Szabad Nép, 1954. december (12. évfolyam, 335-364. szám)
1954-12-01 / 335. szám
SZABAD NÉP SZERDA, 1954 DECEMBER 1 II Szovjetunió javaslatainak célja az európai béke és kollektív biztonság biztosítása 1.31. Molotov nyilatkozata a moszkvai értekezlet november 28-i ülésén (A «TASZSZ» az alábbiakban közli V. M. Molotovnak az európai béke és biztonság kérdésével foglalkozó értekezlet november 29-i ülésén elmondott nyilatkozatát.) Elvtársak! A Szovjetunió kormánya a Lengyel Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság kormányával egyetértésben meghívót küldött az európai államoknak, úgyszintén az Egyesült Államok kormányának, hogy vegyenek részt az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének kérdésével foglalkozó összeurópai értekezleten. Ezt a javaslatot az a körülmény diktálta, hogy az Európában jelenleg kialakult helyzet jogos nyugtalansággal tölt el mindenbékeszerető népet. Az európai események alakulása a béke szempontjából veszedelmes úton halad, minthogy egyes nyugati államok, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok, úgyszintén Anglia és Franciaország határozott irányt vettek Nyugat-Németország remilitarizálására és Nyugat-Németországnak más európai államokkal szembehelyezett katonai csoportosulásba való bevonására. Ez az alapvető értelme a Londonban előkészített és Párizsban október 23-án aláírt egyezményeknek. Ezeket az egyezményeket most előterjesztették ratifikálásra, hogy aztán majd áttérjenek megvalósításukra. A három nyugati hatalom az északatlanti tömbhöz tartozó más országok támogatásával nyílt szövetségre lépett Nyugat-Németország militaristáival. Nem lehet ugyanis másnak minősíteni a német militarizmus feltámasztására és a remilitarizált Nyugat-Németországnak az agresszív északatlanti tömbbe és a szóbanforgó tömb «Nyugateurópai Unió» nevű kisegítő szervezetébe való bevonására irányuló londoni és párizsi egyezményeket. Mindez sok tekintetben annak a politikának ismétlését jelenti, amelyet a nyugat-európai államok a második világháborút megelőző években folytattak. Annak idején a nyugat-európai halig kilenc éve, hogy véget ért a második világháború, amely felmérhetetlen szerencsétlenséget zúdított az európai népekre. Nem szabad megfeledkezni az emberáldozatok tízmillióiról, az anyák, az özvegyek és az árvák háború okozta nagy fájdalmáról. A háború példátlanul nagy anyagi pusztításokat és károkat okozott a népeknek. A második világháború következményei mind a mai napig láthatók. Még korántsem állították helyre a fasiszta megszállók által feldúlt sok várost és falut a Szovjetunió és Lengyelország, Franciaország és Anglia, Jugoszlávia és Csehszlovákia, Belgium és Hollandia, valamint több más európai állam területén. A háborútól legtöbbet szenvedett országok közé tartozik Németország is. Ma kötelességünk ezt megemlíteni. Kötelességünk ismételten emlékeztetni a második világháború nem is olyan régen elmúlt esztendeire, hogy megakadályozzuk az új világháborút szemünk láttára előkészítő mostani militaristák bűnös terveit. Feltétlenül beszélni kell arról, hogy a második világháború alatt a nyugatihatalmak és a Szovjetunió a támadás áldozatává vált más államokkal együtt hatalmas hitlerellenes koalíciót alakítottak, amely biztosította a győzelmet az agresszor fölött. Vájjon szükség van-e más, még meggyőzőbb bizonyítékokra ahhoz, hogy a békében érdekelt összes európai államok, köztük a Szovjetunió és Franciaország, Anglia és Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia éppúgy, mint más országok érdekei egyeznek, mint hogy a német agreszszió ellen és az európai béke fenntartásáért folyó harcról van szó? Szemet lehet-e hunyni afölött, hogy most Nyugat-Németország proszcéniumában ismét aktív tevékenységet fejtenek ki azok, akik még nem is olyan régen mind a keleti, mind a nyugati békeszerető államok ellen irányuló fasiszta agresszió szervezői és részesei voltak? Mindebből arra lehet következtetni, hogy az európai biztonság biztosítása és a német kérdés helyes megoldása elválaszthatatlanul összefügg egymással. Nem lehet ténylegesen biztosítani az európai biztonságot, ha nem találunk a német kérdésre olyan megoldást, amely megfelel az összes békeszerető európai államok érdekeinek és a német békeszerető erők érdekeinek, siz azt jelenti, hogy a szóbanforgó kérdés megoldásának állandó halogatása A párizsi egyezmények viszont más célokon