Szabad Nép, 1955. május (13. évfolyam, 120-149. szám)
1955-05-01 / 120. szám
SZABAD NÉP • •Öt május elseje Sztálinvárosban Sztálinváros öt esztendő alatt napyra nőtt. Igazi, „patinás“ város lett. Város, amelynek történelme van. Az ötödik május elsejét éri meg ma. Ezeknek a május elsejéknek mindegyike más és más volt. Úgy nőttek ezek a május elsejék is, ahogyan nőtt maga a város és a gyár. Melyik volt a legszebb az eddigi május elsejék közül? Megkérdeztem ezt Molnár Bálinttól, az egyik ,,legöregebb“ sztálinvárositól, aki jóformán az első napoktól kezdve építi ezt a várost, s aki ott volt mind a négy május elsején, s ma ott van a menetelők sorában az ötödiken is. Azt vártam, úgy fogja mondani: Egyre szebbek voltak. Nem ezt mondta, így válaszolt: „Mind, mind nagyon szép volt." 1951 Az első „igazi" utca 1949 novemberében kezdték kijelölni a pengelei fennsíkon magyar és szovjet mérnökök a leendő város és gyár helyét. 1950 tavaszán készült el az első fehér falú felvonulási épület, a Dunamenti Magasépítő Vállalat irodája. Az akkori május elsejét még csak a falu ünnepelte. A kis falu, amelynek lakói még csak legyintgettek azt hallván, hogy itt valamiféle nagy város és gyár épül majd néhány rövid esztendő alatt... De 1951 májusáig nagyot fordult a helyzet. Ezer és ezer munkás szerszáma kezdte megváltoztatni a fennsík képét. Hatalmas gépek jöttek, hogy simára gyalulják a dombokat, feltöltsék a völgyeket. Hamarosan elkészültek a felvonulási épületek, szálláshelyek, majd egymás után dugták ki fejüket a földből a „kockák“, a „négyes utca“ házai. Ez a kis utca Sztálinváros legrégibb utcája, öt „kocka“ áll az egyik oldalán, s két ,,bivaly“ a másikon. Az öt kockában volt akkoriban az egész építkezés szíve. Itt voltak a vállalatok központi irodái, itt volt a pártbizottság, a DISZ-bizottság. Városközpont volt a „négyes utca“. Egy évvel azelőtt még volt az a kis, fehér falú felvonulási épület — most már egy egész utca kellett. De nem is csak egyszerűen városközpont volt. Több annál. A régi sztálinvárosiak legkedvesebb utcája. Ez az a hely, ahová minden „..őslakost“ egyformán kötnek az emlékek. A „hármas kocka“ tetején gyulladt ki először a vörös csillag. Emlékeztek rá, elvtársak? Mennyit szidtuk a szerelőket, amiért, a neoncsillagnak, hol egyik, hol másik ágában kialudt a fény! Akkor az volt a város legmagasabb pontja. Ma már... De azt a csillagot nem lehet elfeledni. Valahogyan a jövőt, a magasabbra és egyre magasabbra kerülő vörös csillagot jelképezte. Ma is éneklik az akkor született nótát: 1.Pentetei hármas kocka de magos, Tetejibe, babám, az a csillag de piros! Amíg az a piros csillag fent ragyog, -„ Addig, hiszem, babám én a tied maradok...“ Ahogyan közeledett május, az építkezés vezetői gondolkozni kezdtek, mivel lehetne ezt a napot különösen emlékezetessé tenni. S elhatározták: teljesen rendbehozzák a ..négyes utcát“. Nagy munka kezdődött. Betemették a gödröket, aszfaltoztak, felásták a járdák mellett a park helyét, elszórták a fűmagot, kiültették a virágokat. Igen ám, de mi legyen az utca neve? Hiszen most már csak nem lehet továbbra is egyszerűen,négyes utcának hívni? S eljött május elseje. Az építkezés első májusi ünnepe. Előző este a fiatalok megmosakodva, szépen kiöltözve (milyen nagy szó volt ez, akkor!) összegyűltek a pártbizottság épülete előtt, énekkel és virággal üdvözölték a pártbizottságot, majd másnap reggel a város lakóival együtt felvonultak a „négyes utcán“, az első „igazi“, maguk építette utcán. Hogy szállt a dal, hogy lobogott az a néhány zászló! S amikor a szabadtéri színpadnál összegyűltek, hogy meghallgassák az ünnepi beszédet, Lombos elvtárs, a pártbizottság titkára megkérdezte őket: Helyeslik-e, hogy a „négyes utcát“, ezt a virágos-pázsitos kis szigetet az építkezés káoszának kellős közepén — „Május 1“ utcának nevezzék el? Zúgott az éljen, magasba emelkedtek a karok — az építők megkeresztelték elsőszülöttjüket. 