Szabad Nép, 1956. október (14. évfolyam, 273-297. szám)

1956-10-01 / 273. szám

Kocsma helyett a DISZ-helyiségbe... A Gubacsi hídfő-építkezés feletti Elvárhatjuk-e ezektől a DISZ-t a­­óriási toronydaru gémje kész fal­­goktól, hogy gyakrabban keressék a­ blokkokat emel az V/2-es épületre, a építkezés DISZ-alapszervezetét és K 2-es kísérleti lakóház hatalmas pa­­nelfal­ testeit cipeli. A 134 lakásból álló III/1-esen kőművesek falaznak, az előregyártó telepen vasbeton­­födémpallókat készít a betonozó bri­gád. A bekötőutakon dömperek, bil­lenős kocsik robognak, lovaskordé­­kat kerülgetnek. S mindenütt feltűn­nek az itt dolgozó fiatalok, színdarabtanulással, táncpróbával és sportolással töltsék szabad idejüket? A hétköznapokon tehát kevés ide­jük van a művelődésre és a szórako­zásra. Minden második héten „sza­bad szombatjukon“ vonatra ülnek, kinek a Dunántúlra, kinek az Al­földre visz az útja. A közbenső „üres vasárnapokon“ a Pestre került fiatalok céltalanul bolyongnak a kör­utakon, tévelyegve róják a nagyvá­ros útvesztőit, kedvenc szórakozási helyük lesz az Ilkovits, s a Sport­csarnok-vendéglő, itt Pesterzsébeten, a Duna-csárda és az Aranycsillag. Sor­suk: rossz társaság, mértéktelen al­koholfogyasztás és léha életmód. Amikor ezek a vidéki fiatalok fel­jöttek Pestre, minden bizonnyal töb­bet vártak a fővárostól, mint az asz­tallal és paddal berendezett sivár szállást. Azt hitték, hogy nagyobb le­hetőségük lesz a művelődésre és a szórakozásra. Ne feledjük, hogy ma már vidéki kisvárosainkban és fal­­vainkban mozgalmasabb, színesebb a kulturális élet, mint Pesten az épí­tőiparban. Az építkezés DISZ-szerve­­zete alig nyújt valamit, a fiatalok te­hát kocsmába járnak. Nyugtalan fiatalok Balogh Mihály, az építkezés párt­­szervezetének titkára szívesen beszél róluk. — Az építkezésen több mint 120 huszonnégy éven aluli fiú és lány dolgozik. Jó részük nem tagja a DISZ-nek, s ahogy jó vagy rossz sorsuk fordul, úgy maradnak vagy mennek el az építőiparból. Megszo­kott ez már, mint ahogy az sem fur­csa, hogy valaki csak fél évre vagy ennél is rövidebb időre köt szerző­dést. — A lányok a „stafírungra” gyűj­tenek, télen jobbára valamennyien férjhez mennek. Ilyen a kis Deme Erzsi is, akinek a vőlegénye most tölti le a katonaidejét, s ha minden jól megy, karácsonyra házasságot kötnek. Sok az építkezésen a fiatal elvált asszony is, akit a szükség és a megélhetés hozott az építőiparba.­­ A fiúk apjukat és nagyapjukat követik, akik évtizedekig kubik­­munkából éltek. A szentesi Pölös­­családból például négyen dolgoznak a gubacsi lakótelep építkezésén. A törzsgárda mégis idősebb szakmun­kásokból áll; a fiatalság nyugtalan, ha nem keres eleget az első egy-két hónapban, már a gyárakban és a vasútnál próbálkozik.­­ A pártszervezet és a szakszer­vezet sokat foglalkozik az itteni fiatalokkal, s nemegyszer hathatós segítséget nyújt a DISZ-nek. Ennyit mond el a párttitkár. S most érdeklődjünk tovább! Nyári hajrámunka A DISZ-helyiség bizony kicsike. Egyik sarkában az építőipari védő­­berendezések modell-gyűjteménye, a bejárattal szemben könyvszekrény, asztal székekkel, középen az elmarad­hatatlan pingpong-asztal. Több bú­tordarab már nem is férne el — és ha nagyritkán a rádió zenéjére tánc­­raperdülnek, még ez is sok — gon­dolom ... Az alapszervezet 32 tagot tart nyil­ván. Márciusban és áprilisban egy­­egy színes tarkaestet rendeztek, s ek­kor lépett fel először az újonnan alakult kultúrcsoport. A munkahe­lyen napokig arról beszéltek, hogy milyen jól szerepelt Juhász Péter, Keresztesi Sándor és maga a DISZ- titkár is, Mihály Ferenc. Ekkor azon­ban elkezdődött a nyári hajrámunka, a fiatalok nem kapnak felmentést, s a napi munka után fáradtan ágy­ba dőlnek, vagy vacsorát főznek, s ha kell, a mosóteknő mellé állnak... Mi a teendő? Közeledik a téli építkezési időszak. Mennyivel más lesz az építkezésen a fiatalok helyzete, ha a DISZ-szerve­­zet a lehetőségekhez képest már most gondoskodik arról, hogy legyen szórakozási lehetősége annak, aki va­sárnap nem utazik haza, ha közös kirándulásokat, városlátogatásokat szervez, műsoros estet rendez. Szükségük van azonban segít­ségre is. A kerületi DISZ-bizott­­ság instruktorai közül eddig egy vál­lalkozó szellem sem kereste fel az építkezést — igaz, könnyebb a jól szervezhető üzemi fiatalokhoz járni, mint a sokat vándorló építkezésiek­hez. Régi panasza a Gubacsi úti fia­taloknak, hogy az igazgatói alapból kevés pénz jut a munkahely DISZ- szervezetének, első rendezvényüket is ajándékokból és kölcsönpénzből fedezték. Most szeretnék képekkel