Szabad Nép, 1954. december (12. évfolyam, 335-364. szám)

1954-12-01 / 335. szám

SZABAD NÉP SZERDA, 1954 DECEMBER 1 II Szovjetunió javaslatainak célja az európai béke és kollektív biztonság biztosítása 1.31. Molotov nyilatkozata a moszkvai értekezlet november 28-i ü­lésén (A «TASZSZ» az alábbiakban közli V. M. Molotovnak az európai béke és biztonság kérdésével fog­lalkozó értekezlet november 29-i ülésén elmondott nyilatkozatát.) Elvtársak! A Szovjetunió kormánya a Lengyel Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság kormányával egyetértés­ben meghívót küldött az európai ál­lamoknak, úgyszintén az Egyesült Államok kormányának, hogy vegye­nek részt az európai kollektív bizton­sági rendszer megteremtésének kér­désével foglalkozó összeurópai érte­kezleten. Ezt a javaslatot az a kö­rülmény diktálta, hogy az Európában jelenleg kialakult helyzet jogos nyugtalansággal tölt el minden­­bé­keszerető népet. Az európai események alakulása a béke szempontjából veszedelmes úton halad, minthogy egyes nyugati álla­mok, mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államok, úgyszintén Ang­lia és Franciaország határozott irányt vettek Nyugat-Németország remili­­tarizálására és Nyugat-Németország­­nak más európai államokkal szembe­helyezett katonai csoportosulásba való bevonására. Ez az alapvető értelme a London­ban előkészített és Párizsban október 23-án aláírt egyezményeknek. Ezeket az egyezményeket most előterjesztet­ték ratifikálásra, hogy aztán majd áttérjenek megvalósításukra. A három nyugati hatalom az északatlanti tömbhöz tartozó más or­szágok támogatásával nyílt szövet­ségre lépett Nyugat-Németország mi­litaristáival. Nem lehet ugyanis más­nak minősíteni a német militarizmus feltámasztására és a remilitarizált Nyugat-Németországnak az agresszív északatlanti tömbbe és a szóbanfor­­gó tömb «Nyugateurópai Unió» nevű kisegítő szervezetébe való bevonásá­ra irányuló londoni és párizsi egyez­ményeket. Mindez sok tekintetben annak a politikának ismétlését jelenti, amelyet a nyugat-európai álla­mok a második világháborút megelőző években folytattak. Annak idején a nyugat-európai ha­­lig kilenc éve, hogy véget ért a második világháború, amely felmér­hetetlen szerencsétlenséget zúdított az európai népekre. Nem szabad meg­feledkezni az emberáldozatok tízmil­lióiról, az anyák, az özvegyek és az árvák háború okozta nagy fájdalmá­ról. A háború példátlanul nagy anya­gi pusztításokat és károkat okozott a népeknek. A második világháború kö­vetkezményei mind a mai napig lát­hatók. Még korántsem állították hely­re a fasiszta megszállók által feldúlt sok várost és falut a Szovjetunió és Lengyelország, Franciaország és Ang­lia, Jugoszlávia és Csehszlovákia, Belgium és Hollandia, valamint több más európai állam területén. A há­borútól legtöbbet szenvedett országok közé tartozik Németország is. Ma kötelességünk ezt megemlí­teni. Kötelességünk ismételten emlékeztetni a második világhá­ború nem is olyan régen elmúlt esztendeire, hogy megakadályoz­zuk az új világháborút szemünk láttára előkészítő mostani milita­risták bűnös terveit. Feltétlenül beszélni kell arról, hogy a második világháború alatt a nyu­gati­­hatalmak és a Szovjetunió a tá­madás áldozatává vált más államok­kal együtt hatalmas hitlerellenes koalíciót alakítottak, amely biztosí­totta a győzelmet az agresszor fölött. Vájjon szükség van-e más, még meg­győzőbb bizonyítékokra ahhoz, hogy a békében érdekelt összes európai ál­lamok, köztük a Szovjetunió és Fran­ciaország, Anglia és Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia épp­­úgy, mint más országok érdekei egyeznek, mint hogy a német agresz­­szió ellen és az európai béke fenn­tartásáért folyó harcról van szó? Sze­met lehet-e hunyni afölött, hogy most Nyugat-Németország proszcéniumá­ban ismét aktív tevékenységet fej­tenek ki azok, akik még nem is olyan régen mind a keleti, mind a nyugati békeszerető államok ellen irányuló fasiszta agresszió szervezői és része­sei voltak? Mindebből arra lehet következtetni, hogy az európai biztonság biztosítása és a német kérdés helyes meg­oldása elválaszthatatlanul össze­függ egymással. Nem lehet ténylegesen biztosítani az európai biztonságot, ha nem találunk a német kérdésre olyan megoldást, amely megfelel az összes békeszerető európai államok érdekeinek és a né­met békeszerető erők érdekeinek, siz azt jelenti, hogy a szóbanforgó kérdés megoldásának állandó halogatása A párizsi egyezmények viszont más célokon