Népszabadság, 1961. december (19. évfolyam, 285-309. szám)

1961-12-17 / 299. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1961. december 17. vasárnap Beszélgetés Veres Péterrel Közéleti problémákról beszél­­gettünk a napokban Veres Péter­rel. A szó újra meg újra visz­­szakanyarodott a XXII. kongresz­­szusra, s arra, hogy miként gyü­­mölcsöztessük hazánkban a szo­cializmus építésének javára az új pártprogram tanulságait. — Engem, mint párton kívüli írót, s mint­ gondolkodó embert — mondotta Veres Péter —, az érdekel elsősorban, hogy miként rendezi és szabályozza az új program a párton kívüli állam­polgárok társadalmi és jogi hely­zetét, egyrészt az államhoz, más­részt a párthoz való viszonyulá­sait, mert a­­ többi kérdés mind ettől­ függ. De az illem is azt kívánja, hogy ebben a probléma­körben maradjak. Nem idézem a program szöve­gét, az hosszadalmas volna. És különben is, ezt mindenkinek is­mernie kell. Aki még nem olvas­ta, vegye elő és olvassa el. Leg­feljebb azt hangsúlyoznám — ha valaki azt mondaná, hogy mi kö­zünk hozzá —, ez a magyarság életkérdése is! A nagy próbatétel ! Veres Péter ezután a vezető tisztséget betöltő emberek szüksé­ges tulajdonságairól beszélt: — Úgy látom, az átélt forradal­mi, és azután való tapasztalatok alapján úgy gondolom, hogy az igazi forradalmároknak nagy életvizsga, amikor a hatalom bir­tokába jutnak, és nemcsak har­colniuk kell (harcolni mindig kell), hanem kormányozni, építe­ni, jövőt formálni is kell. Ez sok és sokféle próbatételt jelent, és az egyik harcos megállja, a má­sik nem. Világosan szólva: más dolog harcolni — folyjon bér az a harc szóval, írásban vagy akár fegyverrel —, és más dolog kor­mányozni. És ahogy tapasztal­tam, nem mindenki, aki jó har­cos volt, tudja megszerezni a szükséges, és minden adott tár­sadalmi közegben (közigazgatás, üzem, szövetkezet, iskola stb.) másképpen alkalmazandó „gu­­vernamentális érzéket”. Erre sze­rintem nemcsak az államférfinak van szüksége, hanem a maga kö­rében a falusi tanácselnöknek és minden más, emberekkel dolgo­zó vezetőnek is. Annak, aki — álljon bár akár­milyen nagy vagy kis poszton — különböző gondolkodású embere­ket kormányoz, mindig ismernie és értenie kell azoknak a logi­káját is. Még akkor is, ha téved­nek, még akkor is, ha elavult elő­ítéletek rabjai volnának, mert amellett azért még hasznos, dol­gos állampolgárok is lehetnek. Ezért a vezetésbe került ember­nek az egész dolgozó néppel jó viszonyt kell teremtenie. Ehhez, ha megvan hozzá az emberi ké­pessége, az vezeti el, ha úgy tud eszmében, pártban és osztályban gondolkozni és érezni, hogy az egyúttal országban és népben­­nemzetben való érzés-gondolkozás is. Csak így juthat, s még így is lassan, sok türelemmel és nagy bölcsességgel, az egészen széles­körű közbizalomhoz. Nagyon jó, szinte nélkülözhetet­len, ha ez a folyamat intézmé­nyesen és jogilag is biztosítva van. • ez „Ila Cincinnatu8...