Népszabadság, 1963. május (21. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
1963. május 1, szerda Malinovszkíj marsall május 1-i napiparancsa Moszkva, április 30. (TASZSZ) Malinovszkíj, a Szovjetunió marsallja, honvédelmi miniszter május 1-e ünnepe alkalmából napiparancsot adott ki. A napiparancs hangsúlyozza, hogy a Szovjetunió a kommunizmus építésére vonatkozó nagyszerű program megvalósításáért folyó erőfeszítések jegyében ünnepli május elsejét. A szocialista országok népei alkotóerejük virágjában köszöntik az ünnepet. „A kommunista párt és a szovjet kormány — folytatja a napiparancs — a dolgozók akaratát és alapvető érdekeit képviselve, állhatatos és következetes békeszerető külpolitikát folytat, fáradhatatlanul küzd a nemzetközi feszültség enyhítéséért, a vitás kérdések tárgyalások útján való megoldásáért. Ugyanakkor az Egyesült Államok imperialistái és szövetségeseik mindenképpen gátolják a Szovjetunió békés javaslatainak megvalósulását, fokozzák a fegyverkezési hajszát, őrült terveket szőnek egy termonukleáris világháború kirobbantására. Hazánk és a szocialista közösséghez tartozó országok biztonságának érdekeit szem előtt tartva, a szovjet állam lankadatlanul gondot fordít az ország védelmi képességének fokozására, katonai erejének növelésére. A szovjet fegyveres erők, amelyeket a bölcs lenini párt irányít és amelyek a nép határtalan támogatásának örvendenek, állandó harci készenlétben vannak és a szocialista országok hadseregeivel karöltve képesek szétzúzni bármely agreszszort, ha támadást merészel végrehajtani hazánk és a velünk testvéri szocialista országok ellen.” Malinovszkij marsall ezután jókívánságait fejezi ki a hadsereg és a hadiflotta katonáinak és újabb sikereket kíván nekik a politikai és harcászati ismeretek elsajátításában. Majd befejezésül megparancsolja, hogy Moszkvában, a szövetséges köztársaságok fővárosaiban és a hős városokban húsz tüzérségi díszsortüzet adjanak le az ünnep alkalmából. Schorf győzelme a reakció súlyos veresége Az Osztrák KP nyilatkozata az elnökválasztásról A Volksstimme keddi száma ismerteti az Osztrák Kommunista Párt Központi Bizottságának nyilatkozatát az elnökválasztások értékeléséről. A nyilatkozat megállapítja, hogy az osztrák kommunisták, akik aktívan síkraszálltak Scharf megválasztásáért, a választási eredményeket a reakció súlyos vereségének tekintik. Vereséget szenvedtek az Osztrák Néppárt reformistái, akik a gazdasági nehézségeket a dolgozók rovására szerették volna megoldani: az államosított üzemeket vissza akarták volna adni a magántulajdonosoknak, aktivizálni akarták a neofasisztákat, és az Európai Közös Piachoz való csatlakozással támogatni szerették volna a nyugatnémet monopóliumok szélsőséges terveit. A választási eredmények — állapítja meg a nyilatkozat — végezetül arról is tanúskodnak, hogy vereséget szenvedett az antikommunizmus, amely a néppárt választási hadjáratában fő szerepet kapott. és mások. Valamennyien állást foglaltak a diktatúra ellen. Hazatérésük után Satrusteguit és másokat már a repülőtéren várta a rendőrség, és rövidesen egy távoli szigetre száműzték őket. Gil Robles és Ridruejo pedig figyelmeztetést kapott, hogy ha vissza mernek térni hazáinkba, ugyanez a sors vár rájuk is... Egyébként a most Párizsban élő Ridruero cikket írt a Mondeba. Az egykori fasiszta divízióparancsnok ebben