Népszabadság, 1961. december (19. évfolyam, 285-309. szám)
1961-12-17 / 299. szám
a Mtmmmm&ÁG Emmául MEUEjmmrE Esztétikánk alapjairól Aligha szükséges részletesen megokolni egy átfogó és tudományosan megalapozott marxista esztétikai összefoglalás kiadásának a jelentőségét. A nyíltan ellenséges burzsoá nézetek, a revizionista és dogmatikus torzítások elleni harc eszmei fegyvereinek tökéletesítése, a szocialista művészet tudatos fejlesztése és helyes irányítása, a nem szocialista irányzatok differenciált értékelése, az elméleti közömbösség, és szkepszis meggyőző cáfolása — megannyi élő problémája egész kulturális életünknek, de általában minden szocialista ország fejlődésének. Bonyodalmas s olykor keserű tapasztalatok figyelmeztettek arra, hogy a marxista esztétika átmeneti pangása és megmerevedése nemcsak különféle ártalmas nézetek térhódítását könnyítette meg, hanem súlyos károkat okozhat a művészi (egyáltalán: társadalmi) élet gyakorlatában is. A párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének a legutóbbi esztendőkben kidolgozott állásfoglalásai néhány lényeges részletkérdést helyeztek helyes megvilágításba, ezek azonban nem pótolhatják esztétikai alapelveink rendszeres összefoglalását. — Másutt más problémák vetődtek fel és állnak a gyakorlat homlokterében. Mégis, a marxizmus— leninizmus általános érvényéből következőleg, az egész világ művészi fejlődése szempontjából, a marxista és idealista nézetek harca s a mi világnézetünk győzelme szempontjából egyaránt fontos vállalkozás A marxista-leninista esztétika alapjai című kötet, egy tekintélyes szovjet tudóskollektíva rendszerező munkájának eredménye. A tárgyi gazdagság, a tudományos materializmus ismeretelméleti elveinek következetes alkalmazása, a tézisek és fejtegetések bő példázata — bár túlnyomó részben orosz és szovjet alkotásokra támaszkodó — illusztrálása, a tankönyvszerűen logikus felépítés egyképpen a magas színvonalú, igaz, pártos mondanivalót alapozta meg és teszi meggyőzővé. „Esztétikai tudományunk legfőbb hivatását abban látja, hogy segítségére tegyen a művészetnek a nép életével való kapcsolata szorosabbra fűzésében, magasrendű hivatásának teljesítésében, abban, hogy a népet új sikerekre mozgósítsa a kommunizmus építésében. Esztétikánk legfőbb célja a nép szolgálata a társadalom művészi kultúrájának felvirágoztatásáért és a szocialista realista művészet fejlesztéséért vívott harcában” — olvashatjuk a bevezető fejezetben, s ennél pontosabban csakugyan nem lehetne a téma lényegét és magának a könyvnek a funkcióját megjelölni. Természetes, hogy egy könyvben csak érinteni lehet sok részletkérdést, s ideológiánk kritikai-forradalmi lényegéből következik, hogy — különösen a tudomány fejlődését gátló személyi kultusz felszámolása után — folytonosan gazdagodik. E mű szovjet kiadásának megjelenése óta, alig egy esztendő telt el, de nem akármilyen esztendő: a XXII. kongresszus határozatai és szelleme további teendőkre hívják fel a figyelmet. A szóban forgó mű alaptételeinek zöme, módszere és tendenciája meggyőzően helyes. Hellyel-közzel akadnak azonban vitatható részletek, pontatlan meghatározások, félmegoldások is — kötelességünk, hogy az ismertetésben ezeket se hallgassuk el. Az esztétika fogalmát és tárgyát taglaló első fejezet — noha a forradalmi elmélet szerepét kitűnően fogalmazza meg — logikailag helytelen tézisre épül. „Az esztétika az a tudományos diszciplína, amely a valósághoz való esztétikai viszonyainknak, s különösen a művészetnek, mint különleges társadalmi tudatformának általános fejlődési törvényszerűségeit tanulmányozza" — hangzik az egyik meghatározás (11—12. oldal). Ez azonban elégtelen definíció az „esztétikai viszonyok” meghatározása nélkül, erre pedig csak jóval később kerül sor, s ott sem kielégítő módon. Helyesen hangsúlyozzák ugyan a szerzők a tudományos és esztétikai megismerés azonos és megkülönböztető vonásait (183. és köv. lapok), de amikor ez utóbbiról is azt írják, hogy „behatol a tárgy lényegébe, tartalmába és értelmébe” (187. oldal), s hogy „Az esztétikai élvezet elsősorban a tárgy tartalmában való gyönyörködés” (194. oldal) — nézetünk