Népszabadság, 1957. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-05 / 4. szám

4 SÜHGET AZ I no! Január közepéig mindenütt helyreállítják a dunai gátakat Az árvíz sújtotta Bogyiszló köz­ségből felkeresték szerkesztősé­günket, így tudtuk meg, hogy már felépültek az új családi házak, mégis aggódnak, mert a Duna töl­tésének­ helyreállítása még nem fejeződött be. "A bogyiszlóiakon kívül bizonyára sokakat érdekel: hogyan is halad a gátak helyreál­lítása, megerősítése? Milyen erős az árvízvédelmünk? Ezekre kértünk választ az Or­szágos Vízügyi Főigazgatóságon, ahol Ziegler Károly főosztályve­zető tájékoztatott bennünket. — Ami a felkészülést illeti — mondotta — a következő a hely­zet: az 1956-os árvizek 52 töltés­szakadást okoztak. Egy-két hely kivételével a gátakat már helyre­állítottuk. Ezeken a helyeken — így a bogyiszló—dombori szaka­szon is — az elmúlt évi őszi ese­mények folytán olyan kiesés ke­letkezett, hogy 1956 végéig nem tudtuk befejezni a munkálatokat. Jelenleg azonban a még el-­­maradott munkák is a legna­gyobb erővel folynak és ja­nuár közepéig elvégezzük. — Milyen mérvű árvízveszélyre számíthatunk az idén? — Erre nagyon nehéz válaszol­ni, tekintve, hogy az időjárás ala­kulását csak rövid időszakra tud­juk előre megismerni és ezideig még a téli időjárás kialakulása sem történt meg. Általánosságban azonban megállapítható, hogy az időjárás változásának szakaszos természete miatt folyó évben is számolni lehet nagyobb áradá­sokkal. A múlt évihez hasonló súlyos helyzet előreláthatólag nem következik be, a felkészü­lésünket mégis fokoznunk kell. Éppen ezért az 1954-56. évi ta­pasztalatok alapján a legin­kább veszélyeztetett szaka­szok közül a szigetközi dunai töltést, a Sió torkolatmenti töltéseit és a Baja várost vé­dő töltésszakaszt az eredeti­nél máris jobban megerősí­tettük. *— Hogyan áll a töltések gyors védelmének megszervezése? —­ Ezen a téren is fokoztuk erő­feszítéseinket. A vízügyi igazgató - Ságoknál állandóan foglalkoztatott teakmunkásokat különleges bri­gádokba szerveztük, s ezek a bri­gádok a hozzájuk beosztott szak­vezetővel együtt készenlétben áll­nak az ország bármely területén a veszély elhárítására. A vízügyi igazgatóságok min­den egyes helyi tanácsot meg­keresnek és a tanáccsal közö­sen szervezik meg az árvédel­mi csapatokat, amelyek nagyobb veszély esetén a szakmunkás és honvédségi erők mellett a védelem alapját kell hogy alkossák.­­ A súlyos ka­tasztrófák dacára, éppen az elmúlt év mutatta meg, hogy az elszánt védekezés gyakran csodákra is képes — fejezte be nyilatkozatát Ziegler Károly. NÉPSZABADSÁG 1957. január 5. szombat 700 millió devizaforint értékű mezőgazdasági import A Közellátási Kormánybiztos­ság tervet dolgozott ki az első félév feladatainak megoldására. E nehéz időszak megkönnyítésé­re mintegy 700 millió devizafo­rint értékű mezőgazdasági cikket importálnánk. A cikkek között igen sok gyarmatáru szerepel, így kakaó, teáva, tea, citrom és na­rancs is. A hatalmas importtal szemben a tervek szerint csak 400 millió devizaforint értékű árut szállítanánk külföldre, el­sősorban olyan cikkeket, ame­lyekből biztosították a hazai szükségleteket. (így például feles­legünk van sűrített paradicsom­ból, vegyes főzelékkonzervből.) ,Szegfatil Csa­jda... Gajda tulajdonkép­pen semmit nem akart — csak élni. És minél inkább nem akart semmit, annál nehezebb volt neki csak élni. Harminc­hat éves volt és még mindig nem jött rá, hogy csak élni szin­te lehetetlen. Még gondolatban sem ju­tott el odáig, mennyi mindent kell akarni és csinálni ahhoz, hogy