Népszabadság, 1965. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-12 / 9. szám
NÉPSZABADSÁG G A Pheyijani Ének- és Táncegyüttes bemutatkozása a Madách Színházban NEM EZ AZ ELSŐ, ALKALOM, hogy a koreai zene- és táncművészettel találkozhatott a közönségünk. A budapesti Világifjúsági Találkozó emlékezetes eseményei óta is többször jártak nálunk kitűnő együtteseik, s műsorukból ízelítőt kaphattunk hazájuk népi és klasszikus művészetéből. Mert ennek a távol-keleti országnak nemcsak gazdag népművészete van, hanem nagy múltú, fejlett, klasszikus kultúrája is, hasonlóan szomszédaihoz, Kínához és Japánhoz. Zenéjük alaprétege az ötfokú hangsoron, a pentatónián épül, s ez rögtön kapcsolatot teremt a mi hagyományainkkal is, hiszen Bartók és Kodály feltárták a mi népzenénk ősi ötfokú stílusát is. Táncuk mozdulatrendszere a kínaiakéhoz áll legközelebb — különösen jellemzőek például a női tánc finom, ringó lépései —, de sok sajátosságuk egészen eredeti, egyéni kultúrát képvisel. A népi táncok vonzó életereje a klasszikus stílusban rendkívüli kidolgozottsággal és tisztasággal társul. A Phenjani Ének- és Táncegyüttes mostani bemutatkozása alkalmából örömmel láthattuk ismét ennek az érdekes és vonzó művészetnek az alkotásait. Az együttes — amely 1959-ben alakult — szemmel láthatóan azt tűzte ki céljául, hogy a hagyományokat korszerű keretbe állítsa és továbbfejlessze. Az egyszólamú népi énekből több szólamú kórusműveket alkottak, megismertettek a koreai operák néhány részletével, táncjátékokat mutattak be, amelyek a hagyományos mozgásstílust a balett eredményeivel ötvözték, és mai témákról szóltak. Csupa olyan törekvés tehát, amelyek a magyar művészeket is foglalkoztatják. Az együttes vonzó, rokonszenves módon fogott hozzá a rendkívül nehéz feladat megoldásához. Munkájukat fegyelmezettség és művészi alázat jellemzi, bármihez nyúltak, mindent a legaprólékosabb kidolgozásban vittek színre. Nem engedtek a csábításnak, amely a népi együtteseket nálunk is gyakran szinte csakis a nagy hatások, a látványos tömegjelenetek felé vonzzák, mertek finomak, csendesek, sőt diszkrétek lenni, hogy aztán a néhány valóban látványos részlet annál jobban kiemelkedhessen. A TOVÁBBFEJLESZTÉS munkájában az együttes művészeti vezetése nagy gondot fordított arra is, hogy átvegye és alkalmazza az európai művészet fejlődésének eredményeit, természetesen kiválasztva azokat, amelyek beleilleszthetők nemzeti kultúrájuk rendjébe. Itt még vannak problémák, de annak az odaadásnak az alapján, amellyel a feladathoz láttak, biztosra vehető, hogy ezek a másfajta hagyománnyal való alaposabb megismerkedés során megoldódnak. Produkciójuk hű képet adott az eddig elért eredményekről, s igazi tudásról és tehetségről tett tanúságot. Az énekkar, a zenekar, a tánckar és a szólisták egyaránt színvonalas teljesítményt nyújtottak. A vegyes kar Ha Ze Bök érdemes művész vezetésével kiegyenlített hangzásával és biztonságával tűnt ki. Különösen meggyőzően énekelték a halászok dalát; itt a koreai népművészet sajátságai igen nagy művészi erővel érvényesültek a jó feldolgozás keretei között. A női kar külö fellépésekor kulturáltságával és finomságával aratott sikert. A két szólista (Csőrén érdemes művésznő, szoprán; és Hran Csek népművész, basszus) jól képzett énekművész. Külön kell megemlékeznünk arról, hogy a kórus is, a szólisták is magyar népdalokat is előadtak, méghozzá magyarul, ízesen, szépen. A feldolgozásban nem ragaszkodtak az eredeti letéthez, de megtalálták a módját annak, hogy