Népszabadság, 1957. augusztus (2. évfolyam, 180-205. szám)

1957-08-01 / 180. szám

2 HO SI MINH, a hős vietnami nép nagy vezetője Vietnam lakossága egyszerűen csak Ho bácsinak nevezi. Ez a közvetlenség azt a szeretetet és megbecsülést fejezi ki, amelyet a nép az ország felszabadítását szervező, a népi Vietnam építését ve­zető nagy forradalmár iránt érez. 1890-ben született, francia gyarmaton, Közép-Vietnamban, Nghe­ An tartomány Kim Lien falujában. Neve élékor Ai-Quoc, a Hazafi, vietnami nyelven Nguyen-ai-Quoc. Huszonhárom éves korától angol és francia társaságok hajóin szolgált, matrózként, munkásként. Később Angliában, Amerikában, majd 1919-től Franciaországban élt. A versailles-i békekonferencia idején a konferencia részvevőinek megküldött memorandumban kö­vetelte, hogy Indokína népe megkapja szabadságát. 1921-ben, amikor a Francia Szocialista Párt kettészakadt és meg­alakult a Francia Kommunista Párt, Nguyen-ai-Quoc, aki a párt kongresszusán a gyarmati népek küldötte volt, a Francia Kommu­nista Párthoz csatlakozott. Élete értelmét ekkor már a gyarmati népek felszabadításáért, a francia gyarmati politika szétzúzásáért vívott harc adja. Párizsban A Pária címmel lapot ad ki. Később, 1924—1925-ben Kínában szer­vezi meg az első kommunista vietnami szervezetet, a Vietnami Ifjú­ság Forradalmi Pártját. Ai­ Quoc vezetésével egyre szélesebb körben terjed a vietnamiak között a kommunista eszme. A francia hatóságok az ekkor már Ho Si Minh (a bölcs, a tanult) néven dolgozó forradalmárt halálra ítélik. Ho Si Minht azonban nem tudják kézrekeríteni, bárhogyan is ke­resik. 1930 januárjában szervezi meg az Indokínai Kommunista Pártot. 1931-ben az angol hatóságok Hongkongban letartóztatják. Két év múlva a börtönből kikerülve illegalitásban kell élnie, Európá­ban. De ez nem gátolja abban, hogy 1935-ben részt vegyen a Kom­munista Internacionálé nagy jelentőségű VII. kongresszusán. 1938-ban visszatér hazájába. Munkáját most már itt foly­tatva, egyesíti Viet-Minh név alatt az Indokínai Kommunista Pártot a többi demokratikus szervezettel, hogy egyesült erővel küzdjenek az ország függetlenségéért. A háború ideje alatt éles, elkeseredett harc folyik a japán és a francia támadó erők ellen. 1945 augusztusában Ho Si Minh kiadja a fegyveres felkelés jelszavát. A vietnami felszabadító népi hadse­reg kiűzi a japán betolakodókat és szeptember 2-án, Viet Bacban kikiáltják a Vietnami Demokratikus Köztársaságot. A néhány hó­nappal­­ később összeülő első szabad vietnami országgyűlés Ho Si Minht választja a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnökévé. 1946 decemberében ismét súlyos napok köszöntenek a fiatal köztársaságra. A francia gyarmatosítók, amelyek ugyan elismer­ték Vietnam északi részének függetlenségét, megtámadják a köz­társaság területét. Hosszú ellenállás évei következnek. Az 1951 februárban megalakult Vietnami Munkapárt, az Indokínai Kom­munista Párt hagyományainak örököse, áll a felszabadító harc élére. További hosszú harc után, 1954 júliusában a sokszor fegy­vertelenül küzdő vietnami csapatok ellen harcoló modern francia megszálló hadsereg­­ kénytelen elismerni vereségét és aláírni — Cenf­­ben — a fegyverszüneti egyezményt. A vietnami nép azóta sikerrel és