Népszabadság, 1966. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-12 / 9. szám

NEVELÉSRŐL A végzősök félévi értesítője H­étfőn kapták meg az általá­nos és a középiskolás diá­kok a félévi értesítőt. Nem bizo­nyítvány ez, hanem — miként a neve is jelzi — értesítő, tájé­koztató a szülőknek, mégpedig nagyon fontos tájékoztató arról, hol tartanak a gyermekek a ta­nulmányokban, melyik tárgyból kell hathatósabb segítséget kap­niuk, rendszeresebb szorgalom­mal készülniük, hogy az év végi bizonyítvány kielégítő legyen, megfeleljen a várakozásnak. A végzősök félévi értesítőinek azonban — túl azon, hogy ez is tájékoztatást nyújt a diákok elő­meneteléről — fontos jelentősé­ge is van, hiszen a tanulmányi eredmény egyik kiindulópontja a pályaválasztási döntéseknek. A félévi értesítőn is múlik, hogy merre kanyarodik a fiata­lok sorsa, hiszen ezek a jegyek kerülnek be a különböző jelent­kezési lapokra, ezektől az osz­tályzatoktól is függ, hogy miként határoznak az iskolából kilépni készülő diákok és szüleik. Tudatosan fogalmaztunk úgy, hogy a félévi értesítő és általá­ban a tanulmányi előmenetel csupán egyik s nem egyetlen ki­indulópontja a pályaválasztásnak — legalábbis azokban a csalá­dokban, ahol igazán szívükön vi­selik a gyerekek sorsát. Az okos, megfontolt szülők ugyanis nem csupán a bizonyítvány alapján döntik el, hogy gyerekük közép­iskolában vagy egyetemen tanul­­jon-e, avagy szakmunkásnak menjen, hanem figyelembe ve­szik a gyerek vágyait, elképzelé­seit, sőt a társadalmi igényeket, lehetőségeket is. A pedagógusok a megmondha­tói, hogy hány gyerek érzi magát rosszul a középiskolában, mert nem saját vágyából, elha­tározásából, hanem szülei aka­ratából, családi kényszerből ke­rült oda. S bukdácsolnak, javító­vizsgáznak, majd véglegesen ki­buknak, s akkor kezdenek szak­mát tanulni, amikor volt osz­tálytársaik már a szakmunkás­oklevél közelében vannak. Pedig annak idején ők is szívesen vál­lalták volna a munkát, a szak­munkástanuló-éveket, s talán ké­sőbb keresve keresték volna a munka melletti továbbtanulást, de így esetleg hosszú ideig el­riasztották őket az iskolapadtól, a tankönyvektől. A pályaválasztás előtt álló gye­rek vágyait, terveit nem szabad lesöpörni a családi tárgyalóasz­talról még akkor sem, ha jó ta­nulóról van szó. Igaz, azt mond­juk, hogy elsősorban azok tanul­janak tovább a közép- és a fel­sőfokú oktatásban, akik megfe­lelő tanulmányi eredménnyel bizonyították rátermettségüket, de az is igaz, hogy a jó tanulmá­nyi előmenetel még nem ok ar­ra, hogy feltétlenül középiskolá­ba vagy egyetemre kényszerít­sék a gyereket. Mindezt elvi, pedagógiai meg­fontolások mondatják velünk. És senki se gondolja, hogy a to­vábbtanulási lehetőségek csökke­nése miatt kell nagyobb teret biztosítani a pályaválasztásban a fiatalok elképzeléseinek, vágyai­nak. Ilyen következtetésre jutni két okból is tévedés lenne. Egy­részt továbbra is javasoljuk a ta­nulást, ha a fiatalnak kedve van hozzá, és képességei sem hiá­nyozni, s rosszalljuk, ha a szü­lő azt mondja a tehetséges és to­vábbtanulni vágyó gyerekének: „Ugyan, miért törnéd magadat, én sem tanultam túl sokat, még­is megéltem.” S azért is hiba lenne kétség­be vonni, hogy pedagógiai megfontolásból javasoljuk a gye­rekek elképzeléseinek, vágyainak figyelembevételét, mert a tovább­tanulási lehetőségek nem csök­kennek az idén sem, körülbelül ugyanannyi fiatalt