Népszabadság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-01-01 / 1. szám
2 Kádár János elvtárs nyilatkozata a Zludé Právo szerkesztőségének A Rudé Právo szerkesztősége kérdéseket intézett Kádár János elvtárshoz, a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány elnökéhez, az MSZMP Központi Bizottsága első titkárához. A kérdéseket és a válaszokat alább közöljük: — Hogyan fogadta a magyar nép és a magyar munkásosztály a szocialista országok kommunista és munkáspártjainak 1957. november 14 —16-i moszkvai értekezletén elhangzott nyilatkozatot?— A magyar kommunisták a közelmúltban rendkívül súlyos harcot vívtak a népi demokratikus rendszer védelmében, s e harc tartalmi részeként a szocializmus, a béke, valamint a szocialista országok testvéri egysége megvédéséért. A szocialista országok kommunista és munkáspártjainak moszkvai értekezlete és az értekezleten elfogadott nyilatkozat hitvallás a szocializmus, a béke és a szocialista országok egysége mellett és kifejezi közös harcunk elvi programját. Ezért a magyar kommunisták egységes helyesléssel fogadták e nyilatkozatot, s készek dolgozni és harcolni a nyilatkozat célkitűzéseiért. Mindez jól kifejezésre jutott Központi Bizottságunk ülésének, pártaktíváink, nyilvános pártnapjaink lelkes hangulatában és egységes helyeslésében. Ami magát a magyar dolgozó népet illeti, nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy túlnyomó többsége szilárdan a szocializmus, a béke frontján áll és kellően ismeri a szocialista országok egységének értékét és forrón kívánja annak még további erősödését. A magyar munkások, parasztok és az öntudatos értelmiségi dolgozók — ellenségeink minden hazugsága ellenére — legjobbjaink élete és kiontott vére öntudatos feláldozásával, alkotó tettekkel bebizonyították ezt az ellenforradalmi támadás, a forradalmi ellentámadás, a népi demokratikus rendszer konszolidálásáért folytatott harc kemény időszakában. Az öntudatos magyar dolgozók, a munkásosztály és annak forradalmi pártja vezetésével, 38 esztendeje küzdenek az ellenforradalmi és imperialista erőkkel szemben azokért a magasztos célokért, amelyeket a novemberi moszkvai tanácskozásokról kiadott nyilatkozat és békekiáltvány oly jól kifejez, ezért a magyar nép egész szívvel és lélekkel helyesli e nyilatkozatokat. — Mi a nézete országaink és pártjaink együttműködésének további távlatairól? — A Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság országai, népei és forradalmi munkáspártjai közötti testvéri jóviszony az utóbbi időszakban jelentős mértékben erősödött. Ebben nagy szerepet játszott az a tény, hogy az ellenforradalmi támadás időszakában az egész magyar nép látta: a csehszlovák elvtársaik, vezetők és egyszerű dolgozók egy emberiként mozdultak meg és siettek segítségével minden elképzelhető formában a bajbajutott magyar népnek. Pártunk és népünk mindezért hálás csehszlovák elvtársainknak és az egész csehszlovák dolgozó népnek. Mi azonos célokért küzdünk, közösek barátaink, s azonos ellenséggel állunk szemben. Küzdünk a szocializmus eszméjét kompromittáló, korlátolt dogmatikusok és a szocializmus ügyét eláruló revizionisták ellen. Harcolunk a burzsoá reakció, az imperialista agresszió és veszedelmes, népcsaló nézeteik — a nacionalizmus és a sovinizmus ellen. Közös a szomszédunk, legjobb, legdrágább közös barátunk, a Szovjetunió. Eszméink, céljaink és érdekeinnk azonossága felhőtlenné tette barátságunkat és semmi kétség, hogy az a jövőben népeink javára mind erősebb és erősebb lesz. Felhasználom az alkalmat, hogy boldog új esztendőt és új sikereket kívánjak, a Rudé Právo útján a testvéri Csehszlovák Köztársaság népeinek. Külön hálámat fejezem ki Novotny és Siroky elvtársaknak, a párt- és állami funkcionáriusoknak, az