szerint helytelenül járnak el. A tárgyak lényegébe behatolni, az objektív összefüggéseket feltárni a tudományos megismerés hivatott, mely mentes mindenféle érzelmi mozzanattól. Alapvető funkcionális és módszertani különbség van, például, egy természeti tünemény vagy emberi test természettudományos és esztétikai megismerése között: az előbbi esetben semmi szerepe nincs az adott dolog formai sajátosságainak, az utóbbi esetben viszont ezekből indulunk ki, s ezekre térünk vissza. Az esztétikai ítélet kialakításának is több módját kell megkülönböztetni, az érzékelés tárgyától függően, ami a tudományos megismeréshez való viszonyra is kihat. Másféle módon gyönyörködünk ugyanis a természet tárgyaiban, mint az emberi alkotásokban: a tartalom kritikai (gondolati) megítélése csak ez utóbbiak esetében követi a közvetlen érzékelésből fakadó emóciókat. Lényegileg, minőségileg másképpen reagálunk egy nyári naplemente vagy egy szép nő látványára, mint ha bármelyiket művészi alkotásban megörökítve szemléljük. Tökéletesen igaz tehát a tartalmi elem hangsúlyozása a művészi alkotásokhoz való viszony meghatározásában, de nem terjeszthető ki mindenfajta gyönyörködésre vagy viszolygásra (vö. 250. o.). A szép objektivitását hangsúlyozó fejtegetések lényeges helyet és szerepet kaptak a könyvben. :„A szépre vonatkozó szubjektív nézet alapja az objektíve szép, olyan valami, ami reális tulajdonságai révén pozitív esztétikai érzést tud kelteni bennünk” — olvassuk (452. o.), s ez, szemben mindenféle szubjektivista felfogással, kétségkívül igaz, ha az esztétikai reagálás sajátosságait figyelembe vesszük. Ezt azonban a szerzők, a fentebb vázolt probléma szerves következményeként, nem teszik meg, hanem összekeverik az esztétikai szép és az erkölcsi szép fogalmát. Tévedés például azt állítani, hogy egy golyóktól szétroncsolt test, vagy bitófán függő hulla esztétikailag gyönyörködtethet — ellenkezőleg: riaszt, borzaszt. De egy hősi halált halt harcos vagy mártír tetemének megpillantása a legfenségesebb gondolatokat válthatja ki, erkölcsi reagálásunk tükrében. Más a helyzet, ha egy ilyen tragikus mozzanat művészi ábrázolásával találkozunk, akkor már esztétikai egységbe forr össze az érzékelés által kiváltott érzelmi és értelmi reagálás. — A könyv legfőbb tárgya, a művészet fejlődésének, törvényszerűségeinek, funkcióinak vizsgálata. A tartalom elsődlegességének következetes hangsúlyozása tehát nagyon is helyénvaló, de nem terjeszthető ki esztétikai viszonyaink teljes körére. Hasznos és gondolatébresztő, ezzel kapcsolatban, a művészi tartalom és forma viszonyát tárgyaló fejezet. Kifogásként csupán azt említjük meg, hogy a kettő dialektikus kapcsolatának vizsgálatában — a tartalom elsődlegességének következetes kiemeléséval együtt — több helyet érdemelt volna a forma aktív és a tartalomra is visszaható funkciójának, a kettő mindenkori egységének az elemzése. Az elméleti fejezetek között ki- is magasló fontossága van azoknak, melyek a realizmus és a szocialista realizmus problémáival foglalkoznak. Világos és meggyőző, amit a művészi módszerről olvashatunk (557—562. oldal), a realizmus „tágabb” — minden jelentős alkotást realista alkotásnak minősítő — és nálunk is elterjedt felfogása elleni fellépés, a realizmus történeti kialakulását vázoló gondolatmenet, valamint az egyik legfontosabb tézis: „A realista módszer feltételezi a reális valóság hű, konkrét történelmi visszatükrözését olyan művészi formákban, amelyek esztétikailag kifejezik a valóság objektív sajátosságait, jellemző vonásait, törvényszerűségeit, valamint az alkotó művészi gondolkodásmódjának realisztikus jellegét” (573. oldal). Hasonlóképpen helyes a „tipikus” meghatározása, ami már csak azért is jelentős, mert ennek dogmatikus-szektás értelmezése sok zavart és félreértést okozott: „A tipikus az, ami lényeges a jelenségekben és tényekben, s amit e jelenségek és tények életszerű konkrétságában láthatunk” (579. oldal). Ezeknek és az idevágó egyéb fejtegetéseknek alapján, sikerült a szerzőknek a realista művészet sajátosságait meghatározniuk (582. oldal). További teendőnek tűnik, hogy — a