Népszabadság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-01 / 1. szám

2 Kádár János elvtárs nyilatkozata a Zlu­dé Právo szerkesztőségének A Rudé Právo szerkesztősége kérdéseket intézett Kádár János elvtárshoz, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnökéhez, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárához. A kérdéseket és a válaszokat alább közöljük: — Hogyan fogadta a magyar nép és a magyar munkásosztály a szocialista országok kommu­nista és munkáspártjainak 1957. november 14 —16-i moszkvai értekezletén elhangzott nyilat­kozatot?­­— A magyar kommunisták a közelmúltban rendkívül súlyos harcot vívtak a népi demokra­tikus rendszer védelmében, s e harc tartalmi részeként a szocia­lizmus, a béke, valamint a szo­cialista országok testvéri egysége megvédéséért. A szocialista or­szágok kommunista és munkás­pártjainak moszkvai értekezlete és az értekezleten elfogadott nyi­latkozat hitvallás a szocializmus, a béke és a szocialista országok egysége mellett és kifejezi közös harcunk elvi programját. Ezért a magyar kommunisták egységes helyesléssel fogadták e nyilatko­zatot, s készek dolgozni és har­colni a nyilatkozat célkitűzései­ért. Mindez jól kifejezésre jutott Központi Bizottságunk ülésének, pártaktíváink, nyilvános pártnap­jaink lelkes hangulatában és egy­séges helyeslésében. Ami magát a magyar dolgozó népet illeti, nyugodt lélekkel ál­líthatjuk, hogy túlnyomó többsé­ge szilárdan a szocializmus, a bé­ke frontján áll és kellően ismeri a szocialista országok egységének értékét és forrón kívánja annak még további erősödését. A ma­gyar munkások, parasztok és az öntudatos értelmiségi dolgozók — ellenségeink minden hazugsága ellenére — legjobbjaink élete és kiontott vére öntudatos feláldozá­sával, alkotó tettekkel bebizonyí­tották ezt az ellenforradalmi tá­madás, a forradalmi ellentá­madás, a népi demokratikus rend­szer konszolidálásáért folytatott harc kemény időszakában. Az ön­tudatos magyar dolgozók, a mun­kásosztály és annak forradalmi pártja vezetésével, 38 esztendeje küzdenek az ellenforradalmi és imperialista erőkkel szemben azo­kért a magasztos célokért, ame­lyeket a novemberi moszkvai ta­nácskozásokról kiadott nyilatko­zat és békekiáltvány oly jól kife­jez, ezért a magyar nép egész szívvel és lélekkel helyesli e nyi­latkozatokat. — Mi a nézete országaink és pártjaink együttműködésének to­vábbi távlatairól? — A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság orszá­gai, népei és forradalmi munkás­pártjai közötti testvéri jóviszony az utóbbi időszakban jelentős mérté­kben erősödött. Ebben nagy szerepet játszott az a tény, hogy az ellenforradalmi támadás idő­szakában az egész magyar nép látta: a csehszlovák elv­társaik, ve­zetők és egyszerű dolgozók egy emberiként mozdultak meg és siettek segítségével minden elkép­­­zelhető formában a bajbajutott magyar népnek. Pártunk és né­pünk mindezért hálás csehszlovák elvtársainknak és az egész cseh­szlovák dolgozó népnek. Mi azonos célokért küzdünk, közösek barátaink, s azonos el­lenséggel állunk szemben. Küz­dünk a szocializmus eszméjét kompromittáló, korlátolt dogma­­ti­kusok és a szocializmus ügyét eláruló revizionisták ellen. Har­colunk a burzsoá reakció, az im­perialista agresszió és veszedel­mes, népcsaló nézeteik — a nacio­nalizmus és a sovinizmus ellen. Közös a szomszédunk, legjobb, legdrágább közös barátunk, a Szovjetunió. Eszméin­k, céljaink és érdekeinnk azonossága felhőtlenné tette barátságunkat és semmi két­ség, hogy az a jövőben népeink javára mind erősebb és erősebb lesz. Felhasználom az alkalmat, hogy boldog új esztendőt és új sikere­ket kívánjak, a Rudé Právo útján a testvéri Csehszlovák Köztársa­ság népeinek. Külön hálámat fe­jezem ki Novotny és Siroky elv­tár­saknak, a párt- és állami funk­cionáriusoknak, az egyszerű