Népszabadság, 1967. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-01 / 127. szám

1967. június 1. csütörtök NÉPSZABADSÁG A Szovjetunió a kedvezőtlen nemzetközi helyzet ellenére is kész az atomsorompó-egyezmény aláírására Roscsin nyilatkozata a genfi leszerelési értekezletről Heltai András, az MTI kikül­dött tudósítója jelenti Genfből. A Szovjetunió a jelenlegi igen kedvezőtlen nemzetközi helyzet­ben is az atomsorompó-egyez­­mény kidolgozására és aláírására törekszik — mondotta Alekszej Roscsin nagykövet, az ENSZ le­szerelési bizottságának munkájá­ban részt vevő szovjet küldöttség vezetője a Magyar Távirati Iroda genfi különtudósítójának adott nyilatkozatában. A szovjet diplomata, aki a le­szerelési tárgyalások újrafelvéte­­lekor, ez év februárjában óvatos derűlátással ítélte meg a genfi konferencia kilátásait, ezúttal hangsúlyozta, hogy a nyugati nagyhatalmak részéről időközben igen sok újabb nehézséget tá­masztottak. „Az NSZK — mon­dotta — továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy ne egyedül az ENSZ bécsi Nemzetközi Atomenergia Ügynöksége ellenőrizze a szerző­dés végrehajtását, hanem párhu­zamosan a nyugat-európai álla­mok szervezete, az Euratom is. Ez nyilvánvaló megkülönböztetést je­lentene a szerződés aláírói között. Egy részük valóban a legszélesebb körű nemzetközi, másik részük sokkal szűkebb körű ellenőrzés­nek lenne alávetve. Ez az állás­pont a Szovjetunió részére elfo­gadhatatlan, mint ahogy más or­szágok ugyancsak ismételten ál­lást foglaltak már az illetékes ENSZ-szervezet sokszorosan ki­próbált, elismert és hatásos ellen­őrző módszere mellett. — E kérdésekről egyébként idő­közben tanácskoztunk szövetsége­seinkkel, így a Magyar Népköz­­társasággal is. A nyugati hatal­mak részéről — folytatta — eddig nem tapasztalhattunk készséget arra, hogy mindannyiunk számára elfogadható ellenőrzési módszert dolgozzunk ki. Bár az Egyesült Államok a NATO legutóbbi ta­nácsülésén megkapta szövetsége­sei hozzájárulását a genfi tárgya­lások folytatásához , ennél töb­bet nem kapott. Az adott nemzet­közi helyzetben, amikor Washing­ton és Bonn viszonyát több vitás kérdés is terheli, úgy tűnik, hogy amerikai részről továbbra is szükségesnek tartják a bonni ál­láspont támogatását a genfi tár­gyalásokon. Ugyanakkor legutóbb, miután Anglia bejelentette a Kö­zös Piachoz való csatlakozási szándékát, genfi álláspontja az atomsorompó-szerződés ellenőrzé­sének kérdésében a korábbinál­­hajlékonyabb­ lett — az Euratom-elképzelés javára. Bizonyos további nehézségeket jelentenek egyéb nézetek, például­­ a héten kifejtett svéd álláspont, amely az atomsorompó-szerződést más, az atomhatalmakat érintő leszerelési intézkedésekkel kíván­ja összekapcsolni. Nézetem sze­rint ez az érvelés akadémikus jel­legű: közismert ugyanis, hogy ed­dig éppen az atomhatalmak tet­tek önként a fegyverkezést csök­kentő intézkedéseket a moszkvai atomcsendszerződés aláírásával. Az atomsorompó-egyezmény,amely meggátolná a nukleáris fegyverek továbbadását, újabb lépést jelen­tene azon az úton, amelyre a moszkvai szerződéssel léptünk." „A Szovjetunió — mondotta Roscsin — kész biztosítékokat ad­ni a nukleáris fegyverrel nem rendelkező országok részére. Olyan szakaszt javasolunk a szer­ződésbe, amelyben az atomhatal­mak kötelezik magukat, nem al­kalmaznak atomfegyvert olyan országok ellen, amelyek azzal nem rendelkeznek s ilyet területükön nem is tárolnak. E javaslatunkat, amely egyben pozitív válasz több állam kezdeményezésére, ameri­kai részről erősen