alapszanak. Ezek az egyez­­mények az európai kollektív bizton­ság elveinek tagadásából indulnak ki, Nyugat-Németország remilitarizá­­ásának és egyes nyugati hatalmak katonai csoportosulásaiba való bevo­­násának terveit szolgálják. Ezek az egyezmények ilyen módon nem a béke megőrzésének és megszilárdt­­ásának érdekeit, hanem éppen ellen­­kező célokat szolgálnak. A párizsi egyezmények egyes euró­­pai államoknak más európai álla­­mokkal való szembeállításából, a köz­tük lévő ellentétek és a további fegyverkezési hajsza szításából indul­tak ki. Ezt csak az új agressziónak, az új háború előkészítésének tervei irktálhatják. A szovjet kormány az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányához intézett október 23-i és­­ november 13-i jegyzékében kifejtette : a párizsi egyezményekkel kapcsolatos­­ talmak kormányai nemcsak hogy nem voltak hajlandók a Szovjetunió­val olyan közös erőfeszítéseket kifejteni, amelyekkel megfékezhették volna a német militaristákat és meg­akadályozták volna a hitleri ag­ressziót, hanem ellenkezőleg, tényle­gesen elősegítették a német milita­­rizmus növekedését. Elutasították a szovjet kormány arra irányuló javas­latait, hogy a béke fenntartásában érdekelt európai államok kollektív erőfeszítésekkel megakadályozzák egy új háborúnak a militarista Né­metország által történő kirobbantá­sát. Arra számítottak, hogy Hitlert és agresszív terveit használják fel szovjetellenes céljaikra azzal a szán­dékkal, hogy a hitleri agressziót ke­letre irányítják, a Szovjetunió ellen. Ennek érdekében mindenféle alkuba bocsátkoztak Hitlerrel, lényegében lépésről lépésre visszavonulva előle. Feláldozták Ausztriát. Ez csak a szégyenletes müncheni megegyezés előjátéka volt, amelynek segítségével a hitlerista megszállók leigázták Csehszlovákiát. Mindez odavezetett, hogy a német militaristák megtámad­ták Lengyelországot, jóllehet az ak­kori lengyel kormány a nyugat-euró­pai kormányok részéről nyújtott úgy­nevezett «garanciákkal» rendelkezett. A második világháborút a német mi­litaristák robbantották ki. Mindenki ismeri a háború befejezése után tar­tott nürnbergi bírósági tárgyalásokon megbélyegzett háborús főbűnösök nevét. Nem szabad azonban megfeled­kezni arról, hogy a háború kez­dete előtt a Szovjetunióval szem­ben engesztelhetetlenül ellenséges álláspontot elfoglaló akkori nyu­gat-európai kormányokat nagy felelősség terheli azért, mert nem akadályozták meg a hitleri ag­ressziót. Emiatt különösen nagy a felelőssé­gük, mert nem voltak hajlandók együttes akciót kifejteni a Szovjet­unióval annak érdekében, hogy az európai államok kollektív erőfeszíté­seivel megakadályozzák a német mi­­litarizmust abban, hogy Európa né­peit, majd más népeket is besodor­jon a második világháborúba, sem felelhet meg az európai béke és biztonság biztosítása céljainak. Az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország kormányá­nak most előterjesztett tervei Nyu­gat-Németország remilitarizálására és a meglévő, valamint a létesítendő im­perialista katonai csoportosulásokba való bevonására irányulnak. E ter­vek veszélyes volta az európai béke szempontjából teljesen nyilvánvaló. Hogy elkerüljük ezt a veszélyt és valóban elősegítsük a német kérdés megoldását, valamint az európai béke és biztonság biztosítását, a Szovjet­unió javasolja, hogy álljanak el ezek­től a tervektől és jöjjön létre meg­egyezés a következő alapvető kikö­tések alapján: Először. Semmiesetre se enged­jük meg, hogy újjászülessék a né­met militarizmus, amely kirobban­totta az első és a második világhá­borút, és lássunk hozzá végre a né­met kérdés kitartó és türelmes megoldásához, mindenekelőtt az ezen ügyért különösen felelős négy hatalom közli megállapodás alap­ján. Lássunk ezzel egyben hozzá az európai béke és biztonság biztosí­tásához is. Másodszor. Teremtsük meg az európai kollektív biztonsági rend­szert a béke fenntartásában és megszilárdításában érdekelt vala­mennyi európai állam részvételé­vel, függetlenül államrendjüktől és társadalmi berendezkedésüktől. E célból teljes figyelemmel kell meg­vizsgálni mind az európai bizton­ságról szóló összeurópai szerződés szovjet tervezetét, mind pedig a kérdéshez hozzászóló más országok javaslatait. A szovjet kormánynak ebben a két, szorosan egymáshoz fűződő javaslatá­ban nincs semmi olyan, ami vala­mely európai vagy nem európai ál­lam érdekei ellen irányul. Az e javaslatokra vonatkozó meg­állapodást nem tekinthetjük egyszerű vagy könnyű dolognak, senki sem