Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-01 / 103. szám

2 A Népszabadság pályázata az államosítás tizedik évfordulójára A pályázat eredménye A Népszabadság szerkesztősége pályázatot hirdetett az 1948 már­ciusi államosítások élményanya­gának feldolgozására. Feltételünk az volt, hogy pályázatunk részve­vői riport vagy elbeszélés formá­jában 4—12 ritkán gépelt oldalter­jedelemben írják meg élményei­ket. A kéziratok beküldésének ha­tárideje 1958. április 4-e volt. A pályázat díjazását 5000, 3000, illet­­ve 2000 forintban jelöltük meg. A lap szerkesztő bizottsága el­bírálta a beérkezett pályamunká­kat és úgy határozott, hogy nem adja ki az első díjat, viszont 2­2 pályázat részesül második, illetve harmadik díjban. A pályázat eredménye a követ­kező: II. díjat (3000 forint) nyert: Tamási László (Budapest, XII., Márvány u. 27.) A villanyszerelő és az üveges őrsége című elbeszélése. Megjelent 1958. március 20-án II. díjat (3000 forint) nyert: Kovács Sándor (Pesterzsébeti Kötöttárugyár) „Kajakból” az igazgatói székbe című elbeszélése Megjelent 1958. február 23-án. III. díjat (2000 forint) nyert: Balla Ferenc (Budapest, I., Lo­­godi u. 65.) Édesebb lesz a cukor című írása. Megjelent 1958. már­cius 13-án. III. díjat (2000 forint) nyert: G. Nagy János (Debrecen, Ap­­ponyi u. 37.) Menetközben című elbeszélése. Megjelent 1958. március 23-án. Ezeken kívül dicséretben részesítette a szerkesztő bizottság a következő pályaműveket: Szalontai Lajos (Dózsa György út 84.) Két történet egy tőkésről: Kovács Ferenc (Ba­ja, Deák Ferenc utca 1.) Hosszú volt az út, Kerekes T. Iván (Bu­dapest, V., Zrínyi utca 5.) Miénk a gyár, Solt Jenő (Budapest, IX., Gyáli út 21.) A gyárkaput becsuk­ták és Fülöp József (Zalaegerszeg, Temető u. 21.) Ünnep a mi ut­cánkban című pályaműveket, az államosítás utáni 10 esztendő­ről számoltak be, hogyan lett az egykor elhanyagolt tőkés üzemből korszerű, minden szociális vív­mánnyal felszerelt gyár. Büszkén számoltak be a munkavédelemről, a szép bölcsődékről, az új étter­mekről, a nyári üdülésekről, az új munkáséletről Tíz év telt el. Jóformán semmi idő, amikor egy új társadalmat kell felépíteni, mégis fakó emlék­ké vált a tőkés világ. a fiatalság már csak úgy ízlelgeti ezeket a ki­fejezéseket: „munkanélküliség, ki­­zsákmányolás” mintha nem is a mi közelmúltunkból, hanem a holdról származnának. 1956 október-novemberében egy pillanatra megrendült a föld a szocializmus alatt, a mélybe tűnt múlt élő valóságként jelent meg újra a színen. Erről is írt sok pá­lyázónk, különösen a régi szerve­zett munkások s arról, hogy meg­tanulták a nagy leckét. Nemcsak a szerszámot, hanem a fegyvert is szorosan fogják ezentúl. Idézünk egyik díjat nyert pá­lyázónk, Tamási László írá­sából: „Azóta tíz év telt el, nem tudom, hogyan dolgoznak, meny­nyire szeretik, mennyire érzik magukénak az üzemet a gyár munkásai. Azt tudom, hogy azon a nehéz éjszakán mi, a 20 éves villanyszerelő és a 22 éves üve­ges, magunkénak éreztük a gyá­rat és úgy bíztuk az üzemi bi­zottság elnökére, mint a saját tu­lajdonunkat. Tíz év