Népszabadság, 1961. december (19. évfolyam, 285-309. szám)

1961-12-17 / 299. szám

a Mtmmmm&ÁG Emmául MEUEjmmrE Esztétikánk alapjairól Aligha szükséges részletesen megokolni egy átfogó és tu­dományosan megalapozott marxis­ta esztétikai összefoglalás kiadá­sának a jelentőségét. A nyíltan ellenséges burzsoá nézetek, a revi­zionista és dogmatikus torzítások elleni harc eszmei fegyvereinek tökéletesítése, a szocialista művé­szet tudatos fejlesztése és helyes irányítása, a nem szocialista irányzatok differenciált értékelé­se, az elméleti közömbösség, és szkepszis meggyőző cáfolása — megannyi élő problémája egész kulturális életünknek, de általá­ban minden szocialista ország fejlődésének. Bonyodalmas s oly­kor keserű tapasztalatok figyel­meztettek arra, hogy a marxista esztétika átmeneti pangása és megmerevedése nemcsak külön­féle ártalmas nézetek térhódítását könnyítette meg, hanem súlyos károkat okozhat a művészi (egyáltalán: társadalmi) élet gya­korlatában is. A párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének a legutóbbi esztendőkben kidolgo­zott állásfoglalásai néhány lénye­ges részletkérdést helyeztek he­lyes megvilágításba, ezek azonban nem pótolhatják esztétikai alap­elveink rendszeres összefoglalását. — Másutt más problémák vetőd­tek fel és állnak a gyakorlat hom­lokterében. Mégis, a marxizmus— leninizmus általános érvényéből következőleg, az egész világ mű­vészi fejlődése szempontjából, a marxista és idealista nézetek har­ca s a mi világnézetünk győzelme szempontjából egyaránt fontos vállalkozás A marxista-leninista esztétika alapjai című kötet, egy tekintélyes szovjet tudóskollek­tíva rendszerező munkájának eredménye. A tárgyi gazdagság, a tudomá­nyos materializmus ismeretelmé­leti elveinek következetes alkal­mazása, a tézisek és fejtegetések bő példázata — bár túlnyomó részben orosz és szovjet alkotá­sokra támaszkodó — illusztrálása, a tankönyvszerűen logikus fel­építés egyképpen a magas szín­vonalú, igaz, pártos mondanivalót alapozta meg és teszi meggyőzővé. „Esztétikai tudományunk legfőbb hivatását abban látja, hogy segít­ségére tegyen a művészetnek a nép életével való kapcsolata szo­rosabbra fűzésében, magasrendű hivatásának teljesítésében, abban, hogy a népet új sikerekre moz­gósítsa a kommunizmus építésé­ben. Esztétikánk legfőbb célja a nép szolgálata a társadalom mű­vészi kultúrájának felvirágoztatá­sáért és a szocialista realista mű­vészet fejlesztéséért vívott harcá­ban” — olvashatjuk a bevezető fejezetben, s ennél pontosabban csakugyan nem lehetne a téma lé­nyegét és magának a könyvnek a funkcióját megjelölni. Természetes, hogy egy könyv­ben csak érinteni lehet sok részletkérdést, s ideológiánk kri­tikai-forradalmi lényegéből kö­vetkezik, hogy — különösen a tu­domány fejlődését gátló személyi kultusz felszámolása után — foly­tonosan gazdagodik. E mű szovjet kiadásának megjelenése óta, alig egy esztendő telt el, de nem akár­milyen esztendő: a XXII. kong­­resszus határozatai és szelleme to­vábbi teendőkre hívják fel a fi­gyelmet. A szóban forgó mű alap­tételeinek zöme, módszere és ten­denciája meggyőzően helyes. Hellyel-közzel akadnak azonban vitatható részletek, pontatlan meg­határozások, félmegoldások is — kötelességünk, hogy az ismertetés­ben ezeket se hallgassuk el. Az esztétika fogalmát és tár­gyát taglaló első fejezet — noha a forradalmi elmélet szerepét ki­tűnően fogalmazza meg — logi­­kailag helytelen tézisre épül. „Az esztétika az a tudományos diszcip­lína, amely a valósághoz való esz­tétikai viszonyainknak, s különö­sen a művészetnek, mint különle­ges társadalmi tudatformának ál­­­­talános fejlődési törvényszerűsé­geit tanulmányozza" — hangzik az egyik meghatározás (11—12. oldal). Ez azonban elégtelen definíció az „esztétikai vi­szonyok” meghatározása nél­kül, erre pedig csak jóval később kerül sor, s ott sem ki­elégítő módon. Helyesen hangsú­lyozzák ugyan a szerzők a tu­dományos és esztétikai megisme­rés azonos és megkülönböztető vonásait (183. és köv. lapok), de amikor ez utóbbiról is azt írják, hogy „behatol a tárgy lényegébe, tartalmába és értelmébe” (187. oldal), s hogy „Az esztétikai élve­zet elsősorban a tárgy tartalmá­ban való gyönyörködés” (194. ol­dal) — nézetünk szerint helytele­nül járnak el. A tárgyak lényegébe behatolni, az objektív összefüggéseket feltárni a tudományos megismerés hivatott, mely mentes mindenféle érzelmi mozzanattól. Alapvető funkcionális és módszertani kü­lönbség van, például, egy termé­szeti tünemény vagy emberi test természettudományos és esztétikai megismerése között: az előbbi esetben semmi szerepe nincs az adott dolog formai sajátosságai­nak, az utóbbi esetben viszont ezekből indulunk ki, s ezekre té­rünk vissza.