“ Arról, hogy milyen biztosítéko­kat lát erre az új pártprogram­ban, az író a következőket mond­ta el: — Hogy a megszerzett közbiza­lomban ne tévedjen el a közéleti ember (nemcsak politikusokra gondolok, hanem mindennemű ve­zetőkre, még akár az Írószövetsé­gek vezetőire is), és hogy a látó­köre össze ne szűküljön, nemhogy hivatalira-irodaira, de még szak­maira se, jót tesz neki, ha — mint az új program előírja — egy bizo­nyos idő után — kétszeri vagy há­romszori megválasztás után — már nem választhatják meg. Leg­feljebb csak kivételesen, megne­hezített körülmények között, ami intő jelnek is jó, hogy el ne bízza magát. Hisz megeshetik, hogy a közbizalom még eleinte valódi, később már csak „viszonyulás”. (A kialakult személyes hatalom­hoz való igazodás.) De jót tesz azért is, mert szinte magától értetődővé teszi, hogy mindenkinek, tehát még a közéleti embernek is legyen valami igazi szakmája vagy munkaköre, amely­ben a kenyerét bármikor megke­resheti. Ha a régi római Cincin­­natus visszatérhetett az ekéhez, a mai szocialista közéleti ember is visszatérhet a traktorhoz, a kala­pácshoz, a körzőhöz, számológép­hez, akármihez. Ez gerincet, em­beri és elvi tartást is ad neki, és nem kényszerül elvtelenségekre, ha a dolgok nem az ő szája íze és elképzelései szerint mennek. A hivatásos politikus típusa ezek szerint a szocialista nép­államból egy idő után — bár gondolom, igen lassan — el fog tűnni. Legfeljebb csak az igazi rátermett vezető egyéniségek alakjában marad meg, akikre azonban az a jellemző, hogy rendszerint igen sokat tudnak, nemcsak a kormányzásról, hanem a munkáról, emberről, természet­ről, társadalomról és mindenféle hivatásról, foglalkozásról is. Ép­pen ez teszi őket alkalmassá a kormányzásra. De jót tesz ez a kis váltógaz­dálkodás még azoknak is, akik képességeik és rátermettségük folytán hamar és újra meg újra visszakerülnek a közéleti munka­körbe, mert a hivatalnak, s min­den hivatalnak, de nem mind­egyiknek egyforma mértékben, az a természete, hogy ha jól akarja valaki benne végezni a dolgát, összeszűkül a látása és a szem­pont­ világa. És jó ez még arra is, hogy a közéleti ember, ha jó füle van hozzá, ha okos és tehetséges, ha őszinte és igaz ember, ilyen­kor jobban, hitelesebben meg­ismeri és felfogja a kinti világ — az igazi világ — mindig változó hangjait is. Az igazakat éppúgy, mint a hamisakat, sőt, még a lát­szólag — vagy szerinte — oktalan ellenzékiség és rosszindulatú kö­zömbösség (ez a legrosszabbfajta magatartás) okait, indokait, vagy legalább a természetrajzát. Ez a legjobb orvosság a közismert „kiskirályoskodás” és a „töme­gektől való elszakadás” ellen. Mert így tanulja meg, így érzi meg, hogy a társadalom, az igazi nép, a dolgos, becsületes és en­gedelmes állampolgárok milliói nemigen járják az előszobákat, mégis az ő ítéletük, kedvük vagy kedvetlenségük, végsősorban az ő dühük-haragjuk az igazi élet­­halálkérdés. Mindezek ellen és a még fel nem sorolt hasonló nehézségek ellen a demokratikus közgondol­kodás és a kollektivista köz­magatartás kifejlesztése az igazi, hitem szerint állandó és végleges védelem. És ennek az intézmé­nyes biztosítását ígéri ez a prog­ram. .. hogy ne érezze magát bukott embernek.. Ezután a beszélgetés egy másik fontos közéleti problémára tere­lődött. Arról esett szó, hogy az egészséges közvélemény miként ítélje meg a valamilyen funkció­ból kikerült embert. — Szerintem roppant fontos do­log, hogy a közéleti munkakörből vagy szolgálatból kilépő ember ne érezze magát „bukott ember”-nek, de még