alatt, vala­hányszor arra jártam és vala­hányszor kezembe került az a kis papír, mindannyiszor büszkeség tölt el, hogy a párt engem bízott meg a magyar dolgozó nép nevé­ben a Szalai István Rt. gyártele­pének államosításával és átadásá­val a munkásosztály megbízott­jának.” Nemcsak Tamási László, az azóta férfivá serdült ifjúmunkás, hanem az egész munkásosztály, a dolgozó nép büszkén emlékezik erre a napra, amelyet annyi harc, s a nép legjobb fiainak annyi hősi vére hullatása előzte meg. Kom­munistákra gondolnak és emlékez­nek, akiknek áldozatos küzdelme gyümölcsözött ezen a tíz év előtti márciusi napon. A munkások tu­dásából, munkájából épült gyárak a népé lettek. I­smét lezárult egy politikai irodalmi pályázat Százak és százak ragadtak ceruzát, tollat vagy diktálták írógépbe emlékei­ket. Tíz éve eldőlt a nagy per: 1948-ban a kommunista párt har­cának eredményeként államosítot­ták a gyárakat. A munkásosztály birtokába vette üzemeit, gépeit. Érdekes megemlíteni, hogy a pályaművek szinte mindegyiké­ben drámai feszítettségű az a pil­lanat, amikor megjelent azon a márciusi napon a párt és az állam küldötte, az egyszerű munkás vagy a proletariátushoz hű értel­miségi és hangos vita közepette vagy gyűlölettel teli csendben át­vette a gyárat. Érthető ennek a pillanatnak a sokoldalú és drá­mai ábrázolása, hiszen ekkor zá­rult le egy történelmi korszak Magyarországon. A munkások megbízottja, udvariasan vagy ke­vésbé udvariasan kipenderítette egyszer és mindenkorra a mun­­kásnyúzót és annak gyűlölt neve helyébe felkerült a gyár homlok­zatára a vörös csillag. A pályázatok szerzői a dolgozó nép minden rétegét képviselik. Munkások, parasztok, művezetők, munkásból lett főmérnök, belügyi őrnagy, minisztériumi főtisztvise­lők stb. Személyükben is jelképe­zik a proletárdiktatúra kibonta­kozását, győzelmét. Sokan írtak a régi proletárélet szenvedésekkel telített év­tizedeiről, amelyek megelőzték a munkásosztály e nagyszerű győ­zelmét. Megírták, hogyan éltek emberhez méltatlanul, a munka­nélküliség állandó rémétől fenye­getve, de mindig bízva, hogy a keleten született szabadság egy­szer hozzánk is elérkezik. Sokan — különösen a fiatal nemzedék — népszabadság 1058. május 1. csütörtök DOBOZY IMRE: Oázis, üvegtetővel A karcagi határban, a­vagy harminc éve, felfakadt a me­­legvízű forrás. Móricz Zsigmond is megnézte a bereki gőzölgő vizet, a lábát is megáztatta benne, és elábrándozott, hogy mi mindent lehetne csinálni a sivár pusztasá­gon ezzel a kifogyhatatlan, forró, ingyen szerencsével. Lehetett vol­na, de mégse lehetett. A paraszt kicsi volt hozzá, hogy csinálhas­son valamit. Az állam pedig ak­kor csak pénzért ment a paraszt­hoz, pénzzel soha. Senki se tudta kiszámolni, hogy harminc esztendő alatt hány mil­lió hektoliter hévíz. S vele meny­nyi érték folyt el a semmibe. De már ezt nem is számolják. Azt számolják immár, hogy a bereki melegforrás hány milliót fog hoz­ni a karcagi parasztnak. Mert a forrás mellett megépí­tettek egy óriási üvegházat, egy vasból és üvegből csinált kis pri­mőr­ várost, ahonnan