Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-01 / 100. szám

1963. május 1, szerda Malinovszkíj marsall május 1-i napiparancsa Moszkva, április 30. (TASZSZ) Malinovszkíj, a Szovjetunió marsallja, honvédelmi miniszter május 1-e ünnepe alkalmából napiparancsot adott ki. A napiparancs hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió a kommuniz­mus építésére vonatkozó nagy­szerű program megvalósításáért folyó erőfeszítések jegyében ün­nepli május elsejét. A szocialista országok népei alkotóerejük vi­rágjában köszöntik az ünnepet. „A kommunista párt és a szovjet kormány — folytatja a napiparancs — a dolgozók akara­tát és alapvető érdekeit képvi­selve, állhatatos és következetes békeszerető külpolitikát folytat, fáradhatatlanul küzd a nemzet­közi feszültség enyhítéséért, a vi­tás kérdések tárgyalások útján való megoldásáért. Ugyanakkor az Egyesült Államok imperialis­tái és szövetségeseik mindenkép­pen gátolják a Szovjetunió bé­kés javaslatainak megvalósulását, fokozzák a fegyverkezési haj­szát, őrült terveket szőnek egy termonukleáris világháború ki­robbantására. Hazánk és a szocialista közös­séghez tartozó országok biztonsá­gának érdekeit szem előtt tartva, a szovjet állam lankadatlanul gondot fordít az ország védelmi képességének fokozására, katonai erejének növelésére. A szovjet fegyveres erők, amelyeket a bölcs lenini párt irányít és amelyek a nép határtalan támogatásának ör­­vendenek, állandó harci készen­létben vannak és a szocialista or­szágok hadseregeivel karöltve ké­pesek szétzúzni bármely agresz­­szort, ha támadást merészel vég­rehajtani hazánk és a velünk testvéri szocialista országok el­len.” Malinovszkij marsall ezután jó­kívánságait fejezi ki a hadsereg és a hadiflotta katonáinak és újabb sikereket kíván nekik a po­litikai és harcászati ismeretek el­sajátításában. Majd befejezésül megparancsolja, hogy Moszkvá­ban, a szövetséges köztársaságok fővárosaiban és a hős városokban húsz tüzérségi díszsortüzet adja­nak le az ünnep alkalmából. Schorf győzelme a reakció súlyos veresége Az Osztrák KP nyilatkozata az elnökválasztásról A Volksstim­me keddi száma ismerteti az Osztrák Kommunista Párt Központi Bizottságának nyi­latkozatát az elnökválasztások ér­tékeléséről. A nyilatkozat megállapítja, hogy az osztrák kommunisták, akik aktívan síkraszálltak Scharf megválasztásáért, a választási eredményeket a reakció súlyos ve­reségének tekintik. Vereséget szenvedtek az Osztrák Néppárt reformistái, akik a gazdasági ne­hézségeket a dolgozók rovására szerették volna megoldani: az államosított üzemeket vissza akarták volna adni a magántulaj­donosoknak, aktivizálni akarták a neofasisztákat, és az Európai Közös Piachoz való csatlakozás­sal támogatni szerették volna a nyugatnémet monopóliumok szél­sőséges terveit. A választási eredmények — ál­lapítja meg a nyilatkozat — vé­gezetül arról is tanúskodnak, hogy vereséget szenvedett az antikom­­munizmus, amely a néppárt vá­lasztási hadjáratában fő szerepet kapott. és mások. Valamennyien állást foglaltak a diktatúra ellen. Ha­zatérésük után Satrusteguit és másokat már a repülőtéren vár­ta a rendőrség, és rövidesen egy távoli szigetre száműzték őket. Gil Robles és Ridruejo pe­dig figyelmeztetést kapott, hogy ha vissza mernek térni hazá­inkba, ugyanez a sors vár rá­juk is... Egyébként a most Párizsban élő Ridruero cikket írt a Monde­­ba. Az egykori fasiszta divízió­parancsnok ebben