Népszabadság, 1960. november (18. évfolyam, 259-284. szám)

1960-11-27 / 282. szám

Mielőtt elindulunk, a hadnagy és a gépkocsivezető géppisztolyo­kat vesznek elő a csomagtartóból. Komor arccal, szótlanul betöltik a tárakat, majd a hadnagy hoz­zám fordul: „Magyar bajtárs! Ért-e a pisztolykezeléshez?” Meg­­hökkenek: „Igen, természetesen — mondom. — Hiszen voltam ka­tona ... De miért kérdi? S minek ez a nagy, szokatlan előkészület — mutatok a géppisztolyokra. — Történt talán valami?” • A hadnagy egy pillanatig habo­zik, s a száját harapdálja. „Tudja, lehet, hogy szükség lesz ezekre — mutat a géppisztolyokra. — Az éjszaka, nem messze innen meg­öltek egy parasztmilicistát. Or­vul, hátulról végeztek vele egy géppisztolysorozattal. A holttestre egy cédulát erősítettek, ezzel a felirattal: »Ez már a harmadik ... A többiek is sorra kerülnek.« Igen, kétségtelen, hogy ellenforra­dalmi banditák követték el ezt a bestiális gyilkosságot, s valóban két hét alatt ez már a harmadik ezen a környéken. Ma hajnal óta riadókészültséget rendelt el a had­sereg és a milícia helyi parancs­noksága, s megkezdődött a kör­nyező mocsaras vidék átfésülése. S a mi utunk éppen a gyanús vi­dékeken vezet át... Hiszen volt katona, s önöknél is voltak ellen­forradalmárok, tehát értheti, hogy miről van szó ...” Rátérünk az országos műútra, s gépkocsivezetőnk mintegy ne­gyedórás út után, mit sem törőd­ve az országút szélén elhelyezett sebességkorlátozási figyelmezte­tésekkel, 90 mérföldes sebességre kapcsol. Szeretné, ha minél előbb átjutnánk a mocsaras vidéken, ahol feltehetőleg az ellenforradal­mi banda rejtőzködik. Feltűnő, hogy egyetlen jármű sem jön szembe velünk, pedig már világo­sodik. Éppen egy dombtetőre érünk, amikor gépkocsivezetőnk oly hirtelenül fékez, hogy előre­bukunk az ülésen. Messze előt­tünk — innen a magasból jól lát­hatjuk — az országutat sötét tö­meg zárja el. Amint gépkocsink megáll, a hadnagy azonnal ki­szállásra szólít fel bennünket. Hangja parancsként csattan. S miután kiugrálunk a kocsiból, odaveti felénk: „A dombon va­gyunk. Nem tudhatjuk, ki vagy mi az ott előttünk. Visszafordulni már nincs idő. Túlságosan is jó célpontot nyújtunk.” Minden eshetőségre készen, igyekszünk rejtekhelyet találni az országút melletti magas fűben. A gépkocsivezető előreszegezi gép- 7. A Soph­gar kapitánya pisztolyát, a hadnagy pedig a sze­méhez emeli távcsövét. Néhány pillanatig feszült arccal szemlélő­dik, majd felderül az arca: „A mieink! Milicisták! Két dzsipet keresztbe állítottak az úton! Me­hetünk tovább!” A dzsipeknél géppisztolyos mi­licisták vesznek körül. Rövid iga­zoltatás után felelősük elmondta, hogy az akció ma véget is ért: az ellenforradalmárokat rövid tűzharc után elfogták. Vezetőjük egy Batista-féle katona­tiszt volt, akiről azt hitték, hogy külföldre szökött a forradalom győzelme idején. Rajta kívül nyolc tagja volt a bandának: volt föld­birtokosok fiai és olyan hétpróbás hazaárulók, akik a Batista-rend­­szer idején súlyos bűnöket követ­tek el a kubai nép ellen, s sokáig Floridában kerestek menedéket. Ez utóbbiak nemrég tértek vissza hamis útlevelekkel, s azt a felada­tot kapták megbízóiktól, hogy igyekezzenek terrorakciókkal meg­félemlíteni a népet, s zavart és bi­zonytalanságot kelteni. Ennyi az, amit az előzetes kihallgatás során megtudtunk... „Hogyan sikerült ilyen­­ rövid idő alatt úgyszólván minden fon­tos dolgot megtudni róluk?” — kérdem kissé hitetlenkedve. „Látta volna csak, amikor el­fogtuk őket” — nevet fel a felelős. — Ilyen gyáva és életükért ret­tegő embereket már régen láttam. Persze, „hősök” voltak, amikor orvul gyilkoltak ... Pedig