Népszabadság, 1963. szeptember (21. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-24 / 223. szám

1963. szeptember 24. kedd NÉPSZABADSÁG 3 . (Mint már lapunk 1963. szep­tember 22-i, vasárnapi számá­ban közöltük, a Szovjetunió kormánya nyilatkozatot adott ki „a kínai kormány képviselő­jének” a moszkvai részleges atomtilalmi egyezményt ellenző legutóbbi kijelentéseiről. La­punk fenti számában teljes egészében közöltük a szovjet kormány nyilatkozatának első részét — amely a Pravda, az Izvesztyija és a többi moszkvai lap szombati számában jelent meg — a TASZSZ jelentése alapján. — A vasárnapi moszk- Az utóbbi időben a Kínai Nép­­köztársaság vezetőinek meglehe­tősen gyakran kell mentegetőz­niük a világ közvéleményének az ellen a jogos vádja ellen, hogy politikájukkal élezik a nemzetkö­zi feszültséget, termonukleáris háború felé taszítják a­­világot. A kínai vezetők szeptember 1-i nyilatkozatukban igyekeznek be­bizonyítani, hogy ők állítólag so­hasem léptek fel a béke és a bé­kés együttélés politikája ellen, ép­pen ellenkezőleg, ők a háború el­hárításának legszenvedélyesebb hívei. A kínai vezetőség e kijelenté­seit üdvözölhetnénk, ha ezek a gyakorlatban fordulatot jelente­nének a KKP vezetőinek a há­ború és a béke kérdésében vallott nézeteiben és nemzetközi politi­kájában. A valóságban azonban azt látjuk, hogy még csak nem is gondolnak ilyen fordulatra, ha­nem továbbra is védelmezik a há­ború és a béke kérdésében kö­vetett hibás, a népek biztonsága szempontjából rendkívül súlyos következményekkel fenyegető koncepciójukat. Jelenlegi és elő­ző kijelentéseik között csupán annyi a különbség, hogy most még inkább igyekeznek elködösí­teni, a békeszeretetről, a béke megőrzésére irányuló törekvések­ről hangoztatott szavakkal leplez­ni igazi álláspontjukat. A nyilatkozat szerzői azonban, amikor cáfolnak és igazolni akar­ják magukat, még inkább összeza­varodnak és újabb kételyeket tá­masztanak a kínai vezetőségnek a háború és a béke problémáját il­letően elfoglalt igazi álláspontjá­val szemben. Valójában mit akarnak bebizo­nyítani? Azt, hogy a szovjet do­kumentumokban állítólag felhasz­nálják Mao Ce-tungnak összessé­géből kiragadott és helytelenül magyarázott azon kijelentését, hogy a jövendő háborúban nem mindenki hal majd meg, hanem csak az emberiség fele, és a Vörös Zászló című folyóirat Éljen a le­­ninizmus című ismert cikkéből a „gyönyörű távlatokat”, amelyek állítólag a termonukleáris háború után tárulnak fel az emberiség előtt. Nos, mi készek vagyunk meg­vizsgálni azt a kérdést, hogy ki torzítja el és ki magyarázza hely­telenül a két idézetet. Ezzel majd a későbbiekben foglalkozunk. Ta­lán a nyilatkozat szerzői nem látják, hogy ilyen módon csak leleplezik önmagukat, és nem­hogy m­egcáfolnák, hanem csak ismét Megerősítik a kommunista világmozgalom és a haladó köz­vélemény súlyos aggodalmait a kínai magatartás miatt? Mit fej­tegetnek a kínai vezetők? Lénye­gében azt, hogy az emberiségnek mekkora része pusztul majd el egy új világháború esetén. — Száz százaléka-e vagy csak a fele. A nyilatkozat így hangzik: „Mao Ce-tung elvtárs 1957-ben elhang­zott és fentebb idézett szavait azokhoz az emberekhez intézte, akik azt állítják, hogy amennyi­ben az imperializmus kirobbanta­ná a nukleáris háborút, elpusztul­na az emberiség — hangzik a to­vábbiakban a nyilatkozat. — Mi nem értünk egyet pesszimista és teljesen kétségbeesett nézeteik­kel. Mi azt mondjuk, hogy ha az imperializmus kirobbantja a