bi­zonyíthatja azonban azt sem, hogy nem juthatnak megállapodásra e ja­vaslatokat illetően az európai békére és biztonságra törekvő összes államok. A Szovjetuniónak ezek a javasla­tai gyökeresen különböznek a pári­zsi tanácskozásokon kötött egyezmé­nyektől. Mindkét javaslatnak — mind a német militarizmus újjáteremtésé­­nek megakadályozásáról szóló, mind­­pedig az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtéséről S2016 ja­vaslatnak —■ egy közös célja van: az európai béke fenntartásának és meg­szilárdításának biztosítása. Bármiképpen próbáljanak is ala­­koskodni a párizsi egyezmények­­nek a német militari­zmus ú­jjá­­teremtésével operáló sugalmazók, tagadhatatlan az az alapvető tény, hogy ezek az egyezmények fenyegetik az európai béke fenn­tartását és ezért összeegyeztethe­tetlenek az európai államok biz­tonsága biztosításának követel­ményeivel. Szolgálhatják-e a párizsi egyezmé­nyek a német kérdés megoldását, vagy elősegíthetik-e valamivel is ezt az ügyet? Válaszunk erre a kérdésre: nem, nem szolgálhatják, nem segít­hetik elő. Az ilyen egyezmények nemcsak hogy nem szolgálhatják ezt a célt, hanem megvalósításuk nagyban aka­dályozná a leghalaszthatatlanabb kérdésnek — a német állam egysége békés és demokratikus alapokon tör­ténő helyreállításának — megoldása is. Semmi sem akadályozhatja tún annyira a német egység újjáteremté­sét, mint a Nyugat-Németország re­­m­ilitarizálásáról szóló párizsi egyez­mények­ megvalósítása. A párizsi egyezmények alapján Nyugat-Németországban, mint isme­retes, a legközelebbi jövőben 900.000 —520.000 főnyi fegyveres erőt szán­dékoznak létesíteni. A bonni kor­mánykörök most nyíltan hangoztat­ják, hogy a nyugatnémet hadsereget a tervbe vett katonai alakulatok meg­szervezése után többszörösére növe­lik. Ezeknek a kijelentéseknek van bizonyos alapjuk. Nyugat-Németországban már most is körülbelül 200.000 főnyi rendőrcsa­­pat van. Ezenkívül működnek az úgynevezett «szolgálati egységek» és más militarizált segédszervezetek, amelyeknek létszáma 230.000 fő. A párizsi egyezmények alapján létesítendő több mint 500.000 fő­nyi nyugatnémet hadsereggel együtt Nyugat-Németországnak már a legközelebbi időben kö­rülbelül egymilliós katonasága lesz. Ezenkívül az elmúlt években Nyu­gat-Németországban igen elterjedtek mindenféle militarista szervezetek, mint a «katonaszövetségek» és a «hagyományt ápoló egyesületek», amelyek a háború idején véres bűn­­cselekményeket és szörnyű kegyet­A párizsi egyezmények tulajdon­képpen feljogosítják a nyugatnémet militaristákat arra, hogy újjáteremt­sék a német vezérkart. Ennek kö­vetkezményei hamarosan megmutat­koznak majd.­ Ezek az egyezmények ezzel együtt lehetőséget nyitnak a nyugatné­met militaristáknak hadiiparuk teljesen korlátlan fejlesztésére. Olyan nyugatnémet monopolisták, mint Krupp, Abs, Zange, Dinkelbach és mások, akik a második világhá­ború előestéjén a német gazdasági élet militarizálásának fő szervezői voltak, ma már ismét vezető szerepet töltenek be Nyugat-Németország re­­militarizálásában. Az, hogy ott mi­lyen méreteket ölt a remilitarizálás, látható a következőkből is: míg Hit­ler az 1933-tól 1939-ig terjedő hat esztendő alatt 90 milliárd márkát költött háborús készülődésekre, most a bonni uralkodó körök háborús cé­lokra csupán az elkövetkező három esztendő alatt több mint százmilliárd márkát szándékoznak fordítani. Az Amerikai Egyesült Államok részéről már megkezdődtek a fegyverszállí­tások Nyugat-Németországnak dollár­­milliárdos értékekben. A nyugatné­met militaristák ebben, most éppúgy, mint a második világháború előtt is, az Egyesült Államok legnagyobb mo­nopóliumainak messzemenő anyagi támogatását élvezik. Ezek a monopó­liumok már nem csekély profitot húztak a Nyugat-Németország remi­­litarizálásával kapcsolatos business­­ből. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben az Egyesült Államok politi­kájára egyre nagyobb befolyást gya­korolnak éppen azok az amerikai monopóliumok, amelyek kapcsolat­ban állanak a legagresszívebb nyu­gatnémet körökkel és amelyek a­z újonnan létesítendő nyugatnémet hadsereg fegyvereit kovácsolják. A remilitarizálás politikája a nyu­gatnémet militarista és revansista erők befolyásának fokozásához ve­zet. Ezek az erők már most is egyre nagyobb támadásokat intéznek a la­kosság demokratikus jogai ellen. A Nyugat-Németországban kialakult helyzet veszélyezteti mindenekelőtt a munkásosztály jogait és életszín­vonalát. Ezt közvetlenül előmozdít­ják a párizsi egyezmények is. A pá­rizsi egyezmények ugyanis egy szó­val sem szállnak síkra a nyugat­németországi alapvető demokratikus szabadságjogok védelmében, de egye­nesen előírják új törvények hozata­lát az úgynevezett «rendkívüli álla­potról» a Wehrmacht talpraállítása ellen irányuló népi mozgalom ter­jedése és annak a harcnak fokozó­dása esetére, amelyet jogaiért és gazdasági helyzetének javításáért vív a munkásosztály. Októberben tartotta harmadik kon­gresszusát a Nyugatnémet Szakszer­vezeti Szövetség, amely több mint 6 millió tagot számlál és amely a nyu­gat-németországi munkásosztály leg­nagyobb tömegszervezete. Ez a kon­gresszus határozottan síkraszállt a Nyugat-Németország remilitarizálásá­­ra szőtt tervek ellen. A kongresszus megállapította, hogy a szóbanforgó tervek valóraváltása «komoly mérték­ben veszélyeztetné mind a nemzetközi feszültség enyhülését, mind Németor­szág újraegyesítésének lehetőségét», és hogy Nyugat-Németország szem­pontjából «az újraf­elfogy vérzés olyan militarista, bürokrata állam megte­remtésének veszélyét­­jelentené, amely a munkásmozgalom által a politikai, szociális és gazdasági demokrácia megteremtésére kifejtett erőfeszítések végét jelentené­. A nyugatnémet szakszervezetek e határozata arról tanúskodik, hogy Nyugat-Németország remi­­litarizálása a munkásosztály aka­rata ellenére, a német nép több­ségének akarata ellenére törté­nik és hogy Nyugat-Németország dolgozói határozottan állást fog­lalnak a remil­itarizálással szem­ben. Nyugat-Németország vezetői azon­ban nem számolnak ezzel. Nem ve­szik figyelembe népük akaratát és a nyomás minden eszközét megragad­ják annak érdekében, hogy kibonta­koztassák egy új háború előkészüle­teit, hogy teljes mértékben a mili­taristák és revansisták szolgálatába állítsák Nyugat-Németországot. Nyugat-Németországot szemünk láttára agresszív militarista ál­lammá változtatják, ami ismét azzal a veszéllyel fenyeget, hogy lenkedéseket elkövető egykori hitleri csapatok valamilyen katonai alakula­tának tagjait egyesítik. Ezek a «kato­­n­aszövetség­ek» és «hagyományt ápoló egyesületek», amelyek «a Führer grá­nátos hadosztályának», a Führer testőrhadosztályának», a «fiermann Coring harckocsi-hadosztálynak», a hitleri «Waffen-SS-nek» stb. tagjai­ból állanak, minden módon ápolják a hitlerizmus fasiszta hagyományait. Ezeknek a militarista szervezeteknek tagjai már kétmillióan vannak. Mindebből látható, hogy bár a pá­rizsi egyezmények ötszázezres lét­számú nyugatnémet hadsereg létesí­téséről beszélnek, ez még nem a tel­jes igazság. Ezen egyezmények meg­valósítása esetén Nyugat-Németor­­szágban rövid idő alatt legalább is egymilliós létszámú­­hadsereg létesül. Ehhez még hozzá kell számítani a hitleri hadsereg volt tagjaiból alakult militarista szervezetek kétmillió tag­ját, akik már most is ápolják a hit­­lerizmus fasiszta hagyományait. Amint megkezdődik a párizsi egyez­mények megvalósítása, a német mi­litaristáknak rendelkezésükre állnak majd ezek az embermilliók,­­hogy új­ból megpróbálják azokat ágyútöltelé­kül felhasználni új agresszióra, re­­vansra, idegen területek meghódítá­sára, a háború fő tűzfészkévé válik Európában. Azok, akik a bonni állam élén álla­nak, nem leplezik a más európai né­pek ellen irányuló agresszív tervei­ket. Nem más, mint Adenauer, Nyugat- Németország mostani miniszterelnö­ke hozakodott elő még 1952 márciu­sában. Nyugat-Németország remili­­tarizálását szorgalmazva olyan­ har­cias tervekkel, hogy «Nyugat-Német­ország újraf­elf­egy­vernésének új ke­let-európai rend előkészítésévé kell válnia». Míg korábban Hitler beszélt «új kelet-európai rend megteremtéséről», most a hitlerizmus kudarca után Adenauer beszél erről. Az olyan bonni miniszterek, mint Seebohm, Kaiser és Hallstein kijelen­tései, vagy olyan hitlerista táborno­kok, mint Falkenhausen, Kesselring és mások kijelentései arról tanúskod­nak, hogy a revansisták és az idegen terü­letek meghódításának hívei már nem titkolják többé agresszív cél­jaikat és terveiket. Ita Francia­­ország és Anglia, valamint az északatlanti tömbhöz tartozó más országok hivatalos személyiségei igyekeznek népeik előtt eltitkol­ni azokat a tényeket, amelyek az európai béke fenntartása szem­pontjából a veszély jelenlétéről tanúskodnak, vagy igyekeznek ál­cázni e tények agresszív jellegét, akkor ez csak növeli a párizsi egyezmények következményeiért az említett hivatalos személyisé­gekre háruló felelősséget. Minél hamarabb lepleződik le a né­pek