Népszabadság, 1959. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-01 / 204. szám

1959. szeptember 1. kedd NÉPSZABADSÁG Verseny — és „mambópénzt”. A SZÁLLÍTÓBERENDEZÉSEK GYÁRÁBAN A „mambópénzzel” kell kezde­nem. Amikor már vagy harmad­szor ütötte meg ez a szó a fülemet a Szállítóberendezések Gyárában, megkérdeztem a párttitkárt, Ká­dár Ferenc elvtársat: tulajdonkép­pen mi is ez a mambópénz? — Hát mi lenne? Pénz, amit el lehet táncolni — válaszolta, s néhány tánclépést tett, jót mulatva elké­pedésemen. Majd kom­olyra for­dítva a szót, elmondotta, hogy a megtakarított béralapot jutalom formájában osztják szét havonta a versenyben legjobb eredményt elérő műhelyek, brigádok, dolgozók közt. „Mambó­pénznek” még akkor nevezték el, amikor olyan kevés volt, hogy csak egy esti táncra futotta belőle. Azóta ugyan jócskán megnőtt a jutalom összege, egy-egy embernél elérheti a havi 400 forintot is, de az elnevezés csak megmaradt. Havonta nagyon szigorúan és tárgyilagosan, összehasonlítva a műhelyek, a brigádok eredmé­nyeit, nemcsak vándorzászlóval, hanem pénzzel is jutalmazzák az elsőséget. A vetélkedés hasznos az egész kollektívának, mert az eredmények arányában nő a szét­osztható összeg is. Méltatlanul megbántanám azon­ban a gyár dolgozóit, ha első­sorban az anyagiakkal magyaráz­nám a verseny sikereit. Igaz, a „mambópénz’­ elevenné,, nyilvá­nossá tette az értékelést és állan­dóan pezsdíti az érdeklődést, a ve­télkedő szellemet. De a gyár kol­lektíváját ennél nagyobb erők hozták össze és sarkallják kiváló teljesítményekre: a felébresztett felelősségérzet, a segítőkészség, az üzemi büszkeség, a szolidaritás. Egyszóval, akár­hogy is kerülgetem a dolgot, még­iscsak az öntudat. Hivatkozhat­nék itt a nagy példákra, a ter­ven felül vállalt és határidőre pontosan legyártott 200 silókom­bájnra, az újabb 50 gépes felaján­lásra stb. Mégis szóljon inkább helyettem a levél, amelyet a párt­­bizottság irattárából böngésztem elő: „Mi, a Dugattyú- és Csapágy - öntöde dolgozói köszönetünket fe­jezzük ki a Szállítóberendezések Gyára dolgozóinak azért a szo­cialista segítségért, amelyet ne­künk nyújtottak. Terven felül vállaltak és rövid egy hónap alatt leszállítottak részünkre egy 500 kilogrammos futómacskát (görgő­darut), amely munkánkat nagyon megkönnyíti.’’ S tegyük hozzá, hogy amikor a Hazai Fésűsfonó, a KISTEXT és a Búvárszivattyú­gyár dolgozói is hasonló kéréssel fordultak hozzájuk — terven felül gyártottak nekik is futómacskát, mert becsületbeli ügyüknek tar­tották, hogy munkástársaikat mi­előbb hozzájuttassák a nehéz fizi­kai munkát megkönnyítő, baleset­­veszélyt csökkentő szállító gépek­hez. Adhatták volna ennél szebb példáját a munkásszolidaritás­nak? öntudatban, áldozatkészségben a kommunisták járnak az élen. Példamutatásuk magával ragadja az embereket. _A kommunisták kezdeményezésére a TMK-dolgo­­zók az előírtnál egy hónappal rö­­videbb idő alatt hozták rendbe a gépműhelyt. Jantyik elvtárs kom­munista vezető szakszervezeti bi­zalmi javaslatára indult el a la­katosműhely kollektívájától az 50 silógépes vállalás. Metzler elv­társ, a gépműhely párttitkára nemcsak szavaival, hanem kiváló teljesítményével agitál a verseny mellett. S Kincziger elvtársnak, a pártbizottság tagjának is érdeme, hogy a szereldei Császár-brigád — amelyben ő is dolgozik — első­nek indult versenybe a szocialista cím elnyeréséért. Előfordul persze olykor az is, hogy a kommunisták kezdemé­nyezése túlságosan elébe vág a közhangulatnak, s