Népszabadság, 1963. szeptember (21. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-24 / 223. szám
1963. szeptember 24. kedd NÉPSZABADSÁG 3 . (Mint már lapunk 1963. szeptember 22-i, vasárnapi számában közöltük, a Szovjetunió kormánya nyilatkozatot adott ki „a kínai kormány képviselőjének” a moszkvai részleges atomtilalmi egyezményt ellenző legutóbbi kijelentéseiről. Lapunk fenti számában teljes egészében közöltük a szovjet kormány nyilatkozatának első részét — amely a Pravda, az Izvesztyija és a többi moszkvai lap szombati számában jelent meg — a TASZSZ jelentése alapján. — A vasárnapi moszk- Az utóbbi időben a Kínai Népköztársaság vezetőinek meglehetősen gyakran kell mentegetőzniük a világ közvéleményének az ellen a jogos vádja ellen, hogy politikájukkal élezik a nemzetközi feszültséget, termonukleáris háború felé taszítják avilágot. A kínai vezetők szeptember 1-i nyilatkozatukban igyekeznek bebizonyítani, hogy ők állítólag sohasem léptek fel a béke és a békés együttélés politikája ellen, éppen ellenkezőleg, ők a háború elhárításának legszenvedélyesebb hívei. A kínai vezetőség e kijelentéseit üdvözölhetnénk, ha ezek a gyakorlatban fordulatot jelentenének a KKP vezetőinek a háború és a béke kérdésében vallott nézeteiben és nemzetközi politikájában. A valóságban azonban azt látjuk, hogy még csak nem is gondolnak ilyen fordulatra, hanem továbbra is védelmezik a háború és a béke kérdésében követett hibás, a népek biztonsága szempontjából rendkívül súlyos következményekkel fenyegető koncepciójukat. Jelenlegi és előző kijelentéseik között csupán annyi a különbség, hogy most még inkább igyekeznek elködösíteni, a békeszeretetről, a béke megőrzésére irányuló törekvésekről hangoztatott szavakkal leplezni igazi álláspontjukat. A nyilatkozat szerzői azonban, amikor cáfolnak és igazolni akarják magukat, még inkább összezavarodnak és újabb kételyeket támasztanak a kínai vezetőségnek a háború és a béke problémáját illetően elfoglalt igazi álláspontjával szemben. Valójában mit akarnak bebizonyítani? Azt, hogy a szovjet dokumentumokban állítólag felhasználják Mao Ce-tungnak összességéből kiragadott és helytelenül magyarázott azon kijelentését, hogy a jövendő háborúban nem mindenki hal majd meg, hanem csak az emberiség fele, és a Vörös Zászló című folyóirat Éljen a leninizmus című ismert cikkéből a „gyönyörű távlatokat”, amelyek állítólag a termonukleáris háború után tárulnak fel az emberiség előtt. Nos, mi készek vagyunk megvizsgálni azt a kérdést, hogy ki torzítja el és ki magyarázza helytelenül a két idézetet. Ezzel majd a későbbiekben foglalkozunk. Talán a nyilatkozat szerzői nem látják, hogy ilyen módon csak leleplezik önmagukat, és nemhogy megcáfolnák, hanem csak ismét Megerősítik a kommunista világmozgalom és a haladó közvélemény súlyos aggodalmait a kínai magatartás miatt? Mit fejtegetnek a kínai vezetők? Lényegében azt, hogy az emberiségnek mekkora része pusztul majd el egy új világháború esetén. — Száz százaléka-e vagy csak a fele. A nyilatkozat így hangzik: „Mao Ce-tung elvtárs 1957-ben elhangzott és fentebb idézett szavait azokhoz az emberekhez intézte, akik azt állítják, hogy amennyiben az imperializmus kirobbantaná a nukleáris háborút, elpusztulna az emberiség — hangzik a továbbiakban a nyilatkozat. — Mi nem értünk egyet pesszimista és teljesen kétségbeesett nézeteikkel. Mi azt mondjuk, hogy ha az imperializmus kirobbantja a