ők is tudhatják, hogy a büntetésük csak halál lehet, de hát még mindig reménykednek, hogy a gyilkossá­gokat egymásra háríthatják. Egy­másra vallottak, igyekezett min­­denikük a másikat minél jobban befeketíteni, s így állt össze róluk a kép. Egyébként alig bírtam visz­­szatartani embereimet, hogy ne a helyszínen ítélkezzenek felettük... A dzsipek félreállnak az útból, mehetünk tovább. Most már a sebességkorlátozásokat betartva, haladunk előre. Teherautók ha­ladnak el mellettünk, éneklő pa­­rasztmilicistákkal. Az akció vé­get ért, mennek vissza dolgozni szövetkezeteikbe. Majd autók, pa­rasztszekerek, lovasok jönnek szembe velünk. Az országúton helyreáll a szokásos békés, hétfő délelőtti forgalom. Két óra múlva megérkezünk utunk végcéljához, a Sopl­yar ter­melőszövetkezethez, amelynek nagy a híre egész Kubában. Az alapító tagok már a második esz­tendőt kezdték el, s nagy sikerrel gazdálkodnak. Ma már az egykori Sopl­yar szövetkezet csupán mag­ja, központja a mostaninak­ állan­dóan terjeszkedik. A földreform­intézet újabb meg újabb családo­kat gyűjt össze azokon a vidéke­ken, ahol a földbirtokosok a for­radalom előtt törpebérlőkkel mű­veltették meg a földjeiket, s ide­hozza őket a Sopligar környékére, ahol azelőtt bérmunkásokkal dol­goztattak a földesurak, s itt új termelőszövetkezeteket szervez. Ezzel párhuzamosan folyik a mo­csaras vidékek lecsapolása is, s újabb földterületeket vesznek mű­velés alá. Mindezt a hadnagy mondta el, mielőtt megérkeztünk az admi­­nistrádor (szövetkezeti elnök) iro­­dája elé. Az iroda ajtaját azon­ban zárva találtuk. Az elnök va­lahol kint van a földeken — kap­juk a felvilágosítást — a tienda del pueblóban (népboltban). Ta­nácstalanul állunk, amikor lovas érkezik az iroda elé. Ő is az administrádort keresné A fakitermelésnél dolgozik, ő a csoportjának kapitánya (így hívják a brigádvezetőt), s amiatt jött, hogy megsürgesse a ma reggelre ígért tíz teherautót. „Tegnap, va­sárnap is dolgoztunk — mondja —, forradalmi munkában, mert jól tudjuk, hogy milyen nagy szükség van a fára az építkezé­seknél. S most, amikor készen va­gyunk, nem jönnek a teherautók. Pedig kaptunk erősítést is, há­romszor annyian vagyunk kint az erdőben, mint máskor, s embe­reim kénytelenek tétlenül vára­kozni a rossz szervezés miatt.” S a kapitány bosszúsága csak növekszik, amikor az elnök fele­sége közli vele és velünk, hogy férje csak késő délután tér visz­­sza. Mérgében földhöz vágja szal­makalapját s nagyot káromkodik. Vissza kell tehát sürgősen térnie embereihez, s így örömmel fogad­ja, amikor felajánljuk, hogy gép­kocsinkkal visszavisszük. A kapitány mellém ül, s én út­közben a szövetkezeti életről fag­gatom. Cukornádat, dohányt, he­­nekent (kötelek és zsákok gyár­tásához használt növény), földi­­mogyorót és burgonyát termelnek elsősorban. De fa- és nádkiterme­léssel, halászattal és szénégetéssel is foglalkoznak. Nemrég alakult meg a tehenészetük is. A váro­sokban, a munkások körében nagy sikerrel folyik az úgynevezett „te­hénhónap”, amelynek keretében a dolgozók fizetésük egy részét fel­ajánlják, de általában a városok egész lakossága is részt vesz a gyűjtésben. Ezeket az összegeket arra fordítják, hogy külföldön teheneket vásároljanak a kubai termelőszövetkezetek részére. Az Egyesült Államok ugyanis meg­szüntette a tejpor szállítását, s így Kubában tejellátási nehézsé­gek keletkeztek. Ezen akarnak most segíteni a „tehénhónappal”. A Soph­yar is az akció keretében kapta a teheneket. A kapitány még elmondja, hogy nagy sikerrel gazdálkodnak. Három-négy hónappal az ideér­­kezése után már minden szövet­kezeti paraszt új, modern házba