az ember egy kimerítő, minden idegszálat igénybeve­vő tevékenység vég­ső eredményeként, csak éljen. Hiszen mindenki csak él, de mi mindent tesz fel erre a kockára. Nem így Gajda. Gajda szerette fi­gyelni, hallgatni az embereket, de nem tudott érdekeinek megfelelő baráti kört kialakítani, viszoly­­gott az érdekképvise­leti alapon összeho­zott uzsonnáktól, név­napoktól. Követke­zésképp Gajdának szükség esetén nem volt kéznél egy em­bere sem. Gajda lelkiismere­tesen dolgozott, de nem volt érzéke a kapcsolat-kialakí­táshoz, az intrikához, az apró ügyekhez, nem érte fel ésszel a hivatali hierarchiát, és annak folyomá­nyait, egyszóval nem tudta, mi az: helyez­kedni. Következés­képpen Gajdénak nem voltak lekötele­zettjei, pletykát nagy­vonalú gesztussal vi­­szonzó főnökei, még ellenségei sem. Gajda szerette a fe­leségét, de nem ismer­­te a nőiket. Nem tud­ta, hogy a Muci ruhá­ját szidni­­kell ahhoz, hogy a felesége jól érezze magát rosszul sikerült új szoknyájá­ban. Azt hitte, elég minden fillért haza­adni, és nem értette, miért szidja őt az as­­­szony, hogy a villa­mosra várva, mindig úgy kell a kezébe nyomni 1.40-et, hogy ő fizethessen. Valamint Gajda úgy vélte, nem illő a hatvanéves anyósával vitáznia. Következésképp Gaj­­dának otthon nem nőtt semmi tekinté­lye, és a nagyobbik fia ,Szevasz papuc­­csal köszöntötte. És képzeljék el Gaj­­dát és a politikát! Gajda humanizmust ápolgatott magában, és bár soha meg sem szólalt (vagy épp ezért!), sok kritikát kapott szegény. Ilyen­kor lehajtotta a fejét, elpirult, és szomorúan rebegte: „Hiszen én csak élni akarok." Következésképp Gaj­da tíz éve állt a Lét­rán. A harmadik fo­kon. Egy tapodtat sem ment előre. A hivatal­ban tehetségtelensé­­géről suttogtak, a fe­lesége pedig élhetet­lenségéről kiabált. Csak a sógor, a csa­­lád tanácsadója vé­delmezte: „Ne bántsá­tok, ő a legrendesebb ember, a­kit ismerek." S ilyen jelenetek után a sógor megin­­dultságtól áthatva ugyan, de mindig sür­gősen távozott. Fontos Létra-ügyei voltak. Salamon Magda SZÁMADÁS írtát, Meztroszín . Ma már bízvást elmondhatjuk, hogy elkerültük azt a sza­kadékot, amelybe a nemzetközi imperializmus felbiztatta ellenfor­radalmi kalandorok dolgozó né­pünket akarták eltemetni. Sok jóakarat­ú, becsületes ember csak most kezd ráeszmélni, mekkora veszedelem hárult el népünk és hazánk felől. Persze, jónéhányan máig sem tudtak teljesen kiszaba­dulni a megtévesztő, hazug jelsza­vak zűrzavarából s az „igazi nép­uralom”, a „demokrácia” és a leg­vadabb nacionalista és soviniszta jelszavak mákonyának hatása alatt „forradalomnak” tekintik a nyílt ellenforradalmi lázadást és a fegyveres felkelést. Akik még most is így gondolkoznak, azok köztudott és jellemző tények mel­lett siklanak el. Még bizonyára nem mindenki szegezte önmagának ezt a kérdést: kinek volt érdeke, s kinek lett volna haszna mindabból, ami ok­tóber 23-án kezdődött. E fontos politikai kérdést pedig nem lehet enélkül értékelni. Idézzük csak emlékezetünkbe Lenint, aki a kö­vetkezőket mondja: „Nem az a fontos, ki védelmez közvetlenül egy bizonyos politikát, mert a ka­pitalizmus jelenlegi dicső rendsze­rében bármely pénzeszsák min­denféle nézetek védelmére min­denkor­­felbérelhet,vagy megvá­sárolhat, vagy felhasználhat tet­szés szerinti számú ügyvédet, írót, képviselőt, professzort, papot és így tovább ... Vannak egyszerű lelkek is, akik meggondolatlan­ságból vagy ostoba megszokásból védelmeznek bizonyos polgári kör­nyezetben uralkodó nézeteket... Ne higgyetek a frázisoknak, nézzé­tek meg jobban, kinek van hasz­na belőle!’’ Nézzük meg jobban a közel­múlt magyarországi esemé­nyeit. Október 23-án délután békés tüntetés volt, estére már fegyve­­r­res felkelés, az összes fontos ka-­­­tonai, politikai és híradási góc­pontok, valamint szállítóeszközök lefoglalása. Az októberi éjszaká­ban égő fáklyaként lobogtak a vörös zászlók. Eltörölték az „elv­­társat“ és újjászületett az „úr”. Megtámadják a pártlap székhá­zát. Minden újság megjelenhet, csak a kommunisták lapja nem. A véres, fegyveres események napokon keresztül tartanak. A párt- és államvezetés az utcát bi­torló ellenforradalmárok követe­lésének nyomása alatt egyre lej­jebb csúszik. A naponta változó kormány összetétele lehetővé te­szi az egész állami élet dezorga­­nizálását és a nemzeti zászlóval takart kommunistaellenes, szov­jetellenes, népidemokrácia-elle­­nes jelszavak mögött mindinkább felismerhető a dolgok lényege. Október 30—31-én már nyíltan előbújtak azok, akiknek érdeke volt a fegyveres felkelés, az ellen­forradalmi lázadás. A kormánynál már megjelentek, erre tanú va­gyok, először a középiparosok, és követelték az 1949-es államosítás eltörlését, azután a GYOSZ képvi­­selői, követelve az 1948. évi államo­sítás előtti helyzet visszaállítását. Csatasorba léptek a Horthy-tisz­­tek, a felhértei bort még jobban elmélyítő volt kakastollasok. Elő­merészkedtek a régi földbirtoko­sok, a magyar arisztokraták, hogy újból megszállják a földet és erő­szakosan szétzúzzák a tsz-eket. Mellettük a kulákok fegyveres bandái garázdálkodnak, gyilkol­va, gyújtogatva és rémületet kelt­ve. Mi más a föld és termelőesz­közök birtokbavétele a régi tulaj­donosok által, mint a kapitaliz­mus restaurálása, az úri Magyar­­ország visszaállítása?! Mi ez, ha nem ellenforradalom, akkor is, ha félrevezetett, hiszékeny embe­reket használtak fel hozzá, akik az első pillanatban még nem vet­ték észre, hogy cselekedetükből, magatartásukból, harcukból kinek van vagy lesz haszna. Talán a nép uralmának megerősítésére akarták szétverni a munkásosz­tály pártját, ezért volt a kommu­nisták általános üldözése, az álla­mi és gazdasági funkcionáriusok eltávolítása és leöldöklése? Vilá­gos, hogy nem. Céljuk az volt, hogy elpusztítsák a népi demokrá­cia­ legjobb erőit, a néphez hű, ve­zetőképes embereket, akik évtize­dek óta küzdöttek a szocializmu­sért. Ez nemzeti forradalom? Nem, ez ellenforradalom! Kell-e leleplezőbb tény, mint az „arccal nyugat felé" jelszó egybekötve a nyugati sajtónak és rádiónak hol szirénhangjával, hol vad uszításával, hol nagy se­gély felajánlásával aszerint, hogy melyikre volt szükségük az adott pillanatban a lázadóknak. Van-e olyan rádióhallgatója az ország­nak, aki nem vette észre azt a „véletlen“ összhangot, amely a nyugati rádiók, elsősorban a Sza­bad Európa hangja, hírei, kom­mentárjai és a lázadók fegyveres cselekedetei időzítetten kiadott jelszavai között volt. Elhiszi-e jó­­zaneszű ember az olyan dajkame­sét, hogy a nemzetközi imperializ­mus valaha is támogatott valami­lyen felszabadító forradalmi moz­galmat. Ellenben támogatott és támogat minden eszközzel minden ellenforradalmat, amely a népel­­lenes rendszerek visszaállítását tűzi ki célul. Ki ne gondolkozott volna el Mindszentty bíboros kétszeri rádió­beszédén és , «szózatán’*, amely szinte jeladás volt a hatalom meg­szerzésére, birtokbavételére, a fe­hérterror dúlására, a magántulaj­donon épülő rend, vagyis a tőkés földbirtokos rendszer visszaállítás­­ára. A pribékek csatakiáltása, géppisztolyok kerepelése és a hal­doklók halálhörgése volt a beszéd visszhangja a didergető, hidegle­lős