nukleáris háborút, az a legrosszabb esetben is a föld fele lakosságának pusztulását vonja maga után.” Befejezésül pedig: „Mi hiszünk az emberiség ragyogó jövőjében.” Valóban szörnyűek ezek a vélemények. Miféle „gyönyörű jövőről” lehet beszélni az emberiség fele kipusztulásának perspektívával lapokban közzétették a Szovjetunió kormánya nyilatkozatának második részét. Az alábbiakban — ugyancsak tel- III. fa mellett! De nem kevésbé veszélyes a másik dolog sem: A kínai vezetőknek, amikor egy háború esetleges következményeire vonatkozóan adnak prognózisokat, ezzel nemcsak az a céljuk, hogy lelki szemeikkel behatoljanak a jövőbe, hanem az is, hogy megindokoljanak egy meghatározott politikát. Ezt nem cáfolják maguk a nyilatkozat szerzői sem. Amikor öszszegezik annak a vitának az eredményét, hogy hány ember pusztul majd el a termonukleáris háború tüzében, a következőket írják: „A kérdés lényege, hogy végül is milyen politikát kell folytatni az amerikai imperializmus nukleáris zsarolásával és nukleáris fenyegetésével szemben: ellenállást kell-e kifejteni, vagy kapitulálni kell-e?” Magától értetődik, hogy a szovjet vezetők közül soha senki nem vetette fel és nem vethette fel a kapituláció kérdését. A Szovjetunió nem azért teremtett hatalmas nukleáris erőt és nem azért tökéletesíti azt. Még kétség sem támadhat abban az irányban, hogy amenynyiben az imperialista agresszorok megtámadnák a szocialista tábort, megsemmisítő csapást kapnak. A kérdés másként merül fel: kell-e komolyan és minden erővel küzdeni a békéért, követni kell-e a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélésének elvét, mint a külpolitika fő irányvonalát, vagy a „veszettek” járszalagján kell-e haladni, versenyezni kell-e az imperialistákkal a nemzetközi feszültség szításában? És íme, e kérdés megoldásánál a kínai vezetők azt latolgatják, hogy az emberiség fele vagy száz százaléka semmisül-e meg az új háború tüzében. Ha pedig „csak” a fele, ebből az következik, hogy meg lehet kockáztatni a háborút, mert a másik felére „gyönyörű jövő” vár. Hogy a kérdés így merül fel, bizonyítja Mao Ce-tung kijelentése, még abban a preparált formában is, ahogyan azt a kínai kormány szeptember 1-i nyilatkozata idézi. (......Legrosszabb esetben elpusztul az emberiség fele, de a másik fele megmarad, az imperializmus pedig eltűnik a föld színéről, s az egész világ szocialistává válik.”) Ebben az értelemben nem kevésbé sokatmondó a Vörös Zászló egy kitétele — amelyet a szeptember 1-i nyilatkozat igyekszik kimagyarázni, hogy háború esetén a győztes népek „rendkívül gyors ütemben az elpusztult imperializmus romjain ezerszer magasabb fokú civilizációt építenek”. Mi, kommunisták, teljesen tűrhetetlennek tartjuk a vitát olyan alapon, amikor azt javasolják nekünk, hogy a politikát attól kell függővé tenni, mennyien pusztulnak el a termonukleáris háborúban: az egész emberiség-e, vagy a fele. Nekünk, marxista- leninistáknak minden nép sorsa drága. Mi teljes mértékben számot vetünk azzal, hogy mit jelent a korszerű nukleáris fegyver, és ezért képteleneknek és felelőtleneknek ítéljük a jövendő háború áldozataira vonatkozó jóslásokat, amivel a kínai vezetők foglalkoznak, ahelyett, hogy az új világháború elhárításáért vívott harcra összpontosítanák erőfeszítéseiket. Ha a kommunisták, a békeharcosok, a békeszerető erők megengedik, hogy hullani kezdjenek az atombombák, a kormányoknak és politikai pártoknak