Népszabadság, 1959. március (17. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-11 / 59. szám

1950. március 11, szerda népszabadság Klasszikus román költő magyar nyelven Fejlődő román irodalmi kap­csolatainkban Cosbuc költe­ményeinek gyűjteményes kiadása figyelemre méltó eredmény. Cosbuc (1866—1918) — Alecsandri és Eminescu mellett — a legje­lentősebb klasszikus román köl­tő. Verseinek mostani gazdag gyűjteménye lehetőséget ad, hogy közönségünk egész költészetét megismerje. A költő parasztősöktől szárma­zott, akik a radnai havasok alján évszázadokon át a legnyomorúsá­gosabb életet élték. A nép leg­szegényebb rétegével való kap­csolata, valamint a népi alkotá­soknak már gyermekkorában va­ló megismerése, nemcsak költé­szetének irányát, hanem jellegét is megszabta. Joggal nevezte őt Ghe­­rea, a haladó román kritikus, a parasztság költőjének. Fellépése a múlt század végén az Emines­cu halála után megfakult román költészetben új irányt teremtett: a népies irányt, amely célkitűzései­ben sokban hasonlított az Arany által képviselt népies irányhoz. Cosbuc költészete különben is sok hasonló vonást mutat az Ara­nyéval, akinek balladaművészeté­ből alkalmasint műballadáiban merített is. Jelentősége a román költészet szempontjából, nálunk leginkább az Aranyéhoz hasonlít­ható. Jelentős és gazdag költői örökséget hagyott hátra, amely tele van haladó vonások­kal. Számos területen, így a ba­bonák elleni küzdelemben, termé­szet- és történelem-szemléletében, a korabeli leghaladóbb és legtu­dományosabb állásfoglalást tette magáévá, élesen szembefordulva, mindazzal, ami régi, elavult és tudománytalan. Különösen figye­lemre méltók történelmi tárgyú versei: ezekben a történelmi ese­ményeket aszerint értékelte, mennyire szolgálták a nép valódi érdekeit. Helyesen mu­tat­­ rá I. Popper kritikus, hogy Cosbuc felfogása sze­rint — s ez lényegesen különbö­zik az akkori polgári nacionalista felfogástól — a rómaiak védte­len és gyenge népek leigázói vol­tak (Barbár ének, Decebál beszé­de a néphez). Az 1877-es függet­lenségi háború győzelme pedig nem az uralkodó osztályok érde­me, hanem a nép, a parasztság áldozatos harcának eredménye. Nemzetem lelkében lélek vagyok, Örömét, búját dalolom­­. Sebeidben a sajgás lettem, a láb, Kaszom poharad, mit a sorsod adott, Méreg lesz bár italom! leghívebben e hitvallását for­radalmi hangú Földet adj című költeménye tükrözi, mely József Attila fordításában vált mi­­nálunk közismertté. Coșbuc e versébe sűrítette a román pa­rasztság minden szenvedését, mely nincstelenségéből és elnyo­­mottságából fakadt, de jól érzé­kelteti a paraszti tömegek félel­metes erejét is a versszakok záró­akkordjaként ismétlődő „földet adj”-ról, hogy aztán a befejezés­ben felzúgjon a nincstelen pa­rasztok fenyegető kórusa. Cosbuc így fogalmazta meg költői hitvallását A költő című versében: Ne kívánja az ég, a nagy, Hogy végül vért, s ne földet adj! Ha ínség lázit s nem lehet Tűrnünk, mi sem véd, legyetek Bár Krisztusok, feküdjetek Bár föld alatt! Találóan jegyezte meg e vers­ről Gherea: „lehetséges, hogy Cosbuc nem ismerte az osztály­harc elméletét, de e költeményé­ben nem egyazon nemzet fiairól, hanem két különböző nemzetről van szó, akik harcban állnak egy­mással és halálosan gyűlölik egy­mást". Egész költői pályáját a nép érdekeiért való meg nem alkuvó harc és az uralkodó osz­tályokkal való engesztelhetetlen­ség jellemezte. 