és virágokkal díszíteni a szerény beren­dezésű DISZ-helyiséget, néhány könyv is elkelne, hogy vonzóbb le­gyen ez a szoba. De miből? S végül­­ nem tesz jót a fiata­loknak a sok túlóra sem. Nem egészséges és a kulturális életet is sorvasztja. Hasznos lenne, ha az építkezés műszaki vezetősége már most körültekintően megszervezné a téli munkát, figyelembe venné a leg­újabb technológiai eljárásokat, a téli munkánál szerzett több éves ta­pasztalatokat, elejét venné a hajrá­munkának. Kell tehát segítség a fiataloknak, de az első, hogy ők maguk, a DISZ- szervezet vezetői ne üljenek ölhetett kézzel. Forrai János ­ Hadd legyen csengődi — a Csengődi! Élénken és hogy évekkel borért küldött a Zsiák-féle kocsmá­ba, mindig utánam szólt: Csengődi legyen! Régi emlék, de legalább olyan jól emlékszem rá, mint azokra a felszólalókra, akik az országgyűlés legutóbbi ülésén szóvátették a ma­gyar borok hírnevét, akik tiltakoztak a — jobbik esetben — különféle bo­rokból vegyített Abafort-nedűk el­len, akik a borkedvelő honpolgárok kívánságára és külkereskedelmünk érdekeire egyaránt hivatkozva intéz­­kedéseket sürgettek boraink védel­mében. De ha az Abafortnak meg is tilt­ják, hogy tovább csúfolja a bor a magyar bort, a kérdés ezzel nincs megoldva. Mert hogy bor-e a bor, az végső soron Csengődön, Izsákon, Cso­­pakon... Kiss János, Nagy Imre, Tóth Ferenc termelőnél (most az ál­lami gazdaságok és a tsz-ek szőlői­ről nem beszélek), azok termelési ér­dekeltségén, egyszóval a szőlőműve­lésen, a szüreten, a válogatáson dől el. Mindenesetre helyes, ha az Aba­­fort mesterkedései betiltattak, hi­szen áldásos tevékenysége is jócskán elvette a szőlőgazdák kedvét a szőlők­től. De még többet nyom a latban — boraink hírnevének visszaszerzésé­ben, a szőlőkkel való mostoha bá­násmód miatt keletkezett óriási sző­lőpusztulások helyrehozásában —, hogy három hete megszületett a Mi­nisztertanács határozata az alacsony típusú társulások, köztük a szőlőter­melő és értékesítő szakszövetkezetek fokozottabb állami támogatásáról. És most hír érkezett Csengődről. Vagy 60 szőlősgazda belefogott ott az újfajta munkába, szakszövetkezetet alakított azzal az elhatározással, hogy többé nem engedik ország-világ előtt megcsúfoltatni a csengődi bort. Mert száz község szőlejében nem ter­mett annyi bor, mint amennyit az Abafort Csengődi gyanánt meg­itatott velünk. S ha már a vegytan­ból ismert eljárásokkal is sikerült „Csengődit“ gyártani, igazán fölösle­ges a valódi Csengődiért jó pénzt ad­ni. Az Abafort nem is adott 3,40-nél többet a valódi Csengődi literéért. Ezek után érthető, hogy a szőlősök se törték magukat, hogy 3,40-ért a leg­jobbat adják, de még azért sem, hogy rendben tartsák, felújítsák szőlőiket. Most Csengődön élnek az első ked­vező alkalommal, hogy végre „ma­guk“ értékesíthetik, amit megtermel­nek. Janka Béla kétholdas és Mészá­ros István háromholdas szőlősgazda kezdeményezésére nekiláttak, s két hétig fogalmaztak, igazgatták a le­endő szövetkezet minta-alapszabályát. Termelés és értékesítés egy kézben! — az tudja csak, milyen nagy do­log ez, aki évekig szégyellte, hogy csengődi szőlős. Sürgősen küldtek egy feliratot a Minisztertanácshoz, hogy engedélyez­zék a csengődi bor márkázását, véd­jegyezését. Lázas tárgyalások a köz­ségi tanáccsal­­ már vagy ötvenen voltak. Kiderült, hogy a község adhat a szövetkezetnek mintagyümölcsös és mintaszőlészet céljaira földet. Mind­ez jó pénzt ígér, de most pillanatnyi­az emlékezetemben I lag azért is­­i°, mert lesz hol dolgoz­­ezelőtt ha az apám u­ok az országban szétszéledt, vagy­­ éppen otthon lézengő csengődi fiata­­­­loknak. A szőlő karózásához 20 hold erdőt is kaphatnak a községtől. Óriási perspektívák! Közben megvolt az alakuló közgyűlés. A megyei ta­nács, a megyei pártbizottság, a járási tanács és a járási pártbizottság szív­ből helyeselt, s a legnagyobb támo­gatásáról biztosította a 200 hold sző­lőn megalakuló szakszövetkezetet. A faluban egyre többen érdeklődtek a szövetkezet iránt. Ma már körül­belül száz emberre számítanak. Tár­gyalásokat folytattak a Helvéciai Ál­lami Gazdasággal, hogy míg az üveg-, gyár legyártja a palackokat, használ­hassák a gazdaság palackozóját. A csengődiek tudják, hogy a borvásár­láshoz előleget, a mustvásárláshoz készpénzt kaphatnak kölcsön az ál­lamtól. Pontosan tudják, hogy mi­lyen egyéb gazdasági segítségre szá­míthatnak, hogy poharazókat, boro­zókat létesíthetnek. Utolsó aktus sem volna az alap­szabály jóváhagyása. Erre a határo­zat értelmében a járási SZÖVOSZ jogosult. És íme, kiderül, hogy Csen­gőd legelmaradottabb