vonaton, te­herautón, repülőgépen küldözik szanaszét a nagyvilágba a karcagi puszta legújabb termékeit: télen salátát, virágot, kora tavasszal pa­radicsomot, zöldpaprikát a valu­táért. Szinte nem is kertészet ez itt. Inkább bűvészmutatvány. Mert jó földön, folyóvíz mellett, apáról fiúra szállt tudománnyal, lehet kertészkedni. De ezen a fátlan, száraz, lomha síkságon, ahol — tulajdon fülemmel hallottam — ezer hold birkalegelőt ma is haj­landó általadni az egyik szövet­kezet a másiknak, csak úgy, pre­­zentbe... hát ki gondolta volna? Felfogadott a Béke elnöke, Dobrai József, egy kertészt. Kele­mennek hívják ezt a kertészt, kicsi ember, nyakába simuló, nagy művészhaja és ábrándos szeme van, s megmondták neki, hogy ha érti a dolgát és produ­kál, jó élete lesz, de ha elfuserál­ja a kertészkedést, mehet. Hát aztán Kelemen elkezdett produ­kálni. Én már láttam egynéhány üvegházat, szépet is, de ehhez foghatót soha, sehol. Pestről is érdemes kirándulni ide a Berek­be, megbámulni a Béke üveghá­zait! Egy akvárium se lehet ilyen csillogóan tiszta, egy párizsi mi­dinett sem ennyire jól ápolt... A szürkére mázolt, vascsövekben szüntelenül cirkulál az 55 fokos melegvíz, a ragyogó üvegtetőn által zuhog be a napfény, és száz meg száz négyzetméteren, dúsan, bokrosan, terméstől terhesen vi­rul az élő paradicsom, a húsos zöldpaprika. És sehol egy gyufaszál, egy ci­garettacsutka, egy elhajított pa­pírszelet, egy szalmaszál. Mondom is Kelemennek, hogy még egy ilyen üvegház nincs az országban. Iparkodunk, kérem — feleli és hátrasimítja művészha­ját. — Kérem, én még a bankettet is otthagytam az üvegházért... — Aztán büszkén hozzáteszi: Meg is mentettük az üveg­házat. Az elnökre sandít, er°eraaare­mek eszű, akaratos, nagyon mesz­­szire néző emberre és így folytat­ja: — Igen, megmentettük, mert nem én voltam itt egyedül: az el­nök is kiszaladt, a szerelő is. Otthagytuk a zárszámadási vacso­rát. Húszfokos hideg volt, és mi bőrig vizesen dolgoztunk haj­nalig ... de megérte. — Megérte — bólint rá az el­nök, és a két ember összenéz, ki­csit hamisan, mintha azt monda­nák: hát ha még ez a jóember sejtené, hogy mennyire megérte! Azonban a jóember igenis sejti. — Hát igazán megérte? — kér­dem tőlük, kicsit hitetlenül, mert most ki kell ugratni a nyulat a bokorból, mert ha csak úgy si­mán kérdezem, hogy mennyi pénzt keresnek ezen a csodálatos oázison, akkor számolni kezdenek, összeadnak és levonnak, abból az ősi paraszti bölcsességből kiindul­va, hogy csak a bolond dicsek­szik ... Hát egy kicsit kételkedni kell. — Micsoda? Hogy megérte-e? — mondja Dobrai, és megmerevíti a nyakát. — Mondok én magának valamit, elvtárs. Ez a rengeteg üvegház másfélmillióba került. Félmilliót magára vállalt az ál­lam, nekünk egymilliót kell le­­törlesztenünk. Nohát, mit gondol? — mennyi idő alatt veszünk be egymilliót? Snlí nőni az a millió- Temér­ouiv JJesz­nek munka, bölcses­ség, ügyesség kell ahhoz. És idő, idő! Hány év? Kettő, három? Több? Végre is mondok nekik öt évet. Erre aztán összecsapják a tenyerüket és nevetnek diadal­masan: öt év! — na hiszen! — Hát? — Meglesz