ilyen félrevezetése, annál jobb az európai népek békéjének és bizton­ságának ügye szempontjából. Anglia, Franciaország és az Egye­sült Államok uralkodó körei félreve­zetik a közvéleményt, amikor a pá­rizsi egyezményekben foglalt, bizo­nyos «garanciákról» beszélnek, ame­lyek állítólag elejét veszik a remili­­tarizált Nyugat-Németország részéről kifejtendő agresszió lehetőségének. Nem véletlen, hogy senki sem bízik ezekben a hírhedt­­garanciákban". Mint ismertes, a versailles-i szer­ződés sokkal nagyobb korlátozásokat tartalmazott Németország katonai ha­talmának feltámasztásával szemben. A versailles-i szerződés szerint az egész német hadsereg létszáma nem múlhatta felül a százezer főt. Több fegyverfajtát teljesen eltiltottak a német hadseregtől, köztük a légi­­egységeket, a harckocsikat és a ne­héztüzérséget. Lényeges korlátozáso­kat vezettek be a német hadiipari termelésben. Németország olyan for­mális kötelezettségeket vállalt, ame­lyek megakadályozták, hogy részéről agresszió fenyegessen más európai országokat. Formális garanciák akad­tak Anglia és Franciaország részéről is, például Lengyelország és Cseh­szlovákia érdekében. A második vi­lágháború kezdete előtt Anglia és Franciaország még megnemtámadási nyilatkozatot is aláírt a hitlerista Né­metországgal. És mindebből mi következett? A következmények mindenki előtt is­meretesek. A német militaristák főként az amerikai monopóliumok segítségével helyreállították katonai hatalmukat és alig két évtizeddel az első világ­háború befejezése után Európát, majd az egész világot ismét olyan véres és pusztító háborúba sodorták, amely példátlan a világtörténelemben. A jelen körülmények közepette Nyugat-Németország remilitari­­zálása a korábbinál veszedelme­sebb jelleget ölt. Elegendő rámutatni, hogy a nyugat­német hadsereg lehetőséget kap ar­ra, hogy rendelkezzék minden fegy­verfajtával, beleértve még az atom­fegyver felhasználásának lehetőségét is. Ilyen helyzetben nem sok kell ah­hoz, hogy atomháborút robbantsanak ki azok a militarista fejvadászok, akik kijárták a hitlerista háborús bűncselekmények iskoláját, akik tel­jesen ártatlan emberek millióit pusz­tították el a majdaneki, oswiecimi és más haláltáboraikban. El lehet-e felejteni azt, hogy ez a söpredék egész­­ nemzetek, egész népek­­megsemmisít­­­tésére irányuló törekvésében pata­kokban ontotta az ember vért?! Minthogy most nemcsak Nyugat- Németország rem­illtarizálása van fo­lyamatban, hanem más európai álla­mok ellen irányuló katonai csoporto­sulásokba való bekapcsolása is, nem szabad lebecsülni e helyzet negatív következményeit. Ez azt jelenti, hogy mindenki szeme láttára közvetlen megegye­zés történik a német militaristák és egyes nyugati államok agres­szív körei között újabb háborús kalandok előkészítése céljából. A német militaristák és revansisták — miután szabadon rendelkezhetnek Nyugat-Németország erőforrásaival, és e nyugati államok, de mindenek­előtt az Egyesült Államok agresszív körei részéről megfelelő támogatást élveznek —­ nem ok nélkül számí­tanak arra, hogy ez már a legköze­lebbi időben katonai fölényt biztosít számukra Nyugat-Európában és erre a katonai fölényre támaszkodva is­mét széttépnek minden olyan egyez­ményt, amely megköti őket. A szovjet kormány már felhívta a figyelmet arra, hogy a párizsi egyezmények összeegyeztethetetlenek az 1944. évi francia-szovjet szövetsé­gi és kölcsönös segélynyújtási szerző­déssel, valamint az 1942. évi angol­­szovjet háború utáni együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerző­déssel. Mindkét szerződés épp úgy, mint a potsdami egyezmény , ame­lyet az Egyesült Államok kormánya is aláírt — előírja Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió részéről olyan közös in­tézkedések hozatalát, amelyeknek célja egy Németország részéről fe­nyegető újabb agresszió elhárítása és a német militarizmus feltámasztásá­nak megakadályozása. A párizsi egyezményeket pedig nemcsak hogy a Szovjetunió részvé­tele nélkül fogadták el, hanem ezek­nek az egyezményeknek az éle nyíl­tan a Szovjetunió ellen és más béke­szerető európai államok ellen irá­nyul. Az ilyen eljárás feltétlenül alá­ássa a nemzetközi bizalmat és diszkreditálja a szerződéseket és egyezményeket megsértő kormá­nyok politikáját. A nyugat-németországi militariz­­must talpraállító amerikai, angol és francia uralkodó körök azt állítják, hogy ezt «Nyugat-Európa védelmi érdekeit» szem előtt tartva teszik. A szovjet kormány több ízben