Népszabadság, 1959. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-01 / 204. szám
1959. szeptember 1. kedd NÉPSZABADSÁG Verseny — és „mambópénzt”. A SZÁLLÍTÓBERENDEZÉSEK GYÁRÁBAN A „mambópénzzel” kell kezdenem. Amikor már vagy harmadszor ütötte meg ez a szó a fülemet a Szállítóberendezések Gyárában, megkérdeztem a párttitkárt, Kádár Ferenc elvtársat: tulajdonképpen mi is ez a mambópénz? — Hát mi lenne? Pénz, amit el lehet táncolni — válaszolta, s néhány tánclépést tett, jót mulatva elképedésemen. Majd komolyra fordítva a szót, elmondotta, hogy a megtakarított béralapot jutalom formájában osztják szét havonta a versenyben legjobb eredményt elérő műhelyek, brigádok, dolgozók közt. „Mambópénznek” még akkor nevezték el, amikor olyan kevés volt, hogy csak egy esti táncra futotta belőle. Azóta ugyan jócskán megnőtt a jutalom összege, egy-egy embernél elérheti a havi 400 forintot is, de az elnevezés csak megmaradt. Havonta nagyon szigorúan és tárgyilagosan, összehasonlítva a műhelyek, a brigádok eredményeit, nemcsak vándorzászlóval, hanem pénzzel is jutalmazzák az elsőséget. A vetélkedés hasznos az egész kollektívának, mert az eredmények arányában nő a szétosztható összeg is. Méltatlanul megbántanám azonban a gyár dolgozóit, ha elsősorban az anyagiakkal magyaráznám a verseny sikereit. Igaz, a „mambópénz’ elevenné,, nyilvánossá tette az értékelést és állandóan pezsdíti az érdeklődést, a vetélkedő szellemet. De a gyár kollektíváját ennél nagyobb erők hozták össze és sarkallják kiváló teljesítményekre: a felébresztett felelősségérzet, a segítőkészség, az üzemi büszkeség, a szolidaritás. Egyszóval, akárhogy is kerülgetem a dolgot, mégiscsak az öntudat. Hivatkozhatnék itt a nagy példákra, a terven felül vállalt és határidőre pontosan legyártott 200 silókombájnra, az újabb 50 gépes felajánlásra stb. Mégis szóljon inkább helyettem a levél, amelyet a pártbizottság irattárából böngésztem elő: „Mi, a Dugattyú- és Csapágy - öntöde dolgozói köszönetünket fejezzük ki a Szállítóberendezések Gyára dolgozóinak azért a szocialista segítségért, amelyet nekünk nyújtottak. Terven felül vállaltak és rövid egy hónap alatt leszállítottak részünkre egy 500 kilogrammos futómacskát (görgődarut), amely munkánkat nagyon megkönnyíti.’’ S tegyük hozzá, hogy amikor a Hazai Fésűsfonó, a KISTEXT és a Búvárszivattyúgyár dolgozói is hasonló kéréssel fordultak hozzájuk — terven felül gyártottak nekik is futómacskát, mert becsületbeli ügyüknek tartották, hogy munkástársaikat mielőbb hozzájuttassák a nehéz fizikai munkát megkönnyítő, balesetveszélyt csökkentő szállító gépekhez. Adhatták volna ennél szebb példáját a munkásszolidaritásnak? öntudatban, áldozatkészségben a kommunisták járnak az élen. Példamutatásuk magával ragadja az embereket. _A kommunisták kezdeményezésére a TMK-dolgozók az előírtnál egy hónappal rövidebb idő alatt hozták rendbe a gépműhelyt. Jantyik elvtárs kommunista vezető szakszervezeti bizalmi javaslatára indult el a lakatosműhely kollektívájától az 50 silógépes vállalás. Metzler elvtárs, a gépműhely párttitkára nemcsak szavaival, hanem kiváló teljesítményével agitál a verseny mellett. S Kincziger elvtársnak, a pártbizottság tagjának is érdeme, hogy a szereldei Császár-brigád — amelyben ő is dolgozik — elsőnek indult versenybe a szocialista cím elnyeréséért. Előfordul persze olykor az is, hogy a kommunisták kezdeményezése túlságosan elébe vág a közhangulatnak, s