szőlősgazdája is jobban érti a határozatot, mint a­ járási SZÖVOSZ. Jobban érti, mert­ ismerni a SZÖVOSZ-nál is ismerik, — hivatalos lapjukban is szépen le-­ közölték. De még mindig valahol na­gyon mélyen, a jelentéktelen dolgok között húzódnak meg a SZÖVOSZ- beliek tudatában ezek a szavak: tszcs, társulás, szakszövetkezet... Pedig ha azok a falak szót kapnának, ame­lyek „végighallgatták“ a járási SZÖVOSZ vezetőinek beszédeit az egyéni parasztok társulásainak je­lentőségéről, akkor rájuk olvashat­nák, hogy: szavakból nem lesz sem-;­mi, hogy a gyakorlatban egyetlen lé­pést is milyen vonakodva tesznek meg szavuk szerint fontos ügyekben. Egyszóval a kiskőrösi járási SZÖ­VOSZ-nál nem tudtak mit kezdeni a csengődiek nagy akarásával, a hat­van emberrel megvitatott alapsza­bállyal. Merthogy 10—14 ember tár­sul valami közös munkára, ilyet már hallottak. De ez a születése pillana­tában óriási csecsemő, ez a 200 hold szőlő túlnőtt elképzeléseiben. Hogy mi is volna ez? Hogy talán nem is rájuk tartozik a jóváhagyás, hogy­ így, meg úgy... egyszóval, hogy menjenek fel Pestre. Ilyen súlyos ügyet csak ott intézhetnek el. Ami azt illeti, Janka Béláék fel is jöttek és rövid úton el is intézték. De azért mégse annak örüljenek most Kiskőrösön, hogy jó tanácsot adtak a csengődieknek, inkább azon búsla­kodjanak, hogy ők nem tudtak ér­demben intézkedni. Mert az ilyen szokatlan eseményekhez hozzá kell szokniuk Kiskőrösön és másutt is. Persze, jobb lenne, ha nemcsak bele­törődnének, hogy „már megint egy új alapszabály, amit jóvá kell hagy­ni”, hanem maguk „kutatnának” jó­váhagyandó alapszabályok után. És jó lenne felkészülni erre a munkára,­ mert új alapszabály, alakulófélben lévő szakszövetkezet — figyelembe véve az állami támogatást és azt, hogy milyen nagy szükség van erre — a közeljövőben sok akad majd. Ha a parasztok felélik ésszel a kormány adta lehetőségeket — tegye­nek erre próbát a járási SZÖVOSZ-ok is. De gyors és sikeres próbát, hogy mielőbb érezzük a társulások, a kü­lönféle termelési és értékesítési cso­portok jótékony hatását a termelés­ben és a falu politikai életében is, s hogy — többek között — minél előbb csengődi legyen a Csengődi, Salamon Magda SZABAD NÉP Az energia nyomában Csepelen Mint az ember testét a vérerek, úgy hálózzák be a gyárak, a műhe­lyek területét a különböző vezeték­­rendszerek, s szállítják az energiát, az elektromos áramot, a gőzt, az ola­jat, a gázt a gépekhez és a berende­zésekhez. Energia nélkül nem moz­dulnak a gépek mechanizmusai, nincs termelés. Ezért az energiával gondo­san, takarékosan kell bánni. Azt, hogy egy gyárban miképp gazdál­kodnak az energiával, megmutatja az energiaköltség nagysága a termé­kek gyártási költségében. A Csepeli Acélműben, a Fémműben, a Csőgyár­ban és a Kovácsológyárban, tehát Csepel kohászati üzemeiben az ön­költségnek több mint egytized ré­szét, a gépészeti üzemekben pedig (a munka természetéből következően) körülbelül 3 százalékát teszik ki az energiaköltségek. Ezek a számok az első pillantásra nem tűnnek soknak, különösen akkor nem, ha más üze­mek energiafelhasználásával hason­lítjuk őket össze. Csepelen sok minden történt az év eleje óta, hogy gazdaságosabban használják fel a rendelkezésre álló energiát. Az energiagazdálkodás itt sok tekintetben jobb, mint számos más nagyüzemben. Ez részben annak köszönhető, hogy megkezdték a be­rendezések műszerekkel való ellátá­sát. Mit sem ér azonban egy kemen­cén például a műszer, ha kezelője nem használja, s csak felesleges „lomnak” tartja. A tröszt műszaki vezetői épp ezért úgy határoztak, hogy nemcsak az energetikusokat, hanem a munkásokat is­­közvetlenül érdekeltté teszik az energiatakarékos­ságban. Az egyes kemencékre, beren­dezésekre energianormákat dolgoz­tak ki. Aki „túlteljesíti” a normát, vagyis az engedélyezettnél kevesebb energiát használ el, az részesedik a megtakarított összegből. A régi cső­gyári nagysori kemencénél például egy tonna nyerscsőhöz 93,3 kg olajat szabad felhasználni, júliusban azon­ban csak 82 kilót használtak fel. Egy hónap alatt 50 252 kiló fűtőolajat takarított meg a nagysori kemence hat munkása. E több mint 22 ezer fo­rint értékű megtakarítás fejében 1128 forint jutalmat fizettek ki. A munkásnak tehát érdeke, hogy fi­gyelje a műszereket s takarékoskod­jék a fűtőolajjal. Sajnos, ezt a jó módszert csak néhány kemencénél alkalmazzák. A sok hasznos intézkedés következ­tében a csepeli üzemek az év első felében jelentős mennyiségű energiát takarítottak meg. Bár energiatervük 3—10 százalékkal feszítettebb, mint a tavalyi