Népszabadság, 1966. december (24. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

1966. december 25. vasárnap NÉPSZABADSÁG ?47 'hxk/ljJrH Egy emberről biztosan tudok, ki nem akar fehér karácsonyt. A K­öztisztasági Hivatal igazgatója. * Érdekes... A kórházak tele annak betegekkel, akik pótol­­atatlannak tartották magukat a irataiban. Van, aki a szószéket cseréli ki, van, ki a prédikációját — mondja egy ügyes bölcselő. Az igazi bölcs az, aki meg tud-­i állni, hogy ne mondja ki mű­y­eit bölcsességét. * Meg akarta osztani a felelőssé­­gt beosztottjaival, de számolási ibát vétett, s minden neki jutott. Ha férfiakat látok zsókolózni ar­cán, mindig töprengek: vajon me­­lkük rúgta a gólt? A vegetáriánus számára sem rém — olvasom —, ha egyszer fűbe harap.* Jó a repülőtéri embereknek, ál­­adóan tudják a széljárást. * Azelőtt, ha valaki lógni akart, azt tndta, el kell mennie az anyósa te­­etésére. Ma elég odavetni: „Be kell ennem a központba.” Modern történetet hozott egy kül­földön járt ismerősöm. A társaságban a krimiről beszélgetnek, s szóba ke­rül, ki mit csinálna, ha éjszaka egy-­­­szerre csak azt venné észre, hogy va­laki benyit a hálószobába. Van, aki betörné az ablakot, hogy az utcai járókelők figyelmét felkeltse. Más segítségért ordítana, náluk hálisten­­nek a falak vékonyak. Ismét más a pipáját kapná fel, mintha revolver volna. Hát te?” — Ezt egy öt­gyerekes apától kérdezik. Maga elé mereng és szórakozottan mondja: Ha éjjel arra riadnék fel, hogy valaki bejön a szobánkba, első gon­dolatom az lenne, hogy gyorsan rá­ültessem a nálunk mindig kéznél levő edényre . ..”★ Az évek egyre újabbak lesznek, mi pedig egyre régibbek. Téli fi­gyel­mez­tetés egy francia újságban: „Ha a nő a férfi kar­jában remeg, arca meg piros, gyorsan el kell engedni, hátha influenzája van.” Borzasztó, kesereg valaki, nagy baj lehet velem a vállalatnál. Már nem is fúrnak.* Azt mondják róla, pénzért mindenre kapható, még munkára Gondolatai átfutottak tese agyán.* Sohase keseregj amiatt, hogy pesszimista vagy, mert még ki­derülhet, hogy optimista voltál. A bizalmatlanság oka a legtöbbször a hozzánemértés.* „Mi szeretnél lenni a munka­helyeden?” „Saját utódom.” felet-Vérbeli kritikusnak nevezzük azt. A karácsonyi ajándéknál két aki a legtökéletesebb műben is talál­tlényegesebb körülmény: meny­ kivetni valót, t­ibe kerülhetett és hányszor le­tt kicserélni? Mint a férj. A feleségének ada­tná az utolsó ingét is. Hogy irrja fel a hiányzó gombokat. * „Kérem, tegnap délután vettem is játékvonatot a gyereknek, és tévé már elromlott.” „Ez lehe­­tlen. Hacsak véletlenül nem szok oda neki játszani." Vető József * A f­a­­ húk kar­á­csoi­úja Tegnap este valahol az Al­­im­án két hajó egymás közelé­in vetett horgonyt. A napok óta egállás nélkül dübörgő gépek isk duruzsolásra váltottak. Ün­­eplőt öltött férfiak koccintottak kivilágított társalgókban. Sehol a világon nem ilyen csen­­d, szótlan az ünnep. Ez a ha­skarácsony.* Gomolygó, havat sejtető de­­mberi ködben botorkálunk a lyó partjához. Kísérőm évtize­kig hajózott, csukott szemmel mindenhová eltalál az újpesti kötőben. Reggel telefonon lil­át: „Menjünk ki ma délelőtt, ett a maga k­arácsonyi riportja ■lután elúszik” — mondta a két dúló hajóra célozva. A nyikorgó hajópallón át­zályra érünk. Drótkötelek, fá­ik között másik deszka, nagyon iskeny híd a víz fölött, csak a jósok közlekednek rajta bizto­­n. A másik hajón fehér tábla tágít a ködben: „I. osztály”, ihát személyhajón járunk, jobb átjáró következik, újabb jó. — Hol vagyunk? • — Megérkeztünk már — feleli sérem. — Ez a