Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1958-05-04 / 105. szám
„Neve, és műve is, élni fog” századokon át MARX KÁROLY SZÜLETÉSÉNEK 140. ÉVFORDULÓJÁRA Marx és Engels. Londonban, az 1830-as lengyel felkelés emlékére, a Testvéri Demokraták által rendezett nemzetközi ünnepségen mondott beszédéből (1847. november 29.) A nemzetek összefogása és testvéri együttműködése olyan frázis, amelyet ma minden párt hangoztat,különösen a burzsoá szabadkereskedők. Persze, van bizonyos fajta testvéri együttműködés valamennyi ország burzsoá osztályai között. Az elnyomók testvéri együttműködése az elnyomottakkal szemben, a kizsákmányolóké a kizsákmányoltakkal szemben. Ahogyan egy-egy ország burzsoá osztálya — a burzsoázia tagjainak egymásközti konkurrenciája ésharca ellenére — összefog és testvérien együttműködik az ország proletárjaival szemben, úgy valamennyi ország burzsoái testvérien együttműködnek és összefognak valamennyi ország proletárjai ellen, noha a világpiacon harcolnak és konkurrálnak egymással. Ahhoz, hogy a népek valóban összefoghassanak, az szükséges, hogy érdekük közös legyen. Ahhoz, hogy érdekük közös lehessen, meg kell szüntetni a mostani tulajdonviszonyokat, mert a mostani tulajdonviszonyok a népek egymás közötti kizsákmányolását feltételezik: a mostani tulajdonviszonyok megszüntetése, ez kizárólag a munkás, osztály érdeke. Csak neki vannak meg az eszközei is ehhez. A proletariátus győzelme a burzsoázián, egyben győzelem azokon a nemzeti és ipari konfliktusokon, amelyek a különböző népeket manapság ellenfelekként szembeállítják egymással. A proletariátus győzelme a burzsoázián ezért egyben jeladás minden elnyomott nemzet felszabadítására ... ... Valamennyi ország közül Angliában a legkifejlettebb a proletariátus és burzsoázia közötti ellentét. Ezért az angol proletárok győzelme az angol burzsoázián döntő jelentőségű valamennyi elnyomottnak elnyomóik feletti győzelme szempontjából. Lengyelországot ezért nem Lengyelországban,hanem Angliában kell felszabadítani. Nektek, chartistáknak, ezért nem jámbor óhajokat kell hangoztatnotok a nemzetek felszabadításáról. Verjétek le sajáthazai ellenségeiteket, s akkor meglehet az a büszke tudatotok, hogy az egész régi társadalmat levertétek. Marx: „Beszéd a »People's Paper! című chartista lap alapításának 4. évfordulóján Londonban” (1856. április 14.) Az úgynevezett 1848 as forradalmak csak kis jelentőségű epizódok voltak, apró rések és repedések az európai társadalom kemény kérgén. De bepillantást engedtek az alanti mélységekbe. A látszólag szilárd felszín alatt óceánokat tártak fel, amelyeknek csak mozgásba kell jönniük és akkor sziklakontinenseket képesek darabokra zúzni. Lármásan és zavarosan kiáltották világgá a proletariátus felszabadítását, a XIX. század titkát, e század forradalmainak titkát. Igaz, ezt a társadalmi forradalmat nem 1848-ban találták fel. A gőz, az elektromosság és a fonógép sokkal veszedelmesebb forradalmárok voltak, mint Barbes, Raspail és Blanqui. Érezzük-e, hogy a bennünket körülvevő atmoszféra 20 000 fontnyi súllyal nehezedik ránk? Éppúgy nem érezzük, mint ahogyan az európai társadalom 1848 előtt nem érezte azt a forradalmi légkört, amely körülvette és minden oldalról nyomást gyakorolt rá. A XIX. századot egy nagy tény jellemzi, amelyet egyetlen párt sem vonhat kétségbe. Egyfelől az ipar és a tudomány olyan erőket keltett életre, aminekről a történelem régebbi korszakaiban álmodni sem lehetett. Másfelől olyan hanyatlás jelei mutatkoznak, amellyel a római birodalom utolsó századának a történelem évlapjain feljegyzett szörnyűségei sem hasonlíthatók össze. Korunkban különösen szembeötlő, hogy a dolgok mintegy saját ellentétüket hordják méhükben. Látjuk, hogy a gép, melynek csodatevő ereje az emberi munkát Száznegyven évvel ezelőtt, 1818. május 5-én született