egyszerű csehszlovák dolgozóknak azért a baráti fogadtatásért, amelyben útjukon mindenütt részesítették az elmúlt hónapokban a Csehszlovákiában járt magyar küldöttségeket. A szilveszteri vidám tolongásban a szegedi Széchenyi téren évről évre megjelenik egy öreg planétás. — Akarja-e tudni a jövendőt? — szólongatja rekedten az arra siető párokat, s a kis fehér egér már szalad, kihúzza dobozából a megfelelő cédulát. Két forint az egész, az ifjú párocska mohón olvassa, először a fiúét: „ön a tettek embere” — ez áll a sárga lapocskán — „viszont igen nagy baj, hogy a dolgait elhanyagolja és lustán csinálja. Emberelje meg magát!” (Látod, Laci!) „Nőügyek nem érdeklik, de egy bizonyos kedves személy nagyon is le tudja kötni. Feltűnően művelt ember, ha műveltségét nem is az iskolában szerezte, hanem az életből leste el. Ennek ellenére csinál még ostobaságokat. Hamarosan kap egy írást, de ez ne aggassza, az igazság előbb-utóbb győzni fog.” A cédulát 20 esztendeje nyomtatták, de még mindig akadnak akik izgatottan olvassák. Szövegét német eredetiből a „Professzor” készítette. Mint minden szakmának, a jóslásnak is vannak kisiparosai és „nagy menői”. A „Professzornak” a harmincas években nagyüzeme volt a Ligetben. Sátra előtt tolongtak az emberek, egy rumlis vasárnapon megkeresett kétezer pengőt, pedig akkor kétezernégyszázért egy Opel-kocsit vehetett. Háromszáz pengő volt a helypénze egy évre. Ő kilencvenhatféle szöveget sokszorosíttatott magának. Megkerestem a professzort. Szerény kis erzsébetvárosi lakásán a polgári foglalkozás védett biztonságából mondja: — Hogy miért kellett kilencvenhat? Mert nagyzolni akartam. Végeredményben egy szöveg is szegtenná. Az emberek csak azt akarják hogy legyen benne valami megnő, ami rájuk vonatkozik. Egyébként jót akarnak hallani magukról, ezért fizetnek. Hosszú pályája során sohasem kapott reklamációt. Négy nyelven beszél, tanult lélektant, s az évtizedes folytonos gyóntatás kifejlesztette gyakorlati emberismeretét. — Mert nehogy azt higgye, hogy én jósoltam! A páciensek szépen, rendre mindent elmondtak magukról, közben szentül hitték, hogy én találtam ki mindent. — Mi volt a trükkje? — A slágvort. Minden jósnak ez a fogása. Mindjárt az első szó legyen meghökkentő. Nem baj, ha nem is igaz. Az ügyes ember kivágja magát. Aki hozzánk jön, amúgy is tele van bizonytalansággal. Néhánynak még hizeleg is a dolog. Telitalálat is van, ha a slágvort stimmel. Akkor a páciens felugrik, ellátja a száját és azt hebegi: „Honnan tetszik tudni?’’ ’ Még egy kicsit tanultam, aztán elindultam mai jósokat keresni, Pesten. Nem volt könnyű, csupa elmosódott nyomra bukkantam. Végül is egy igazi jósnőhöz utasítanak Kispestre, a Deák Ferenc utcába. Félóra múlva jelentkezem is a megadott címen. Az évvégi forgalom óriási. Végre bejutok. Kövér asszony nézi a bekecsemet: — Ön nem vidéki. — Viszont hideg van — mosolygok. A bizalmatlanság oszlik. Megpróbálja a slágvortot. Megfogja a kezemet, közel hajol és súgja: — Három gyermeke van és elhanyagolja őket, a feleségével állandóan veszekszik... Nem engedem elmondani neki a „de”-t. Valami furcsa ellenállás kergeti a fejembe a vért. Boszszant, hogy ráhibázott a hármas számra. — Sajnálom — hazudom ridegen —, csak két gyermekem van. Imádom őket és a legteljesebb harmóniában élek a feleségemmel. Észreveszi, hogy ugratom. Feláll és az ajtóra mutat: — Maga újságíró. Rajtam akar szórakozni? Menjen! A nagy szélhámosok lelki nyugalmával mondom: — Nem, szakmabeli vagyok. Kár haragudnia a tréfáért, csak meg akartam mutatni, hogy értek a dologhoz. Debrecenben dolgozom és az emberek annyi újat kérdeznek, Pesten járnak, fényesednek. Én is tanulni szeretnék magától. Tíz másodpercnyi feszült csend. Végül helyet mutat az üveggömbje mögött: — Üljön a helyemre. Maga foglalkozik a következővel. Én majd figyelem a szomszéd szobából. Férfi, idős, sose láttam. Majd aztán beszélünk a dologról. Az ajtó nézőkéjén megmutatja emberemet. Ötvenöt körüli elegáns, pocakos, szorongatja a kalapját, izeg-mozog. Belvárosi kereskedő kinézésű. Már jön is. Méltóságteljesen ülök. — Kérem szépen ... — kezdi. — Egy szót se szóljon! Majd én megmondom, miért jött ide. Ül sápadtan. Megfogom a kezét. Remeg. Nézek a szemébe, pislog. Közben lázasan gondolkozom, csakugyan, miért jöhetett ez ide? Ép ésszel csak háromra lehet gondolni: nőügy, kivándorlás vagy személyi villongás a munkahelyen Legvalószínűbb a kivándorlás. A professzor módszerével, gyerünk! — Maga egy nagy út előtt áll... Szeme se rebben. Baj van, melléfogtam. Nem kivándorlás. De nem azért végeztem már egy szemesztert, hogy ki ne tudjam vágni magam: — ... egy nagy válaszút előtt... Aha! Pedzi már! Lépésről lépésre közelítem meg a kortársi fúrás fogalmát, amire egyébként mindjárt gondolhattam volna, és kimondom diadalmasan: — Magát egy rosszindulatú kolléga a kétségbeesésbe kergeti és most azt szeretné tudni, mi lesz a vége, mit csináljon. Az emberem tátog: — Nahát! Hogy tetszett kitalálni? ... És ettől kezdve mondhatok neki bármit. Negyedóra múlva új címmel robogok Budára, ott dolgozik a Mikó utcában a lányok szakértője. Csinos, szőke asszony, elegáns lakásban, telefon is van, azon ajánlottak. A fogadtatás kitűnő, egyenesen megkérdezhetem, hogyan osztályozzuk a lányokat jósláskor? Végignéz bírálóan. — Volt, van és lesz — mondja röviden. — Nem értem. — Ez a három típus. Hogy a leányzó melyikbe tartozik, azonnal rájön, ha mélyen a szemébe néz és azt mondja búgó hangon: „Egy férfit látok az életében”. Ha felcsillan a szeme, akkor lesz. Érdekli, hogy mikor és milyen. Könnyű eset. Ha mélabússá válik, akkor volt. Meg kell mondani a húszasért ünnepélyes módon, hogy visszajön és mikor, hogyan, merre, meddig. Végül, ha bocibombává változna a tekintete, akkor rám Ez pedig olyan állapot, amikor mindent mondhat neki. Érti? Hogyne értettem volna. Végzett jósként jöttem le a Vérmezőre, ezennel át is adom tanulásom eredményét, főleg a bűvös „de” szócskát. A kedves olvasó nem buta ember, de azért nem ártana többet tanulnia. Van legalább egy nő az életében, legfeljebb nem veszi észre. Pénzt kap, ez persze nem lesz elég, de sebaj, kap hamarosan többet is. Nemsokára küldenek önnek egy írást, de ne ijedjen meg, mert előbb-utóbb győz az igazság. Átment csalódáson, de egy igaz lélek gondol magára. Ami pedig az újévet illeti, az derűs lesz, de helyenként csapadékkal. Csomó dolog történik, amit ön várt, de lesznek váratlan események is. Lesz tejfel, de nem fenékig. Még ma este kicsordul a pohár, de így a fenekére lehet nézni. Gesztelyi Nagy Zoltán eljóslást NÉPSZABADSÁG -------------------------------------- A magyar katolikus püspöki kar újévi szózata Az új év alkalmával a magyar katolikus püspöki kar szózattal fordult a hívekhez. A szózat hálát mond azért, hogy nem zúdultak az országra a háború borzalmai a múlt évben. „Mi is lett volna — olvashatjuk —, ha népünk békés termelőmunkáját újra harcok akasztották volna meg és ínség és pusztulás, betegségek és halál telepedtek volna hazánk mezőire, falvaira és városaira!“ A szózat többek közt hangsúlyozza: „bízunk a népek békevágyában, mely mind erősebben és általánosabban" nyilvánul világszerte, szervezett mozgalmakban, spontán tüntetésekben és népek vezetőinek felhívásaiban". A katolikus püspöki kar újévi szózata végül azzal az óhajjal fejeződik be, hogy „jöjjön el a béke, az igazság és szeretet országa, ahol nyugodtan ülhet anyja ölében a kisded, és nem kell féltenie az asszonynak hitvesét, a márkának jegyesét, a szülőknek gyermekévé. 