Szabad Nép, 1956. október (14. évfolyam, 273-297. szám)
1956-10-01 / 273. szám
Kocsma helyett a DISZ-helyiségbe... A Gubacsi hídfő-építkezés feletti Elvárhatjuk-e ezektől a DISZ-t aóriási toronydaru gémje kész falgoktól, hogy gyakrabban keressék a blokkokat emel az V/2-es épületre, a építkezés DISZ-alapszervezetét és K 2-es kísérleti lakóház hatalmas panelfal testeit cipeli. A 134 lakásból álló III/1-esen kőművesek falaznak, az előregyártó telepen vasbetonfödémpallókat készít a betonozó brigád. A bekötőutakon dömperek, billenős kocsik robognak, lovaskordékat kerülgetnek. S mindenütt feltűnnek az itt dolgozó fiatalok, színdarabtanulással, táncpróbával és sportolással töltsék szabad idejüket? A hétköznapokon tehát kevés idejük van a művelődésre és a szórakozásra. Minden második héten „szabad szombatjukon“ vonatra ülnek, kinek a Dunántúlra, kinek az Alföldre visz az útja. A közbenső „üres vasárnapokon“ a Pestre került fiatalok céltalanul bolyongnak a körutakon, tévelyegve róják a nagyváros útvesztőit, kedvenc szórakozási helyük lesz az Ilkovits, s a Sportcsarnok-vendéglő, itt Pesterzsébeten, a Duna-csárda és az Aranycsillag. Sorsuk: rossz társaság, mértéktelen alkoholfogyasztás és léha életmód. Amikor ezek a vidéki fiatalok feljöttek Pestre, minden bizonnyal többet vártak a fővárostól, mint az asztallal és paddal berendezett sivár szállást. Azt hitték, hogy nagyobb lehetőségük lesz a művelődésre és a szórakozásra. Ne feledjük, hogy ma már vidéki kisvárosainkban és falvainkban mozgalmasabb, színesebb a kulturális élet, mint Pesten az építőiparban. Az építkezés DISZ-szervezete alig nyújt valamit, a fiatalok tehát kocsmába járnak. Nyugtalan fiatalok Balogh Mihály, az építkezés pártszervezetének titkára szívesen beszél róluk. — Az építkezésen több mint 120 huszonnégy éven aluli fiú és lány dolgozik. Jó részük nem tagja a DISZ-nek, s ahogy jó vagy rossz sorsuk fordul, úgy maradnak vagy mennek el az építőiparból. Megszokott ez már, mint ahogy az sem furcsa, hogy valaki csak fél évre vagy ennél is rövidebb időre köt szerződést. — A lányok a „stafírungra” gyűjtenek, télen jobbára valamennyien férjhez mennek. Ilyen a kis Deme Erzsi is, akinek a vőlegénye most tölti le a katonaidejét, s ha minden jól megy, karácsonyra házasságot kötnek. Sok az építkezésen a fiatal elvált asszony is, akit a szükség és a megélhetés hozott az építőiparba. A fiúk apjukat és nagyapjukat követik, akik évtizedekig kubikmunkából éltek. A szentesi Pölöscsaládból például négyen dolgoznak a gubacsi lakótelep építkezésén. A törzsgárda mégis idősebb szakmunkásokból áll; a fiatalság nyugtalan, ha nem keres eleget az első egy-két hónapban, már a gyárakban és a vasútnál próbálkozik. A pártszervezet és a szakszervezet sokat foglalkozik az itteni fiatalokkal, s nemegyszer hathatós segítséget nyújt a DISZ-nek. Ennyit mond el a párttitkár. S most érdeklődjünk tovább! Nyári hajrámunka A DISZ-helyiség bizony kicsike. Egyik sarkában az építőipari védőberendezések modell-gyűjteménye, a bejárattal szemben könyvszekrény, asztal székekkel, középen az elmaradhatatlan pingpong-asztal. Több bútordarab már nem is férne el — és ha nagyritkán a rádió zenéjére táncraperdülnek, még ez is sok — gondolom ... Az alapszervezet 32 tagot tart nyilván. Márciusban és áprilisban egyegy színes tarkaestet rendeztek, s ekkor lépett fel először az újonnan alakult kultúrcsoport. A munkahelyen napokig arról beszéltek, hogy milyen jól szerepelt Juhász Péter, Keresztesi Sándor és maga a DISZ- titkár is, Mihály Ferenc. Ekkor azonban elkezdődött a nyári hajrámunka, a fiatalok nem kapnak felmentést, s a napi munka után fáradtan ágyba dőlnek, vagy vacsorát főznek, s ha kell, a mosóteknő mellé állnak... Mi a teendő? Közeledik a téli építkezési időszak. Mennyivel más lesz az építkezésen a fiatalok helyzete, ha a DISZ-szervezet a lehetőségekhez képest már most gondoskodik arról, hogy legyen szórakozási lehetősége annak, aki vasárnap nem utazik haza, ha közös kirándulásokat, városlátogatásokat szervez, műsoros estet rendez. Szükségük van azonban segítségre is. A kerületi DISZ-bizottság instruktorai közül eddig egy vállalkozó szellem sem kereste fel az építkezést — igaz, könnyebb a jól szervezhető üzemi fiatalokhoz járni, mint a sokat vándorló építkezésiekhez. Régi panasza a Gubacsi úti fiataloknak, hogy az igazgatói alapból kevés pénz jut a munkahely DISZ- szervezetének, első rendezvényüket is ajándékokból és kölcsönpénzből fedezték. Most szeretnék képekkel és