Marx Károly, a munkásosztály halhatatlan tanítómestere, szemkönnyebbé és termékenyebbé képes tenni — éhínséget és elsatnyulást idéz elő. A gazdagság újonnan feltárt forrásai valami végzetes varázslat következtében nélkülözések forrásaivá válnak. Az ipar győzelmeit, úgy látszik, az erkölcsi értékek rovására vívják ki. Amilyen mértékben lesz úrrá az ieriség egyik legnagyobb lángelméje. Születése évfordulóján a nagy forradalmárt idézzük, szemelvényekben mutatjuk be, ember a természet felett, ugyanolyan mértékben esik az ember más emberek rabságába vagy válik saját aljasságának rabjává. Úgy látszik, még a tudomány tiszta fénye sem ragyoghat másként, mint a tudatlanság sötét hátterén. Minden felfedezésnek, minden haladásnak eredménye nyilván az, hogyan tanította és nevelte ő a munkásosztályt nemzetközi összefogásra, proletár internacionalizmusra, hogy az anyagi ereik szellemi létre tesznek szert, az emberi élet viszont a tompa anyagi erő színvonalára süllyed. És az ellentét egyfelől a mai ipar és tudomány, másfelől a nyomor és a bomlás között, ez az ellentét korunk termelőerői és termelési viszonyai között: kézzelfogható, uralkodó és vitathatatlan tény. Egyes pártok sopánkodnak ezen; mások szeretnének megszabadulni a technika tervszerű vívmányaitól, csakhogy így egyúttal megszabaduljanak korunk konfliktusaitól; vannak, akik azt képzelik, hogy az iparnak ilyen nyilvánvaló haladását okvetlenül ugyanolyan kétségtelen visszaesésnek kell követnie a politikában. Hagyján! Mi, a magunk részéről, ebben tévedhetetlenül felismerjük annak a törvénynek bélyegét, amely állandóan érezteti hatását ez ellentmondásokban. Mi tudjuk, hogy a társadalom új erőinek jó működéséhez az szükséges, hogy ezeket az új erőket új emberek hódítsák meg és ezek az új emberek — a munkások. A munkásság is a jelenkor találmánya, ugyanúgy, mint maguk a gépiek. Azokban a jelenségekben, melyek zavarba hozzák a burzsoáziát, az arisztokráciát, s a visszafejlődés szerencsétlen prófétáit —a mi felismerjük a mi jó barátunk, Robin pajtás művét, felismerjük az öreg vakondot, amely oly gyorsan tud túrni a föld alatt, felismerjük a nagy úttörőt — a forradalmat. Az angol munkások — a jelenkori ipar elsőszülöttei sok bizonyára nem lesznek az utolsók azok között, akik elősegítik azt a forradalmat, amely világszerte osztályuk felszabadulását jelenti, s amely éppoly nemzetközi, mint a tőke uralma és a bérmunka. Ismerem azokat a hősi harcokat, melyeket az angol munkások a múlt század közepe óta folytattak, s amelyek csak azért nem olyan híresek, mert a polgári történetírók árnyékba borították és agyonhallgatták őket. A középkori Németországban, amikor az uralkodó osztályok gaztetteit megbosszulni akarták, működött egy titkos ítélőszék, az úgynevezett „Feme ítélőszéke". Ha valamely palotán vörös keresztjelet láttak, nyomban tudta mindenki, hogy a palota urát a „Feme” elítélte. Ma Európa valamennyi palotáján ott a titokzatos vörös kereszt. Az ítélőbíró maga a történelem — az ítélet végrehajtója — a proletariátus. * Marx: „A Nemzetközi Munkaszövetség szervezeti szabályzata” (1864. október). Részlet. Tekintettel arra, hogy a munkásosztály felszabadítását magának a munkásosztálynak kell kiharcolnia, hogy a munkásosztály felszabadításáért folyó harc nem osztálykiváltságokért és monopóliumokért, hanem egyenlő jogokért és kötelességekért, minden osztályuralom megszüntetéséért vívott harcot jelent; hogy a szolgaság minden formájának, minden szociális nyomornak, szellemi elkorcsosodásnak és politikai függésnek alapja a munkás gazdasági alárendeltsége azoknak, akik monopolizálják a munkaeszközöket, azaz az élet forrásait; hogy ezért a munkásosztály gazdasági felszabadítása az a nagy cél, amelynek mint eszközt minden politikai mozgalmat alá kell rendelni; hogy eddig minden erőfeszítés, amely e nagy