Népszabadság, 1957. június (2. évfolyam, 128-153. szám)

1957-06-01 / 128. szám

1951. június 1. szombat M­­­PSZABADSAG A nép akarata ellenére"? ## Hányan mondták november­ben rezignáltam „Hiába minden. A nép akarata ellenére nem lehet felépíteni a szocializ­­must.“ Persze, azóta több mint fél év telt el. Lassan rendbe jövünk. Rendeződnek a kuszált gondola­tok is — a kérdésre mégis érde­mes visszatérni. A nép akarata és a nép érdeke nem mindig azonos. A kommunis­ták kötelessége, hogy ne hagyják magukat elragadtatni a nép érde­kével ellentétes hangulatoktól, hanem tántoríthatatlanul képvi­seljék a nép valódi érdekeit. Bíz­zanak benne, hogy a nép felisme­ri és helyesli azokat. Októberben és novemberben so­kan elvesztették politikai tájéko­zódó készségüket, mert átmene­tileg elveszítették vezetőjüket, a pártot. Igaz, hogy sokan fegyvert fogtak volna a szocializmusért, ha kézbe kapják, de nagy töme­gek kábultan vagy kétségbe esve szemlélték az eseményeket, a nép egy része pedig — most csak­ugyan a népre és nem a huligá­nokra gondolunk — csakugyan szembe fordult önmagával, saját érdekeivel. Miért? Mert megszé­dítették, mert a politikai kalan­dorok értették a módját, hogyan kell „a nép nevében", a forra­dalom nevében“ beszélni, s jó ide­ig szocialistának álcázták magu­kat. Az így megnyilvánuló „népaka­rat", a félrevezetett nép egy ré­szének időleges akarata volt, hisz október-november néhány hete — röpke pillanat a nemzet történe­tében. S ami ennél is lényege­sebb: még néhány hétre sem té­vesztett volna meg az ellenforra­dalom a hibák miatt elégedetlen és a revizionista propagandától méghozzá felbolygatott embere­ket, ha kimondja szándékát, ha nyíltan felszólítja őket: „döntsé­­tek meg a néphatalmat!" Egy év­tizednek az építés nagy tetteiben megnyilvánuló állásfoglalását nem lehet összevetni egy pillanat szé­dületével. A pillanatnyi szédület magá­val ragadott pártbeli, de kishitű, reményvesztett embereket is. Csak az előtérben ágálókat látva, maguk is elhitték, amit az ellen­ség terjesztett, összetévesztették az utcát uraló elemek hangosko­dását a néptömegek valódi han­gulatával. Nem egyszer maguk is — akaratlanul — behódoltak a burzsoá propagandának. Az ellenforradalmat előkészítő és alátámasztó hangzavarban csak úgy röpködtek a Szabad Európa és az Amerika Hangja terjesztette vélemények. „A vi­lágkommunizmus válságba jutott”, — ezt adták, terjesztették sokféle változatban. „Ha válságban van” — fogták fel a hamis morzejele­ket egyes talajt vesztett emberek —, „akkor le kell mondani a népi hatalomról, jöjjön, aminek jönnie kell.. S mi jött volna? Nem az, amit a nép akar. Talán a mun­kások azt akarják, hogy a gyár újra a tőkéseké legyen, hogy ki legyenek téve a munkanélküliség rémének? Talán a parasztok el­határozták: addig nem nyugosz­­nak, amíg a földesurakat nem sikerül ismét nyakukra telepíte­niük, lemondva az ősi jussról, s vállalva a kommenciót, a vándor­botot és a tarisznyát? Talán az értelmiség híve lenne annak, hogy a tudomány, az alkotás a trösztö­ket szolgálja és ne a népet, s ta­lán ellenezné, hogy megnyíljék számára a felemelkedés távlata? Hát akkor milyen abszurd mó­don fogant meg tegnap a tegnap­előtt még józan agyakban a kije­lentés: „A nép akarata ellenére nem építhetjük fel a szocializ­must!" Miért kellene a nép aka­rata ellen? S hogyan lelhetne