s négy esztendő alatt az in­tézet is akkorát fejlődött, hogy Szabó Károly csak egyetlen fogyatékosságra tud hivatkozni: nincs analitikus ké­mikus a kémiai osztályon. Pedig köz­vetlen analitikai ellenőrzéssel meg lehetne gyorsítani az országnak fel­mérhetetlen értéket jelentő kutató­munkát. Eredményei után méltán várhatja Szabó Károly elvtárs, hogy nem nagy kérését mielőbb teljesítik. Lakos György VIDÉKI SZÍNHÁZI ESTEK „KISPOLGÁROK“ Gorkij színműve a szegedi Nemzeti Színházban TV/f­ár az első jelenetekben a gorkiji dráma roppant kérdések súlya alatt feszülő, heves összeütközéseket ígérő légköre érződik a szegedi szín­ház «Kispolgárok» előadásán. Lehet, hogy nem mindenki tudja a nézőtéren, hogy Gorkij ebben a darabban mond­ta ki először a dráma nyelvén azt az igazságot, amely azóta a föld egyhar­­mad részén diadalmaskodott: «Az a gazda, aki dolgozik!» De aligha akad valaki is, aki ne értené meg a színé­szek játékából, hogy a hanyatló régi és a születő új akaszkodott itt ösz­­sze, hogy olyan korszak elevenedik meg a színpadon, amikor először in­dult el küzdelmes és veszélyes útjá­ra a munkás-forradalmár. A rendező (Ádám Ottó) egy pil­lanatra sem feledkezett meg arról, hogy a «Kispolgárok» nemcsak a sor­­vadozó és embertelen kispolgári vi­lágnak elítélése, rendkívül éles kriti­kája. Igaz, a Nyíl táborához tartozó Siskin és Cvetajeva szerepe az elő­adásban nem elég tisztázott, nem elég kidolgozott, s ezért Nyíl egy kissé magára marad a küzdelemben. De Nyil így is főhős, minden szava, min­den cselekedete mérték: megszabja a konfliktus irányát, új meg új oldal­ról világítja meg a besszemenovok si­vár életét. Az előadásban jól érvényesül a gor­kiji dráma belső dialektikája: az elő­adás azért végződhet Nyil erkölcsi diadalával, a besszemenovok teljes erkölcsi vereségével, mert mind a két pólus élesen elhatárolt, kiélezett. Eb­ből a szempontból nagy erénye az elő­adásnak a helyes arányok megválasz­tása. A besszemenovok belső harcai minden kicsinyességük ellenére drá­maiak, sokszor embertelenül kegyet­lenek. De a Besszemenov-család tag­jait alakító színészek annyira sosem feszítik meg a húrt, hogy a kispolgá­ri élet sötétsége tragédiává nőjön, s el­­feledtesse velük azt a másik problé­mát, amelyért a darab voltaképpen íródott: a sötétség helyébe világossá­got, a földhözragadt és olcsó morál helyébe emberi teljességet, a kiábrán­dultság és a félelem helyébe igaz és őszinte életkedvet árasztó maga­biztos erőt, amelyet elsősorban Nyíl testesít meg. A besszemenovok heves összeütközéssel teli élete csak háttér az előadásban, amelynek sötétsége még jobban kiemeli Nyíl fénnyel öve­zett, de reális, minden vonásával a századele­ji orosz munkásforradal­márt idéző alakját. A­­Kispolgárokéban sokkal inkább, mint a többi Gorkij-drámában na­gyon kevés a meglepő fordulat. De a kispolgári élet egyhangúsága, a meg­megújuló, de egymástól alig külön­böző viták mögött feszültséggel teli belső cselekvés húzódik meg. Ezt a belső cselekvést kellett érvényre jut­tatnia, a benne rejlő társadalmi össze­ütközést kellett feltárnia a rendező­nek és a színésznek. A szegedi szín­ház kitűnően oldotta meg ezt a fel­adatot. Nincs olyan visszatérő moz­zanat az előadásban, amely ismétlő­désnek hatna, amely ne fokozná a drámai feszültséget. Besszemenov például majdnem mindig ugyanazért fakad ki, nagyjából ugyanazokat