Népszabadság, 1966. november (24. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-13 / 268. szám

1986. november 13. vasárnap NÉPSZABADSÁG Csanády János : NEM A DÍSZLET Nem az unt történelmi díszlet, a megszokott, kopott kulissza é­s nem roppant ereje a hitnek kápráztat most, amikor vissza­állok gondolatban a Térre és szemem a Palotát körbefutja. Nem gondolok az orosz térre, melynek feledhetetlen képe a filmből is, hol dérben állt Lenin. Nem a múltra gondolok, bár Leningrád megsúgta szivemnek hősi titkát, s mikor tikkadt idegeim beitták Moszkva erejét és­ nyugalmát, a Pillanat melegen ragyogott fel. S világít még, mint az a pórusonként élő homlok, mely alatt héroszok dőltek, teremtek, — és mint a hang, amely az első hajnalon az örök igét keményen kimondta, hogy álljon meg a pokoli malom! — és az épülő munka majd lebontja „A lázadt ember vad keserveit”. « E káprázat kisért sok hűlt kulissza, tört váz fölött, hol az új nyugalom áramlik át s új egyensúlyt lebegtet világhódító útjain a munka! Áram rohan, sínek szaladnak, villogott, villog millió szem a folyóktól az óceánig. Erős fénye e pillanatnak dúlt homlokunkig elvirágzik, nem húny ki, nem feledtet, reményre lázít. Meghalt Szirmai Rezső A Magyar Újságírók Szövet­sége és az Ország-Világ szer­kesztősége mély megrendüléssel tudatja, hogy november 11-én rövid szenvedés után elhunyt Szirmai Rezső, az ismert új­ságíró, író és műfordító. Szirmai Rezső 1901-ben született. Mint fiatal orvostanhallgató az Est­lapok munkatársa lett. 1934—1939 között Az Est szerkesztője volt. A felszabadulás után a Világos­ság, a Szivárvány, az Új Hírek szerkesztőjeként tevékenykedett. Az ellenforradalom után került, az Ország-Világhoz mint olva­sószerkesztő, s 1962-ben innen ment nyugdíjba. Szirmai Rezső értékes irodal­mi művek szerzője is volt. Ifjú­korában jelent meg Koldusok címmel elbeszéléskötete. A fa­sizmus ellen írt alkotásai, mint például a Fasiszta lelkek, emberi merészségről és politikai előre­látásról tanúskodnak. A felsza­badulás után több könyve jelent meg. Visszafelé az úton című re­gényével jelentős sikert ért el. Hangjátékokat is írt, közülük a Senki karácsonyfája nemzetközi sikert ért el. Családja, barátai és kollégái fájdalommal őrzik emlékét. reiddel nem tudnál belőle két ujjnyit levágni? — Hogyisne! Hogy aztán az anyád jöjjön nekem vizsgálni a munkámat, grimaszokat vágjon, mint a minap is, amikor kézbe vette harisnyáidat, amelyeket én tettem rendbe és a fény felé tart­va mustrálgatta! Elég harisnyát és nadrágot javítottam meg éle­temben, száznál is többet és sen­ki sem talált rajtuk kifogásolni­valót. De ha anyád kákán csomót keres, szívesen átengedem neki a harisnyáidat meg a nadrágodat és ingeidet. Nem sértődöm meg, ha ő igazítja meg a nadrágodat. Én tudom, mit érek, ki va­gyok! ... A büszke szóáradat alatt a férj­­és egész picikére húzta össze magát. Megértette, hogy az újság­hoz hasonlóan új vihar kitörése fenyeget és azonnal elejét akarta venni. « Fogta a nadrágját, becsoma­golta, kabátja alá rejtette és a házmesternéhez ment, akivel jó kapcsolatban állt, mert amikor nyaranta egyedül maradt, ő taka­rította a lakást. — Kedves házmester néni — mondta —, nem tudná két ujjnyi­val rövidebbre venni ezt a nad­rágot? — Dehogynem! — mondta a házmesterné. — Mire este haza­jön, készen lesz. És így is lett: az egyetemről hazatérve, a professzor átvette a megkurtított nadrágot, szép csen­desen hazavitte és betette a szek­rénybe. Másnap reggel az öreg hölgy, az­­„anyakirálynő”, fiával együtt tá­vozott hazulról — így volt ez minden csütörtökön —, elment a misére, majd a piacra és egész délelőtt távol maradt. No végre, szabadon lehet léleg­­zeni! A feleség ide-oda forgoló­dott, takarított, rendet csinált, nézgelődött az ablakban, aztán fél tizenegykor hullámba fésülve haját azt gondolta: — Most pedig megigazítom en­nek a derék jó embernek a nad­rágját. Remek fiú, jó mint egy fa­lat kenyér, olyan mint a cukor. Csak az a vipera anyja ne állna mindig mögötte! És jó két ujjnyival rövidebbre vette a nadrág szárát, majd visz­­szatette a