virágokkal díszíteni a szerény berendezésű DISZ-helyiséget, néhány könyv is elkelne, hogy vonzóbb legyen ez a szoba. De miből? S végül nem tesz jót a fiataloknak a sok túlóra sem. Nem egészséges és a kulturális életet is sorvasztja. Hasznos lenne, ha az építkezés műszaki vezetősége már most körültekintően megszervezné a téli munkát, figyelembe venné a legújabb technológiai eljárásokat, a téli munkánál szerzett több éves tapasztalatokat, elejét venné a hajrámunkának. Kell tehát segítség a fiataloknak, de az első, hogy ők maguk, a DISZ- szervezet vezetői ne üljenek ölhetett kézzel. Forrai János Hadd legyen csengődi — a Csengődi! Élénken és hogy évekkel borért küldött a Zsiák-féle kocsmába, mindig utánam szólt: Csengődi legyen! Régi emlék, de legalább olyan jól emlékszem rá, mint azokra a felszólalókra, akik az országgyűlés legutóbbi ülésén szóvátették a magyar borok hírnevét, akik tiltakoztak a — jobbik esetben — különféle borokból vegyített Abafort-nedűk ellen, akik a borkedvelő honpolgárok kívánságára és külkereskedelmünk érdekeire egyaránt hivatkozva intézkedéseket sürgettek boraink védelmében. De ha az Abafortnak meg is tiltják, hogy tovább csúfolja a bor a magyar bort, a kérdés ezzel nincs megoldva. Mert hogy bor-e a bor, az végső soron Csengődön, Izsákon, Csopakon... Kiss János, Nagy Imre, Tóth Ferenc termelőnél (most az állami gazdaságok és a tsz-ek szőlőiről nem beszélek), azok termelési érdekeltségén, egyszóval a szőlőművelésen, a szüreten, a válogatáson dől el. Mindenesetre helyes, ha az Abafort mesterkedései betiltattak, hiszen áldásos tevékenysége is jócskán elvette a szőlőgazdák kedvét a szőlőktől. De még többet nyom a latban — boraink hírnevének visszaszerzésében, a szőlőkkel való mostoha bánásmód miatt keletkezett óriási szőlőpusztulások helyrehozásában —, hogy három hete megszületett a Minisztertanács határozata az alacsony típusú társulások, köztük a szőlőtermelő és értékesítő szakszövetkezetek fokozottabb állami támogatásáról. És most hír érkezett Csengődről. Vagy 60 szőlősgazda belefogott ott az újfajta munkába, szakszövetkezetet alakított azzal az elhatározással, hogy többé nem engedik ország-világ előtt megcsúfoltatni a csengődi bort. Mert száz község szőlejében nem termett annyi bor, mint amennyit az Abafort Csengődi gyanánt megitatott velünk. S ha már a vegytanból ismert eljárásokkal is sikerült „Csengődit“ gyártani, igazán fölösleges a valódi Csengődiért jó pénzt adni. Az Abafort nem is adott 3,40-nél többet a valódi Csengődi literéért. Ezek után érthető, hogy a szőlősök se törték magukat, hogy 3,40-ért a legjobbat adják, de még azért sem, hogy rendben tartsák, felújítsák szőlőiket. Most Csengődön élnek az első kedvező alkalommal, hogy végre „maguk“ értékesíthetik, amit megtermelnek. Janka Béla kétholdas és Mészáros István háromholdas szőlősgazda kezdeményezésére nekiláttak, s két hétig fogalmaztak, igazgatták a leendő szövetkezet minta-alapszabályát. Termelés és értékesítés egy kézben! — az tudja csak, milyen nagy dolog ez, aki évekig szégyellte, hogy csengődi szőlős. Sürgősen küldtek egy feliratot a Minisztertanácshoz, hogy engedélyezzék a csengődi bor márkázását, védjegyezését. Lázas tárgyalások a községi tanáccsal már vagy ötvenen voltak. Kiderült, hogy a község adhat a szövetkezetnek mintagyümölcsös és mintaszőlészet céljaira földet. Mindez jó pénzt ígér, de most pillanatnyiaz emlékezetemben I lag azért isi°, mert lesz hol dolgozezelőtt ha az apám uok az országban szétszéledt, vagy éppen otthon lézengő csengődi fiataloknak. A szőlő karózásához 20 hold erdőt is kaphatnak a községtől. Óriási perspektívák! Közben megvolt az alakuló közgyűlés. A megyei tanács, a megyei pártbizottság, a járási tanács és a járási pártbizottság szívből helyeselt, s a legnagyobb támogatásáról biztosította a 200 hold szőlőn megalakuló szakszövetkezetet. A faluban egyre többen érdeklődtek a szövetkezet iránt. Ma már körülbelül száz emberre számítanak. Tárgyalásokat folytattak a Helvéciai Állami Gazdasággal, hogy míg az üveg-, gyár legyártja a palackokat, használhassák a gazdaság palackozóját. A csengődiek tudják, hogy a borvásárláshoz előleget, a mustvásárláshoz készpénzt kaphatnak kölcsön az államtól. Pontosan tudják, hogy milyen egyéb gazdasági segítségre számíthatnak, hogy poharazókat, borozókat létesíthetnek. Utolsó aktus sem volna az alapszabály jóváhagyása. Erre a határozat értelmében a járási SZÖVOSZ jogosult. És íme, kiderül, hogy Csengőd legelmaradottabb szőlősgazdája