1952 Vasasok az ünnepi menetben • Gyorsan nőttek az épületek. Még 1951 májusában várossá lett Dunapentele. Augusztus 20-ra megnyílt az üzletház (a Május utca északi végén), s a Béke Étterem, az első igazi, nagyvárosi étterem. De ekkor már kezdtek kiemelkedni a földből az első gyárépületek betonoszlopai is. Új jelszó született az építkezésen — kedvesebb, mint eddig bármelyik —: „November 7-én öntjük az első vasat!1. Kemény csatákat vívtak az építők, de sikerrel. Nagy, nagyon nagy ünnep volt ez a november 7. A megelőző napokban a város küldöttsége 14 000 építő aláírásával megpecsételt levelet vitt Rákosi elvtárshoz, melyben kérték, hogy városukat Sztálinvárosnak nevezhessék el. S november 7-én, amikor a búza- és kukoricatáblák helyén vasat öntöttek a dunapenteleiek, felvették Sztálin elvtárs nevét. De szép volt az 1952-es május! A májusi versenyben már egészen új jelszavak lelkesítették az embereket. Folyt a harc az erőmű mielőbbi megindításáért, a kikötőben (a híres szigeten) pedig már a partfalakat építették. S ezen a május 1-én már nemcsak egy utcát neveztek el Sztálinvárosban. Az építkezés lapja ekkor közölte először a város térképét, rajta az új utcanevekkel. Az egyik utcát Szórád Mártonról nevezték el. Szórád nevét jól ismerték a régi Dunapentelén, s ismerik a mai Sztálinvárosban is. Győzelmes harcaink előhírnöke volt ez a „kisházas zsellér“. Az 1800- as évek elején harcra vezette társait a földért. Elfogták, s amikor a bíróságon megkérdezték tőle, hogy mi elfogattatásának oka, keményen válaszolta: ,,Hogy én, valamint a többi dunapentelei lakosok... a földesuraktól a földet a zsellérek számára is kiadatni kívántam.“ Sztálinváros híven őrzi Szórád Márton emlékét... Az első felvonulási épület, az első „központ“ helyét az ünnepre felásták, parkosították... Az ünnepi felvonulás képe is más volt, mint az előző évben. Akkor még egyes egyedül építőipari vállalatok dolgozói vonultak el a díszemelvény előtt. 1952 május elsején pedig megjelentek a menetben a vasasok. Zászlókkal, jelszavas táblákkal a kezükben kezdték birtokba venni a várost. Igaz, még csak néhány rezsiüzem vasasai jöttek. De — mintegy a holnap előhírnökeiként — külön táblák alatt vonultak már fel a malfin és az erőmű építői is. 1953 A kohókőművesek versenye 1950-től kezdve, ahogy megjelent az újságokban a párt Központi Vezetőségének és a DISZ Központi Vezetőségének a felhívása, százával és ezrével jöttek az emberek építeni. Persze akadtak olyanok is, akik megijedtek a sártól-portól, a nehézségektől és megfutottak. De a többség, a java maradt és épített. Legjobbjaik nevét ma is őrzik és őrizni is fogják Sztálinvárosban. Ki ne emlékezne a Partizán-brigád, az L. Szász-brigád, az Olajos-brigád, a Boér-brigád hőstetteire, nagyszerű munkájára? A párt szavára összesereglett emberek nagyszerű erőfeszítése, akarata építette fel ezt a várost és gyárat. S 1953 májusában már a kohókőművesek is versenyeztek az egykori kukoricaföldek helyén az idővel. Már dolgozott a Tűzállótéglagyár, egész sor üzlet nyílt, egyes családok már elfoglalták végleges lakásukat , s most folyt már a kohó építése is. Az 1953. május 1-i ünnepségek előtt a Sztálin Vasmű Építője állandóan közölte a híreket a kohó építéséről. Április 24-i számában a Répási-brigád nagyszerű tetteiről is hírt adott. A felszabadulás ünnepére tett felajánlását ez a kohókőművesbrigád kiválóan teljesítette, s a májusi versenyben még jobban kitett magáért. Nehéz, bonyolult munkán, a II-es számú légbevitő bélés és tűzakna falazásán dolgoztak. Április 17-én új, sztahanovista módszerrel kezdtek dolgozni. A kőművesek szalagszerűen, egymás után kezdték meg egy-egy új sor falazását, s így mentek egymás nyomában körbekörbe. Április 17-én 275 százalékot értek el az új módszerrel, 18-án 265-öt, 20-án pedig 300 százalékot! 21-én már 38 órával megelőzték az ütemtervet. Eredményeik fellelkeztették az éjszakai műszakban dolgozó, rácsokat rakó átképzős brigádokat is, akik hamarosan ugyancsak 38 óra előnyt szereztek. Ebben az időben már nagy versenyben álltak az erőmű és a kokszolómű építői is. Forró napok voltak ezek. Most már részletesen meg kellett határozni május előtt, hogy melyik üzem dolgozói hol gyülekezzenek, hol olvadjanak hatalmas áradattá a kis patakok, merre vonuljanak — hiszen sok ezer ember ünnepelte együtt a nemzetközi munkásság nagy ünnepét. S a felvonulók soraiban ott meneteltek — külön egységben most első ízben — a Sztálin Vasmű Tröszt, a városi tanács dolgozói is. 1954 „Dolgozik már a kohó, most jöjjön az acél is!" Az 1953-as esztendő nemcsak örömet, hanem fájdalmat is hozott a sztálinvárosiaknak. Fájt látniuk egyes építkezések leállítását, mások építési ütemének csökkentését. De 1954 február végén nagy esemény színhelye volt Sztálinváros. Évek kemény munkájának gyümölcse érett be. Felépült az óriáskohó, amelynek megindítását, mint a „túliparosítás“ termékét, Nagy Imre elvtárs megpróbálta megakadályozni. A kohó azonban dolgozni kezdett. Ott állt mellette L. Szász Antal, az egykori kubikosbrigád vezetője — ő csapolt először, így ígérték ezt neki, amikor Diósgyőrbe küldték, hogy a kohó indulásáig tanulja meg ott a szakmát. Ha jól tanúl — ő csapol elsőnek, így is lett. Május elseje közeledtekor ismét új jelszavak lelkesítették a dolgozókat. Mindenekelőtt az, hogy „Dolgozik már a kohó, most jöjjön az acél is!