1914-ben, az első világháború kitörésekor a hábo­rúba lépést sürgető nacionalista Uszítások pergőtűzében írta Meg­haltak — Kiért? című versében: Felrezzennek s látom: román sok ezer Felém kap — de nincsen jaj, nincsen­­keze, És szólna a szája, de szája tüzes seb. Meghalnak! És bennem felsír az iszony: Miért s kinek, ha elesnek? Nem a mi ügyünkért s nem értünk­­bizony! És rettegve kérdem: „Hát ekkor­­kiért?” És állok és didergek, de nincs, aki ért. Nincs hang, mely felelne szívem­­nek. Eszmékben gazdag költészetét szervesen egészítik ki értékes mű­fordításai a világirodalom re­mekeiből (Odüsszea, Aeneis és Divina Commedia). Irodalmunk­ból nem fordított, talán mert ak­koriban a magyar irodalom tan­tárgyként szerepelt az iskolai ok­tatásban s az erdélyi románok eredetiben olvasták a magyar írók műveit. De tudjuk, a legkedvel­tebb költői közé tartozott Arany és Petőfi. Kortársai feljegyezték, hogy az idős költő minden évben eljött Bukarestből Segesvárra Petőfi halálának évfordulóján, hogy lerója a költő iránt kegye­letét. A század eleji Révai Károly volt, az úttörője annak a Cosbuc­­tolmácsolásnak, mely most ebben a kötetben, a legkiválóbb hazai és romániai magyar műfordítók munkájaként, megvalósult. A for­dítások általában jól sikerültek, s mind tartalmilag, mind for­­maiag követik az eredeti verse­ket — mégis — talán éppen a for­dítók nagy száma miatt (huszon­hárman fordították a kötetet) az antológia bizonyos fokú egyenet­lenséget mutat, mert a népi han­got nem mindenik műfordítónak sikerült teljes mértékben megta­lálnia. A válogatás és szerkesztés — Domokos János közreműködésé­vel Jékely Zoltán és V. András János munkája — körültekintő és gondos; a kötet mindazt ma­gába foglalja Coșbuc költészeté­ből, ami művének legértékesebb része. Kár azonban, hogy a legjob­ban sikerült Révai-fordítások nem kaptak helyet a kötetben. Cosbuc verseinek magyar gyűj­teményét A pásztor­lány címmel a közös könyvkiadási egyezmény keretében az Európa Kiadó je­lentette meg szép nyomással és borítólappal, ízléses kiállításban. A kötet utószavát I. Popper neves román kritikus írta. Domokos Sámuel a­ posan kihasználják a piaci kon­junktúrát. Emiatt a mezőgazdasá­gi termékek ára állandóan emel­kedik.­­ Ha 1952-t 100-nak vesszük, ak­kor 1958 novemberében a mező­­gazdasági termékek ára átlago­san 85 százalékkal volt magasabb, mint 1952-ben. Kinek használ ez a spontán ár­emelkedés? A munkásosztálynak és a városok egész dolgozó, lakos­ságának igen sokba kerül. A ku­­lákok viszont meggazdagodnak. Amint látjuk, a jugoszláv való­ságban szemmel láthatóan meg­nyilvánul a mezőgazdaság kapi­talista elemeinek növekedési ten­denciája. III. A szocialista termelési viszo­nyok a dolgozók életszínvonalá­nak szakadatlan emelkedését biz­tosítják. Ezt bizonyítják a szocia­lista országok történelmi tapaszta­latai. Jugoszláviában viszont az utóbbi években igen nagy ingado­zások voltak tapasztalhatók a dolgozók, különösen a munkás­­osztály helyzetében. A kiskereske­delmi árak emelkedése következ­tében állandóan növekednek a létfenntartási költségek. Ha 1952-t 100-nak vesszük, ak­kor a havi létfenntartási költsé­gek 1958 áprilisában 63,7 száza­lékkal voltak magasabbak, mint 1952-ben. A nominálbérek emel­kedése elmarad a létfenntartási költségek emelkedése mögött, s ez a reálbér csökkenéséhez vezet. A jugoszláv szakszervezetek Köz­ponti Bizottságának teljes ülése 1956 decemberében megállapítot­ta: „Az utóbbi évek folyamán az életszínvonal egy helyben topogá­­sa és részleges süllyedése volt megfigyelhető ...” 