nuk­leáris háborút, az a legrosszabb esetben is a föld fele lakosságá­nak pusztulását vonja maga után.” Befejezésül pedig: „Mi hi­szünk az emberiség ragyogó jö­vőjében.” Valóban szörnyűek ezek a vé­lemények. Miféle „gyönyörű jövő­ről” lehet beszélni az emberiség fele kipusztulásának perspektívá­val lapokban közzétették a Szovjetunió kormánya nyilat­kozatának második részét. Az alábbiakban — ugyancsak tel- III. fa mellett! De nem kevésbé ve­szélyes a másik dolog sem: A kí­nai vezetőknek, amikor egy há­ború esetleges következményeire vonatkozóan adnak prognóziso­kat, ezzel nemcsak az a céljuk, hogy lelki szemeikkel behatolja­nak a jövőbe, hanem az is, hogy megindokoljanak egy meghatáro­zott politikát. Ezt nem cáfolják maguk a nyi­latkozat szerzői sem. Amikor ösz­­szegezik annak a vitának az ered­ményét, hogy hány ember pusz­tul majd el a termonukleáris há­ború tüzében, a következőket ír­ják: „A kérdés lényege, hogy vé­gül is milyen politikát kell foly­tatni az amerikai imperializmus nukleáris zsarolásával és nukleá­ris fenyegetésével szemben: ellen­állást kell-e kifejteni, vagy kapi­tulálni kell-e?” Magától értető­dik, hogy a szovjet vezetők kö­zül soha senki nem vetette fel és nem vethette fel a kapituláció kérdését. A Szovjetunió nem azért teremtett hatalmas nukleá­ris erőt és nem azért tökéletesí­ti azt. Még kétség sem támadhat abban az irányban, hogy ameny­­nyiben az imperialista agresszo­­rok megtámadnák a szocialista tábort, megsemmisítő csapást kapnak. A kérdés másként merül fel: kell-e komolyan és minden erő­vel küzdeni a békéért, követni kell-e a különböző társadalmi rendszerű államok békés együtt­élésének elvét, mint a külpolitika fő irányvonalát, vagy a „veszet­tek” járszalagján kell-e haladni, versenyezni kell-e az imperialis­tákkal a nemzetközi feszültség szításában? És íme, e kérdés meg­oldásánál a kínai vezetők azt la­tolgatják, hogy az emberiség fele vagy száz százaléka semmisül-e meg az új háború tüzében. Ha pedig „csak” a fele, ebből az kö­vetkezik, hogy meg lehet kockáz­tatni a háborút, mert a másik felére „gyönyörű jövő” vár. Hogy a kérdés így merül fel, bizonyítja Mao Ce-tung kijelen­tése, még abban a preparált for­mában is, ahogyan azt a kínai kormány szeptember 1-i nyilat­kozata idézi. (......Legrosszabb esetben elpusztul az emberi­ség fele, de a másik fele megmarad, az imperializmus pedig eltűnik a föld szí­néről, s az egész világ szo­cialistává válik.”) Ebben az ér­telemben nem kevésbé sokat­mondó a Vörös Zászló egy kité­tele — amelyet a szeptember 1-i nyilatkozat igyekszik kimagya­rázni­­, hogy háború esetén a győztes népek „rendkívül gyors ütemben az elpusztult imperializ­mus romjain ezerszer magasabb fokú civilizációt építenek”. Mi, kommunisták, teljesen tűr­hetetlennek tartjuk a vitát olyan alapon, amikor azt javasolják nekünk, hogy a politikát attól kell függővé tenni, mennyien pusztulnak el a termonukleáris háborúban: az egész emberiség-e, vagy a fele. Nekünk, marxista- leninistáknak minden nép sor­sa drága. Mi teljes mértékben számot vetünk azzal, hogy mit jelent a korszerű nukleáris fegy­ver, és ezért képteleneknek és fe­lelőtleneknek ítéljük a jövendő háború áldozataira vonatkozó jóslásokat, amivel a kínai veze­tők foglalkoznak, ahelyett, hogy az új világháború elhárításáért vívott harcra összpontosítanák erőfeszítéseiket. Ha a kommunis­ták, a békeharcosok, a békesze­rető erők megengedik, hogy hul­lani kezdjenek az atombombák, a kormányoknak és politikai