is jobban érti a határozatot, mint a járási SZÖVOSZ. Jobban érti, mert ismerni a SZÖVOSZ-nál is ismerik, — hivatalos lapjukban is szépen le- közölték. De még mindig valahol nagyon mélyen, a jelentéktelen dolgok között húzódnak meg a SZÖVOSZ- beliek tudatában ezek a szavak: tszcs, társulás, szakszövetkezet... Pedig ha azok a falak szót kapnának, amelyek „végighallgatták“ a járási SZÖVOSZ vezetőinek beszédeit az egyéni parasztok társulásainak jelentőségéről, akkor rájuk olvashatnák, hogy: szavakból nem lesz sem-;mi, hogy a gyakorlatban egyetlen lépést is milyen vonakodva tesznek meg szavuk szerint fontos ügyekben. Egyszóval a kiskőrösi járási SZÖVOSZ-nál nem tudtak mit kezdeni a csengődiek nagy akarásával, a hatvan emberrel megvitatott alapszabállyal. Merthogy 10—14 ember társul valami közös munkára, ilyet már hallottak. De ez a születése pillanatában óriási csecsemő, ez a 200 hold szőlő túlnőtt elképzeléseiben. Hogy mi is volna ez? Hogy talán nem is rájuk tartozik a jóváhagyás, hogy így, meg úgy... egyszóval, hogy menjenek fel Pestre. Ilyen súlyos ügyet csak ott intézhetnek el. Ami azt illeti, Janka Béláék fel is jöttek és rövid úton el is intézték. De azért mégse annak örüljenek most Kiskőrösön, hogy jó tanácsot adtak a csengődieknek, inkább azon búslakodjanak, hogy ők nem tudtak érdemben intézkedni. Mert az ilyen szokatlan eseményekhez hozzá kell szokniuk Kiskőrösön és másutt is. Persze, jobb lenne, ha nemcsak beletörődnének, hogy „már megint egy új alapszabály, amit jóvá kell hagyni”, hanem maguk „kutatnának” jóváhagyandó alapszabályok után. És jó lenne felkészülni erre a munkára, mert új alapszabály, alakulófélben lévő szakszövetkezet — figyelembe véve az állami támogatást és azt, hogy milyen nagy szükség van erre — a közeljövőben sok akad majd. Ha a parasztok felélik ésszel a kormány adta lehetőségeket — tegyenek erre próbát a járási SZÖVOSZ-ok is. De gyors és sikeres próbát, hogy mielőbb érezzük a társulások, a különféle termelési és értékesítési csoportok jótékony hatását a termelésben és a falu politikai életében is, s hogy — többek között — minél előbb csengődi legyen a Csengődi, Salamon Magda SZABAD NÉP Az energia nyomában Csepelen Mint az ember testét a vérerek, úgy hálózzák be a gyárak, a műhelyek területét a különböző vezetékrendszerek, s szállítják az energiát, az elektromos áramot, a gőzt, az olajat, a gázt a gépekhez és a berendezésekhez. Energia nélkül nem mozdulnak a gépek mechanizmusai, nincs termelés. Ezért az energiával gondosan, takarékosan kell bánni. Azt, hogy egy gyárban miképp gazdálkodnak az energiával, megmutatja az energiaköltség nagysága a termékek gyártási költségében. A Csepeli Acélműben, a Fémműben, a Csőgyárban és a Kovácsológyárban, tehát Csepel kohászati üzemeiben az önköltségnek több mint egytized részét, a gépészeti üzemekben pedig (a munka természetéből következően) körülbelül 3 százalékát teszik ki az energiaköltségek. Ezek a számok az első pillantásra nem tűnnek soknak, különösen akkor nem, ha más üzemek energiafelhasználásával hasonlítjuk őket össze. Csepelen sok minden történt az év eleje óta, hogy gazdaságosabban használják fel a rendelkezésre álló energiát. Az energiagazdálkodás itt sok tekintetben jobb, mint számos más nagyüzemben. Ez részben annak köszönhető, hogy megkezdték a berendezések műszerekkel való ellátását. Mit sem ér azonban egy kemencén például a műszer, ha kezelője nem használja, s csak felesleges „lomnak” tartja. A tröszt műszaki vezetői épp ezért úgy határoztak, hogy nemcsak az energetikusokat, hanem a munkásokat isközvetlenül érdekeltté teszik az energiatakarékosságban. Az egyes kemencékre, berendezésekre energianormákat dolgoztak ki. Aki „túlteljesíti” a normát, vagyis az engedélyezettnél kevesebb energiát használ el, az részesedik a megtakarított összegből. A régi csőgyári nagysori kemencénél például egy tonna nyerscsőhöz 93,3 kg olajat szabad felhasználni, júliusban azonban csak 82 kilót használtak fel. Egy hónap alatt 50 252 kiló fűtőolajat takarított meg a nagysori kemence hat munkása. E több mint 22 ezer forint értékű megtakarítás fejében 1128 forint jutalmat fizettek ki. A munkásnak tehát érdeke, hogy figyelje a műszereket s takarékoskodjék a fűtőolajjal. Sajnos, ezt a jó módszert csak néhány kemencénél alkalmazzák. A sok hasznos intézkedés következtében a csepeli üzemek az év első felében jelentős mennyiségű energiát takarítottak meg. Bár energiatervük 3—10 százalékkal feszítettebb, mint a tavalyi