Népszabadság, 1968. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-20 / 16. szám

1968. január 20, sz­ombat VECSÉSI SÁNDOR RAJZA. Demokratikus légkört a kultúrában A Rudi- Právo a művészi alkotómunkáról A Hudé Právo A párt és a mű­vészet címmel cikket közölt, amely a CSKP KB januári plé­numának a művészeti és alkotó­munkát érintő vonatkozásaival foglalkozik. Az új művelődés- és tájékozta­tásügyi minisztérium feladatairól szólva a cikk hangsúlyozza, hogy sok függ attól, hogyan fogja ez kidolgozni és érvényesíteni a munkában a XIII. kon­gresszus határozatait, hogy azok a min­dennapos nyugodt munka alapjá­vá váljanak és kizárják a múlt tévedéseit. A demokratikus lég­körnek át kell hatnia a kultúrát és a művészetet is. A jelenlegi helyzet kritikus megítélésénél láthatók annak kö­vetkezményei, hogy a kulturális politika gyakorlati megvalósítá­sa közben hibákra, indokolatlan adminisztratív beavatkozásokra is sor került. Helyteleníti a cikk az olyan véleményeket, amelyek már ele­ve pesszimizmussal vádolják azo­kat az alkotó művészeket, a­kik az élet fonákságait is ábrázolják. Az ilyen műveket még ak­kor sem szabad szubjektivista és autori­­tatív módon károsnak nyilvání­tani, ha alkotóik tévednek. Nem lehet az ilyen jelenségeket álta­lánosítani és saját véleményét senki sem kiálthatja ki a nép hangjává. Bár egyik-másik mű­vészi megnyilvánulás nagyon vi­tatható lehet és teljesen ellenté­tes nézeteket válthat ki, az egy­oldalú általánosítás a művészet­nek objektíve azt a részét sújt­hatja, amely a legjobban előse­gíthetné a társadalmi haladást. A konzervatív dogmatizmus és a határtalan liberalizmus veszé­lyezteti a szocialista ország mű­vészetét és kultúráját. Ez ellen a legjobb fegyver az igazi szocia­lista demokrácia, amely feltéte­lezi — elsősorban a kommunisták — közös felelősségét. Türelme­sebbnek kell lenni a művészek nézeteivel szemben, több szabad teret kell nekik biztosítani, de ez megköveteli, hogy olyan kultú­rára és művészetre törekedjenek, amely a szocializmus haladó jel­legét fejezi ki. Szükséges, hogy a művészek maguk is szembehe­lyezkedjenek az általuk helyte­lennek tartott megnyilvánulások­kal. A múltban sokan idegenked­tek az ilyen nyíltságtól, mivel nem kívántak szolidaritást vál­lalni a helytelen megnyilvánulá­sok bírálatának nem mindig meg­gondolt formáival, módszereivel. A központi bizottság januári plénuma megalapozza a kulturá­lis fronton is a viszonyok norma­lizálásának feltételeit — írja a Rudé Právo. — Ez termesztésen nem szünteti meg az ellentmon­dásokat és konfliktusokat, ame­lyek továbbra is a haladásra irá­nyuló közös igyekezet törvénysze­rű velejárói lesznek. Ennek az­zal kell járnia, hogy nyílt viták­kal és kölcsönös bizalommal al­kotó és termékeny légkör alakul­jon ki, amely feltétlenül szüksé­ges talaja a további sikereknek és a szocialista közösség javát szolgáló alkotó tetteknek. (MTI) fejünket, milyen módszerekkel füstöljük ki őket az ágyukból. Sőt a feldúlt cikkíró e barbár jogszabály módosítását követeli. Mint mondja: drákói rendszabá­lyokat, melyek alapján „. .. a ha­tóságoknak joguk legyen arra, hogy lakáskeresésre kötelezzék az ágybérlőt...” Mint tudjuk, ha va­lakit lakáskeresésre köteleznek, az talál is magának lakást. Ezzel a módszerrel különben is az egész lakáskérdést meg lehetne oldani. Akinek nincs lakása, szabálysér­tést követ el, ha nem keres ma­gának egyet. Persze, nem minden­ki olyan leleményes, mint az ágy­­rajárók. A cikkíró jól ismeri a jogelle­nes cselekmények elszaporodásá­nak gátat vető módszereket is. „Ki kellene dolgozni bizonyos prevenciót is” — írja. Azaz meg kellene akadályozni, hogy