Népszabadság, 1957. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1957-06-01 / 128. szám
NÉPSZABADSÁG 1957. június 1. szombat Egy magyar opera története - tanulságokkal A történet rövid, és sajnos, nem nagyon különleges. 1944-ben fogant meg a zenei gondolat, a felszabadulás utáni években lassan kezdett formát ölteni a mű, majd 1952-ben elkészült. Operáról lévén szó, a kottacsomó az Operaház dramaturgiai bizottsága elé került, ahol ráütötték a pecsétet: „előadni”. Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmondi című operájának bemutatója ezek után meg is történt. 1957. április 28-án — a Német Demokratikus Köztársaság Greiz nevű, mintegy 50 ezer lelket számláló városának állandó operatársulata vitte színpadra. A szerző nemrég érkezett haza. A nagysikerű bemutató után otthonában beszélgettünk vele: — Hogyan került az opera Greizba? — Operám rádióváltozatát a budapesti rádióban tavaly adták elő. Ezt hallotta dr. Gerhard Friedrich, a greizi társulat karmestere. Magyarországi közös ismerősök segítségével felvette velem a kapcsolatot, s a múlt nyáron már együtt válogattuk a Nemzeti Múzeumban a korabeli vázlatokat, illusztrációkat. A színház nagyon szép kiállítású, színes ismertető füzetet adott ki, amelyben nemcsak operámról, hanem a XVI. századbeli Erdélyről és lakóiról is külön cikk szerepelt rajzokkal, képekkel. A fiatal rendező, Erwin Leister, akinek ez volt az első operarendezése, apró modelleket készített magának és ezekkel „sakkozott” otthon, hogy kikísérletezze a legjobb beállításokat, megoldásokat. Mindenekelőtt igyekezett beleélni magát a zenébe: saját magnetofonszalagjáról állandóan hallgatta. Leister azt az elvet vallja, hogy az operarendezésnek a zenéből kell kiindulnia, az egész színpadnak a zene atmoszféráját kell kifejeznie, erősítenie, aláhúznia. Ezért például a díszletek meglepően egyszerűek, modernül stilizáltak (és olcsók!), a mi látványos, színpompás (és drága!) operadíszleteinkhez képest szokatlannak tűnnek. Viszont azt tapasztaltam, hogy mindez egyáltalán nem csökkenti az előadás vonzóerejét, sőt, még előnyös is, mert nem vonja el a figyelmet a zenéről és az énekről. Milyennek találta az előadást, a szereplőket? — Aligha kívánhattam volna jobbat. A hallatlanul lelkiismeretes felkészülés, a nagy sztárok nélküli, de kiváló képességű és összeszokott együttes, Gerhard Friedrich nagy drámai erejű vezénylése nem is eredményezhetett mást. — Kik járnak Greizban operába? — Greiz és környéke — mintegy 25 kisebb-nagyobb városka — teljesen ipari jellegű vidék. Magában Greizban túlnyomórészt textilgyárak vannak. A színházat tehát a gyárak dolgozói látogatják. A prózai és az operett-előadásokhoz képest nagyobb az operaelőadások aránya, mint a mi hasonló szervezésű vidéki színházainkban. — Hány előadást ért meg a Báthory Zsigmond? — A bemutatót követő tizenegy nap alatt ötször játszották, s az évad végéig még tíz előadást terveznek. Ha megoszlanak is itthon a vélemények a Báthory Zsigmond értékelését illetően (egyébként az értékelés alapja csak a rádióelőadás), egy valamit egyik tábor sem von kétségbe. Ez pedig: a mesterségbeli tudás bizonyos fokát már elért zeneszerző saját műveinek előadásából tanul a legtöbbet. És még egyet: kiválóan vitatkozó, nagytudású, rutinos dramaturgok gyakran többhónapos fáradsággal sem képesek meggyőzni a zeneszerzőt olyan dolgokról, amelyeket saját műve hallgatása közben egy pillanat alatt felismer. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nincs szükség dramaturgokra, Greizben is kitűnő dramaturgia működik, a szerző meleg elismeréssel beszél róla. Ott viszont elő is adták az operáját. Ideje lenne itthon is valamilyen megoldást találni, hogy komponistáink, mindenekelőtt az operaszerzők, műveik előadásából is tanulhassanak. Enélkül sem számszerűleg, sem minőségileg nem fejlődhet a magyar operairodalom. Kiss Lajos TISZTÚJÍTÁS Bemutató a Nemzeti Színházban Nagy Ignácnak, e méltánytalanul elfeledett, figyelemre méltó írónak legjobb munkáját, a Tisztújítást mutatta be a napokban a Nemzeti Színház. A vígjáték annak idején (1842-ben) elnyerte az Akadémia nagydíját, s vidéki előadásai után, 1843-ban nagy sikerrel mutatták be a fővárosban is. Bajza József, a kor kiváló kritikusa a Tisztújítást a pesti színházi életben egy új korszak kezdőjének hirdette. Vajon mi volt az alapja ennek az átütő sikernek? A vígjáték irodalmi értékein — a jól megrajzolt jellemeken, a fordulatos, mulatságos meseszövésen, ügyes drámai szerkesztésen kívül az, hogy Nagy Ignác időszerű, politikai vígjátékot írt, az ország, a haza aktuális kérdéseihez szólt hozzá helyesen, művészi módon. Darabjában a felvilágosodás, a kor reformeszméit támogatva, támadta a haladás legnagyobb akadályát, a szűkkeblű, a népet sáncai közé nem engedő, csak saját jogtalan kiváltságaival törődő nemesi vármegyét. Fülöncsípte, s a theátrum esti fényébe színpadra állította és nevetségessé tette a kiskirályokat, az oligarchákat, a voksukat napi húsz ezüstért eladó köznemeseket, és a haladásról csak frázisokat szavaló, valójában saját karrierjükkel törődő akarnokokat, farizeusokat, politikai szélkakasokat, olyanokat, mint a vígjátékbeli Heves ügyvéd. Nagy Ignác lerántotta a leplet az egész magyar tisztújítási komédiáról, amely a leitatás, a megvesztegetés, a becstelenség hitvány légkörében történt, háromévenként. Az író szatirikus tolla csak egy szereplőt, Tornyai szolgabírót kímélte meg a kicsúfolástól. Tornyai, a színmű hőse, talpig becsületes, tiszta jellemű, igazságszerető, ritka hazafi. Eszménye, a józanul fontolva haladás, az akkori időknek megfelelően az író, s a Széchenyi-féle jószándékú, hasznos reformizmus álláspontját tükrözi vissza. A Tisztújítás bátor írói s politikai tett volt a maga idejében, méltán nagy sikert is aratott. A Nemzeti Színház, e több mint száz esztendőt megért színjátékot most, igen gondosan és sok szeretettel újította fel. A felújítás során történt változtatás — képösszevonások, szöveghúzások, — általában a dramaturgiai munka mértéktartó, ízléses, hasznos volt, s mindenütt tiszteletben tartották a szerző elgondolásait. A bemutató sikere nagyrészben Várkonyi Zoltán rendező érdeme. ő Nagy Ignác e vígjátékából élvezetes, mulatságos komédiát csinált. A rendezés felfrissítve e régi művet, izgalmas, játékos előadást varázsolt belőle. E varázslat során a darab értékeiből semmi sem veszett el, se az író mondanivalója, se a társadalom szatirikus ábrázolása; a mű kicsengése csak erősebb, fényesebb, élesebb, vonzóbb lett, csak gazdagodott. A tehetséges rendező bűvészujjainak intésétől a kihűlt mondatok fellobogtak, a dialógusok új erőre kaptak, a helyzetek csattanóbbá váltak, a szereplők színesebbé, a cselekmény plasztikusabbá, a politikai gúnyrajz hatásosabbá vált. A sok jó alakítás közül is kiemelkedik Major Tamás dr. Langyos főorvosa. Játékában, mozgásában, járásában, beszédében egyaránt megmutatkozik egyéni, ízes, groteszk humora és emberábrázolása. Kállai Ferenc jól karikírozott, sikerült figurát kelt életre Heves ügyvéd szerepében. Lukács Margit, Csernus Mariann, Barsi Béla, Sinkovits Imre ugyancsak jól oldják meg feladatukat. Sutka Sándor, Honkai János, Tompa Sándor, Bihari József, Soós Edit egy-egy kiváló epizódalakítást adnak. Farkas Ferenc zenéje stílusos, hangulatos. Varga Mátyás díszletei dicséretre méltók, egyéniek, újszerűek. Kemény György