“ Vagyis: minél gyorsabban építsük fel a martinművet, hogy munkához kezdhessen az első kemence. Gyorsan ment a munka. Ekkoriban már üdvözölhették a Sztálinvárosba érkező diósgyőri és ózdi martinászokat, akik majd ott állnak a kemence mellett, s főzik az acélt, hogy erősödjék, növekedjék iparunk, hazánk. Még nem dolgozott a martin, de a DISZ fiataljai már hatalmas vasgyűjtést rendeztek, hogy a legifjabb üzemnek első perctől kezdve legyen mit „ennie“. Már dolgozott az erőmű, épült a kokszolómű, folyt az erdősítés, s megszervezték az első tisztasági mozgalmat is a szocialista városban. Május előestéjén, április 30-án adták át az építők felajánlásukhoz híven az erőmű III-as számú turbináját és VIV számú kazánját. Az 1954 május elsejei felvonulás már gyökeresen más volt, mint az eddigiek. Egy esztendővel ezelőtt a Sztálin út (a város főútja ez), még a legnagyobb összevisszaság színtere volt. Mindenütt építkeztek, az új helyén meszesgödrök, árkok voltak. Most a széles, gyönyörű út, szélesebb, mint bármelyik budapesti társa. Itt vonultak hát végig tavaly a sztálinvárosiak. És most már több volt a menetben a vasas, mint az építő. Jöttek a mintakészítő, az öntöde, a villamosjavító, a mechanika dolgozói, s a város történetében első ízben vonultak fel a nagyolvasztó munkásai, mérnökei, tisztviselői. De itt voltak már az épülő martinmű, kokszolómű dolgozói is. Elvonultak a dísztribün előtt a régi szabadtéri színpad mellett felépült, vidámsággal, szórakozással hívogató „Vidám Park“ felé. 1955 A Sztálin Vasmű épül tovább Ma vonulnak fel ötödször május 1-én Sztálinváros lakói, dolgozói. Mit írjak erről a május 1-ről? Hogy milyen nagy város lett Sztálinváros? Hogy a nagyolvasztómű kiváló minőségű nyersvasat termel s becsülettel dolgozik a martinmű két kemencéje is? Erről már sok szó esett. A Sztálin Vasmű nevét, hírét ismeri az őrség. Sztálinváros ezen a május elsején új színnel gazdagodik. Most rendezik meg első ízben a Sztálinvárosi Májusi Vásárt, s úgy tervezik: mostantól kezdve minden május elsején megismétlik ezt. Lesz itt minden. Iparcikkek, mezőgazdasági kisgépek, jófajta borok és pecsenyék közt válogathatnak a vendégek. Sztálinvárosi emlékeket vihetnek magukkal a messziről érkezők. Mert máris nagyon nagy az érdeklődés. Szegedről, Miskolcról, Pécsről, Sopronból , az ország legtávolabbi vidékeiről is százával készülődnek az emberek a sztálinvárosi vásárra. Már csak azért is, hogy láthassák ötéves tervünk nagyszerű alkotását, hogy személyesen győződjenek meg róla: a Sztálin Vasmű minden akadály, minden jubloildali gáncsoskodás ellenére igenis épül tovább, hogy fokozott ütemben dolgoznak a kokszolómű, az érctömörítő építésen. Sztálinváros. Mennyi emlék, menynyi harc fűződik nevedhez! Ma már el sem tudjuk képzelni nélküled hazánkat.. Persze, így is van ez rendjén. De azért téged nemlehet egyszerűen „megszokni“, összesűrítve, mintegy csokorba fogva testesíted meg népünk alkotóerejét, pártunk helyes politikáját, azt a testvéri segítséget, amit napról napra kapunk a szovjet emberektől Életre keltél, mert a párt így határozott, s mert a nép egységben követte a párt szavát. Tovább nősz, egyre szebb és nagyobb leszel, mert így határozott a párt, mert ezt követeli az ország, a nép érdeke, s mert a nép ma is egységben követi a pártot. Üdvözlet néked. Sztálinvárosunk, az ötödik május elsején! Gál Pál Hiémet és osztrák szakszervelési küldöttség érkezett a május 1-i ünnepségekre A Szakszervezetek Országos Tanácsa elnökségének meghívására április 3--án hazánkba érkezett a német és az osztrák küldöttség, hogy részt vegyen május elsejei ünnepségeinken. A német küldöttség tagjai: Berger Klemens, a Wismuth Ipari Dolgozók Szakszervezete titkára és egy nyugat-németországi vasmunkásnő. Az osztrák küldöttség tagjai: Hans Spät, a Közlekedési Dolgozók Szakszervezete elnökségének tagja és Hans Hausberger felső-stájerországi szénbányász. (MTI) Giuseppe di Vittorio, a