a dörgedelmeket mondja el. De ahogy sűrűsödnek a problémák, ahogy mind jobban megvilágosodik Nyíl jelleme és elhatározása, úgy telnek meg új értelemmel, válnak új jelentőségűvé Besszemenov szavai is. T­­ehéz volna eldönteni, melyik szí­­­nészt említsük elsősorban: Inke Lászlót-e, aki úgy állította elénk Tye­­tyerevet, a megnyomorodott erejű, zord, de mélyen emberi kántort, hogy lélegzetelállító csendet parancsolt még részegen, nevetséges pózban elmon­dott szavaival is. Barsy Bélát-e (Bes­szemenov), aki a darab utolsó jelene­tében úgy hallgatja Tyetyerev kegyet­lenül őszinte szavait, hogy a változá­soktól és az igazságtól rettegő, lelki­­ismeretének pillanatnyi felébredésé­től is kétségbeeső kispolgár minden gyávaságát és kicsinységét leolvashat­juk arcáról; Kovács Jánost-e (Nyil), akinek legfőbb erénye, hogy egy­szerre érzékeltette a kedvességet és a kiengesztelhetetlen haragot, a félelmet nem ismerő, a veszé­lyektől még nagyobbra növő bátorsá­got és a gyengéd szerelmet... Nagyon jók ezek az alakítások. De jó a be­tegesen önző, durvaságát áludvarias­sággal leplező Pjotr (Kátay Endre), a finom, de mesterkélt, életuntságban tetszelgő Tatjana (Lászlóffy Kata), a megtört, de egy kis pletykától mind­járt életrekapó, néha nagyon szánal­mas öregasszony, Akulina (Papp Teri), a kedves és bölcs, rongyaiban is ma­kulátlan Percsihin (Miklósy György), a széles és könnyelmű, de a bessze­menovok unalmas életében mégis az A magyar színházaknak a Hamlet mellett egyik legtöbbet játszott Shakespeare-darabja a «Makrancos hölgy» volt. Pedig előadni nem kis rendezői feladat. Ezer csapda rejtő­zik benne, egyetlen hamis hang sem­mivé teheti a mű szépségét. Hor­váth Jenő, a győri előadás rendező­je nagyon ügyelt arra, hogy az elő­adás megmaradjon gazdagon áradó komédiának, ötletesen alkalmazta a függönyt, a jelzéseket. Elég volt, hogy felirat hirdesse: «Országút», senki sem követelt lombos fáktól sze­gélyezett, messzire nyúló utat. Horváth Jenő ötletgazdagságát már többször megfigyelhettük. Az ötlete­ket itt is jól használja fel. Nem átall akár groteszk ötletet is alkalmazni, csakhogy Petrucchiót rokonszenves, furfangos fickónak ábrázolhassa. Az előadás ritmusa is jó. A színészek kiejtése azonban sokszor nehezen ért­hető. Ez egyébként súlyos hiba, ho­vatovább gátja lesz e tehetséges tár­sulat további fejlődésének. Az előjáték-vitát a győriek úgy ol­dották meg, hogy utójátékot is szer­kesztettek a darabhoz, pantomim­­iátékkal kapcsolják össze az előjáték­■let színeit jelentő vígözvegy Jelena Lontay Margit) is. A Polját alakító Demján Edit nem mindig érzékeltet­­ő elég természetesen Polja lelkesedé­­sét, töretlen optimizmusát. Polja — a darab szerint — már sok mindent megismert, de még nem sikerült ki­jutnia a töprengés állapotából. Dom­­ján Edit nyelvére azonban túlságos (készen­ tódulnak a legelvontabb ki­fejezések is. Siskint (Mezey Lajos) in­­dokolatlanul ügyetlennek, jellegtő­­en­­figurának mutatja az előadás. Nem­ nagyon lehet eligazodni az elő­­adá­sban Cvetajeva (Miklós Klára) fejemén sem. Túlságosan szürkék ezek az alakítások, semhogy a nézők Nyíl barátaira ismerjenek bennük. Az egészében nagy elmélyültségre valló előadás erényei szemléletesen mutatják vidéki színművészetünk fejlődését is. Héra Zoltán­ ban megindított keretjátékot. (Chris­topher­t nagyszerűen alakítja ebben Gárdonyi