alapszanak. Ezek az egyezmények az európai kollektív biztonság elveinek tagadásából indulnak ki, Nyugat-Németország remilitarizáásának és egyes nyugati hatalmak katonai csoportosulásaiba való bevonásának terveit szolgálják. Ezek az egyezmények ilyen módon nem a béke megőrzésének és megszilárdtásának érdekeit, hanem éppen ellenkező célokat szolgálnak. A párizsi egyezmények egyes európai államoknak más európai államokkal való szembeállításából, a köztük lévő ellentétek és a további fegyverkezési hajsza szításából indultak ki. Ezt csak az új agressziónak, az új háború előkészítésének tervei irktálhatják. A szovjet kormány az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányához intézett október 23-i és november 13-i jegyzékében kifejtette : a párizsi egyezményekkel kapcsolatos talmak kormányai nemcsak hogy nem voltak hajlandók a Szovjetunióval olyan közös erőfeszítéseket kifejteni, amelyekkel megfékezhették volna a német militaristákat és megakadályozták volna a hitleri agressziót, hanem ellenkezőleg, ténylegesen elősegítették a német militarizmus növekedését. Elutasították a szovjet kormány arra irányuló javaslatait, hogy a béke fenntartásában érdekelt európai államok kollektív erőfeszítésekkel megakadályozzák egy új háborúnak a militarista Németország által történő kirobbantását. Arra számítottak, hogy Hitlert és agresszív terveit használják fel szovjetellenes céljaikra azzal a szándékkal, hogy a hitleri agressziót keletre irányítják, a Szovjetunió ellen. Ennek érdekében mindenféle alkuba bocsátkoztak Hitlerrel, lényegében lépésről lépésre visszavonulva előle. Feláldozták Ausztriát. Ez csak a szégyenletes müncheni megegyezés előjátéka volt, amelynek segítségével a hitlerista megszállók leigázták Csehszlovákiát. Mindez odavezetett, hogy a német militaristák megtámadták Lengyelországot, jóllehet az akkori lengyel kormány a nyugat-európai kormányok részéről nyújtott úgynevezett «garanciákkal» rendelkezett. A második világháborút a német militaristák robbantották ki. Mindenki ismeri a háború befejezése után tartott nürnbergi bírósági tárgyalásokon megbélyegzett háborús főbűnösök nevét. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a háború kezdete előtt a Szovjetunióval szemben engesztelhetetlenül ellenséges álláspontot elfoglaló akkori nyugat-európai kormányokat nagy felelősség terheli azért, mert nem akadályozták meg a hitleri agressziót. Emiatt különösen nagy a felelősségük, mert nem voltak hajlandók együttes akciót kifejteni a Szovjetunióval annak érdekében, hogy az európai államok kollektív erőfeszítéseivel megakadályozzák a német militarizmust abban, hogy Európa népeit, majd más népeket is besodorjon a második világháborúba, sem felelhet meg az európai béke és biztonság biztosítása céljainak. Az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányának most előterjesztett tervei Nyugat-Németország remilitarizálására és a meglévő, valamint a létesítendő imperialista katonai csoportosulásokba való bevonására irányulnak. E tervek veszélyes volta az európai béke szempontjából teljesen nyilvánvaló. Hogy elkerüljük ezt a veszélyt és valóban elősegítsük a német kérdés megoldását, valamint az európai béke és biztonság biztosítását, a Szovjetunió javasolja, hogy álljanak el ezektől a tervektől és jöjjön létre megegyezés a következő alapvető kikötések alapján: Először. Semmiesetre se engedjük meg, hogy újjászülessék a német militarizmus, amely kirobbantotta az első és a második világháborút, és lássunk hozzá végre a német kérdés kitartó és türelmes megoldásához, mindenekelőtt az ezen ügyért különösen felelős négy hatalom közli megállapodás alapján. Lássunk ezzel egyben hozzá az európai béke és biztonság biztosításához is. Másodszor. Teremtsük meg az európai kollektív biztonsági rendszert a béke fenntartásában és megszilárdításában érdekelt valamennyi európai állam részvételével, függetlenül államrendjüktől és társadalmi berendezkedésüktől. E célból teljes figyelemmel kell megvizsgálni mind az európai biztonságról szóló összeurópai szerződés szovjet tervezetét, mind pedig a kérdéshez hozzászóló más országok javaslatait. A szovjet kormánynak ebben a két, szorosan egymáshoz fűződő javaslatában nincs semmi olyan, ami valamely európai vagy nem európai állam érdekei ellen irányul. Az e javaslatokra vonatkozó megállapodást nem tekinthetjük egyszerű vagy könnyű dolognak, senki sem