kijelenti, hogy Grimau meggyilkolása közönséges bűncselekmény, amelynek súlyos következményei a gyilkosok fejére szállnak vissza ... — Igen, az egész spanyol társadalmat átfogó ellenzéki mozgalomtól való félelem volt az alapvető indítóoka a brutális gyilkosságnak, ez késztette Francát arra, hogy szembeforduljon a legszélesebb nemzetközi közvéleménnyel. Azzal, hogy kivégeztette a kommunista mozgalom egyik vezetőjét, a fasiszta diktátor meg akarta félemlíteni az ellenzéki mozgalmat, és eltántorítani a különböző antifasiszta erőket a kommunistákkal való szövetségtől. Valójában azonban pontosan az ellenkező hatást érte el. Spanyolországon belül és az országon kívül is elemi erővel bontakozott ki az együttérzés — hangoztatja Ibarruki asszony. Őt a nemzetközi tiltakozó mozgalom ereje arra a hatalmas internacionalista megmozdulásra emlékezteti, amely annak idején Dimitrov elvtárs kiszabadítását írta lobogójára ... Egy idézetet mutat az ABC című madridi lapból. A lap szerint csupán a kommunisták szűk csoportjai szerveznek külföldön tiltakozó mozgalmat, az egyéb politikai körök viszont szolidaritásukról biztosítják a spanyol külképviseleteket ... — Lám, így hazudik a francóista propaganda. Ezek szerint azok a kövek, amelyekkel Brüsszelben és Genfben beverték a spanyol követség ablakait , a szolidaritás megnyilvánulásai voltak. Mexikóban a francóista képviselet felgyújtott bútorai nyilván a helyi lakosság lángoló együttérzését fejezi ki Francóval, és a dán futballisták is azért mondták le mérkőzésüket a Real Madriddal, mert a fasiszta kivégző osztagosokkal érez- nek együtt — mondja Ibarruri maró gúnnyal. — Így akarja ma a hivatalos propaganda sűrű fonatú hazugságfüggönnyel megakadályozni a spanyol közvélemény tájékoztatását. Nincs könnyű dolguk ... Nemrég kénytelenek voltak betiltani még a New York Times egyik számát is, mert ez tárgyilagos módon adott hírt a kivégzés körülményeiről. Az elmondottakhoz azt is hozzáfűzi, hogy az egész gyalázatos terrorpémek az atom- támaszpontokról folyó tárgyalások idején az is a célja, hogy demonstrálja az amerikai kormány előtt: Franco személyében mindenre elszánt antikommunista szövetségessel van dolguk. De — miként a New York Times betiltása is mutatja — a visszhang még itt sem volt az, amire számíítottak. — Ami Grimau elvtárs meggyilkolásának spanyolországi következményeit illeti: ez a bűncselekmény közelebb hozza a diktatúra bukásának napját, mert nemhogy gyengítené — mint azt Franco tervezte —, hanem erősíti a fasiszta diktatúra ellen kibontakozott széles társadalmi egységet. Máris látjuk, az ellenzéki erőket nem sikerül elriasztani a kommunistáktól. Álláspontunk változatlan és világos: a polgárháború ma már a történelemé, és mai politikánk kialakításánál nem lehet csupán a történelemből kiindulni. Ez azt jelenti, hogy egységre hívják azokat is, akik a polgárháború éveiben ellenünk harcoltak. Ez a nemzeti megértésre és megbékélésre törekvő politika a biztosítéka annak, hogy sikertelen maradjon minden terrorintézkedés, amellyel a néptömegeket akarják eltántorítani a kommunista párttól. Növekszik pártunk befolyása a munkásosztály és az értelmiség köreiben, s tömegesen lépnek sorainkba a fiatalok legjobbjai, akik már nem is emlékeznek a polgárháborúra ... Éppen ma kaptam egy levelet hazámból egy fiatalembertől — mutatja Ibarruri asszony. — Ezt