átlagos fel­használás, a har­madik negyedévben is jók az ered­mények. Ha azonban az energia nyo­mán körútra indulunk a csepeli gyá­rakban, még így is a takarékosság újabb és újabb lehetőségeit fedezhet­jük fel. Több tízezer kilowattóra felesleges áramfogyasztás Az Acélműben, a Fémműben és még néhány üzemben hiába kerestük az áramfogyasztás-mérőt. Nincs. Pe­dig a mérők felszerelése valósággal rákényszerítené az üzemet az áram gazdaságos felhasználására. A többi üzem áramfogyasztásának mérésé­ből kitűnik, hogy a rendszeres ellen­őrzés következtében mintegy 5—10 százalékkal csökkent a fogyasztás. A négy üzem, az Acélmű, a Cső­gyár, a Kovácsológyár és a Fémmű naponta átlagosan 400 000 kilowatt­óra energiát fogyaszt. A fogyasztás mérése révén tehát mintegy 20—40 ezer kilowattóra energiát takarít­hatnánk meg. Hasonló a helyzet a világítási áram fogyasztásánál is. ősszel és télen naponta 0,5 megawatt világítási áramot lehetne megtakarí­tani — ez az energia elegendő lenne egy hengersor működéséhez. Ha jobban körülnézünk, mást is láthatunk. Egyes üzemekben például nem szerelték fel a fázisjavító kon­denzátorokat (Csőgyár, Fémmű), másutt pedig megvannak ugyan a fázisjavítók, „csak" éppen nem működnek. A fázisjavító kondenzá­torokra azért van szükség, mert az áramfogyasztók, tehát az elektro­motorok, a gépek, a felvett áramnak csak egy részét alakítják át munkát végző energiává — egy része mint „meddő áram”, elvész. A fázisjavító a meddő áram nagy részét haszno­sítja. Miért nem működnek a felszerelt fázisjavító kondenzátorok? „Nem ké­szültek el hozzájuk az automata kapcsolóberendezések” — válaszol­ják az energetikusok. De ezeket a fázisjavítókat kézzel is lehet kap­csolni. Igen ám, csakhogy ehhez mű­szakonként két munkás kellene (6—8 berendezés kapcsolásához). Ezt a lét­szám-„problémát“ azonban csaknem lehetetlen megoldani a több mint 30 ezer munkással dolgozó csepeli trösztnél, így inkább kifizetik az erőműnek azt a kárbavesző energiát is, amit pedig a fázisjavító konden­zátor használata révén jól hasznosít­hatnának. A Csepeli Varrógépgyár­nak is van egy felszerelt fázisjavító­kondenzátora, ami nem működik. Az elmúlt hónapban ezért 32 000 kilo­wattóra árammal fogyasztottak töb­bet, s ezért 5769 forintot kell fizet­niük az erőműnek. És ez csak egy üzem. Már ez is mutatja azonban, hogy az elérhető megtakarítás bőven fedezi a kapcsolókat kezelő munká­sok bérét. Egy év alatt, durván szá­molva, több mint félmillió forint ér­tékű áramot lehetne hasznosítani a fázisjavító ■kondenzátorok segítségé­vel a csepeli gyárakban. A nap bármely órájában megyünk a Szerszámgépgyárba, a Fémműbe vagy más üzembe — mindig találha­tunk olyan gépet, motort, amely működik, de nem dolgoznak rajta. Az összenergiának mintegy 2—2,5 százalékát az üres járatok „fogyaszt­ják“ Csepelen — ez pedig körülbe­lül 4000—5000 megawattóra évente! Egyet lehet érteni a műszaki veze­tőkkel abban, hogy a nagy, 1000 ló­erő feletti motorok ki-bekapcsolga­­tása üzembiztonsági szempontból ká­ros. A kis motorok leállítása, majd beindítása azonban egyáltalán nem veszélyezteti az üzembiztonságot. S itt nem holmi „apróságról“ van szó, hisz az üres járatok jelenleg évente több mint egymillió forint értékű energiát vonnak el a gyártól és az országtól. Takarékoskodjanak a gőzzel is! Rendkívül sok többletet okoz az energiafelhasználásban az, hogy az üzemek felszerelése nem korszerű. Ezen persze nem lehet máról holnap­ra változtatni. Több tízmillió forint kellene például ahhoz, hogy az el­avult gőzfűtési rendszert forróvíz­fűtésre építsék át, vagy hogy az erő­műt hirtelenében több új, korszerű kazánnal lássák el. De nagyon sok olyan lehetőség van ma­ is, amit gyor­san, kisebb befektetésekkel, gazda­ságosan hasznosíthatnának. A nagykalapács-üzemben 9—10 at­moszférás gőz hozza működésbe a gőzkalapácsokat. Az elhasznált, úgy­nevezett fáradt gőzt ezután egy hő­kicserélőbe vezetik, s felhasználják a kazán tápvizének előmelegítésére. Ennek a hőkicserélőnek elég kicsi a gőztárolóképessége. Így — ha egy­szerre több kalapács dolgozik — a fáradt gőz olyan nagy tömegben ér­kezik a hőkicserélőbe, hogy az nem képes befogadni, s a szabadba enge­di a még felhasználható gőzenergiát. Csak egy nagyobb tartályra lenne szükség, s több tonna szén eltüzelése válnék feleslegessé a tápvíz melegí­tésénél. Gazdálkodjanak jobban az olajjal! Jobban hasznosíthatnák a csepeli üzemek a rendelkezésre álló fűtő­olajat is. A fűtőolaj kezelésével na­gyon sok baj van. Kezdhetnénk ta­lán ott, hogy a nehéz pakurákat a MÁV sem a legszakszerűbben