Népszabadság, 1966. november (24. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
1986. november 13. vasárnap NÉPSZABADSÁG Csanády János : NEM A DÍSZLET Nem az unt történelmi díszlet, a megszokott, kopott kulissza és nem roppant ereje a hitnek kápráztat most, amikor visszaállok gondolatban a Térre és szemem a Palotát körbefutja. Nem gondolok az orosz térre, melynek feledhetetlen képe a filmből is, hol dérben állt Lenin. Nem a múltra gondolok, bár Leningrád megsúgta szivemnek hősi titkát, s mikor tikkadt idegeim beitták Moszkva erejét és nyugalmát, a Pillanat melegen ragyogott fel. S világít még, mint az a pórusonként élő homlok, mely alatt héroszok dőltek, teremtek, — és mint a hang, amely az első hajnalon az örök igét keményen kimondta, hogy álljon meg a pokoli malom! — és az épülő munka majd lebontja „A lázadt ember vad keserveit”. « E káprázat kisért sok hűlt kulissza, tört váz fölött, hol az új nyugalom áramlik át s új egyensúlyt lebegtet világhódító útjain a munka! Áram rohan, sínek szaladnak, villogott, villog millió szem a folyóktól az óceánig. Erős fénye e pillanatnak dúlt homlokunkig elvirágzik, nem húny ki, nem feledtet, reményre lázít. Meghalt Szirmai Rezső A Magyar Újságírók Szövetsége és az Ország-Világ szerkesztősége mély megrendüléssel tudatja, hogy november 11-én rövid szenvedés után elhunyt Szirmai Rezső, az ismert újságíró, író és műfordító. Szirmai Rezső 1901-ben született. Mint fiatal orvostanhallgató az Estlapok munkatársa lett. 1934—1939 között Az Est szerkesztője volt. A felszabadulás után a Világosság, a Szivárvány, az Új Hírek szerkesztőjeként tevékenykedett. Az ellenforradalom után került, az Ország-Világhoz mint olvasószerkesztő, s 1962-ben innen ment nyugdíjba. Szirmai Rezső értékes irodalmi művek szerzője is volt. Ifjúkorában jelent meg Koldusok címmel elbeszéléskötete. A fasizmus ellen írt alkotásai, mint például a Fasiszta lelkek, emberi merészségről és politikai előrelátásról tanúskodnak. A felszabadulás után több könyve jelent meg. Visszafelé az úton című regényével jelentős sikert ért el. Hangjátékokat is írt, közülük a Senki karácsonyfája nemzetközi sikert ért el. Családja, barátai és kollégái fájdalommal őrzik emlékét. reiddel nem tudnál belőle két ujjnyit levágni? — Hogyisne! Hogy aztán az anyád jöjjön nekem vizsgálni a munkámat, grimaszokat vágjon, mint a minap is, amikor kézbe vette harisnyáidat, amelyeket én tettem rendbe és a fény felé tartva mustrálgatta! Elég harisnyát és nadrágot javítottam meg életemben, száznál is többet és senki sem talált rajtuk kifogásolnivalót. De ha anyád kákán csomót keres, szívesen átengedem neki a harisnyáidat meg a nadrágodat és ingeidet. Nem sértődöm meg, ha ő igazítja meg a nadrágodat. Én tudom, mit érek, ki vagyok! ... A büszke szóáradat alatt a férjés egész picikére húzta össze magát. Megértette, hogy az újsághoz hasonlóan új vihar kitörése fenyeget és azonnal elejét akarta venni. « Fogta a nadrágját, becsomagolta, kabátja alá rejtette és a házmesternéhez ment, akivel jó kapcsolatban állt, mert amikor nyaranta egyedül maradt, ő takarította a lakást. — Kedves házmester néni — mondta —, nem tudná két ujjnyival rövidebbre venni ezt a nadrágot? — Dehogynem! — mondta a házmesterné. — Mire este hazajön, készen lesz. És így is lett: az egyetemről hazatérve, a professzor átvette a megkurtított nadrágot, szép csendesen hazavitte és betette a szekrénybe. Másnap reggel az öreg hölgy, az„anyakirálynő”, fiával együtt távozott hazulról — így volt ez minden csütörtökön —, elment a misére, majd a piacra és egész délelőtt távol maradt. No végre, szabadon lehet lélegzeni! A feleség ide-oda forgolódott, takarított, rendet csinált, nézgelődött az ablakban, aztán fél tizenegykor hullámba fésülve haját azt gondolta: — Most pedig megigazítom ennek a derék jó embernek a nadrágját. Remek fiú, jó mint egy falat kenyér, olyan mint a cukor. Csak az a vipera anyja ne állna mindig mögötte! És jó két ujjnyival rövidebbre vette a nadrág szárát, majd viszszatette