Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

c NÉPSZABADSÁG 1966. december 18. vasárnap MAJOR TAMAS: VAN KIRALYDRAMANK... Nemeskürty István Ez történt Mohács után című könyvéről A KIRÁLY ÜL a MEZŐN. Egy apa hozza levágott fiát. A király ül a mezőn és egy fiú hozza le­vágott apját. Ez a két jelenet Shakespeare VI­. Henrik című színművében játszódik le. Talán a legdrámaibb ábrázolása egy olyan időszaknak, amikor vér­ben és vasban születik az új kor, ahol majd megszűnnek a közpon­ti hatalom nélkül egymás ellen küzdő oligarchák gyilkosságai. Er­ről a véres korról szól a III. Ri­chárd is, amelynek hőse tehetsé­gével és bátorságával magasodik a hozzá hasonló, de kisebb stílű gazemberek fölé. Ebben a Shakespeare-drámában a meg­döbbent írnokon vagy a végze­tüktől babonásan rettegő polgá­rokon kívül nincs is „emberi” szereplő. Ez az a kor, amely az anarchikus vérfürdők megszű­néséért imádkozik, erős központi hatalom után áhítozik, ez az, amelyben megszületik az a foga­lom, hogy egységes nemzet és amelyben megerősödik a polgár­ság, mint osztály. Furcsa kezdet talán, de ezek a gondolatok jutottak eszembe, amikor Nemeskürty István Ez történt Mohács után című köny­vét vettem a kezembe. Nálunk nem voltak királydrámák, hiány­zott egy korszak egészségesen igaz történeti leírása. Valami el­fedte a realitást. "Ezt a hiányér­zetet pótolja most e könyv, mely­nek minden során érezni Nemes­kürty lázas érdeklődését a ma­gyar hagyomány reális kimuta­tása iránt. Érezni azt a feszítő érzést, amellyel valaki harcba indul egy olyan szemlélet le­rombolására, amely az igazságot elfedi előttünk. Nemeskürty szel­lemesen kéri: „a gyanakvó tör­ténettudós tekintse könyvemet regénynek”, s ugyanúgy kéri az olvasót: „aki a cím aztán érdek­lődve belelapoz múmiámba, te­kintse igaz történelemnek.” Én is mindenkit megkérek, hogy ne te­kintse ezt a cikket a történetíró szakmai kritikájának, de enged­je meg, hogy mint a magyar ha­gyományokért és azok reális áb­rázolásáért lelkesedő színházi ember, üdvözöljem ezt a köny­vet, amely harcot folytat a ha­mis­­ tradíciók ellen, hiszen enél­­kül nemzeti múltunkat nem le­het egészségesen, a mi hazafisá­­gunk szellemében feltárni. EZT A KÖNYVET lehet, hogy sokan nem fogják szeretni. Ép­pen itt kell megellnünk egy pil­lanatra. Hogyan lehet az, hogy ez az önmentegető „mohácsi” szemlélet még annyira él nap­jainkban is, hogy csak most je­lent meg ez a könyv? Miért csak most derül ki, hogy a mohácsi csata után következő tizenöt ke­serves év a magyar történeti munkákban lényegében feltárat­lan maradt; hogy egy egész nem­zet köztudatában Magyarország­nak a törökök által való elözön­­lése ahhoz a mohácsi csatához fűződik, amely Buda eleste előtt tizenöt évvel zajlott le, jóval ke­vesebb áldozatot kívánva, mint az utána következő időszakban a magyar nemesség egymás ellen hadakozó ütközetei? Hogyan ma­radhatott fenn a még részletei­ben sem igaz mohácsi legenda, amelynek végén a gyönge, de szánandó sorsú és mintegy a ma­gyarság végzetét jelképező II. La­jos abba a Csele-patakba fulladt bele, amely nem is létezett. Ki tudja igazul megítélni a tör­ténelmet? Nagyon helyesen kel ki Nemeskürty azok ellen a tör­ténészek ellen, akik Martinuzzi Fráter Györgyből (a megdöbben­tő az, hogy m­ég a Martinuzzi név sem igaz, a fondor barát neve Vtyeszenics volt) a harmincas években a saját hintapolitikáju­kat igazoló nemzeti hőst csinál­tak. Kimondható-e tehát a tör­vény: senkinek sincs joga a törté­nelmet a maga korából visszate­kintve