CGIL (Olasz Általános Szakszervezeti Szövetség) főtitkára, a Szakszervezeti Világszövetség elnöke táviratot intézett a Magyar Szakszervezetek Országos Tanácsához, amelyben sajnálattal közölte, hogy a május elsejei ünnepségekre meghívott olasz küldöttség útlevélnehézségek miatt nem tud részt venni ünnepségeinken. Di Vittorio üdvözölte a magyar dolgozókat május elseje alkalmából, és további sikereket kívánt a dolgozók jólétének emelése, a demokrácia és a béke megvédése útján. (MTI) VASÁRNAP, 1955. MÁJUS 1 Június 15-re összehívják a DISZ második kongresszusát A DISZ Központi Vezetősége a Dolgozó Ifjúság Szövetségének második kongresszusát 1955. június 15-re hívja össze. A kongresszus napirendje: 1. A DISZ Központi Vezetőségének beszámolója Előadó: Szakali József, a DISZ Központi Vezetőségének első titkára 2. A DISZ feladatai a falusi ifjúság között. Előadó: Gosztonyi János, a DISZ Központi Vezetőségének titkára. 3. A DISZ szervezeti szabályzatának módosítása. Előadó: Molnár János, a DISZ Központi Vezetőségének titkára. 4 A Központi Vezetőség és a Központi Revíziós Bizottság megválasztása. A Szakszervezetek Országos Tanácsának teljes ülése A Szakszervezetek Országos Tanácsa 1955. április 30-án teljes ülést tartott. A teljes ülés Mekis Józsefet a Minisztertanács elnökének helyettesévé történt megválasztására tekintettel felmentette a SZOT elnökének tiszte alól. A Szakszervezetek Országos Tanácsának teljes ülése a SZOT elnökévé egyhangúlag Gáspár Sándort választotta meg. (MTI) Révai József elvtárs kitüntetése A Népköztársaság Elnöki Tanácsa Révai József elvtársnak, az Elnöki Tanács elnökhelyettesének kiváló munkája elismeréséül a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Dobi István elvtárs, az Elnöki Tanács elnöke szombaton adta át. (MTI) Gyorsan fejezzük be a tavaszi vetést! A Földművelésügyi Minisztérium tájékoztatója a tavaszi munkákról: A késői tavaszodás és a tartósan hideg időjárás nem volt kedvező az őszi növények fejlődésére. A gabonák hengerezése, fogasolása, fejtrágyázása megkésett. Mindezek ellenére az őszi vetések állapota általában kielégítő. Az utóbbi napok melegebb, napfényes időjárása igen kedvező az őszi vetésekre, s azok erőteljesebben fejlődésnek indultak. Az évelő takarmánynövények, valamint a rétek és a legelők növényzete is lassabban fejlődött. A kora tavaszi vetésű növényeket a hideg idő miatt mintegy 3 héttel későbben vethettük el. A már kikelt tavaszi növények — különösen a kalászosok — fejlődése jó. Késett a kukorica, a rizs és egyéb növények vetése is. E növények vetése csak az utóbbi napokban kezdődhetett meg nagyobb erővel. A tavaszi vetések idején a termelőszövetkezetek példamutatóan dolgoztak. Az időjárás következtében a munkák nagyon összetorlódtak. Ezt a munkatorlódást helyes szervezéssel, a gépi, a fogat- és a kézi erő teljes kihasználásával mielőbb meg kell szüntetni. Minél előbb be kell fejezni a kukorica és az egyéb késői növények vetését és a kalászosok gyomtalanítását. A termelőszövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak nagy segítséget jelent a vegyszeres gyomirtás. A már kikelt korai kapásnövények (borsó, cukorrépa, takarmányrépa, mák) darabolását is azonnal meg kell kezdeni. Gyorsítsuk meg a rizs vetését is és a telepek egy részén alkalmazzuk a „földbevetés“ módszerét. A rövidebb árasztási idővel, a víz takarékos felhasználásával biztosítani kell a rizstelepek gyors elárasztását. A kedvező időt kihasználva, mindenütt gyorsan fejezzük be a még hátralévő vetéseket és gondos növényápolással tegyük lehetővé a nagy termés elérését. kocsizörgést hallottak. Ki lehet az, aki ilyenkor behajt a gazdaságba? Mi járatban lehet,? Biztosan tilosban jár. Felettébb különös, sőt gyanús az ügy-Elcsípték a „rendbontókat“. Pencz János volt és Nász György, a gazdaság két legjobb tehenésze. A kocsi pedig a gazdaságé. A dolog úgy történt, hogy késő délután érkezett a hír: Bonyhádra, a vasútállomásra befutott a répaszelet. — De kár, hogy most jött. Hiába várjuk már régen, nincs mit tenni, nem mehetünk érte. Holnapután majd elhozzuk, most nem rontjuk el az emberek pihenőnapját. Addig csak ellesznek anélkül is a tehenek — mondta Szabó elvtárs, az igazgató. A vontatások hazamentek. De a két tehenész éjjel „ellopott“ egy fogatot és elhajtott Bonyhádra répaszeletért. Hoztak is egy nagy kocsival, ami a kettőjük által gondozott jószágnak elég lett