más­ként, mint a néppel? Az egész kérdésfeltevés gúny­te­vés a demokráciával. Demokrácia a demokrácia ellen. Ha a nép nagy többsége fasizmust akar, ak­ikor — úgymond — a demokrácia értelmében fasizmusnak kell len­nie. Ha a nép öngyilkos akar len­ni, akkor hadd legyen. Végtére is a formális demokrácia a többség akaratának érvényesülését jelenti. Ezzel a logikai bukfenccel nem le­het játszani! Aki erre vetemedik, nemcsak a szocializmus, de a pol­gári demokrácia vívmányainak nevét sem vélheti a szájára — nemcsak a szocialista, de minden­fajta antifasiszta mozgalom áru­lója, a fasizmus szálláscsináló­ja! Hová jutott volna a nép „akara­ta", ha az effajta ellenforradalmi „szofistákra" hallgattunk volna? S egyébként is a válasz a kér­désre: akar-e a nép szocializmust, nem megveszekedett emberek agytekervényeiben fogalmazódik meg. Azt az üzemekben, a földe­ken, a tudományos intézetekben, a hivatalokban, az alkotó munká­ban döntik el. Tizenkét év alatt nem láttunk egyetlen könnyet hullajtani az elkergetett földes­úr, botosispán, főszolgabíró és csendőrtiszthelyettes után. Nem tudunk róla, hogy valamely gyár kollektívája bocsánatkérő levelet intézett volna Chorin Ferenchez, amelyben a méltósága és a GYOSZ visszatérését áhította, a köpködők­kel és a Sipőcz-levesekkel együtt. Ez az élet kialakult igazsága és nem a felkavart üledék jelentke­zése az ár tetején. Amikor munkások, dolgozó pa­rasztok, az egyszerű emberek személyes beszélgetések során elő­adják kívánságaikat, vágyaikat, elgondolásaikat, többnyire nem tudományos formulákban beszél­nek. De ezeket a vágyakat, a tel­jesebb emberi szabadságot, a nö­vekvő anyagi és kulturális jólétet, a békét — egy szóval így lehet kifejezni: szocializmus. Az utolsó öt-hat év hibái, benne az egyhan­gú és gyakran tartalmatlan agi­táció, árnyékot vetettek e nagy­szerű szóra. De rajtunk múlik, hogy az egyszerű emberek milliói megtudják: minden óhajuk ben­ne foglaltatik e szóban, s ezért dolgozik, küzd a párt. Történt évezredek alatt sok minden a nép akarata ellenére. De a szocializmus, a kommunizmus az első és végső olyan rend, amely év­ezredek legjobb gondolkodóinak álmaként, a jelen korban megva­lósíthatóvá vált — éppen a népek akaratából, a népek javára. Ez az egyetlen olyan rendszer, amely mindörökre a dolgozó emberért van, őt szolgálja. S hogy ez így van, s hogy ezt a megtévesztett emberek miná­­lunk is felismerték, arra fényes bizonyíték: a szocialista konszoli­dáció. Igaz, nálunk évekig sok minden nem volt rendben. A tár­sadalom szervezetét betegségek kínozták. A lappangó láz heveny­­nyé vált, mert politikai kuruzs­­lók kiváltották. De nem halál lett belőle, hanem gyógyulás. Csak a szervileg erős, szilárd szervezet képes olyan gyorsan gyógyulni, ahogy mi kigyógyultunk. A nép akarata ellenére nem le­het így és ilyen gyorsan talpra­­állni. Nem lehet májust úgy ün­nepelni. Akik pedig azt kérdik: hol voltak ezek a tömegek novem­berben? — ne feledjék: ezek a tö­megek itt voltak, szétesve, párt nélkül, vezető nélkül, tanácstala­nul, félrevezetve. De nem maguk­ra hagyottan: segítőkész bará­taink száma megszámlálhatatlan, ereje felbecsülhetetlen. Amaz volt hát a felszín, ez a fél év, ez a má­jus elseje — a lényeg. Nálunk még sok a go­nd, még nincs szocializmus. Ahogyan hala­dunk előre, magunk mögött hagy­va a múltat, úgy szabadulunk meg