a szekrénybe. Csütörtök délután — így egyeztek meg — az anyós maradt otthon és a meny távozott el hazulról látogatás és komissiózás céljából. — Az utcán lófrálni, illegetnibillegetni magát, ehhez ért, ebben senki sem tesz túl rajta! — gondolta az „anyakirályné” —, szegény fiam, kis bogaram, micsoda kezekbe került!... Még szerencse, hogy itt vagyok mellette,... az a boszorka biztosan nem gondol a nadrágjára. Még jó, hogy én törődök vele... És a szekrényhez lépett, kivette a nadrágot és ő is kurtábbra vette két ujjnyival. Aztán szép óvatosan visszatette a szekrénybe. Másnap reggel a professzor, mivel szép friss tavaszi nap volt, gondolta magában: — Most felvehetem az új nadrágot. Fel is vette, megnézte magát és csak ámult, bámult a nadrág, mely a minap még túl hoszszú volt, most a cipő száráig sem ért. — Hát ez különös, furcsa! — gondolta a professzor. Anyja és felesége éppen ebben a pillanatban nyitott be, mert mindegyikük meg akarta jegyezni előtte: — Látod, megigazítva találtad a nadrágodat, mert én gondoltam rá (de a másik nem ...!). A professzor levetette a nadrágot (a házmesterné 12 éves fiának még jó szolgálatot tehet) és úgy ölelte át a hölgyeket: — Mindig mondtam, mindketten szentek vagytok, két szent asszony! Fordította: DR. TAKÁCS JÁNOS 9 R /'IKPZÁPK A MŰVELETBEN 7. Pietro Cavallini levele a mozaikról Kaptam a következő levelet: „Kedves Szerkesztő Úr! Örömmel és némi hiányérzettel olvastam a minap sorozatuk legújabb folytatását, örültem annak, hogy legalább egy példával felhívta a figyelmet a mozaikművészetre, erre a nemes és értékes műfajra, de egyszersmind bosszankodtam azon, hogy a mozaik különleges ábrázolási szabályait egyszerűen elhallgatta, ön csak arról írt, hogy a keresztény mozaikokon a szentek alakjait leegyszerűsítették, sémaszerűvé tették, mert a vallásos szellemnek ez az ábrázolás felelt meg. Arról viszont elfeledett beszélni, hogy a mozaik műfaja maga sem engedte meg a részletezőbb, a festészethez hasonló stílust. Rendben van, elismerem, hogy a szellemi tartalom volt előbb, hogy az kereste meg magának a mozaikot és nem fordítva. De később már — és ezt el kell ismernie — a mozaik szabályai is megkötötték a művész kezét, ahogy az anyag, amiből a műalkotás készül, és a technika, amivel készül, mindig befolyásolja az ábrázolás stílusát. Ezt szeretném mellékelt írásomban megmagyarázni. Szerénységem ugyan tiltakozik ellene, de fel kell hívnom a figyelmét azoknak a kitűnő művészettörténészeknek a megállapítására, akik szerint a mozaikművészet az én életművemben érte el csúcspontját. Erre hivatkozva nyomatékosan kérem, írásomat a sorozatban szíveskedjék közölni. Ezt annál könnyebben megteheti, mivel igyekeztem megtartani az Önöknél szokásos stílust. Szívességét köszönöm. Üdvözlettel : PIETRO CAVALLINI Művészettörténet, protoreneszánsz fejezet Mivel nem mindenki ismeri, a mozaikkészítés technikájával kezdeném. A falképet ugyanis a mozaik festészeti műfaj, bár sem festék, sem ecset nem szükséges hozzá — úgy készítettük, hogy valami lágy, de gyorsan szilárduló kötőanyagba, gipszbe vagy cementbe, színes kő- vagy üvegkockácskákat nyomkodtunk s ezekből kerekedett ki az ábrázolás. Ha például vonalat akartunk »húzni« a képen, egymás után, libasorba raktuk az azonos színű mozaiklapocskákat. Ha színfoltra volt szükségünk, nagyobb területen nyomkodtuk egymás mellé a mozaikszemeket. A kép, persze, soha nem volt egészen olyan így sem, mint a valóságban, vagy akár csak a festményeken . Mozaikon mindig csak olyan széles vonalat kaphatok, amilyen a kockák szélessége, illetve annak a többszöröse. Hajlékony vonalat pedig végképp nem lehet tökéletesen csinálni: az egymás után sorakozó szemecskék — akárcsak a vasúti kocsik a kanyarban — görbüléskor sarkaikkal egy kicsit eltávolodnak egymástól, a vonal nehézkesebb, megtörik, egyenetlen. És a színfolt is csak egy árnyalatú lehet. Egyenletesen, szinte észrevétlenül mélyülő zöldet vagy bordóból rózsaszínbe oldódó vörös foltot csak festményen találunk, mozaikkal