kijelenti, hogy Grimau meggyilkolása közönsé­­­ges bűncselekmény, amelynek sú­lyos következményei a gyilkosok fejére szállnak vissza ... — Igen, az egész spanyol tár­sadalmat átfogó ellenzéki moz­galomtól való félelem volt az alapvető indítóoka a brutális gyilkosságnak, ez késztette Fran­cát arra, hogy szembeforduljon a legszélesebb nemzetközi köz­véleménnyel. Azzal, hogy kivé­geztette a kommunista mozga­lom egyik vezetőjét, a fasiszta diktátor meg akarta félemlíte­ni az ellenzéki mozgalmat, és eltántorítani a különböző antifa­­­­siszta erőket a kommunistákkal­­ való szövetségtől. Valójában­­ azonban pontosan az ellenkező­­ hatást érte el. Spanyolországon belül és az országon kívül is elemi erővel bontakozott ki az együttérzés — hangoztatja Ibar­­ruki asszony. Őt a nemzetközi tiltakozó mozgalom ereje arra a hatalmas internacionalista megmozdulás­ra emlékezteti, amely annak ide­jén Dimitrov elvtárs kiszabadítá­sát írta lobogójára ... Egy idéze­tet mutat az ABC című madridi lapból. A lap szerint csupán a kommunisták szűk csoportjai szerveznek külföldön tiltakozó mozgalmat, az egyéb politikai körök viszont szolidaritásukról biztosítják a spanyol külképvi­seleteket ... — Lám, így hazudik a fran­­cóista propaganda. Ezek sze­rint azok a kövek, amelyekkel Brüsszelben és Genfben be­verték a­ spanyol követség ab­lakait , a szolidaritás meg­nyilvánulásai voltak. Mexikó­ban a francóista képviselet fel­gyújtott bútorai nyilván a helyi lakosság lángoló együtt­érzését fejezi ki Francóval, és a dán futballisták is azért mondták le mérkőzésüket a­­ Real Madriddal, mert a fasisz­ta kivégző osztagosokkal érez-­­ nek együtt — mondja Ibarruri­­ maró gúnnyal. — Így akarja ma a hivatalos propaganda sű­rű fonatú hazugságfüggönnyel­­ megakadályozni a spanyol köz­vélemény tájékoztatását. Nincs könnyű dolguk ... Nemrég­­ kénytelenek voltak betiltani­­ még a New York Times egyik­­ számát is, mert ez tárgyilagos módon adott hírt a kivégzés­­ körülményeiről. Az elmondottakhoz azt is hozzáfűzi, hogy­ az egész gyalá­­­­zatos terrorpémek az atom-­ támaszpontokról folyó tárgya­lások idején az is a célja, hogy demonstrálja az amerikai kor­­­­mány előtt: Franco személyében mindenre elszánt antikommunista szövetségessel van dolguk. De — miként a New York Times betil­­­­tása is mutatja — a visszhang­­ még itt sem volt az, amire számí­­í­tottak. — Ami Grimau elvtárs meg­gyilkolásának spanyolországi kö­vetkezményeit illeti: ez a bűn­­­­cselekmény közelebb hozza a­ diktatúra bukásának napját,­­ mert nemhogy gyengítené —­­ mint azt Franco tervezte —, ha­nem erősíti a fasiszta diktatúra ellen kibontakozott széles társa­dalmi egységet. Máris látjuk, az ellenzéki erőket nem sikerül elriasztani a kommunistáktól. Álláspontunk változatlan és vi­lágos: a polgárháború ma már a történelemé, és mai politikánk kialakításánál nem lehet csupán a történelemből kiindulni. Ez azt jelenti, hogy egységre hív­ják azokat is, akik a polgárhá­ború éveiben ellenünk harcol­tak. Ez a nemzeti megértésre és megbékélésre törekvő politika a biztosítéka annak, hogy sikerte­len maradjon minden terrorin­tézkedés, amellyel a néptömege­ket akarják eltántorítani a kom­munista párttól. Növekszik pár­tunk befolyása a munkásosztály és az értelmiség köreiben, s tö­megesen lépnek sorainkba a fia­talok legjobbjai, akik már nem is emlékeznek a polgárháború­ra ... Éppen ma kaptam egy le­velet hazámból egy fiatalember­től — mutatja Ibarruri asszony. — Ezt írja: „Kérem, adják meg nekem azt a tisztességet, hogy beléphessek a Spanyol Kommu­nista Párt sorai közé, kivégzett elvtársunk, a mártírhalált halt Grimau helyébe.” Nem egy ilyen levél érkezik hozzánk. A meg­gyilkolt hősök emléke tovább él a fiatal szívekben. És nem lehet hiábavaló azoknak az áldozata, akik még halálukkal is új har­cosokat toboroznak. Végül egy történelmi tanulság­ra emlékeztet. A harmincas esz­tendő végén Jacában, Spanyol­­ország egyik tartományában, fel­kelés tört ki. Polgári személyek és katonák vettek benne részt. A monarchisták, XIII. Alfonz kiszol­gálói agyonlőtték a felkelés veze­tőit, Galant és Garcia Hernandezt, és arra számítottak, hogy ezzel eltaposták a parazsát, s a láng többé nem lobban fel. Tévedtek. A felháborodott tömegmozgalom alapjaiban rázta meg uralmukat — és néhány hónappal később megbukott a monarchia. . .A tör­ténelem ugyan nem ismétli meg önmagát, de tanulságai sokszor hasznos kulcsot adnak a jövőhöz — ezzel fejezi be a beszélgetést Dolores Ibarruzi, a Spanyol Kom­munista Párt elnöke. S búcsúzóul május­­ alkalmából azt kívánja a Népszabadság ré­vén a magyar népnek, hogy érjen el sok sikert: „teljesítse túl a gazdasági terveket és a boldogság, terveit is”. NÉPSZABADSÁG 3 A MUNKÁS NEMZETKÖZISÉG ÜNNEPÉN Írta: RÓNAI SÁNDOR M­ájus 1. ünnepén szokássá vált, hogy összevessük a múltat és a jelent, mert a megtett út áttekintése segít job­ban, világosabban látni a jövő feladatait és ragyogó távlatait. Ennek a nagy, nemzetközi mun­kásünnepnek a hagyományai több mint hét évtized távolába, az Internacionálé párizsi alakuló kongresszusáig nyúlnak vissza. Hetvennégy évvel ezelőtt határoz­ták el forradalmár elődeink, hogy május 1-én „minden nemzet pro­letár­sága a munkásvédelem mel­lett minden helységben nagysza­bású tüntetést rendez”. S a kö­vetkező évben már a világ szinte valamennyi fontos ipari központ­jában, köztük Budapesten is, vö­rös zászlók alatt, rendőri fenye­getéssel, terrorral szembeszállva, vonult fel első nagy seregszem­léjén a gyárak és műhelyek né­pe, hogy hirdesse Marx és En­gels forradalmi jelszavát: Világ proletárjai, egyesüljetek! Az egykori krónikák feljegyez­ték az első harcos magyar május elseje megindító történetét. Acsarkodó rendőrök sorfala kö­zött haladt a vörös zászlós menet a főváros u­tcáin, egészen a Vá­rosliget előtti térig, ahol hatal­mas népgyűléssel ért véget a bu­dapesti munkásság seregszemléje. „Csak együtt, a világ munkásai­nak közös harcával lehet győzni a kizsákmányolás felett” — han­goztatta a gyűlés szónoka, Engel­­mann Pál. „Egy összetartozó egé­szet, egy egységes munkáspártot kell képezni. Mi a mai napot mint új korszak kezdetét ünne­peljük.’­ Pedig mily kevés ünne­­pelnivalója volt még akkor a munkásnak! Apáink napi 12—14 órát robotoltak, szörnyűséges kül­városi nyomortanyákon vagy pe­dig sivár bérkaszárnyákban lak­tak, a puszta létért verekedtek, a minimális emberi jogokért­ száll­tak szembe a rendőrkardokkal, a csendőrsortüzekkel. De május el­sejét mégis ünnepivé emelte szá­mukra az együvé tartozás érzé­se, a munkásszolidaritás melege, a szervezettségben rejlő erő fel­ismerése. Mert a munkásmozga­lomnak már ezek az első hajtásai is sejtetni engedték a dolgozó em­berek közelgő tavaszát. E­mlékszem, miskolci ifjú­munkás voltam, amikor 1910-ben először vettem részt májusi tüntetésen. Velünk jöttek a diósgyőri vasasok és azok