már nem lesz befolyásuk arra, hogy hány emberes egészében — közöljük a nyilatkozat második, befejező részét, szintén a TASZSZ jelentése alapján.) pusztul el és hány marad életben. Ezt akkor már a haditechnika, a háború fejlődésének logikája, valamint a nukleáris fegyverek közvetlen vagy közvetett hatósugarába került országok és népek száma dönti el. A kínai vezetők, akik megkísérlik, hogy elferdítsék az SZKP-nak az atomháború és annak következményei kérdésében elfoglalt álláspontját, bizonyos kijelentéseket tulajdonítanak az SZKP vezetőségének és N. Sz. Hruscsov elvtársnak — amelyek állítólag a testvérpártok bukaresti tanácskozásán hangzottak el — arról, hogy napjainkban, amikor atomfegyverek vannak, a nép nem hadsereget, hanem csupán ágyútölteléket jelent. S miután kitalálták ezt a sületlenséget, nyomban le is vonták a hajmeresztő következtetést: „A szovjet vezetők’ szemében földünk egész hárommilliárdos lakossága csupán haszontalan limlom”. De akad-e olyan ember, aki ismerve a szovjet külpolitika nagyfokú humanitását, harcunkat a népek boldogulásáért, bedől ennek a koholmánynak? N. Sz. Hruscsov valójában a következőket jelentette ki: „Ne sértődjenek meg a kínai elvtársak, akik természetesen nagy harci tapasztalatokkal rendelkeznek, de elsősorban a partizánháború tapasztalataival, mi viszont sokkal komolyabb, mondhatni klasszikus háborút vívtunk a hitleri Németországgal. Az imperialista stratégák a hadosztályokat ma már csupán ágyútölteléknek tekintik, azt számolgatják, hogy kinek hány hidrogénbombája, harci repülőgépe van. S míg korábban feltétlenül szuronnyal kellett ártalmatlanná tenni az ellenséget, most bombákat fognak dobni.” Erről volt szó tehát Bukarestben. Mit fedeztek hát fel ebben a kínai vezetők? A kínai teoretikusok komolyan hozzáláttak a „boldogabb jövő”ről szóló receptjeik megalapozásához. Sőt igyekeznek alátámasztani valamiféle törvényt, amelynek értelmében a forradalom szempontjából jó, ha minél több ember pusztul el. „A különböző rendű és rangú reakciósok terrorral akarták megsemmisíteni a forradalmat — olvasható „Az imperializmus és minden reakció csupán papírtigris” című kínai gyűjteményben — azt gondolták, hogy minél több embert gyilkolnak meg, annál inkább csökken a forradalom ereje. E reakciós szubjektív óhajokkal ellentétben a tények viszont arról tanúskodnak, hogy minél több embert gyilkolnak meg a reakciósok, annál jobban növekednek a forradalom erői, annál közelebb kerül a reakció, a pusztuláshoz. Ez megcáfolhatatlan törvény.” A kínai vezetők arra szólítanak, hogy a szocialista országok, a kommunisták legyenek fatalisták, és fogadják el azt, hogy az új háborúnak menthetetlenül fel kell áldozni az emberiség felét. S ha csak a felét! Világos, hogy a sűrűn lakott és a hadműveletek központjába kerülő országok veszteségei mindennél nagyobbak lesznek, s népeik esetleg teljesen elpusztulnak. A kínai vezetők egyébként erről nemegyszer teljes leplezetlenséggel beszéltek. Amikor például az egyik csehszlovák újságíró Tao Csuval, a Kínai KP Központi Bizottsága tagjával, folytatott beszélgetésen felemlítette, hogy Csehszlovákiában, ahol 13 millió ember él, egy nukleáris háború esetén megsemmisülhet az egész nemzet, ezt a választ kapta: „Egy világégés esetén a szocialista táborba tartozó kis országoknak alá kell vetniük saját érdekeiket az egész tábor közös érdekeinek.” A KNK egy másik felelős vezetője szovjet