ezért nem talál kellő visszhangra. Azok a túlzó nézetek, amelyek korábban a verseny jutalmazását ellenezték, más formákban fel-felbukkannak. Néhány kommunista például úgy vélekedik, hogy a jelenlegi brigádverseny helyett magasabb formára, az egyéni versenyre kellene áttérni. Különösen a gépműhelyben tapasztalható ilyen törekvés. A dolgozók azonban meglehetős ellenszenvvel fogadják ezt a kezdeményezést. Hogy miért? Fühl Tibor kereken megmondja: „Mert majd megint a »nagymenőket« futtatják. Nekik válogatják a legjobban fizető munkákat.” S ha így gondolkozik Fühl Tibor, akiről úgy hírlik, hogy annak idején maga is a „nagymenők’ közé tartozott, akkor elképzelhető, hogy a többiek menynyire tiltakoznak az ilyen egyéni verseny ellen. A brigád megvalósítja a munkaversenyből a legfontosabbat: elvtársi segítséget a lemaradóknak. Hogy nincsenek egyéni vállalások és kihívások, amit néhány kommunista hiányol, ez még nem jelenti, hogy nincs egyéni verseny. Találóan fogalmazta ezt meg Harangi Endre szakszervezeti bizalmi: „tulajdonképpen én saját magammal versenyezek, hogy a következő hónapban több pénzt vigyek haza a családnak, mint eddig”. De megvan a lehetőség az egyéni teljesítmények öszszehasonlítására is. Túlságosan nagyot léptek a szocialista brigád feltételek kidolgozásánál is. A szereldei Császárbrigád vállalta ugyan a szigorú előírásokat, s akadt egy-két követője is, de a többség, az egyébként elismerten jól dolgozók is, visszariadnak például attól a feltételtől, amely iskolán, technikumon — s valóban nem tudni miért —, még a gyári rendezvényen, kollektív szórakozáson való részvételre is kötelez, vagy attól, amely előírja a tagok s a gazdasági vezetés hibáinak bírálatát. (Ha van mit és kit, ha nem?) Találkoztam ilyen kérdéssel is: Mi lesz akkor, ha a brigádok közt folyó versenyben nem a szocialista brigád lesz az első? S ez nemcsak elméleti kérdés, mert a lakatosműhelyben júliusban így is történt. A Csanda-brigád, amely a szocialista címért versenyez, a havi értékelésnél körülbelül a hatodik helyre került. Jantyik elvtárs, a vezető bizalmi ebben nem talál semmi kivetnivalót. „Az egyiknél csak a termelést veszik figyelembe, a másik viszont egyebet is csinál, nem baj, ha nem is ér el olyan eredményt.” Füri elvtárs, a szakszervezet termelési bizottságának tagja, már taktikusabb választ ad: „Mi a szocialista brigádoktól nem kiugró teljesítményeket, hanem megbízható, tartós eredményeket várunk Igaz, a szocialista brigádok többet, nagyobbat vállalnak magukra, mint a többiek. De ezt a pluszt nem a munka, a termelés háttérbe szorításával kell elérni. S ha a szocialista címért küzdő brigád tartósan lemarad a legfontosabb feltétel teljesítésében a többiek mögött, a műhely dolgozói nyilván majd így vélekednek: van egy legjobb brigádunk és van egy szocialista brigádunk Az ilyen megkülönböztetés éppen attól fosztja meg a szocialista brigádot, amire leginkább törekszik, hogy nevelője, formálója legyen az embereknek. A verseny vadhajtásai ezek, amelyek ügyes kézzel, sok tapintattal hamar lenyeshetők. A pártbizottság a szakszervezetben dolgozó kommunistákat bízta meg, hogy a dolgozók véleményét, tanácsait meghallgatva dolgozzák ki azokat a versenyformákat és feltételeket, amelyek az eddiginél is nagyobb eredmények eléréséhez segítik a gyár munkásait, s amelyeket könnyen megértenek és vállalnak is. Mert nem volt könnyű dolog megszerezni az élüzem