szekrénybe. Csütörtök délután — így egyez­tek meg — az anyós maradt ott­hon és a meny távozott el hazul­ról látogatás és komissiózás cél­jából. — Az utcán lófrálni, illegetni­­billegetni magát, ehhez ért, ebben senki sem tesz túl rajta! — gon­dolta az „anyakirályné” —, sze­gény fiam, kis bogaram, micsoda kezekbe került!... Még szeren­cse, hogy itt vagyok mellette,... az a boszorka biztosan nem gon­dol a nadrágjára. Még jó, hogy én törődök vele... És a szekrényhez lépett, kivette a nadrágot és ő is kurtábbra vette két ujjnyival. Aztán szép óvatosan visszatette a szekrénybe. Másnap reggel a professzor, mi­vel szép friss tavaszi nap volt, gondolta magában: — Most felvehetem az új nad­rágot. F­el is vette, megnézte magát és csak ámult, bámult­ a nad­rág, mely a minap még túl hosz­­szú volt, most a cipő száráig sem ért. — Hát ez különös, furcsa! — gondolta a professzor. Anyja és felesége éppen ebben a pillanatban nyitott be, mert mindegyikük meg akarta jegyezni előtte: — Látod, megigazítva találtad a nadrágodat, mert én gondoltam rá (de a másik nem ...!). A professzor levetette a nadrá­got (a házmesterné 12 éves fiának még jó szolgálatot tehet) és úgy ölelte át a hölgyeket: — Mindig mondtam, mindket­ten szentek vagytok, két szent asszony! Fordította: DR. TAKÁCS JÁNOS 9 R /'IKPZÁPK A MŰVELETBEN 7. Pietro Cavallini levele a mozaikról Kaptam a következő levelet: „Kedves Szerkesztő Úr! Öröm­mel és némi hiányérzettel olvas­tam a minap sorozatuk legújabb folytatását, örültem annak, hogy legalább egy példával felhívta a figyelmet a mozaikművészetre, erre a nemes és értékes műfajra, de egyszersmind bosszankodtam azon, hogy a mozaik különleges ábrázolási szabályait egyszerűen elhallgatta, ön csak arról írt, hogy a keresztény mozaikokon a szentek alakjait leegyszerűsítet­ték, sémaszerűvé tették, mert a vallásos szellemnek ez az ábrá­zolás felelt meg. Arról viszont el­feledett beszélni, hogy a mozaik műfaja maga sem engedte meg a részletezőbb, a festészethez ha­sonló stílust. Rendben van, elis­merem, hogy a szellemi tartalom volt előbb, hogy az kereste meg magának a mozaikot és nem for­dítva. De később már — és ezt el kell ismernie — a mozaik sza­bályai is megkötötték a művész kezét, ahogy az anyag, amiből a műalkotás készül, és a techni­ka, amivel készül, mindig befo­lyásolja az ábrázolás stílusát. Ezt szeretném mellékelt írá­somban megmagyarázni. Sze­rénységem ugyan tiltakozik elle­ne, de fel­ kell hívnom a figyel­mét azoknak a kitűnő művészet­­történészeknek a megállapításá­ra, akik szerint a mozaikművé­szet az én életművemben érte el csúcspontját. Erre hivatkozva nyomatékosan kérem, írásomat a sorozatban szíveskedjék közölni. Ezt annál könnyebben megtehe­ti, mivel igyekeztem megtartani az Önöknél szokásos stílust. Szívességét köszönöm. Üdvöz­lettel : PIETRO CAVALLINI Művészettörtén­et, protoreneszánsz fejezet Mivel nem mindenki ismeri, a mozaikkészítés technikájával kezdeném. A falképet­­ ugyan­is a mozaik festészeti műfaj, bár sem festék, sem ecset nem szük­séges hozzá — úgy készítettük, hogy valami lágy, de gyorsan szilárduló kötőanyagba, gipszbe vagy cementbe, színes kő- vagy üvegkockácskákat nyomkodtunk s ezekből kerekedett ki az ábrá­zolás. Ha például vonalat akar­tunk »húzni­« a képen, egymás után, libasorba raktuk az azonos színű mozaiklapocskákat. Ha színfoltra volt szükségünk, na­gyobb területen nyomkodtuk egymás mellé a mozaikszemeket. A kép, persze, soha nem volt egé­szen olyan így sem, mint a va­lóságban, vagy akár csak a fest­ményeken . Mozaikon mindig csak olyan széles vonalat kaphatok, amilyen a kockák szélessége, illetve annak a többszörö­se. Hajlékony vonalat pedig végképp nem lehet tökéletesen csinálni: az egymás után sorakozó szemecskék — akárcsak a vasúti kocsik a kanyar­ban — görbüléskor sarkaikkal egy kicsit eltávolodnak egymástól, a vonal nehézkesebb, megtörik, egye­netlen. És a színfolt is csak egy árnyalatú lehet. Egyenletesen, szinte észrevétlenül mélyülő zöldet vagy bordóból rózsaszínbe oldódó vörös foltot csak festményen találunk, mozaikkal lehetetlen