a faluról bejáró munkások is, akik a városi építkezéseken dolgoztak. Mozgalmi dalokat éne­keltünk, jelszavakat kiáltottunk, megmámorosodtun­k az erőtől, amit a tömött sorok, az összetar­tozás, a közös akarat kölcsönzött nekünk. Azóta sok májust meg­értem, köztük az 1919-es, az 1945-ös és az 1957-es volt a leg­inkább emlékezetes, de azt a nagy felismerést, amit a proletárösz­­szefogás érzése az első tüntetésen ébresztett bennem, sohasem fe­ledem el. Végigkísér egész éle­temen. Pedig mennyi megalázta­tást tűrtünk azokban az években. Üldöztetést, verést... A Horthy­­időkben az egyik májust börtön­ben éltem meg. Mégis május volt az is, mert a börtönrács sem fe­ledtethette ennek a csodálatos napnak a szimbolikus értelmét: az összetartozó, egységbe tömörü­lő munkásság győzelmének elke­rülhetetlenségét. Beleszédül az ember, amíg gon­dolatban végigszáguld az úton, amely a nyolcórás munkanapért és a választójogért vívott elkese­redett harcoktól máig, a győztes néphatalom virágzásáig vezet. A megtett út hosszú, és nem csupán győzelmekből áll. Az 1919-es di­csőséges 133 napot 25 év súlyos ellenforradalmi terrorja követte. A felszabadulással kezdődő új fel­virágzást éveken át megnehezítet­ték a személyi kultusz politikai torzításai. Az ellenforradalmi zen­dülés óriási károkat okozott or­szágunknak. De a szocializmus erősebbnek bizonyult, mint a ve­le szemben álló erők, és győze­delmeskedett a nehézségeken. Ta­valy méltán állapíthatta meg pár­tunk VIII. kongresszusa, hogy ha­zánkban leraktuk a szocializmus alapjait, és a szocialista társada­­■kem teljes felépítésének korszaká­ba lépünk. K­ell-e beszédesebb példa ar­ra, mit jelent a proletár nemzetköziség, mint éppen a magyar nép forradalmi küzdel­meinek története? Az elmúlt év­tizedek mindegyik magyarországi győzelme összefonódik a kommu­nista és munkáspártok világmé­retű forradalmi küzdelmével. A Nagy Októberi Szocialista For­radalom éppen úgy feltétele volt a mi 1919-es Tanácsköztársasá­gunk megszületésének, mint ahogy kezdete és kiindulópontja volt világszerte a haladás erői vala­mennyi sikerének az imperializ­mus ellen vívott osztályharcok­ban és nemzeti felszabadító moz­galmakban. A Szovjetuniónak a hitleri fasizmuson aratott győzel­me hozta el 1945-ben népünknek a felszabadulását. A Szovjetunió önzetlen segítsége, a szocialista országok közösségének szolidaritá­sa segített leküzdeni az ellenfor­radalmat, és rövid idő alatt felvi­rágoztatni szocialista hazánkat. A szovjet—magyar barátság és test­véri együttműködés, a szocialista közösségben elfoglalt helyünk a legfontosabb záloga szabadsá­gunknak az új élet építésében. Legszentebb feladatunknak te­kintjük, hogy ezt a felismerést minél jobban elmélyítsük a ma­gyar népben. Úgy véljük, hogy a kommunista pártok kötelessége beoltani a népekbe nemcsak a sa­ját hazájuk, hanem az egész szo­cialista közösség, az összes népek iránti szeretetet. Május elsejei ünnepünk tartalma is ennek a tö­rekvésnek a jegyében teljesedik ki. Marx és Engels felhívása — Világ proletárjai, egyesüljetek! — korunkban még nagyobb jelentő­ségre tesz szert, mint valaha is a munkásmozgalom történetében. Azt jelenti, hogy ennek az egye­sülésnek az alapja az antiimperia­lista osztályszolidaritás, amely közös harci rendbe tömöríti a kü­lönböző kontinensek népeit, füg­getlenül nemzeti hovatartozásuk­tól, nyelvüktől és bőrük színétől. Soha még az emberiség történeté­ben nem volt