bizonyíthatja azonban azt sem, hogy nem juthatnak megállapodásra e javaslatokat illetően az európai békére és biztonságra törekvő összes államok. A Szovjetuniónak ezek a javaslatai gyökeresen különböznek a párizsi tanácskozásokon kötött egyezményektől. Mindkét javaslatnak — mind a német militarizmus újjáteremtésének megakadályozásáról szóló, mindpedig az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtéséről S2016 javaslatnak —■ egy közös célja van: az európai béke fenntartásának és megszilárdításának biztosítása. Bármiképpen próbáljanak is alakoskodni a párizsi egyezményeknek a német militarizmus újjáteremtésével operáló sugalmazók, tagadhatatlan az az alapvető tény, hogy ezek az egyezmények fenyegetik az európai béke fenntartását és ezért összeegyeztethetetlenek az európai államok biztonsága biztosításának követelményeivel. Szolgálhatják-e a párizsi egyezmények a német kérdés megoldását, vagy elősegíthetik-e valamivel is ezt az ügyet? Válaszunk erre a kérdésre: nem, nem szolgálhatják, nem segíthetik elő. Az ilyen egyezmények nemcsak hogy nem szolgálhatják ezt a célt, hanem megvalósításuk nagyban akadályozná a leghalaszthatatlanabb kérdésnek — a német állam egysége békés és demokratikus alapokon történő helyreállításának — megoldása is. Semmi sem akadályozhatja tún annyira a német egység újjáteremtését, mint a Nyugat-Németország remilitarizálásáról szóló párizsi egyezmények megvalósítása. A párizsi egyezmények alapján Nyugat-Németországban, mint ismeretes, a legközelebbi jövőben 900.000 —520.000 főnyi fegyveres erőt szándékoznak létesíteni. A bonni kormánykörök most nyíltan hangoztatják, hogy a nyugatnémet hadsereget a tervbe vett katonai alakulatok megszervezése után többszörösére növelik. Ezeknek a kijelentéseknek van bizonyos alapjuk. Nyugat-Németországban már most is körülbelül 200.000 főnyi rendőrcsapat van. Ezenkívül működnek az úgynevezett «szolgálati egységek» és más militarizált segédszervezetek, amelyeknek létszáma 230.000 fő. A párizsi egyezmények alapján létesítendő több mint 500.000 főnyi nyugatnémet hadsereggel együtt Nyugat-Németországnak már a legközelebbi időben körülbelül egymilliós katonasága lesz. Ezenkívül az elmúlt években Nyugat-Németországban igen elterjedtek mindenféle militarista szervezetek, mint a «katonaszövetségek» és a «hagyományt ápoló egyesületek», amelyek a háború idején véres bűncselekményeket és szörnyű kegyetA párizsi egyezmények tulajdonképpen feljogosítják a nyugatnémet militaristákat arra, hogy újjáteremtsék a német vezérkart. Ennek következményei hamarosan megmutatkoznak majd. Ezek az egyezmények ezzel együtt lehetőséget nyitnak a nyugatnémet militaristáknak hadiiparuk teljesen korlátlan fejlesztésére. Olyan nyugatnémet monopolisták, mint Krupp, Abs, Zange, Dinkelbach és mások, akik a második világháború előestéjén a német gazdasági élet militarizálásának fő szervezői voltak, ma már ismét vezető szerepet töltenek be Nyugat-Németország remilitarizálásában. Az, hogy ott milyen méreteket ölt a remilitarizálás, látható a következőkből is: míg Hitler az 1933-tól 1939-ig terjedő hat esztendő alatt 90 milliárd márkát költött háborús készülődésekre, most a bonni uralkodó körök háborús célokra csupán az elkövetkező három esztendő alatt több mint százmilliárd márkát szándékoznak fordítani. Az Amerikai Egyesült Államok részéről már megkezdődtek a fegyverszállítások Nyugat-Németországnak dollármilliárdos értékekben. A nyugatnémet militaristák ebben, most éppúgy, mint a második világháború előtt is, az Egyesült Államok legnagyobb monopóliumainak messzemenő anyagi támogatását élvezik. Ezek a monopóliumok már nem csekély profitot húztak a Nyugat-Németország remilitarizálásával kapcsolatos businessből. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben az Egyesült Államok politikájára egyre nagyobb befolyást gyakorolnak éppen azok az amerikai monopóliumok, amelyek kapcsolatban állanak a legagresszívebb nyugatnémet körökkel és amelyek az újonnan létesítendő nyugatnémet hadsereg fegyvereit kovácsolják. A remilitarizálás politikája a nyugatnémet militarista és revansista erők befolyásának fokozásához vezet. Ezek az erők már most is egyre nagyobb támadásokat intéznek a lakosság demokratikus jogai ellen. A Nyugat-Németországban kialakult helyzet veszélyezteti mindenekelőtt a munkásosztály jogait és életszínvonalát. Ezt közvetlenül előmozdítják a