lehetetlen ilyetfesteni”. A vörös mellé ugyan rakhatok rózsaszínt, és bizonyos távolságból a szem össze is mossa valahogy őket, a határ mégis nehézkes és éles lesz: finom átmenetekre, tónusokra ne is számítson a mozaikista. Még talán ez a fekete-fehér rajz is mutatja — egyébként a világ egyik leghíresebb mozaikjáról készélt és Júdás apostolt ábrázolja az olaszországi Ravennában —, mennyire elválnak egymástól a kockácskák, a színfoltok, mennyire részletekből áll a kép. Tulajdonképpen a magam mozaikjait említettem volna legszívesebben példaként, hiszen — mint már fentebb írtam — a művészettörténészek szerint azok a legérettebbek. Szerénységből nem tettem, és tulajdonképpen ez az V. században élő névtelen elődöm is elég szép munkát végzett, gondolom, az ő művéből is csak kiderül, mit lehet és mit nem mozaikkal megjeleníteni. Nem lehet tehát színárnyalatok, egyenletes vonalak hatását kelteni. Tehát a Hogy miért használtam kétféle megoldást? Mert kétféle mondanivalóm volt: be akartam mutatni egy emberszerű, barátságos apostolt, aztán meg egy élettelenebb, túlvilágibb Máriára volt szükségem. Ezért használtam ki a műfaj lehetőségeit. Ne higgyék, hogy csak a mozaikkal van így. Más korokban, más művészetekben is nagy szerepe volt az anyag, a technika hatásának. Mondjak egy modern példát? Itt, nálunk, a művészetVajon értéktelenebb az utóbbi ábrázolás a mozaik vagy a gobelin, mint a freskó vagy a ceruzarajz? Más. Más volt a művész feladata és elképzelése, más lett a mű hatása is, összehasonlítani nem lehet, hiszen, ha a mozaik hasonlítani akarna a freskóhoz, a gobelin a ceruzarajzhoz, egyikre nem lenne szükség. Éppen ez a műfaji változatosság teszi gazdaggá a művészetet. A tér mélységét, az alakok kiterjedtségét is nehéz, hiszen a festészetben éppen a finom vonalaknak vagy az érzékeny árnyalatoknak köszönhető, hogy az alakokat térben látjuk, és úgy érezzük, valóságos testük van, nemcsak körvonaluk. Ilyen lehetőségek híján érezzük úgy, mintha a mozaikfigurák csak fel lennének ragasztva a falra, s maguk is laposak, mintha papírból lennének kivágva. A nagyobb természethűséget még a hozzám hasonló érett művész is csak módjával kísérelhette meg, mert tudta, hogy a kis kövek művészete sohasem lehet olyan, mint egy festmény. A művészek ezért eleve másképp terveztek meg egy emberalakot mozaikábrázolásban, és másként freskóban. Ennek bizonyítására — bármennyire nehezemre esik is — mégiscsak a saját műveimet kell idéznem: történetben, ahol évszázadok óta örökölek, ismerjük az utánunk jövőket is. Én például tudom, hogy anyaguk Ferenczy Noémije éppen azért lett európai hírű gobelinművész, mert felismerte a szövés adta lehetőségeket, s ezeken a szabályokon sohasem akart erőszakot venni. Hiszen a szövött falkép éppen úgy nem bírja el az aprólékos pepecselést, a túlzott részletezést, mint a mozaiktechnika, az anyag megváltoztathatja a stílust, a stílus a mondanivalót. Jó lenne, ha erre még visszatérne ez a sorozat.” Eddig tart Pietro Cavallini mester levele. Igazat írt — közöljük: Rózsa Gyula (Vagyóczky Károly rajzaival.) Az első figurát, egy apostol képmását. 1293-ban festettem, a másikat, Mária alakját, 1295-ben raktam ki mozaikból. Az apostol meglehetősen hasonlít a valóságra, nem azért mondom, mert az én művem, de csaknem tökéletesen adja vissza a test plasztikáját, a lágy ruharedőket, az életteli arcot. Mária alakja sokkal nehézkesebb, mozdulatai merevek, ruhája mintha bádogból volna, az arca is élettelenebb, kifejezéstelenebb. Gondolják tán, hogy két év alatt ennyit felejtettem? Nem, egyszerűen a festett apostolnál úgy kevertem a színeket, ahogy a valóságábrázolás megkívánta, Mária viszont minden igyekezetem ellenére csak annyira hasonlíthatott élő emberre, amennyire a mozaikszemek megengedték. A szövéstechnika nem követhette a részleteket, ezért — nézzék csak meg — nagyvonalú az ábrázolás: alig hajló körvonalakat használ, az egész ruhaegybeszabott, és a haj is olyan egységes, mint egy sapka. Minden a szövés szabályai szerint alakul.