ezért nem ta­lál kellő visszhangra. Azok a túl­zó nézetek, amelyek korábban a verseny jutalmazását ellenezték, más formákban fel-felbukkannak. Néhány kommunista például úgy vélekedik, hogy a jelenlegi bri­gádverseny helyett magasabb for­mára, az egyéni versenyre kellene áttérni. Különösen a gépműhely­ben tapasztalható ilyen törekvés. A dolgozók azonban meglehetős ellenszenvvel fogadják ezt a kez­deményezést. Hogy miért? Fühl Tibor kereken megmondja: „Mert majd megint a »nagymenőket« futtatják. Nekik válogatják a leg­jobban fizető munkákat.” S ha így gondolkozik Fühl Ti­bor, akiről úgy hírlik, hogy annak idején maga is a „nagy­menők’­ közé tartozott, akkor el­képzelhető, hogy a többiek meny­nyire tiltakoznak az ilyen egyéni verseny ellen. A brigád megvaló­sítja a munkaversenyből a legfon­tosabbat: elvtársi segítséget a le­maradóknak. Hogy nincsenek egyéni vállalások és kihívások, amit néhány kommunista hiányol, ez még nem jelenti, hogy nincs egyéni verseny. Találóan fogal­mazta ezt meg Harangi Endre szakszervezeti bizalmi: „tulajdon­képpen én saját magammal versenyezek, hogy a következő hónapban több pénzt vigyek haza a családnak, mint eddig”. De megvan a lehető­ség az egyéni teljesítmények ösz­­szehasonlítására is. Túlságosan nagyot léptek a szo­cialista brigád feltételek kidolgo­zásánál is. A szereldei Császár­brigád vállalta ugyan a szigorú előírásokat, s akadt egy-két köve­tője is, de a többség, az egyéb­ként elismerten jól dolgozók is, visszariadnak például attól a fel­tételtől, amely iskolán, techniku­mon — s valóban nem tudni miért —, még a gyári rendezvé­nyen, kollektív szórakozáson való részvételre is kötelez, vagy attól, amely előírja a tagok s a gazda­sági vezetés hibáinak bírálatát. (Ha van mit és kit, ha nem?) Találkoztam ilyen kérdéssel is: Mi lesz akkor, ha a brigádok közt folyó versenyben nem a szocia­lista brigád lesz az első? S ez nemcsak elméleti kérdés, mert a lakatosműhelyben júliusban így is történt. A Csanda-brigád, amely a szocialista címért versenyez, a havi értékelésnél körülbelül a hatodik helyre került. Jantyik elvtárs, a vezető bizalmi ebben nem talál semmi kivetnivalót. „Az egyiknél csak a termelést veszik figyelembe, a másik viszont egye­bet is csinál, nem baj, ha nem is ér el olyan eredményt.” Füri elv­társ, a szakszervezet termelési bi­zottságának tagja, már taktiku­­sabb választ ad: „Mi a szocialista brigádoktól nem kiugró teljesít­ményeket, hanem megbízható, tartós eredményeket várunk Igaz, a szocialista brigádok többet, nagyobbat vállalnak ma­gukra, mint a többiek. De ezt a pluszt nem a munka, a termelés háttérbe szorításával kell elérni. S ha a szocialista címért küzdő brigád tartósan lemarad a legfon­tosabb feltétel teljesítésében a többiek mögött, a műhely dolgo­zói nyilván majd így vélekednek: van egy legjobb brigádunk és van egy szocialista brigádunk Az ilyen megkülönböztetés éppen at­tól fosztja meg a szocialista bri­gádot, amire leginkább törekszik, hogy nevelője, formálója legyen az embereknek. A verseny vadhajtásai ezek, amelyek ügyes kézzel, sok tapin­tattal hamar lenyeshetők. A párt­­bizottság a szakszervezetben dol­gozó kommunistákat bízta meg, hogy a dolgozók véleményét, tanácsait meghallgatva dolgoz­zák ki azokat a versenyformá­kat és feltételeket, amelyek az eddiginél is nagyobb eredmények eléréséhez segítik a gyár munká­sait, s amelyeket könnyen megér­tenek és vállalnak is. Mert nem volt könnyű dolog megszerezni az élüzem kitüntetést, de