cseh­szlovák dolgozóknak azért a baráti fogadtatásért, amelyben útjukon mindenütt részesítették az elmúlt hónapokban a Csehszlovákiában járt magyar küldöttségeket. ­ A szilveszteri vidám tolongás­ban a szegedi Széchenyi téren évről évre megjelenik egy öreg planétás. — Akarja-e tudni a jövendőt? — szólongatja rekedten az arra sie­tő párokat, s a kis fehér egér már szalad, kihúzza dobozából a meg­felelő cédulát. Két forint az egész, az ifjú párocska mohón olvassa, először a fiúét: „ön a tettek embere” — ez áll a sárga lapocskán — „viszont igen nagy baj, hogy a dolgait elhanya­golja és lustán csinálja. Emberel­­je meg magát!” (Látod, Laci!) „Nőügyek nem érdeklik, de egy bizonyos kedves személy nagyon is le tudja kötni. Feltűnően mű­velt ember, ha műveltségét nem is az iskolában szerezte, hanem az életből leste el. Ennek ellenére csinál még ostobaságokat. Hama­rosan kap egy írást, de ez ne ag­gassza, az igazság előbb-utóbb győzni fog.” A cédulát 20 esztendeje nyom­tatták, de még mindig akad­nak akik izgatottan olvassák. Szövegét német eredetiből a „Professzor” készítette. Mint min­den szakmának, a jóslásnak is vannak kisiparosai és „nagy me­női”. A „Professzornak” a har­mincas években nagyüzeme volt a Ligetben. Sátra előtt tolongtak az emberek, egy rumlis vasárnapon megkeresett kétezer pengőt, pedig akkor kétezernégyszázért egy Opel-kocsit vehetett. Háromszáz pengő volt a helypénze egy évre. Ő kilencvenhatféle szöveget sok­­szorosíttatott magának. Megkerestem a professzort. Szerény kis erzsébetvárosi laká­sán a polgári foglalkozás védett biztonságából mondja: — Hogy miért kellett kilencven­hat? Mert nagyzolni akartam. Végeredményben egy szöveg is szegtenná. Az emberek csak azt akarják hogy legyen benne vala­mi meg­nő, ami rájuk vonatko­zik. Egyébként jót akarnak hal­lani magukról, ezért fizetnek. Hosszú pályája során sohasem kapott reklamációt. Négy nyel­ven beszél, tanult lélektant, s az évtizedes folytonos gyóntatás ki­fejlesztette gyakorlati emberisme­retét. — Mert nehogy azt higgye, hogy én jósoltam! A páciensek szépen, rendre mindent elmondtak ma­gukról, közben szentül hitték, hogy én találtam ki mindent. — Mi volt a trükkje? — A slágvort. Minden jósnak ez a fogása. Mindjárt az első szó legyen meghökkentő. Nem baj, ha nem is igaz. Az ügyes em­ber kivágja magát. Aki hoz­zánk jön, amúgy is tele van bi­zonytalansággal. Néhánynak még hizeleg is a dolog. Telitalálat is van, ha a slágvort stimmel. Ak­kor a páciens felugrik, ellátja a száját és azt hebegi: „Honnan tet­szik tudni?’’ ’ Még egy kicsit tanultam, aztán elindultam mai jósokat keresni, Pesten. Nem volt könnyű, csupa elmosódott nyomra bukkantam. Végül is egy igazi jósnőhöz uta­sítanak Kispestre, a Deák Ferenc utcába. Félóra múlva jelentkezem is a megadott címen. Az évvégi for­galom óriási. Végre bejutok. Kö­vér asszony nézi a bekecsemet: — Ön nem vidéki. — Viszont hideg van — mosoly­gok. A bizalmatlanság oszlik. Meg­próbálja a slágvortot. Megfogja a kezemet, közel hajol és súgja: — Három gyermeke van és el­hanyagolja őket, a feleségével ál­landóan veszekszik... Nem engedem elmondani neki a „de”-t. Valami furcsa ellenállás kergeti a fejembe a vért. Bosz­­szant, hogy ráhibázott a hármas számra. — Sajnálom — hazudom ride­gen —, csak két gyermekem van. Imádom őket és a legteljesebb harmóniában élek a feleségem­mel. Észreveszi, hogy ugratom. Fel­áll és az ajtóra mutat: — Maga újságíró. Rajtam akar szórakozni? Menjen! A nagy szélhámosok lelki nyu­galmával mondom: — Nem, szakmabeli vagyok. Kár haragudnia a tréfáért, csak meg akartam mutatni, hogy értek a dologhoz. Debrecenben dol­gozom és az emberek annyi újat kérdeznek, Pesten járnak, fénye­sednek. Én is tanulni szeretnék magától. Tíz másodpercnyi feszült csend. Végül helyet mutat az üveggömb­je mögött: — Üljön a