Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1958-05-01 / 103. szám
2 A Népszabadság pályázata az államosítás tizedik évfordulójára A pályázat eredménye A Népszabadság szerkesztősége pályázatot hirdetett az 1948 márciusi államosítások élményanyagának feldolgozására. Feltételünk az volt, hogy pályázatunk részvevői riport vagy elbeszélés formájában 4—12 ritkán gépelt oldalterjedelemben írják meg élményeiket. A kéziratok beküldésének határideje 1958. április 4-e volt. A pályázat díjazását 5000, 3000, illetve 2000 forintban jelöltük meg. A lap szerkesztő bizottsága elbírálta a beérkezett pályamunkákat és úgy határozott, hogy nem adja ki az első díjat, viszont 22 pályázat részesül második, illetve harmadik díjban. A pályázat eredménye a következő: II. díjat (3000 forint) nyert: Tamási László (Budapest, XII., Márvány u. 27.) A villanyszerelő és az üveges őrsége című elbeszélése. Megjelent 1958. március 20-án II. díjat (3000 forint) nyert: Kovács Sándor (Pesterzsébeti Kötöttárugyár) „Kajakból” az igazgatói székbe című elbeszélése Megjelent 1958. február 23-án. III. díjat (2000 forint) nyert: Balla Ferenc (Budapest, I., Logodi u. 65.) Édesebb lesz a cukor című írása. Megjelent 1958. március 13-án. III. díjat (2000 forint) nyert: G. Nagy János (Debrecen, Apponyi u. 37.) Menetközben című elbeszélése. Megjelent 1958. március 23-án. Ezeken kívül dicséretben részesítette a szerkesztő bizottság a következő pályaműveket: Szalontai Lajos (Dózsa György út 84.) Két történet egy tőkésről: Kovács Ferenc (Baja, Deák Ferenc utca 1.) Hosszú volt az út, Kerekes T. Iván (Budapest, V., Zrínyi utca 5.) Miénk a gyár, Solt Jenő (Budapest, IX., Gyáli út 21.) A gyárkaput becsukták és Fülöp József (Zalaegerszeg, Temető u. 21.) Ünnep a mi utcánkban című pályaműveket, az államosítás utáni 10 esztendőről számoltak be, hogyan lett az egykor elhanyagolt tőkés üzemből korszerű, minden szociális vívmánnyal felszerelt gyár. Büszkén számoltak be a munkavédelemről, a szép bölcsődékről, az új éttermekről, a nyári üdülésekről, az új munkáséletről Tíz év telt el. Jóformán semmi idő, amikor egy új társadalmat kell felépíteni, mégis fakó emlékké vált a tőkés világ. a fiatalság már csak úgy ízlelgeti ezeket a kifejezéseket: „munkanélküliség, kizsákmányolás” mintha nem is a mi közelmúltunkból, hanem a holdról származnának. 1956 október-novemberében egy pillanatra megrendült a föld a szocializmus alatt, a mélybe tűnt múlt élő valóságként jelent meg újra a színen. Erről is írt sok pályázónk, különösen a régi szervezett munkások s arról, hogy megtanulták a nagy leckét. Nemcsak a szerszámot, hanem a fegyvert is szorosan fogják ezentúl. Idézünk egyik díjat nyert pályázónk, Tamási László írásából: „Azóta tíz év telt el, nem tudom, hogyan dolgoznak, menynyire szeretik, mennyire érzik magukénak az üzemet a gyár munkásai. Azt tudom, hogy azon a nehéz éjszakán mi, a 20 éves villanyszerelő és a 22 éves üveges, magunkénak éreztük a gyárat és úgy bíztuk az üzemi bizottság elnökére, mint a saját tulajdonunkat. Tíz év alatt, valahányszor arra jártam és valahányszor kezembe került az a kis papír, mindannyiszor büszkeség tölt el, hogy a párt engem bízott meg a magyar dolgozó nép nevében a Szalai István Rt. gyártelepének államosításával és átadásával a munkásosztály megbízottjának.” Nemcsak Tamási László, az azóta férfivá serdült ifjúmunkás, hanem az egész munkásosztály, a dolgozó nép büszkén emlékezik erre a napra, amelyet annyi harc, s a nép legjobb fiainak annyi hősi vére hullatása előzte meg. Kommunistákra gondolnak és emlékeznek, akiknek áldozatos küzdelme gyümölcsözött ezen a tíz év előtti márciusi napon. A munkások tudásából, munkájából épült gyárak a népé lettek. Ismét lezárult egy politikai irodalmi pályázat Százak és százak ragadtak ceruzát, tollat