rámu­tatott, mennyire alaptalanok és ha­misak ezek az állítások, mennyire ellentmondanak a valóságnak. Ez abból is látható, hogy a párizsi egyezményekben részvevő államok egyikét sem fenyegette és nem is fenyegeti semmiféle agresszió, sem­miféle támadás. Ez államok egyike sem jelentette be és nincs is oka be­jelenteni ilyen, ellene irányuló ve­szély fennállását. Ennélfogva «vé­delmi­­érdekekről» a jelen esetben csupán azért beszélnek, hogy vala­mivel igazolják eljárásukat a köz­vélemény előtt. Minthogy sem a párizsi egyezmé­nyeket, sem pedig az északatlanti tömb más katonai terveit nem lehet a «védelmi érdekekre» való hamis hi­vatkozásokkal igazolni, nem nehéz megérteni ezen egyezmények igazi céljait. Teljesen nyilvánvaló, hogy a remilitarizált Nyugat-Németország bev­onása­­katonai csoportosulásokba ugyanazokat a célokat követi, mint amelyeket a Szovjetunió, valamint a népi demokratikus országok határai közelében levő területeken nagyszá­mú katonai támaszpont szervezése is követ. Nem lehet véletlennek minősíteni, hogy mindezt a fegyverkezési ver­senyre irányuló felhívások és egyre újabb agresszív kijelentések kísérik, hangoztatva annak szükségességét, hogy a más országokkal való kapcso­latok kiépítésénél az erőre, a fegyver­zet további fokozására támaszkodja­nak. Mi szükséges még annak meg­értéséhez, hogy a párizsi egyezmé­nyek éppúgy, mint az északatlanti tömb más tervei, nem a béke ügyét, hanem új háború előkészítését szol­gálják? A párizsi egyezmények arról ta­núskodnak, hogy az amerikai, vala­mint az angol és francia uralkodó körök számára idegenek Németor­szág egysége helyreállításának érde­kei éppúgy, mint ahogy idegenek ál­talában a német nép érdekei is. Nyugat-Németország átalakítása militarista állammá lehetetlenné teszi a békeszerető Német De­­mokratikus Köztársasággal való egyesítését egységes, békeszere­­tő, demokratikus Németországgá. Ezeket az uralkodó köröket, csak an­nak lehetősége érdekli, hogy Nyugat- Németországot saját céljaikra hasz­nálják fel. Ennélfogva mindent arra építenek, hogy véglegesen elvessék annak gondolatát, hogy a német ál­lam egységét demokratikus és béke­szerető elvek alapján helyreállítsák, amire a Szovjetunió törekszik. A né­met militarizmus talpraállítására azért van szükségük, hogy ezen az alapon tető alá hozzák megegyezésü­ket a német militaristákkal, és hogy a remilitarizált Németország részvé­telével alakított katonai csoportosu­lásaik­­segítségével fokozzák minden­­irányú nyomásukat a Szovjetunióra és olyan más európai országokra, amelyek nem tartoznak katonai cso­portosulásaikhoz. .Ezt ők maguk is erőpolitikának nevezik. Rég ideje lenne, hogy megértsék: semmiféle fenyegetéssel nem le­het megfélemlíteni a szovjet né­pet és a népi demokratikus or­szágokat, a­'«’!­a •"'akásn­ztály a dolgozó parasztsággal szövet­ségben gyakorolja a hatalmat és amelyek sikeresen haladnak előre a szocializmus építésének útján. Ha az ilyenfajta kísérletek kudarcba f­ulladtak a múltban, akkor sokk­al re­ménytelenebbek az ilyenfajta agresz­­szív tervek most, amikor a nagy Szovjetunió és a népi demokratikus országok ma biztosabbak, mint valaha helyzetükben és a szocializmus épí­tése során aratandó további sikereik­ben. Nincs olyan erő a világon, amely visszafelé tudná forgatni a történelem kerekét. A Szovjetunió elutasítja a német militarizmus talpraállításának min­den tervét, és Németország ilyen vagy olyan részének bármilyen katonai csoportosulás érdekében való felhasz­nálására irányuló minden kísérletet, és amellett áll, hogy Franciaország Anglia és az Egyesült Államok a Szovjetunióval együtt lásson hozzá a német kérdés megoldásához. Ennek érdekében nem csekély nehézségeket Lehetséges-e a német kérdéssel kapcsolatos olyan négyhatalmi egyez­mény, amely megfelelne az európai biztonság érdekeinek, valamint a né­met nép nemzeti érdekeinek is? A szovjet kormány véleménye sze­rint ilyen egyezmény lehetséges. Az ilyen egyezmény teljes mér­tékben lehetséges, ha a Német­ország ilyen vagy olyan részé­nek remilitarizálására szőtt ter­vek helyett a négy hatalom meg­egyezés létrehozását tűzi ki cél­jául Németország egységének helyreállítására békeszerető, de­mokratikus államként. Éppen ezért indítványozta a szov­jet kormány október 23-án újból a Németország egységének helyreállí­tása kérdésével foglalkozó négyha­talmi értekezlet összehívását és ebből a célból szabad össznémet vá­lasztások megtartását, valamint az európai kollektív biztonság biztosítá­sának kérdésével kapcsolatos négy­hatalmi értekezlet összehívását, mert a két feladat szoros összefüg­gésben áll egymással. Noha azóta már több mint egy hónap telt el, erre a javaslatra mindeddig nem ér­kezett válasz. Másrészt, mindent el­követnek annak érdekében, hogy mielőbb hozzálássanak Nyugat-Né­metország remilitarizálásához, ami nyíltan a Németország egységének helyreállítása kérdésével kapcsolatos négyhatalmi megállapodás meghiú­sítására irányul. Azt állítják, hogy a berlini érte­kezlet tapasztalata megmutatta: nincs alap négyhatalmi megállapo­dásra számítani Németország egysé­gének helyreállítása kérdésében. Ez­zel nem lehet egyetérteni. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy annak idején a meg­egyezést azok a tervek gátolták, ame­lyeket az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország az «európai védel­mi közösség» megteremtésére szőtt. Az «európai védelmi közösség» fő célja ugyanis a német militarizmus talpraállítása volt, amit természete­sen elutasított a Szovjetunió. Az «európai védelmi közösség»-nek a közvélemény nyomása következté­ben történt kudarca óta azonban ked­vezőbb feltételek születtek a Német­ország egységének helyreállítása kér­désével kapcsolatos megállapodás lét­rehozására. Természetesen igazán kedvező feltételekről csak abban az esetben lehet szó, ha elutasítanak minden olyan tervet, amely a né­met militarizmus talpraállítására irá­nyul. Akkor valóban megteremtőd­nek a kellő feltételek az össznémet szabad választások feltételeinek és azoknak a javaslatoknak konkrét megvitatására, amelyeket a négy ha­talom e kérdés kapcsán előkészített vagy előkészít. A Szovjetunió megegyezésre törek­szik Franciaországgal, Angliával és az Egyesült Államokkal a német kérdésben, de elsősorban a német állam egységének helyreállítása kér­désében. Ilyen megegyezés létrejö­het, ha mind a négy hatalom Kelet­és Nyugat-Németország­­ egymáshoz való közeledése irányában tevé­kenykedik és arra törekszik, hogy az egyesített, Németország valóban bé­keszerető és demokratikus állam le­gyen. Ilyen katonai csoportosulások he­lyett, amelyek létrehozása új háború­ra vezet, arra van szükség, hogy az európai államok együttes erőfeszítés­sel törekedjenek az európai kollektív biztonság megszervezésére. Egy euró­pai kollektív biztonsági rendszer meg­teremtése az az út, amely, az európai béke fenntartásához és megszilárdí­tásához vezet. A Szovjetunió már az év elején Berlinben megtartott négyhatalmi ér­tekezleten javasolta, vitassák meg azt a tervezetet, amelyet az összeurópai kollektív biztonsági szerződés alap­­elveire vonatkozólag terjesztett elő. Jóllehet ez a tervezet nem talált kel­lő támogatásra Franciaország, Ang­lia és az Egyesült­ Államok részéről, azóta az európai népek figyelmének középpontjában áll egy hathatós európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének kérdése. Az említett szerződéstervezet előír­ja, hogy a szerződésnek részvevője lehet minden európai állam — tár­sadalmi rendszerére való tekintet nél­kül — amely elismeri a szerződés célkitűzéseit és megfelelő kötelezett­ségeket vállal magára. A tervezet azt is előírja, hogy amíg nem egyesítik Németországot, a szerződésben egyen­jogú partnerként részt vehet a Német Demokratikus Köztársaság és a Né­met Szövetségi Köztársaság, Német­ország egyesítése után pedig az egy­séges német állam venne abban részt. A szerződéstervezet a továbbiak­ban előírja, hogy a szerződésben részvevő államok kötelezettséget vál­lalnak, hogy tartózkodnak minden­nemű támadástól egymás ellen, az erőszakkal való fenyegetőzéstől és a köztük esetleg felmerülő vitákat bé­kés eszközökkel oldják meg, az ENSZ alapokmányának megfelelően. Ha fegyveres támadás történik Európában a szerződés egy vagy több tagállama ellen, a szerződés minden egyes részvevője köteles segítséget kell leküzdeni, de mindenekelőtt egyezményt kell lét­ehozni a négy hatalom között Németország egysé­gének békeszerető és demokratikus elvek alapján való helyreállítása kér­désében. Ez viszont megköveteli a megegyezés létrehozását az összné­m­e­­ szabad választások megtartásá­nak kérdésében, amelynek alapján megválasztanák az össznémet parla­mentet és össznémet demokratikus kormányt alakítanának. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország már az európai hábo­rú befejezését követő első években a német állam keleti és nyugati részre való szétszakítására töreke­dett. Most mindenki láthatja, milyen célokat követtek akkor, amikor a nyugati hatalmak oly állhatatosan kitartottak Németország szétszakí­­tottságának politikája mellett. Ezzel a politikájukkal odáig ju­tottak, hogy Nyugat-Németor­­szágban német militaristák ke­zébe került a hatalom, akikkel a nyugati hatalmak agresszív körei most a békeszerető európai álla­mok ellen irányuló katonai szö­vetségeket teremtenek. Az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország most hozzálátott Nyu­gat-Németország remilitarizálásához, annak katonai csoportosulásokba való bekapcsolásához, és Nyugat-Német­­országnak Kelet-Németországgal, a nyugat-európai országoknak pedig más európai államokkal való szem­­beállításához. Ez az út nemcsak a németek közötti testvérháborúhoz, hanem újabb világháborúhoz is ve­zet. Most fokozott előkészületek folynak a párizsi egyezmények ratifikálásá­ra. A nyugati hatalmak agresszív kö­rei mindent elkövetnek annak érde­kében, hogy minél előbb megkezd­hessék a szóbanforgó egyezmények valóraváltását, és ennélfogva Nyu­gat-Németország remilitarizálásának és katonai csoportosulásokba való bevonásának nyílt végrehajtását. Ez azt jelenti, hogy a párizsi egyezmények ratifikálása és meg­valósítása komoly bonyodalmakat okoz az egész nemzetközi helyzet­ben. Attól kezdve, hogy a remilitarizált Nyugat-Németország belép az észak­­atlanti katonai tömbbe éppúgy, mint a most létesítendő nyugat-európai katonai szövetségbe, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Fran­ciaország által létesített katonai cso­portosulások agresszív jellege nagy mértékben fokozódik. Minthogy az agresszív katonai csoportosulásokhoz tartozó or­szágokban növelik a hadsereget, a légierőt és a fegyverzetet, de különösen azért, mert ezek a ka­tonai csoportosulások szövetsége­sükké teszik a Nyugat-Németor­szágban talpraállított militaniz­­must, a többi európai állam kénytelen lesz hatásos intézkedé­seket tenni önvédelmének bizto­sítása, valamint az ellene irá­nyuló támadások elhárítása ér­dekében. Ez a helyzet, amelyet a nyugati hatalmak politikája idézett elő, fel­tétlenül a fegyverkezési hajsza to­vábbi fokozására, az európai államok hadseregeinek és katonai költségve­tésének növelésére vezet, ami jelen­tősen emeli az összes európai népek­re nehezedő adóterheket és egyéb terheket. Mindez azt bizonyítja, hogy ha nem mondanak le arról a politikáról, amelynek alapján meg akarják te­remteni egyes európai államoknak a többi európai állammal szemben­álló katonai csoportosulását, nem le­het biztosítani az európai béke érde­keit, nyújtani a megtámadott államnak vagy államoknak, minden rendelke­zésre álló eszközzel, beleértve fegy­veres erő alkalmazását is, az euró­pai béke és biztonság helyreállítása és fenntartása céljából. A szerződés­ben részvevő államok kötelezik ma­gukat, hogy nem vesznek részt sem­miféle olyan koalícióban vagy szö­vetségben, és nem kötnek semmiféle olyan egyezményt, amelynek célki­tűzései ellenkeznek az európai kol­lektív biztonsági szerződés célkitű­zéseivel. Az összeurópai szerződés alap­tételeinek ez vagy más hasonló tervezete lehetne — a szovjet kormány véleménye szerint — az alap egy olyan kollektív bizton­sági rendszer megteremtéséhez, amely teljesen biztosítja az európai népek békéjét és biz­tonságát. A szovjet kormány, amikor az em­lített szerződéstervezetet előterjesz­­tette, kijelentette, hogy kész megvi­tatni más javaslatokat is, amelyek elősegítik a megegyezést az összes érdekelt államok között. Meg kell ál­lapítani azonban, hogy bár a szovjet kormány több ízben is javasolta az Egyesült Államok, Anglia és Francia­­ország kormányainak, hogy fogjanak hozzá ennek a béke szempontjából annyira fontos kérdésnek megvitatá­sához, az említett kormányok kitér­tek ez elől. A szovjet kormány által előter­jesztett tervezettel szemben eredeti­leg, mint ismeretes, felhozták 1. az Egyesült Államok részvételét egy európai kollektív biztonsági rend­szerben és 2. a szovjet kormány vi­szonyét az Északatlanti Szövetség­hez. Amikor azonban a szovjet kor­mány még márciusban amellett nyi­latkozott, hogy az Egyesült Államok (Folytatás a harmadik oldalon.) A némes kérdés megoldása és az­ európai biztonság A párizsi egyezmények fenyegetik az európai békét A* újra falfi,gT'rér*és politikája és a nyoimalnémet militarista erők befolyásának növekedése Négyhatalmi megállapodást, egységes, demokratikus, békeszerető Németországot! Kollektív biztonsági rendszer az az út, am­ely az európai béke megszilárdítására vezet

Next