szál­lítja. A szállító vagonokat nem fűtik, s ezért az olaj megdermed. Mivel pedig a kocsik fűtőfelülete kicsi, még meglehetősen erős melegítés esetén sem gazdaságos a nehéz pa­kurák lefejtése. De nézzük csak tovább az olaj útját. A vagonokból a tartályokba kerül. Ezek azonban nincsenek szi­getelve, s így ahhoz, hogy az olajat megfelelő hőfokon tartsák, sok fű­tőenergiát kell felhasználni. Nagyon sokszor még így is sűrű olajat kény­telenek továbbítani a felhasználó üzemekbe, a szivattyúkhoz. A ke­mencéknél pedig nem jók az adago­lók, s ezért a kemencék kezelői nem tudják megfelelően adagolni és por­­lasztani a fűtőolajat. Igaz, hogy je­lenleg nem könnyű megfelelő olaj­adagolókat és porlasztókat besze­rezni, de a bajokon mégis lehetne gyorsan enyhíteni. Az olajtartályok sürgős szigetelése például megold­ható és megoldható az is, hogy szak­szerű, egyenletes legyen az olajnyo­más és az előmelegítés. Nem a legkedvezőbben alakul a kokszfelhasználás sem. A Vasöntö­dében például a kúpolókemencék nem szabványosak, a kemencék hasznos magassága és a fúvókák keresztmetszete nem megfelelő. Ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy a kokszfogyasztás a megenge­dettnél jóval nagyobb legyen. A kúpolókat folyamatosan át kellene építeni — a kiadást a kokszfogyasz­tásban mutatkozó megtakarítás vi­szonylag hamar fedezné. Az üzemek, a vállalatok és a la­kosság zavartalan energiaellátása ma a kormány egyik igen nagy gondja. De nyilvánvaló, hogy a szén, az olaj, a koksz, az áram fel­használóira is várnak kötelességek. Éspedig elsősorban az, hogy minden eszközzel csökkentsék energiafel­használásukat, szigorú takarékossá­got vezessenek be. A csepeliek sem engedhetik meg, hogy több millió forint értékű energia vesszen kárba üzemeikben. Minden kilowattóra áramra, minden kiló olajra, kokszra szükség van! Arra kérjük a csepeli dolgozókat, hogy járuljanak hozzá az ország energiagondjainak enyhí­téséhez. Pusztai Ferenc it dog­matis mMS elleni harcról A XX. kongresszust követően ,­ÁV egyre több cikk, tanulmány­­ jelenik meg, amely a dogmatiz­­­­mus egyik vagy másik megnyil­­­­vánulása ellen száll harcba. Csak­­ helyeselni lehet azt a jó szán­­­­dékot, amely e cikkekből tükrö­­­­ződik. Az olvasó azonban sokszor­­ bosszankodik azon a dogmatikus ■ módszeren, amellyel egyes elméleti­­cikkek, de különösen vezércikkek és szerkesztőségi cikkek szerzői a dog­matizmus ellen harcolnak. Hányszor olvasunk ma is cikkeket, amelyek valahogyan így kezdődnek* „A kér­dés megoldásánál Marx, Engels vagy Lenin ilyen meg ilyen tételéből kell kiindulni“ — mintha egy kérdés megoldásánál „ki lehetne indulni“ valami másból, mint az életből, a valóság tényeiből! Vagy nem talál­kozunk-e most is olyan elvi „fejte­getésekkel“, amelyek kinyilatkoztat­nak valamilyen „vitathatatlan“ tényt, de ezt a tényt nem bizonyítják, ha­nem példákkal illusztrálják. A dog­matikus cikkek egyik sajátossága volt, hogy nem érveltek, hanem ki­nyilatkoztattak. De hiszen ma is — és gyakran még helyes elvek védel­mében is — sokan ugyanazt a mód­szert követik: „A marxizmus mindig elítélte ezt vagy azt a véleményt; a leninizmustól mindig mélységesen idegen volt ez vagy az a nézet stb., stb.“ olvassuk nemegyszer. Mennyi­vel többet használnánk a dogmatiz­­mus elleni harc ügyének, hogyha cikkeinkben nem a marxizmusra, leninizmusra, mint tekintélyi elvre hivatkoznánk (amelyre, mint a múlt évek tanúsítják, éppen ilyen bizton­sággal helytelen tételek érdekében is hivatkoztunk), hanem Marx,Engels és Lenin szerény tanítványaihoz, kö­vetőihez méltóan, tanításaik szelle­mében érvelnénk, bizonyítanánk. Világos, hogy helytelen dolog volna, ha most az „idézgetés“ elleni harc jegyében teljesen lemondanánk ar­ról, hogy klasszikusaink egy-egy gondolatát idézzük, ha az alkalom és a hely ezt szükségessé teszi. De sze­rintem egyelőre még mindig az a nagyobb baj, hogy túl sokat idézünk, túl sűrűn hivatkozunk formálisan a marxizmus klasszikusaira. Mondani­valónk igazát, erejét nekünk, ma­gunknak kell igazolnunk, saját ér­velésünk meggyőző erejével. Enyhén szólva szerénytelenség minduntalan Marxot, Engelst vagy Lenint hívni segítségül. A múlt években sok elméleti cikk­ee­ket nemcsak a benne foglalt gondolatok lapossága, hanem a gyatra, szegényes kifejezésmód is jellemzett. Valami marxistának csú­folt, de a marxizmustól idegen hi­vatalos nyelvezet tette emészthe­­tetlenül unalmassá az elvi cikkeket. A leglaposabb gondolatoknak is ün­nepélyes, befejezett formát kívántak adni, és egy-egy elvi cikk sokszor egymáshoz ragasztott kinyilatkozta­tásokból