átélten, őszintén hangozzék fel ajkukon. Különösen emlékezetes az a virágének, amelyet a „gajagum” nevű citeraszerű népi hangszer kíséretében adott elő egy néhány tagból álló női együttes, a hangzás itt stílszerűen a lantkíséretre utalt. JELENTŐS MŰSORSZÁMOKKAL mutatkozott be a táncegyüttes is. Többféle produkciót láthattunk: hagyományos néptáncokat, romantikus jellegű mesebalettet, és mai témájú táncjelenetet egyaránt. Ismét megragadtak a poétikus női táncok, de örömmel láthattunk olyan műsorszámokat is, amelyekben éppen a lányok mozgásának frissesége, temperamentuma bűvölt el (Munyótánc). Érdekes volt az ömlik a vas , amelyben a hagyományos selyemtánc formáival meggyőzően ábrázolták az olvadt vaslobogó emlését. A Nehéz menetelés a partizánháborúk idejéből vette témáját, s a szovjet együttesek példáját mutatta. Végül a Barátság táncában magyar ruhás táncosok is a színre léptek, hogy közös táncukkal a két nép összetartozását fejezzék ki. Rokonszenves, fiatal művészkollektívát ismertünk meg a Phenjani Ének és Táncegyüttesben. Megérdemelték azt az őszinte sikert, amellyel a magyar közönség a Madách Színházban fogadta fellépésüket. Vitányi Iván Az énekesnők egy csoportja. Ebéd a koreai kulturális küldöttség és művészegyüttes tiszteletére Hétfőn a városligeti Gundel Étteremben Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének ügyvezető elnöke ebéden látta vendégül a Kim Szon Ok kulturális miniszterhelyettes vezetésével hazánkban tartózkodó koreai kulturális delegációt, valamint a Magyarországon vendégszerepelt Phenjani Ének- és Táncegyüttest. A szívélyes hangulatú összejövetelen megjelent a Külügyminisztérium, a Művelődésügyi Minisztérium, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének több vezető munkatársa, valamint Szon Csan Rjom, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövete. ADY-EMLÉKEK A JÁSZBERÉNYI MÚZEUMBAN Jászberényben a Koller-féle Ká- Koller család birtokában. Kaposzon emléktábla jelzi, hogy Adyvári Gyula, a szolnoki múzeumok Endre 1913-ban Jászberénybe fá- igazgatóságának vezetője felbotogatott, és rövidebb időt töltött réste a szomszédos országban élő a jász „fővárosban”. Ady látoga Koller család ma is élő tagjait, tásával kapcsolatban egy eljár és a jászberérm Jász Múzeum gult táviratlap és egy dedikált számára ajándékként átvette Ady Ady-fénykép maradt az időköz fényképét és a táviratot. A fényben Csehszlovákiába telepedett kép alatt. Ady saját kezű írása olvasható: „Azén nagyszerű, nagyon kedves, nagyon őszinte Gebhardt Franyó barátomnak hűséggel: Ady Endre.” A távirat szövege Ady jókívánságait tartalmazza, amelyeket Koller táblabí-.rónak írt Jászberénybe leánya eljegyzése alkalmából. így új romániai Bartó (Bukaresti tudósítónktól.) Új s figyelemre méltó Bartókmonográfiát adott közre magyar nyelven a bukaresti Ifjúsági Kiadó: Szegő Júlia Bartók Béla élete című nagy terjedelmű munkáját. A kitűnő kolozsvári muzsikus és esztéta — éppúgy, mint Bartók, a népdalkutató című évekkel ezelőtt megjelent művében —, ezúttal is szenvedélyes ügyszeretetéről és tudományos ihletettségéről ad bizonyságot. Új könyvében végigköveti Bartók pályáját és életművét a nagyszentmiklósi szülői háztól, illetve A Duna folyása című gyermekkori darabtól egészen az Amerikában bekövetkezett haláláig s a befejezetlenül hátrahagyott III. zongoraversenyéig. Szegő Júlia a nagy zeneköltő életének sok mozzanatáról a közeli szemtanú hitelével számol be, és munka közben — előszavának tanúsága szerint is — arra gondol, hogy „a kortársak halálával megsemmisül sok benyomás és emlék... ebből a visszahozhatatlanból szerettem volna valamit menteni; a későbbi életrajzírónak erre a veszendőre is szüksége lehet”. S valóban: ha csupán Bartók egykori romániai barátait és segítőtársait tekintjük, az utóbbi egy, másfél évtized során közülük is sokan elhaltak. Szegő Júlia mintegy az utolsó pillanatban kereste fel és szólaltatta meg őket, mint például Ion Busitia belényesi zenetanárt, Bartók egyik legmeghittebb barátját, akivel harminc éven át románul levelezett, és igen gyakran találkozott bihari gyűjtőútjain. Mások pedig már erősen hajlott korban vannak, mint például az egykori vingai pap, Ion Birlea, Bartók segítőtársa máramarosi gyűjtőmunkájában, már bizony hetvenöt éves. Szegő anyaggyűjtőmunkája folyamánismét felkereste ama városok és falvak legtöbbjét, amelyek Bartók romániai tevékenységének emlékeit őrzik, és igen érzékletesen írja le Bartók jártának-keltének sok helyszínét. Így aztán könyvének lapjain sok Bartók-emlék szinte riportélményként jelenik meg az olvasó előtt. Segítségével könnyűszerrel képzeljük a fonográfiával baktató Bartókot a bihari, a hunyadi, a csíki, a máramarosi tájakra, szintúgy a koncertező vagy előadó zeneköltőt a bukaresti Dallas-terem hangersenypódiumára, aztán a Lipseanu utcai Folklór Házba, ahol román barátai — George Enescutól Dumitru Chiriac zenetudósig — annyi megértéssel és szeretettel vették őt körül. Innét, Bukarestből írta egyszer édesanyjának: „összebarátkoztam a románokkal, ha már otthon nem tudok barátkozni.” Szegő Júlia könyvének fontos érdeme, hogy — nem utolsósorban a helyszíni élménygyűjtés és tanulmányok eredményeként — sok jelentős adalékot tár fel Bartók romániai kapcsolatainak és népzenei kutatásainak megvilágítására. Márpedig a romániai kapcsolatok korántsem perifériális jelentőségűek Bartók életében és művében; igen fontos helyet foglalnak el Bartók zenetudósi munkájában, sőt nem egy művének inspirációjában is. „Az én zeneszerzői munkásságom ... háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad" — írta Bartók Octavian Beu román zenekutatónak Nagyszebenbe, abban a nevezetes levélben, amelyben ars poeticáját is adja: „Az én igazi vezéreszmém... a népek testvérré válásának eszméje.” Bartók mindvégig kitartott eszméje mellett, akkor is, amikor a hivatalos körökből csak fagy és meg nem értés áradt felé, és például a Horthy-féle nemzeti kurzus hazaárulással vádolta a románokhoz fűződő barátsága, a román népzene iránti szenvedélyes érdeklődése miatt. Szegő Júlia könyve, Bartók ábrázolása erőteljesen emeli ki a nagy zeneköltőnek e vonásait, mint emberi nagyságának összetevőjét. A könyv leíró művészete könynyed és élvezetes, fő erényei közé tartozik az adatközlések pontossága, a Bartók-művek népszerű esztétikai elemzése, így segít utat nyitni a bartóki mű szélesebb megismertetéséhez. Kár, hogy némelyütt ismétlések és átfedések bukkannak elő, amelyeket azonban egy remélt második kiadás esetén a gondos szerkesztői kéz minden bizonnyal eltüntet. Bukarest, 1965. január. Horváth József DCsiPERNYős A ZÖLD SZÖRNYETEG Izgalomra bőven volt ok és alkalom a múlt hét három estéjén a televízióban: e három estén, három folytatásban vetítették ugyanis az NDK-televízió új kalandfilmsorozatát, A zöld szörnyeteget. Három estén át lövöldöztek, szöktek, menekültek, üldöztek, vágtattak — mai tárgyú film lévén, természetesen nem lovon, hanem repülőgépen és autón —, és bizony nem volt hiábavaló a második folytatás után