Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)

1958-05-04 / 105. szám

„Neve, és műve is, élni fog” századokon á­­t MARX KÁROLY SZÜLETÉSÉNEK 140. ÉVFORDULÓJÁRA Marx és Engels. Londonban, az 1830-as lengyel felkelés emlé­kére, a Testvéri Demokraták ál­tal rendezett nemzetközi ünnep­ségen mondott beszédéből (1847. nov­ember 29.) A nemzetek összefogása és test­véri együttműködése olyan frázis, amelyet ma minden párt hangoz­tat,­­különösen a burzsoá szabad­kereskedők. Persze, van bizonyos fajta testvéri együttműködés va­lamennyi ország burzsoá osztályai között. Az elnyomók testvéri egy­ütt­­m­űködése az elnyomottak­kal szemben, a kizsákmányolóké a kizsákmányoltakkal szemben. Aho­gyan egy-egy ország burzsoá osz­tálya — a burzsoázia tagjainak egymás­­közti konkurrenciája és­­harca ellenére — összefog és test­vérien együttműködik az ország proletárjaival szemben, úgy vala­mennyi ország burzsoái testvérien együttműködnek és összefognak valamennyi ország proletárjai el­len, noha a világpiacon harcolnak és konkurrálnak egymással. Ah­hoz, hogy a népek valóban össze­foghassanak, az szükséges, hogy ér­dekük közös legyen. Ahhoz, hogy érdekük közös lehessen, meg kell szüntetni a mostani tulajdonviszo­nyokat, mert a mostani tulajdon­­viszonyok a népek egymás közötti kizsákmányolását feltételezik: a mostani tulajdonviszonyok meg­szüntetése, ez kizárólag a munkás, osztály érdeke. Csak neki vannak meg az eszközei is ehhez. A pro­letariátus győzelme a burzsoázián, egyben győzelem azokon a nem­zeti és ipari konfliktusokon, ame­lyek a különböző népeket manap­ság ellenfelekként szembeállítják egymással. A proletariátus győ­zelme a burzsoázián ezért egyben jeladás minden elnyomott nemzet felszabadítására ... ... Valamennyi ország közül Angliában a legkifejlettebb a pro­letariátus és burzsoázia közötti ellentét. Ezért az angol proletárok győzelme az angol burzsoázián döntő jelentőségű valamennyi el­nyomottnak elnyomóik feletti győ­zelme szempontjából. Lengyelor­szágot ezért nem Lengyelország­ban,­­hanem Angliában kell fel­szabadítani. Nektek, chartisták­nak, ezért nem jámbor óhajokat kell hangoztatnotok a nemzetek felszabadításáról. Verjétek le saját­­hazai ellenségeiteket, s akkor meglehet az a büszke tudatotok, hogy az egész régi társadalmat le­vertétek. Marx: „Beszéd a »People's Pa­per­! című chartista lap alapítá­sának 4. évfordulóján London­ban” (1856. április 14.) Az úgynevezett 1848 as forra­dalmak csak kis jelentőségű epi­zódok voltak, apró rések és repe­dések az európai társadalom ke­mény kérgén. De bepillantást en­gedtek az alanti mélységekbe. A látszólag szilárd felszín alatt óceánokat tártak fel, amelyeknek csak mozgásba kell jönniük és akkor sziklakontinenseket képe­sek darabokra zúzni. Lármásan és zavarosan kiáltották világgá a proletariátus felszabadítását, a XIX. század titkát, e század for­radalmainak titkát. Igaz, ezt a társadalmi forradal­mat nem 1848-ban találták fel. A gőz, az elektromosság és a fonó­gép sokkal veszedelmesebb forra­dalmárok voltak, mint Barbes, Raspail és Blanqui. Érezzük-e, hogy a bennünket körülvevő at­moszféra 20 000 fontnyi súllyal nehezedik ránk? Éppúgy nem érezzük, mint ahogyan az európai társadalom 1848 előtt nem érezte azt a forradalmi légkört, amely körülvette és minden oldalról nyomást gyakorolt rá. A XIX. századot egy nagy tény jellemzi, amelyet egyetlen párt sem vonhat kétségbe. Egyfelől az ipar és a tudomány olyan erőket keltett életre, aminekről a törté­nelem régebbi korszakaiban ál­modni sem lehetett. Másfelől olyan hanyatlás jelei mutatkoz­nak, amellyel a római birodalom utolsó századának a történelem évlapjain feljegyzett szörnyűségei sem hasonlíthatók össze. Korunkban különösen szembe­ötlő, hogy a dolgok mintegy saját ellentétüket hordják méhükben. Látjuk, hogy a gép, melynek cso­datevő ereje az emberi munkát Száznegyven évvel ezelőtt, 1818. május 5-én született Marx Károly, a