állott. Az eredeti kifejezés­­mód (eredeti gondolatokról nem is szólva) szinte eretnekségnek számí­tott. Holott a tudományos cikkek­nek és mindenekelőtt a társadalomtu­dományiaknak is meg kell legyen az egyéni stílusuk — íróik vérmérsék­lete, műveltségük sajátos volta, ér­deklődési körük szerint. És hogy a példálózás elleni harcban jó­magam is példára hivatkozzam: mennyire különböznek Marx gigantikus, tö­mör mondataitól Engels szellemes, merész fordulatai, vagy Lenin szik­rázó és sokoldalú érvelése. Termé­szetesen nem a stílus a legfontosabb, de az­­eredeti, a meggyőző, a magvas mondanivaló megteremti a maga eredeti, megragadó kifejezésmódját is. A tévedéstől való félelem. Ezt írnám a következő gondolat mottójául. Hányszor, de hányszor bo­csátottuk útra propagandistáinkat azzal, hogy ügyelni kell a szeminá­riumokon, konferenciákon a téves nézetekre, „az ellenség hangjára”. Hányszor fojtottuk el a jó szándékú, de tévelygő, sőt, a jó szándékú és ta­láló észrevételeket is azzal, hogy sommásan ellenséges véleménynek nyilvánítottuk. Már egy-egy klasszi­kustól származó idézet nem pontos visszaadása is egyes betokosodottak számára eretnekségnek hatott. Ugyanígy bírálatot kaptak azok a cikkírók is, akik eltértek egy-egy hi­vatalos, megszokott megfogalmazás­tól, nem a marxizmus szellemétől, csak a marxizmus betűjétől. Mindez óvatoskodó magatartásra kényszerí­tette az ideológiai cikkek íróinak többségét. Ha egyik-másik mégis va­lami új tételt kívánt hangsúlyozni, ezt gyakran annyira teletűzdelte a klasszikusok e gondolatba vágó vagy oda nem tartozó idézeteivel, annyira körülpáncélozta fenntartásokkal, az esetleges félreértések és félrema­gyarázások elleni viszontérveléssel, hogy a mondanivaló újdonsága telje­sen elfakult, elszürkült, így születtek azok a cikkek, amelyekben minden benne volt, csak a lényeg nem, ame­lyek olyan sokoldalúak voltak, hogy teljesen elformátlanodtak, annyira körültekintőek, hogy a végén már ki se lehetett hámozni belőlük az ere­deti mondanivalót. A tévedésektől való félelemnek, amely a hamis nézetek ellen csak szólamokban kimerülő harc­modort szült, úgy vélem, kettős oka van. Az egyik, hogy a tu­dományos munkáktól is megkö­veteltük az olyan aktualizálást, ami a napi agitációban természetes és helyes, de a tudományos mun­kában legtöbbször vulgarizálás­­ihoz vezet. A másik, az előbbivel összefüggő ok, hogy a tudományos művek elismerését, megbecsülését pártszerveink és pártsajtónk gyakran nem a művek értékétől, hanem az abban foglalt politikai jelszavak idő­szerűségétől tette függővé. Ha egy elméleti cikk szerzőjét, vitatható megállapításai miatt mindjárt jobb­oldali vagy baloldali elhajlónak kiáltjuk ki, akkor ennek csak az le­het a következménye, hogy a köz­gazdász vagy a filozófus kétszer is meggondolja, mielőtt cikket ír, és ha mégis nekimerészkedik, mondaniva­lóját úgy megterheli az óvatosság, a fenntartás ballasztjaival, hogy a vé­gén már az olvasó azt sem tudja, hogy a cikk miről szól és mit akar mondani. A­z elhajlások, a reformista né­­zetek, a burzsoá ideológia el­len harcolni kell, de érvekkel, nem deklarációkkal Csak az érvelő harcmodor győzi meg az olvasót igazunkról, csak így derül ki, hogy az új állítás, az új tétel, amit egyik-másik szerző felállít és egyesek elhajlásnak minősítenek, valóban el­hajlás-e vagy esetleg igaz tétel, ami az új eseményekből, az új fejlemé­nyekből következik. Erre is volt már példa. Gondolok itt arra, hogy a Szovjetunióban évekig elhajlóknak minősítették azokat, akik a gépek er­kölcsi kopásáról beszéltek, s végül ki­derült, hogy nekik volt igazuk. A XX kongresszus tanulságai nyomán még sok effajta példát idézhetnénk. Ezért helyesebb volna, ha a tudományos kérdések vitájának nagyobb teret en­gednénk és az új vagy akár szokat­lan megfogalmazású tételekkel szem­ben legalábbis nagyobb türelmet ta­núsítanánk. Vannak esetek, amikor a pártnak be kell avatkoznia, de általá­ban a marxista ideológiával foglal­kozók közvéleményére kell bízni a tudományos kérdések eldöntését Helytelen kicsinyes gyámkodássá ala­­csonyítani a párt irányító szerepét az ideológia területén. Valójában így cselekszenek azok, akik érvek helyett ilyesmivel dobálóznak: ez a mű anti­marxista, antileninista vagy egyene­sen pártellenes. Az effajta „erőteljes” harcmodor al­kalmazói gyakran hivatkoznak Lenin­re mondván, hogy Lenin is kímélet­len élességgel támadta a marxizmus­sal szemben álló nézeteket. De egyről elfeledkeznek: Lenin vitairatainak cikkeinek élességét érveinek élessége adta meg és nem a fellebbezést nem