írja: „Kérem, adják meg nekem azt a tisztességet, hogy beléphessek a Spanyol Kommunista Párt sorai közé, kivégzett elvtársunk, a mártírhalált halt Grimau helyébe.” Nem egy ilyen levél érkezik hozzánk. A meggyilkolt hősök emléke tovább él a fiatal szívekben. És nem lehet hiábavaló azoknak az áldozata, akik még halálukkal is új harcosokat toboroznak. Végül egy történelmi tanulságra emlékeztet. A harmincas esztendő végén Jacában, Spanyolország egyik tartományában, felkelés tört ki. Polgári személyek és katonák vettek benne részt. A monarchisták, XIII. Alfonz kiszolgálói agyonlőtték a felkelés vezetőit, Galant és Garcia Hernandezt, és arra számítottak, hogy ezzel eltaposták a parazsát, s a láng többé nem lobban fel. Tévedtek. A felháborodott tömegmozgalom alapjaiban rázta meg uralmukat — és néhány hónappal később megbukott a monarchia. . .A történelem ugyan nem ismétli meg önmagát, de tanulságai sokszor hasznos kulcsot adnak a jövőhöz — ezzel fejezi be a beszélgetést Dolores Ibarruzi, a Spanyol Kommunista Párt elnöke. S búcsúzóul május alkalmából azt kívánja a Népszabadság révén a magyar népnek, hogy érjen el sok sikert: „teljesítse túl a gazdasági terveket és a boldogság, terveit is”. NÉPSZABADSÁG 3 A MUNKÁS NEMZETKÖZISÉG ÜNNEPÉN Írta: RÓNAI SÁNDOR Május 1. ünnepén szokássá vált, hogy összevessük a múltat és a jelent, mert a megtett út áttekintése segít jobban, világosabban látni a jövő feladatait és ragyogó távlatait. Ennek a nagy, nemzetközi munkásünnepnek a hagyományai több mint hét évtized távolába, az Internacionálé párizsi alakuló kongresszusáig nyúlnak vissza. Hetvennégy évvel ezelőtt határozták el forradalmár elődeink, hogy május 1-én „minden nemzet proletársága a munkásvédelem mellett minden helységben nagyszabású tüntetést rendez”. S a következő évben már a világ szinte valamennyi fontos ipari központjában, köztük Budapesten is, vörös zászlók alatt, rendőri fenyegetéssel, terrorral szembeszállva, vonult fel első nagy seregszemléjén a gyárak és műhelyek népe, hogy hirdesse Marx és Engels forradalmi jelszavát: Világ proletárjai, egyesüljetek! Az egykori krónikák feljegyezték az első harcos magyar május elseje megindító történetét. Acsarkodó rendőrök sorfala között haladt a vörös zászlós menet a főváros utcáin, egészen a Városliget előtti térig, ahol hatalmas népgyűléssel ért véget a budapesti munkásság seregszemléje. „Csak együtt, a világ munkásainak közös harcával lehet győzni a kizsákmányolás felett” — hangoztatta a gyűlés szónoka, Engelmann Pál. „Egy összetartozó egészet, egy egységes munkáspártot kell képezni. Mi a mai napot mint új korszak kezdetét ünnepeljük.’ Pedig mily kevés ünnepelnivalója volt még akkor a munkásnak! Apáink napi 12—14 órát robotoltak, szörnyűséges külvárosi nyomortanyákon vagy pedig sivár bérkaszárnyákban laktak, a puszta létért verekedtek, a minimális emberi jogokért szálltak szembe a rendőrkardokkal, a csendőrsortüzekkel. De május elsejét mégis ünnepivé emelte számukra az együvé tartozás érzése, a munkásszolidaritás melege, a szervezettségben rejlő erő felismerése. Mert a munkásmozgalomnak már ezek az első hajtásai is sejtetni engedték a dolgozó emberek közelgő tavaszát. Emlékszem, miskolci ifjúmunkás voltam, amikor 1910-ben először vettem részt májusi tüntetésen. Velünk jöttek a diósgyőri vasasok és azok a faluról bejáró munkások is, akik