lehet felvenni a középiskolákba és az egyete­mekre, főiskolákra, mint tavaly, s a végzősök száma is csupán mintegy 10 ezerrel nő — ez pe­dig nem jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy több mint 200 ez­ren hagyják el a nyáron az álta­lános és a középiskolákat. A mint­egy 158 ezer végzős általános is­kolásból például 140 ezernek biz­tosított a továbbtanulása — még­pedig körülbelül 70 ezernek a középiskolákban, 70 ezernek pe­dig a szakmunkásképző iskolák­ban. Az 50 ezer negyedikes kö­zépiskolásból pedig 15 ezer tech­nikumokban és szakközépiskolák­ban végez, tehát ők már jó vá­gányon vannak. A mintegy 35 ezer utolsó éves gimnazista több­ségét pedig a szakmunkástanuló­intézetek várják rövidített kép­zésre, hiszen — ha a tavaly elő­­felvételt nyerteket leszámítjuk, akkor — körülbelül 7—8 ezren kerülhetnek be a felsőoktatási in­tézményekbe közülük. Azért ismertettük ezeket az adatokat, hogy figyelembe vehes­sék a pályaválasztás előtt állók, hiszen az ma már nem csupán pedagógiai kérdés, hogy miként oszlanak meg az iskolák és a munkahelyek közt a fiatalok, ha­nem népgazdasági érdek is, ame­lyet nem lehet büntetlenül fi­gyelmen kívül hagyni. Emberileg érthető, hogy fáj, ha egyéni tö­rekvéseinket bármi is korlátok közé tereli, de az ország szakem­berszükségletét nem lehet az egyéni vágyak és elképzelések összességével helyettesíteni, hi­szen szigorú törvényszerűségek szabják meg, hogy mennyi orvos, tanár, jogász, mérnök kell, hány fodrászra, nyomdászra, műsze­részre, avagy kohászra, bányász­ra, öntőre van szükség. Hiába szép tehát például a tv-műszerész szakma, mindenki mégsem le­het az — noha meg lehet s meg is kell érteni, hogy korunk fiatal­ságát különös erővel vonzza az új, bonyolult technika. L­átszólag eltávolodtunk té­mánktól, a végzősök félévi értesítőjétől. Szándékunk szerint azonban éppen a félévi jegyek értékeléséhez akartunk segítséget nyújtani, hogy könnyebb legyen a fiataloknak és szüleiknek dön­teni, midőn az értesítővel kezük­ben azon töprengenek, mit írja­nak be a jelentkezési lapokra. Tóth László Ú­j műsort vártunk, új műsort kaptunk ez alkalommal az Állami Népi Együttestől, nem többet és nem kevesebbet. Nem többet, nem merőben új műfaj, új stílus, új irányzat meghirdeté­sét vagy kipróbálását, hanem a hagyományos út folytatását a csaknem 15 éve megtartott nagy sikerű első bemutató szellemében. De nem is kevesebbet: a mostani előadás a hagyományokat folytat­ja, mégis kétségtelenül újat ad. Nemcsak új műsorszámokat, ha­nem egészében véve új műsort, egységes, színvonalas, ötletes, mű­vészi előadást. Egységes ez a műsor, mert egyetlen koncepció szolgálatában áll, hét, hazánkban élő nemzeti­ség folklórját dolgozza fel. Ma­gyar, sokác, sváb, román, szlovák, cigány és szerb táncokból, dalok­ból formált számok következnek egymás után. A magyar folklór szolgáltatja a nyitó- és a záró­­kötő pozíciót, s ezzel mintegy ke­retet nyújt, hogy felvillanhassa­nak a különböző nemzetiségek népművészetének sajátos színei. Szép vállalkozás, amit az Állami Népi Együttes kollektívája nagy lelkesedéssel és jó eredménnyel valósított meg. Megtalálhattuk ebben a műsor­ban mindazokat az erényeket, amelyek az együttes eddigi sike­reinek fő tényezői voltak. Magát a népművészetet láthattuk, nem mereven értelmezett, lemásolt eredetiségben, de átélt, művészi hitelességgel. S egyúttal színházat kaptunk, színpadi