volna, amíg beszállítják a többit. Azért mentek, mert féltek, hogy a megszokott répaszelet híján megcsappanhat a tehenek teje. Ezt pedig nem akarták, hiszen a tehenészek versenyeznek egymással azért, hogy minél többet fejjenek. De mégsem siettek haza, amikor lerakták a kocsideréknyi répaszeletet. Megint elindultak Bonyhádra, hogy jusson a többi tehenésznek — versenytársaiknak — is. Ez a Juhépusztai Törzsállattenyésztő Állami Gazdaságban történt 1954 végén. Most, amikor az ország elismeréssel tekint e gazdaság felé, mert dolgozói elnyerték a felszabadulási serleget, el kellett mondani ezt a kis történetet. Nem mintha példaként akarnánk az ország elé állítani, hiszen senki sem kívánhatja és Juhépusztán sem kívánta, hogy éjjel fuvarozzanak, de,az, ami ezt a tettet sugallta, feltétlenül követésre méltó, s egyik fő magyarázata annak, hogy a serleg Juhépusztára került. Az ugyanis, hogy itt a dolgozók úgy bánnak a jószággal, úgy tekintik az állam vagyonát, mint a sajátjukat, hogy önfeláldozóan és lelkesen, kötelességükön is túlmenő igyekezettel küzdenek a termelés sikereiért. A két tehén ész, amit az imént említettünk. Pencz József és Nász György volt. Az első: munka érdemrendes. A másik kitüntetést még nem kapott, de a legnagyobb versenytársa Pencznek, most még egy orrhossznyival meg is előzte. Nász György ugyanis az idén 1498 liter tejet fejt átlagosan a gondjaira bízott tehenek mindegyikétől. Pencz Józsefnél az eredmény „csak“ 1496 liter. A többi tehenész azután valamivel hátrább van. Érdekes és jellemző, hogy ezt az éjjeli „kalandot“ éppen a két „vetélytárs“ hajtotta végre közösen, egymást segítve ... De én tulajdonképpen nem kettejükről, hanem Pencz Józsefről akarok még néhány szót szólni. Mert ő olyan ember, aki sokat foglalkoztatja Judépusztán a közvéleményt, mégpedig nemcsak a sikereivel. A gazdaság vezetőinek ő nemcsak örömöt, de boszszúságot is okoz. Itt van például aszabadság. Már előre tartanak attól, hogy nemsokára eljön az ideje és Penczet szabadságra kell küldeni. Bizony küldeni kell, mert nem akar nenni az istennek sem. Márpedig azt el nem engedik neki (s másnak sem), hiszen megérdemelte a pihenést. Tehát muszáj. De hogyan is történik az ilyesmi? Pencz elkezd alkudozni. Hogy olyan hosszú időre ő nem megy, mert mi lesz a tehenekkel?.De hiába. Végül enged, de feltételeket szab. Kiköti, ő idegenre nem bízza a teheneit. Majd a felesége megfej minden nap, vegyék csak ide arra az időre. Ebben aztán megegyeznek. A gazdaság vezetőinek kő esik le a szívéről, végre pihen az öreg. Első nap nincs is semmi baj. Jön az asszony és megfej. De a második vagy harmadik napon egyszercsak szomorú arccal beállít Pencz József és valami olyasmit mond, hogy — mondjuk — az asszony rosszul érzi magát. Így hát kénytelen jönni helyettesíteni. Persze mindenki tudja, hogy nem az asszony érezte rosszul magát, hanem ő, Pencz József — mert hiányzott neki a megszokott munka, és aggódott védencei miatt. Mit tehetne Szabó elvtárs, a gazdaság igazgatója, vagy Jergler elvtárs, a főagronómus? Hiszen az asszony nem állandó alkalmazottja a gazdaságnak — nem küldhetnek hozzá még beteglátogatót sem ellenőrizni, hogy csakugyan beteg-e? Tehát bele kell nyugodni, hogy az öreg Pencz „helyettesítse“ a feleségét. Ez így megy néhány napig, s nagyon-nagyon kell unszolni, hogy a szabadságidő alatt még legalább néhány napra „felgyógyuljon“ felesége — s az öreg meg pihenjen. Akaratomon kívül időztem ennyi ideig az öreg Pencznél — mondhatnám úgy is, hogy elragadott a tollam. De talán nem is baj, mert ő a mi új mezőgazdasági munkásságunk képviselője. Bizonyos, hogy benne valamivel több kötelességérzet, a közös ügy iránti melegebb szeretet fejlődött ki az elmúlt tíz szabad év során, mint sok társában. De ahogy a fa legszebb gyümölcsét mutatják meg, ha azzal büszkélkednek, hogy milyet terem, úgy talán nem baj, ha én a juhépusztai munkásokról szólva, az öreg Penczről közszájon forgó történetek közül mondtam el néhányat (korántsem mindet), hogy megmutassam, milyenek Juhépusztán az emberek. Miért kapott serleget puszta? Ebben — amint Szabó elvtárs, az igazgató, és Jergler elvtárs, a főagronómus elmondják — nagy része van a véletlennek is. Furcsa, de igaz, hogy ezzel a szóval mindkét vezető szájából többször találkoztam, amikor sikereik oka felől érdeklődtem. Véletlent emleget például Jergler elvtárs, a főagronómus a tavaszi vetéssel kapcsolatban is. Képzeljék csak el, kedves olvasók (s remélem, köztük sok a „vetélytárs“, állami gazdasági dolgozó is), milyen szerencséjük van ezeknek a juhépusztaiaknak! Befejezték a kora tavasziak vetését, és — szinte csoda — éppen másnap elkezd eszi az eső. Jön az idei „ősz a tavaszban“, majd nyomon követi a „tél a tavaszban“. Múlnak a napok, a hetek, nem lehet rámenni a földre, nem lehet vetni. „Látja, elvtárs, milyen szerencsések voltunk, hogy éppen előző nap sikerült befejeznünk a vetést! Hiába, a véletlen is segít néha. Ha akkor nem fejezzük be, alaposan megkéstünk volna, s megsínylette volna a termés.