vagy diktálták írógépbe emlékeiket. Tíz éve eldőlt a nagy per: 1948-ban a kommunista párt harcának eredményeként államosították a gyárakat. A munkásosztály birtokába vette üzemeit, gépeit. Érdekes megemlíteni, hogy a pályaművek szinte mindegyikében drámai feszítettségű az a pillanat, amikor megjelent azon a márciusi napon a párt és az állam küldötte, az egyszerű munkás vagy a proletariátushoz hű értelmiségi és hangos vita közepette vagy gyűlölettel teli csendben átvette a gyárat. Érthető ennek a pillanatnak a sokoldalú és drámai ábrázolása, hiszen ekkor zárult le egy történelmi korszak Magyarországon. A munkások megbízottja, udvariasan vagy kevésbé udvariasan kipenderítette egyszer és mindenkorra a munkásnyúzót és annak gyűlölt neve helyébe felkerült a gyár homlokzatára a vörös csillag. A pályázatok szerzői a dolgozó nép minden rétegét képviselik. Munkások, parasztok, művezetők, munkásból lett főmérnök, belügyi őrnagy, minisztériumi főtisztviselők stb. Személyükben is jelképezik a proletárdiktatúra kibontakozását, győzelmét. Sokan írtak a régi proletárélet szenvedésekkel telített évtizedeiről, amelyek megelőzték a munkásosztály e nagyszerű győzelmét. Megírták, hogyan éltek emberhez méltatlanul, a munkanélküliség állandó rémétől fenyegetve, de mindig bízva, hogy a keleten született szabadság egyszer hozzánk is elérkezik. Sokan — különösen a fiatal nemzedék — népszabadság 1058. május 1. csütörtök DOBOZY IMRE: Oázis, üvegtetővel A karcagi határban, avagy harminc éve, felfakadt a melegvízű forrás. Móricz Zsigmond is megnézte a bereki gőzölgő vizet, a lábát is megáztatta benne, és elábrándozott, hogy mi mindent lehetne csinálni a sivár pusztaságon ezzel a kifogyhatatlan, forró, ingyen szerencsével. Lehetett volna, de mégse lehetett. A paraszt kicsi volt hozzá, hogy csinálhasson valamit. Az állam pedig akkor csak pénzért ment a paraszthoz, pénzzel soha. Senki se tudta kiszámolni, hogy harminc esztendő alatt hány millió hektoliter hévíz. S vele menynyi érték folyt el a semmibe. De már ezt nem is számolják. Azt számolják immár, hogy a bereki melegforrás hány milliót fog hozni a karcagi parasztnak. Mert a forrás mellett megépítettek egy óriási üvegházat, egy vasból és üvegből csinált kis primőr várost, ahonnan vonaton, teherautón, repülőgépen küldözik szanaszét a nagyvilágba a karcagi puszta legújabb termékeit: télen salátát, virágot, kora tavasszal paradicsomot, zöldpaprikát a valutáért. Szinte nem is kertészet ez itt. Inkább bűvészmutatvány. Mert jó földön, folyóvíz mellett, apáról fiúra szállt tudománnyal, lehet kertészkedni. De ezen a fátlan, száraz, lomha síkságon, ahol — tulajdon fülemmel hallottam — ezer hold birkalegelőt ma is hajlandó általadni az egyik szövetkezet a másiknak, csak úgy, prezentbe... hát ki gondolta volna? Felfogadott a Béke elnöke, Dobrai József, egy kertészt. Kelemennek hívják ezt a kertészt, kicsi ember, nyakába simuló, nagy művészhaja és ábrándos szeme van, s megmondták neki, hogy ha érti a dolgát és produkál, jó élete lesz, de ha elfuserálja a kertészkedést, mehet. Hát aztán Kelemen elkezdett produkálni. Én már láttam egynéhány üvegházat, szépet is, de ehhez foghatót soha, sehol. Pestről is érdemes kirándulni ide a Berekbe, megbámulni a Béke üvegházait! Egy akvárium se lehet ilyen csillogóan tiszta, egy párizsi midinett sem ennyire jól ápolt... A szürkére mázolt, vascsövekben szüntelenül cirkulál az 55 fokos melegvíz, a ragyogó üvegtetőn által zuhog be a napfény, és száz meg száz négyzetméteren, dúsan, bokrosan, terméstől terhesen virul az élő paradicsom, a húsos zöldpaprika. És sehol egy gyufaszál, egy cigarettacsutka, egy elhajított papírszelet, egy szalmaszál. Mondom is Kelemennek, hogy még egy ilyen üvegház nincs az országban. Iparkodunk, kérem — feleli és hátrasimítja