helyemre. Maga fog­lalkozik a következővel. Én majd figyelem a szomszéd szobából. Férfi, idős, sose láttam. Majd az­tán beszélünk a dologról. Az ajtó nézőkéjén megmutatja emberemet. Ötvenöt körüli ele­gáns, pocakos, szorongatja a ka­lapját, izeg-mozog. Belvárosi ke­reskedő kinézésű. Már jön is. Mél­tóságteljesen ülök. — Kérem szépen ... — kezdi. — Egy szót se szóljon! Majd én megmondom, miért jött ide. Ül sápadtan. Megfogom a kezét. Remeg. Nézek a szemébe, pislog. Közben lázasan gondolkozom, csakugyan, miért jöhetett ez ide? Ép ésszel csak háromra lehet gondolni: nőügy, kivándorlás vagy személyi villongás a munkahelyen Legvalószínűbb a kivándorlás. A professzor módszerével, gyerünk! — Maga egy nagy út előtt áll... Szeme se rebben. Baj van, mel­léfogtam. Nem kivándorlás. De nem azért végeztem már egy sze­mesztert, hogy ki ne tudjam vág­ni magam: — ... egy nagy válaszút előtt... Aha! Pedzi már! Lépésről lé­pésre közelítem meg a kortársi fúrás fogalmát, amire egyébként mindjárt gondolhattam volna, és kimondom diadalmasan: — Magát egy rosszindulatú kol­léga a kétségbeesésbe kergeti és most azt szeretné tudni, mi lesz a vége, mit csináljon. Az emberem tátog: — Nahát! Hogy tetszett kitalál­ni? ... És ettől kezdve mondhatok ne­ki bármit. Negyedóra múlva új címmel ro­bogok Budára, ott dolgozik a Mi­­kó utcában a lányok szakértője. Csinos, szőke asszony, elegáns la­kásban, telefon is van, azon aján­lottak. A fogadtatás kitűnő, egye­nesen megkérdezhetem, hogyan osztályozzuk a lányokat jósláskor? Végignéz bírálóan. — Volt, van és lesz — mondja röviden. — Nem értem. — Ez a három típus. Hogy a leányzó melyikbe tartozik, azon­nal rájön, ha mélyen a szemébe néz és azt mondja búgó hangon: „Egy férfit látok az életében”. Ha felcsillan a szeme, akkor lesz. Ér­dekli, hogy mikor és milyen. Könnyű eset. Ha mélabússá válik, akkor volt. Meg kell mondani a húszasért ünnepélyes módon, hogy visszajön és mikor, hogyan, merre, meddig. Végül, ha bocibombává változna a tekintete, akkor rám Ez pedig olyan állapot, amikor mindent mondhat neki. Érti? Hogyne értettem volna.­ ­ Végzett jósként jöttem le a Vérmezőre, ezennel át is adom tanulásom eredményét, főleg a bűvös „de” szócskát. A kedves ol­vasó nem buta ember, de azért nem ártana többet tanulnia. Van legalább egy nő az életében, leg­feljebb nem veszi észre. Pénzt kap, ez persze nem lesz elég, de sebaj, kap hamarosan többet is. Nemsokára küldenek önnek egy írást, de ne ijedjen meg, mert előbb-utóbb győz az igazság. Át­ment csalódáson, de egy igaz lé­lek gondol magára. Ami pedig az újévet illeti, az derűs lesz, de he­lyenként csapadékkal. Csomó do­log történik, amit ön várt, de lesz­nek váratlan események is. Lesz tejfel, de nem fenékig. Még ma este kicsordul a pohár, de így a fe­nekére lehet nézni. Gesztelyi Nagy Zoltán eljóslást NÉPSZABADSÁG --------------------------------------­ A magyar katolikus püspöki kar újévi szózata Az új év alkalmával a magyar katolikus püspöki kar szózattal fordult a hívekhez. A szózat há­lát mond azért, hogy nem zúdul­tak az országra a háború borzal­mai a múlt évben. „Mi is lett volna — olvashatjuk —, ha népünk békés termelő­­munkáját újra harcok akasztot­ták volna meg és ínség és pusztu­lás, betegségek és halál telepedtek volna hazánk mezőire, falvaira és városaira!“ A szózat többek közt hangsú­lyozza: „bízunk a népek békevá­gyában, mely mind erősebben és általánosabban" nyilvánul világ­szerte, szervezett mozgalmakban, spontán tüntetésekben és népek vezetőinek felhívásaiban". A katolikus püspöki kar újévi szózata végül azzal az óhajjal fe­jeződik be, hogy „jöjjön el a béke, az igazság és szeretet országa, ahol nyugodtan ülhet anyja ölé­ben a kisded, és nem kell féltenie az asszonynak hitvesét, a márká­nak jegyesét, a szülőknek gyer­mekévé. 