pártoknak már nem lesz befo­lyásuk arra, hogy hány ember­­es egészében — közöljük a nyilatkozat második, befejező részét, szintén a TASZSZ je­lentése alapján.) pusztul el és hány marad élet­ben. Ezt akkor már a haditechnika, a háború fejlődésének logikája, valamint a nukleáris fegyverek közvetlen vagy közvetett hatósu­garába került országok és népek száma dönti el. A kínai vezetők, akik megkí­sérlik, hogy elferdítsék az SZKP-nak az atomháború és an­nak következményei kérdésében elfoglalt álláspontját, bizonyos kijelentéseket tulajdonítanak az SZKP vezetőségének és N. Sz. Hruscsov elvtársnak — amelyek állítólag a testvérpártok bukares­ti tanácskozásán hangzottak el — arról, hogy napjainkban, amikor atomfegyverek vannak, a nép nem hadsereget, hanem csupán ágyútölteléket jelent. S miután kitalálták ezt a sületlenséget, nyomban le is vonták a hajme­resztő következtetést: „A szovjet vezetők’ szemében földünk egész hárommilliárdos lakossága csu­pán haszontalan limlom”. De akad-e olyan ember, aki is­merve a szovjet külpolitika nagy­fokú humanitását, harcunkat a népek boldogulásáért, bedől en­nek a koholmánynak? N. Sz. Hruscsov valójában a következő­ket jelentette ki: „Ne sértődjenek meg a kínai elvtársak, akik természetesen nagy harci tapasztalatokkal ren­delkeznek, de elsősorban a par­­tizánháború tapasztalataival, mi viszont sokkal komolyabb, mond­hatni klasszikus háborút vívtunk a hitleri Németországgal. Az imperialista stratégák a had­osztályokat ma már csupán ágyútölteléknek tekintik, azt szá­molgatják, hogy kinek hány hid­rogénbombája, harci repülőgépe van. S míg korábban feltétlenül szuronnyal kellett ártalmatlanná tenni az ellenséget, most bom­bákat fognak dobni.” Erről volt szó tehát Bukarestben. Mit fedez­tek hát fel ebben a kínai veze­tők?­­ A kínai teoretikusok komolyan hozzáláttak a „boldogabb jövő”­­ről szóló receptjeik megalapozá­sához. Sőt igyekeznek alátámasz­tani valamiféle törvényt, amely­nek értelmében a forradalom szempontjából jó, ha minél több ember pusztul el. „A különböző rendű és rangú reakciósok terror­ral akarták megsemmisíteni a forradalmat — olvasható „Az im­perializmus és minden reakció csupán papírtigris” című kínai gyűjteményben — azt gondolták, hogy minél több embert gyilkol­nak meg, annál inkább csökken a forradalom ereje. E reakciós szubjektív óhajokkal ellentétben a tények viszont arról tanúskod­nak, hogy minél több embert gyilkolnak meg a reakciósok, an­nál jobban növekednek a forra­dalom erői, annál közelebb kerül a reakció, a pusztuláshoz. Ez megcáfolhatatlan törvény.” A kínai vezetők arra szólíta­nak, hogy a szocialista országok, a kommunisták legyenek fatalis­ták, és fogadják el azt, hogy az új háborúnak menthetetlenül fel kell áldozni az emberiség felét. S ha csak a felét! Világos, hogy a sűrűn lakott és a hadművele­tek központjába kerülő országok veszteségei mindennél nagyobbak lesznek, s népeik esetleg teljesen elpusztulnak. A kínai vezetők egyébként er­ről nemegyszer teljes leplezetlen­­séggel beszéltek. Amikor például az egyik csehszlovák újságíró Tao Csuval, a Kínai KP Központi Bi­zottsága tagjával, folytatott be­szélgetésen felemlítette, hogy Csehszlovákiában, ahol 13 millió ember él, egy nukleáris háború esetén megsemmisülhet az egész nemzet, ezt a választ kapta: „Egy világégés esetén a szocialista tá­borba tartozó kis országoknak alá kell vetniük saját érdekei­ket az egész tábor közös érdekei­nek.” A KNK egy másik felelős vezetője szovjet