a millió... az idei szezonban. — Lehetetlen. — De bizony! És számlálják sorba, hogy miből mennyit vesznek be, és csakugyan meglesz a millió, mert a mezőkön még hűvös szél kergeti a port, de itt az üvegtető alatt mázsaszám érik a drága primőr és a karcagi paraszt Bratislavába, Prágába küldözi a salátát, Brüsszelbe a pa­radicsomot, paprikát — mintha vi­lágéletében egyebet se csinált volna. Pedig hát pár éve korai tavasz­­időben nem is látott érett para­dicsomot, nemhogy exportált volna. A búzához, kukoricához, le­­geltetéshez szokott paraszt pedig egy-kettő kitanulja a melegházi primőrtermesztést. — Hát akkor..­­. Kelemen be­vált? Az elnök — rendesen általug­­rik egy gondolatot, olyan türel­metlen az esze — szemmel oda­vág a kerten túlra, egy takaros házra. — Ott lakik a kertészünk. Két­szobás, fürdőszobás új házban. Hát igen ... Később a kocsmából, egy pohár sör mellől, az üvegházakon túli földekre mutogatva, így rajzolják fel a változó puszta képét: — Oda gyümölcsöst telepítet­tünk. Amoda szőlőt. Nem volt itt szőlő soha ... de már van. És még több lesz. Saját termésű bort fo­gunk inni, és tágítjuk a kertet, még két üvegházat építünk, és szivattyúházat is. Egypár év múl­va érdemes lesz körülnézni ná­lunk. Már mégi­s nagyon érdemes. ledr má­l 15 Lát az ember va­­lamit, amit aztán nem lehet ki­verni a fejébő. Hogy a nemrég elhagyatott, konok, inkább pász­­torkodó mint földművelő nagy­kun paraszt a vállalkozás, a tu­dás, a modern termelés, a jólét mily magas csúcsaira tud felka­paszkodni! — és nem kell hozzá semmi más, csak szocializmus. 10. A. p€tikíínyok mí»ht»ktilh€»k 1944 nyarán Hitler tombolva követeli, hogy „Magyarország min­den erejét a végső győzelem szol­gálatába állítsa”! Azok a „derék” államférfiak és gazdasági vezé­rek, akiknek ez a harsány követe­lés elsősorban szól, feldörmögnek: hát nem megteszünk-e mindent? A vezérkari főnök vállat rándít: „De kérem, Magyarország 1944-es hadikiadásai már 17 és egynegyed milliárd aranypengőre rúgnak, ez két és félszerese a háború első évében hozott katonai áldozat­nak!” Reményi-Schneller pénz­ügyminiszter széttárja a karját: „De kérem, Németország adóssá­gait immár nehéz milliárdokban számoljuk!” Jurcsek Béla, Horthy hírhedt közellátásügyi minisztere is méltatlankodik: „De kérem, Ma­gyarországon a napi kenyérfejadag 15 de­­­a, viszont Németországban 30 deka, és én csak tudom, hogy a németek még az "Atlanti falu tövében is — magyar kenyeret esznek!” S a jó uraknak — saj­nos — igazuk van ... Ugyanezt mondják mind a ma­gyar gyáriparosok és a német hadigazdasággal kapcsolatban ál­ló nagytőkések és szintén teljes joggal. Elvégre az égvilágon min­dent megtesznek Hitler győzelme érdekében! Arról, hogy a magyar nagytő­kések milyen odaadással támo­gatták Hitlert, érdekes adatokat közöl dr. Knob Sándor, a Magyar Gyárosok Országos Szövetségének akkori elnöke, aki most megérde­melt börtönbüntetését tölti. (Az ellenforradalom idején ugyanis újra megjött az étvágya ...) Knoch, aki akkoriban kulcspozíciót töl­tött be (évi 120 000 pengő hivata­los fizetést