“ Arról azonban ezúttal egy szót sem szólt Jergler elvtárs (nyilván szerénységből), hogy ebben a „véletlenben“ valami kevés része annak is van, hogy a gazdaság mintegy tíz nappal a saját maga által vállalt, s az előírtnál amúgy is korábbi határidő előtt gyorsan (és gondosan!) elvégezte a tavaszi vetést. Amikor pedig ez szóba kerül, akkor arról beszélnek: „Be kell vallani, mi előnyben vagyunk más gazdaságokkal szemben, mert itt nagyonnagyon szorgalmasak, kötelességtudók az emberek.“ S mindjárt el is mondják, milyen odaadóan és hősiesen dolgoztak például a traktorosok. Nagyon büszkén említi Szabó elvtárs Gscheit Gábor, az egyik ifjú traktoros nevét, aki hatodik lett a DISZ országos versenyében. Volt olyan nap is, hogy 30 holdat vetett be, nyújtott műszakban, méghozzá igen gondosan és jól. Ez most már látszik, mert szépen sorol a vetés. De miért dolgoznak ilyen jól a traktorosok? (Mert Szabó elvtárs mindegyiket dicséri.) — Nem volt — kérdezem — azelőtt sem olyan, aki elhanyagolta a munkát? Hát az égből pottyantak ide ezek a jó traktorosok? Nem. Később hallottam a Jónás Zoltán nevű traktoros esetét. Derekasan, jól dolgozott most a tavaszi versenyben. Nincs is ebben semmi különös. Csakhogy Jónás Zoltánt tavaly, amikor kombájnnal borsót csépelt, el kellett bocsátani. Jobbanmondva ő ment el önkényesen. A kombájnnak valami baja volt, nem lehetett sokat teljesíteni és sokat keresni. Jónás egyszer csak fogta magát és eltűnt. Szabó elvtárs a gazdaság személyautójának sofőrjét, aki ért a kombájnhoz, gyorsan odaküldte Jónás helyére. „Autó nélkül még csak meglehetünk de a cséplés menjen!“ De a nagy sietség nemcsak a cséplés miatt volt , hanem Jónás miatt is. Mert jött az néhány óra múlva, csakhogy akkor már más dolgozott a helyén. Láthatta, nem nélkülözhetetlen, nem packázhat az állami gazdasággal. Jónás Zoltán két hónapig távol volt, de azután addig kérlelte Szabó elvtársat, míg az viszszavette. S a lecke használt: most kitűnően dolgozik. Ha mét itt törtünk, azt is meg kellene magyarázni, hogy miért jött vissza Jónás Zoltán. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a vehetők gondoskodnak az emberekről. Gondoskodnak például ízletes és tartalmas ételről az üzemi konyhán. De segítenek a munkások „magánügyeiben“ is. Megvédik őket, ha valami bürokratikus intézkedéssel meg akarná valakire Csütörtökön és pénteken az ország legjobb kukoricatermesztői Debrecenben kétnapos tanácskozást tartottak. A tanácskozás nyomatékosan felhívta a figyelmet a kukoricatermesztés jelentőségére, s világosan meghatározta, melyek most a legfőbb tennivalók a termés növelése érdekében. Falvaink határában minden ötödik holdon kukoricát termelnek. Egy pillanatig sem lehet tehát közömbös számunkra, hogy a szántóterület 20 százalékán mekkora termést érünk el. Minden adottságunk megvan ahhoz, hogy a kukorica jelenlegi alacsony termésátlagait nagyon rövid idő alatt, akár egyik évről a másikra, 30—40 százalékkal is megnöveljük. A kukorica igen kényes növény, s ha elhanyagolják, nem terem többet holdanként, mint négy-öt mázsát. De egyben a leghálásabb növényünk is. Jó művelés, gondos munka esetén holdanként 40—50 mázsát is terem. Sőt a Szovjetunióban M. J. Ozernoj 136 mázsa kukoricát termelt hektáronként. Melyek azok a legfőbb módszerek, amelyek segítségével már az idén is nagyobb termést takaríthatunk be, mint eddig bármikor? Egyik: a korszerű agrotechnikai módszerek alkalmazásával gyorsan befejezni a kukoricavetést. A kukoricavetéssel a késői kitavavidíteni őket. De van egy dolog, ami mindennél fontosabb. Ez pedig maga a jó vezetés, a pontosság, a szervezettség. Juhépusztán jól keresnek a munkások. Ne higgye persze senki, hogy itt más normák vannak, mint egyebütt. A norma ugyanolyan, de ha például a kukoricaföldet idejekorán