Mohács. A fagyos ködből jól fűtött szo­ba lépünk. Kis társaság a ké­­relmesen berendezett kapitányi zsalgóban. Az erős vontatóhajó­ra készen áll, hogy nyolc tzálynyi rakományát Reni­szov-­­et Kikotove szállítsa, a tizenöt főnyi legénység már tudja: leg­alább egy hónapig tart az út oda­­vissza, de az is lehet, hogy a tél miatt csak tavasszal jön haza a hajó. Karácsony, újév — mint általában — most is valahol a vízen... — Negyven esztendeje hajó­zott, nyolc éve kerültem vonta­tó motorosra és a nyolc év alatt egyetlen karácsonyt sikerült a családommal tölteni... — így a kapitány, Szegvári Ferenc, aki hosszú percekig csendesen hall­gatta a többieket, amint bizony­gatták: az ő karácsonyukat nem lehet a rendőréhez, a telefonköz­pontoséhoz, a mozdonyvezetőé­hez hasonlítani. „Könnyű nekik, másnap hazaérnek és még az ün­nepi hangulatban, a feldíszített fa mellett várja őket a család. Mi többnyire sok száz kilométernyi­ről gondolunk az otthoniakra.” Milyen is hát a hajósok kará­csonya? Néhány óra pihenő a munkával teli úton, egy, a szo­kásosnál jobb, ízletesebb vacsora, hozzá a bor és... és a gondola­tok — kinek-kinek mi jutott az otthoni búcsúórák emlékéből. — Ha szerencsém lesz, ünnepi halvacsorát készítünk — veti köz­be egy szőke matróz. — Amint megállunk, körüldobálom a ha­jót. Értetlenül hallgatom az utolsó mondatot. Kiderül, hogy a hajó­sok soha nem horgásznak, úgy­nevezett dobóhálóval szerzik meg a­­ kondérbavalót. A Mohács kor­mányosa, Földesi János, aki har­minc éve hajózik már, külön is kérte fiatalokat: ezen az úton mutassák meg a halásztudomá­nyukat! Hogy miért? — Évekkel ezelőtt egyszer sike­rült otthon ünnepelni — magya­rázza. — Az asszony olyan hal­vacsorát főzött, hogy azóta se fe­lejtettem el. Pál János gépésszel a Sopron nevű „zuhatagi” vontatóhajón ta­lálkozom. Miközben még egyszer ellenőrzi az indulásra kész hajó motorjait, elmondja, miért kapta ez a hajó az első hallásra kissé furcsa jelzőt: — A Moldova és Turnu Severin közötti száz kilo­méter hosszú zuhatagos szakaszon a legtöbb hajó az erős áramlás miatt nem bír hatalmas terhével. Ezért mi vállaljuk az uszályok nagyobb részét, és átkalauzoljuk a hajókat a simább szakaszra. Egy-egy ilyen zuhatagi kirán­dulás év közben három hónapig tart. Most a fagy beálltáig dol­goznak, azután valamelyik al­­dunai telelőben várják meg a ta­vaszt. Pálék otthonában pedig az asszony a három gyerekkel vár­ja, hogy a megkésett karácsonyi ajándékokk­al együtt a férje ha­zatérjen. Ugyancsak három gyerek apja Bodnár József fedélzetmester is. Csakhogy a két lány meg a fiú évekkel ezelőtt elköltözött a mo­hácsi házból. Mindháromnak csa­ládja van már, egyikük se jár haza túl gyakran. Az idős fedél­­zetmester az asztalon nyugvó ne­héz, kérges kezeit nézi, és keser­nyés iróniával mondja: — Tudja, az egyik lányomék a közelben laknak. Autójuk is van, így azután ritkán jönnek el a sziblői házba ... Mégis remélem, hogy az idei karácsonyon nem marad egyedül az asszony.­­ Elment tehát, munkáját végez­ni indult hosszú útjára a Mohács és a Sopron. Velük együtt mint­egy ötven magyar hajó, több száz magyar hajós tölti a Dunán, a Ti­szán, a messzi tengereken a ka­rácsonyt. Tegnap este radarok, hajókormányok, rádiók vagy fe­hér hajóasztalok mellett szeret­teikre gondoltak. Itthon pedig városi bérlakásokban, falusi há­zakban az ünneplő hajóscsaládok gondolata a messzi vizeken járó férjeket, apákat kereste. És min­den karácsonyfa alatt ott volt egy fénykép: az ő képük. Régi vizesek mesélik, hogy ez évszázados hajósszokás. Medveczky László A ,1/fff/f/ftr Mitíhvl .Iffíret