László.) Ezzel az elképze­léssel nem­ akarunk vitatkozni, csak azt említjük meg: az utójáték rosz­­szul van megrendezve. Kuszáll, ne­hezen érthető, keveredik benne a «Nagyúr» színháza és a győri színház. A színészek a «Nagyúr» előtt játszot­tak, most pedig a győri közönség előtt hajolnak meg, így nem lehet világosan látni a pantomim célját, az utójáték értelmét. A shakespeare-i színjátszás jó is­koláját járja végig szinte mindegyik színész. Merevség, nehézkesség szin­te alig akad, s ami talán itt-ott még fellelhető, az is eltűnik majd a to­vábbi előadások folyamán. Mester János Petrucchiója a színész eddigi legnagyobb teljesítménye, pályájának fontos állomása. Sikeresen birkózik meg a nagy feladattal, az igazi Pet­­rucchiót állítja elénk, azt a rokon­szenves fickót, aki hozományvadász­nak indul, de szerelmes lesz, s tü­zesen, teljes szívvel küzd azért a lá­nyért, aki először csak mint hódítási alany érdekelte. S mert szereti őt, végighurcolja a komédia tüzén, meg­szégyeníti öltözetével, megalázza, éhezteti , hogy imádhassa. A lány­nak ezt a jókedélyű fickót meg kell szeretnie, s Mester úgy játszik, hogy elhisszük: a lány valóban megsze­rette. Mester János nagyszerűen tud­ja éreztetni. Petrucchio durvasága csak színlelés, kényszerű út, amelyen el lehet jutni a lány szívéhez. Különösen nagyszerű pillanata, amikor hazaérkezik az új asz­­szonnyal. Kegyetlenségét akarja mindenáron elhitetni, de úgy feni meg széles, nagy mozdulattal a ház oszlopán a kardot, hogy a közönség dől a kacagástól, érti, hogy itt a kegyetlenség csak látszat, komédia csupán. Katát Kéri Edit játssza. Na­gyon kedves, mulatságos, durcás leányzót alakít, aki először értetle­nül áll a határozott, elszánt férjjel szemben, de akit végül mégis csak magával ragad a szerelem. Kéri Edit tehetségesen játssza a Makrancost, de mégsem tudja eléggé éreztetni, hogyan ébred fel Katában a szere­lem Petrucchio iránt. Örömmel láttuk, hogy mennyi jó komikus van ebben a színházban. Ballai István Biondello figuráját, Csihák László a fontoskodó, öreg, pipogya szerelmest, Gremiót játssza nagy sikerrel. Most is kiemelkedik a győriek kedvenc komikusa Szarkács Sándor, aki rendkívül ötletgazdag já­tékával az egész színpadon uralko­dik. Okos szolga, aki társa, segítője urának a csínytevésekben. Amikor az úrnő rajong, ő is nyögdécsel, ha ura haragvást színlel, ő is siet mennydör­géssé fokozni az ártatlan zivatart. Tranio szerepében Puskás Tibor si­keresen mutatkozott be a győri kö­zönségnek. Az ő Traniója határozott, eleven, ügyes, okos ember, aki min­den helyzetben feltalálja magát. Szentirmai Éva Biancája kedves, fen­séges, megnyerő. Játékkal, gesztu­sokkal, már magával megjelenésével is érzékelteti, miért, zajaik körülötte a kérők áradata. Érdemes volt a győri Kisfaludy Színház művészeinek megpróbálkoz­niuk a nagy feladattal, mert nemcsak sikerre vittek egy shakespeare-i dara­bot, hanem közben megtanultak fel­szabadultan komédiázni. Illés Jenő A„MAKRANCOS HÖLGY“ ELŐADÁSA GYŐRÖTT Az újjáépülő Zuglói Kötöttárugyár A Zuglói Kötöttárugyárat még a tőké­sek építették. Meg is látszott rajta. Toldozták, foldozták, mint a rossz kabátot. Ha a női selyemharisnya ígért több hasznot, ha a kesztyű, cér­na vagy a gomb bizonyult kelendőbb­nek — hamarjában összecsaptak egy új «műhelyt» és hozzáragasztották a többihez. Úgy építkeztek, rendszer­telenül