mindattól, ami rossz, s öltjük fel az újat, a győztest, a szocia­listát. Harcolnunk kell emberek­kel, nézetekkel, anyaggal, építe­nünk kell fizikai és szellemi érte­lemben. S azok a hibák, amelyek miatt a múlt években ár­nyék ve­tődött a szocializmus fogalmára, együtt tűnnek el az ellenforra­dalom által okozott bűnökkel, ma­radványaikkal. Nem könnyű harc, nem könnyű erőfeszítés ez. De ér­demes megvívni, érdemes áldozni a szocializmusért, amely nem va­lami távoli jövőben, hanem a mi életünkben bekövetkezik. Elérhe­tő, itt van karnyújtásnyira, a ma élő felnőtt nemzedék jövőjében. Mi marad hát a tételből: „Le­het-e a nép akarata ellenére építeni a szocializmust?” Nem marad más, mint egy múló kábu­lat, amelyet egy okos és szent igyekezet, nemzeti önbecsülés kö­vet. Ragyogjon tiszta fényben a szó: szocializmus. S biztosan felépül. A nép akaratából. Szántó Jenő Szovjet szövetkezeti vendégek érkeztek hazánkba A Szövetkezetek Országos Szö­vetsége Igazgatóságának meghí­vására pénteken szovjet szövet­kezeti küldöttek érkeztek hazánk­ba. Alekszandr Jevdokimov, az Oroszországi Szövetségi Szovjet Szocialista Köztársaság Szövetke­zeti Szövetségének elnökhelyette­se és Makszim Oszipov, a Rosz­­tovi Terület Szövetkezeti Szövet­ségének elnöke a SZO­VOSZ ve­zetőivel folytat tárgyalásokat és a magyar földművesszövetkezeti mozgalom munkáját tanulmá­nyozza. A vendégek megtekintik a Budapesti Ipari Vásárt is. Új bánya a várpalotai síkon Várpalota mellett, távol a vas­útállomástól új aknatorony emel­kedik ki a rét síkjából. Az új bányát, az S­ II-es füg­gőaknát még 1950 előtt kezdték mélyíteni. De közbeszólt a bá­nyászok ősi ellensége, a víz. Óriá­si mennyiségben zúdult elő s aka­dályozta az előrehaladást. Egyik kísérletük a másik után mondott csődöt, s hiába próbálkoztak — a siker késett. Még a cementálás sem segített, bár rengeteg cemen­tet vittek le az aknába. Végül a fagyasztás vezetett eredményre, s az aknát tovább mélyíthették. A fiatal bányaüzem sok harc után — bár még nincsen készen, s az aknamélyítők még ott dolgoznak — ma már 10—12 vagon szenet ad naponta. Néhány nap múlva azonban amikor megindul a két 30 méteres frontfejtés, mintegy 60 vagonra számítanak. Indulunk a mélybe. A víz most is állandóan zuhog, az akna alatti zsompba (vízgyűjtő medence) fo­lyik, ahonnan szivattyúk segítsé­gével távolítják el. Vezetőnk is­merős: Károlyi József mérnök, régi, kőművesből lett várpalotai sztahanovista vájár, aki 1951 ta­vaszán, az emlékezetes munka­versenyben még „ádáz harcot ví­vott” Lelki József sztahanovista bányásszal. Akkor, a miniszté­rium egy-két vezetőjének nagy rábeszélése után, elment iskolára, s ma mérnök, az SBN­ akna veze­tője. S ahogy a bányászok elbe­széléseiből és a tröszt vezetőinek véleményéből látszik: jó mérnök. (Megérte az a kis agitáció.) Ismeri, szereti ezt a bányát, úgy beszél róla, mintha minden egyes ácsolatot maga állított vol­na fel, mintha min­den síndara­bot saját kezével fektetett volna le. Úgy mozog a bányában, mint más a saját lakásában. Figyel­mes, körültekintő, érdekli, meny­nyi lesz a termelés, teljesítik-e a tervet, de számára a fő, a legfontosabb: az emberek élete. És mert régi bányász, nem fél ke­ményen fejükre olvasni, felelős­ségre vonni őket, miért nem zár­ták le a sikló alatti sorompót, miért hiányzik a vágatból az úgy­nevezett „bikafa”, amellyel