eredménnyel folytatja az épí­tés, a gazdasági helyreállítás, a kulturális felemelkedés munkáját. Ho Si Minh vezetésével a távoli Ázsiában erős, szabad szocialista ország épül. A Vietnami Demokratikus Köztársaság kormánya végrehajtotta a földreformot, építi a szocialista országot és har­col a kettészakított ország békés eszközökkel, demokratikus elvek alapján való újraegyesítéséért. A Vietnami Munkapárt Központi Bizottságának X. kibővített ülése 1956 szeptemberében Ho Si Minht a központi bizottság főtitká­rává választotta meg. Ho Si Minh neve világszerte összeforrt az országa szabadsá­gáért, a nép felemelkedéséért való küzdelemmel. Vietnam történeté­nek nehéz, de nagyszerű korszakával. népszabadság 1957. augusztus 1. csütörtök MUNKÁSGYŰLÉS A LÁNG GÉPGYÁRBAN (Folytatás az 1. oldalról.) nyolc minősége? — intézte szavait egyenesen a Láng-gyári munká­sokhoz. — Ez az üzem mindig ex­portra dolgozott, ismerték külföl­dön a termékeit. Most drágán ter­melünk, nem vagyunk versenyké­pesek a külföldi piacokon. Csak nem azt akarjuk ezzel bizonyí­tani, hogy rosszabbul vezetné a gyárat a munkás, mint a tőkés­tulajdonos? Ha igényt tartunk a hatalom­ra nem aludhatunk nyugod­tan. Felelősséget kell érez­nünk a gyárért, a termelésért. A magyar munkás híres mun­kaszeretetéről és szakértelmé­ről ma is tudja legalább azt adni, amit a tőkés időkben adott, sőt még többet. És ugyanez vonatkozik az értelmi­ségre is. Ha a kapitalizmusban tudott arra vigyázni, hogy melyik munkás késik, melyik lazsál, ak­kor most, a szocializmus érdeké­ben is követelje meg a munkástól a fegyelmet a saját gyárában. — Az értelmiség érdeke egy a munkásokéval. Együtt kell dol­goznia a munkással, ha szereti a népet. A vezetőszerep a munkás­­osztályé, de ha megértő segítő társra talál az értelmiségben, a tenyerén hordozza. A további feladatok megoldásá­nak legfontosabb feltétele, hogy növeljük a munkásosztály felelős­ségérzetét — folytatta Marosán elvtárs. — Hogy mindenért, ami ebben az országban történik, vál­lalják a felelősséget. Nemcsak a munkásból lett miniszterelnök, Kádár elvtárs, hanem a Láng­gyári vasas is. Ma a közömbös­ség bűn az országgal, a társada­lommal, de saját magunkkal, a családunkkal szemben is. A fele­lősségből különösen sok esik a kommunistákra Az, hogy valaki párttag, nem jogosít fel különle­ges előnyökre, ellenkezőleg, több munkára kötelez. Úgy dolgozzanak a kommu­nisták, hogy munkájuk miatt nézzenek fel rájuk az embe­rek amiatt tartsák különbnek őket. Az öntudatos munkást a múltban is az különböztette meg a huli­gántól, hogy többet vállalt, fe­gyelmezetten dolgozott, a mások érdekében is harcolt. Ezt a ma­gatartást ma is tisztelik az embe­­rek. A huligánok ne juthassanak szóhoz, húzzák meg magukat és vegyenek példát a becsületes dol­gozóktól. Egyes kommunisták nem fog­lalkoznak emberségesen a pártonkívüliekkel, hidegen kezelik őket. Az ilyen ember nem jó kommunista. A párt vezető szerepe úgy érvé­nyesül, ha a kommunisták nem veszik el a feladatokat a gazda­sági vezetőktől, a tömegszervezeti funkcionáriusoktól, hanem meg­beszélik velük a tennivalókat és hagyják őket önállóan dolgozni. Ne kívánjanak mindent pártta­gokkal megoldani. A pártértekez­let határozatának, hogy a párt­tagság nem