és tervszerűtlenül — ahogy éppen a haszon megkövetelte. Nem csoda hát, hogy úgy el lehetett té­vedni a gyárban, akár valami labi­rintusban. Az államosítás után rendezték ugyan valamennyire ezt a tarkabar­kaságot, de gyökeres rendcsinálásra ekkor még nem volt lehetőség. Pedig különösen szükségessé tette az üzem kibővítését, korszerűsítését két dolog. Az egyik az, hogy a ke­reskedelem mind több és több tar­tós, meleg gyermekkötöttárut, gyer­meknadrágot, bébicéklit, tipegőt, ko­csikabátot, sapkát kért. A gyáron belül pedig a zsúfoltság a termelé­kenységet gátolta, a dolgozók bizton­­ságát, egészségét veszélyeztette. Az orsózóműhely például sötét, szűk földalatti zugokban volt, s a dol­gozók gyakran panaszkodtak, hogy munka közben átfáznak. A varrodá­ban olyan szorosan voltak az embe­rek, gépek, hogy szinte egy tűt sem lehetett leejteni. A mennyezettől füg­gő zöldernyőjű, gyengefényű lámpák sűrűjében egybefolyó asztalok és anyaghalmok között seregnyi mun­kásnő dolgozott. A kötődőkben is a megengedettnél közelebb álltak egy­máshoz a gépek. A rozoga, kivénhedt lift végleg felmondta a szolgálatot és a dolgozók kénytelenek voltak ko­sarakban felcipelni a nehéz anyagot a meredek vaslépcsőkön. Apáthy István sztahanovista fő­mérnök és Lulteisz Richard igazgató negyedévenként felkeresték a köny­­nyűipari minisztérium kötszövőipari igazgatóságát és műszaki főosztá­lyát. —­­Nagyon sürgős lenne már az üzem kibővítése! — Tudju­k, elvtársaik, de egyelőre még várniok kell. Kicsi a beruházási keretünk. Hiába, a nehézipar az első... Mindenhol ezt válaszolták, bárhová fordultak. Végre aztán mégis meg­hallgatták őket és a kormánypro­­gramm után, a múlt év végefelé megindulhatott az építkezés. Tovább már nem lehetett halasztani, mivel megjelent az új kormányrendelet az újszülöttek ingyen kelengyével való ellátásáról. A növekvő kereslet és a parányi emberkékről való fokozot­tabb gondoskodás pedig megkövetel­te a meleg kötöttáruk termelésének gyors növelését. Bővíteni kezdték hát a homlokzati részt. Új körhurkoló és körkötő­gépterem létesült, külön javítóműhellyel és irodával. Az or­sózóműhely felköltözött a földszint­re két szép, tágas, világos helyiség­be. Az új első emeleti varroda és a második emeleti szabászati terem több mint kétszerese a réginek. A hasz­nálhatatlan, ócska felvonót kidobták és új teher- és személyfelvonót épí­tettek helyébe. Hasonló sorsra jutott az össze-visszatákolt villanyhálózat is — ma neonfény sugárzik a műhe­lyekben. Az alagsorban öltözőt építet­tek, ezt zárt folyosó köti majd össze az épülő új, korszerű fürdővel. A konyha zárt, rozsdamentes főzőüs­töket és­­ külön előkészítő-, tálaló- és mosogatótermet kapott. A régi, fá­ból, deszkából összetákolt tűzveszé­lyes «tőkés­ műhelyek», raktárak, fészerek elbontása most is folyik. A korhadt, szúette deszkákból füstö­lögve száll a por a feszítővasak nyo­mán. Recsegve, porozva hullnak szét a régi kátránytetők, és szétfoszlanak, mint a régi, rossz emlékek. A roz­zant vityillók helyébe hat méter széles, negyven méter hosszú új raktár épül. A körkötőteremben szabályos kö­rökben elhelyezett gépek állnak a tiszta mozaikkőburkolaton. Forog­nak az anyagtároló dobok, hengerek, s fenn, a körben elhelyezett orsókról fürgén cikázik, gombolyodik a fonál. A mennyezetről itt is neonfény su­gárzik .... — Hát bizony, a kormánypro­gram