átlagos felhasználás, a harmadik negyedévben is jók az eredmények. Ha azonban az energia nyomán körútra indulunk a csepeli gyárakban, még így is a takarékosság újabb és újabb lehetőségeit fedezhetjük fel. Több tízezer kilowattóra felesleges áramfogyasztás Az Acélműben, a Fémműben és még néhány üzemben hiába kerestük az áramfogyasztás-mérőt. Nincs. Pedig a mérők felszerelése valósággal rákényszerítené az üzemet az áram gazdaságos felhasználására. A többi üzem áramfogyasztásának méréséből kitűnik, hogy a rendszeres ellenőrzés következtében mintegy 5—10 százalékkal csökkent a fogyasztás. A négy üzem, az Acélmű, a Csőgyár, a Kovácsológyár és a Fémmű naponta átlagosan 400 000 kilowattóra energiát fogyaszt. A fogyasztás mérése révén tehát mintegy 20—40 ezer kilowattóra energiát takaríthatnánk meg. Hasonló a helyzet a világítási áram fogyasztásánál is. ősszel és télen naponta 0,5 megawatt világítási áramot lehetne megtakarítani — ez az energia elegendő lenne egy hengersor működéséhez. Ha jobban körülnézünk, mást is láthatunk. Egyes üzemekben például nem szerelték fel a fázisjavító kondenzátorokat (Csőgyár, Fémmű), másutt pedig megvannak ugyan a fázisjavítók, „csak" éppen nem működnek. A fázisjavító kondenzátorokra azért van szükség, mert az áramfogyasztók, tehát az elektromotorok, a gépek, a felvett áramnak csak egy részét alakítják át munkát végző energiává — egy része mint „meddő áram”, elvész. A fázisjavító a meddő áram nagy részét hasznosítja. Miért nem működnek a felszerelt fázisjavító kondenzátorok? „Nem készültek el hozzájuk az automata kapcsolóberendezések” — válaszolják az energetikusok. De ezeket a fázisjavítókat kézzel is lehet kapcsolni. Igen ám, csakhogy ehhez műszakonként két munkás kellene (6—8 berendezés kapcsolásához). Ezt a létszám-„problémát“ azonban csaknem lehetetlen megoldani a több mint 30 ezer munkással dolgozó csepeli trösztnél, így inkább kifizetik az erőműnek azt a kárbavesző energiát is, amit pedig a fázisjavító kondenzátor használata révén jól hasznosíthatnának. A Csepeli Varrógépgyárnak is van egy felszerelt fázisjavítókondenzátora, ami nem működik. Az elmúlt hónapban ezért 32 000 kilowattóra árammal fogyasztottak többet, s ezért 5769 forintot kell fizetniük az erőműnek. És ez csak egy üzem. Már ez is mutatja azonban, hogy az elérhető megtakarítás bőven fedezi a kapcsolókat kezelő munkások bérét. Egy év alatt, durván számolva, több mint félmillió forint értékű áramot lehetne hasznosítani a fázisjavító ■kondenzátorok segítségével a csepeli gyárakban. A nap bármely órájában megyünk a Szerszámgépgyárba, a Fémműbe vagy más üzembe — mindig találhatunk olyan gépet, motort, amely működik, de nem dolgoznak rajta. Az összenergiának mintegy 2—2,5 százalékát az üres járatok „fogyasztják“ Csepelen — ez pedig körülbelül 4000—5000 megawattóra évente! Egyet lehet érteni a műszaki vezetőkkel abban, hogy a nagy, 1000 lóerő feletti motorok ki-bekapcsolgatása üzembiztonsági szempontból káros. A kis motorok leállítása, majd beindítása azonban egyáltalán nem veszélyezteti az üzembiztonságot. S itt nem holmi „apróságról“ van szó, hisz az üres járatok jelenleg évente több mint egymillió forint értékű energiát vonnak el a gyártól és az országtól. Takarékoskodjanak a gőzzel is! Rendkívül sok többletet okoz az energiafelhasználásban az, hogy az üzemek felszerelése nem korszerű. Ezen persze nem lehet máról holnapra változtatni. Több tízmillió forint kellene például ahhoz, hogy az elavult gőzfűtési rendszert forróvízfűtésre építsék át, vagy hogy az erőműt hirtelenében több új, korszerű kazánnal lássák el. De nagyon sok olyan lehetőség van ma is, amit gyorsan, kisebb befektetésekkel, gazdaságosan hasznosíthatnának. A nagykalapács-üzemben 9—10 atmoszférás gőz hozza működésbe a gőzkalapácsokat. Az elhasznált, úgynevezett fáradt gőzt ezután egy hőkicserélőbe vezetik, s felhasználják a kazán tápvizének előmelegítésére. Ennek a hőkicserélőnek elég kicsi a gőztárolóképessége. Így — ha egyszerre több kalapács dolgozik — a fáradt gőz olyan nagy tömegben érkezik a hőkicserélőbe, hogy az nem képes befogadni, s a szabadba engedi a még felhasználható gőzenergiát. Csak egy nagyobb tartályra lenne szükség, s több tonna szén eltüzelése válnék feleslegessé a tápvíz melegítésénél. Gazdálkodjanak jobban az olajjal! Jobban hasznosíthatnák a csepeli üzemek a rendelkezésre álló fűtőolajat is. A fűtőolaj kezelésével nagyon sok baj van. Kezdhetnénk talán ott, hogy a nehéz pakurákat a MÁV sem a