kapálják meg, amikor még kicsi a gyom, akkor szaporább, haladósabb a munka. Ha nagy gondot fordítanak a gépesítésre, akkor kézzel könnyebben dolgoznak az emberek. Ha jól tartják az igáslovakat, többet teljesítenek a fogatosok — és így tovább. Ezek a jó munka tárgyi feltételei. De van egyéb is, egy kis túlzással azt lehetne mondani, hogy „lélektani“ feltétel is. Ugyanis a juhépusztai munkások, mivel jó körülmények között dolgoznak, már régen megszokták, hogy túlteljesítik a normát és termelési tervüket. S aki egyszer megkóstolta mindezt — az elismerést, a becsülettel végzett munka tiszta örömét — azt ez sarkallja is. Még csak egy dologról kell szólni. Ha például az egyébként jó Városföldi Állami Gazdaságban az önköltségről kérdezősködik az ember, bizony gyakran azt válaszolja az agronómus: majd megkérdezem a könyvelőtől. De itt, Judépusztán az agronómusnak nem kell kérdezősködnie. Itt az agronómus azonnal megmondja, hogy például mennyibe került a múlt hónapban egy-egy fogatnap — méghozzá brigádonként, és a brigádokban is tudják, számontartják ezt. Itt ez a mindennapos munka állandó vezérfonala. Ez az, ami miatt azt lehet mondani: itt már igazi szocialista gazdálkodás folyik. Mert itt nemcsak azt nézik, mit kell termelni az országnak — hanem azt is, hogy mibe kerül ez az országnak. Itt nem úgy gondolkoznak és dolgoznak, hogy „mi megtermeljük, te meg, állam, ország átveszed“. Hanem így: „Mi megtermeljük — de magunknak, mert az ország mi vagyunk, mi magunk vagyunk a gazdák. Ezért nemcsak sokat, de olcsón is kell termelnünk. S ezért — akár a háziasszony a háztar- s tási pénzt — nap nap után számba, veszik a kiadást, a költségeket. Ki ne látná az összefüggést eközött és a legelőször említett éjszakai répafuvarozás között? Lénárt Gábor iszodás miatt éppen úgy, mint a legtöbb mezőgazdasági munkával, megkéstünk az idén. Ezért nagyon fontos, hogy most egyéni gazdaságainkban, termelőszövetkezeteinkben, állami gazdaságainkban minden erőt a gyors kukoricavetésre fordítsunk. A gyorsaság azonban nem mehet a minőség rovására. Nagyon helyesen ítélte el Debrecenben a kukoricatermelők értekezletén Kardos Márton, a bakonszegi termelési bizottság elnöke azokat, akik a gyors munka érdekében eke után a barázdába vetik a kukoricát. Ez a módszer — sajnos több helyen alkalmazzák — több okból is káros. A májusi szántás után a meleg tavaszi napokon kiszárad a föld, s így nyáron az aszályos hónapokban csak senyved a kukorica. A barázdába tett mag hol mélyebbre, hol magasabbra kerül — nem lesz egyenletes a kelés, s a nagyon mélyre került mag ki sem kel. Tehát a tábla hiányos, foghíjas lesz. Ilyen vetési mód esetén később kárba vész az igyekezet, nem lehet nagy kukoricatermést elérni. Legyen ezért szabály most, a kukoricavetés utolsó napjaiban is, hogy minden táblán géppel vessük el a magot a földbe, s elsősorban a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok alkalmazzák mennél általánosabban a négyzetes-fészkes vetést. A négyzetes vetés előnyeiről az elmúlt években úgyszólván minden termelőszövetkezeti tag személyesen is meggyőződött már. Tudja jól: a négyzetes vetés holdanként négy-hat mázsával nagyobb termést jelent. Gépállomásaink az idén több mint 250 négyzetes vetőgéppel segítik a termelőszövetkezeti tagok munkáját. De ahol nincs gép, vagy a gép nem győzi a munkát, ott kézzel is érdemes négyzetesen vetni, hiszen az a munkatöbblet, ami vetéskor adódik, sokszorosan megtérül a növényápolás idején, amikor keresztben is, hosszában is géppel lehet dolgozni. Az sem mindegy a vetés idején, hogy milyen mag kerül a földbe. Az idén már sok tízezer holdat vethetünk be hibridkukoricával. A hibridkukorica - mely két kukoricafajtának a kereszteződéséből származik — legalább 15 százalékkal többet terem, mint a legjobb nemesített fajták. Az ilyen kukorica jobban bírja a szárazságot, a különböző növényi betegségekkel szemben ellenállóbb, erélyesebben fejlődik. Ennek ellenére nem egy helyen idegenkednek a hibridkukoricától, elsősorban azért, mert nem ismerik. A tudomány bebizonyította: a legjobb kukorica-vetőmag a hibridkukorica. Vessék el tehát nyugodtan mindenütt a hibridkukorica vetőmagját. A nagy kukoricatermés érdekében a másik fontos tennivaló a vetések gondos elmunkálása, majd ezután a kikelt vetés fogasolása. A vértesacsai termelőszövetkezet elnöke, aki a Fejér megyeiek küldötte volt Debrecenben a kukoricatermelők értekezletén, a többi között arról beszélt, hogy náluk ma már minden növénytermesztőnek a vérében van: a kukoricát kelés után néhány nappal fogasolni kell. Ez az első fogasolás felér egy kapálással. Kipusztítja a fiatal gyomnövényeket, meglazítja a talaj összetömődött felszínét, így, mint mondani szokás, jobban levegőhöz jut a kukorica s erőteljes fejlődésnek indul. A legjobb kukoricatermelők között május közepétől augusztus végéig az a közmondás járja: „minden kapálás felér egy esővel.