párizsi egyezmények is. A párizsi egyezmények ugyanis egy szóval sem szállnak síkra a nyugatnémetországi alapvető demokratikus szabadságjogok védelmében, de egyenesen előírják új törvények hozatalát az úgynevezett «rendkívüli állapotról» a Wehrmacht talpraállítása ellen irányuló népi mozgalom terjedése és annak a harcnak fokozódása esetére, amelyet jogaiért és gazdasági helyzetének javításáért vív a munkásosztály. Októberben tartotta harmadik kongresszusát a Nyugatnémet Szakszervezeti Szövetség, amely több mint 6 millió tagot számlál és amely a nyugat-németországi munkásosztály legnagyobb tömegszervezete. Ez a kongresszus határozottan síkraszállt a Nyugat-Németország remilitarizálására szőtt tervek ellen. A kongresszus megállapította, hogy a szóbanforgó tervek valóraváltása «komoly mértékben veszélyeztetné mind a nemzetközi feszültség enyhülését, mind Németország újraegyesítésének lehetőségét», és hogy Nyugat-Németország szempontjából «az újrafelfogy vérzés olyan militarista, bürokrata állam megteremtésének veszélyétjelentené, amely a munkásmozgalom által a politikai, szociális és gazdasági demokrácia megteremtésére kifejtett erőfeszítések végét jelentené. A nyugatnémet szakszervezetek e határozata arról tanúskodik, hogy Nyugat-Németország remilitarizálása a munkásosztály akarata ellenére, a német nép többségének akarata ellenére történik és hogy Nyugat-Németország dolgozói határozottan állást foglalnak a remilitarizálással szemben. Nyugat-Németország vezetői azonban nem számolnak ezzel. Nem veszik figyelembe népük akaratát és a nyomás minden eszközét megragadják annak érdekében, hogy kibontakoztassák egy új háború előkészületeit, hogy teljes mértékben a militaristák és revansisták szolgálatába állítsák Nyugat-Németországot. Nyugat-Németországot szemünk láttára agresszív militarista állammá változtatják, ami ismét azzal a veszéllyel fenyeget, hogy lenkedéseket elkövető egykori hitleri csapatok valamilyen katonai alakulatának tagjait egyesítik. Ezek a «katonaszövetségek» és «hagyományt ápoló egyesületek», amelyek «a Führer gránátos hadosztályának», a Führer testőrhadosztályának», a «fiermann Coring harckocsi-hadosztálynak», a hitleri «Waffen-SS-nek» stb. tagjaiból állanak, minden módon ápolják a hitlerizmus fasiszta hagyományait. Ezeknek a militarista szervezeteknek tagjai már kétmillióan vannak. Mindebből látható, hogy bár a párizsi egyezmények ötszázezres létszámú nyugatnémet hadsereg létesítéséről beszélnek, ez még nem a teljes igazság. Ezen egyezmények megvalósítása esetén Nyugat-Németországban rövid idő alatt legalább is egymilliós létszámúhadsereg létesül. Ehhez még hozzá kell számítani a hitleri hadsereg volt tagjaiból alakult militarista szervezetek kétmillió tagját, akik már most is ápolják a hitlerizmus fasiszta hagyományait. Amint megkezdődik a párizsi egyezmények megvalósítása, a német militaristáknak rendelkezésükre állnak majd ezek az embermilliók,hogy újból megpróbálják azokat ágyútöltelékül felhasználni új agresszióra, revansra, idegen területek meghódítására, a háború fő tűzfészkévé válik Európában. Azok, akik a bonni állam élén állanak, nem leplezik a más európai népek ellen irányuló agresszív terveiket. Nem más, mint Adenauer, Nyugat- Németország mostani miniszterelnöke hozakodott elő még 1952 márciusában. Nyugat-Németország remilitarizálását szorgalmazva olyan harcias tervekkel, hogy «Nyugat-Németország újrafelfegyvernésének új kelet-európai rend előkészítésévé kell válnia». Míg korábban Hitler beszélt «új kelet-európai rend megteremtéséről», most a hitlerizmus kudarca után Adenauer beszél erről. Az olyan bonni miniszterek, mint Seebohm, Kaiser és Hallstein kijelentései, vagy olyan hitlerista tábornokok, mint Falkenhausen, Kesselring és mások kijelentései arról tanúskodnak, hogy a revansisták és az idegen területek meghódításának hívei már nem titkolják többé agresszív céljaikat és terveiket. Ita Franciaország és Anglia, valamint az északatlanti tömbhöz tartozó más országok hivatalos személyiségei igyekeznek népeik előtt eltitkolni azokat a tényeket, amelyek az európai béke fenntartása szempontjából a veszély jelenlétéről tanúskodnak, vagy igyekeznek álcázni e tények agresszív jellegét, akkor ez csak növeli a párizsi egyezmények következményeiért az említett hivatalos személyiségekre háruló felelősséget. Minél hamarabb lepleződik le a népek ilyen félrevezetése, annál jobb az európai népek békéjének és biztonságának ügye szempontjából. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok uralkodó körei félrevezetik a közvéleményt, amikor a párizsi egyezményekben foglalt, bizonyos «garanciákról» beszélnek, amelyek állítólag elejét veszik a remilitarizált Nyugat-Németország részéről kifejtendő agresszió lehetőségének. Nem véletlen, hogy senki sem bízik ezekben a hírhedtgaranciákban". Mint ismertes, a versailles-i szerződés sokkal nagyobb korlátozásokat tartalmazott Németország katonai hatalmának feltámasztásával szemben. A versailles-i szerződés szerint az egész német hadsereg létszáma nem múlhatta felül a százezer főt. Több fegyverfajtát teljesen eltiltottak a német hadseregtől, köztük a légiegységeket, a harckocsikat és a nehéztüzérséget. Lényeges korlátozásokat vezettek be a német hadiipari termelésben. Németország olyan formális kötelezettségeket vállalt, amelyek megakadályozták, hogy részéről agresszió fenyegessen más európai országokat. Formális garanciák akadtak Anglia és Franciaország részéről is, például Lengyelország és Csehszlovákia érdekében. A második világháború kezdete előtt Anglia és Franciaország még megnemtámadási nyilatkozatot is aláírt a hitlerista Németországgal. És mindebből mi következett? A következmények mindenki előtt ismeretesek. A német militaristák főként az amerikai monopóliumok segítségével helyreállították katonai hatalmukat és alig két évtizeddel az első világháború befejezése után Európát, majd az egész világot ismét olyan véres és pusztító háborúba sodorták, amely példátlan a világtörténelemben. A jelen körülmények közepette Nyugat-Németország remilitarizálása a korábbinál veszedelmesebb jelleget ölt. Elegendő rámutatni, hogy a nyugatnémet hadsereg lehetőséget kap arra, hogy rendelkezzék minden fegyverfajtával, beleértve még az atomfegyver felhasználásának lehetőségét is. Ilyen helyzetben nem sok kell ahhoz, hogy atomháborút robbantsanak ki azok a militarista fejvadászok, akik kijárták a hitlerista háborús bűncselekmények iskoláját, akik teljesen ártatlan emberek millióit pusztították el a majdaneki, oswiecimi és más haláltáboraikban. El lehet-e felejteni azt, hogy ez a söpredék egész nemzetek, egész népekmegsemmisíttésére irányuló törekvésében patakokban ontotta az ember vért?! Minthogy most nemcsak Nyugat- Németország remilltarizálása van folyamatban, hanem más európai államok ellen irányuló katonai csoportosulásokba való bekapcsolása is, nem szabad lebecsülni e helyzet negatív következményeit. Ez azt jelenti, hogy mindenki szeme láttára közvetlen megegyezés történik a német militaristák és egyes nyugati államok agresszív körei között újabb háborús kalandok előkészítése céljából. A német militaristák és revansisták — miután szabadon rendelkezhetnek Nyugat-Németország erőforrásaival, és e nyugati államok, de mindenekelőtt az Egyesült Államok agresszív körei részéről megfelelő támogatást élveznek — nem ok nélkül számítanak arra, hogy ez már a legközelebbi időben katonai fölényt biztosít számukra Nyugat-Európában és erre a katonai fölényre támaszkodva ismét széttépnek minden olyan egyezményt, amely megköti őket. A szovjet kormány már felhívta a figyelmet arra, hogy a párizsi egyezmények összeegyeztethetetlenek az 1944. évi francia-szovjet szövetségi és kölcsönös segélynyújtási szerződéssel, valamint az 1942. évi angolszovjet háború utáni együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződéssel. Mindkét szerződés épp úgy, mint a potsdami egyezmény , amelyet az Egyesült Államok kormánya is aláírt — előírja Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió részéről olyan közös intézkedések hozatalát, amelyeknek célja egy Németország részéről fenyegető újabb agresszió elhárítása és a német militarizmus feltámasztásának megakadályozása. A párizsi egyezményeket pedig nemcsak hogy a Szovjetunió részvétele nélkül fogadták el, hanem ezeknek az egyezményeknek az éle nyíltan a Szovjetunió ellen és más békeszerető európai államok ellen irányul. Az ilyen eljárás feltétlenül aláássa a nemzetközi bizalmat és diszkreditálja a szerződéseket és egyezményeket megsértő kormányok politikáját. A nyugat-németországi militarizmust talpraállító amerikai, angol és francia uralkodó körök azt állítják, hogy ezt «Nyugat-Európa védelmi érdekeit» szem előtt tartva teszik. A szovjet kormány több ízben rámutatott, mennyire