ennél is fontosabb, hogy a közvélemény se nézze őt bukott embernek, mert akkor elpazar­­lódnak a jó káderek, a kormány­zási-vezetési tapasztalatokban már gazdagult emberek. És minden­képpen jót tesz neki, ha nem dug­ják be valami alsóbbrendű vagy mellékági hivatalba semmitcsiná­­lónak, hátramozdítónak, hanem mert tud is valamit, ért is valami­hez, szépen visszamegy a maga munkakörébe közéleti tapasztala­tokban gazdagult értékes munka­társnak. Ez a jó út, az egyedül járható becsületes út a közéleti munkakörbe való visszatéréshez is. Nem „rehabilitáció”, nem „visszahívás”, hanem visszavá­­lasztás, ahogyan a program elő­írja. Mondhatják: nyitott kapukat döngetek, hiszen némiképpen ez már most is gyakorlatban van. Nem baj, legalább többen tudják, hogy van ilyen kapu. Mert nem lehet addig igazán egészséges a demokratikus köz­szellem, amíg a hatalmi vagy köz­életi munkakörből kikerült, de egyébként becsületes, okos és te­hetséges embert „bukott” vagy „elfelejtett” embernek tekinti a társadalom, és a szűkebb közös­sége, faluja, városa, üzeme. Tudom azonban, hogy ezek a kissé szokatlan elmélkedések nem meggyőzőek ma még mindenkié, hadd tegyem hát hozzá a magam kicsiny, de ilynemű tapasztala­tait is. Én például ugyan nem tekintet­tem magam bukott embernek ak­kor se, amikor a miniszterségtől megváltam, akkor se, amikor az írószövetséget feloszlatták és én „elnöki szerep” nélkül marad­tam, de a közvélemény — vagy annak a nagyobbik része — nyil­vánvalóan annak tekintett. És annak tekintett sok, különböző posztokon álló vagy ülő hivatal­béli is. Különösen annak tekin­tettek azok — és ezek voltak a számosabbak —, akik nemigen tudták még akkor rólam, hogy író vagyok, legfeljebb annyit tudtak erről, hogy „írogatni” szoktam, s ennélfogva — járatlanok lévén az Irodalom törvényeiben — azt se tudták, hogy íróvá nehezen, nagyon nehezen lesz az ember, néha egy élet is kevés hozzá, de azután már nemigen bukik meg. Legfeljebb elfelejtik, de ez más kérdés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez engem egy cseppet se zavart, hogy a környezet és a tár­sadalom, de leginkább e hivatal­béliek ilyesféle magatartását minden esetben derűs lélekkel viseltem el, de hogy az egészet „nem szívtam mellre”, arra bi­zonyság, hogy azonnal írni kezd­tem, hisz már régóta nagyon „ír­­hatnékom” volt. Amire nem ez az itteni utólagos fogadkozás az igazi bizonyság, hanem az a tíz kötetnyi könyv — közte túl teste­sek is —, amelyeket 1949—1956 között írtam. Márpedig betegesen sérült lelkiállapotban nemigen lehet írni. A demokratizmus és a kollektivizmus váljék mindennapi életérzéssé No, mindezt csak azért mond­tam el, hogy lássuk, milyen jót tett nekem még a közélet külső területére kerülés is, ami nehe­zebbé teszi ugyan az ítélkezést és az írást, de a realista hitelesség­nek, abban a magasabb értelem­ben is, hogy együtt és egyszerre lássam és érzékeljem a kormány­zati tendenciákat is, és az embe­rek — a nép — reagálását is, na­gyon jót tesz. Márpedig, ha ne­kem jót tett, jót tehet ez mások­nak is, és éppen ezért a program­nak ezt a részét is csak helyeselni tudom. A beszélgetés végén szó esett arról is, hogy a fejlődés eredmé­nyeként a Szovjetunió Kommu­nista Pártjának programjában foglalt elvek idővel nálunk is meg fognak valósulni, de számol­ni kell azzal, hogy — Veres Pé­ter szavaival — „a demokratiz­mus és a kollektivizmus nem könnyen és nem hamar válik esz­méből programmá, programból magatartássá, magatartásból spon­tán viselkedéssé és mindennapi életérzéssé. De azzá lehet, ha na­gyon erősen akarják és intézmé­nyesen is biztosítják az útját­­módját.” B. K. HÉT KRAJCÁR­ mlik be a nép az áruházba. Bent áramlik, kavarog, s­­ tolong a tömeg.