legszakszerűbben szállítja. A szállító vagonokat nem fűtik, s ezért az olaj megdermed. Mivel pedig a kocsik fűtőfelülete kicsi, még meglehetősen erős melegítés esetén sem gazdaságos a nehéz pakurák lefejtése. De nézzük csak tovább az olaj útját. A vagonokból a tartályokba kerül. Ezek azonban nincsenek szigetelve, s így ahhoz, hogy az olajat megfelelő hőfokon tartsák, sok fűtőenergiát kell felhasználni. Nagyon sokszor még így is sűrű olajat kénytelenek továbbítani a felhasználó üzemekbe, a szivattyúkhoz. A kemencéknél pedig nem jók az adagolók, s ezért a kemencék kezelői nem tudják megfelelően adagolni és porlasztani a fűtőolajat. Igaz, hogy jelenleg nem könnyű megfelelő olajadagolókat és porlasztókat beszerezni, de a bajokon mégis lehetne gyorsan enyhíteni. Az olajtartályok sürgős szigetelése például megoldható és megoldható az is, hogy szakszerű, egyenletes legyen az olajnyomás és az előmelegítés. Nem a legkedvezőbben alakul a kokszfelhasználás sem. A Vasöntödében például a kúpolókemencék nem szabványosak, a kemencék hasznos magassága és a fúvókák keresztmetszete nem megfelelő. Ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy a kokszfogyasztás a megengedettnél jóval nagyobb legyen. A kúpolókat folyamatosan át kellene építeni — a kiadást a kokszfogyasztásban mutatkozó megtakarítás viszonylag hamar fedezné. Az üzemek, a vállalatok és a lakosság zavartalan energiaellátása ma a kormány egyik igen nagy gondja. De nyilvánvaló, hogy a szén, az olaj, a koksz, az áram felhasználóira is várnak kötelességek. Éspedig elsősorban az, hogy minden eszközzel csökkentsék energiafelhasználásukat, szigorú takarékosságot vezessenek be. A csepeliek sem engedhetik meg, hogy több millió forint értékű energia vesszen kárba üzemeikben. Minden kilowattóra áramra, minden kiló olajra, kokszra szükség van! Arra kérjük a csepeli dolgozókat, hogy járuljanak hozzá az ország energiagondjainak enyhítéséhez. Pusztai Ferenc it dogmatis mMS elleni harcról A XX. kongresszust követően ,ÁV egyre több cikk, tanulmány jelenik meg, amely a dogmatizmus egyik vagy másik megnyilvánulása ellen száll harcba. Csak helyeselni lehet azt a jó szándékot, amely e cikkekből tükröződik. Az olvasó azonban sokszor bosszankodik azon a dogmatikus ■ módszeren, amellyel egyes elméleticikkek, de különösen vezércikkek és szerkesztőségi cikkek szerzői a dogmatizmus ellen harcolnak. Hányszor olvasunk ma is cikkeket, amelyek valahogyan így kezdődnek* „A kérdés megoldásánál Marx, Engels vagy Lenin ilyen meg ilyen tételéből kell kiindulni“ — mintha egy kérdés megoldásánál „ki lehetne indulni“ valami másból, mint az életből, a valóság tényeiből! Vagy nem találkozunk-e most is olyan elvi „fejtegetésekkel“, amelyek kinyilatkoztatnak valamilyen „vitathatatlan“ tényt, de ezt a tényt nem bizonyítják, hanem példákkal illusztrálják. A dogmatikus cikkek egyik sajátossága volt, hogy nem érveltek, hanem kinyilatkoztattak. De hiszen ma is — és gyakran még helyes elvek védelmében is — sokan ugyanazt a módszert követik: „A marxizmus mindig elítélte ezt vagy azt a véleményt; a leninizmustól mindig mélységesen idegen volt ez vagy az a nézet stb., stb.“ olvassuk nemegyszer. Mennyivel többet használnánk a dogmatizmus elleni harc ügyének, hogyha cikkeinkben nem a marxizmusra, leninizmusra, mint tekintélyi elvre hivatkoznánk (amelyre, mint a múlt évek tanúsítják, éppen ilyen biztonsággal helytelen tételek érdekében is hivatkoztunk), hanem Marx,Engels és Lenin szerény tanítványaihoz, követőihez méltóan, tanításaik szellemében érvelnénk, bizonyítanánk. Világos, hogy helytelen dolog volna, ha most az „idézgetés“ elleni harc jegyében teljesen lemondanánk arról, hogy klasszikusaink egy-egy gondolatát idézzük, ha az alkalom és a hely ezt szükségessé teszi. De szerintem egyelőre még mindig az a nagyobb baj, hogy túl sokat idézünk, túl sűrűn hivatkozunk formálisan a marxizmus klasszikusaira. Mondanivalónk igazát, erejét nekünk, magunknak kell igazolnunk, saját érvelésünk meggyőző erejével. Enyhén szólva szerénytelenség minduntalan Marxot, Engelst vagy Lenint hívni segítségül. A múlt években sok elméleti cikkeeket nemcsak a benne foglalt gondolatok lapossága, hanem a gyatra, szegényes kifejezésmód is jellemzett. Valami marxistának csúfolt, de a marxizmustól idegen hivatalos nyelvezet tette emészthetetlenül unalmassá az elvi cikkeket. A leglaposabb gondolatoknak is ünnepélyes, befejezett formát kívántak adni, és egy-egy elvi cikk sokszor egymáshoz ragasztott