önigazolásul felhasználni? A kérdésre adott felelet azon­ban egy kissé sántít. Felhozhat­nánk ellene, hogy Shakespeare is a saját korából visszatekintve, sőt Angliai Erzsébet uralmának alátámasztására és igazolására írta meg királydrámáit, és azok mégis igazak, sőt művészi sűrí­­tettségüknél fogva még reálisab­bak, mint maga a történelem. Lényegtelen ugyanis, hogy pél­dául V. Henrik királyt rajtakap­ta-e haldoklásában az apja, amint felpróbálja fejére a koronát, a reális ebben a csodálatos jele­netben az, hogy ebben az időben a királyság már mesterség volt, amelyet meg kellett tanulni, és igény volt arra, hogy egy jó és igazságos király számára minta­képet alkossanak, aki készül az uralkodásra, aki benne él az élet­ben, aki művésze mesterségének. De hát mi jogosította fel Shakespeare-t arra, hogy saját korának odamutassa a „fehér ró­zsa, piros rózsa” korszak törté­netét? A jogcím nyilvánvaló: igaz tükröt mutatott, mert ismerte sa­ját társadalmát, a társadalmi erők fejlődését, és reálisan lát­ta, kitapogatta a kor legalapve­tőbb összeütközéseit. Helyesen is­merte fel tehát a fejlődést, nem volt mit kendőznie, ezért tudta a történelmet reálisan, reneszánsz vérbőséggel megírni. Kinek van tehát joga és módja arra, hogy a saját korából visszatekintve igaz történetet írjon? Annak, akinek nincs takargatni való­ja; annak, akinek nem kell eltagad­nia az osztályharcot és a társa­dalom osztályszerkezetét. AZ ILYEN LEGENDÁKTÓL MEGFOSZTOTT történet azután egyszer csak élni kezd. A tények­nek is van drámaiságuk, és ezt már Nemeskürty könyve egyes fejezeteinek a címei is jelzik: „Kézcsók a mohácsi csatatéren.” „Kőszegi közjáték: egy legendá­val kevesebb.” „Senki földje Európa haditérképén.” „Az ítélet immár elközelgett.” A romantiká­tól megfosztott történelem drá­máját élvezzük ebben a könyv­ben. Nem áldozatnak látjuk már szegény, megcsalt és „a hét to­ronyba bezárt” Török Bálint alakját (akinek egyébként azért volt olyan „jó sajtója”, mert a derék Tinódi Lantos Sebestyén volt a krónikása), hanem úgy, mint Hastingset vagy Bucking­­hamet a III. Richárdban. Tehát olyan embernek, aki nagyon reá­lis osztályérdekekből képtelen ar­ra, hogy az egész nemzet céljait lássa maga előtt. A III. Richárd többi figurái is ott hemzsegnek ennek a magyar korszaknak a történetében. Azt mondhatnánk, hogy ez az időszak Magyarország történeté­nek szégyenteljes korszaka. De ez nem lenne helyes és nincs is így. Inkább lehetne ezt az izgalmas kort az "elmulasztott és csak né­hány nagy, osztályszemléleten túllátó hazafi által felismert le­hetőségek tragikus korának ne­vezni. De ez már a történészek dolga. Nemeskürty könyvében az az izgalmas, hogy végigizguljuk vele az akkori tragikus szituációt, amelynek legnagyszerűbb „pozi­tív hőse” a magyar jobbágyság és a vele együtt élő német, szerb, horvát, szlovén szegénynép. Az érdekes alakok egész sora vonul itt el: a világjáró és művelt reál­politikus Frangepántól az óriási Czibak Imréig, aki „a szamár húzta malomkövet eg­ymaga fel­emelte és feltette a garatra” és akit éppen igazságszeretete miatt gyilkolnak meg orgyilkosok, de mivel nem bírnak vele, „a sátor köteleinek támadt a sok poroszló, azt kezdték vagdosni, úgyhogy a sátor végül is rászakadt Czibak Imrére, támadói­ pedig nyugodtan és zavartalanul agyonszurkálták a sátorponyván keresztül”. Micso­da shakespeare-i jelenet! Gon­doljunk III. Richárd halálára! EZ AZ A NAGY KOR, amely­nek eseményei megakadályozták a magyarság nemzetté válását. Ez a legnagyobb