feltétele valamely funkció betöltésének, mindenütt érvényt kell szerezni. Aki hű a proletárdiktatúrá­hoz, a szocializmushoz, az érezze a népi demokrácia, a munkásosztály megbecsülését és egy percig se gondolja azt, hogy be kell lépnie a pártba, ha meg akarja tartani az ál­lását. Marosán elvtárs ezután elmon­dotta, hogy a múlt heti csepeli munkásgyűlés után a nyugati rá­diók elhalmozták őt szidalmak­kal. Amikor hallotta, „hogy a vé­resszájú Marosán” ezt és ezt tet­te, örömöt érzett. Hosszú évek óta tapasztalta, hogy amikor a külföldi rádió rosszat beszélt róla, helyesen járt el. Nyilvánvaló, hogy a munkáshatalom külföldi vagy bék­ek­i ellenségeinek nem tetszik a m­i erősödésünk. Nehéz a kommunista élete, de megéri a fáradságot. Ha holnap azon vitatkoznak, hogy ebben vagy abban a kérdésben helye­sen beszéltem-e vagy sem, igaza van-e a pártnak, vagy sem, akkor érdemes volt élni. S e beszélge­tésnek az legyen a tanulsága, hogy holnap a kommunisták le­gyenek az elsők a munkapadok­nál, s kövessék őket a szervezett munkások, a többi dolgozók — fe­jezte be nagy tetszéssel fogadott beszédét Marosán elvtárs. A szófiai magyar nagykövet fogadása a Hazafias Népfront Bulgáriában tartózkodó küldöttsége tiszteletére Németh Béla, a Magyar Népköz­­társaság szófiai rendkívüli és meghatalmazott nagykövete a Ha­zafias Népfront Bulgáriában tar­tózkodó 15 tagú küldöttsége tisz­teletére július 30-án fogadást adott. A fogadáson többek között megjelentek Dimitr Ganev, a Bol­gár Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja, a Hazafias Arcvonal végrehajtó bizottságá­nak elnöke, Georgi Trajkov mi­niszterelnökhelyettes, a Bolgár Hazafias Arcvonal végrehajtó bi­zottságának alelnöke, a Bolgár Földműves Szövetség főtitkára, Ferdinand Kozovsz­ki, a nemzet­­gyűlés elnöki irodájának elnöke, L. Angelov, külügyminiszterhe­lyettes, Krasztjo Sztojcsev, a Bolgár Népköztársaság budapesti rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, valamint a Bolgár Hazafias Arcvonal nemzeti bizott­ságának tagjai, a szófiai városi pártbizottság tagjai, és a bolgár sajtó képviselői. A fogadás igen barátságos, közvetlen légkörben zajlott le. ' ■ ■ ■ Ma kezdődnek a tanácstagi beszámolók a fővárosban (Tudósítónktól.) A fővárosi tanácstagok augusz­tus 1 és szeptember 30 között tartják meg őszi beszámolóikat. Az ellenforradalom után első ízben kerülnek ismét közvetlen kapcsolatban választóikkal a ke­rületi tanácstagok. A beszámoló­ban elmondják majd, hogy mit tettek egy esztendő alatt megbí­zóik érdekében és a lakosság is elmondhatja panaszait, felteheti kérdéseit. A IV., VII., VIII., X., XXI. és XXII. kerületben már augusztus 10-ig megtartják az első beszá­molókat. A Népszabadság pályázatára érkezett munkákból: NA­PL­Ó a klinikán 2. folytatás. Nem feleltem, mert akkor ab­bahagyja ; csak bal vállam rándult egyet, amit Spinner nyugalmazott rendőrezredes talán észre sem vett, mivel a kórterem sötét volt. Az Üllői út lámpái kint a köd sű­rűjével verekedtek. — Te se hal­lottál ilyen képtelenséget, ugye? Lesz ennek közeli böjtje. Ameri­kának, Angliának, Franciaország­nak lesz hozzá néhány aktív tenni­valója. Ezt nem viszik el szárazon Hruscsovék. Bulganyinon nem győzök csodálkozni. Cári tiszt volt