képviselőkkel folytatott beszélgetésében azt állította, hogy Togliatti elvtárs­nak, az Olasz KP főtitkárának nincs igaza, amikor népe sorsa miatt aggódva azt mondja, hogy nukleáris háború esetén egész Olaszország elpusztul. „Hiszen más népek megmaradnak — je­lentette ki ez a vezető —, s az imperializmus megsemmisül...” Íme így fest lényegében az a nézet, amelyet a kínai vezetők tettek magukévá a nukleáris világháború kérdésében. Nem óhajtanak számolni azokkal a hatalmas áldozatokkal, amelyeket a háború okozna, nem akarnak tudomást venni a tudomány té­­nyeiről, hanem olyan konokság­­gal, amelyet jobb lenne, ha in­kább máshol gyümölcsöztetné­­nek, azt állítják, hogy szükségte­len eltúlozni a világháború ve­szedelmes következményeit, még abban az esetben is, ha földünk lakosságának a fele elpusztul. De ha az emberiség egy része — a fele, annál több vagy kevesebb — mégis túléli a háborút, ki szá­molhat komolyan azzal, hogy az életben maradott emberek gyor­san felépíthetik az új, magas fokú civilizációt, olyan körülmények között, midőn a városok, a gaz­dasági és a kulturális központok radioaktív romhalmazzá válnak, midőn egész országokat feléget a nukleáris tűz, a föld légkörét pedig halálos radioaktív anyagok teszik mérgezetté. A politikában nem utópiákból kell kiindulni, hanem abból, hogy egy termonukleáris háború katasztrofális következményekkel járna minden népre, az egész vi­lágra. Minden ország, még azok is, amelyek túlélnék a háborút, évtizedekre, de esetleg évszáza­dokra is visszaesne fejlődésében. Abban a világban, amely túlélné a termonukleáris háborút, nem úgy állna a dolog a születések körül sem, ahogyan a kínai ve­zetők feltüntetni szeretnék, el­pusztulna — mondják az embe­riség fele, de ez semmi, az anyák majd szülnek megint és az em­beriség nem korcsosul el. A kínai vezetők nem akarnak számolni a fent elmondott té­nyekkel. Ők lényegében véve azt hirdetik, hogy megengedhető egy termonukleáris háború. Vajon mi ez? Különleges hősiesség, vagy valami újsütetű humanizmus? Összeegyeztethető-e ez az állás­pont a munkásosztály, a dolgozó nép vezetőinek magasztos köte­lességével? Vajon elgondolkoz­tak-e Pekingben arról a kérdés­ről, hogy tulajdonképpen kire várna az a sors, hogy elégjen a termonukleáris háború tüzében, ha az kirobbanna? Az imperialis­tákra, a monopolistákra? Sajnos, nemcsak rájuk — ők kirobbanta­nák a háborút, de abban a dol­gozó emberek, munkások, parasz­tok, értelmiségiek óriási töme­gei pusztulnának el. Egyetlen marxista párt, amely felelősséget érez a nép iránt, sem lesz hajlandó valaha is politiká­jának alapjává tenni a kínai té­teleket. Így áll a dolog a vita lényegét illetően. Most pedig nézzük az idézetek kérdését. A kínai nyilat­kozat szerkesztői módosított for­mában idézik annak a nyilatko­zatnak a szövegét, amelyet Mao Ce-tung tett az 1957-ben megtar­tott moszkvai tanácskozáson, s ez a módosított szöveg lényegesen különbözik az eredetitől. Az igaz­ság kedvéért idézzük a tanácsko­zás jegyzőkönyvéből Mao Ce­­tungnak a tanácskozás részvevői jelenlétében ténylegesen elmon­dott szavait. Ebből a nyilatkozat­ból különösen leplezetlenül ki­tűnnek a kínai vezetők hibás neve­zetei. „Fel lehet-e tételezni — mon­dotta Mao Ce-tung —, mennyi emberéletet követelhet áldozatul egy leendő háború? Valószínűleg a föld 2700 millió lakosának egyharmadát, vagyis csupán 900 millió embert. Úgy vélem, ez még kevés, ha valóban atombom­bákat fognak ledobni. Ez termé­szetesen igen