a tele csille lesiklását akadályozzák meg. Megdorgálja a szállítókat, mert nem két, szénnel teli csil­lét, hanem négyet huzatnak fel egyszerre az ereszkéből. Ez árt a gépnek, és igen veszélyes. De Károlyi József nemcsak dor­gál, hanem magyaráz is, miért kell ezt vagy azt úgy csinálni. „Saját életük biztonságáról van szó — magyarázza az előváló csa­pat vásárának —, maga sem akar­hatja, hogy otthon hiába várja haza a család.” És a munkások megértik: nem egyszerűen hiva­talból mondja mindezt, hanem azért, hogy óvja őket, mert fele­lősnek érzi magát az emberek életéért. A bánya új elvek szerint épült. A nagyszelvényű vágatok, beton­­idomkővel, téglafallal készültek, vagy TH-gyűrűkkel, Moll-ívek­­kel ácsolták. A kisszelvényű szál­lító vágatokat vastámokkal és TH-gyűrűkkel dúcolták alá. A fő vágatokban a csilléket kis die­­selmozdonyok vontatják, a fron­tokon nagy teljesítményű gumi- és kaparószalagok segítik a mun­kát. A vágatokban és a munka­helyeken is, rácsos védővel ellá­tott, nagy fényű lámpákat szerel­tek fel, hogy a bánya világos le­gyen, s a baleseteket könnyebben elkerüljék. A vágatok meglepően tiszták, nincsenek teledobálva építési anyagokkal és elhasznált bányafával. Egyik előváráson Károlyi elv­társ büszkén mutatja, hogy a Mé­száros bányamérnök elvtárs által tervezett első kísérleti körszel­vény vágógép már dolgozik. Az itteni munkában szerzett tapasz­­talatok alapján további ilyen gé­peket szeretnének készíteni, hogy meggyorsítsák az elővárást. A gép igen megkönnyíti a nehéz bánya­munkát, utána azonnal fel lehet szerelni a TH-gyűrűket, s előnye az is, hogy teljesen hazai anyag­ból készült. A külszínen már nem ilyen jó a helyzet. Sok a panasz. Egyrészt nem kapnak elég anyagot, a ve­gyesüzem nem szállít időben. Nincs raktáruk, lámpakamrájuk, töltőállomásuk, fűtőgépük az el­szakadt gumiszalagokhoz. Kábe­lek, légcsövek is hiányoznak. A hírközlés akadozik, mert csak egy 10-es központjuk van, s ez nem bír el több telefonállomást. Baj lesz a személyszállítással is, mert a következő hónapban már sokkal többen járnak ide dolgozni, de a vegyesüzem nem tud a bá­nyászok szállításához autóbuszt adni. Minderre azt szokták mondani: nő a gyerek, új ruha kell, mert a régiben már nem fér el, kinőtte azt. Ez a helyzet az S­ II-es üzem­nél is. De nem szabad magára hagyni. Bár az üzem dolgozói igyekeznek saját erejükből meg­szüntetni a hiányosságokat, mégis jó lenne, ha a tröszt több segítsé­get adna, hogy az új bánya minél előbb és minél több szénnel járul­jon hozzá a Várpalotai Szénbá­nyászati Tröszt termeléseihez. S. Nagy Sándor 3 Hogyan lehet az idén értékesíteni a gabont­s Sokat emlegetik ma falun, mi­lyen lesz az idén a terményfelvá­­sárlás. A kötelező beadás eltörlése miatt a főbb mezőgazdasági ter­mékekből a központi szükséglet döntő részét kereskedelmi módsze­rekkel, felvásárlás útján fogják előteremteni. Az idén csaknem tízszer annyi kenyérgabonát és szemestakarmányt vásárol fel az állam szabadkereskedelmi mód­szereikkel, mint azelőtt. Világos, hogy a beadási kötelezettség el­törlésével valamivel kevesebb ga­bona kerül majd a központi rak­tárakba, minnt korábban. De arról szó sincs, hogy az ellátatlan la­kosság kenyér- vagy lisztszükség­letét ne tudnánk kielégíteni. Az ország ma abban a helyzetben van, hogy — a Szovjetunió és a többi népi demokratikus ország