tűrő kinyilatkoztatások. Továbbá Lenin éles elvi harcokban védte meg a marxista elméletet a marxizmussal legtöbbször nyíltan szembenálló, el­lenséges táborral szemben, napjaink­ban pedig a lenini élességet nem­egyszer saját táborunkon belül, az alapjában marxista gondolkodókkal szemben is használjuk. A dogmatizmus elleni harcnak, amely az alkotó marxizmus legsú­lyosabb betegsége és a munkásosz­tály ügyének, a marxista gondolat népszerűsítésének az utóbbi években mérhetetlen károkat okozott, még csak elején vagyunk. A gyógyulás útjában álló szubjektív és objektív akadályok nem tűnnek el egyhamar. De a XX. kongresszus, a Központi Vezetőség júliusi ülése óta jó úton haladunk és ennek minden becsüle­tes marxista csak örülhet. Azt gon­dolom, hogy a marxista gondolkodás felfrissítésének, megújhodásának fo­lyamatát meg lehet és meg is kell gyorsítani — többek között úgy, hogy feltárjuk azokat a fontos és kevésbé fontos körülményeket, ame­lyek a dogmatizmus örökségeként a marxista alkotás szabad szárnyalását béklyózzák. Rédei Jenő HÉTFŐ, 1956. OKTÓBER Leleményes­ műemlékrombolás csekélyebb­­karbantartást sem végzt A Szolnok megyei Néplap szep­tember 15-i számában ,A magunk leleményességével is címmel cikk jelent meg, amely a termelőszövet­kezetek épülethiányával foglalko­zik. Az egyébként helyes írás egyik bekezdésében döbbenten olvastuk az alábbiakat: „Mindenekelőtt most már ideje lenne véglegesen rendezni az elhagyott, düledező, üres kastélyok ügyét is. Megyénk­ben több mint 40 ilyen kastély van. Lebontásukra eddig nem si­került megszerezni a különböző minisztériumok engedélyét. Dönte­ni kell most már végleg .. Ezer szerencse, hogy egyes aka­dékoskodó minisztériumok „gán­­csoskodása" megakadályozta eddig az effajta „leleményességet". Igen sok elhanyagolt, üres és düledező, és sok használatban levő, de mégis düledező kastély van az országban. A magas művészi értékű műemlé­keink közt számontartott épületek védelmében szólunk, a kastélyaink nagyobb része pedig ilyen. Hány kastély művészi kiképzésű termeiben tartanak állatot, rendez­tek be terményraktárt, gépraktárt, hány kastély tetőzete, fafödéme sza­kadt be, mert felelős gazdája a leg­el. A sajtó cikkek sorozatában ál­­landóan figyelmeztet pusztuló mű­emlékeink megóvásának fontossá­gára. Annál szomorúbb, hogy ép­pen a Szolnok megyei pártbizott­ság lapja — amelynek egyes szer­kesztői úgy látszik nem ismerik népköztársaságunk alkotmányának a műemlékeket védő törvényét — adja­­ki a jelszót az amúgy is pusz­tuló műemlékek további, pontosab­ban: teljes megsemmisítésére. Saj­nos, ez a hang sok más megye taná­csainál és pártszerveinél is hallható. Nem, a kastélyok nem építő­anyag-bányák! Épp elég műkin­csünk pusztult el a háború alatt, túl sokat hordtak szét felelőtlen, lelketlen fosztogatók, romboltak le hanyag és bűnös kezek ahhoz, hogy népünk tulajdonává vált értékeink­kel csokiszalmájaként bánhatnánk. Igen, „dönteni kell most már vég­leg’’! A megyei szervek juttassák végre méltó kezekbe műemlékein­ket, olyan szervek kezelésébe, ame­lyek népünk vagyonát nem herdál­ják tovább, hanem kamatoztatni tudják hazánk kulturális és anyagi gazdagodására. Hacsafurján levele a Szabad Néphez Tisztelt Szerkesztőség! A Szabad Nép szeptember 30-i szá­ma közölte tudósítójának interjúját velem. Ebbe — nyilván akaratlanul — néhány pontatlanság is becsúszott. Különösen kellemetlen nekem, hogy az, ami Ránki György zeneszerzőről a lapban megjelent, nem felel meg elképzeléseimnek, melyeket a Po­mádié király szvitjének meghallgatása alapján róla alkottam. Véleményem szerint Ránki tehetséges zeneszerző. Sajátos felfogással mestere a zene­szerzői technikának és ragyogóan ke­zeli a zenekart. Szvitje nagyon tet­szett nekem. Tisztelettel: A. Hacsaturjan. A néphadsereg napjának ünnepségei A néphadsereg napja alkalmával rendezett ifjúsági találkozóra vasár­nap már kora reggel megindult az emberáradat a pákozdi hősi emlék­műhöz. Megjelent az ünnepségen Bata Ist­ván honvédelmi miniszter, a Politi­kai Bizottság póttagja, Ács Lajos, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Vezetőség titkára, Janza Károly altábornagy honvédelmi mi­niszterhelyettes. Kutika Károly ezredes, a MÖHOSZ elnöke ünnepi beszédében méltatta az 1848-as pákozdi csata győztes honvédeit, majd az ifjúsági találko­zó részvevőihez szólt. Szegeden vasárnap reggel a hon­védségi alakulatok megkoszorúzták a Szeged felszabadításáért elesett szovjet hősök emlékműveit, majd díszőrséget álltak. A honvédzenekar a Széchenyi té­ren szórakoztatta a város ünneplő la­kosságát. A