ellenzik. Az ok kézenfekvő: az NSZK területén nagy mennyiségben tárolnak amerikai nukleáris fegyvereket. A­­ tárgyalások a következő időszak­­­­ban is tovább folynak. Amint már­­ mondottam, az igen előnytelen nemzetközi helyzet és a Genfben­­ felmerült sok nehézség ellenére a Szovjetunió változatlanul előre­haladásra és megegyezésre törek­szik. Nézetünk szerint az atom­sorompó-egyezmény megalkotásá­val enyhíthetünk, a nemzetközi feszültségen s erre éppen most­­ rendkívül nagy szükség van" —­­ mondotta befejezésül Roscsin­ nagykövet. " séget alkot a republikánus párt­ban, de heves küzdelmet folytat azért, hogy hivatalos pártpolitikává emelje kisebbségi nézeteit. Percy azzal vádolja a Johnson-kormányzatot, hogy tulajdonképpen nem akar békés rendezést Vietnamban, s csupán katonai megoldásokat ke­res. Az illinoisi szenátor követeli, hogy a VDK bombázásának meg­szüntetésével egyengessék a bé­kés rendezést. Percy és hívei mö­gött kétségtelenül az amerikai monopoltőkés köröknek azon cso­portjai állnak, amelyeknek Nyu­­gat-Európában, Latin-Ameriká­ban és Afrikában vannak tőke­­befektetéseik, s így nincsenek ér­dekelve az ázsiai háborúban, sőt attól tartanak, hogy a Johnson­­kormányzat egyoldalú ázsiai poli­tikája meggyengíti és veszélyez­teti a világ más térségeiben meg­levő tőkeérdekeltségeiket. A re­publikánus párt politikai bizott­ságának hivatalnokgárdája min­den bizonnyal az ő kezdeménye­zésükre dolgozta ki a nagy vi­hart kavart okmányt a vietnami háborúról. A republikánus hon­atyák ellentámadása viszont azt mutatja, hogy egyelőre a köztár­sasági párton belül az ázsiai cso­port az erősebb. E tekintetben hasonló a hely­zet a demokrata pártban. Az úgynevezett „ázsiaiak”, legalább­is egyelőre, visszavonulásra kész­tették a „liberálisokat”, akik Robert Kennedy New York-i sze­nátor köré tömörülnek. Bár a de­mokrata párt némely szenáto­rát is aggasztja a kormányzat vietnami eszkalációs politikája, ez az ellenzék még nem olyan erős a pártgépezetben, hogy akár hivatalnoki szinten is képes len­ne olyan „rebellis” dokumentum kidolgozására, mint amilyenre a republikánusok politikai bizott­ságában sor kerülhetett. Elvégre a Johnson-kormányzat vietnami eszkalációs politikája nagyon is megfelelő a fegyverkezési verseny fokozásában, és a hadimegrende­lések magas színvonalon való fenntartásában olyan elsőrendűen érdekelt fő monopoltőkés csopor­toknak, melyek a békés rende­zés lehetőségeitől is irtóznak, mert a jelenlegi hadi fellendülés és a csillagászati magasságú pro­fitok megszűnésétől tartanak. S ha ma az Egyesült Államokban a Robert Kennedy-féle „liberáli­sok” visszavonulásáról és 1972-re való átcsoportosításáról beszél­nek, azaz arról, hogy Kennedy nem 1968-ban, hanem 1972-ben pályázik majd arra, hogy bevo­nuljon elnökként a Fehér Ház­ba, az nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy az amerikai monopol­­tőke vezető csoportjai 1968-ban nem kívánnak változást, hanem a Johnson—Slumphrey-kettős győ­zelmére tesznek. De mind a re­publikánus pártban, mind a de­mokratáknál megtalálhatunk egy rendkívül élénk és harcias csoportosulást, csak éppen saját­ságos módon éppen ellenkező elő­jellel. A demokrata pártban ugyanis a legnagyobb dinamiz­must azok a szélsőséges elemek tanúsítják, akik a Johnson­­kormányzat vietnami eszkalációs politikáját túlságosan „puhának” és „lassúnak” tartják. Ezek a kö­rök i­s katonai szóvivőik, vagyis azok a tábornokok, akik „teljes szélességű ázsiai háborút” köve­telnek, és fel akarják gyorsítani