JXXXXXXlOOOOOOOOOOOCXXXlCXXXICXyXOOOCIOOOOOOtXXXXXXDOOOOOOCXXXXXXXXXXKXIOOCOCXlOOOOOCXXXXXyXXXXJOCXIOQOOIXXXIQOCaOOCX^xjCKyjOOOOOOOOr OKÉ NÉRÓ OLASZ FILM Két vidám amerikaikatonát a római Colosseum lépcsőin fejbeszólintanak s ők Néró császár korába álmodják vissza magukat. Találkozásukat az antik Rómával lehetne vagy szatirikusan, vagy humorosan, vagy bohózatszerűen ábrázolni szellemes párbeszédekkel, vagy a helyzetkomikumot kihasználva — a film írói úgy látszik, nem tudtak választani, s szinte minden műfaji lehetőséget igénybe vettek a mulattatásra. Ez még nem volna baj, ha ez a sok egyúttal nem jelentene bizonyos sekélyességet is. A néző ugyan két órán át sokat nevet, de elfárad a szinte percenként csattanó, s nem mindig a legtalálóbb, legjellemzőbb ötletektől. Talán éppen az ötleteknek sokasága akadályozta a forgatókönyv-írókat és a rendezőt, Mario Soldatit, a film alaposabb kidolgozásában. Úgy véljük, a főként helyzetkomikumra alapozott, kétségtelenül mulatságos jelenetek egyik-másikának feláldozása árán is — jobban kellett volna kihasználni, mélyebben, még szatirikusabban ábrázolni a mai amerikaiak és az ókori rómaiak már önmagában is humoros találkozását és ellentéteiket. A zűrzavaros cselekmény zavarait fokozza a szerelmi cselszövés, bájital, varázslat — ami nagyon mulatságos ugyan, de félresiklatja a történetet. A legszellemesebbek nem a helyzetkomikumra alapozott jelenetek, hanem a mai korra történő utalások az ókori Rómában. A rabszolgavásárra menet például a szakszervezetre akarnak hivatkozni s csodálkozva hallják, hogy Rómában, amit ők a kereszténység középpontjának tudnak , milyen kevés a keresztény. Mario Montuori, a film operatőrje a bravúros feladatokat kitűnően oldotta meg. A szereplők megállják a helyüket. Két esetlen, ostoba matróz, afféle Stan és Pan, vagy Zoro Huru figura akarna lenni — de egyelőre még elmaradnak tőlük. (— cza —) Semmi az egész...? !Higgye el kérem, nincsen eb- 11 ben semmi. Igazán nagyon szeretném, ha ezért nem reklámozna engem... Ezt Mécs Ernőné mondja, a Kertész utcai leányiskola tanítónője, miközben arcát halvány pír borítja el. Azt akarja bizonygatni, hogy a dolog, amiről írni akarok, szót sem érdemel. Valóban így lenne? Az október végi nehéz napokban Mécs Ernőné, a II/a osztály tanítónője sorra felkereste tanítványait. Elsősorban azokat látogatta meg, akik a Körúton vagy a Körút közelében laktak, s baj érhette lakásukat. Felkereste azokat a gyermekeket is, akiknek szülei az ellenforradalmárok támadására számíthattak. Az egyik kisleány édesapja például ügyész, az édesanyja pedig a Belügyminisztériumban dolgozott. Hozzájuk is elment, s megkérdezte őket, nincsenek-e bajban, nem akarják-e, hogy magához vegye a kisleányukat. Most azt mondja Mécsné, hogy ez semmi. Ha ennyit sem tett volna meg azokban a nehéz napokban, akkor mit ér számára ez a szó: nevelő? De ha mégis úgy találom, hogy ez a semmiség önmagában is említésre méltó, akkor sem érdemes írni róla, hiszen végül is nem vett magához egyetlen tanítványt sem. Akinek belőtték a lakását, az kapott másikat, a másik, bajban levő kisleány szüleivel Pestikörnyékre költözött akkor és így tovább. Kár is beszélni az egészről. És még hozzáteszi: Talán nem veszi rossz néven az őszinte szót, de én nem nagyon érek rá politizálni. Az iskola is elég gondot ad, azután ott van a két kisgyermekem, az egyik negyedikes, a másik ötödik elemista. Házimunka, gyermeknevelés, iskola, azt hiszem megérti, hogy ez éppen elég gond. S mialatt ezeket mondja, kérdőn tekint rám. Megértem-e? Aztán elmond egy esetet. Április negyedikén az egyik kislány, (akinek szülei az ellenforradalmi események alatt szintén veszélyben voltak, s ő