1957-ben rész­legesen emelkedett a reálbér, de 1958 első felében ismét „ ... ked­vezőtlenül kezdett alakulni a munkások és az alkalmazottak reáljövedelme, a létfenntartási költségek emelkedése miatt, ami már 1957 utolsó hónapjában meg­kezdődött”. A jugoszláv statiszti­ka szerint a munkáscsaládoknál csökkenőben van néhány fő élel­miszer (hús, liszt, zsír, tej, bur­gonya) fogyasztása. Kedvezőtlenül hat a városi la­kosság anyagi helyzetére a szaka­datlan infláció. A dinár vásárló­ereje állandóan csökken. Ugyanaz az árumennyiség, amelyért a ju­goszláv fogyasztó 1954-ben 1000 dinárt fizetett, 1957-ben 1222 di­nárba került. IV. A szocialista országok gazdasá­gi élete a belső erőforrások ki­használására és a szocialista vi­lágrendszeren belüli gazdasági együttműködésre támaszkodva fejlődik. Ebben az együttműkö­désben a proletár internacionaliz­mus elvei testesülnek meg. Jugo­szlávia azonban más utat válasz­tott. Lemondott a szocialista or­szágokkal való testvéri együttmű­ködésről és napról napra jobban függ a kapitalista világtól. A ju­goszláv ipar, kereskedelem és mezőgazdaság fejlődése egyre nagyobb mértékben függ azok­tól a hitelektől, amelyeket a burzsoá államok főként az Egye­sült Államok nyújtanak Jugoszlá­viának. Jugoszlávia adósságai a külföldi államokkal szemben év­ről évre növekednek. A United Press International hírügynökség 1959. január 8-i washingtoni jelentése szerint az Egyesült Államok által Jugoszlá­viának nyújtott katonai és gazda­sági segély teljes összege az utób­bi 8 évben mintegy 1600 millió dollárra rúgott. Ebből az összeg­ből valamivel több mint 900 mil­lió dollár gazdasági segély volt. Az Egyesült Államok által Ju­goszláviának nyújtott katonai se­gélyt mintegy 700 millió dollárra becsülik. Jugoszlávia adósságai­nak 77 százaléka a kapitalista or­szágokra jut. Felmerül a kérdés: mi az oka annak, hogy az Egyesült Államok kormánya, amely csökönyösen akadályozza a normális kereske­delmi kapcsolatok kiépítését a Szovjetunióval és a többi szo­cialista országgal, nemcsak keres­kedelmet folytat Jugoszláviával hanem készséggel nyújt neki hi­teleket és úgynevezett, „ingyen segélyt” is? Nem világos-e, hogy a nemzetközi tőkének létérdeke, hogy Jugoszlávia tovább folytas­sa szakadár politikáját a szo­cialista országokkal és a nemzet­közi munkásmozgalommal szem­ben? A gazdasági válságnak Nyu­gaton észlelhető jelei a jugoszláv külkereskedelemben is éreztetni kezdik hatásukat. A jugoszláv ex­port nem kielégítő struktúrája miatt Jugoszlávia leszállított ára­kon kénytelen eladni áruit a ka­pitalista piacon, s ez­ még súlyo­sabbá teszi az ország helyzetét. Mindezek a körülmények oda vezetnek, hogy a jugoszláv kül­kereskedelem mérlege állandóan passzív. A kereskedelmi mérleg deficitje emelkedő irányzatot mutat. 