“ Közismert, hogy nálunk a nyári hónapok rendszerint esetlenek. Pedig a kukoricának éppen a címerhányás idején, a legforróbb nyári hetekben kell a legtöbb nedvesség ahhoz, hogy nagy termést adjon. A talajba ősszel, télen, kora tavaszon beszivárgott vizet csak akkor őrizheti meg a termelő a nyári hónapokra, ha rendszeresen és gyakran kapál. 1954-ben a nagyberki Győző Termelőszövetkezet holdanként 30, a pusztaegresi Búzakalász Termelőszövetkezet 38,70 mázsa kukoricát takarított be nagy területről. Patka Sándor, mint a kukoricatermelők debreceni értekezletén elmondotta, 1800 négyszögölön, tehát valamivel nagyobb területen, mint egy holdon, 45 mázsa kukoricát termelt. A pusztaegresi Búzakalász Termelőszövetkezetben egy kisebb területen holdanként több mint 54 mázsa kukorica termett. A nagy termés titkát a termelőszövetkezetek tagjai és Patka Sándor is ötszöri kapálásban látja. A kukorica gyakori kapálása, számtalan példa bizonyítja ezt, mindenütt meghozza a hasznát. Mégis, nem egy helyen, termelőszövetkezetekben és egyénileg dolgozó parasztok között még mindig az a felfogás él, elég a kukoricának a kétszeri kapálás is. Akik azt mondják, hogy nem kell gyakrabban kapálni, mint kétszer, nagyapáinkra hivatkoznak, és 10—15 mázsa csövet takarítanak be egy-egy holdról. Akire a négyszeri, ötszöri kapálás mellett vannak, azok 30—35 mázsás holdankénti termésükkel érvelhetnek. A gyakori kapálás ellenzői nem egyszer azt mondják: ha négyszer-ötször kapálunk, sok munkába kerül a kukorica. Szó sincs róla. Éppen az a kukorica drága a dolgozó parasztnak vagy termelőszövetkezetnek, amelyiket csak kétszer kapálnak meg, mert keveset terem. Nem egy termelőszövetkezetben a gyakori kapálás ellen úgy érvelnek, hogy tavasz végén, nyár elején nincs elegendő munkáskéz a kukorica kapálására, mert sok munkát ad a szénabetakarítás és a többi szántóföldi növény ápolása. Ha gondosabban körülnézünk ezekben a termelőszövetkezetekben, gyakran azt találjuk, azért kevés az erő, mert nem vonták be az asszonyokat és a családtagokat a munkába. Egyébként termelőszövetkezeteink az idén sokat könnyíthetnek magukon, ha igénybe veszik a növényápolás idején a gépeket. A gépállomásokon kétszer annyi — növényápolásra kitűnően használható — Univerzál-traktor van, mint tavaly. Megnövekedett a kultivátorok száma is. A gépállomások 410 000 holdon tudnak az idén géppel kapálni, s ez azt jelenti, hogy a termelőszövetkezetek kapásnövényeinek a felét háromszor megművelhetik. Szerződjenek tehát a termelőszövetkezetek a gépállomásokkal a növényápolási munkákra is. Nagyobb lesz a kukoricatermésük, gyorsan fejleszthetik állatállományukat, s idejében jól el tudják végezni a többi gazdasági munkát is. A legjobb kukoricatermelők úgy értek el kiemelkedően nagy termésátlagot, hogy szinte dédelgették a kukoricát. A címerhányás után gondosan elvégezték a pótbeporzást, s a tavaszi és nyári hónapokban sem sajnálták a kukoricától a műtrágyát, így a növény még több tápanyaghoz jutott, s hatalmas termést adott Kitűnően felhasználható a kukoricatermés növelése érdekében a trágyáié is A kukoricatermelők ne sajnálják a fáradságot, alkalmazzák bátran a termete növelésének ezeket a módszereit is — a kukorica busásan meghálálja gondoskodásukat. A fejtett agrotechnikai módszerek alkalmazása, a gondos munka jelentősen megnöveli a kukoricatermést. S a nagyobb kukoricatermés azt jelenti, több sertést hizlalhatunk. Tehát nagyobb lesz a termelőszövetkezetek és az egyenleg gazdálkodó dolgozó parasztok jövedelme, jobb lesz az ország hús- és zsírellátása. Erre gondoljanak pártszervezeteink, a falu kommunistái, amikor a mezőgazdaság dolozóit a nagy kukoricatermés érdekében mozgósítják. A fejlett agrotechnikai módszerek alkaiTM* ■ ■■ iollltak.lt (SUSSTSK « nepjolet emelésénél■ valleta, s minden fáradságot megel ^ Almási István SZERENCSÉS EMBEREK A nagy kukoricatermésért . 1 1 Étté»mm/.s kc'e€M4Mi