Pétervárott. Neki kellett tudnia, hogy abszurd dolog. A második világháború óta halmozódnak a politikai síkú képtelenségek. Ko­molyan mondom: én itt a klinikán nem bírom tovább. Három nap múlva transfusio, megkapom a négy deci vért a vénába, három tüdőgyulladás fogyasztott le en­­­nyire, a magam árnyéka lettem, kedves érdemes művész barátom, de amint meglesz a vérátömlesz­tés, megyek haza Budára. Itt úgy­sem lehet maradni. Itt veszélyes front van. Első tűzvonal. Az egész klinikán nincs ép ablak. Mindjárt jön a vad november. Fűtés se lesz a klinikám A kazánházat találat érte. Hacsak... hacsak... — Pil­lanatra elhallgat. Aztán csap a téi­dére. Bizalmasan fülemig hajol, úgy leheli: — Maléter vár még, nem mozdul. A pszichológiai, sőt, stratégiai pillanat még nincs itt... és t.. — Alig hallom a súgást. — ... de Maléter készen áll a kitö­résre. Most hallom először a Maiéter nevet. Ritka név, nem tudom, ho­va tegyem. — Ha lennél szíves, ezredes úr, közölni, ki legyen Ma­iéter, és honnan akar kitörni? — Csodálom, hogy nem hallottad hí­rét. Maiéter egy hadizseni. Egy magyar Keitel! Egy új vezér. Itt a Kilián-kaszárnyában táboroz. Majd adott pillanatban, ha forró­sodik a forradalom, katonáival kitör és eldönti a harcot javunk­ra. Akkor aztán megint rendőr­tiszt leszek. Esetleg főkapitány Budapesten. Néhány hét az egész, és a nagy fordulat bekövetkezik. Maléter a legközelebbi jövő. Ruszkik mehetnek haza. Kiszá­radt az ínyem. Az egész Haynal­­klinikán egy korty bor ne legyen! — Spinner ezredes úr úgy látszik befejezte. Jókor, mert a törvény­­széki bíró méltatlankodik. — Éj­jel se hagyják aludni a beteg embert!* Kora ködös reggel. Tankok ro­bognak, rezonál a mellka­somban. A vöröskeresztes zászló tegnap óta a klinika homlokza­tán. A kórteremben délután első­nek búcsúzott a bíró, aztán a se­bes beszédű gimnáziumi tanár. — Féltem a diákjaimat, nem hiá­nyozhatok. Rám hallgatnak a fiúk. Negyediket tanítok. Felesé­gem is sürget, jöjjek már, mielőtt elvadulnak a gyerekek. — Spin­ner nyugállományú ezredes meg­okolta: — Kislányom fél a Hűvös­­völgyben, özvegyember vagyok. Kislányom bejött értem, pedig életveszélyes a helyzet. Szívesen veszem, kedves érdemes művész barátom, és amint nyugalom lesz nemsokára, hivatalomban légy szíves majd megkeresni. Főkapi­tányság. Tiszteletteljes kézcsókom jelentését művész-feleségednek. — Horváth Sanyi, az üzemveze­tő-igazgató, egy vidéki tanító, és én maradtunk a kórteremben. Október 28, vasárnap. Elindul a tűzharc. Ágyú, tank, gépfegyver. Fülsiketítő csattaná­sok harsannak egymásba, szünet­­telen a harci fortissimo. Már csak ketten bírják az üzemvezetővel, aki képtelen elhagyni az ágyat, és én, akinek életveszélyes le­lépni az ágyról. Dehát esetleg az, itt-tartózkodás lesz veszélyes. Az üzemvezető feje a hangfogó takaró alá menekül. Gépfegyver­­staccato pásztáz közel. Terccel mélyebben egy másik. Zenei fü­lem már különbséget tud tenni a kettő között. A szaporább, gya­koribb éles hang az oroszé. A kihagyó, szinetes válasz a ma­gyar fasisztáké. Most rákapcsol a szövetséges, teljes kapacitás­sal, már csak az ő hangjukat issza fülem, dobbantja mellka­som. Kattog a kórterem. Vissz­hang verődik falakról, minde­nünnen. Észre se veszem, kitoltak a