kinyilatkoztatásokból állott. Az eredeti kifejezésmód (eredeti gondolatokról nem is szólva) szinte eretnekségnek számított. Holott a tudományos cikkeknek és mindenekelőtt a társadalomtudományiaknak is meg kell legyen az egyéni stílusuk — íróik vérmérséklete, műveltségük sajátos volta, érdeklődési körük szerint. És hogy a példálózás elleni harcban jómagam is példára hivatkozzam: mennyire különböznek Marx gigantikus, tömör mondataitól Engels szellemes, merész fordulatai, vagy Lenin szikrázó és sokoldalú érvelése. Természetesen nem a stílus a legfontosabb, de azeredeti, a meggyőző, a magvas mondanivaló megteremti a maga eredeti, megragadó kifejezésmódját is. A tévedéstől való félelem. Ezt írnám a következő gondolat mottójául. Hányszor, de hányszor bocsátottuk útra propagandistáinkat azzal, hogy ügyelni kell a szemináriumokon, konferenciákon a téves nézetekre, „az ellenség hangjára”. Hányszor fojtottuk el a jó szándékú, de tévelygő, sőt, a jó szándékú és találó észrevételeket is azzal, hogy sommásan ellenséges véleménynek nyilvánítottuk. Már egy-egy klasszikustól származó idézet nem pontos visszaadása is egyes betokosodottak számára eretnekségnek hatott. Ugyanígy bírálatot kaptak azok a cikkírók is, akik eltértek egy-egy hivatalos, megszokott megfogalmazástól, nem a marxizmus szellemétől, csak a marxizmus betűjétől. Mindez óvatoskodó magatartásra kényszerítette az ideológiai cikkek íróinak többségét. Ha egyik-másik mégis valami új tételt kívánt hangsúlyozni, ezt gyakran annyira teletűzdelte a klasszikusok e gondolatba vágó vagy oda nem tartozó idézeteivel, annyira körülpáncélozta fenntartásokkal, az esetleges félreértések és félremagyarázások elleni viszontérveléssel, hogy a mondanivaló újdonsága teljesen elfakult, elszürkült, így születtek azok a cikkek, amelyekben minden benne volt, csak a lényeg nem, amelyek olyan sokoldalúak voltak, hogy teljesen elformátlanodtak, annyira körültekintőek, hogy a végén már ki se lehetett hámozni belőlük az eredeti mondanivalót. A tévedésektől való félelemnek, amely a hamis nézetek ellen csak szólamokban kimerülő harcmodort szült, úgy vélem, kettős oka van. Az egyik, hogy a tudományos munkáktól is megköveteltük az olyan aktualizálást, ami a napi agitációban természetes és helyes, de a tudományos munkában legtöbbször vulgarizálásihoz vezet. A másik, az előbbivel összefüggő ok, hogy a tudományos művek elismerését, megbecsülését pártszerveink és pártsajtónk gyakran nem a művek értékétől, hanem az abban foglalt politikai jelszavak időszerűségétől tette függővé. Ha egy elméleti cikk szerzőjét, vitatható megállapításai miatt mindjárt jobboldali vagy baloldali elhajlónak kiáltjuk ki, akkor ennek csak az lehet a következménye, hogy a közgazdász vagy a filozófus kétszer is meggondolja, mielőtt cikket ír, és ha mégis nekimerészkedik, mondanivalóját úgy megterheli az óvatosság, a fenntartás ballasztjaival, hogy a végén már az olvasó azt sem tudja, hogy a cikk miről szól és mit akar mondani. Az elhajlások, a reformista nézetek, a burzsoá ideológia ellen harcolni kell, de érvekkel, nem deklarációkkal Csak az érvelő harcmodor győzi meg az olvasót igazunkról, csak így derül ki, hogy az új állítás, az új tétel, amit egyik-másik szerző felállít és egyesek elhajlásnak minősítenek, valóban elhajlás-e vagy esetleg igaz tétel, ami az új eseményekből, az új fejleményekből következik. Erre is volt már példa. Gondolok itt arra, hogy a Szovjetunióban évekig elhajlóknak minősítették azokat, akik a gépek erkölcsi kopásáról beszéltek, s végül kiderült, hogy nekik volt igazuk. A XX kongresszus tanulságai nyomán még sok effajta példát idézhetnénk. Ezért helyesebb volna, ha a tudományos kérdések vitájának nagyobb teret engednénk és az új vagy akár szokatlan megfogalmazású tételekkel szemben legalábbis nagyobb türelmet tanúsítanánk. Vannak esetek, amikor a pártnak be kell avatkoznia, de általában a marxista ideológiával foglalkozók közvéleményére kell bízni a tudományos kérdések eldöntését Helytelen kicsinyes gyámkodássá alacsonyítani a párt irányító szerepét az ideológia területén. Valójában így cselekszenek azok, akik érvek helyett ilyesmivel dobálóznak: ez a mű antimarxista, antileninista vagy egyenesen pártellenes. Az effajta „erőteljes” harcmodor alkalmazói gyakran hivatkoznak Leninre mondván, hogy Lenin is kíméletlen élességgel támadta a marxizmussal szemben álló nézeteket. De egyről elfeledkeznek: Lenin vitairatainak cikkeinek élességét érveinek élessége adta meg és nem a