Haladás-sportpályán pe­dig egésznapos sportműsor volt. Dunaföldváron a paksi járás leg­jobban dolgozó DISZ-szervezetei if­júsági találkozót rendeztek. A hon­védséggel közösen vonultak a hősök emlékművéhez, amelyet ünnepélye­sen megkoszorúztak. Délután színvo­nalas kulturális és sportműsor szóra­koztatta a DISZ-fiatalokat és honvé­deket. Győrvárott a néphadsereg napjá­nak ünnepségén megemlékeztek a Rákóczi-szabadságharc nagyszerű fegyvertényéről, a dicsőséges győr­­vári csatáról. Cserélni oly nehéz... Tegyük fel, valaki kerékpárköpenyt vásárol egy földművesszövetkezeti boltban. Miután a 'kerékpár'köpeny rövid használat után tönkremegy, az illető visszaviszi a boltba, és kéri: cseréljék ki. Nem cserélik ki. Kerék­párköpeny helyett egy elismervényt kap a boltvezetőtől, s a rossz köpeny ott marad. A földművesszövetkezeti boltban kiállítanak egy szállítólevelet és a­­köpenyt elküldik a megyei ke­­reskedelmi vállalathoz. Döntsön a felsőbb szerv. A megyei kereskedelmi vállalat egy újabb szállítólevelet ál­lít­­ki, és a rossz­­köpenyt tovább küldi Budapestre, a Csepel Motor és Kerékpár Nagy­keres­­kedelmi Válla­lathoz. Hadd döntsön a felsőbb szerv. A Csepel Motor és Kerékpár Nagy­kereskedelmi Vállalat kiállítja a leg­újabb szállítólevelet, és a rossz­­kö­penyt elküldi a Ruggyantaárugyár­­na­k. Hadd döntsenek ők. Ha az üzem­ben megállapítják, hogy a baj for­rása gyártási hiba (ha nem állapít­ják meg, a­kkor elgondolni is iszonyú, ami következik...), a rossz köpenyt kicserélik egy újra, és útnak indítják a földművesszövetkezeti boltba. Té­vedés ne essék, nem ám egyenesen abba a bizonyos faluba. A­­köpeny pontosan azon az úton halad vissza­felé, amelyen Budapestre érkezett, megállapodik valamennyi előbb em­lített állomáson, amelyeken kiállítjá­k az újabb és újabb szállítóleveleket — mindezt rövid­­két-három hónap alatt. A szerencsétlen, köpenyére váró­­ke­rékpáros nem érti: ha már a föld­műves szövetkezeti boltban nem is tudják megállapítani a hiba okát, miért nem állapítják azt meg már a megyei­­kereskedelmi vállalatnál, ahol elegendő szakember van? Ebben az esetben a két-három hónap helyett öt-hat nap alatt megkaphatná köpe­nyét. X. Y. augusztus elején egy pár plasztik szandált vásárolt a pécsi Állami Áruházban, ahová néhány nap múlva, augusztus 7-én, mint pa­naszos tért vissza, a szandál talpa több helyen elrepedt. A szandál, il­letve a vásárló­ panaszos sorsa ezek után így alakult: Augusztus 8. Az áruház elküldi postán a szandált a gyártó üzembe, a Makói Csizma és Cipő Kisipari Szövetkezethez, hogy cseréljék ki vagy javítsák meg. A szövetkezet azonban nem kíváncsi a csomag tar­talmára, pontosabban: sejti, mi van a dobozban, és miért — tehát nem veszi át a csomagot, fel sem bontja a „vissza a feladónak“. Augusztus 15. Az áruház levelet ír a szövetkezetnek és sürgős választ kér az ügyben. Nemhogy sürgősen, de még késve sem érkezik válasz. Augusztus 27. Az áruházban ismét becsomagolják a repedt talpú szan­dált és elküldik a szövetkezetnek. De a szövetkezet még mindig nem ki­váncsi a csomag tartalmára, nem ve­szi át, fel sem bontja a „vissza a feladónak“. Szeptember 6. Az áruház újabb levelet küld a szövetkezetnek: ha ez a levelük is válasz nélkül marad, kénytelenek lesznek a sajtó nyilvá­nosságát segítségül venni. Szeptember 10. Erre már válaszol a szövetkezet. De a válaszban fog­laltak vajmi kevés örömet kelthet­nek a repedt talpú szandál tulajdo­nosában. Megírják a levélben, hogy a csomagot azért nem vették át, mert: 1. Sok a „jogosnak nem mond­ható panasz a szövetkezet gyártmá­nyai ellen és hátha a pécsi csomag­ban is egy ilyen panasz van... (?!) 2. Nem a pécsi áruházzal állnak szerződéses viszonyban, hanem a Budapesti Áruházi Igazgatósági Köz­ponttal. (Vagyis: a repedt talpú szan­dált először Budapestre kellett volna küldeni és az áruházi központnak kellett volna azt elküldenie Makóra.) Még van néhány hasonlóan szövevé­nyes indok a levélben, amelyre most fogalmazzák Pécsett az újabb vá­laszt. Mindettől azonban a szandál talpa továbbra is repedt maradt, jól­lehet a 88 forintos szandál talpának repedésével kapcsolatban csak a pécsi áruháznak eddig 31,80 forint volt a postai és a csomagolási költ­sége, s a makói szövetkezetnek csu­pán néhány forintba került volna a sérült talp kijavítása. A probléma azonban rövidesen megoldódik: beköszönt a hűvös, ne­tán hófúvásos időjárás, s ki visel olyankor plasztik szandált? Főleg re­pedt talppal! Talán fel kellene aján­lani a makói szövetkezet vezetőinek «««O­lKAL ni. * hadd viseljék ők. György István

Next