kitüntetést, de megtartani még nehezebb lesz. Mindenesetre a kongresszus tiszteletére indult munkaversenyben eddig elért eredményeik, s őszinte törekvésük a verseny tökéletesítésére azt mutatják, hogy az élüzem büszke címéből nem engednek. Sőtér Edit KÉT ÉVTIZEDE Húsz esztendeje, 1939. szeptember 1-én hajnali négy órakor Hitler páncélosai Gdansk (Danzig) felől átlépték a lengyel határt. Ezzel egyidejűleg a náci repülőgépek rajai gyilkos bombazáport zúdítottak a lengyel városokra: a hitleri hordának ezzel a támadásával megkezdődött a második világháború. A fasizmus által elszabadított világégés közel hat év alatt olyan pusztításokat okozott, amelyhez fogható még nem volt a háborúk történetében. A Tat című svájci lap által közölt hivatalos adatok szerint a második világháború évei alatt kereken 110 millió ember teljesített katonai szolgálatot, közülük 27 millió esett el a harctereken, további 300 ezer pedig eltűnt, nem tért vissza hozzátartozóihoz, családjához. A polgári lakosság soraiban is borzalmas volt a pusztítás: a bombázások, a hitlerista koncentrációs táborok és a frontátvonulások következtében 24 940 000 polgári személy halt meg. A második világháború halálos áldozatainak száma tehát meghaladta az 52 milliót, vagyis Magyarország összlakosságának több mint ötszörösét , s egyben több mint ötszöröse ez az első világháború áldozatainak is. A második világháború borzalmas pusztításai hazánkat is igen erősen sújtották emberéletben és anyagi javakban egyaránt: félmilliónál többen estek áldozatul a háborúnak; 35 milliárd pengőt kitevő elpusztult érték jelezte a fasiszta csapatok okozta pusztítások útját; gyáriparunk szinte teljesen tönkrement; országunk állatállományának 65 százalékát ragadta el a háború; csak Budapesten mintegy százezer lakás semmisült vagy rongálódott meg súlyosan. A hazánkat megszálló hitlerista csapatok 60 000 gépkocsit, 2500 mozdonyt, a Nemzeti Bank aranykészletét és sokmilliárdnyi egyéb értéket raboltak el országunkból. Azóta hazánkban, mint a legtöbb országban, eltűntek a háborús romok. Hazánk a háborús romokon újjászületett, új szocialista rend fejlődött és erősödött meg a politikai és gazdasági harcok kemény csatáiban. Népünk és a világ népei azonban nem felednek. Nem lehet elfeledni a számokban ki sem fejezhető szenvedések, megpróbáltatások özönét, a tengernyi könnyet és gyászt, amelyet a második világháború okozott. Máig sem hegedtek még be a sebek, szinte a mai napig sincs még lezárva a második világháború. Minduntalan emlékeztetnek rá bennünket a Japánból érkező hírek, amelyek az atomtámadásoknál betegséget kapott emberek haláláról értesítenek. S emlékeztetnek napról napra azok a fenyegető hangok, amelyeket a régi hitleri eszme zászlaja alatt gyülekező, nyugatnémet revansista körök hallatnak. Ezek nem tanultak a történelemből, újra toborzót fújnak, toborzót a keleti területek „visszaszerzéséért”. „A Német Szövetségi Köztársaság túlfűtött kazán. Vagy Közép-Európa üres területeire vezetik le a maximális pontot túlhaladó nyomást, vagy robbanás következik be...” — fenyegetőzött a közelmúltban W. Stein, a bajor tartományi kormány minisztere. Mintha csak Hitler uszító beszédeit hallanánk, úgy cseng a miniszter szava. Az emberiség szerencséjére azonban a körülmények óriásit változtak a második világháború óta. A Szovjetunió mellett a szocialista országok egész sora alakult meg. A 900 millió embert tömörítő szocialista tábor