a városi építkezéseken dolgoztak. Mozgalmi dalokat énekeltünk, jelszavakat kiáltottunk, megmámorosodtunk az erőtől, amit a tömött sorok, az összetartozás, a közös akarat kölcsönzött nekünk. Azóta sok májust megértem, köztük az 1919-es, az 1945-ös és az 1957-es volt a leginkább emlékezetes, de azt a nagy felismerést, amit a proletáröszszefogás érzése az első tüntetésen ébresztett bennem, sohasem feledem el. Végigkísér egész életemen. Pedig mennyi megaláztatást tűrtünk azokban az években. Üldöztetést, verést... A Horthyidőkben az egyik májust börtönben éltem meg. Mégis május volt az is, mert a börtönrács sem feledtethette ennek a csodálatos napnak a szimbolikus értelmét: az összetartozó, egységbe tömörülő munkásság győzelmének elkerülhetetlenségét. Beleszédül az ember, amíg gondolatban végigszáguld az úton, amely a nyolcórás munkanapért és a választójogért vívott elkeseredett harcoktól máig, a győztes néphatalom virágzásáig vezet. A megtett út hosszú, és nem csupán győzelmekből áll. Az 1919-es dicsőséges 133 napot 25 év súlyos ellenforradalmi terrorja követte. A felszabadulással kezdődő új felvirágzást éveken át megnehezítették a személyi kultusz politikai torzításai. Az ellenforradalmi zendülés óriási károkat okozott országunknak. De a szocializmus erősebbnek bizonyult, mint a vele szemben álló erők, és győzedelmeskedett a nehézségeken. Tavaly méltán állapíthatta meg pártunk VIII. kongresszusa, hogy hazánkban leraktuk a szocializmus alapjait, és a szocialista társada■kem teljes felépítésének korszakába lépünk. Kell-e beszédesebb példa arra, mit jelent a proletár nemzetköziség, mint éppen a magyar nép forradalmi küzdelmeinek története? Az elmúlt évtizedek mindegyik magyarországi győzelme összefonódik a kommunista és munkáspártok világméretű forradalmi küzdelmével. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom éppen úgy feltétele volt a mi 1919-es Tanácsköztársaságunk megszületésének, mint ahogy kezdete és kiindulópontja volt világszerte a haladás erői valamennyi sikerének az imperializmus ellen vívott osztályharcokban és nemzeti felszabadító mozgalmakban. A Szovjetuniónak a hitleri fasizmuson aratott győzelme hozta el 1945-ben népünknek a felszabadulását. A Szovjetunió önzetlen segítsége, a szocialista országok közösségének szolidaritása segített leküzdeni az ellenforradalmat, és rövid idő alatt felvirágoztatni szocialista hazánkat. A szovjet—magyar barátság és testvéri együttműködés, a szocialista közösségben elfoglalt helyünk a legfontosabb záloga szabadságunknak az új élet építésében. Legszentebb feladatunknak tekintjük, hogy ezt a felismerést minél jobban elmélyítsük a magyar népben. Úgy véljük, hogy a kommunista pártok kötelessége beoltani a népekbe nemcsak a saját hazájuk, hanem az egész szocialista közösség, az összes népek iránti szeretetet. Május elsejei ünnepünk tartalma is ennek a törekvésnek a jegyében teljesedik ki. Marx és Engels felhívása — Világ proletárjai, egyesüljetek! — korunkban még nagyobb jelentőségre tesz szert, mint valaha is a munkásmozgalom történetében. Azt jelenti, hogy ennek az egyesülésnek az alapja az antiimperialista osztályszolidaritás, amely közös harci rendbe tömöríti a különböző kontinensek népeit, függetlenül nemzeti hovatartozásuktól, nyelvüktől és bőrük színétől. Soha még az emberiség történetében nem volt lehetőség