telepén 1966. XII. 27-től 1967. L 15-ig a dobátvétel LELTÁR MIATT SZÜNETEL Az Országos Mentőszolgálat lé­gi betegszállító csoportjának pi­lótái nem szeretik, ha írnak ró­luk. — Minek olyan nagy felhajtást csinálni a mi munkánkból? — dohog Tóth György, a főpilóta. — Azért, mert mi nem a földön szállítjuk a betegeket, hanem a levegőben? Hát aztán. És miért csak a pilóta érdekes? Tizenhár­man dolgozunk itt — nem va­gyunk babonásak —, a négy piló­ta mellett hét szerelő, egy mér­nök és egy diszpécser. írjanak egyszer már a szerelőkről is, megérdemlik. Nemsokára tíz éve működik a légi mentőszolgálat, egyetlen baleset nélkül. Azt hi­szem, felesleges külön magyaráz­­gatni, hogy ehhez kiváló és lel­kiismeretes szerelők kellenek, akik, ha szükséges, munkaidő után is itt maradnak, és ellenőr­zik, javítják a gépeket. Rendben­­ tegyük félre a pátoszt. Tehát: a légi mentők hét cseh­szlovák gyártmányú kétmotoros gépükkel az idén rekordot értek el. Az évi átlagos ezer helyett 1966-ban már eddig 1800 bete­get szállítottak, köztük az emlé­kezetes győri baleset szenvedő alanyát, Bánki Margitot, aki egy forró levessel teli kondérba esett. A gyakorlott pilóták szinte már behunyt szemmel is kiismerik magukat a Budapestről szétága­zó légi folyosókon, azt is tudják, hogy az agyműtéteseket rendsze­rint Pécsre, a tbc-s szülő nőket Szentesre, a sz­ívműtéteseket Deb­recenbe, az elmebetegeket pedig Balassagyarmatra kell szállítani. A pilóták dolga voltaképpen egyedül az lenne, hogy vezesse­nek. Ők mégis többet tesznek en­nél: törődnek a betegekkel, meg­nyugtatják a repüléstől félőket, a gyógyulás ígéretével biztatják a csüggedőket. Jó idegzetű, fi­gyelmes és tapintatos férfiak. Ér­ző emberek. Nagyon is érző emberek, akik­ben nyomot hagynak a rendkí­vüli munkakör élményei, még ha ezekről nem szívesen beszélnek is. Varga Pál például tíz év alatt sok ezer beteget vitt a gé­pén, s még ma is fájdalmas em­lék számára az a három repülő­út, amelynek során a súlyos be­teg meghalt. A legkeservesebb ezek között is egy hároméves kis­fiú halála volt. Zalaegerszegről indultak Budapest felé, és a sú­lyos beteg kisfiú Keszthely fö­lött édesapja ölében halt meg. A pilóta az apa fojtott férfizokogá­sából tudta meg a tragédiát. A Balaton fölött visszafordította a gépet. Amikor a gyermekhalot­tal leszállt a zalaegerszegi repü­lőtéren, a pilóta szeme is köny­­nyes volt Csupán a sors véletlene, hogy a legkedvesebb emlék is Zala­egerszeghez fűzi Varga Pált. Há­rom éve szintén innen indult egy tüdőgyulladásos haldokló kisfiú­val, Baki Janikával. A gyermek életét a gyors orvosi beavatkozás megmentette, és szülei útján az­óta is rendszeresen levelez a pi­lótával, még fényképet is cserél­tek postán. A legfrissebb levél nemrég érkezett, és így szól: „Kedves Pali bácsi, én jól va­gyok, apukámmal és anyukám­mal együtt, és már hatéves va­gyok. Szép új házat építettünk, és jól érezzük magunk­at benne. Sok puszit küldök a pilóta bácsi­nak, akinek az életemet köszön­hetem.” És az utóirat: „Majd ha megnövök, felkeresem és meghí­vom az esküvőmre. Baki Jani, Sárhida, Petőfi Sándor utca 3. Utolsó posta: Böcfölde.” A többi pilóta mondja el Var­ga Pál helyett, hogy akkor Za­laegerszegen a sűrű hóesés és szélvihar miatt nem akarták en­gedélyezni a gép felszállását. A pilóta addig könyörgött, hogy sa­ját felelősségére hadd induljon, amíg beleegyeztek. Ha akkor vár, ifjú Baki János talán ma nincs az élők sorában. Karácsonykor megint Varga Pál van szolgálatban. Árkus József t­i L*­­MIS ­­­ '4 -f & ' k v Robogón az iskolába Az olasz te­levízió műso­ráról egy-két