alaptalanok és hamisak ezek az állítások, mennyire ellentmondanak a valóságnak. Ez abból is látható, hogy a párizsi egyezményekben részvevő államok egyikét sem fenyegette és nem is fenyegeti semmiféle agresszió, semmiféle támadás. Ez államok egyike sem jelentette be és nincs is oka bejelenteni ilyen, ellene irányuló veszély fennállását. Ennélfogva «védelmiérdekekről» a jelen esetben csupán azért beszélnek, hogy valamivel igazolják eljárásukat a közvélemény előtt. Minthogy sem a párizsi egyezményeket, sem pedig az északatlanti tömb más katonai terveit nem lehet a «védelmi érdekekre» való hamis hivatkozásokkal igazolni, nem nehéz megérteni ezen egyezmények igazi céljait. Teljesen nyilvánvaló, hogy a remilitarizált Nyugat-Németország bevonásakatonai csoportosulásokba ugyanazokat a célokat követi, mint amelyeket a Szovjetunió, valamint a népi demokratikus országok határai közelében levő területeken nagyszámú katonai támaszpont szervezése is követ. Nem lehet véletlennek minősíteni, hogy mindezt a fegyverkezési versenyre irányuló felhívások és egyre újabb agresszív kijelentések kísérik, hangoztatva annak szükségességét, hogy a más országokkal való kapcsolatok kiépítésénél az erőre, a fegyverzet további fokozására támaszkodjanak. Mi szükséges még annak megértéséhez, hogy a párizsi egyezmények éppúgy, mint az északatlanti tömb más tervei, nem a béke ügyét, hanem új háború előkészítését szolgálják? A párizsi egyezmények arról tanúskodnak, hogy az amerikai, valamint az angol és francia uralkodó körök számára idegenek Németország egysége helyreállításának érdekei éppúgy, mint ahogy idegenek általában a német nép érdekei is. Nyugat-Németország átalakítása militarista állammá lehetetlenné teszi a békeszerető Német Demokratikus Köztársasággal való egyesítését egységes, békeszerető, demokratikus Németországgá. Ezeket az uralkodó köröket, csak annak lehetősége érdekli, hogy Nyugat- Németországot saját céljaikra használják fel. Ennélfogva mindent arra építenek, hogy véglegesen elvessék annak gondolatát, hogy a német állam egységét demokratikus és békeszerető elvek alapján helyreállítsák, amire a Szovjetunió törekszik. A német militarizmus talpraállítására azért van szükségük, hogy ezen az alapon tető alá hozzák megegyezésüket a német militaristákkal, és hogy a remilitarizált Németország részvételével alakított katonai csoportosulásaiksegítségével fokozzák mindenirányú nyomásukat a Szovjetunióra és olyan más európai országokra, amelyek nem tartoznak katonai csoportosulásaikhoz. .Ezt ők maguk is erőpolitikának nevezik. Rég ideje lenne, hogy megértsék: semmiféle fenyegetéssel nem lehet megfélemlíteni a szovjet népet és a népi demokratikus országokat, a'«’!a •"'akásnztály a dolgozó parasztsággal szövetségben gyakorolja a hatalmat és amelyek sikeresen haladnak előre a szocializmus építésének útján. Ha az ilyenfajta kísérletek kudarcba fulladtak a múltban, akkor sokkal reménytelenebbek az ilyenfajta agreszszív tervek most, amikor a nagy Szovjetunió és a népi demokratikus országok ma biztosabbak, mint valaha helyzetükben és a szocializmus építése során aratandó további sikereikben. Nincs olyan erő a világon, amely visszafelé tudná forgatni a történelem kerekét. A Szovjetunió elutasítja a német militarizmus talpraállításának minden tervét, és Németország ilyen vagy olyan részének bármilyen katonai csoportosulás érdekében való felhasználására irányuló minden kísérletet, és amellett áll, hogy Franciaország Anglia és az Egyesült Államok a Szovjetunióval együtt lásson hozzá a német kérdés megoldásához. Ennek érdekében nem csekély nehézségeket Lehetséges-e a német kérdéssel kapcsolatos olyan négyhatalmi egyezmény, amely megfelelne az európai biztonság érdekeinek, valamint a német nép nemzeti érdekeinek is? A szovjet kormány véleménye szerint ilyen egyezmény lehetséges. Az ilyen egyezmény teljes mértékben lehetséges, ha a Németország ilyen vagy olyan részének remilitarizálására szőtt tervek helyett a négy hatalom megegyezés létrehozását tűzi ki céljául Németország egységének helyreállítására békeszerető, demokratikus államként. Éppen ezért indítványozta a szovjet kormány október 23-án újból a Németország egységének helyreállítása kérdésével foglalkozó négyhatalmi értekezlet összehívását és ebből a célból szabad össznémet választások megtartását, valamint az európai kollektív biztonság biztosításának kérdésével kapcsolatos négyhatalmi értekezlet összehívását, mert a két feladat szoros összefüggésben áll egymással. Noha azóta már több mint egy hónap telt el, erre a javaslatra mindeddig nem érkezett válasz. Másrészt, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy mielőbb hozzálássanak Nyugat-Németország remilitarizálásához, ami nyíltan a Németország egységének helyreállítása kérdésével kapcsolatos négyhatalmi megállapodás meghiúsítására irányul. Azt állítják, hogy a berlini értekezlet tapasztalata megmutatta: nincs alap négyhatalmi megállapodásra számítani Németország egységének helyreállítása kérdésében. Ezzel nem lehet egyetérteni. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy annak idején a megegyezést azok a tervek gátolták, amelyeket az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország az «európai védelmi közösség» megteremtésére szőtt. Az «európai védelmi közösség» fő célja ugyanis a német militarizmus talpraállítása volt, amit természetesen elutasított a Szovjetunió. Az «európai védelmi közösség»-nek a közvélemény nyomása következtében történt kudarca óta azonban kedvezőbb feltételek születtek a Németország egységének helyreállítása kérdésével kapcsolatos megállapodás létrehozására. Természetesen igazán kedvező feltételekről csak abban az esetben lehet szó, ha elutasítanak minden olyan tervet, amely a német militarizmus talpraállítására irányul. Akkor valóban megteremtődnek a kellő feltételek az össznémet szabad választások feltételeinek és azoknak a javaslatoknak konkrét megvitatására, amelyeket a négy hatalom e kérdés kapcsán előkészített vagy előkészít. A Szovjetunió megegyezésre törekszik Franciaországgal, Angliával és az Egyesült Államokkal a német kérdésben, de elsősorban a német állam egységének helyreállítása kérdésében. Ilyen megegyezés létrejöhet, ha mind a négy hatalom Keletés Nyugat-Németország egymáshoz való közeledése irányában tevékenykedik és arra törekszik, hogy az egyesített, Németország valóban békeszerető és demokratikus állam legyen. Ilyen katonai csoportosulások helyett, amelyek létrehozása új háborúra vezet, arra van szükség, hogy az európai államok együttes erőfeszítéssel törekedjenek az európai kollektív biztonság megszervezésére. Egy európai kollektív biztonsági rendszer megteremtése az az út, amely, az európai béke fenntartásához és megszilárdításához vezet. A Szovjetunió már az év elején Berlinben megtartott négyhatalmi értekezleten javasolta, vitassák meg azt a tervezetet, amelyet az összeurópai kollektív biztonsági szerződés alapelveire vonatkozólag terjesztett elő. Jóllehet ez a tervezet nem talált kellő támogatásra Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok részéről, azóta az európai népek figyelmének középpontjában áll egy hathatós európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének kérdése. Az említett szerződéstervezet előírja, hogy a szerződésnek részvevője lehet minden európai állam — társadalmi rendszerére való tekintet nélkül — amely elismeri a szerződés célkitűzéseit és megfelelő kötelezettségeket vállal magára. A tervezet azt is előírja, hogy amíg nem egyesítik Németországot, a szerződésben egyenjogú partnerként részt vehet a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság, Németország egyesítése után pedig az egységes német állam venne abban részt. A szerződéstervezet a továbbiakban előírja, hogy a szerződésben részvevő államok kötelezettséget vállalnak, hogy tartózkodnak mindennemű támadástól egymás ellen, az erőszakkal való fenyegetőzéstől és a köztük esetleg felmerülő vitákat békés eszközökkel oldják meg, az ENSZ alapokmányának megfelelően. Ha fegyveres támadás történik Európában a szerződés egy vagy több tagállama ellen, a szerződés minden egyes részvevője köteles segítséget kell leküzdeni, de mindenekelőtt egyezményt kell létehozni a négy hatalom között Németország egységének békeszerető és demokratikus elvek alapján való helyreállítása kérdésében. Ez viszont megköveteli a megegyezés létrehozását az össznéme szabad választások megtartásának kérdésében, amelynek alapján megválasztanák az össznémet parlamentet és össznémet demokratikus kormányt alakítanának. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország már az európai háború befejezését követő első években a német állam keleti és nyugati részre való szétszakítására törekedett. Most mindenki láthatja, milyen célokat követtek akkor, amikor a nyugati hatalmak oly állhatatosan kitartottak Németország szétszakítottságának politikája mellett. Ezzel a politikájukkal odáig jutottak, hogy Nyugat-Németországban német militaristák kezébe került a hatalom, akikkel a nyugati hatalmak agresszív körei most a békeszerető európai államok ellen irányuló katonai szövetségeket teremtenek. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország most hozzálátott Nyugat-Németország remilitarizálásához, annak katonai csoportosulásokba való bekapcsolásához, és Nyugat-Németországnak Kelet-Németországgal, a nyugat-európai országoknak pedig más európai államokkal való szembeállításához. Ez az út nemcsak a németek közötti testvérháborúhoz, hanem újabb világháborúhoz is vezet. Most fokozott előkészületek folynak a párizsi egyezmények ratifikálására. A nyugati hatalmak agresszív körei mindent elkövetnek annak érdekében, hogy minél előbb megkezdhessék a szóbanforgó egyezmények valóraváltását, és ennélfogva Nyugat-Németország remilitarizálásának és katonai csoportosulásokba való bevonásának nyílt végrehajtását. Ez azt jelenti, hogy a párizsi egyezmények ratifikálása és megvalósítása komoly bonyodalmakat okoz az egész nemzetközi helyzetben. Attól kezdve, hogy a remilitarizált Nyugat-Németország belép az északatlanti katonai tömbbe éppúgy, mint a most létesítendő nyugat-európai katonai szövetségbe, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország által létesített katonai csoportosulások agresszív jellege nagy mértékben fokozódik. Minthogy az agresszív katonai csoportosulásokhoz tartozó országokban növelik a hadsereget, a légierőt és a fegyverzetet, de különösen azért, mert ezek a katonai csoportosulások szövetségesükké teszik a Nyugat-Németországban talpraállított militanizmust, a többi európai állam kénytelen lesz hatásos intézkedéseket tenni önvédelmének biztosítása, valamint az ellene irányuló támadások elhárítása érdekében. Ez a helyzet, amelyet a nyugati hatalmak politikája idézett elő, feltétlenül a fegyverkezési hajsza további fokozására, az európai államok hadseregeinek és katonai költségvetésének növelésére vezet, ami jelentősen emeli az összes európai népekre nehezedő adóterheket és egyéb terheket. Mindez azt bizonyítja, hogy ha nem mondanak le arról a politikáról, amelynek alapján meg akarják teremteni egyes európai államoknak a többi európai állammal szembenálló katonai csoportosulását, nem lehet biztosítani az európai béke érdekeit, nyújtani a megtámadott államnak vagy államoknak, minden rendelkezésre álló eszközzel, beleértve fegyveres erő alkalmazását is, az európai béke és biztonság helyreállítása és fenntartása céljából. A szerződésben részvevő államok kötelezik magukat, hogy nem vesznek részt semmiféle olyan koalícióban vagy szövetségben, és nem kötnek semmiféle olyan egyezményt, amelynek célkitűzései ellenkeznek az európai kollektív biztonsági szerződés célkitűzéseivel. Az összeurópai szerződés alaptételeinek ez vagy más hasonló tervezete lehetne — a szovjet kormány véleménye szerint — az alap egy olyan kollektív biztonsági rendszer megteremtéséhez, amely teljesen biztosítja az európai népek békéjét és biztonságát. A szovjet kormány, amikor az említett szerződéstervezetet előterjesztette, kijelentette, hogy kész megvitatni más javaslatokat is, amelyek elősegítik a megegyezést az összes érdekelt államok között. Meg kell állapítani azonban, hogy bár a szovjet kormány több ízben is javasolta az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányainak, hogy fogjanak hozzá ennek a béke szempontjából annyira fontos kérdésnek megvitatásához, az említett kormányok kitértek ez elől. A szovjet kormány által előterjesztett tervezettel szemben eredetileg, mint ismeretes, felhozták 1. az Egyesült Államok részvételét egy európai kollektív biztonsági rendszerben és 2. a szovjet kormány viszonyét az Északatlanti Szövetséghez. Amikor azonban a szovjet kormány még márciusban amellett nyilatkozott, hogy az Egyesült Államok (Folytatás a harmadik oldalon.) A némes kérdés megoldása és az európai biztonság A párizsi egyezmények fenyegetik az európai békét A* újra falfi,gT'rér*és politikája és a nyoimalnémet militarista erők befolyásának növekedése Négyhatalmi megállapodást, egységes, demokratikus, békeszerető Németországot! Kollektív biztonsági rendszer az az út, amely az európai béke megszilárdítására vezet