célra törekedettvereséget szenvedett azért, mert hiányzott az összetartás minden egyes országban a sokfajta munkaág között és mert nem volt testvéri szövetség a különböző országok munkásosztályai között; hogy a munka felszabadítása nem helyi vagy nemzeti, hanem társadalmi kérdés, amely valamennyi országra kiterjed, ahol modern társadalom áll fenn és amelynek megoldása a leghaladottabb országok — gyakorlati és elméleti — együttműködésétől függ; hogy a munkásosztály mozgalmának mostani újjáéledése Európa haladott ipari országaiban új reményt ébreszt, de egyben ünnepélyes figyelmeztetés is, hogy ne essenek vissza a régi hibákba s azt követeli, hogy múlhatatlanul egyesítsék a még mindig szétforgácsolt mozgalmakat; ezeket a megfontolásokat figyelembe véve alakult meg a Nemzetközi Munkásszövetség A munkásnemzetköziségről LENIN ! MARX TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNELMI SORSFORDULATAI Marx tanításában a legfontosabb az, hogy felderítette a proletariátusnak, mint a szocialista társadalom megteremtőjének, világtörténelmi szerepét. igazolta-e az egész világ eseményeinek menete ezt a tanítást, amióta Marx megalkotta? Marx először 1844-ben lépett fel vele. Marx és Engels Kommunista Kiáltványa, mely 1848- ban jelent meg, már a tan teljes, rendszeres, mindmáig legjobb kifejtését tartalmazza. Ettől az időtől számítva, a világtörténelem nyilvánvalóan három fő szakaszra oszlik: 1. az 1848-as forradalomtól a Párizsi Kommünig (1871); 2. a Párizsi Kommüntől az orosz forradalomig (1905); 3. az orosz forradalom óta eltelt idő. Vessünk egy pillantást Marx tanításának sorsára a három szakasz mindegyikében. 1. Az első szakasz elején Marx tanítása korántsem az uralkodó, csak egyike a szocializmus rendkívül számos frakcióinak vagy irányzatainak. Túlsúlyban a szocializmusnak oly formái vannak, amelyek alapjukban véve az orosz narodnyikok irányzatával rokonaik; nem értik meg a történelem mozgásának anyagi alapjait; képtelenek arra, hogy a kapitalista társadalom mindegyik osztályának szerepét és jelentőségét megállapítsák; a demokratikus átalakulások burzsoá lényegét mindenféle álszocialista frázisokkal, „néppel’’, „igazsággal’’, „joggal" stb. leplezik. Az 1848-as forradalom halálos csapást mért a Marx előtti szocializmusnak mindezekre a zajos, tarka,kiáltó formáira. A forradalom minden országban a társadalom különböző osztályait cselekvésükben mutatja be. Amikor az 1848. évi júniusi napokban a köztársasági burzsoázia Párizsban halomra löveti a munkásokat, ez végérvényesen meg i s mutatja, hogy természeténél fogva, kizárólag a Proletariátus szocialista. A liberális burzsoázia ennek az osztálynak az önállóságától százszor jobban retteg, mint bármely reakciótól. A gyáva liberalizmus hason csúszik a reakció előtt. A parasztság már a feudalizmus maradványainak kiküszöbölésével is beéri, s a rend pártjára áll, csak nagy ritkán ingadozva a munnkásdemokrácia és a burzsoá liberalizmusközött. Minden tanítás, mely nem osztályszocializmust és nem osztálypolitikát hirdet, üres ostobaságnak bizonyul. A Párizsi Kommün (1871) befejezi a polgári átalakulásoknak ezt a fejlődését, csak a proletariátus hősiességénekköszönheti megszilárdulását a közös társaság, vagyis az államszervezetnek az a formája, amelyben az osztályok kölcsönös viszonyai a leg- kevésbé burkolt formában lépnek előtérbe. Valamennyi többi európai országban bonyolul■ több éskevésbé lezárt fejlődés a polgári társadalom ugyanitt alakulásához vezet. Az első periódus (1848—1871), a viharok és a forradalmak periódusának vége felé, a Marx előtti szocializmus végét járja. Megszületnek az önálló proletárpártok: az első Internacionálé (1864—1872) és a német szociáldemokrácia. . ii. A második periódust (1872—1904) az elsőtől „békés" jellege, a forradalmak hiánya különbözteti meg. Nyugaton a polgári