­­ . A beszkártost figyelem, akit besodort a sokaság, s most úgy pislog, mintha a tömlőc fenekéről került volna ki a napfényre. Hatalmas szál ember, óriási bunda van rajta, a fején kucsma. Széles orra alatt szénfekete bajusz. Kissé zavarban van. Leveszi ormótlan kesztyűjét, és belekotor bun­dája belső redőibe. Közben lökdösik s ő esetlenül lép hol ide, hol oda, de mindenütt útban van. Végül is előkotorja vaskos levéltárcáját, és kivesz belőle egy hosszúkás cédulát. A cédulán szépen egymás alá írva sorakozik a komisszió. Az asszony dol­gozik. Nincs kegyelem, neki kell bevásárolni. Sóhajt. Nem csoda. A lista hosszú, a sokaság pedig növek­szik. Egyik lábáról a másikra áll. Hol is kezdje? A lista szerint keresse fel az osztályokat vagy az osztályokon ellenőrizze a lis­tát, hogy van-e rajta egy-egy ott kielégítendő kívánság? Az eladók mögött roskadoznak a polcok — itt is, ott is —, és hátul, a vásárlók számára ismeretlen bejáratokon, öblös te­herautókból meg csak hordják az árut. A legtöbben önmagukat szidják. A gömbölyded fiatalasz­­szony is már két hete be akart vásárolni. Minden évben meg­fogadja, hogy egy hónappal karácsony előtt megveszi az aján­dékokat, és mindig elmulasztja. Milyen is az ember? Egy koros, szemüveges férfi már októberben akart Tavasz televíziót venni, de az asszony nem engedte. Mit veszünk akkor karácsonykor? Most meg felvásárolták a Tavaszt az or­ra elől. Csak karácsony ne lenne sohasem, ő különben sem szereti a rumlis ünnepeket. Sok hűhó semmiért. Asszonyoknak való. A Váci utcán nem férsz el a járdán. Ha pedig a fal mellett tartasz, és megállsz egy divatáruüzlet kirakata előtt, a második árcédula leolvasása után úgy elsodornak, mint szél az őszi fa­levelet. De közben nem érsz rá mérgelődni, mert egy kicsit — fie tagadd — büszke vagy. Büszke vagy a mi Budapestünkre. Nem a panorámára,­­ nem, az biztosan szebb májusban. Hanem a forgalmas, zsivajgó utcákra, ahol mindig mindenki cuccal jár (most még több cuc­­cal), az árukkal megrakott üzletekre, a hatalmas választékban leomló szövetekre, a tűsarkú és hegyes orrú cipőkre, a külföldi italokra, az elegáns konfekcióra, a kipirult arcú mamákra és a szegény, mártír mitfahrerekre, a papákra. Élet, — mondod, és mosolyog a szíved. Micsoda hömpölygő, és ágas-bogas vásárlási gondjai közepette is micsoda áramló, boldog élet! A beszkártos, akit már régen elvesztettünk az emberrenge­tegben, valahol lelkiismeretesen, pontról pontra teljesíti az asz­­szonyi parancsot. Lehet, hogy közben morog. Még talán veszek­szik is egy falusi asszonysággal, aki jogtalanul megelőzi a pénztárnál. De azért gondolatainak a mélyén mégiscsak ott motoszkál benne diadalmasan az örömszerzés öröme. Sándorka kibújik a bőréből, ha meglátja ezt a