munkásosztály hal­hatatlan tanítómestere, sz­em­könnyebbé és termékenyebbé ké­pes tenni — éhínséget és elsatnyu­­lást idéz elő. A gazdagság újon­nan feltárt forrásai valami vég­zetes varázslat következtében nél­külözések forrásaivá válnak. Az ipar győzelmeit, úgy látszik, az er­kölcsi értékek rovására vívják ki. Amilyen mértékben lesz úrrá az ieriség egyik legnagyobb láng­­elméje. Születése évfordulóján a nagy forradalmárt idézzük, szemelvényekben mutatjuk be, ember a természet felett, ugyan­olyan mértékben esik az ember más emberek rabságába vagy vá­lik saját aljasságának rabjává. Úgy látszik, még a tudomány tisz­ta fénye sem ragyoghat másként, mint a tudatlanság sötét hátterén. Minden felfedezésnek, minden ha­ladásnak eredménye nyilván az, hogyan tanította és nevelte ő a munkásosztályt nem­zetközi összefogásra, pro­letár internacionalizmusra, hogy az anyagi ereik szellemi lét­re tesznek szert, az emberi élet viszont a tompa anyagi erő szín­vonalára süllyed. És az ellentét egyfelől a mai ipar és tudomány, másfelől a nyomor és a bomlás között, ez az ellentét korunk ter­melőerői és termelési viszonyai között: kézzelfogható, uralkodó és vitathatatlan tény. Egyes pártok sopánkodnak ezen; mások szeret­nének megszabadulni a technika tervszerű vívmányaitól, csak­hogy így egyúttal megsza­baduljanak korunk konflik­tusaitól; vannak, akik azt kép­zelik, hogy az iparnak ilyen nyilvánvaló haladását okvetlenül ugyanolyan kétségtelen vissza­­esésnek kell követnie a politiká­ban. Hagyján! Mi, a magunk ré­széről, ebben tévedhetetlenül fel­ismerjük annak a törvénynek bé­lyegét, amely állandóan érezteti hatását ez ellentmondásokban. Mi tudjuk, hogy a társadalom új erői­­nek jó működéséhez az szükséges, hogy ezeket az új erőket új embe­rek hódítsák meg és ezek az új emberek — a munkások. A munkásság is a jelenkor ta­lálmánya, ugyanúgy, mint maguk a gépiek. Azokban a jelenségekben, melyek zavarba hozzák a burzsoá­ziát, az arisztokráciát, s a vissza­fejlődés szerencsétlen prófétáit —a mi felismerjük a mi jó barátunk, Robin pajtás művét, felismerjük az öreg vakondot, amely oly gyor­san tud túrni a föld alatt, fel­ismerjük a nagy úttörőt — a for­radalmat. Az angol munkások — a jelen­kori ipar elsőszülöttei s­ok bizo­nyára nem lesznek az utolsók azok között, akik elősegítik azt a for­radalmat, amely világszerte osztá­lyuk felszabadulását jelenti, s amely épp­oly nemzetközi, mint a tőke uralma és a bérmunka. Is­merem azokat a hősi harcokat, melyeket az angol munkások a múlt század közepe óta folytattak, s amelyek csak azért nem olyan híresek, mert a polgári történet­írók árnyékba borították és agyon­hallgatták őket. A középkori Né­metországban, amikor az uralkodó osztályok gaztetteit megbosszulni akarták, működött egy titkos ítélő­szék, az úgynevezett „Feme ítélő­széke". Ha valamely palotán vö­rös keresztjelet láttak, nyomban tudta mindenki, hogy a palota urát a „Feme” elítélte. Ma Európa valamennyi palotáján ott a titok­zatos vörös kereszt. Az ítélőbíró maga a történelem — az ítélet végrehajtója — a proletariátus. * Marx: „A Nemzetközi Munka­­­szövetség szervezeti szabályzata” (1864. október). Részlet. Tekintettel arra, hogy a munkásosztály felszaba­dítását magának a munkásosz­tálynak kell kiharcolnia, hogy a munkásosztály felszaba­dításáért folyó harc nem osztály­kiváltságokért és monopóliu­mokért, hanem egyenlő jogokért és kötelességekért, minden osz­tályuralom megszüntetéséért ví­vott harcot jelent; hogy a szolgaság minden formá­jának, minden szociális nyomor­nak, szellemi elkorcsosodásnak és politikai függésnek alapja a mun­kás gazdasági alárendeltsége azoknak, akik monopolizálják a munkaeszközöket, azaz az élet forrásait; hogy ezért a munkásosztály gazdasági felszabadítása az a nagy cél, amelynek mint eszközt minden politikai mozgalmat alá kell rendelni; hogy eddig minden erőfeszítés, amely e nagy célra törekedett­­vereséget szenvedett azért, mert