1958. január 1, szerda NAPI KOMMENTÁRUNK: Szövetkezeti nyugdíjasok Fontos rendeletet hozott a minap a Népköztársaság Elnöki Tanácsa a mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjainak kötelező kölcsönös nyugdíj biztosításáról. Ismét egy bizonyítéka a kormány, a társadalom gondoskodásának. Gondoskodás az öregekről, akik egész életüket munkában töltötték. Régebben cselédeskedtek, kubikoltak, napszámoskodtak, vagy a saját kis gazdaságukban éltek és most valamelyik tszben öregedtek meg. A rendelet — és a majd későbben megjelenő végrehajtási utasítás — részletesen leírja a nyugdíjjogosultság feltételeit. Tudjuk, hogy ez az intézkedés a mezőgazdasági dolgozóknak számban egyelőre nem nagy, de mégis jelentős rétegét érinti. Éppen azt a rétegét, amely a múltban a legszegényebb, a legelhagyatottabb volt, most pedig kezdettől fogva következetes harcosa a termelőszövetkezeti mozgalomnak. Válasz ez a rendelet a napjainkban mindinkább felvetődő megannyi paraszti kételyre is. Hányszor emlegetik egyéni gazdák: „Jó, jó most még csak megvagyunk, de mi lesz velünk, mire megöregszünk. Eltart-e majd a fiam vagy a lányom, ha már nem tudok gazdálkodni és mekkora kenyér jut öreg napjainkra?” Íme, az állam válaszolt. A termelőszövetkezetekben biztos megélhetés és jövő vár a parasztemberekre, még öregségük idejére is. Ezer és ezer munkában megöregedett parasztember gondját enyhíti most ez a törvényerejű rendelet. Eddig az egyes termelőszövetkezetek a saját belátásuk szerint gondoskodtak (vagy nem gondoskodtak) öreg tagjaikról, és most ennek a feladatnak egy részét az állam vállalja magára. Vállalja, mert meg kívánja szüntetni a szövetkezeti öregek létbizonytalanságát. És ezért még pénzt is áldoz, hogy apáink, nagyapáink megbecsülése ne csak szavakban, hanem anyagi támogatásban is megnyilvánuljon. De vajon megold-e minden gondot a tsz-ek öregeinek a kötelező nyugdíjbiztosítás? Nyilvánvaló, hogy nem. Ez az anyagi juttatás csak a megélhetésüket könnyíti meg, de nem pótolhat semmiféle gyermeki vagy közösségi szeretetet. Érdemes hát ismételten szólni a megöregedett mezőgazdasági munkások családjaihoz, a termelőszövetkezetek vezetőihez és munkaképes tagjaihoz.Az ő emberi, erkölcsi kötelességük, hogy széppé, megelégedetté tegyék az öregek életét. Azok életét, akik felnevelték őket, akik oly sokat fáradoztak érte, hogy legyenek hazánkban termelőszövetkezetek. A kormányzat ezzel a rendelettel — az anyagi juttatáson kívül — ezt a szerető gondoskodást is hangsúlyozni akarja. De nem tudja leveinni az öregekkel való törődés minden gondját a családok, a szövetkezeti közösségek vállairól. Ez továbbra is az ő emberi kötelességük , aminek teljesítéséhez segítséget nyújt a kormány. Lehet, hogy némelyek lekicsinylően fogadják a nyugdíjrendeletet Számukra — emlékeztetőül — idézzük fela Horthy-Magyarország kiöregedett parasztembereinek a sorsát, a hárommillió koldus országát, ahol még a fiatalok is nehezen éltek, ha nem volt semmijük, csak kubikoltak vagy napszámba jártak. Hát még az öregek! A család is gyengén tudott gondoskodni róluk, az állam pedig éppenséggel sehogy sem törődött velük. Kinek fájt akkoriban egy megöregedett, megrokkant földmunkás sorsa?! De miért is törődtek volna a szolgabírók, a földesurak, a nagygazdák hajdani cselédeikkel vagy a megöregedett parasztemberekkel, ha már semmi „hasznukat" nem vették, ha már nem tudtak dolgozni? Hát ezt az átkos szemléletet akarjuk megszüntetni, ha nem is egy csapásra, de lassanként, néhány év alatt. Hogy nemcsak akkor ember az ember, amikor szánt, vet, arat, kapál, hanem akkor is, amikor már kidőlt a munkából... A mi világunk emberséges, embereket becsülő világ, és azt alkarjuk, hogy ebből a szocialista emberségből fiatalnak és öregnek egyaránt jusson.