költözhet. A ház árát öt eszten­dő alatt köteles letörleszteni. Itt is csak a családfők a tagok, s elő­legként a zárszámadásig 4 peso napszámbért fizet nekik a ter­melőszövetkezet igazgatósága. Ez talán a legmagasabb összeg egész Kubában, amit termelőszövetke­zet fizet tagjainak. Ha családtag is dolgozik, minden teljesített munkanapért 5 és fél pesót kap. „Jövőre nagy terveink vannak — folytatja a kapitány. — Kevés a munkaerőnk, pedig ki akarjuk még terjeszteni is a gazdálkodást. Ezért napközi otthont és bölcső­dét építünk, s megszervezzük a közös főzést és mosást az egész szövetkezet számára, hogy így az asszonyokat is bevonhassuk a szö­vetkezet munkájába.” Közben meg is érkeztünk az erdőnek arra a részére, ahol a fa­­kitermelés folyik. Valóban, min­denütt áll a munka, az emberek a szalmatető alatt elhelyezett fű­részgépeket ülik körül, s szivaroz­nak vagy cigarettáznak. A kapitány néhány szóval be­számol sikertelen küldetéséről. Nagy zúgolódás fogadja szavait. Egyesek azt firtatják, hogy ebben az esetben az igazgatóság az el nem végzett munkájukért is kifi­zeti-e majd a teljes napszámbért. A többség viszont arról beszél, hogy ilyen és ehhez hasonló szer­vezetlenségek miatt év végén ke­vesebb lesz majd a tiszta jövede­lem. Az általános hangzavarban a hadnagy megszólal: „Ne zúgolód­janak, emberek, hiszen nem akár­milyen nap ez a mai. Las Villás­ban az éjszaka az ellenforradal­mi banditák ismét meggyilkoltak egy parasztmilicistát. S ma haj­nalban el is fogták a volt földes­urakból és más hazaárulókból álló bandát. Le volt zárva az or­szágút jó időre. Lehet tehát, hogy ezért késnek a teherautók, vagy talán azért, mert a milícia oda­­szállítására vették igénybe őket...” A hadnagy szavaira egyszerre izzóvá válik a hangulat. Kér­désekkel ostromolják, s el kell mondania mindent, amit csak tud az akcióról. „Csak kaphatnék egyszer egy ilyen banditát a ke­zem közé — kiált fel haraggal egy magas, izmos fiatalember —, majd megtanítanám arra, hogy mi vár azokra, akik ellenünk tör­nek!” Mások is azt fájlalják, hogy a Soph­yar milicistáit ki­hagyták az akcióból. „Mennyire nem ismernek ezek a földesúri csemeték bennünket — fakad ki a kapitány. — Ezek s megbízóik odaát Floridában, azt hiszik, hogy csak néhány gyil­kosságra és ellenforradalmi ban­dára van szükség, s mi majd megijedünk, bizonytalankodni kezdünk, s újra jöhet az ő ide­jük. No, erre aztán várhatnak akár az ítélet napjáig — teszi hozzá nevetve. — Képzelje csak, bajtárs — fordul hozzám —, nemrég amerikai újságírók jártak ná­lunk. Megmutogattunk nekik mindent, hadd lássák, hogyan élünk, hiszen ellenségeink előtt sincs titkolni valónk. Egyikük csak csak nézte elképedve a mi nép­boltunkat, s amikor az ingyenes orvosi szolgáltatásról beszéltünk, elborzadva felkiáltott: „De hiszen ez már a kommunizmus!” A brigádtagok, akik pedig ki tudja hányadszor hallják a törté­netet, harsányan felnevetnek. „Tudja mit mondtam neki? — folytatja a kapitány. — Azt, ami az igazság, hogy sem én, sem tár­saim nem vagyunk kommunisták. Én nem tudom, hogy mi a kom­munizmus, én csak forradalmár vagyok. S Fidel Castro sem kom­munista. De ha én — fordultam az amerikaihoz—, aki úgy látszik jobban tudja nálamnál, hogy mi e­r erre a sok boldogságra, amely­ben részünk van, azt mond­ja, hogy ez a kommunizmus, én azt válaszo­lom, jó, legyen az, s legyek ak­kor én is kom­munista .. „Jönnek! Megérkeztek !