hiányzott az összetartás minden egyes országban a sokfajta mun­kaág között és mert nem volt testvéri szövetség a különböző or­szágok munkásosztályai között; hogy a munka felszabadítása nem helyi vagy nemzeti, hanem társadalmi kérdés, amely vala­mennyi országra kiterjed, ahol modern társadalom áll fenn és amelynek megoldása a leghala­­dottabb országok — gyakorlati és elméleti — együttműködésétől függ; hogy a munkásosztály mozgal­mának mostani újjáéledése Euró­pa haladott ipari országaiban új reményt ébreszt, de egyben ün­nepélyes figyelmeztetés is, hogy ne essenek vissza a régi hibákba s azt követeli, hogy múlhatatlanul egyesítsék a még mindig szétfor­gácsolt mozgalmakat; ezeket a megfontolásokat fi­gyelembe véve alakult meg a Nemzetközi Munkásszövetség A munkásnemzetköziségről LENIN ! MARX TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNELMI SORSFORDULATAI Marx tanításában a legfonto­­sabb az, hogy felderítette a pro­letariátusnak, mint a szocialista társadalom megteremtőjének, vi­lágtörténelmi szerepét. igazol­­ta-e az egész világ eseményeinek menete ezt a tanítást, amióta Marx megalkotta? Marx először 1844-ben lépett fel vele. Marx és Engels Kom­munista Kiáltványa, mely 1848- ban jelent meg, már a tan teljes, rendszeres, mindmáig legjobb kifejtését tartalmazza. Ettől az időtől számítva, a világtörténe­lem nyilvánvalóan három fő sza­kaszra oszlik: 1. az 1848-as for­radalomtól a Párizsi Kommünig (1871); 2. a Párizsi Kommüntől az orosz forradalomig (1905); 3. az orosz forradalom óta eltelt idő. Vessün­k egy pillantást Marx tanításának sorsára a három sza­kasz mindegyikében. 1. Az első szakasz elején Marx tanítása korántsem az uralkodó, csak egyike a szocializmus rendkívül számos frakcióinak vagy irányzatainak. Túlsúly­ban a szocializmusnak oly formái vannak, amelyek alapjukban véve az orosz narodnyikok irányzatá­val rokonaik; nem értik meg a történelem mozgásá­­­­nak anyagi alapjait; képtelenek arra, hogy a kapi­­­­talista társadalom mindegyik osztályának szerepét­­ és jelentőségét megállapítsák; a­ demokratikus át­­­alakulások burzsoá lényegét mindenféle álszocia­­­­lista frázisokkal, „néppel’’, „igazsággal’’, „joggal"­­ stb. leplezik.­­ Az 1848-as forradalom halálos csapást mért a Marx előtti szocializmusnak mindezekre a zajos,­­ tarka,­­kiáltó formáira. A forradalom minden or­­­­szágban a társadalom különböző osztályait cselek­vésükben mutatja be. Amikor az 1848. évi júniusi­­ napokban a köztársasági burzsoázia Párizsban ha­­­­lomra löveti a munkásokat, ez végérvényesen meg i s mutatja, hogy természeténél fogva, kizárólag a Pro­­­­­letariátus szocialista. A liberális burzsoázia ennek­­ az osztálynak az önállóságától százszor jobban ret­­­­teg, mint bármely reakciótól. A gyáva liberalizmus­­ hason csúszik a reakció előtt. A parasztság már a­­ feudalizmus maradványainak kiküszöbölésével is­­ beéri, s a rend pártjára áll, csak nagy ritkán inga­­­­dozva a munnkásdemokrácia és a burzsoá liberaliz­­­­mus­­között. Minden tanítás, mely nem osztály­­­­szocializmust és nem osztálypolitikát hirdet, üres­­ ostobaságnak bizonyul. A Párizsi Kommün (1871) befejezi a polgári át­­­­alakulásoknak ezt a fejlődését, csa­k a proletariátus­­ hősiességének­­köszönheti megszilárdulását a közö­s társaság, vagyis az államszervezetnek az a formája,­­ amelyben az osztályok kölcsönös viszonyai a leg-­­ kevésbé burkolt formában lépnek előtérbe.­­ Valamennyi többi európai országban bonyolul­■ több és­­kevésbé lezárt­ fejlődés a polgári társa­­­dalom ugyanitt alakulásához vezet. Az első perió­dus (1848—1871), a viharok és a forradalmak perió­­­dusának vége felé, a Marx előtti szocializmus vé­­gét járja. Megszületnek az önálló proletárpártok: az első Internacionálé (1864—1872) és a német szo­­­­ciáldem­okrácia. . ii. A második periódust (1872—1904) az elsőtől „bé­­­­kés" jellege, a forradalmak hiánya különbözteti­­ meg. Nyugaton a polgári forradalmak befejeződtek.