rettenetes. De még az sem olyan rossz, ha a fele es­ne áldozatul. Miért? Azért, mert nem mi akartuk ezt, hanem ők, ők kényszerítik ránk a háborút. Ha harcolni fogunk, akkor beve­tésre kerül az atom- és a hidro­génfegyver. Én magam úgy gon­dolom, hogy az egész világot olyan szenvedések érik, hogy el­pusztul majd az emberiség fele, esetleg még a felénél is több. Vi­tatkoztam erről a kérdésről Nehruval,­­ ebben a vonatko­zásban pesszimistább, mint én. Azt mondtam neki, hogy ha az emberiség fele megsemmisül, ak­kor is még megmarad a másik fele, viszont az imperializmus teljesen megsemmisül, és az egész világon csak szocializmus lesz­ fél évszázad, vagy egy teljes év­század alatt pedig a lakosság is­mét megszaporodik, még többel, mint a felével.” Ennek a nyilatkozatnak a lé­nyegét a szeptember elsejei kínai nyilatkozat teljes mértékben megerősítette, de a nyilatkozat­ban idézett szövegváltozat olyan szavakat és mondatokat tartal­maz, amelyek elárulják a világos igyekezetet arra, hogy elkendőz­zék Mao Ce-tung kijelentéseinek igazi értelmét. Így például a szeptember elsejei nyilatkozat különösen kiemeli ezeket a sza­vakat: „Nálunk Kínában építés folyik, mi békét akarunk. Ámde, ha az imperialisták semmivel nem törődve háborút kényszerí­tenek ránk, akkor fogunkat ösz­­szeszorítva el kell halasztanunk az építést és a háború után kell rá visszatérnünk.” Csakhogy az 1957-ben megtar­tott moszkvai tanácskozáson egy­­általán nem ezek a szavak hang­zottak el. Mao Ce-tung akkor ezt mondta: ,Kínában még igazában nem bontakozott ki az építés. Abban az esetben, ha az impe­rialisták háborút kényszerítenek ránk, készek leszünk arra, hogy félbeszakítsuk az építkezést, ám rajta, jöjjön előbb az erőpróba, majd azután visszatérünk az épí­téshez.” Mindenki láthatja, hogy ennek a kijelentésnek egészen más az értelme. Mit jelent az a felszólí­tás, hogy „előbb jöjjön az erő­próba, majd azután visszatérünk az építéshez”? Vajon a békére, a békés együttélésért való harcra irányuló felhívást? Lényegében véve ez irányvétel egy háborús konfliktusra, a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentétek háborús megoldására. Senki sem képes e tételt úgy feltüntetni, mintha egyszerű nyelvbotlás lenne. A kínai vezetőknek nem tet­szik, ha emlékeztetik őket Mao Ce-tung­e kijelentésére, arra hi­vatkoznak, hogy arról az esetről volt szó, ha az imperialisták há­borút kényszerítenek a népekre. Ezzel kapcsolatban meg szeret­nék kérdezni: hol és mikor be­széltek ők a kapitalizmus fölötti­­győzelem más perspektívájáról, hol és mikor jelentették ki hatá­rozottan, hogy a szocialista orszá­gok a békés verseny útján vere­séget mérhetnek a kapitalizmus­ra. A kínai sajtóban, a Kínai­ Kommunista Párt dokumentu­­maiban rendszeresen és maka­csul hirdetik azt a gondolatot, hogy „a békés gazdasági verseny nem reális eszköz az imperializ­mus elleni harcban” — továbbá, hogy a „békés együttélést nem lehet a szocialista országok fő politikai irányelveként elismer­ni”. A tények azt mutatják, hogy a békés együttélés politikája helyett a kínai vezetők erőtelje­sen dicsőítik a hidegháborút, a nemzetközi feszültséget. A Kínai Népköztársaság veze­tői már 1958-ban, amikor Peking­ben szemlátomást még csak ki­alakulóban volt az a nézet, amely szerint a hidegháború állítólag előnyös a forradalom érdekei szempontjából, az alábbi gondo­latokat fejtették ki: a Nyugat (Folytatás a 4. oldalon.) a Szovjetunió kormányának nyilatkozata (BEFEJEZŐ RÉSZ)

Next