ma óta megjavultak nálunk a munkakörülmények — mondja Pén­zes Károlyné körhurkoló, kétszeres sztahanovista, a szakma legjobbja. — Tisztább, egészségesebb így. Több hely van a gépek között is... — Látja én elég vékony vagyok — teszi hozzá Trisler Júlia körkötő — de még oldalt is alig tudtam átjutni a gépek között, annyira szorosan vol­tunk. Hát még, ha terebélyesebb len­nék ... Képzelje — folytatja hirtelen fordulattal — az igazgató elvtárs megígérte, hogy az ablakokba mus­kátlit fogunk kapni... Kolozsvári Endre Közismert dolog, hogy az apró, szemnagyságú szén és a porszén át­hull a kályhák, tűzhelyek rostélyán, nagy része a hamuládába kerül. A porszén elzárja a levegő útját is, megnehezíti az égést. A szénporból készült brikettnek azonban nincse­nek meg ezek a hátrányai. A brikett ezért igen kedvelt a háztartásokban, nagy szerepe van a lakosság tüzelő­­ellátásában. A brikettgyárakat azonban hosszú ideig nem fejlesztették, s csökkent a termelésük, romlott a brikett minő­sége. A kormányprogramra nyilvá­­nosságrahozatala után megalakult a Szénbányászati Igazgatóság brikett­csoportja, tervek is születtek: a Do­rogi Brikettgyárban a termelést na­gyon elősegítő új üzemrész, a Pest­vidéki Brikettgy­árban munkásszálló épül. Tervbe vették új brikettgyár építését is, Pécs környékén. Az új létesítményeknek a lakosság csak a távolabbi jövőben látja hasz­nát. Több és jobb brikettre azonban már most minél előbb szükség len­ne. Van-e rá lehetőség? Látogatás a dorogi gyárban Ellátogattunk Dorogra. A Dorogi Brikettgyár hazánk legnagyobb bri­kettgyára, az egész termelésnek mintegy felét adja. A gyár a tervét augusztusban 42,6 százalékra, szep­temberben 44 százalékra, októberben a terv 20-ig esedékes részét 78,3 szá­zalékra teljesítette. Mi az oka az elmaradásnak? Augusztusban és szeptemberben a kötőanyag hiánya is akadályozta a folyamatos termelést. Például augusztusban a gyárnak 31.200 tonna brikett előállításához 3150 tonna kö­tőanyagra lett volna szüksége, azon­ban mindössze 1663 tonnányit kapott. Szeptember közepe óta, mióta meg­indult a zalaegerszegi új bitumen­üzem, folyamatosan, kielégítő meny­­nyiségben érkezik a kötőanyag. De a gyár októberben sem teljesíti ter­vét. Nyilvánvaló tehát, hogy a ter­melést egyéb tényezők is akadályoz­zák és akadályozzák ma is. Ma sem folyamatos a termelés a dorogi gyárban. Október első dekád­­jában az «A»-gyár négy óra 10 per­cet, a «B»-gyár nem kevesebb mint 31 óra 35 percet «állt», mert a ter­melt brikett elszállítására nem volt üres MÁV-kocsi, a brikett tárolására pedig nincs lehetőség. Nyilvánvaló: kellő számú vasúti kocsi biztosításá­val a MÁV is segítheti a brikett-ter­melés fokozását. Ugyanebben az időszakban üzem­zavar miatt 3 óra 15 perc esett ki a termelésből. A meglehetősen elavult gépek miatt az üzemzavarok elkerül­hetetlenek. De az üzemszünet csök­kentésére van lehetőség. Súlyos hiba, hogy a karbantartást még a leg­utóbbi időben is elhanyagolják — ez bosszulja meg magát később üzem­zavar formájában. Több munkásra, mintegy 70 segéd­munkásra volna szükség. A munkás­hiány miatt az «A»-gyár csak két műszakban, a «B»-gyár három mű­szakban ugyan, de állandóan hiányos létszámmal dolgozik. Törődjenek többet a gyár dolgozóival! Miért nem mennek szívesen dol­gozni az emberek a Dorogi Brikett­gyárba? «Úgy érezzük, hogy mostohagyere-­kek nagyorik — mondja Lohner Jó­zsef, a porlasztó-szivattyú kezelője. Több mint két éve kérünk szellőzői berendezést, de máig sem kaptunk meg a Szellőző Művektől. Két-három éve a gőzvezetékről lekopott a hőszigetelő tégla. Emiatt nyáron elviselhetetlen a hőség az üzemben. Könnyen baleset is történhet». Korompai Mihály ezeket mondja! «A munkáshiány miatt csa­k két mű­­szakban dolgozunk. A három műszak­­ra megadott tervet így persze nem tudjuk teljesíteni, s ezért egy éve nem kapunk prémiumot­.