művészhaját. — Kérem, én még a bankettet is otthagytam az üvegházért... — Aztán büszkén hozzáteszi: Meg is mentettük az üvegházat. Az elnökre sandít, er°eraaaremek eszű, akaratos, nagyon meszszire néző emberre és így folytatja: — Igen, megmentettük, mert nem én voltam itt egyedül: az elnök is kiszaladt, a szerelő is. Otthagytuk a zárszámadási vacsorát. Húszfokos hideg volt, és mi bőrig vizesen dolgoztunk hajnalig ... de megérte. — Megérte — bólint rá az elnök, és a két ember összenéz, kicsit hamisan, mintha azt mondanák: hát ha még ez a jóember sejtené, hogy mennyire megérte! Azonban a jóember igenis sejti. — Hát igazán megérte? — kérdem tőlük, kicsit hitetlenül, mert most ki kell ugratni a nyulat a bokorból, mert ha csak úgy simán kérdezem, hogy mennyi pénzt keresnek ezen a csodálatos oázison, akkor számolni kezdenek, összeadnak és levonnak, abból az ősi paraszti bölcsességből kiindulva, hogy csak a bolond dicsekszik ... Hát egy kicsit kételkedni kell. — Micsoda? Hogy megérte-e? — mondja Dobrai, és megmerevíti a nyakát. — Mondok én magának valamit, elvtárs. Ez a rengeteg üvegház másfélmillióba került. Félmilliót magára vállalt az állam, nekünk egymilliót kell letörlesztenünk. Nohát, mit gondol? — mennyi idő alatt veszünk be egymilliót? Snlí nőni az a millió- Temérouiv JJesznek munka, bölcsesség, ügyesség kell ahhoz. És idő, idő! Hány év? Kettő, három? Több? Végre is mondok nekik öt évet. Erre aztán összecsapják a tenyerüket és nevetnek diadalmasan: öt év! — na hiszen! — Hát? — Meglesz a millió... az idei szezonban. — Lehetetlen. — De bizony! És számlálják sorba, hogy miből mennyit vesznek be, és csakugyan meglesz a millió, mert a mezőkön még hűvös szél kergeti a port, de itt az üvegtető alatt mázsaszám érik a drága primőr és a karcagi paraszt Bratislavába, Prágába küldözi a salátát, Brüsszelbe a paradicsomot, paprikát — mintha világéletében egyebet se csinált volna. Pedig hát pár éve korai tavaszidőben nem is látott érett paradicsomot, nemhogy exportált volna. A búzához, kukoricához, legeltetéshez szokott paraszt pedig egy-kettő kitanulja a melegházi primőrtermesztést. — Hát akkor... Kelemen bevált? Az elnök — rendesen általugrik egy gondolatot, olyan türelmetlen az esze — szemmel odavág a kerten túlra, egy takaros házra. — Ott lakik a kertészünk. Kétszobás, fürdőszobás új házban. Hát igen ... Később a kocsmából, egy pohár sör mellől, az üvegházakon túli földekre mutogatva, így rajzolják fel a változó puszta képét: — Oda gyümölcsöst telepítettünk. Amoda szőlőt. Nem volt itt szőlő soha ... de már van. És még több lesz. Saját termésű bort fogunk inni, és tágítjuk a kertet, még két üvegházat építünk, és szivattyúházat is. Egypár év múlva érdemes lesz körülnézni nálunk. Már mégis nagyon érdemes. ledr mál 15 Lát az ember valamit, amit aztán nem lehet kiverni a fejébő. Hogy a nemrég elhagyatott, konok, inkább pásztorkodó mint földművelő nagykun paraszt a vállalkozás, a tudás, a modern termelés, a jólét mily magas csúcsaira tud felkapaszkodni! — és nem kell hozzá semmi más, csak szocializmus. 10. A. p€tikíínyok mí»ht»ktilh€»k 1944 nyarán Hitler tombolva követeli, hogy „Magyarország minden erejét a végső győzelem szolgálatába állítsa”! Azok a „derék” államférfiak és gazdasági vezérek, akiknek ez a harsány követelés elsősorban szól, feldörmögnek: hát nem megteszünk-e mindent? A vezérkari főnök vállat rándít: „De kérem, Magyarország 1944-es hadikiadásai már 17 és egynegyed milliárd aranypengőre rúgnak, ez két és félszerese a háború első évében hozott katonai áldozatnak!” Reményi-Schneller pénzügyminiszter széttárja a karját: „De kérem, Németország adósságait immár nehéz milliárdokban számoljuk!” Jurcsek Béla, Horthy hírhedt közellátásügyi minisztere is méltatlankodik: „De kérem, Magyarországon a napi kenyérfejadag 