segítségével — jelentős kenyér- és takarmánygabona-készlettel rendelkezik, és így kiegyensúlyozott piaci helyzetet teremthetünk. Kapkodásra, ijedelemre tehát nincs ok. Közismert, hogy az el­múlt években — a lakosság nyár­végi zavartalan ellátása miatt ép­pen, mert nem voltak készleteink — a gyorsbegyűjtést szorgalmaz­tuk. A cséplőgéptől azonnal a be­gyűjtőhelyre kellett vinni a gabo­nát, ami nemcsak a parasztság ön­érzetét sértette, hanem tetemes többletmunkát, s ami ezzel jár, többletköltségeket okozott. Az elmúlt években bevezetett „É“ gabona szerződéses rendsze­rét az állam nem fogja alkalmaz­ni. A termelők zaklatása nélkül egyszerű kereskedelmi tevékeny­séggel kívánják teljesíteni az 1957 —58-as gazdasági év felvásárlási tervét. Természetesen az állami gazdaságok, a termelőszövetkeze­tek és az egyénileg dolgozó pa­rasztok józan belátására van szükség, hogy a munkásosztály, a városi és falusi ellátatlanok ér­dekében ne tűrjék meg sehol a spekulációt és fölöslegeiket az államnak adják el, hogy a köz­ponti készletek továbbra is meg­felelően alakuljanak. Ez persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a termelők egymás között, il­letve bárki saját háztartási szük­ségletére vásárolhasson gabonát a piacon. A gabonafelvásárlás szervezeté­nek, módszerének és árrendsze­rének kialakításánál egyaránt fi­gyelembe vették most a parasztság és az állam érdekeit. Tavaly 2300 átvételi hely volt az országban. Szükség volt ennyire a cséplőgépről való beadás lebonyo­lításához. Most, a beadás meg­szűntével lehetővé és a költségek csökkentése miatt szükségessé is vált, hogy a felvásárlási helyeket csökkentsék. Az idén körülbelül 1700 felvásárlási hely lesz az or­szág területén. Mintegy 2—3 hó­napra ideiglenes átvevőhelyeket állítanak fel minden régi felvá­sárlási helyen. Az idén bekapcsolódnak a ter­ményfelvásárlásba a földműves­szövetkezetek is. Kisebb forgal­mú helyeken az állami felvásár­lás bizományosaiként dolgoznak majd és ez a tevékenységük több szempontból hasznos lesz. Nyil­vánvaló, hogy kisebb mennyisé­gek felvásárlásánál gazdaságo­sabb lehet az átvétel, a tárolás, a szállítás, ha azt a földművesszö­vetkezet végzi. A cséplési díj kiegyenlítése minden termelőnek a földadó ter­mészetbeni teljesítése pedig min­den négy holdon felüli termelő­nek kötelessége. A parasztság zaklatásának elkerülése végett és a nagy dologidőre való tekintettel a cséplési díjat a csépléstől szá­mított 5 napon belül a földadót pedig szeptember 30-ig kell a fel­vásárlóhelyekre beszállítani. Ter­mészetesen a szállítási költsége­ket csökkenti, ha a termelő a csép­lési díj és az adógabona beszállí­tásával együtt felesleges gabona­­készletét is eladja, de erre a termelőt senki nem kényszerítheti. Talán mindennél jobban érdek­li a termelőket, hogyan alakulnak a szabadpiaci gabonaárak. A bér­ből és fizetésből élők életszínvo­nalának azonos szinten való tar­tása, sőt növelése megköveteli, hogy a főbb élelmezési cikkek fo­gyasztói ára — a beadás eltörlése ellenére — azonos szinten ma­radjon. De arról sem feledkezett meg államunk, hogy a gabona-, a takarmányárak alakulása, tovább növelje a parasztság termelési ked­vét, anyagi érdekeltségét. Az állam olyan árak kialakítására tö­rekszik, amelyek mellett a pa­rasztság nemcsak megtalálja szá­mítását, hanem gazdálkodását is­­tudja fejleszteni.

Next