1958 kilenc hónapja alatt például az Egyesült Államokból 35 049 millió dinár értékű árut hoztak be, ugyanakkor az Egye­sült Államokba exportált áruk ér­téke csak 6934 millió dinár volt. V. A jugoszláv gazdasági élet je­lenlegi helyzetének és fejlődési tendenciáinak elemzése világosan mutatja, hogy a jugoszláv gazda­sági elmélet és gyakorlat nem más, mint a szocializmus építésé­vel kapcsolatos marxista-leni­nista elvek revíziója. És ez a re­vízió meghozza keserű gyümöl­cseit. Jugoszlávia népgazdasága nehéz időket él. A JKSZ vezetői azonban nem akarnak lemondani revizionista koncepcióikról. A gazdasági nehézségek növe­kedése megdönti a JKSZ vezetői­nek revizionista koncepcióit. Ju­goszláviában kénytelenek erősí­teni az állam központi pozícióit a gazdaság irányításában, jóllehet ez nem fér össze azzal a revizio­nista elmélettel, hogy meg kell szüntetni a termelés központosí­tott irányítását. Ezek a rendsza­bályok azonban egyoldalú, fele­más jellegűek mivel a gazdasági problémák megoldásánál abból indulnak ki, hogy az iparban fenn kell tartani a csoporttulat­(Tudósítónktól) A Magyar Tanácsköztár­saság kikiáltá­sának 40. év­fordulója tisz­teletére a Mű­csarnok összes termeiben meg­rendezik a VII. Magyar Képző­­művészeti Kiál­lítást. A művek kiválogatását végző zsűri be­fejezte munká­ját és megkez­dődött a tárlat rendezése. Meg­kértük Pogány Ö. Gábort, a Magyar Képző­művészek és Iparművészek Szövetségének főtitkárát — aki Aradi Nó­rával és Mak­risz Agamem­­nonnal együtt a kiállítást ren­dezi — adjon tájékoztatást a hamarosan megnyíló kiállításról. Pogány Ö. Gábor elmondotta, hogy művészeink a kiállítással mindenekelőtt az első magyar proletárhatalomnak szeretnének emléket állítani. A több, mint másfélesztendős előkészületek kö­zéppontja is a képekre, grafikák­ra és plasztikai művekre kiírt ta­nácsköztársasági képzőművészeti pályázat állt. Ennek sikerére jel­lemző, hogy a pályázaton 300-nál több művész vett részt, több mint 500 alkotással. A műtárgyak első bemutatásakor mintegy 100 mű­vész kapott államunktól számot­tevő anyagi támogatást a művek kidolgozásához, végleges formába öntéséhez. Idén januárban ki­váló művészekből álló konzultá­ciós bizottságok látogatták el szá­don rendszerét és meg kell véde­ni a kispolgárság érdekeit. Csakhogy Jugoszláviában a gaz­dasági szervezet egész rendsze­re ellentétben áll a gazdasági folyamatok tervszerű állami irá­nyításával és jelentős mértékben a piac spontán szabályozó hatá­sának van alávetve. A jugoszláv kormány intézkedései tehát lé­nyegében nem szüntetik meg a gazdasági nehézségeknek és a ju­goszláv gazdasági életben tapasz­talható nem szocialista tenden­ciák jelentkezésének okait. Ellen­kezőleg, ezek a tendenciák egyre jobban erősödnek. A kapitalizmusból a szocializ­musba való átmenet időszakának alapvető kérdését — a „ki kit győz le?” kérdését — Jugoszláviá­ban revizionista álláspontról pró­bálják megoldani, márpedig ez az álláspont, mint a cáfolhatatlan tények bizonyítják, a magánkapi­talista szektor erősödését segíti elő, természetesen a szocialista szektor rovására. Nem szabad megfeledkezni arról a lenini té­telről, hogy az átmeneti időszak­ban megvan a szocializmus felépí­tésének lehetősége, de megvan a kapitalizmus visszaállításának ve­szélye is. Jugoszláviában erősöd­nek a kapitalista tendenciák, ame­lyek a spekuláció és a konkurren­­cia fokozódásában, a társadalmi anyagi eszközök elosztásának anarchiájában, a lakosság egyes csoportjai által