a tv-bemondó tréfás közlése, amelyben megnyugtatta a nézőket, hogy a film két hőse életben marad. Mert aki csak kicsit is konyít a kalandfilmek dramaturgiájához, az tudta, hogy a hősöknek végül is győzedelmeskedniük kell — a pillanatnyi szituációk hevében és izgalmában azonban ki gondolt a dramaturgiára —, így aztán e műsoron kívüli megnyugtatás nélkül könynyen kétségbe eshetett volna a közönség. Mert Antonio Morena, a film hőse, s a kalandokban hű és bátor kísérője, s természetesen később szerelmese, Chabelita — nemegyszer kerül igazán nehéz helyzetbe. Bolyonganak térkép és iránytű nélkül a dzsungelben, élelem és fegyver nélkül kopár, sziklás hegyek között, állnak kivégzőosztag puskái előtt, utaznak a prérin keresztül légi kalózok által megtámadott vonaton, a legkülönbözőbb helyeken kerülnek fogságba, ahonnan természetesen mindig meg is szöknek — szóval végigjárják a kalandhősök rögös, de végül is a boldogsághoz vezető útját. E tekintetben tehát a film a kalandfilmeket kedvelő nézők igényét kielégítette. Antonio, a hős is, szemmel láthatólag egyeneságú leszármazottja a Robin Hoodoknak, Teli Vilmosoknak, sőt talán még a Tenkes kapitányának is. Ő is az elnyomottak szabadságáért küzd, mint elődei, csakhogy amíg azoknál ez a jellemükből fakadó, töretlen harc volt, addig Moréna kezdetben az elnyomók oldalán áll — ha nem is szívből —, s csak az események során, lelkiismereti tusák árán világosodik meg előtte az igazság. És itt van a film alapvető bökkenője. Az író — Wolfgang Schreyer — és a rendező — Rudi Kurz — a jól megszerkesztett kalandok közepette egy bonyolult emberi fejlődés ellentmondásos útját is meg akarta rajzolni. Antonio Morena ugyanis származását tekintve német, s a második világháborúban a náci hadsereg légierejében szolgált. Igaz, hogy csak másodpilótaként, ami Antonio — és a szerzők — szemében enyhítő körülmény, s a háború után nem is emiatt, hanem feketéző tevékenységének következményei elől szökött az Egyesült Államokba. Ott azonban e múlt, no meg egy ravasz csapda, elegendő ahhoz, hogy egy közép-amerikai állam ellenforradalmi idegenlégiójába beszervezzék. Az itt szerzett tapasztalatok — no meg a szerelem — indítják meg azután benne azt a lelkiismereti folyamatot, amelynek eredményeképpen végül is az igazság híveinek táborába áll. Kalandfilm és bonyolult lélektani ábrázolás bizony nemigen férnek meg egymással. Ez A zöld szörnyetegben is bebizonyosodott. A két főszerepet Jürgen Frohriep és Székely Kati játszotta — magyar hangjukat Avar István és Szegedi Erika kölcsönözte —, rettenthetetlen bátorsággal küzdve és verekedve végig a naiv bonyodalmakat. Katona Ferenc KULTURÁLIS HÍREK ASZAFJEV A BAHCSISZERÁJI SZÖKŐKÚT című négyfelvonásos balettjét vasárnap Ileana Iliescu és Gabriel Popescu, a bukaresti Operaház szólótáncosainak vendégfelléptével adták elő az Erkel Színházban. * ANDRZEJ MARKOWSKI lengyel karmester január 14-én a Zeneakadémián vezényli az Állami Hangversenyzenekart. MADÁCH IMRE SZÜLETÉSÉNEK 142. évfordulója alkalmából január 21-én mutatja be Felkai Ferenc új, Madáchról szóló drámáját a győri Kisfaludy Színház. ■yX . "MEGJELENT A PETŐFI IRODALMI MÚZEUM 1964. évi Évkönyve. A Varjas Béláné szerkesztésében közreadott kötet sok fényképhasonmást közöl a múzeum birtokába került új kéziratokról, így egyebek között József Attila verseiről és verstöredékeiről. , ÚJ SZEREPBEN láthatja a közönség Havas Ferencet, az Állami Operaház szólótáncosát: január 29-én a Csodálatos mandarin címszereplőjeként lép színpadra.