elszalasztott lehe­tőségek kora. Ebbe a drámai s­zi­­tuációba vagyunk beleavatva, mint ahogy Shakespeare is bele­avatta nézőit a lejátszandó törté­netbe. Mi lett volna, ha...? De ez már romantikus kérdésfelte­vés, a tények azt bizonyítják, hogy így volt, és ami Nemes­kürty könyvében külön is feliz­gatja az embert, az éppen az, hogy nem történettudós írta, aki önálló kutatásokat folytatott, ha­nem a szaktudomány által is­mert tényeket és könyveket hasz­nált fel. De ezek az adatok va­lahogy elfelejtődtek, ezek az ada­tok eddig tudat alá szorultak. Miért? Hogyan keletkezett a tör­ténelmi igazságot szégyenlő, ro­­mantizáló, nacionalista szemlé­let? Azt hiszem, még ennek a bölcsőjénél is voltak, különösen a reformkorban, egészséges indí­tóokok. Nem kell tehát korunk­ból visszafelé a „nemzeti nagylé­tünk nagy temetője: Mohács” költőjét elítélni. Egy idegen el­nyomás alatt szenvedő nép akart akkor nemzetté válni, és igyeke­zett magának egységes nemzeti történelmet teremteni. Ennek az ideológiai igazolása a hús vég­­zetű vagy fényes haditettekkel ékes magyar hagyomány. De ez a szemlélet a reformkorral ide­jét múlta, hiszen már Petőfi Sán­dort is annyira idegesítette, hogy paródiaként megírta a reálisabb és népi A helység kalapácsát. A nemesi szemlélet az, ami ellen ő harcolt és amelyet a polgári tör­ténettudomány is boldogan vett át. Ennek lényege az osztálytár­sadalom tagadása, az egy nem­zet, egy végzet romantikus le­gendája. Ennek a maradványai­val szakít most ez a könyv. Bebi­zonyítva, hogy a történelmet he­lyesen csak az tárhatja fel, aki az osztályharcok történetét tudja megmutatni. Ez a könyv szakít a „magyar végzet” hamis szemléle­tével, példát mutat rá, hogy ha­gyományokat igazul feltárni csak a hamis hagyományok elleni harcban lehet, hogy minden szo­cializmust építő népnek saját na­cionalizmusa és nacionalista tra­díciói ellen kell küzdeni, ez pe­dig mindennapi életünkben és történelmi múltunkban az igaz­ság szenvedélyes feltárására kö­telez bennünket ilyen naciona­lizmustól mentes hazafias önér­zet dobogtatja meg szívünket Nemeskürty könyvének olvasá­sakor. Én, mint színházi ember, kü­lön is örömet érzek: van magyar királydrámánk. Témáját az élet alkotta meg. A történelem. Vár­juk hozzá a drámaírót Száz éve nyílt meg az első közművelődési könyvtár Budapesten Jubileumi kiállítás a Gutenberg Művelődési Otthonban Fennállásának 100. évfordulóját ünnepli az első Magyar Közmű­velődési Könyvtár, amely a nyomdaipari dolgozók egykori önképző egyletében kezdte meg működését. A centenáriumról a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozóinak Szakszervezete ün­nepségsorozattal emlékezik meg. Szombaton kiállítás nyílt a szak­­szervezet Gutenberg Művelődési Otthonában. A megnyitón részt vett a Művelődésügyi Miniszté­rium, a társszakszervezetek és a könyvtáros szakma sok képvise­lője és igen sok érdeklődő. Az egykori 500 kötetes gyűjte­ményből fejlődött ki a nyomda­ipari üzemek jelenlegi könyvtár­­hálózata : 77 kölcsönkönyvtár, amelyek több mint százezer köte­tes állományát ma már csaknem tízezer állandó olvasó — a szak­szervezet tagságának mintegy 25 százaléka — veszi rendszeresen igénybe. A nyomdászoké példájára épült ki a többi szakszervezet könyvtárhálózata: 4009 üzemi könyvtár, amelyben több mint öt­millió könyv áll az olvasók ren­delkezésére. Virizlai Gyula, a SZOT titkára nyitotta meg az érdekes kiállí­tást, amely a szakszervezeti mű­velődési mozgalom számos be­cses dokumentumát tárja a né­zők elé. A megnyitó