fellebbezést nem tűrő kinyilatkoztatások. Továbbá Lenin éles elvi harcokban védte meg a marxista elméletet a marxizmussal legtöbbször nyíltan szembenálló, ellenséges táborral szemben, napjainkban pedig a lenini élességet nemegyszer saját táborunkon belül, az alapjában marxista gondolkodókkal szemben is használjuk. A dogmatizmus elleni harcnak, amely az alkotó marxizmus legsúlyosabb betegsége és a munkásosztály ügyének, a marxista gondolat népszerűsítésének az utóbbi években mérhetetlen károkat okozott, még csak elején vagyunk. A gyógyulás útjában álló szubjektív és objektív akadályok nem tűnnek el egyhamar. De a XX. kongresszus, a Központi Vezetőség júliusi ülése óta jó úton haladunk és ennek minden becsületes marxista csak örülhet. Azt gondolom, hogy a marxista gondolkodás felfrissítésének, megújhodásának folyamatát meg lehet és meg is kell gyorsítani — többek között úgy, hogy feltárjuk azokat a fontos és kevésbé fontos körülményeket, amelyek a dogmatizmus örökségeként a marxista alkotás szabad szárnyalását béklyózzák. Rédei Jenő HÉTFŐ, 1956. OKTÓBER Leleményes műemlékrombolás csekélyebbkarbantartást sem végzt A Szolnok megyei Néplap szeptember 15-i számában ,A magunk leleményességével is címmel cikk jelent meg, amely a termelőszövetkezetek épülethiányával foglalkozik. Az egyébként helyes írás egyik bekezdésében döbbenten olvastuk az alábbiakat: „Mindenekelőtt most már ideje lenne véglegesen rendezni az elhagyott, düledező, üres kastélyok ügyét is. Megyénkben több mint 40 ilyen kastély van. Lebontásukra eddig nem sikerült megszerezni a különböző minisztériumok engedélyét. Dönteni kell most már végleg .. Ezer szerencse, hogy egyes akadékoskodó minisztériumok „gáncsoskodása" megakadályozta eddig az effajta „leleményességet". Igen sok elhanyagolt, üres és düledező, és sok használatban levő, de mégis düledező kastély van az országban. A magas művészi értékű műemlékeink közt számontartott épületek védelmében szólunk, a kastélyaink nagyobb része pedig ilyen. Hány kastély művészi kiképzésű termeiben tartanak állatot, rendeztek be terményraktárt, gépraktárt, hány kastély tetőzete, fafödéme szakadt be, mert felelős gazdája a legel. A sajtó cikkek sorozatában állandóan figyelmeztet pusztuló műemlékeink megóvásának fontosságára. Annál szomorúbb, hogy éppen a Szolnok megyei pártbizottság lapja — amelynek egyes szerkesztői úgy látszik nem ismerik népköztársaságunk alkotmányának a műemlékeket védő törvényét — adjaki a jelszót az amúgy is pusztuló műemlékek további, pontosabban: teljes megsemmisítésére. Sajnos, ez a hang sok más megye tanácsainál és pártszerveinél is hallható. Nem, a kastélyok nem építőanyag-bányák! Épp elég műkincsünk pusztult el a háború alatt, túl sokat hordtak szét felelőtlen, lelketlen fosztogatók, romboltak le hanyag és bűnös kezek ahhoz, hogy népünk tulajdonává vált értékeinkkel csokiszalmájaként bánhatnánk. Igen, „dönteni kell most már végleg’’! A megyei szervek juttassák végre méltó kezekbe műemlékeinket, olyan szervek kezelésébe, amelyek népünk vagyonát nem herdálják tovább, hanem kamatoztatni tudják hazánk kulturális és anyagi gazdagodására. Hacsafurján levele a Szabad Néphez Tisztelt Szerkesztőség! A Szabad Nép szeptember 30-i száma közölte tudósítójának interjúját velem. Ebbe — nyilván akaratlanul — néhány pontatlanság is becsúszott. Különösen kellemetlen nekem, hogy az, ami Ránki György zeneszerzőről a lapban megjelent, nem felel meg elképzeléseimnek, melyeket a Pomádié király szvitjének meghallgatása alapján róla alkottam. Véleményem szerint Ránki tehetséges zeneszerző. Sajátos felfogással mestere a zeneszerzői technikának és ragyogóan kezeli a zenekart. Szvitje nagyon tetszett nekem. Tisztelettel: A. Hacsaturjan. A néphadsereg napjának ünnepségei A néphadsereg napja alkalmával rendezett ifjúsági találkozóra vasárnap már kora reggel megindult az emberáradat a pákozdi hősi emlékműhöz. Megjelent az ünnepségen Bata István honvédelmi miniszter, a Politikai Bizottság póttagja, Ács Lajos, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára, Janza Károly altábornagy honvédelmi miniszterhelyettes. Kutika Károly ezredes, a MÖHOSZ elnöke ünnepi beszédében méltatta az 1848-as pákozdi csata győztes honvédeit, majd az ifjúsági találkozó részvevőihez szólt. Szegeden vasárnap reggel a honvédségi alakulatok megkoszorúzták a Szeged felszabadításáért elesett szovjet hősök emlékműveit, majd díszőrséget álltak. A honvédzenekar a Széchenyi téren szórakoztatta a város ünneplő