­­ Az esztétikai íté­let kialakításának is több módját kell megkülönböztetni, az érzéke­lés tárgyától függően, ami a tudo­­mányos megismeréshez való vi­szonyra is kihat. Másféle módon gyönyörködünk ugyanis a termé­szet tárgyaiban, mint az emberi alkotásokban: a tartalom kritikai (gondolati) megítélése csak ez utóbbiak esetében követi a köz­vetlen érzékelésből fakadó emó­ciókat. Lényegileg, minőségileg másképpen reagálunk egy nyári naplemente vagy egy szép nő lát­ványára, mint ha bármelyiket mű­vészi alkotásban megörökítve szemléljük. Tökéletesen igaz tehát a tartalmi elem hangsúlyozása a művészi alkotásokhoz való vi­szony meghatározásában, de nem terjeszthető ki mindenfajta gyö­nyörködésre vagy viszolygásra (vö. 250. o.). A szép objektivitását hangsú­lyozó fejtegetések lényeges he­lyet és szerepet kaptak a könyv­ben. :„A szépre vonatkozó szub­jektív nézet alapja az objektíve szép, olyan valami, ami reális tu­lajdonságai révén pozitív esztéti­kai érzést tud kelteni bennünk” — olvassuk (452. o.), s ez, szem­ben mindenféle szubjektivista fel­fogással, kétségkívül igaz, ha az esztétikai reagálás sajátosságait figyelembe vesszük. Ezt azonban a szerzők, a fentebb vázolt prob­léma szerves következményeként, nem teszik meg, hanem összeke­verik az esztétikai szép és az er­kölcsi szép fogalmát. Tévedés például azt állítani, hogy egy go­lyóktól szét­roncsolt test, vagy bi­tófán függő hulla esztétikailag gyönyörködtethet — ellenkezőleg: riaszt, borzaszt. De egy hősi ha­lált halt harcos vagy mártír te­temének megpillantása a legfen­ségesebb gondolatokat válthatja ki, erkölcsi reagálásunk tükrében. Más a helyzet, ha egy ilyen tra­gikus mozzanat művészi ábrázo­lásával találkozunk, akkor már esztétikai egységbe forr össze az érzékelés által kiváltott érzelmi és értelmi reagálás. — A könyv legfőbb tárgya, a művészet fej­lődésének, törvényszerűségeinek, funkcióinak vizsgálata. A tarta­lom elsődlegességének következe­tes hangsúlyozása tehát nagyon is helyénvaló, de nem terjeszthető ki esztétikai viszonyaink teljes körére. Hasznos és gondolatébresztő, ezzel kapcsolatban, a művészi tar­talom és forma viszonyát tárgya­ló fejezet. Kifogásként csupán azt említjük meg, hogy a kettő dia­lektikus kapcsolatának vizsgálatá­ban — a tartalom elsődlegességé­nek következetes kiemeléséval együtt — több helyet érdemelt volna a forma aktív és a tarta­lomra is visszaható funkciójának, a kettő mindenkori egységének az elemzése. A­z elméleti fejezetek között ki- is magasló fontossága van azoknak, melyek a realizmus és a szocialista realizmus problémáival foglalkoznak. Világos és meg­győző, amit a művészi módszerről olvashatunk (557—562. oldal), a realizmus „tágabb” — minden je­lentős alkotást realista alkotásnak minősítő — és nálunk is elterjedt felfogása elleni fellépés, a realiz­mus történeti kialakulását vázoló gondolatmenet, valamint az egyik legfontosabb tézis: „A realista módszer feltételezi a reális való­ság hű, konkrét történelmi vissza­tükrözését olyan művészi formák­ban, amelyek esztétikailag kifeje­zik a valóság objektív sajátossá­gait, jellemző vonásait, törvény­­szerűségeit, valamint az alkotó művészi gondolkodásmódjának realisztikus jellegét” (573. oldal). Hasonlóképpen helyes a „tipikus” meghatározása, ami már csak azért is jelentős, mert ennek dog­­matikus-szektás értelmezése sok zavart és félreértést okozott: „A tipikus az, ami lényeges a jelen­ségekben és tényekben, s amit e jelenségek és tények életszerű konkrétságában láthatunk” (579. oldal). Ezeknek és az idevágó egyéb fejtegetéseknek alapján, si­került a szerzőknek a realista mű­vészet sajátosságait meghatároz­niuk (582. oldal). További teendő­nek tűnik, hogy — a realizmus