megtartani még nehezebb lesz. Mindenesetre a kongresszus tiszteletére indult munkaversenyben eddig elért eredményeik, s őszinte törekvésük a verseny tökéletesítésére azt mu­tatják, hogy az élüzem büszke címéből nem engednek. Sőtér Edit KÉT É­VTIZEDE Húsz esztendeje, 1939. szeptem­ber 1-én hajnali négy órakor Hit­ler páncélosai Gdansk (Danzig) felől átlépték a lengyel határt. Ezzel egyidejűleg a náci repülő­gépek rajai gyilkos bombazáport zúdítottak a lengyel városokra: a hitleri hordának ezzel a támadá­sával megkezdődött a második világháború. A fasizmus által elszabadított világégés közel hat év alatt olyan pusztításokat okozott, amelyhez fogható még nem volt a háborúk történetében. A Tat című svájci lap által közölt hivatalos ada­tok szerint a második világhá­ború évei alatt kereken 110 millió ember teljesített katonai szolgála­tot, közülük 27 millió esett el a harctereken, további 300 ezer pe­dig eltűnt, nem tért vissza hozzá­tartozóihoz, családjához. A polgá­ri lakosság soraiban is borzalmas volt a pusztítás: a bombázások, a hitlerista koncentrációs táborok és a frontátvonulások következté­ben 24 940 000 polgári személy halt meg. A második világháború halálos áldozatainak száma tehát meghaladta az 52 milliót, vagyis Magyarország összlakosságának több mint ötszörösét , s egyben több mint ötszöröse ez az első vi­lágháború áldozatainak is. A második világháború borzal­mas pusztításai hazánkat is igen erősen sújtották emberéletben és anyagi javakban egyaránt: fél­milliónál többen estek áldozatul a háborúnak; 35 milliárd pengőt kitevő elpusztult érték jelezte a fasiszta csapatok okozta pusztí­tások útját; gyáriparunk szinte teljesen tönkrement; országunk állatállományának 65 százalékát ragadta el a háború; csak Buda­pesten mintegy százezer lakás semmisült vagy rongálódott meg súlyosan. A hazánkat megszálló hitlerista csapatok 60 000 gépko­csit, 2500 mozdonyt, a Nemzeti Bank aranykészletét és sokmil­liárdnyi egyéb értéket raboltak­ el országunkból. Azóta hazánkban, mint a leg­több országban, eltűntek a hábo­rús romok. Hazánk a háborús ro­mokon újjászületett, új szocialista rend fejlődött és erősödött meg a politikai és gazdasági harcok ke­mény csatáiban. Népünk és a világ népei azon­ban nem felednek. Nem lehet el­feledni a számokban ki sem fejez­hető szenvedések, megpróbáltatá­sok özönét, a tengernyi könnyet és gyászt, amelyet a második vi­lágháború okozott. Máig sem he­gedtek még be a sebek, szinte a mai napig sincs még lezárva a második világháború. Mindunta­lan emlékeztetnek rá bennünket a Japánból érkező hírek, amelyek az atomtámadásoknál betegséget kapott emberek haláláról értesí­tenek. S emlékeztetnek napról napra azok a fenyegető hangok, amelyeket a régi hitleri eszme zászlaja alatt gyülekező, nyugat­német revansista körök hallatnak. Ezek nem tanultak a történelem­ből, újra toborzót fújnak, toborzót a keleti területek „visszaszerzé­séért”. „A Német Szövetségi Köz­társaság túlfűtött kazán. Vagy Közép-Európa üres területeire ve­zetik le a maximális pontot túl­haladó nyomást, vagy robbanás következik be...” — fenyegető­zött a közelmúltban W. Stein, a bajor tartományi kormány mi­nisztere. Mintha csak Hitler uszító beszédeit hallanánk, úgy cseng a miniszter szava. Az emberiség szerencséjére azonban a körülmények óriásit változtak a második világháború óta. A Szovjetunió mellett a szo­cialista országok egész sora ala­kult meg. A 900 millió embert tö­mörítő szocialista tábor népei