folyosóra, férfi- és nőágyak kö­zé. Október 29, hétfő. Hurcolkodás, le a gépházba. A klinika összes betegei zsúfolódnak itten. Élénk csivitelés. Mint a fecskék. — Egy pohár vizet, őr­nagy úr drága — lendül egy beteg nő karja, egy vállas, izmos, ma­gas, kék tréningruhás férfi felé. Az zavartan néz körül. Meghal­lotta-e valaki, akitől esetleg tar­tania kell. Elvörösödik. Az üzem­vezető-igazgató figyel, felkönyö­köl. Az „ápoló” észrevette, siet ki, szolgálatkész. — Mi, betegek, mondom, ha kiváncsiskodunk is, nem hallunk, nem látunk meg mindent, ugye, igazgató úr? — Persze, a súlyosat egyáltalán nem­­ vesszük észre. Ágyat hoz erős vállán az „ápo­ló”. Aztán még egyet melléje. Az­tán ölben hoz egy fiatal nőt, friss kötéssel a fején, a nyakán. Pro­fesszionista ápolónői gondosság­gal teszi ágyba. Átélt nőt hoz most óvatosan. Fiatal, sápadt nő. Gyengéden ágyba helyezi, fejván­kosát feje alá igazítja, betakarja. Aztán hátrál néhány lépést, kar­­batett kezekkel áll, komolyan, komoran. Testőrködik a két beteg fölött. Már nem veszi észre, hogy figyeljük az üzemvezetővel. Néhány látogatót megcsodá­lunk. Ebben a zivatarban ide a tűzvonalba merészkedtek. Az öcsém is. — Elment a jó dolgod? — Egy kis görbével jöttem. Az Uránia mellett be se fordulhat­tam a Szentkirályi utcába. Lődöz­­tek. Futni kellett. Beiszkoltam a Vas utcába, ki a Bródy Sándor utcába, aztán a Rökkbe. Ki egye­nest a Nagykörútra. Az Üllői úton tombol a tűz a kaszárnya körül. Szaladunk vissza, mint a sprinterek, ki erre, ki a kapuk alá. Én a Baross utcának ver­­senyzek, és cikcakkban ideér­tem. — Liheg, ahogy mondja han­goskodva. Betegeink elismerően bólogatnak. Az „ápoló” idáig szo­borrá meredten őrzi a két nőt. Most villan a szeme öcsémre, aki mosolyog. Az üzemvezető meg­bök: — Értem már, művész úr. A rendőrtiszt öccse, meg az „ápo­ló” ... világos, jól van! Ilona ápolónő siet a hőmérők­kel. — Recosin? — A tantermet találat érte az előbb. Gyógysze­rek, fiolák készek. Injekciózás egyelőre szünetel. Hirtelen vak­sötét. Villany sincs. Gyufák ser­­cegnek, öngyújtó pislákol. Gyer­tyát kerítenek, égő petróleum­­lámpát hoz egy ápoló. Gyér esti fény lepi be a gépházat. Három óra délután. Türelmesek va­gyunk. Tűzvonalban késik a me­­názsi. Tudjuk jól. Sebaj. T­űzszünet, vagy befejeződött? Ica nővér a hírnök. Abba­hagyták a csinnadrattát. Hurcol­­kodunk. Aki a lábára tud állni, az maga lóg vissza az ágyába. A többieket trógeroljuk. — Az egyik beteg újságolja, kimennek az oroszok. Horváth Sanyi szom­szédom súg: — Rémhír! — És megint öltözik tempósan; kabát, fölhajtott gallér. Megy terep­szemlézni az Üllői úti harctérre.­ — Nem voltam katona, de min­dig érdekel, ami körülöttem vég­bemegy. — Én féltem a kirán­dulásai miatt. Terebélyével zeng hozzám a máj gyulladásos tanító. Friss hírhozó ő is, mint Horváth Sanyi. — Sógorom az Iparmű­vészeti mellett lakik. — A tanító információja alaposabb, de poli­tikailag elfogult, ő bízik a „for­radalomban”. Nagy Imrére es­küszik. Mindszentyre azért nem, mert nem református. Most su­gárzik az arca: — Győzünk; Előrelátható volt. A beavatkozás tehát felesleges. Elhamarkodtak; Megyek a sógoromhoz ebédelni; Éhes vagyok. Teli hassal szeretek politizálni. Gellért Lajos színművész (Folytatjuk.)

Next