az eszkalációt, a katonai győze­lem kivívására pedig „totális hadviselést” követelnek, Wallace volt alabamai kormányzó mögé tömörülnek. A fajgyűlölő Wallace, aki úgy játszotta ki az alabamai alkotmányt, hogy feleségét tette meg kormányzónak, most csata­sorba lépett, hogy 1968-ra biztosít­sa elnökjelöltségét. Főkorteseinek havonta nem kevesebb, mint tíz­ezer dollárt fizet. Elnökválasztá­si hadjáratának már országos igazgatója is van, aki nemrég ki­jelentette, hogy a volt alabamai kormányzó támogatói tízmillió dollárt adtak össze, hogy fedezzék választási kiadá­sait. Wallace és hívei joggal le­hetnek magabiztosak, hiszen a volt alabamai kormányzóra tesz a nyugati-középnyugati-déli tőke legagresszívebb része, amely 1964-ben oly bőkezűen pénzelte Goldwater republikánus elnöjelölt választási hadjáratát. Ahogy 1964-ben Goldwater segít­ségével akart ez a feltörekvő, ag­resszív tőkés csoportosulás felke­rülni a hatalom csúcsaira, úgy most látszólag Wallace-szal kísér­letezik. Politikai szakértők szerint Wallace, bár számíthat arra, hogy fajgyűlölő programjával elnyeri a déli és egyes északi fajgyűlölők szavazatát, s a vietnami háború megnyerésének totális programjá­val is maga mögé állíthat elva­kult amerikai nacionalistákat, ke­vés eséllyel pályázik a demokra­ta elnökjelöltségre Johnson elle­nében. Wallace korlátozott esé­lyeinek fokmérőjeként emlegetik északi utazását, amelyen nem­egyszer gyűlésein megzavarták. Washingtoni újságírókörökben sokkal valószínűbbnek tartják, hogy Wallace nagyfokú támoga­tásában a nyugati-középnyugati­­déli tőkés csoport zsarolási célo­kat követ: így akarja gyorsabb eszkalációra szorítani a Johnson­­kormányzatot ... Árkus István Országos tanácskozás a JKSZ átszervezéséről Kétnapos országos tanácskozás kezdődött Skopjéban a Macedón Szocialista Köztársaság fővárosá­ban a JKSZ átszervezésének idő­szerű kérdéseiről. Az értekezletein figyelmet kel­tett Mijako Todorovicsnak, a JKSZ végrehajtó bizottsága titká­rának felszólalása, aki kijelentet­te, a JKSZ átszervezése ma a párt fejlődésének központi kérdése. Hangsúlyozta, a JKSZ mai szerve­zeti felépítése sok tekintetben el­avult, és megváltoztatása nélkül a kommunisták nem kapcsolódhat­nak be aktívabban a társadalmi folyamatokba. Olyan szervezeti formákat kell találni — mondot­ta. —, amelyek lehetővé teszik, hogy a kommunisták közvetlenül befolyásolják a politika formálá­sát községi, köztársasági és állam­szövetségi szinton. Olyan demok­ratikus szervezeteket kell létre­hozni, amelyeknek minden egyes tagja végrehajtja a határozatokat, mert előzőleg tevékenyen részt vettek létrehozásukban is. (MTI) Pekingi provokáció NDK-diplomaták ellen Kedden az egyik pekingi utcán „vörösgá­rdista” csoport vette kö­rül Gerhard Kahlenbachot, a Né­met Demokratikus Köztársaság pekingi nagykövetségének másod­­titkárát és a nagykövetség egy másik munkatársát. A diplomatá­kat azzal vádolták, hogy „provo­kációt követtek el a forradalmi tömegekkel szemben”. A diploma­ták az utcában kiragasztott pla­kátokat és faliújságokat olvas­gatták. Az NDK nagykövetségének két munkatársát ezután a rendőrségre kísérték, és egy óra hosszat ott tartották. A vörösgárdisták köz­ben durva sértésekkel halmozták el őket. Később az NDK nagykövetségé­nek képviselőjét a kínai külügy­minisztériumba hívták, és tiltako­zást jelentettek be nála a nagykö­vetség munkatársainak magatar­tása miatt, akik — úgymond — „megsértették a forradalmi ren­det”. (CTK) KELL-E AZ ÚJ? Vajon törvényszerű-e, hogy üze­meinkben