művészet sza­bályai szerint megszerkesztett, tudatos műalkotást. Ismét lát­hattuk, hogy Rábai Miklós művé­szeti vezető milyen elsőrendű ér­zékkel tudja megteremteni e két elvnek egységét, a produkció így folklórnak és színpadi művészet­nek egyaránt hiteles. S ezek az erények még nyertek is valamit az előző műsorokhoz képest. Nyerték az előbb emlege­tett egységet (amely most már végre a műsor egészére is kiter­jed), de nyertek sok részletszép­séget, finomságot is. Különösen örvendetes, hogy a koreográfusok figyelme mindinkább a táncos megformálás problémái felé for­dul. A színpadi néptánc művé­szete úgyis elég csábítást nyújt a külsőséges hatások kiaknázásá­ra. Egy kis temperamentummal, jókedvvel, néhány ügyes forgás­sal talán még könnyebb volt itt sikert elérni, mint más művé­szetben, sőt még az olyan nemes eszközök felhasználása — mint például a tánc drámai lehetősé­geinek kibontása — is csak kül­sőséges megoldást nyújt, ha­nem magából a táncból indul ki. A magyar néptáncművészet sok próbálkozása rekedt meg eddig is azon, hogy nem szervesen a tánc­ból kiindulva kereste az „újat”. Ez a műsor, reméljük arra tanul­ság, hogy a mérleget megvonva koreográfusaink is művészetük magva, lényege: a tánc felé for­dulnak. K­ét tánckomponista műveit láthattuk, Rábai Miklós mel­lett tanítványa és munkatársa, Létai Dezső alkotásait, mindket­ten 4—4 jelenettel szerepeltek. Rábai most is tisztaságra és vilá­gosságra törekedett (mint régebbi folklórjellegű kompozícióiban), mindegyik száma jól körülhatá­rolt egységet képvisel, hangulatá­ban, táncanyagában egyaránt. A Puszta, puszta, hortobágyi puszta (Czövek Lajos zenéje) a pásztor­táncok eddigi gazdag sorában is kitűnő, a Turka, román karácso­nyi játék (Gulyás László zenéje)­ erejével és modern megoldásai­val tűnt ki, a Tavi kiszely, tavo című szlovák tavaszhivogató (Ko­­csár Miklós zenéje) Rábai lírai műveinek vonalát folytatja (bár kissé halványabban), s végül a Svatovac szerb lakodalmi tánc­kép (Vujicsics Tihamér muzsiká­ja) a változatos ritmusú délszláv táncok mértéktartó színpadi szer­kesztésével nyújtott élményt. Létai kompozíciói közül az I’ lieb’ di’ című sváb báli jelenet aratta a legnagyobb sikert. (Da­­róczi Bárdos Tamás zenéje.) Ben­ne a humor és a gyengéd szatíra valóban élvezetesen érvényesült a szereplők kitűnő emberábrázolá­sa révén. Nagyon tetszett volna a Busó is (Vujicsics zenéje), ha a híres mohácsi népszokást nem láttam volna már maguktól a mohácsiaktól. Létai kompozíciója jó, de az összehasonlításban még mindig az eredeti népművészet a győztes. Nagyon jó volt viszont a cigány táncszvit (Opre moj!) (Szo­­kolay—Vavrinecz zenéje), különö­sen azért, mert nem a könnyebb ellenállás irányába haladt, tehát nem akarta extatikus tombolással elkápráztatni a nézőt. Sikerült Létai magyar tánckompozíciója (Szerelem, szerelem, Kocsár mu­zsikája) is, általában a fiatal koreográfus mind jobban felnő mestere, Rábai Miklós mellé. Az egész műsor a tánc jegyé­ben folyt le, nemcsak a díszlet és jelmez, de zene is csak kiegé­szítő szerepet játszhatott mel­lette. A műsor megalkotásában részt vevő hat zeneszerző jól megértette ezt, és erőteljes, ízes tánczenét adott­­ a legjobb színvonalon. Megértette az ének­kar is (énekkarvezető Pászti Miklós), amely minden műsor­számban szerepelt, de ezúttal nem a zenekari árokból, hanem a színpadról, részt vett a cselek­ményben, sőt