1958. január 1, szerda NAPI KOMMENTÁRUNK: Szövetkezeti nyugdíjasok Fontos rendeletet hozott a mi­nap a Népköztársaság Elnöki Ta­nácsa a mezőgazdasági termelő­­szövetkezetek tagjainak kötelező kölcsönös nyugdíj biztosításáról. Ismét egy bizonyítéka a kor­mány, a társadalom gondoskodá­sának. Gondoskodás az öregekről, akik egész életüket munkában töltötték. Régebben cselédesked­­tek, kubikoltak, napszámoskod­­tak, vagy a saját kis gazdaságuk­ban éltek és most valamelyik tsz­­ben öregedtek meg. A rendelet — és a majd későb­ben megjelenő végrehajtási utasí­tás — részletesen leírja a nyug­díjjogosultság feltételeit. Tudjuk, hogy ez az intézkedés a mezőgaz­dasági dolgozóknak számban egyelőre nem nagy, de mégis je­lentős rétegét érinti. Éppen azt a rétegét, amely a múltban a leg­szegényebb, a legelhagyatottabb volt, most pedig kezdettől fogva következetes harcosa a termelő­szövetkezeti mozgalomnak. Válasz ez a rendelet a nap­jainkban mindinkább felvetődő megannyi paraszti kételyre is. Hányszor emlegetik egyéni gaz­dák: „Jó, jó most még csak meg­vagyunk, de mi lesz velünk, mire megöregszünk. Eltart-e majd a fiam vagy a lányom, ha már nem tudok gazdálkodni és mek­kora kenyér jut öreg napjaink­ra?” Íme, az állam válaszolt. A termelőszövetkezetekben biztos megélhetés és jövő vár a paraszt­­emberekre, még öregségük idejé­re is. Ezer és ezer munkában meg­öregedett parasztember gondját enyhíti most ez a törvényerejű rendelet. Eddig az egyes termelő­­szövetkezetek a saját belátásuk szerint gondoskodtak (vagy nem gondoskodtak) öreg tagjaikról, és most ennek a feladatnak egy ré­szét az állam vállalja magára. Vállalja, mert meg kívánja szün­tetni a szövetkezeti öregek lét­bizonytalanságát. És ezért még pénzt is áldoz, hogy apáink, nagyapáink megbecsülése ne csak szavakban, hanem anyagi támo­gatásban is megnyilvánuljon. De vajon megold-e minden gondot a tsz-ek öregeinek a köte­lező nyugdíjbiztosítás? Nyilván­való, hogy nem. Ez az anyagi juttatás csak a megélhetésüket könnyíti meg, de nem pótolhat semmiféle gyermeki vagy közös­ségi szeretetet. Érdemes hát ismé­telten szólni a megöregedett me­zőgazdasági munkások családjai­hoz, a termelőszövetkezetek veze­tőihez és munkaképes tagjaihoz.­­Az ő emberi, erkölcsi kötelessé­­gü­k, hogy széppé, megelégedetté tegyék az öregek életét. Azok életét, akik felnevelték őket, akik oly sokat fáradoztak érte, hogy legyenek hazánkban termelőszö­vetkezetek. A kormányzat ezzel a rendelet­tel — az anyagi juttatáson kívül — ezt a szerető gondoskodást is hangsúlyozni akarja. De nem tudja leveinni az öregekkel való törődés minden gondját a csalá­dok, a szövetkezeti közösségek vállairól. Ez továbbra is az ő em­beri kötelességük , aminek tel­jesítéséhez segítséget nyújt a kor­mány. Lehet, hogy némelyek lekicsiny­lően fogadják a nyugdíj­rendele­­tet Számukra — emlékeztetőül — idézzük fel­­a Horthy-M­agyaror­szág kiöregedett parasztemberei­nek a sorsát, a hárommillió kol­dus országát, ahol még a fiatalok is nehezen éltek, ha nem volt semmijük, csak kubikoltak vagy napszámba jártak. Hát még az öregek! A család is gyengén tu­dott gondoskodni róluk, az állam pedig éppenséggel sehogy sem törődött velük. Kinek fájt akkori­ban egy megöregedett, megrok­kant földmunkás sorsa?! De miért is törődtek volna a szolgabírók, a földesurak, a nagygazdák hajdani cselédeikkel vagy a megöregedett parasztemberekkel, ha már semmi „hasznukat" nem vették, ha már nem tudtak dolgozni? Hát ezt az átkos szemléletet akarjuk megszüntetni, ha nem is egy csapásra, de lassanként, né­hány év alatt. Hogy nemcsak akkor ember az ember, amikor szánt, vet, arat, kapál, hanem akkor is, amikor már kidőlt a munkából... A m­i világunk emberséges, em­bereket becsülő világ, és azt alkar­juk, hogy ebből a szocialista em­berségből fiatalnak és öregnek egyaránt jusson.

Next