realizmus és romantika viszonyát vázoló fejezet gondolatmenetét tovább fejlesztve — a múlt és (főleg!) a jelen realista és nem realista áramlatainak a viszonyát elmélyültebben vizsgálják a kutatók. A szocialista művészet kialakulásának, történetének és legújabb tapasztalatainak elemzésével, a burzsoá és revizionista nézetek beható kritikájával tárgyalja a könyv a szocialista realizmus legfontosabb kérdéseit. Világosan, alapos tárgyi dokumentálással érvel a szocialista realizmusnak, mint művészi módszernek, elvi magasabbrendűsége mellett a modern kor egyéb irányzataihoz képest. Bár a XXI. kongresszus és Nyikita Hruscsov erre vonatkozó megállapításainak s útmutató tanácsainak összefoglalásán kívül lényegileg semmi újat nem nyújt, egy ilyen összefoglaló és rendszerező munkában ennek is megvan a maga jelentősége és haszna. Újnak és pontosnak látszik viszont annak vázolása, hogy (objektív igazság és pártos alkotás egységének elvére támaszkodva) milyen összefüggés van realizmus és forradalmi romantika között. Ugyanez érvényes a jelenkor tendenciáinak meghatározására: „A művészi fejlődés fő tartalma korunkban a realizmus és a formalizmus harca. Ez nem két ellentétes művészi módszer egyszerű harca csupán. A dolog történelmi logikája abban van, hogy a realizmus új, magasabb fokot jelent a világkultúra fejlődésében, a formalizmus pedig nem több, mint a »kultúra zsákutcája«, amelybe a reakciós burzsoázia juttatta a művészetet. — A formalista művészet elvileg szubjektivista... A formalizmus számára nem létezik objektív igazság, csak a művészi »én« egyedül elfogadott és önmagában értékes.” (611. o.) I-it az ismeretelméleti megalanpozás biztos iránytűként szolgál az alapvető tendenciák értékeléséhez. Szükséges, hogy esztétáink és kritikusaink mindezt konkrét elemzésekben hasznosítsák, mert a különféle áramlatok olykor kaotikus-eklektikus gomolygása, megnyilvánulásaik bizonytalan s önkényes megítélése úgyszólván minden művészeti ágban fékezi fejlődésünket. Kár, hogy az „izmusok” tartalmi és formai sajátosságainak értékelésében nem elég konkrét a gondolatmenet. Szükség van a „népiség” kategóriájának alaposabb elemzésére is, részint mert maga a könyv csak vázolja a problémát, részint mert a magyar esztétikai irodalomban eddig szinte helyet sem kapott. „Az esztétikai tanok történetének fő szakaszai” című fejezet a könyv egyik legjobb, terjedelméhez képest igen gazdag és ökonomikus okfejtésű része. Jó áttekintést nyújt „A művészet fejlődésének történelmi törvényszerűségei”-ről szóló fejezet is; sok példával világítja meg a társadalmi tudatnak — s ezen belül a speciális jegyekkel bíró művészetnek — összefüggéseit a társadalom anyagi életével, az alap változásaival. A fordítói kollektíva (Varga Iván, Kelemen Sándor, Hangay Sándor és Csibra István), valamint a szerkesztő (S. Nyirő József) nehéz, de igen hasznos munkát végzett; nem az ő hibájuk, hogy a magyar szöveg csak pontos és megbízható, de nem szép. Az oktalan tipográfia — a rokon betűtípusok keverése, az elriasztó §-jel használata a fejezetcímekben — és a borítótábla „színpompája” viszont kevéssé illik a könyv tárgyához s tudományos színvonalához. A mindössze 12 ezer példányban kiadott mű máris nagy népszerűségre talált az olvasók között. Valóban, legfőbb ideje volt, hogy egy rendszerező összefoglalás jelenjék meg magyarul is a marxista—leninista esztétika alapelveiről. Fontos szükségleteket elégít ki a Köryv — legalábbis egyelőre, a problémák még behatóbb, differenciáltabb tisztázásáig s a következtetések még logikusabb és vonzóbb stílusú megfogalmazásáig. Kózert : A marxista-leninista esztétika alapjai. Kossuth Könyvkiadó, Inz. A DREZDAI KÉPTÁR KIÁLLÍTÁSA A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN Szombaton a Szépművészeti Múzeumban ünnepélyesen megnyílt a Drezdai Képtár XIX. és XX. századbeli mestereinek kiállítása. Bognár József egyetemi tanár, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke mondott megnyitó beszédet, majd Werner Schmiedt, a Drezdai Képtár grafikai osztályának igazgatója szólt a megjelentekhez. Edgar Degas: Nő, színházi látcsővel. Eugene Laermans: Barázda.