olykor táncolt is. A megoldás szerencsés: az ének­kar kitűnően beleilleszkedett az előadás egészébe (ne firtassuk most, hogy ez a megoldás meny­nyire határozhatja meg a kitű­nő énekkar jövőjét). A díszletek (Lux Adorján egy-egy jelzés­sel megfogalmazott háttérele­mei) és a jelmezek (Kascsák Margit tervei alapján) szintén ezt szolgálták. S az csak termé­szetes, hogy ugyanezt mondhat­juk a zenekarról is (zenekarve­zető Gulyás László, karmester: Lantos Rezső). A táncosok is mindazt a ki­tűnő, színes, ízes alakítást nyújtották, mint évek óta. Igaz, hogy az olyan néző, aki már las­san másfél évtized óta figye­lemmel kíséri munkájukat, nem tudja elrejteni aggodalmát. Jó volt látni a régi arcokat, daliás termeteket, a kedves, kamaszos kiállást, a szépen kunkorodó ba­juszokat. De észre kellett ven­ni, hogy még a híres nagy baj­szok is megfakultak (egyik-má­sikról cikkeket írtak odakint a magazinok), bár a kunkorodásuk még ma is hibátlan. Észre kel­lett venni, hogy a termetek itt­­ott kicsit „megerősödtek”, hiába, benne vagyunk az időben — bár nem tagadom, hogy a tűz még mindig a régi. Mondom, még mindig jók, félek, nem lesz olyan könnyű méltó utánpótlást talál­ni. Ők, Rábai Miklóssal, megte­remtettek valamit, amit folytat­ni kell. Az Állami Népi Együttes tánc­kara nagy utat tett meg meg­alakulásától mostanáig. Az első műsor nagy sikere után sokszor vetődött fel a merre tovább kér­dése. A sikerült és sikertelen kísérletek, s az előbbiek sorá­ban a mostani szerény előrelé­pés azt mutatja, hogy nem a külső hatásokban, hanem a mű­vészetben kell keresni a tovább­fejlődés lehetőségét. S azt is mutatja, hogy erre készség és erő egyaránt van az együttesben. Vitányi Iván HÉ­TSZÍNVIRÁG Az Állami Népi Együttes új műsora NÉPSZABADSÁG 1583. január 12, szerda GONDOLATOK A­­KIsPERNYŐl Í1ÖTT A HÍRKOMMENTÁR beépítése a TV Híradóba sokak előtt eset­leges, jelentéktelen szerkesztési változtatásnak tetszett, amíg a gyakorlatban ki nem derült, hogy itt többről van szó. A megszün­tetett Napi jegyzetünk amolyan függelék volt, önálló kiselőadás a híradó lezárt egysége után akar­­va-akaratlanul elválasztódott té­májától. A bemondó által közölt, és képben láttatott külpolitikai esemény azonnali kommentálása viszont szerves részévé válik a hírnek; hatásában olyan, mintha a kommentátor megbeszélné a dolgot a nézővel. Lényeges módszerbeli fejlődés ez a kis újítás, s remélhetőleg csak első mozzanata egy merev és a tv jellegétől idegen szemlélet (a „személytelen” hírközlés) fokoza­tos feladásának. Minthogy a hír­adó nem egy, hanem több fontos hírt is tartalmazhat, az adáson belül több villámkommentárra lehet szükség, kül- és belpolitikai jellegűre egyaránt: ilyenkor gya­rapítani kellene a hozzászóló sze­mélyek számát (a párbeszédes forma is elképzelhető), mert így tehetik élőbbé, dinamikusabbá és a mostaninál is népszerűbbé a TV Híradót. Az átfogóbb jellegű külpoliti­kai értékelésekre — nagyon he­lyesen — egy új sorozat vállal­kozik: A világ térképe előtt. Az időkorlátozás helyes elve azonban itt még a visszájára for­dul: a nagymérvű sűrítés nem engedi meg a kommentálás ki­bontakozását. A kéthetenként je­lentkező új műsornak is meg kell találnia a maga optimális formáját. SZÉP REMÉNYEK. David Lean a világ egyik legismertebb film­rendezője. Olyan, többszörösen kitüntetett alkotások fűződnek nevéhez, mint a Lawrence Ará­biában és a Híd a