­­ A kelet még nem érett meg rájuk. A nyugat a jövendő átalakulások „békés" elő­készítésének korsza­kába lép. Mindenütt, alapjuk­ban véve proletár jellegű szocialista pártok alakul­nak, amelyek megtanulják, hogyan kell a polgári parlamentarizmust kihasználni, napi sajtójukat, fel­­világosító intézményeiket, szakszervezeteiket, szö­vetkezeteiket megteremteni. Marx tanítása teljes győzelmet arat és egyre jobban­­kiszélesedik. Lassan, de szaka­datlanul halad előre a proleta­riátus erőinek kiválasztása, ösz­­szegyűjtése, a proletariátus elő­készítése az eljövendő harcokra. A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elmé­leti győzelme arra kényszeríti el­lenségeit, hogy marxista lepelbe burkolózzanak. A belsejében rothadt liberalizmus úgy próbál új életre kelni, hogy szocialista opportunizmussá lesz. A nagy harcokra való erőgyűjtés korát úgy magyarázzák, hogy az le­mondás e harcaikról. A rabszol­gák helyzetének javulását a bér­rabság ellen folyó harcban úgy magyarázzák, hogy a rabszolgák egy tál lencséért lemondjanak a szabadságra való jogukról. Gyá­ván, a „szociális békét” (vagyis a rabszolgasággal való megbékü­­lést), az osztályharcról való lemondást stb. hirde­tik. Az opportunizmusnak sok híve van a parla­mentek szocialista tagjai, a munkásmozgalom min­denféle bürokratái és a „rokonszenvező” intelli­gencia körében. . III. Az opportunisták még tele szájjal magasztalták a „szocialista békét”, és hirdették, hogy a viharok a „demokráciában” el­kerülhetők, amikor Ázsiában a leghevesebb világviharok új forrása nyílt meg. Az orosz forradalmat nyomon követték a török, perzsa, kínai forradalmak. Mi ma éppen e viharok és Európában való „visszahatásuk” korában élü­nk. Bármi lesz is sorsa a nagy kínai köztársaságnak, amelyre most a különböző „civilizált” hiénák fenik fogukat — a világ semmi ereje sem fogja Ázsiában a régi jobbágyságot visszaállítani, nem fogja az ázsiai és félázsiai országo­k néptömegeinek hősies demokratizmusát a föld színéről eltörölni. Néhány olyan embert, aki nem vette tekintetbe a tömegharc előkészítésének és fejlődésének felté­teleit, kétségbeejtett és az anarchizmus táborába sodort a kapitalizmus elleni döntő harc folytonos eltolódása Európában. Most látjuk, hogy mennyire rövidlátó és kishitű az anarchista kétségbeesés. Nem kétségbeesést, hanem bizalmat kell merí­teni abból a tényből, hogy Ázsia nyolcszázmilliós néptömegei bekapcsolódtak ugyanezekért az euró­pai ideálokért folytatott harcba. Az ázsiai forradalmak megmutatták, hogy a libe­ralizmus ott éppoly jellemtelen és aljas, hogy a demokratikus tömegek önállósága ott éppoly rend­kívüli jelentőségű, megmutatták továbbá a proleta­riátus gondos elhatárolódását mindenféle burzsoá­ziától. Aki az Európában és Ázsiában szerzett ta­pasztalatok után még nem-osztálypolitikáról és nem-osztályszocializmusról beszél, azt egyszerűen ketrecbe kell zárni, és úgy mutogatni, mint valami ausztráliai kengurut. Ázsia után kezdett megmozdulni — csak nem ázsiai módon — Európa is. Az 1872 1904-es „bé­kés” periódus visszahozhatatlanul elmúlt. A drága­ság és a trösztök igája a gazdasági harc hallatlan élesedését vonják maguk után, s megmozgatták még a liberalizmustól leginkább megfertőzött angol munkásokat is. Szemü­tük láttára érik a politi­­ai válság még a „legszilárdabb” burzsoá-junker or­szágban Németországban is. Az őrült fegyverkezés s az imperializmus politikája a modern Európában olyan ,,szociális békét” teremtenek, amely rend­­kívül hasonlít a lőporos hordóhoz. Viszont vala­­mennyi polgári párt bomlása és a proletariátus érése feltartóztathatatlanul halad előre. Mióta a marxizmus a színtérre lépett, a világ­történelem három nagy­­korszakának mindegyike a marxizmus újabb igazolását és újabb diadalait je­lentette. De a marxizmusnak, mint a proletariátus tanításának, még nagyobb diadalát készíti elő az eljövendő történelmi­­korszak. I­I

Next