­­A szénbányá­szati minisztériumban érdeklődtünk, mi a helyzet a prémiummal. A mi­nisztérium szerint a gyár vezetőivel közölték, hogyha a gyár teljesíti két műszakra eső tervét, a munkások megkapják a prémiumot. A gyár ve­zetői azonban ezt nem ismertették a munkásokkal, s így nincs csodálnivaló azon, hogy a munkások nem küzde­nek színes­ lélekkel a terv teljesíté­séért.) Még sok hasonló panaszuk van a munkásoknak. Ezeket a sérelmeket mielőbb orvosolni kell. Fegyelmezettebb munka — több és jobb brikett A gyár vezetői a panaszok orvos­lása helyett azzal igyekeznek kimu­tatni «jóindulatukat», hogy eltűrik a fegyelmezetlenséget. Ottartózkodá­­sunk alkalmával, október 19-én a gyár «B»-üzemrésze délután két óra helyett már fél kettőkor beszüntette a munkát, s a termelés két óra után sem indult meg. Csak három óra táj­ban kezdődött a folyamatos munka. Az ilyen és hasonló esetekben elma­rad a felelősségrevonás, sőt: a va­lóságos helyzetet eltitkolják a minisz­térium előtt. Legalább is erre lehet következtetni abból, hogy a rossz munkafegyelem miatt keletkező ál­lásidőt a kimutatásban ne­m tüntetik fel. (Talán ezt is a MÁV rovására ír­ják?!) S idetartozik a brikett minőségé­­ne­k kérdése is. Emiatt is sok a pa­nasz. A brikett minőségén —a jó kötő­anyag biztosításán kívül — a szén megfelelő, gondos osztályozásával, a felhasznált szénfajták arányos ada­golásával lehet és kell javítani. A legutóbbi időben sok káros, a minő­séget rontó «újítás» is született. Pél­dául Pécsett egy «újítás» nyomán reo­­palát is felhasználtak, s ezzel 200—­ 300 kalóriával rontották a brikett fű­­tőértékét. Az ilyen «újítás» nem más, mint pénzpocsékolás, a jó minőségű fűtőanyagot igénylő lakosság megká­rosítása. Kis beruházással — nagy termelésemelkedés Az előbb említett súlyos hibák megszüntetésén kívül, viszonylag kis beruházásokkal is, még az idén to­vább növelhető a brikettgyárak ter­melése. A Dorogi Brikettgyárnak pél­dául szurokolvasztóra, a már emlí­tett szellőzőberendezésre, szurokpor­lasztó szivattyúra volna szüksége, a Pestvidéki Brikettgyárnak «vissza­készletező ládára» és présgyűrűre. A kohó- és gépipari minisztérium vál­lalatai segítsék a brikettgyárakat, ké­szítsék el időben és jó minőségben a megrendelt gépeket, felszereléseket. A lakosságnak több tüzelőanyagra van szüksége. Megengedhetetlen te­hát, hogy a gyárak, a szénbányászati trösztök és a minisztérium vezetői el­­hanyagolják a brikettgyártást. Donga György Miért nincs több brikett? A Népfrontbizottságfi ülés Kaposvárott Október 30-án délelőtt a kaposvári Városi Színházban kibővített ülést tartott a Hazafias Népfront somogy­­megyei bizottsága. Szabó Gyula gim­náziumi tanár csaknem négyszáz részvevő előtt tartotta meg beszá­molóját a Hazafias Népfront orszá­gos kongresszusáról. Beszámolójában többek között arról beszélt, mennyi­re áthatotta a kongresszusi küldöt­teket a hazaszeretet.