november eleji éjsza­kában. November 3-án éjszaka meg­alakult a forradalmi mun­kás-paraszt kormány és kérte a Szovjetunió kormányát, vesse be hadseregét és védje meg tragikus helyzetbe került népünket. Ne­künk nem volt új a fehérterror. Mi még emlékszünk 1919-re, ami­kor a kommün bukása után tes­tünket és lelkünket tiporta a fe­hérterror. Érdemes megvizsgálni azt a sze­repet, amelyet a Szovjetunió és hadserege töltött be a magyar nép életében. A Szovjetunió és hadserege kétszer avatkozott be a magyar nép életébe és sorsába. A második világháborúban a megtámadott Szovjetunió győzel­mesen veri le a fasizmust és mint felszabadító érkezik Magyaror­szágra. Ha a történelem úgy ala­kul, amint azt például Horthyék, Kállayék várták, és Magyaror­szágot, mint Olaszországot az an­­golszász hatalmak szállják meg, vajon lett volna-e földosztás, álla­mosítás? Nyilván nem. De Magyar­­országot a szovjet hadsereg szállta meg, és ez lehetővé tette, hogy a nincstelen magyar paraszt valóra váltsa százados álmát: a föld azé lett, aki megműveli, lehetővé tet­te, hogy a magyar nép államosítsa 1947-ben a bankokat, 1948-ban a nagyüzemeket. A Szovjetunió po­zitív és forradalmi módon avatko­zott be a magyar nép életébe. Mit védett meg a szovjet had­sereg most, a második beavatko­zásnál? A magyar paraszt földjét, az össznépi tulajdont, az államo­sított bankokat, bányákat és üze­meket azoktól, akik vissza akar­ták venni, akik azt hitték, mint 1919-ben, vissza lehet fordítani a történelem és az idő kerekét. A Szovjetunió hadserege pozitívan és forradalmian avatkozott be te­hát ezúttal is. Joga volt a kormánynak októ­ber 23-án és 24-én, valamint november 4-én segítségül hívni a Szovjetunió hadseregét? Joga, sőt kötelessége volt! Mert itt is az a kérdés: kinek van­­haszna belőle? 1919-ben, a „hazafi” Horthy cse­hekkel, románokkal, szenegáli franciákkal fojtotta vérbe a népi hatalmat. 1956-ban a dolgozó ma­gyar nép képviselői a szovjet had­sereg segítségével mentették meg a népi hatalmat. A Szovjetunió, amely számtalan A gyümölcs- és főzelék-konzervgyárban az év első napjaiban 70— 75 méter mázsa tésztafélét, 50 mázsa gyümölcsízt, 50 mázsa külön­böző befőttet és 3 vagon finom főzelékárut készítettek. A képen, a palackzáró gépen dolgoznak. Apró Antal beszélgetése pécsi bányászokkal Apró Antal iparügyi miniszter pénteken délután fogadta a Pécsi Szénbányászati Tröszt munkáskül­döttségét és hosszabb beszélge­tést folytatott velük. A kölcsönös bizalom és őszinteség jegyében le­folyt beszélgetésen iparunk, nép­gazdaságunk, politikai életünk több időszerű fontos kérdése ke­rült szőnyegre. MSZMP-pártnap Egerben Pénteken délután Egerben az MSZMP városi ideiglenes intéző bizottsága első ízben hívta össze a párt tagjait, hogy megbeszéljék a tennivalóikat. A pártnap részvevői a városi tanács nagytermében hall­gatták meg Meruk Vilmost, az MSZMP ideiglenes központi bi­zottságának képviselőjét. A felszólalók bátran mondták el az MDP és volt vezetőinek hibáit és figyelmeztették az MSZMP in­téző bizottságait, hogy csak ak­kor beszéljenek és cselekedjenek a nép nevében, ha erre felhatal­mazták őket. Hangsúlyozták, hogy az új párt húzzon éles választó­­vonalat a régi vezetőség hibái elé, hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy a munkások és dolgozó parasztok nagy többsége elfordul­jon a párttól. A dolgos magyar népnek olyan pártra, ezen belül olyan vezetőkre van szüksége, akik nem saját érdekeikért, ha­nem a nép, az ország felemelkedé­sén munkálkodnak és ennek szentelik minden percüket. (MTI)

Next