ilyet­­fes­teni”. A vörös mellé ugyan rak­hatok rózsaszínt, és bizonyos tá­volságból a szem össze is mossa va­lahogy őket, a határ mégis nehézkes és éles lesz: finom átmenetekre, tó­nusokra ne is számítson a mozaikis­ta. Még talán ez a fekete-fehér ra­jz is mutatja — egyébként a világ egyik leghíresebb mozaikjáról készélt és Júdás apostolt ábrázolja az olaszor­szági Ravennában —, mennyire el­válnak egymástól a kockácskák, a színfoltok, mennyire részletekből áll a kép. Tulajdonképpen a magam mo­zaikjait említettem volna legszívesebben példaként, hi­szen — mint már fentebb ír­tam — a művészettörténészek szerint azok a legérettebbek. Szerénységből nem tettem, és tulajdonképpen ez az V. szá­zadban élő névtelen elődöm is elég szép munkát végzett, gondo­lom, az ő művéből is csak kide­rül, mit lehet és mit nem mo­zaikkal megjeleníteni. Nem lehet tehát színárnyalatok, egyenletes vonalak hatását kelteni. Tehát a Hogy miért használtam kétfé­le megoldást? Mert kétféle mondanivalóm volt: be akartam mutatni egy emberszerű, barát­ságos apostolt, aztán meg egy élettelenebb, túlvilágibb Máriára volt szükségem. Ezért használtam ki a műfaj lehetőségeit. Ne higgyék, hogy csak a mo­zaikkal van így. Más korokban, más művészetekben is nagy sze­repe volt az anyag, a technika hatásának. Mondjak egy modern példát? Itt, nálunk, a művészet­Vajon értéktelenebb az utób­bi ábrázolás a mozaik vagy a gobelin, mint a freskó vagy a ceruzarajz? Más. Más volt a mű­vész feladata és elképzelése, más lett a mű hatása is, összehason­lítani nem lehet, hiszen, ha a mo­zaik hasonlítani akarna a fres­kóhoz, a gobelin a ceruzarajzhoz, egyikre nem lenne szükség. Ép­pen ez a műfaji változatosság te­szi gazdaggá a művészetet. A tér mélységét, az alakok kiter­jedtségét is nehéz, hiszen a fes­tészetben éppen a finom vona­laknak vagy az érzékeny árnya­latoknak köszönhető, hogy az ala­kokat térben látjuk, és úgy érez­zük, valóságos testük van, nem­csak körvonaluk. Ilyen lehetősé­gek híján érezzük úgy, mintha a mozaikfigurák csak fel lennének ragasztva a falra, s maguk is la­posak, mintha papírból lennének kivágva. A nagyobb természet­hűséget még a hozzám hasonló érett művész is csak módjával kísérelhette meg, mert tudta, hogy a kis kövek művészete sohasem lehet olyan, mint egy festmény. A művészek ezért eleve másképp terveztek meg­ egy emberalakot mozaikábrázolásban, és másként freskóban. Ennek bizonyítására — bármennyire nehezemre esik is — mégiscsak a saját műveimet kell idéznem: történetben, ahol évszázadok óta örökölek, ismerjük az utánunk jövőket is. Én például tudom, hogy a­nyaguk Ferenczy Noémi­je éppen azért lett európai hírű gobelinművész, mert felismerte a szövés adta lehetőségeket, s eze­ken a szabályokon sohasem akart erőszakot venni. Hiszen a szö­vött falkép éppen úgy nem bír­ja el az aprólékos pepecselést, a túlzott részletezést, mint a mo­zaik­­technika, az anyag megváltoz­tathatja a stílust, a stílus a mon­danivalót. Jó lenne, ha erre még visszatérne ez a sorozat.” Eddig tart Pietro Cavallini mester levele. Igazat írt — kö­zöljük: Rózsa Gyula (Vagyóczky Károly rajzaival.) Az első figurát, egy apostol képmását. 1293-ban festettem, a másikat, Mária alakját, 1295-ben raktam ki mozaikból. Az apostol meglehetősen hasonlít a valóságra, nem azért mondom, mert az én művem, de csaknem tökéletesen adja vissza a test plasztikáját, a lágy ruharedőket, az életteli arcot. Mária alakja sokkal nehézkesebb, mozdulatai merevek, ruhája mintha bádogból volna, az arca is élettelenebb, kifejezéstelenebb. Gondolják tán, hogy két év alatt ennyit felejtettem? Nem, egyszerűen a festett apostolnál úgy kevertem a színeket, ahogy a valóságábrázolás megkívánta, Mária viszont minden igye­kezetem ellenére csak annyira hasonlíthatott élő emberre, amennyire a mo­zaikszem­ek megengedték. A szövés­­technika nem követhette a részleteket, ezért — nézzék csak meg — nagyvonalú az ábrázolás: alig hajló körvonalakat használ, az egész ruha­­egybeszabott­, és a haj is olyan egységes, mint egy sapka. Minden a szövés szabályai szerint alakul.

Next