­­ A kongresz­­szuson elhangzottak is azt igazolják, hogy a dolgozó parasztok szívesen politizálnak, rendületlenül hisznek a kormányban, szívesen támogatják céljaiban — mondotta. A beszámoló után Varga Károly, a Hazafias Népfront somogy megyei bizottságának elnöke beszélt a nép­front feladatairól. A somogymegyei fiatalok a silózási verseny legjobbjai Lendületesen halad, s már eddig is szép eredményeket hozott a DISZ- fiatalok kezdeményezése: a silózási verseny. Néhány hónap alatt 1440 ifjúsági brigád csatlakozott a ver­senyhez, s többszázezer köbméter silótakarmány készítését vállalták el. A fiatalok legtöbb helyen fáradha­tatlanul dolgoznak, hogy mielőbb valóra váltsák adott szavukat. A legutóbbi értékelés szerint a somogy megyei fiatalok érték el a legjobb eredményt: a megyében 117 brigád csatlakozott a verseny­hez, s a vállalt 74 ezer köbméter silótakarmányból eddig 66.139 köbmétert készítettek el. De jól dolgoznak a fiatalok Szabolcs és Szolnok megyében is. Szabolcs­ban 235 DISZ-brigád vesz részt a versenyben. A nyírbátori Vörös Csil­lag, a kótaji Lenin, s a sóstóhegyi Vörös Csillag tsz fiataljai már telje­sítették is vállalásukat. Szolnok me­gyében a surjáni állami gazdaság fiataljai tűntek ki. Az ősz elején a lelkesen dolgozó ifjúsági brigád 2900 köbméter silótakarmány készítését vállalta, s ezt már jóval túlteljesítet­te. Egy silótöltőgéppel 3600 köbmé­tert silózta­k, főleg nedves répaszele­tet kukoricaszárral, s takarmányré­pát pelyvával. A fiatalok lelkes munkáról, lelemé­nyességről tesznek tanúságot. Egyes helyeken mégsem segítik eléggé mun­kájukat. Az imremajori állami gazda­ság DISZ-fiataljai például mindjárt az ősz kezdetén csatlakoztak a felhí­váshoz. Vállalásukat mindeddig nem tudták teljesíteni, mert a gazdaság vezetősége nem gondoskodott elegen­dő silótöltő­gépről. HÉTFŐ, 1954 NOVEMBER 1 A Toldy Ferenc gimnázium centenáris ünnepsége A Toldy Ferenc gimnázium vasár­nap ünnepelte 100 éves fennállását. A jubileumi ünnepségen megjelent Jóború Magda oktatásügyi minisz­terhelyettes, s az iskola volt és jelen­legi nevelői, tanulói közül igen so­kan. A himnusz hangjai után Korenszki Lajos igazgató beszélt az iskola múlt­járól, párhuzamot vont a gimnázium fejlődése és a névadó pályafutása kö­zött. Ahogy a német származású Toldy Ferenc irodalomtörténetíró egész valójában magyarrá, sőt nem­zeti nyelvünk és irodalmunk lelkes apostolává, vált, úgy fejlődött az is­kola kezdetben német nyelvű gimná­ziumból 1868-tól tiszta magyarnyelvű intézetté, a magyar kulturális munka egyik tűzhelyévé. , Reisch Gusztáv főmérnök, az «öreg­diákok» nevében mondott üdvözletét, köszöntötte Csók István Kossuth-dí­­jas festőművészt, aki 72 évvel ezelőtt érettségizett a 100 éves gimnázium­ban. Ezután a volt tanítványok kultu­rális műsora következett, amelyet Ladányi Ferenc Kossuth-díjas, érde­mes művész, a Néphadsereg Színhá­zának igazgatója nyitott meg. (MTI) Sándorfalván, a Szokony-dűlőben A sándorfalvi gépállomás irodá­­jának asztalára egy érdekes térképet terít Jakus Piroska agronó­­mus. A különféle színű ceruzákkal rajzolt, «házilag» készült térkép ki­csit gyűrött, maszatos, látszik rajta, hogy nem szobadísz, hanem munka­eszköz. — A «Minőségi» traktorosbrigád területét rajzoltuk rá erre a csoma­golópapírra — magyarázza a fiatal agronómuslány. — Eddig tart