akkora erő felsorakoztatására a monopoltőke uralmának megdöntése céljából, mint ma, amikor az antiimperialista forradalmi front hallatlanul kiszélesedett. Korunk három nagy forradalmi ereje — a szocializmust és a kommunizmust építő népek, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom, a nemzeti felszabadító mozgalom — cselekedeteinek kölcsönös kapcsolata és egysége a népek antiimperialista harcának alapja, győzelmének záloga. Mint ahogy az antiimperialista front sikerei hatnak a magyar nép helyzetére és a szocialista építésben elért eredményeire, úgy a mi harcaink és eredményeink is visszahatnak a szocializmus és a népek szabadsága nemzetközi ügyére. Ez a kölcsönhatás rendkívül sokoldalú. A két rendszer békés egymás mellett élésében rejlő lehetőségeket kihasználva, a szocializmus gazdasági versenyre kényszeríti a kapitalizmust. Nem kétséges, hogy a mi rendszerünk bizonyul alkalmasabbnak a társadalmi termelőerők megszervezésére. A szocialista országok gazdasági fejlődésének üteme lényegesen gyorsabb, mint a tőkésországoké. Amilyen gyorsan növekszik a szocialista testvériség gazdasága, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy a mi rendszerünk a jobb, az életképesebb. Mélységes meggyőződésünk, hogy győzünk a békés versenyben, és bebizonyítjuk: a szocializmus az anyagi és szellemi javak nagyobb bőségét tudja nyújtani a dolgozó tömegeknek, mint a kapitalizmus. Eljön az idő, amikor a mi országaink — amelyek valaha a világ iparilag súlyosan elmaradott, elnyomott, kizsákmányolt országai voltak — a szocialista rendszer előnyei révén utolérik és elhagyják az anyagi javak termelésében a legfejlettebb tőkésországokat. Eljön az idő, amikor a szocialista országok magasabb életszínvonala óriási forradalmasító tényezővé nő a tőkésországokban, és elősegíti a munkásosztály világméretű győzelmét a kapitalizmus felett. Ez a perspektíva óriási feladatokat és mérhetetlen felelősséget ró ránk, magyar kommunistákra is. Erőnket megfeszítve kell dolgoznunk hazánk szocialista felvirágzásáért, gyorsabb ipari haladásáért, mezőgazdaságunk lehetőségeinek kibontakozásáért. Mérhetetlen feladataink vannak a köznevelés, a művészetek, a tudományok területén, az ideológiai fronton, amely osztályharcunk egyik legfontosabb harci területe. S ránk, magyar kommunistákra, a kitűzött szocialista célok elérésén oly serényen munkálkodó népünkre is jelentékeny rész hárul a nemzetközi küzdőtéren a béka megőrzéséért folyó harcban. A fegyverek békéje nélkül nincs békés verseny, nincs szocialista felvirágzás. Az idei május 1-i ünnepségek Világszerte a béke védelméért folytatott küzdelem újabb harcos fellépései lesznek. Ma a népeknek elsősorban azért kell egyesülniük, hogy örökre elűzzék a háború rémét az emberiség feje felől. A szocialista felvirágzásért vívott harcunk egybefonódik az egész emberiség közös érdekével, mert minél szilárdabb, vonzóbb, fejlettebb a szocialista világ, annál szilárdabb, reményteljesebb a béke ügye. Ezekkel a gondolatokkal köszöntjük az idei május elsejét, a dolgozók nagy nemzetközi seregszemléjét. A népek hatalmas tüntetése átnyúl az országhatárokon, és eszmeileg egyetlen, hatalmas áradattá olvad. A vörös zászlókra a szocializmus és a béke nevét írták. Az emberiségnek ebben a nagy, jelképes menetében ott halad a magyar nép is: lépése száz- és százmilliókéval dobban együtt.