évvel ezelőtt még azt tartot­ták, hogy egyi­ke Európa leg­jobbjainak. Most viszont azt mondják róla, hogy egyi­ke a legrosz­­szabbaknak. A negatív válto­zás olyannyira gyorsan és vá­ratlanul követ­kezett be, hogy az olaszok — elsősorban a városi embe­rek — szinte pánikszerűen kezdenek le­szokni a tv-né­zésről. Az Esp­­resso című római hetilap kimutatása sze­rint a szak­munkásoknak és az értelmiségieknek mindösz­­sze 15 százaléka nézi többé-ke­­vésbé rendszeresen a televízió önálló műsorait. E hirtelen negatív változás már csak azért is érthetetlen, mert az olasz tv színvonala az­óta zuhant a mélypontra, amióta az egyik legkiemelkedőbb képes­ségű tv-szakembert, Gianni Granzottót nevezték ki élére. Az olaszok hónapok óta törik a fe­jüket, vajon mi lehet az oka an­nak, hogy Granzotto, ez a kultu­rált és szakmája minden csín­­ját-bínját nagyszerűen ismerő új­ságíró így tönkretette az olasz te­levíziót. A válasz most megérkezett. Egy néhány nappal ezelőtti sajtó­­tájékoztatón maga Granzotto ol­dotta meg a rejtélyt, méghozzá úgy, hogy szavai valósággal bom­baként hatottak. — Kedves kollégáim — mon­dotta lényegében Granzotto. — Mit akartok tőlem? Miért szid­tak engem? Hiszen én csak ki­szolgálom a tömegízlést. Az olasz nép most végre először olyan tv-t kap, amilyent megérdemel. Óriási moraj és felzúdulás a hallgatóság soraiban. Hogy jön Granzotto vagy bárki más ahhoz, hogy így beszéljen az olasz nép­ről és a tömegízlésről! — Látom, ismertetnem kell a tényeket — felelt Granzotto az általános felháborodásra. — Nos, tessék. Egy hónapokig tartó pre­cíz és tudományos munkával megállapítottuk a tv-előfizetők iskolai képzettségét. Az átlagosan 15 millió nézőnk közül mindössze 16 százaléknak van érettségije vagy annál magasabb képzettsé­ge; 21 százaléknak van polgári iskolai végzettsége; nézőink 63 százaléka vagy teljesen analfabé­ta, vagy legfeljebb a nevét tudja leírni. Itáliában legalább 10 mil­lió teljes vagy részleges (2—3 elemi iskolát végzett) analfabéta él. Ezek az emberek szinte vala­mennyien tv-nézők. Ezek az em­berek, akiket én nagyra becsü­lök, s akik nem saját hibájukból maradtak analfabéták, érzik mélységes elmaradottságuk min­den borzalmát. Amit az állam, a kormány megtagadott ezektől az emberektől, vagyis a kulturáló­­dás, a szellemi és a vele járó anyagi felemelkedés lehetőségét, azt most ők a képernyőről szerhet­nék pótolni. Én elsősorban en­nek a 63 százaléknak, vagyis né­zőim túlnyomó többségének adok műsort. Az én műsorom nem színvonaltalan, nagyon is színvo­nalas. De az analfabéták színvo­nalán ... Tessék, szóljanak hoz­zá. Ezt mondotta az olasz tv veze­tője. Ha nem is szó szerint, de lé­nyegét illetően... És senki sem szólt hozzá. Illetve... hozzászólnak a té­nyek. Az analfabéták televíziójának vezetősége elhatározta, hogy az eddigi heti 4 órát kitevő reklám­­műsort­ rövidesen 8 órára növeli. Rájött ugyanis arra, hogy éppen a legkevésbé kulturált embereket lehet a legkönnyebben befolyá­solni a bombasztikus reklámszö­vegekkel. Az élvonalbeli olasz sztárok, színészek, táncdaléneke­­sek, néhány tiszteletre méltó ki­vételtől eltekintve, valamennyien eladták már magukat valamelyik üzem termékének a rendszeres reklámozására. Gigliola Cinquetti, a neves olasz sanzonénekesnő he­tente robogón robog végig a képernyőn. „Menjetek robo­gón az iskolába” — sugallja a képernyőről a gyereklánydizőz a többi gyereklánynak. Azóta a robogógyár forgalma jelentősen meg­növekedett. Az iskolareformot viszont húsz esztendeje ígérgeti az olasz kor­mány. Buzási János CinqueUi a reklám­robogóval 27

Next