népei olyan kormányokat választottak, amelyeknek legfőbb ügyük a béke biztosítása, szocialista hazájuk jólétének békés körülmények közötti szakadatlan fejlesztése. De a béke biztosításáért folyó harcban a szocialista tábor nincs egyedül. Együtt menetel vele az emberiség nagy része a tőkés országokban is. Az emberiség egyesített békevágya képes arra, hogy megfékezze az ismét világháború kitörésével játszó imperialista és revansvágyó fasiszta köröket. Hogy képes erre, ékes bizonyítéka a koreai, az indokínai háború, a szuezi agresszió tüzének kioltása. A háború tüzét azonban máig nem sikerült kioltani. Algériában ötödik éve folyik a fegyveres harc az algériai nép és a francia gyarmatosítók között. Laoszban az amerikai imperialista erők ismét felszították a polgárháború tüzét, amely már-nyár egész Indokínát lángbaborítással fenyegeti. Amerikai intervenciós erők készülődését tapasztaljuk a függetlenné vált Kuba ellen is. Az emberiség sorsáért való aggodalom és felelősségérzet az, amely a Szovjetuniót és a többi szocialista országot a békepolitika útján vezérli. A szocialista tábor gazdasági, politikai és katonai ereje teljében a háború ellen a békéért, a halál ellen az életért, az egész emberiség boldog jövőjéért harcol. S a győzelem kilátásai ma sokszorosan kedvezőbbek, mint voltak bármikor. A béketábor akarata, egysége és nem utolsósorban ereje meggondolásra kell hogy késztessen minden eszeveszett kalandort. Nekik is tudniok kell, hogy minden esztelen kísérlettel önmagukat temetik a romok alá: csak az imperializmus végóráját hoznák közelebb. A háborúban legtöbbet szenvedett, s a fasiszta hordák felett diadalt arató ország, a Szovjetunió hadseregének s a szovjet népnek köszönhető elsősorban, hogy 1945-ben végeszakadt a hitleri fasizmus tobzódásának, a terrornak, a vérözönnek, a rettegésnek, hogy ismét nyugodt, békés korszak köszönhetett az emberiségre. S ma is éppúgy, mint a második világháború legborzalmasabb éveiben a békeszerető emberiség a Szovjetunióra tekint, tőle várja, hogy megmentse a békét az emberiség számára, hogy ne kelljen újra millióknak pusztulnunk, hogy ne szaporodjon tovább a világháború megrendítő „halálmérlege”. Az emberiségnek a Szovjetunióba vetett bizalma ma sem hiábavaló. A nagy szocialista világhatalom, politikai alapelveihez híven, következetesen küzd a békéért. Ebben a harcában ma a szocialista táboron kívül is száz- és százmilliók támogatják. Ez a támogatás, a békeszerető emberiség összefogása képes megvédeni a békét, s győzedelmeskedni tud minden háborús erő felett A második világháború jellegéről 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot. A lengyel nép a fasiszta agresszió áldozatául esett. Heves ellenállást tanúsított, s ebben az ellenállásban hősies szerepet töltöttek be a kommunisták és a mellettük felsorakozó dolgozók. De minthogy a burzsoá földesúri kormány a hazaárulás útjára lépve visszautasította a Szovjetunió segítségét, Lengyelország nem tudott helytállni a hitleri Németország rendkívül erős nyomásával szemben. Miután a hitleristák megtámadták Lengyelországot, az angol és a francia kormány előtt már nem lehetett kétséges, hogy a hitleri Németország Lengyelország lerohanása után ráveti magát Franciaországra, Angliára és azok óriási gyarmataira. Ezért Anglia és Franciaország kormánya 1939 szeptember elején hadat üzent Németországnak. Megkezdődött a második világháború. Anglia és Franciaország