a Ró­zsa Ferenc tsz földje — húzza végig az ujját egy ceruzavonalon — és ez a Szakony-dűlő. Csupa egyéni parcel­la. Látja, nem egy csík annyira kes­keny itt a papiroson, hogy a gazdá­ja neve is alig fér bele. De azért valamennyit beleírták, pontosan, apró, nyomtatott betűkkel. Minden gazdát, minden darab földet számontart ez a térkép. Jakus Piros­ka vagy három napig görnyedt fö­lötte Bartha Lajos főagronómussal együtt a tanácsházán. Vonalozták, méricskélték, radírozták, végül büsz­kén vitték Németh Józsefhez, az igaz­gatóhoz: «Most már legalább mindig tudhatjuk, hogy kiknek dolgozunk, s számontartjuk azokat, akiknek nin­csen igájuk, mert először ott szán­tunk ...» Az egyéni parcellákat jelentő csí­kok némelyikébe piros karikát rajzol­tak — ezeket a földeket már felszán­tották, más rubrikákba kék vonalat húztak a nevek mellé — ezekkel a gazdákkal már megkötötték a szer­ződést. Az agronómuslány egy gom­bostűre erősített zászlócskát odébb rak: «Ez a traktor már itt dolgozik. Nemsokára végzünk a Szokony-dűlő­­ben». ... Nézzünk körül Szokony-dűlő­­ben, itf­egelevenedik a térkép: a papír fehér csíkjai a valóságban fris­sen hasított barázdáik, elboronált ve­tések, éppen beta­karuló kukoricatáb­láik, s egy üde, ragyogó zöld folt — a szeptember derekén elvetett ga­bona már kisarjadt. Erős, egyenletes zúgás remeg a le­vegőben: három traktor dolgozik itt, nem is egészen egykilométeres kör­zetben. Egyénileg dolgozó paraszt földjét szántja mind a három. — Okosan teszi a gépállomás, hogy egy helyen három tra­ktort dolgoztat — mondja Tóth Mihály, akinek éppen a földjét szántja Csikós István trak­tora. — így legalább nem csalinkáz­­hat el egyetlen tra­ktoros se. Mind­egyik a másik szeme előtt van. Ta­valy is az egyik (nem, nem fontos a neve, megrendesedett azóta a gyerek) fogta magát, abbahagyta a szántást az én földemen, még a barázdát se húzta végig, s annak a földjét vette előre, a­kitől nagyobb borravalót ka­pott. S nemcsak én jártam így. Most meg, ha akadna is ilyen fegyelmezet­len ember, megregulázzák a társai. A traiktorosoknak is könnyebb így csoportosan a munka. A brigádvezető azonnal segíthet, ha valami baj van. Az üzemanyag a közelben, meg az élet se olyan ri­deg így, mintha tíz-tizenkét kilomé­terre dolgozna egyik traktor a másik­tól. A folyamatos munka jó kerese­tet biztosít: nincs olyan sándorfalvi traktoros, aki ezer forintnál­­keveseb­bet keresne, s többen 2000 forintnál is többet visznek haza egy-egy «jól sikerült» hónapban. Csikós István például szeptemberben csa­knem 2500 forintot keresett. Tavaly október ötödikéig a sándor­falvi gépállomás traktorai 1935 nor­­málholdnyi szántás­ vetést végeztek — az idei október ötödikéig 27 szá­zalékkal többet, 2468 normál holdat. Tavaly nem volt olyan tanácsülés, amelyen ne szidták volna a gazdák a gépállomást néhány tra­ktoros si­lány munkájáért. Az idén egyszer fordult elő, hogy újra fel kellett szántani néhány hold rosszul meg­munkált földet a dóci határban. Ta­valy még novemberben is vetették, decemberben is szántották a sándor­falvi gépállomás körzetében. Az idén október végéig befejezik a vetést. S különösen örülnek a gépállomás vezetői, traktorosai, agronómusai an­nak, hogy az idén már nemcsak a termelőszövetkezeti tagok, hanem az egyénileg dolgozó parasztok is meg­becsüléssel emlegetik a gépállomást. Jászai Ilona

Next