egy-egy új gépcsoport beállítása a legérdekelt­eb­b mű­szakiak és fizikai munkások el­lenére, ellenállásuktól kísérve történhet csak? Vannak, nem is kevesen, akik azt mondják, hogy ez elkerülhetetlen. Szerintük az új elleni tiltakozás törvénysze­rűen fakad az emberi természet­ből, különösen akkor, ha az nem jár feltétlenül a jövedelem gya­rapodásával. Az e nézetet vallók már eleve úgy kalkulálnak, hogy a korszerű technika bevezetése átmeneti termeléscsökkenéssel jár. A politikai munkát is hát­rányosan befolyásolja az ilyen nézet. Ha ugyanis az új géppel dolgozó munkások és értelmisé­giek feltétlenül ellenkezéssel fo­gadják a változást, az előkészítés során védekezni, mentegetőzni kell, az új technikát úgy kell fel­tüntetni, mint valami elkerülhe­tetlen rosszat. Az idegenkedés nem törvényszerű Erről azonban szó sincs, nincs ilyen törvényszerűség. Az ellen­kező, az olykor demagóg hangok talán mindenütt megszólalnak, ha az új gépek érkezésének híre eljut az üzembe. De ahol nem engedik lábra kapni a helytelen véleményeket, az elfogultságot, ott el tudják kerülni az új alkal­mazásával együtt járó szubjektív, az emberek felfogásából eredő ne­hézségeket. Érdekes tapasztalato­kat ad ebből a szempontból a Kő­bányai Textilművek szövödéje, ahol hat esztendőn belül most másodszor kerül sor új, korszerű automata szövőgépek beállítására. A gyárvezetésnek, a pártszer­vezetnek már van tapasztalata abból az időből, amikor — hat éve ennek — 1020 kínai szövő­gép érkezett az üzembe. Annak ellenére, hogy e gépek korszerű, szerencsés konstrukciók, annak idején a műszakiak, de a szövők és fűzők is nehezen szokták meg őket. A pártszervezet annak ide­jén nem volt eléggé felkészült az új bevezetésére, s elég sok gond­jába került, amíg — a jó gépek segítségével — sikerült elfogad­tatni a kollektívával az új gépe­ket. Most mindössze száz új, bel­ga gyártmányú, „Picanol” mintá­jú szövőgép beállítására került sor. A munkásokna­k csak mint­egy 20 százalékát érinti a válto­zás. Az új gép termelékenyebb, 4 színváltós, tehát több színű, min­tás áru gyártására is alkalmas. Egy szövő- és egy vetélőtöltő munkás 20 kínai gépet kezel. A Picanolnál egy szövőre 12 gép jut, míg egy töltő 50 gépet kezel. Hogy lehetőleg zökkenőmentes legyen az átmenet, már a kivá­lasztásnál elsősorban a fiatal, szakmailag jó, magas termetű szövőknek ajánlották fel az új, nagy gépen való munkát. Aki idegenkedett, nem erőltették, hi­szen ezúttal sok volt az önkéntes jelentkező is, akit érdekelt az új­szerű feladat. Az öt műszaki ve­zető, aki Belgiumban tanulmá­nyozta a Picanol gépek kezelé­sét, javítását, mintegy száz mű­szakinak, lakatosnak, szövőnek tanfolyamot vezetett már a gépek szerelése előtt, hogy megismer­tesse azokat velük. A műszaki és gazdasági vezetés olyan prémiu­mot állapított meg az új gépre, amely ebből a szempontból is el­fogadhatóvá tette az újat. Így azután a közelmúltban ered­ményesen indult meg a termelés a Picanol gépeken. A munkások elégedettek. Török Éva 18 esz­tendős szövő egy hónap alatt be­letanult az új gép kezelésébe; ke­resete a szakma átlagához képest jó, az új gépen még nem szállt 2000 forint alá. Ifj. Csorna Sán­dor sokszorosan kitüntetett mű­vezető is sikerrel ismerkedik a Picanol-gép bonyodalmaival, ha megfelelő pótalkatrész-utánpót­lást küldött volna a belga szállí­tó, csökkenne a gépállás is. A Pi­­ranolon dolgozó kollektíva már szocialista címért küzdő brigád alakítására gondol, annyira bele­jött a munkába. A gépen készült, nagyrészt műszálas