csodaszép arany szaxofont (aztán majd a család is kibújik a bőréből a szaxofonozás miatt, de erre most nem gondol), Jutka megkapja a babaszobát, és ... van itt még v­alami. Amit az asszony kap. Az persze, nem sze­repel a listán. Ettől az ötlettől huncutul kacsint egyet, csak úgy befelé, hogy senki se lássa. Mert ki is értené meg? Nem igaz? És ebben a szédítő kavargásban, és ebben a minden rend­szer nélkül hömpölygő vásárlási hajcihőben éppen az a szép, hogy olyan nagy-nagy, szűnni nem akaró, végtelen tömegek to­longanak mindenfelé. Az, hogy mindenki tud venni valamit, az, hogy mindenkinek megadatik az ajándékozás tiszta öröme. S mintha csak pontot akarna tenni gondolataim végére, az antikvárium kirakatában megpillantom a Hét krajcárt. Ott áll feszes vigyázzban Az Újság 1906-os és a Pesti Napló 1909-es al­buma fölött. Igen, Móricz Zsigmond megrikató novellája, a Hét krajcár. Emlékezzenek csak egy kicsit vissza! A szegényasszony kisfiával egy fél napot tölt el azzal, hogy a rossz lakásban, zse­bek és fiókok mélyén felkutasson hét krajcárt. Mert mosni kell, s annyiba kerül fél font szappan. De csak hat jön össze. A hetediket egy tőlük is kéregetni akaró koldustól kapják... Ezeknek, akkor, milyen lehetett az ezüstvasárnapjuk? S milyen a karácsonyuk? A Hét krajcár óta nemcsak egy fél évszázad száguldott el az illanó évek szőlőhegyén — az idő elsuhant más országok fölött is —, hanem itt nálunk fordult egy jókorát a világ ke­reke. Jókorát. Pontosan annyit, hogy ne legyenek egyes kivált­ságosok, akik degeszre vásárolhatják magukat karácsony előtt, hanem vásárolhasson mindenki,­aki ebben kedvét teli. És ne csak a pénzesek ajándékozhassanak, hanem minden embernyi ember, aki szeret s akit szeretnek. íme, ezt olvasod ki 1961 ezüstvasárnapján Budapest fella­pozott könyvének ákombákomából, miközben a hópelyhek hul­lanak és messze távolból hallod — talán csak hallucinálod — a karácsonyi csengettyű régi hangját. A Magyar Elektrotechnikai Egyesület négy díszelnököt választott és kiosztotta az 1960. évi elektrotechnikai díjakat A Magyar Elektrotechnikai Egyesület szombaton tartott 54. rendes küldött­­közgyűlésén Kiss Árpád Kossuth-díjas, az Or­szágos Műszaki Fejlesztési Bizott­ság elnökének megnyitója és dr. Bánóczy György főtitkár beszá­molója után megválasztották az egyesület négy díszem­lök­ét és ki­osztották az egyesület 1960. évi díjait. Díszelnökök lettek: dr. Bene­­dict Ottó akadémikus, egyetemi tanár, Boleman Géza, a műszaki tudományok kandidátusa, nyu­galmazott egyetemi tanár, dr. Liska József, az Akadémia leve­lező tagja, nyugalmazott egyetemi tanár és dr. Pöschl Imre, a mű­szaki tudományok doktora, nyu­galmazott egyetemi tanár. Az­ 1960. évi Zipernowsky-dí­­jat dr. Vajda György, a Villamos Energetikai Kutató Intézet igaz­gatóhelyettese, az 1960. évi Déri­díjat dr. Szepesi Endre, a Hőtech­­nikai Tervező Iroda villamosfő­osztályának vezetője, az 1960. évi Bláthy-díjat Fischer György, a Klement Gottwald-gyár főtech­nológusa kapta. Ezenkívül hatva­­nan kaptak, pénzjutalmat és száz­ötvenen oklevelet. Az egyesület elnökévé ismét Kiss Árpádot választották meg, az új főtitkár Szepessy Sándor, az Erősáramú Gyártmányfejlesztő Intézet főmérnöke lett. _

Next