nem Lengyelország miatt és korántsem a fasizmus megdöntése céljából lépett hadba Németországgal, hanem azért, hogy biztosítsa saját imperialista érdekeit és pozícióit, hogy gyengítse veszélyes vetélytársát és megóvja nagyhatalmi helyzetét. Éppen ezért Anglia és Franciaország egyáltalán semmit sem tett Lengyelország tényleges megsegítésére. A német csapatok Lengyelország területén gyors ütemben nyomultak előre kelet * Részlet „A Szovjetunió Kommunista Pártjának története” c. nemrég megjelent könyv XIV-ik fejezetéből, felé és a Szovjetunió határaihoz közeledtek. A párt és a szovjet kormány számba vette, hogy a Németországgal kötött szerződés segítségére volt ugyan a Szovjetuniónak abban, hogy egy bizonyos időre elhalássza a hitleristákkal való háborút, de semmiképpen sem volt feltételezhető, hogy a hitleristák sokáig megtartják kötelezettségeiket. Az ország védelmének érdekében tehát meg kellett állítani a hitleri csapatok előrenyomulását, mégpedig minél távolabb a Szovjetunió életének központjaitól; nem engedhettük meg, hogy keletre, akkori határaink felé, vagyis a Minszk felé vezető utakhoz messze előretolják stratégiai határaikat. A Szovjetunió nem nézhette közömbösen Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia testvéri lakosságának sorsát, nem tűrhette, hogy fasiszta iga alá kerüljenek. 1939. szeptember 17-én a vöröshadsereg egységei átlépték a határt, s rövid idő alatt elfoglalták Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát. Ezek a területek újra egyesültek Szovjet-Ukrajnával és Szovjet- Belorussziával, az ukrán és a belorusz nép egységes államává. Annak a háborúnak, amely 1939-ben a hitleri Németország és az angol—francia imperializmus között kirobbant, eredetileg más jellege volt, mint az olasz—etiópiai, a japán—kínai vagy a spanyolországi háborúnak. Az utóbbiak hódító háborúk voltak az egyik fél szempontjából és felszabadító háborúk a másik szempontjából. Németország, Anglia és Franciaország háborúja pedig eredetileg mindkét fél részéről imperialista háború volt. A lengyel nép, akárcsak az agresszió áldozatául esett más országok népei is, függetlenségükért harcoltak, de ami a nagyhatalmakat illeti, mindkét fél, a hitlerista Németország is, Anglia és Franciaország is, imperialista célokat követett. A helyzet úgy alakult, hogy Angliának és Franciaországnak a fasiszta agresszió áldozatául esett összes népekkel közös ellensége lett: a német fasizmus. Ezenkívül, azoknak az igen súlyos vereségeknek a következtében, amelyeket Anglia és Franciaország 1940-ben a hitleristáktól elszenvedett, mindkét hatalom kénytelen volt már nem is annyira imperialista terveinek megvalósításán gondolkodni, mint inkább nemzeti függetlenségének megvédésével törődni. Angliában, Franciaországban, úgyszintén az Egyesült Államokban is, fokozódott a néptömegek nyomása: tevékeny antifasiszta, felszabadító háború folytatását követelték kormányuktól. Ilyen körülmények között Angliának és Franciaországnak a hitleri Németország ellen vívott háborúja a népek aktív közreműködésével megváltoztatta jellegét. Ténylegesen egybeolvadt a szabadságszerető népeknek a fasiszta agresszió elleni háborújával és felszabadító jelleget öltött. A háború felszabadító jellege különösen fokozódott a Szovjetunió hadbalépésével, amikor Anglia, Franciaország, majd az Egyesült Államok is, a Szovjetunióval együtt egy általános antihitlerista koalíció soraiba került. 3