anyag olyan szép, amilyen magyar gyárból még kevés került ki. Hogy ez ilyen rövid idő alatt következett be, abban jelentős része van a pártszervezet, a kommunista mű­szaki vezető gondos előkészítő tevékenységének. Ez a példa is mutatja, hogy az ellenállás az új technikával szem­ben korántsem törvényszerű do­log. De korántsem lehet azt állí­tani, hogy az említett szövődéi példa jellegzetes már minden üzemünkben. Való igaz, hogy aki tíz—húsz éven át hozzászokott egy munkamenethez, megismerte egy szerkezet minden csínját-bín­­ját, nem szívesen mond búcsút annak. A negyven—ötven éves ember már nem szívesen tanul az esetek túlnyomó részében. Úgy érzi, ismét inaséveit töltetik ve­le, amikor az új gép beállítására érkezett magyar vagy külföldi szerelők tanítják az indításra, megmutatják, melyik alkatrész mire való. Az is igaz, hogy egyik­másik új gépben merőben más a termelői folyamat, mint a régin. Másra kell figyelni, más érzék­szerveket és ideggócokat vesz igénybe a modern szerkezet. A hosszú időn át beidegzett moz­dulatokra, a sokszor látott raj­zok olvasására nincs többé szük­ség. Helyette más jön. Persze új normákkal. Így azután sokszor előfordul, hogy a begyakorlás idejére csökken a munkás kere­sete, „ugrik” a műszakiak pré­miuma. De még ahol ez nem is következik be, a konzervatív szemléletű emberek hangja fel­erősödik az új gépek beállításá­nál: „Várjunk vele néhány hóna­pig, hátha akkor már mást gyár­tunk”, „Nincs hely neki a mű­helyben”, ,A mi embereink fel­készültsége nem elég ehhez, csak kárt okozunk vele”, és hasonlók. Ez a szemlélet komoly gátja a fejlődésnek. Ha ilyen a helyzet, a kommunisták fontos feladata, hogy fellépjenek az új védelmé­ben, a visszahúzó erők meggyő­zésével, elszigetelésével, az új gép előnyeinek megismertetésével, az új­­technika zökkenőmentes alkal­mazásának biztosításával tudnak eredményt elérni. Politika­i munkára is szükség van A pártalapszervezet több veze­tőségi ülésen számoltatta be a gazdasági-műszaki vezetőket az előbb felsorolt intézkedéseik vég­rehajtásáról, sőt egy taggyűlést is szentelt a Picanol gépek beál­lításával kapcsolatos problémák­nak. Itt pártmegbízatást adtak egy sor műszaki, szervezési, ne­velési munka elvégzésére az ér­dekelt kommunistáknak. Szabó Tibor elvtárs, a párttitkár ezt kö­vetően rendszeresen, szinte na­ponta ellenőrizte a megbízatások végrehajtását, a dolgozók kíván­ságainak (jobb világítás, fapadló építése stb.) figyelembevételét A kommunisták példamutatása A Láng Gépgyárba néhány év­vel ezelőtt korszerű hegesztőgé­pek érkeztek. A hegesztők jelen­tős részében ellenérzéseket kel­tett az új technika. A szokásos fenntartások mellett még szak­mai öntudatukat is sértette a vál­tozás. Úgy érezték, hogy munká­juk ezáltal túlontúl leegyszerűsö­dik, megszűnik kvalifikált szak­munkás mivoltuk. Végül a párt­bizalmi, pártmegbízatásként, el­kezdte az új készülékkel a mun­kát Példáját más kommunisták is követték. Termelékenységük többszöröse volt a többiekének, keresetük sem csökkent Mégis hosszú hónap­okig tartott, míg a konzervatívok hangja elcsendese­dett, és a többség elfogadta a he­gesztés e korszerű módját Ebből is látszik, hogy a régi gépieknek modernekkel való fel­cserélése milyen jelentős politikai feladatot is jelent. Természetesen elsősorban műszaki, szervező te­vékenységet igényel. De ha ezt a pártszervezet gondos politikai előkészítéssel, jó agitációval egé­szíti ki, megsokszorozódik a mű­szaki-gazdasági vezetők munká­jának hatékonysága. M. Gy. 3

Next