kapott), nagyon jól is­meri a viszonyokat. Most oldott nyelvvel felelget kérdéseinkre. Elmondja például, hogy a néme­tek a háború utolsó két évében egyedül az alumíniumiparból leg­alább negyvenmillió svájci frank értéket hurcoltak ki. — A németek egyre mohóbbak lettek —­ beszéli el Knobh Sándor. — Kérem, felkeresett engem és a GYOSZ vezetőségét két úr, Max Ilgner, az I. G. Farbenindustrie képviselője és dr. Karl Guth, a német gyárosok szövetségének el­nöke. Tervet hoztak magukkal, hogy az egész magyar energia­ipart német kézbe veszik. Ha ezt a tervet valóra váltják, a néme­tek akkor bénítják meg a magyar ipari termelést, amikor akarják... Mi Horthy Miklóst azonnal érte­sítettük, de ő vállat vont és nem törődött az üggyel. A németek egyre mohóbbak lettek. Még szerencse, hogy az energiakirablási terv megvalósí­tására Hitlernek már nem maradt ideje. — Vajon a magyar gyárosok, nagytőkések, hadiszállítók nem tudták, hogy Hitler háborúja — veszett fejsze? — kérdezzük Knochtól. — Dehogynem! — feleli élén­ken. — Hiszen már 1943-ban megkezdődött a tőke új orientá­ciója az angolszászok felé... — Vagyis a milliós vagyon ki­mentése? — Természetesen! — hagyja jóvá Knob. S elbeszéléséből ki­bontakozik a kép: hogyan mene­külnek a patkányok a süllyedő hajóról... S ha már hajóról van szó, ki mutathatna különb példát a menekülő patkányoknak, mint Horthy Miklós kormányzó? Igaz, ez idő tájt a népnek még a német győzelem bizonyosságáról szaval, de ugyanakkor fia, ifjabb Horthy Miklós segítségével három és fél millió aranypengő értékű ékszert és valutát csempész ki Svájcba és Dél-Amerikába — jobb időkre... (Később a nyilas hatalom­átvétel elősegítése jutalmául Ribbent­­ropp német külügyminiszter sze­mélyesen támogatja, hogy továb­bi egymillió pengő értékű ara­nyat lophasson ki magának Svájcba.) Horthy egyik fő gondja azonban a kenderesi birtok sorsa. Ez a birtok 1919-ben még csak 202 hold. 1944-ben viszont már­­ csaknem 2000 hold! Szegénypa­­rasztok és kisbirtokosok lába alól húzta ki a folyton harácsoló Hor­thy. Amikor 1944 júliusában úgy érzi, hogy süllyed alatta a hajó, sürgősen szétiratja a birtokot és vitézi telkeit — az unokáira: az ifjabbik Horthy Pistára, aztán Horthy Nicolette-re és Horthy Zsófiára. Különfutárai sürgetik a kisújszállási telekkönyvi hiva­talt, hogy az átírás gyorsan meg­történjék és főképp olcsón ... Horthy — a törvény felrúgásával — soha egy fillérnyi adót sem fi­zetett birtokai után, sőt, húszmil­lió pengős államköltségen csator­­náztatta a kenderesi gazdaságot és ezúttal is az volt a fő törekvé­se, hogy a birtok az unokák tu­lajdonában is adómentes marad­jon ... A magyar kapitalistáknak szin­tén van magukhoz való eszük. Mentik vagyonukat a süllyedő hajóról, legfeljebb az egyiknek így sikerül, a másiknak meg amúgy... Tolnai Simon, a Tolnai Világ­lapja és a Forrás Könyvkiadó milliomos, de zsugoriságáról híres tulajdonosa, hatmillió márka ér­tékű drágakövet rejt sérvkötőjébe, de a németek ráakadnak a kincsre és hogy zavartalanul élvezhessék, Tolnait a másvilágra küldik. De nem mindenki jár pórul.

Next