15 dea, viszont Németországban 30 deka, és én csak tudom, hogy a németek még az "Atlanti falu tövében is — magyar kenyeret esznek!” S a jó uraknak — sajnos — igazuk van ... Ugyanezt mondják mind a magyar gyáriparosok és a német hadigazdasággal kapcsolatban álló nagytőkések és szintén teljes joggal. Elvégre az égvilágon mindent megtesznek Hitler győzelme érdekében! Arról, hogy a magyar nagytőkések milyen odaadással támogatták Hitlert, érdekes adatokat közöl dr. Knob Sándor, a Magyar Gyárosok Országos Szövetségének akkori elnöke, aki most megérdemelt börtönbüntetését tölti. (Az ellenforradalom idején ugyanis újra megjött az étvágya ...) Knoch, aki akkoriban kulcspozíciót töltött be (évi 120 000 pengő hivatalos fizetést kapott), nagyon jól ismeri a viszonyokat. Most oldott nyelvvel felelget kérdéseinkre. Elmondja például, hogy a németek a háború utolsó két évében egyedül az alumíniumiparból legalább negyvenmillió svájci frank értéket hurcoltak ki. — A németek egyre mohóbbak lettek — beszéli el Knobh Sándor. — Kérem, felkeresett engem és a GYOSZ vezetőségét két úr, Max Ilgner, az I. G. Farbenindustrie képviselője és dr. Karl Guth, a német gyárosok szövetségének elnöke. Tervet hoztak magukkal, hogy az egész magyar energiaipart német kézbe veszik. Ha ezt a tervet valóra váltják, a németek akkor bénítják meg a magyar ipari termelést, amikor akarják... Mi Horthy Miklóst azonnal értesítettük, de ő vállat vont és nem törődött az üggyel. A németek egyre mohóbbak lettek. Még szerencse, hogy az energiakirablási terv megvalósítására Hitlernek már nem maradt ideje. — Vajon a magyar gyárosok, nagytőkések, hadiszállítók nem tudták, hogy Hitler háborúja — veszett fejsze? — kérdezzük Knochtól. — Dehogynem! — feleli élénken. — Hiszen már 1943-ban megkezdődött a tőke új orientációja az angolszászok felé... — Vagyis a milliós vagyon kimentése? — Természetesen! — hagyja jóvá Knob. S elbeszéléséből kibontakozik a kép: hogyan menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról... S ha már hajóról van szó, ki mutathatna különb példát a menekülő patkányoknak, mint Horthy Miklós kormányzó? Igaz, ez idő tájt a népnek még a német győzelem bizonyosságáról szaval, de ugyanakkor fia, ifjabb Horthy Miklós segítségével három és fél millió aranypengő értékű ékszert és valutát csempész ki Svájcba és Dél-Amerikába — jobb időkre... (Később a nyilas hatalomátvétel elősegítése jutalmául Ribbentropp német külügyminiszter személyesen támogatja, hogy további egymillió pengő értékű aranyat lophasson ki magának Svájcba.) Horthy egyik fő gondja azonban a kenderesi birtok sorsa. Ez a birtok 1919-ben még csak 202 hold. 1944-ben viszont már csaknem 2000 hold! Szegényparasztok és kisbirtokosok lába alól húzta ki a folyton harácsoló Horthy. Amikor 1944 júliusában úgy érzi, hogy süllyed alatta a hajó, sürgősen szétiratja a birtokot és vitézi telkeit — az unokáira: az ifjabbik Horthy Pistára, aztán Horthy Nicolette-re és Horthy Zsófiára. Különfutárai sürgetik a kisújszállási telekkönyvi hivatalt, hogy az átírás gyorsan megtörténjék és főképp olcsón ... Horthy — a törvény felrúgásával — soha egy fillérnyi adót sem fizetett birtokai után, sőt, húszmillió pengős államköltségen csatornáztatta a kenderesi gazdaságot és ezúttal is az volt a fő törekvése, hogy a birtok az unokák tulajdonában is adómentes maradjon ... A magyar kapitalistáknak szintén van magukhoz való eszük. Mentik vagyonukat a süllyedő hajóról, legfeljebb az egyiknek így sikerül, a másiknak meg amúgy... Tolnai Simon, a Tolnai Világlapja és a Forrás Könyvkiadó milliomos, de zsugoriságáról híres tulajdonosa, hatmillió márka értékű drágakövet rejt sérvkötőjébe, de a németek ráakadnak a kincsre és hogy zavartalanul élvezhessék, Tolnait a másvilágra küldik. De nem mindenki jár pórul.