olyan kormányokat választottak, amelyeknek legfőbb ügyük a béke biztosítása, szocialista hazájuk jó­létének békés körülmények kö­zötti szakadatlan fejlesztése. De a béke biztosításáért folyó harcban a szocialista tábor nincs egyedül. Együtt menetel vele az emberiség nagy része a tőkés or­szágokban is. Az emberiség egye­sített békevágya képes arra, hogy megfékezze az ismét világháború kitörésével játszó imperialista és revansvágyó fasiszta köröket. Hogy képes erre, ékes bizonyíté­ka a koreai, az indokínai háború, a szuezi agresszió tüzének kioltá­sa. A háború tüzét azonban máig nem sikerült kioltani. Algériában ötödik éve folyik a fegyveres harc az algériai nép és a francia gyar­matosítók között. Laoszban az amerikai imperialista erők ismét felszították a polgárháború tüzét, amely már-nyár egész Indokínát lángbaborítással fenyegeti. Ame­rikai intervenciós erők készülő­dését­ tapasztaljuk a függetlenné vált Kuba ellen is. Az emberiség sorsáért való ag­godalom és felelősségérzet az, amely a Szovjetuniót és a többi szocialista országot a békepolitika útján vezérli. A szocialista tábor gazdasági, politikai és katonai ereje teljében a háború ellen a békéért, a halál ellen az életért, az egész emberiség boldog jövőjé­ért harcol. S a győzelem kilátásai ma sokszorosan kedvezőbbek, mint voltak bármikor. A béketábor akarata, egysége és nem utolsósorban ereje meg­gondolásra kell hogy késztessen minden eszeveszett kalandort. Ne­kik is tudniok kell, hogy minden esztelen kísérlettel önmagukat te­metik a romok alá: csak az im­perializmus végóráját hoznák kö­zelebb. A háborúban legtöbbet szenve­dett, s a fasiszta hordák felett diadalt arató ország, a Szovjet­unió hadseregének s a szovjet népnek köszönhető elsősorban, hogy 1945-ben végeszakadt a hit­leri fasizmus tobzódásának, a ter­rornak, a vérözönnek, a rettegés­nek, hogy ismét nyugodt, békés korszak köszönhetett az emberi­ségre. S ma is éppúgy, mint a második világháború legborzal­masabb éveiben a békeszerető emberiség a Szovjetunióra tekint, tőle várja, hogy megmentse a bé­két az emberiség számára, hogy ne kelljen újra millióknak pusz­tulnunk, hogy ne szaporodjon to­vább a világháború megrendítő „halálmérlege”. Az emberiségnek a Szovjetunióba vetett bizalma ma sem hiábavaló. A nagy szo­cialista világhatalom, politikai alapelveihez híven, következete­sen küzd a békéért. Ebben a har­cában m­a a szocialista táboron kívül is száz- és százmilliók tá­mogatják. Ez a támogatás, a bé­keszerető emberiség összefogása képes megvédeni a békét, s győze­delmeskedni tud minden háborús erő felett A második világháború jellegéről­­ 1939. szeptember 1-én Német­ország megtámadta Lengyelorszá­got. A lengyel nép a fasiszta ag­resszió áldozatául esett. Heves el­lenállást tanúsított, s ebben az el­lenállásban hősies szerepet töltöt­tek be a kommunisták és a mel­lettük felsorakozó dolgozók. De minthogy a burzsoá­ földesúri kor­mány a hazaárulás útjára lépve visszautasította a Szovjetunió se­gítségét, Lengyelország nem tu­dott helytállni a hitleri Németor­szág rendkívül erős nyomásával szemben. Miután a hitleristák megtámad­ták Lengyelországot, az angol és a francia kormány előtt már nem lehetett kétséges, hogy a hitleri Németország Lengyelország lero­­hanása után ráveti magát Fran­ciaországra, Angliára és azok óriási gyarmataira. Ezért Anglia és Franciaország kormánya 1939 szeptember elején hadat üzent Németországn­ak. Megkezdődött a második világ­háború. Anglia és Franciaország