képviselőkkel folytatott beszélgetésében azt állította, hogy Togliatti elvtársnak, az Olasz KP főtitkárának nincs igaza, amikor népe sorsa miatt aggódva azt mondja, hogy nukleáris háború esetén egész Olaszország elpusztul. „Hiszen más népek megmaradnak — jelentette ki ez a vezető —, s az imperializmus megsemmisül...” Íme így fest lényegében az a nézet, amelyet a kínai vezetők tettek magukévá a nukleáris világháború kérdésében. Nem óhajtanak számolni azokkal a hatalmas áldozatokkal, amelyeket a háború okozna, nem akarnak tudomást venni a tudomány tényeiről, hanem olyan konoksággal, amelyet jobb lenne, ha inkább máshol gyümölcsöztetnének, azt állítják, hogy szükségtelen eltúlozni a világháború veszedelmes következményeit, még abban az esetben is, ha földünk lakosságának a fele elpusztul. De ha az emberiség egy része — a fele, annál több vagy kevesebb — mégis túléli a háborút, ki számolhat komolyan azzal, hogy az életben maradott emberek gyorsan felépíthetik az új, magas fokú civilizációt, olyan körülmények között, midőn a városok, a gazdasági és a kulturális központok radioaktív romhalmazzá válnak, midőn egész országokat feléget a nukleáris tűz, a föld légkörét pedig halálos radioaktív anyagok teszik mérgezetté. A politikában nem utópiákból kell kiindulni, hanem abból, hogy egy termonukleáris háború katasztrofális következményekkel járna minden népre, az egész világra. Minden ország, még azok is, amelyek túlélnék a háborút, évtizedekre, de esetleg évszázadokra is visszaesne fejlődésében. Abban a világban, amely túlélné a termonukleáris háborút, nem úgy állna a dolog a születések körül sem, ahogyan a kínai vezetők feltüntetni szeretnék, elpusztulna — mondják az emberiség fele, de ez semmi, az anyák majd szülnek megint és az emberiség nem korcsosul el. A kínai vezetők nem akarnak számolni a fent elmondott tényekkel. Ők lényegében véve azt hirdetik, hogy megengedhető egy termonukleáris háború. Vajon mi ez? Különleges hősiesség, vagy valami újsütetű humanizmus? Összeegyeztethető-e ez az álláspont a munkásosztály, a dolgozó nép vezetőinek magasztos kötelességével? Vajon elgondolkoztak-e Pekingben arról a kérdésről, hogy tulajdonképpen kire várna az a sors, hogy elégjen a termonukleáris háború tüzében, ha az kirobbanna? Az imperialistákra, a monopolistákra? Sajnos, nemcsak rájuk — ők kirobbantanák a háborút, de abban a dolgozó emberek, munkások, parasztok, értelmiségiek óriási tömegei pusztulnának el. Egyetlen marxista párt, amely felelősséget érez a nép iránt, sem lesz hajlandó valaha is politikájának alapjává tenni a kínai tételeket. Így áll a dolog a vita lényegét illetően. Most pedig nézzük az idézetek kérdését. A kínai nyilatkozat szerkesztői módosított formában idézik annak a nyilatkozatnak a szövegét, amelyet Mao Ce-tung tett az 1957-ben megtartott moszkvai tanácskozáson, s ez a módosított szöveg lényegesen különbözik az eredetitől. Az igazság kedvéért idézzük a tanácskozás jegyzőkönyvéből Mao Cetungnak a tanácskozás részvevői jelenlétében ténylegesen elmondott szavait. Ebből a nyilatkozatból különösen leplezetlenül kitűnnek a kínai vezetők hibás nevezetei. „Fel lehet-e tételezni — mondotta Mao Ce-tung —, mennyi emberéletet követelhet áldozatul egy leendő háború? Valószínűleg a föld 2700 millió lakosának egyharmadát, vagyis csupán 900 millió embert. Úgy vélem, ez még kevés, ha valóban atombombákat fognak ledobni. Ez természetesen igen