lehetőség akkora erő felsorakoztatására a monopol­tőke uralmának megdöntése cél­jából, mint ma, amikor az anti­­imperialista forradalmi front hal­latlanul kiszélesedett. Korunk há­rom nagy forradalmi ereje — a szocializmust és a kommunizmust építő népek, a nemzetközi forra­dalmi munkásmozgalom, a nem­zeti felszabadító mozgalom — cselekedeteinek kölcsönös kapcso­lata és egysége a népek antiimpe­­rialista harcának alapja, győzel­mének záloga. M­int ahogy az antiimperialis­­ta front sikerei hatnak a magyar nép helyzetére és a szocialista építésben elért eredmé­nyeire, úgy a mi harcaink és ered­ményeink is visszahatnak a szocia­lizmus és a népek szabadsága nemzetközi ügyére. Ez a kölcsön­hatás rendkívül sokoldalú. A két rendszer békés egymás mellett élésében rejlő lehetőségeket ki­használva, a szocializmus gazda­sági versenyre kényszeríti a kapi­talizmust. Nem kétséges, hogy a mi rendszerünk bizonyul alkal­masabbnak a társadalmi termelő­erők megszervezésére. A szocia­lista országok gazdasági fejlődé­sének üteme lényegesen gyorsabb, mint a tőkésországoké. Amilyen gyorsan növekszik a szocialista testvériség gazdasága, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a mi rendszerünk a jobb, az életképe­sebb. Mélységes meggyőződésünk, hogy győzünk a békés verseny­ben, és bebizonyítjuk: a szocializ­mus az anyagi és szellemi javak nagyobb bőségét tudja nyújtani a dolgozó tömegeknek, mint a ka­pitalizmus. Eljön az idő, amikor a mi országaink — amelyek va­laha a világ iparilag súlyosan el­maradott, elnyomott, kizsákmá­nyolt országai voltak — a szocia­lista rendszer előnyei révén utol­érik és elhagyják az anyagi javak termelésében a legfejlettebb tő­késországokat. Eljön az idő, ami­kor a szocialista országok maga­sabb életszínvonala óriási forra­dalmasító tényezővé nő a tőkés­országokban, és elősegíti a mun­kásosztály világméretű győzelmét a kapitalizmus felett. Ez a perspektíva óriási felada­tokat és mérhetetlen felelősséget ró ránk, magyar kommunistákra is. Erőnket megfeszítve kell dol­goznunk hazánk szocialista felvi­rágzásáért, gyorsabb ipari hala­dásáért, mezőgazdaságunk lehető­ségeinek kibontakozásáért. Mér­hetetlen feladataink vannak a köznevelés, a művészetek, a tudo­mányok területén, az ideológiai fronton, amely osztályharcunk egyik legfontosabb harci területe. S ránk, magyar kommunistákra, a kitűzött szocialista célok eléré­sén oly serényen munkálkodó né­pünkre is jelentékeny rész hárul a nemzetközi küzdőtéren a béka megőrzéséért folyó harcban. A fegyverek békéje nélkül nincs békés verseny, nincs szocialista felvirágzás. A­z idei május 1-i ünnepségek Világszerte a béke védel­méért folytatott küzdelem újabb harcos fellépései lesznek. Ma a népeknek elsősorban azért kell egyesülniük, hogy örökre el­űzzék a háború rémét az emberi­ség feje felől. A szocialista felvi­rágzásért vívott harcunk egybe­fonódik az egész emberiség közös érdekével, mert minél szilárdabb, vonzóbb, fejlettebb a szocialista világ, annál szilárdabb, remény­­teljesebb a béke ügye. Ezekkel a gondolatokkal kö­szöntjük az idei május elsejét, a dolgozók nagy nemzetközi sereg­szemléjét. A népek hatalmas tün­tetése átnyúl az országhatárokon, és eszmeileg egyetlen, hatalmas áradattá olvad. A vörös zászlókra a szocializmus és a béke nevét írták. Az emberiségnek ebben a nagy, jelképes menetében ott ha­lad a magyar nép is: lépése száz- és százmilliókéval dobban együtt.

Next