munka nélkül szerzett jövedelmei­ gyarapodásá­ban, a falu kapitalista elemeinek erősödésében fejeződnek ki. Mindez elősegíti a magánszektor erősödését, a kulákság növekedé­sét, süllyeszti a munkásosztály életszínvonalát, fokozza az ország­nak a kapitalista világtól való függőségét. A Jugoszláv Kommunisták Szö­vetsége vezetőinek nézetei és po­litikája veszélyeztetik a népi for­radalom és a szocializmus vív­mányait Jugoszláviában. Ha Ju­goszlávia nem lép a fejlődés va­lóban szocialista útjára, a kapita­lista viszonyok visszaállítása reá­lis veszélyből valósággá válik, más művészhez, s még a műte­remben igyekeztek tanácsokkal, javaslatokkal elősegíteni a ké­szülő művek sikeres megalkotá­sát, befejezését. Sokan készültek az idei orszá­gos kiállításra más témájú alko­tással is. Különösen sok temati­kus művet láthatunk az idei tár­­laton, többet, mint 1950 óta bár­mely esztendőben. A bírálóbizott­sághoz hozzávetőlegesen 3000 mű­tárgyat küldtek be. Ebből a férő­hely figyelembevételével, a zsűri döntése alapján körülbelül 500 festmény, grafika és plasztikai mű kerül bemutatásra. A kiállítás képet ad majd a fő­városi és vidéki művészek alko­tó munkájáról. Látható lesz pél­dául Domanczvszky Endrének, az oroszlányi szélesvásznas filmszín­ház előcsarnokához készített fres­kójának színes kartonja. Ék Sán­dor Tanácsmagyarországért! — Mindenki a frontra! című kom­pozíciója és más művei. Makrisz Agamemnon Tanácsköztársasági emlékműve bronzban kivitelezve. Mikus Sándor Vecsési parlamen­ter­ emlékművének modellje. Pátzay Pál Balassi emlékművének modellje. Pór Bertalan Dózsa kompozíciójának új változatai Raszler Károly—Feledi Gyula 1919-es rézkarc-sorozata, He­rényi Jenő Tanácsköztársaság­ dombormű-terve Mácsai István 1919 című jelképes női figurája, Konecsni György Toborzás című kompozíciója. A vidéken élő és dolgozó művészek közül pedig Horváth József, Simon Béla, Bo­­tos Sándor, Veszprémi Endre, Kemény Zsigmond, valamint szá­mos más ismert és fiatal művész alkotását találjuk majd a kiállí­táson. A tárlatra beküldött műveket 13 tagból álló zsűri bírálta és, köztük három 1919-es veterán. A kiállítás megnyitására katalógus jelenik meg, negyvennél több rep­rodukcióval. A kiállítás plakátját Darvas Árpád fiatal grafikusmű­vész készítette. A Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének főtitkára a továbbiakban beszélt arról, hogy a rendezés alatt álló anyag kitűnően illusztrálja a ma­gyar képzőművészet egészséges fejlődését. S ez a zsűri vé­leménye szerint nem kis mérték­ben annak tulajdonítható, hogy az idősebb mesterek mellett a fia­talok is mind erőteljesebben bon­takoztatják ki tehetségüket. Végezetül az esztendő más je­lentősebb kiállításairól érdeklőd­tünk Pogány G. Gábortól. Jelezte, hogy a nyár elején rendezik meg a Műcsarnokban az Alföldi fes­tők nagyszabású kiállítását, az év vége felé az Országos Iparművé­szeti Kiállítást, s még az idén sor kerül Uitz Bélának, a Szovjetunió­ban élő kiváló magyar művész­nek hazai életmű-kiállítására. En­nek megszervezése céljából Uitz Béla minden valószínűség szerint hamarosan újra hazalátogat. Március 27-én nyílik a VII. Magyar Képzőművészeti Kiállítás A művek többsége a Tanácsköztársaság emlékét idézi Rendezik a Műcsarnokban a VII. Magyar Képzőművészeti Kiállítás anyagát.

Next