nem Lengyelország miatt és korántsem a fasizmus megdöntése céljából lépett hadba Németországgal, ha­nem azért, hogy biztosítsa saját imperialista érdekeit és pozícióit, hogy gyengítse veszélyes vetély­­társát és megóvja nagyhatalmi helyzetét. Éppen ezért Anglia és Franciaország egyáltalán semmit sem tett Lengyelország tényleges megsegítésére. A német csapatok Lengyelország területén gyors ütemben nyomultak előre kelet * Részlet „A Szovjetunió Kommu­nista Pártjának története” c. nemrég megjelent könyv XIV-ik fejezetéből, felé és a Szovjetunió határaihoz közeledtek. A párt és a szovjet kormány számba vette, hogy a Németor­­­szággal kötött szerződés segítségé­re volt ugyan a Szovjetuniónak abban, hogy egy bizonyos időre elhalássza a hitleristákkal való háborút, de semmiképpen sem volt feltételezhető, hogy a hitle­risták sokáig megtartják kötele­zettségeiket. Az­ ország védelmé­nek érdekében tehát meg kellett állítani a hitleri csapatok előre­nyomulását, mégpedig minél tá­volabb a Szovjetunió életének központjaitól; nem engedhettük meg, hogy keletre, akkori hatá­raink felé, vagyis a Minszk felé vezető utakhoz messze előretolják stratégiai határaikat. A Szovjet­unió nem nézhette közömbösen Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belo­­russzia testvéri lakosságának sor­sát, nem tűrhette, hogy fasiszta iga alá kerüljenek. 1939. szeptem­ber 17-én a vöröshadsereg egysé­gei átlépték a határt, s rövid idő alatt elfoglalták Nyugat-Ukraj­nát és Nyugat-Belorussziát. Ezek a területek újra egyesültek Szovjet-Ukrajnával és Szovjet- Belorussziával, az ukrán és a belorusz nép egységes államává. Annak­­ a háborúnak, amely 1939-ben a hitleri Németország és az angol—francia imperializmus között kirobbant, eredetileg más jellege volt, mint az olasz—etió­­piai, a japán—kínai vagy a spa­nyolországi háborúnak. Az utób­biak hódító háborúk voltak az egyik fél szempontjából és felsza­badító háborúk a másik szem­pontjából. Németország, Anglia és Franciaország háborúja pedig eredetileg mindkét fél részéről imperialista háború volt. A len­gyel nép, akárcsak az agresszió áldozatául esett más országok né­pei is, függetlenségükért harcol­tak, de ami a nagyhatalmakat il­leti, mindkét fél, a hitlerista Né­metország is, Anglia és Francia­­ország is, imperialista célokat kö­vetett. A helyzet úgy alakult, hogy Angliának és Franciaországnak a fasiszta agresszió áldozatául esett összes népekkel közös ellensége lett: a német fasizmus. Ezenkívül, azoknak az igen súlyos vereségek­nek a következtében, amelyeket Anglia és Franciaország 1940-ben a hitleristáktól elszenvedett, mind­két hatalom kénytelen volt már nem is annyira imperialista ter­veinek megvalósításán gondol­kodni, mint inkább nemzeti füg­getlenségének megvédésével tö­rődni. Angliában, Franciaország­ban, úgyszintén az Egyesült Álla­­mokban is, fokozódott a néptöme­gek nyomása: tevékeny antifasisz­ta, felszabadító háború folytatását követelték kormányuktól. Ilyen körülmények között Angliának és Franciaországnak a hitleri Német­ország ellen vívott háborúja a népek aktív közreműködésé­vel megváltoztatta jellegét. Tény­legesen egybeolvadt a sza­badságszerető népeknek a fa­siszta agresszió elleni háborújával és felszabadító jelleget öltött. A háború felszabadító jellege külö­nösen fokozódott a Szovjetunió hadbalépésével, amikor Anglia, Franciaország, majd az Egyesült Államok is, a Szovjetunióval együtt egy általános antihitlerista koalíció soraiba került. 3

Next