Kwai folyón. Nálunk bemutatott munkái közül a Vidám kísértetre, a Twist Oli­vérre és a Filmmúzeumban lá­tott késői találkozásra emléke­zünk. Mindhárom Lean rendezői pályafutásának elejéről való, akárcsak ez a televíziónk által szerencsésen felfedezett Szép re­mények (többen talán Nagy vá­rakozások címen ismerik a film alapjául szolgáló Dickens-re­­gényt). A neves francia filmesz­téta, Georges Sadoul meglehető­sen lesújtó véleménnyel van Sean Dickens-adaptálásairól, sze­rinte „hideg akadémizmus” jel­lemzi őket, és felrója, hogy ,,a romantikus metszetek stílusában készültek”. A hazánkban már ugyancsak megfordult író-film­kritikus Feregdou­ Hoveyda pe­dig egyenesen megvetéssel beszél „az irodalmi klasszikusok képi fordításairól”, melyeknek — sze­rinte — semmi közük a filmmű­vészethez. Bevallom, nem értek egyet sem az elvi, sem a konkrét elmarasztalással, melynek alapja az egyéni filmnyelv, a „szerzői” film egyoldalú dicsőítése. Becsü­löm az ízléses és igényes adaptá­lást, amikor a rendező szemláto­mást háttérbe vonul, hogy az írót szolgálja, mint a Szép remények filmrevitelénél is. Sean „csak” Dickens világát, Dickens alakjait kívánta híven megeleveníteni, s amikor a jeles operatőrrel, Guy Greennel együtt egy ködös-mo­csaras, kopár angol tájat visz vá­szonra, vagy Miss Havisham múltba merevedett szobájának poros-pókhálós, az irreálisba ve­sző fényeit idézi, ezzel a felrótt „festőiséggel” is az író látomá­sait tolmácsolja. Nagy gonddal válogatta ki színészeit is (olyan művészeket találunk köztük, mint Alec Guinness, Jean Simmons, Martita Hung és Francis L. Sul­­livan) és Mr. Fip történetét hí­ven és ügyesen bonyolítja. A tv nézői végre egy magas színvo­nalon szórakoztató filmet láttak. Pedig húsz évvel ezelőtt készült. Úgy látszik, mégis érdemes az el­felejtett filmek raktárában koto­rászni — megéri a fáradságot. NINCS KEDVÜNK TÁNCOL­NI. Csak ezt a választ adhatom az ismert sorozat címében fel­adott kérdésre. Még hozzátehet­­ném: nézni is nehezünkre esett e jégen botladozó „mutatványt”. A meghívott táncdalénekesek bun­dában, télikabátban is fázósan topogtak, s alkalmasint azon tű­nődtek, mit is keresnek itt? Koncz Zsuzsa, aki korcsolyázott (?), ar­ra vigyázott, hogy el ne vágód­jék. A Jégszínház egykori tagjai pedig — mintha nem készültek volna. Nincsenek edzésben? A Va?i kedve táncolni? valamikor jól indult: különféle foglalkozású fiatalokat, esetleg ismert sporto­lókat hívott meg a stúdióba, amolyan klubdélután keretébe helyezvén a táncdalműsort, mely­nek szüneteiben a meghívottak­ból riportalany lett. Ez a forma egy ideig megfelelőnek bizonyult, majd természetszerűleg fokoza­tosan elhasználódott. A műsor, ahogy mondani szokták, „elfá­radt”, s ez a fáradtság e héten kulminál­ódott. Vannak még a tv műsorában ilyen hosszúra nyúló sorozatok. Tudni kell abbahagyni. Hegedűs Tibor Tours-ban rendezik meg az év első nemzetközi filmfesztiválját Januárban megkezdődik a vi­lág filmművészeinek idei sereg­szemléje. Az egymást követő rövid-, játék- és dokumentum­­film-versenyek sorozatát a hagyo­mányos Tours-i nemzetközi kis­­filmfesztivállal nyitják meg, ja­nuár 19 és 24 között. Az 1966. évi fesztiválsorozat idénynyitóján bemutatják Kovács András Két arckép című rövid­filmjét és Kardos Ferenc Leve­lek Júliához című alkotását. A fesztiválon versenyen kívül be­mutatják Sándor Pál Nagyfülű című rövidfilmjét. (MTI)

Next