forradalmak befejeződtek. A kelet még nem érett meg rájuk. A nyugat a jövendő átalakulások „békés" előkészítésének korszakába lép. Mindenütt, alapjukban véve proletár jellegű szocialista pártok alakulnak, amelyek megtanulják, hogyan kell a polgári parlamentarizmust kihasználni, napi sajtójukat, felvilágosító intézményeiket, szakszervezeteiket, szövetkezeteiket megteremteni. Marx tanítása teljes győzelmet arat és egyre jobbankiszélesedik. Lassan, de szakadatlanul halad előre a proletariátus erőinek kiválasztása, öszszegyűjtése, a proletariátus előkészítése az eljövendő harcokra. A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti ellenségeit, hogy marxista lepelbe burkolózzanak. A belsejében rothadt liberalizmus úgy próbál új életre kelni, hogy szocialista opportunizmussá lesz. A nagy harcokra való erőgyűjtés korát úgy magyarázzák, hogy az lemondás e harcaikról. A rabszolgák helyzetének javulását a bérrabság ellen folyó harcban úgy magyarázzák, hogy a rabszolgák egy tál lencséért lemondjanak a szabadságra való jogukról. Gyáván, a „szociális békét” (vagyis a rabszolgasággal való megbékülést), az osztályharcról való lemondást stb. hirdetik. Az opportunizmusnak sok híve van a parlamentek szocialista tagjai, a munkásmozgalom mindenféle bürokratái és a „rokonszenvező” intelligencia körében. . III. Az opportunisták még tele szájjal magasztalták a „szocialista békét”, és hirdették, hogy a viharok a „demokráciában” elkerülhetők, amikor Ázsiában a leghevesebb világviharok új forrása nyílt meg. Az orosz forradalmat nyomon követték a török, perzsa, kínai forradalmak. Mi ma éppen e viharok és Európában való „visszahatásuk” korában élünk. Bármi lesz is sorsa a nagy kínai köztársaságnak, amelyre most a különböző „civilizált” hiénák fenik fogukat — a világ semmi ereje sem fogja Ázsiában a régi jobbágyságot visszaállítani, nem fogja az ázsiai és félázsiai országok néptömegeinek hősies demokratizmusát a föld színéről eltörölni. Néhány olyan embert, aki nem vette tekintetbe a tömegharc előkészítésének és fejlődésének feltételeit, kétségbeejtett és az anarchizmus táborába sodort a kapitalizmus elleni döntő harc folytonos eltolódása Európában. Most látjuk, hogy mennyire rövidlátó és kishitű az anarchista kétségbeesés. Nem kétségbeesést, hanem bizalmat kell meríteni abból a tényből, hogy Ázsia nyolcszázmilliós néptömegei bekapcsolódtak ugyanezekért az európai ideálokért folytatott harcba. Az ázsiai forradalmak megmutatták, hogy a liberalizmus ott éppoly jellemtelen és aljas, hogy a demokratikus tömegek önállósága ott éppoly rendkívüli jelentőségű, megmutatták továbbá a proletariátus gondos elhatárolódását mindenféle burzsoáziától. Aki az Európában és Ázsiában szerzett tapasztalatok után még nem-osztálypolitikáról és nem-osztályszocializmusról beszél, azt egyszerűen ketrecbe kell zárni, és úgy mutogatni, mint valami ausztráliai kengurut. Ázsia után kezdett megmozdulni — csak nem ázsiai módon — Európa is. Az 1872 1904-es „békés” periódus visszahozhatatlanul elmúlt. A drágaság és a trösztök igája a gazdasági harc hallatlan élesedését vonják maguk után, s megmozgatták még a liberalizmustól leginkább megfertőzött angol munkásokat is. Szemütük láttára érik a politiai válság még a „legszilárdabb” burzsoá-junker országban Németországban is. Az őrült fegyverkezés s az imperializmus politikája a modern Európában olyan ,,szociális békét” teremtenek, amely rendkívül hasonlít a lőporos hordóhoz. Viszont valamennyi polgári párt bomlása és a proletariátus érése feltartóztathatatlanul halad előre. Mióta a marxizmus a színtérre lépett, a világtörténelem három nagykorszakának mindegyike a marxizmus újabb igazolását és újabb diadalait jelentette. De a marxizmusnak, mint a proletariátus tanításának, még nagyobb diadalát készíti elő az eljövendő történelmikorszak. II