lakosságát. A Haladás-sportpályán pedig egésznapos sportműsor volt. Dunaföldváron a paksi járás legjobban dolgozó DISZ-szervezetei ifjúsági találkozót rendeztek. A honvédséggel közösen vonultak a hősök emlékművéhez, amelyet ünnepélyesen megkoszorúztak. Délután színvonalas kulturális és sportműsor szórakoztatta a DISZ-fiatalokat és honvédeket. Győrvárott a néphadsereg napjának ünnepségén megemlékeztek a Rákóczi-szabadságharc nagyszerű fegyvertényéről, a dicsőséges győrvári csatáról. Cserélni oly nehéz... Tegyük fel, valaki kerékpárköpenyt vásárol egy földművesszövetkezeti boltban. Miután a 'kerékpár'köpeny rövid használat után tönkremegy, az illető visszaviszi a boltba, és kéri: cseréljék ki. Nem cserélik ki. Kerékpárköpeny helyett egy elismervényt kap a boltvezetőtől, s a rossz köpeny ott marad. A földművesszövetkezeti boltban kiállítanak egy szállítólevelet és aköpenyt elküldik a megyei kereskedelmi vállalathoz. Döntsön a felsőbb szerv. A megyei kereskedelmi vállalat egy újabb szállítólevelet állítki, és a rosszköpenyt tovább küldi Budapestre, a Csepel Motor és Kerékpár Nagykereskedelmi Vállalathoz. Hadd döntsön a felsőbb szerv. A Csepel Motor és Kerékpár Nagykereskedelmi Vállalat kiállítja a legújabb szállítólevelet, és a rosszköpenyt elküldi a Ruggyantaárugyárnak. Hadd döntsenek ők. Ha az üzemben megállapítják, hogy a baj forrása gyártási hiba (ha nem állapítják meg, akkor elgondolni is iszonyú, ami következik...), a rossz köpenyt kicserélik egy újra, és útnak indítják a földművesszövetkezeti boltba. Tévedés ne essék, nem ám egyenesen abba a bizonyos faluba. Aköpeny pontosan azon az úton halad visszafelé, amelyen Budapestre érkezett, megállapodik valamennyi előbb említett állomáson, amelyeken kiállítják az újabb és újabb szállítóleveleket — mindezt rövidkét-három hónap alatt. A szerencsétlen, köpenyére várókerékpáros nem érti: ha már a földműves szövetkezeti boltban nem is tudják megállapítani a hiba okát, miért nem állapítják azt meg már a megyeikereskedelmi vállalatnál, ahol elegendő szakember van? Ebben az esetben a két-három hónap helyett öt-hat nap alatt megkaphatná köpenyét. X. Y. augusztus elején egy pár plasztik szandált vásárolt a pécsi Állami Áruházban, ahová néhány nap múlva, augusztus 7-én, mint panaszos tért vissza, a szandál talpa több helyen elrepedt. A szandál, illetve a vásárló panaszos sorsa ezek után így alakult: Augusztus 8. Az áruház elküldi postán a szandált a gyártó üzembe, a Makói Csizma és Cipő Kisipari Szövetkezethez, hogy cseréljék ki vagy javítsák meg. A szövetkezet azonban nem kíváncsi a csomag tartalmára, pontosabban: sejti, mi van a dobozban, és miért — tehát nem veszi át a csomagot, fel sem bontja a „vissza a feladónak“. Augusztus 15. Az áruház levelet ír a szövetkezetnek és sürgős választ kér az ügyben. Nemhogy sürgősen, de még késve sem érkezik válasz. Augusztus 27. Az áruházban ismét becsomagolják a repedt talpú szandált és elküldik a szövetkezetnek. De a szövetkezet még mindig nem kiváncsi a csomag tartalmára, nem veszi át, fel sem bontja a „vissza a feladónak“. Szeptember 6. Az áruház újabb levelet küld a szövetkezetnek: ha ez a levelük is válasz nélkül marad, kénytelenek lesznek a sajtó nyilvánosságát segítségül venni. Szeptember 10. Erre már válaszol a szövetkezet. De a válaszban foglaltak vajmi kevés örömet kelthetnek a repedt talpú szandál tulajdonosában. Megírják a levélben, hogy a csomagot azért nem vették át, mert: 1. Sok a „jogosnak nem mondható panasz a szövetkezet gyártmányai ellen és hátha a pécsi csomagban is egy ilyen panasz van... (?!) 2. Nem a pécsi áruházzal állnak szerződéses viszonyban, hanem a Budapesti Áruházi Igazgatósági Központtal. (Vagyis: a repedt talpú szandált először Budapestre kellett volna küldeni és az áruházi központnak kellett volna azt elküldenie Makóra.) Még van néhány hasonlóan szövevényes indok a levélben, amelyre most fogalmazzák Pécsett az újabb választ. Mindettől azonban a szandál talpa továbbra is repedt maradt, jóllehet a 88 forintos szandál talpának repedésével kapcsolatban csak a pécsi áruháznak eddig 31,80 forint volt a postai és a csomagolási költsége, s a makói szövetkezetnek csupán néhány forintba került volna a sérült talp kijavítása. A probléma azonban rövidesen megoldódik: beköszönt a hűvös, netán hófúvásos időjárás, s ki visel olyankor plasztik szandált? Főleg repedt talppal! Talán fel kellene ajánlani a makói szövetkezet vezetőinek «««OlKAL ni. * hadd viseljék ők. György István