** — szakítja fél­be kiáltva va­laki. Valóban, a távolban az országúton te­herautók tűn­nek fel. Hama­rosan fel­érkez­nek ide hoz­zánk gépkocsi -­vezetőik. A hadnagynak igaza volt: mi­­licistákat szól­ítottak, s ezért késtek. Serény munka kezdődik. Mielőtt azonban a parasztok vállukra kapnák az első gerendát, hogy a teherautók­hoz vigyék, a kapitány vörös ce­ruzával a következő szöveget írja reá: „Kitermeltük azon a napon, amikor milicistáink leszámoltak egy ellenforradalmi bandával. A Soph­gar termelőszöv­etkezet dol­gozói.” Árkus István következik: ÚJ HADMŰVELET A SIERRA MAESTRÁBÓL „Az akció ma véget is ért.. „Csak kaphatnék egyszer egy ilyen banditát a kezem közé!" A Soph­yar kapitány: . — Mit tehettünk volna? S hiába szeretném elérni náluk is, hogy megértsék: mást, többet is lehetett és kellett volna ten­niük gyermekükért, hasztalan. Az elnézést szeretetnek, az agyonaj­­nározást szülői kötelességnek tar­tották. „Elvégre felnőtt már, sa­ját keresettel rendelkezik, tudja, mit csinál.” Felnőtt? Azért, mert hosszúnadrágban jár? Különben is, a gyerek félrenevelése nem ak­kor kezdődött, amikor az első bűncselekményt elkövette. Ez leg­feljebb már csak egy durva meg­nyilatkozása volt a sokévi ké­nyeztetésnek, elnézésnek. Mert ké­nyeztették a gyerekeket ők is, a többiek is. S ha probléma jelent­kezett, igyekeztek minél előbb le­rázni azt, elbújni előle. Ez persze, a kényelmesebb megoldás. Jóval kényelmesebb, mint utánajárni, mit csinál a fiú szabad idejében, bejárni a munkahelyére, s érdek­lődni, hogyan dolgozik, viselkedik, számon kérni minden hibás tettét, s ha nem fog a szép szó, házibün­tetéseket alkalmazni, a szülői te­kintély erejével jobb belátásra bírni. De hasztalan a vita, még csak nem is érzik, hogy hibáztak. A környezet is felelős Átmegyek Kőváryékhoz. Az idős özvegyasszony már 15 éve egyedül neveli két gyermekét. A szomszédok mondják, hogy az utolsó fillérét is a fiúra és a lányra költötte. „Pedig egyik sem érdemli meg. Béla­ olyan durva volt a mindig gyenge szívű any­jához, mint kocsis a lovához.” — A rossz barátok, azok vitték bele mindenbe — válaszolja az asszony, ugyanúgy, mint Bíróék. Ők a Kőváry fiút, az özvegyasz­­szony pedig a Bíróék fiát okolja. — Tudja, miket csinált a fia? — kérdezem. — Hallottam ... Egy lánnyal erőszakoskodott... — Eggyel? Betörtek és garáz­dálkodtak, embereket ütöttek le... Mindig rendben találta a lakást, amikor hajnalban hazajött a munkából? — Tudja, ez úgy van, nagy fiú már, s az ember nem vonhatja felelősségre, ha meghívja a bará­tait egy kis iszogatásra ... Nem vonhatja felelősségre a szülő 18—19 éves fiát? Kár a kí­sérletezésért, hiszen annyira egy­forma a szülők véleménye. Leg­inkább még Kőváry édesanyját, az özvegyasszonyt tudom megérteni. Egyedül volt, hiányzott a férj, az apa kemény keze. De persze, ő sem, és a többiek sem érzik saját felelősségüket. Mint ahogyan a néhány szomszéddal történt be­szélgetésből is az derült ki, hogy a ház lakói sem tartották köteles­ségüknek időben figyelmeztetni a hivatalos szerveket, noha tudták, mit csinál a galeri: „Nem a mi gyerekünk, minek ártsuk bele magunkat más dolgába?” — ezzel ütötték el saját felelősségüket. Pedig nem kétséges, hogy ők is felelősek... A galeri tagjai ma sem tör­tek meg, fölényesek és pimaszok. De csodálnivaló-e, amikor éve­ken át akaratlanul is erre nevel­ték őket a szülők. Pedig a jó gyermeknevelés nemcsak a csa­lád, hanem a társadalom érdeke is. Bármennyire is sajnálni valók a szülők, nem lehet elsikkadni a felelősségük felett. S ha azt akar­juk, hogy minden szülő messze­menő kötelességtudattal érezzen gyermekének tettei iránt, akkor jogi eszközökkel is kérjük szá­mon a legkirívóbb esetekben a mulasztást, noha tudjuk, hogy el­sősorban — ez esetben is, más esetekben is — a cselekmény elkövetői, a huligán fiatalembe­rek a felelősek. Szabó László

Next