rettenetes. De még az sem olyan rossz, ha a fele esne áldozatul. Miért? Azért, mert nem mi akartuk ezt, hanem ők, ők kényszerítik ránk a háborút. Ha harcolni fogunk, akkor bevetésre kerül az atom- és a hidrogénfegyver. Én magam úgy gondolom, hogy az egész világot olyan szenvedések érik, hogy elpusztul majd az emberiség fele, esetleg még a felénél is több. Vitatkoztam erről a kérdésről Nehruval, ebben a vonatkozásban pesszimistább, mint én. Azt mondtam neki, hogy ha az emberiség fele megsemmisül, akkor is még megmarad a másik fele, viszont az imperializmus teljesen megsemmisül, és az egész világon csak szocializmus lesz fél évszázad, vagy egy teljes évszázad alatt pedig a lakosság ismét megszaporodik, még többel, mint a felével.” Ennek a nyilatkozatnak a lényegét a szeptember elsejei kínai nyilatkozat teljes mértékben megerősítette, de a nyilatkozatban idézett szövegváltozat olyan szavakat és mondatokat tartalmaz, amelyek elárulják a világos igyekezetet arra, hogy elkendőzzék Mao Ce-tung kijelentéseinek igazi értelmét. Így például a szeptember elsejei nyilatkozat különösen kiemeli ezeket a szavakat: „Nálunk Kínában építés folyik, mi békét akarunk. Ámde, ha az imperialisták semmivel nem törődve háborút kényszerítenek ránk, akkor fogunkat öszszeszorítva el kell halasztanunk az építést és a háború után kell rá visszatérnünk.” Csakhogy az 1957-ben megtartott moszkvai tanácskozáson egyáltalán nem ezek a szavak hangzottak el. Mao Ce-tung akkor ezt mondta: ,Kínában még igazában nem bontakozott ki az építés. Abban az esetben, ha az imperialisták háborút kényszerítenek ránk, készek leszünk arra, hogy félbeszakítsuk az építkezést, ám rajta, jöjjön előbb az erőpróba, majd azután visszatérünk az építéshez.” Mindenki láthatja, hogy ennek a kijelentésnek egészen más az értelme. Mit jelent az a felszólítás, hogy „előbb jöjjön az erőpróba, majd azután visszatérünk az építéshez”? Vajon a békére, a békés együttélésért való harcra irányuló felhívást? Lényegében véve ez irányvétel egy háborús konfliktusra, a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentétek háborús megoldására. Senki sem képes e tételt úgy feltüntetni, mintha egyszerű nyelvbotlás lenne. A kínai vezetőknek nem tetszik, ha emlékeztetik őket Mao Ce-tunge kijelentésére, arra hivatkoznak, hogy arról az esetről volt szó, ha az imperialisták háborút kényszerítenek a népekre. Ezzel kapcsolatban meg szeretnék kérdezni: hol és mikor beszéltek ők a kapitalizmus fölöttigyőzelem más perspektívájáról, hol és mikor jelentették ki határozottan, hogy a szocialista országok a békés verseny útján vereséget mérhetnek a kapitalizmusra. A kínai sajtóban, a Kínai Kommunista Párt dokumentumaiban rendszeresen és makacsul hirdetik azt a gondolatot, hogy „a békés gazdasági verseny nem reális eszköz az imperializmus elleni harcban” — továbbá, hogy a „békés együttélést nem lehet a szocialista országok fő politikai irányelveként elismerni”. A tények azt mutatják, hogy a békés együttélés politikája helyett a kínai vezetők erőteljesen dicsőítik a hidegháborút, a nemzetközi feszültséget. A Kínai Népköztársaság vezetői már 1958-ban, amikor Pekingben szemlátomást még csak kialakulóban volt az a nézet, amely szerint a hidegháború állítólag előnyös a forradalom érdekei szempontjából, az alábbi gondolatokat fejtették ki: a Nyugat (Folytatás a 4. oldalon.) a Szovjetunió kormányának nyilatkozata (BEFEJEZŐ RÉSZ)