és romantika viszonyát vázoló feje­zet gondolatmenetét tovább fej­lesztve — a múlt és (főleg!) a je­len realista és nem realista áram­­latainak a viszonyát elmélyülteb­ben vizsgálják a kutatók. A szocialista művészet kialaku­lásának, történetének és legújabb tapasztalatainak elemzésével, a burzsoá és revizionista nézetek beható kritikájával tárgyalja a könyv a szocialista realizmus leg­fontosabb kérdéseit. Világosan, alapos tárgyi dokumentálással ér­vel a szocialista realizmusnak, mint művészi módszernek, elvi magasabbrendűsége mellett a modern kor egyéb irányzataihoz képest. Bár a XXI. kongresszus és Nyikita Hruscsov erre vonatkozó­ megállapításainak s útmutató ta­nácsainak összefoglalásán kívül lényegileg semmi újat nem nyújt, egy ilyen összefoglaló és rendsze­rező munkában ennek is megvan a maga jelentősége és haszna. Újnak és pontosnak látszik vi­szont annak vázolása, hogy (ob­jektív igazság és pártos alkotás egységének elvére támaszkodva) milyen összefüggés van realizmus és forradalmi romantika között. Ugyanez érvényes a jelenkor ten­denciáinak meghatározására: „A művészi fejlődés fő tartalma ko­runkban a realizmus és a forma­lizmus harca. Ez nem két ellenté­tes művészi módszer egyszerű harca csupán. A dolog történelmi logikája abban van, hogy a realiz­mus új, magasabb fokot jelent a világkultúra fejlődésében, a for­malizmus pedig nem több, mint a »kultúra zsákutcája«, amelybe a reakciós burzsoázia juttatta a mű­vészetet. — A formalista művé­szet elvileg szubjektivista... A formalizmus számára nem létezik objektív igazság, csak a művészi »én« egyedül elfogadott és önma­gában értékes.” (611. o.) I-it az ismeretelméleti megala­­n­­pozás biztos iránytűként szolgál az alapvető tendenciák értékeléséhez. Szükséges, hogy esztétáink és kritikusaink mind­ezt konkrét elemzésekben haszno­sítsák, mert a különféle áramla­tok olykor kaotikus-eklektikus gomolygása, megnyilvánulásaik bizonytalan s önkényes megítélé­se úgyszólván minden művészeti ágban fékezi fejlődésünket. Kár, hogy az „izmusok” tartalmi és formai sajátosságainak értékelé­sében nem elég konkrét a gondo­latmenet. Szükség van a „népi­ség” kategóriájának alaposabb elemzésére is, részint mert maga a könyv csak vázolja a problémát, részint mert a magyar esztétikai irodalomban eddig szinte helyet sem kapott. „Az esztétikai tanok történeté­nek fő szakaszai” című fejezet a könyv egyik legjobb, terjedelmé­hez képest igen gazdag és ökono­mikus okfejtésű része. Jó áttekin­tést nyújt „A művészet fejlődésé­nek történelmi törvényszerűsé­­gei”-ről szóló fejezet is; sok pél­dával világítja meg a társadalmi tudatnak — s ezen belül a speciá­lis jegyekkel bíró művészetnek — összefüggéseit a társadalom anya­gi életével, az alap változásaival. A fordítói kollektíva (Varga Iván, Kelemen Sándor, Hangay Sándor és Csibra István), vala­mint a szerkesztő (S. Nyirő József) nehéz, de igen hasznos munkát végzett; nem az ő hibájuk, hogy a magyar szöveg csak pontos és megbízható, de nem szép. Az ok­talan tipográfia — a rokon betű­típusok keverése, az elriasztó §-jel használata a fejezetcímek­ben — és a borítótábla „színpom­pája” viszont kevéssé illik a könyv tárgyához s tudományos színvonalához. A mindössze 12 ezer példány­ban kiadott mű máris nagy népszerűségre talált az olvasók között. Valóban, legfőbb ideje volt, hogy egy rendszerező össze­foglalás jelenjék meg magyarul is a marxista—leninista esztétika alapelveiről. Fontos szükséglete­ket elégít ki a K­ör­yv — legalább­is egyelőre, a problémák még be­hatóbb, differenciáltabb tisztázá­sáig s a következtetések még lo­­gikusabb és vonzóbb stílusú meg­fogalmazásáig. Kózert : A marxista-leninista esztétika alapjai. Kossuth Könyvkiadó, Inz­. A DREZDAI KÉPTÁR KIÁLLÍTÁSA A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN Szombaton a Szépművészeti Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a Drezdai Képtár XIX. és XX. századbeli mestereinek kiállítása. Bognár József egyetemi tanár, a Kulturális Kapcsolatok In­tézetének elnöke mondott megnyitó beszédet, majd Werner Schmiedt, a Drezdai Képtár grafikai osztályának igazgatója szólt a megjelentekhez. Edgar Degas: Nő, színházi látcsővel. Eugene Laermans: Barázda.

Next