ünnepségen a Szak­­szervezetek Országos Tanácsa díszes emlékplakettel ajándékoz­ta meg a könyvtárat, a Művelő­désügyi Minisztérium ajándékát; Tar István Petőfi-szobrát Bíró Vera főosztályvezető nyújtotta át. Az ünnepséget művészi műsor követte. A NYELVTANULÁS LABORATÓRIUMA A karcagi Gábor Áron Gimnázium és Szakközépiskola 36 diákja ebben az évben kezdte meg a tanulást az angol tagozatos osztály­ban. A fiatalok a legmodernebb technikai berendezések útján sa­játíthatják el a nyelvet. Ezek közé tartozik a nyelvi laboratórium, amelyet az iskola saját erejéből, a tanárok tervei alapján szer­kesztett és rendezett be. Képünkön: Olajos István tanár, a beren­dezés tervezője és készítője mikrofonon ad utasítást a diákoknak. (Hadas János felvétele / MTI Fotó.) Vasvári István: ISMERŐSÖK Belgrádtól délre még alföld, hosszú alföld következik. Mintha Kiskunhalas környékén futna velünk a gyorsvonat. Üres, tartós láthatár, út menti akácfákkal, nagy időközökben egy-egy fel­bukkanó falu. A fülkében három nő, két férfi. Mi ketten, Pákolitz Istvánnal, a belgrádi költőkonfe­renciáról jövő, Szarajevóba utazó magyarok. Mindnyájunkat szo­rít a csend. Jó lenne legalább egy szót szólni az öt év körüli kislányhoz, aki az ablak mellől sandít ránk játékosan. Szólni, de hogyan? Mellette, a negyvenöt év körüli, még mindig szép, fe­kete asszony, az édesanyja, s ve­le szemben a finom vonású, ki­csit telt nagynénje. Egy sz­ót sem tudunk szerbül, de beszélgeté­sükből érezzük kapcsolatukat. Költőbarátom ,elunja a csöndet és int, hogy megy az étkezőkocsi­ba. Múlnak az órák, míg végre feltűnik az éles, szeles őszi lát­határon az első hegy. A folyosó­ra megyek, lehúzom az ablakot, s hamarosan mindent betölt a hervadásillattal teli hegyi levegő. Hegyláncok nyomulnak dél felé, mind magasod­óbban. Elmegy mellettem a negyven év körüli kalauz, amikor kimutatok a kö­veken át csörtető, keskeny, Ti- Gra-színű folyóra. — Boszna — mondja bólintva. — Bosznia-Hercegovina — teszi hozzá­. Hirtelen öt, őszi vörösben pa­takzó domb, majd egy erdős hegy közeledik. A hegytetőn hosszú bástyás, szürke vár, aljaiban pi­rostetős kis falu. — Szép — mondom félhango­san. — Maglaj — szólal mögöttem csöndesen valaki. A kislány édes­anyja. Rám mutat. Elmosolyodom. — Magyar... Budapesti... —­ Aztán bemutatkozom. — Jelena — mondja és ő is mosolyog. — Jadranka — fogja kézen a kislányt Gondolkozom. — Jadranka magyarul Ad­rienn ... Adriai-tenger — szö­vöm a gondolatot. — Tenyér... Jadransko More — bólint. Bemegyünk a fülkébe. Megtu­dom, hogy a finom vonású aszs­­zony, Lyuba, így mutatkozik be. Mosolyog, nagyon közvetlenül. A karikagyűrűmre mutat — Zsenya? — Feleség — mondom. Kérdően emeli a fejét Megér­tem. ■— Dolgozik777 bibliotéka. Jadranka édesanyjához fordu­lok. — Muzi? Az asszony egy pillanatra meg­­hökken. Lyuba két ujját mutatja. Ér­tem. Szóval kétszer házasodott. Hallgatunk. Most veszem csak észre hajában az ősz csíkokat. — Kragujevác — mondja ma­ga elé. Izgatottan térképet húzok elő. Mutatom. — Budapest. 1. Beograd .. . Kragujevác... Bólint. Érti. Szóval jártam ott. Jegyzetfüzetet vesz te kézitás­kájából és felír egy dátumot: 1941. október 21. — A férjét ott. 1! akkor? — szorul el a hangom. Elfelhősödik a szeme. — Fasiszták — szólal meg hosszú idő után. ★ Hogy mondjam el nekik, hogy napokkal előbb, a gaztett negyed­százados évfordulóján ott voltam szomorú esőben, tizenötezredma­­gammal a kragujeváci városszé­len. Ott topogtunk lassan előre az agyagos domboldalon sírok, virág

Next