hozzájuk is elment) úttörőnyakkendőt tett fel. Erre az egyikkis osztálytársnő, Évi elkezd kiabálni, s teli törökből kiáltja: — Pfuj, Kati, te ronda kommunista! — Tudja, elvtárs, nagyon felgyűlt bennem a méreg — folytatja az elbeszélést Mécsné. — Bizsergett a tenyerem, hogy most, életemben először, lekenek egy nagy pofont ennek a tanknyosnak. Miért bántja ez az Éva az én kis Katimat, akinek a szülei — jól ismerem őket — nagyon rendes embereik, tisztességesen nevelik a gyermeküket, nincs is vele semmi baj. Egyszóval: nagyon közel voltam a veréshez. Aztán elkezdtem gondolkodni. Évi nyolc éves. Azt se tudja, mi az, hogy kommunista. Csak beszél, jár a szája, mert ezt hallotta valakitől. S most a felnőttek bűnéért őt verjem meg? Azután, ha pofont adok neki, örökös ellensége lesz az én Katikámnak. Nem, nem tehetem. Inkább ezt mondtam a kislánynak: — Te nem tudod, mit beszélsz. Haragudtál eddig Katira? — Azt mondja: — Nem. — Hát akkor most miért pfujolsz, s miért mondasz olyasmit, amiről azt sem tudod, mit jelent? — kérdem ismét. Éva megszeppent. Erre én kihasználtam ezt a másodpercnyi időt, s odafordultam mindkettőjükhöz: — Na, most aztán gyorsan csókoljátok meg egymást. — Azóta a legjobb barátok. Nem tudom, egyetért-e velem, hiszen más módszert is lehetett volna alkalmazni, más pedagógus talán nem ezt csinálná, nem is helyeselné az én eljárásomat. De mit tegyek? Én szeretettel akarok nevelni. Nem is tudom, mit feleljek hirtelenében a fiatal tanítónőnek, aki „nem politizál”, de védeni, óvni akarta az októberi vészterhes időkben a tanítványait, aki védelmébe vette az úttörőnyakkendős kislányt, s aki szeretettel szeretetre nevel. Kedves Mécs Ernőné, hadd feleljek erre azzal a közhelyszámba menő filmcímmel: „Ha a világon mindenki ilyen volna..." Azt hiszem, ennyi emberséggel sokkal, de sokkal közelebb jutnánk a célhoz. Gábor István OLMER BŰNE CSEHSZLOVÁK FILM Megtévedt, magukra maradt, bűnbe sodródott fiatalok tragédiája elevenedik meg előttünk a csehszlovák filmgyártás új filmjében, az Olmer bűnében. Nemes tradíciókat folytat a film, a francia özönvíz előtt, a lengyel öten a Barska utcából, meg a magyar Két vallomás című film után megelégedéssel láthatjuk, hogy napjaink komoly gondja, az ifjúság nevelése közüggyé vált. Mint elődei, ez a film is a társadalom, különösen pedig a felnőttek fokozottabb felelősségérzetére apellál. Hiszen nem kétséges, hogy a magukat elhagyatottnak érző, a problémáikat megoldani nem tudó és az erkölcsi bizonytalanságban élő fiatalok elzülléséért, bűnbeeséséért az esetek többségében a nemtörődöm szülőket, a közömbös felnőtteket terheli a felelősség. A film ízléses, művészi eszközökkel ábrázolja a már említett, külföldi filmekből is jól ismert témát, de kivitelezésében, művészi megfogalmazásában nem tud túllépni azok színvonalán Az Olmer bűne ennek ellenére határozott fejlődést mutat az eddigi csehszlovák bűnügyi filmekhez (a mondanivaló itt is bűnügyi keretben jelenik meg) képest. Figuráinak elevenségét, emberi közvetlenségét csak itt-ott töri meg egy-egy merev gesztus, vagy mozdulat. Kár, hogy Vaclav Gajer forgatókönyve eléggé szövevényes, s a bonyodalmakból mint a film rendezője sem tud kilábolni. Dicséretet érdemel azonban a fiatal operatőr (Jan Kalis), aki igyekezett elkerülni a fényképezésben a sablonos megoldásokat. Kár, hogy néha túlzásba viszi bravúrjait és formalizmusba téved. A film szereplői túlnyomórészt fiatal művészek. Eduard Cupák címszerep alakítása köztük a legsikerültebb, de jó benyomást kelt Jiri Broz, Alena Vranova és Stanislav Fiser figurája is. Kisebb hibái ellenére érdekes, izgalmas, figyelemre méltó alkotás csehszlovák barátaink új filmje. (K. S.)