egyál­talán ágyra lehessen járni. Saj­nos nem mondja meg hogyan. Talán kevesebb ágyat kellene gyártani. Bár félő, hogy ez eset­ben e ravasz ügyeskedők­ ketten fekszenek bele egy ágyba. Minden­esetre azt tanácsolja, hogy az ágybérletet tulajdonosi engedély­hez kössék. Itt is homályban ma­rad, miféle tulajdonosra gondol. A lakástulajdonosra? Akármeny­­nyire is minden hájjal megken­tek az ágyrajárók, alig hihető, hogy a lakás tulajdonosának en­gedélye nélkül, titokban feksze­nek vele egy szobában. Háztulaj­donosok pedig nemigen vannak. Illetőleg kisebb ingatlanok eseté­ben elég bőven akadnak. Az ő vé­tójukért szállna síkra az újságíró, hogy megtilthassák a házukban lakó, öregségi nyugdíjat élvező ravasz matrónáknak, hogy kör­mönfont ágyrajárókat helyezze­nek el maguk körül a szobában? S majd elhalálozván — a barbár jogszabályok segítségével — ne­kik játsszák át lakását —, amelyet máskülönben a háztulajdonos jó áron eladhatna. Na nem is eny­­nyire ügyes, de több pénzzel ren­delkező jelentkezőnek. Mindez, őszintén szólva, eszem­be sem jutott volna, ha még tavaly tavasszal nem olvasom kedvelt, nagy példányszámú na­pilapunkban egyik kollégám ugyanilyen prófétai hevületű cik­két. Ő nem az ágyrajárókat os­torozta, hanem azokat a megátal­kodott lakókat, akik vonakodnak a háztulajdonos vagy a „lakottan megvett” — tehát lakóival együtt áruba bocsátott öröklakásból — az új tulajdonos által kijelölt la­kásba költözni. Még a bíróságo­kat is megrótta — ami nálunk elég szokatlan dolog —, hogy az áttelepülésre felszólított lakó ér­dekében mindenféle nevetséges szempontot figyelembe vesznek. Például olyan hobbykat is, hogy szeretnek a gyerekeikkel zöld­övezetben lakni, — ahol már tíz— húsz éve laknak. Szeretik, ha a gyereküknek nem kell iskolát változtatni. S egyáltalán nem sze­retik, ha otthonukat — ez amo­lyan civilizációs betegség — cse­rélgetni kell. Még akkor sem, ha ez, a náluk több pénzzel rendel­kező szerencsésebb embereknek érdekükben áll. ... Akkor is meg­néztem a naptárt, most is meg­néztem. Akkor 1967-et mutatott, most 1968-at. Több figyelmet a naptárkészítésnél! I VFP SZABADSAG KOVÁCS ANDRáS: „Kormánypártiság” ELŐSZÓ A FALAK CÍMŰ FILMHEZ Új FILMEM, a Falak fősze­replői kortársak, saját nemzedé­kem. Eddig a legfiatalabbak pri­vilégiumának látszott, hogy film­ben személyes élményeiket is idézzék (szemben az irodalommal, ahol inkább az idősebbek írnak visszaemlékezéseket), a legutóbbi évtizedben azonban ebben a sze­mélytelen műfajban is tért nyert a személyes hang. Ahhoz a korosztályhoz tarto­zom, amely a felszabadulás után indult, amely még egészen fia­talon, még az egyetemi padokban aktívan beleavatkozott a társa­dalmi harcokba, néha a szó szo­ros értelmében verekedett a ki­alakuló forradalmi átalakulás to­vábbviteléért. Ezek után a tevé­keny évek után sok válságos pe­riódust is át kellett élnünk, és ezek a válságok jobban érintet­tek, mint a nálunk fiatalabb vagy öregebb nemzedéket. 1956 után szívesen nevezték „elveszett nem­zedéknek” ezt a korosztályt, amely sohasem gyógyulhat ki ezekből a megrázkódtatásokból. Hogy valóban elveszett-e ez a nemzedék, ezt próbálja kutatni a Falak, de nem ennek a nemze­déknek a történetét, hanem a mai szituációját vizsgálja. Ez a korosztály adja ma a ve­zető beosztásúak jó részét, vállal­nia kell tehát a cselekvés fele­lősségét, akár akarja, akár nem, sőt a szituációért sem tehet szem­rehányást másoknak, hiszen részt vett a kialakításában. Nem mond­hatja, hogy „majd meglátjuk”, mint a még pályájuk elején levő fiatalok, akik még nem ismerik a valódi társadalmi aktivitást. De azt sem mondhatja, amit az idő­sebbek, hogy „most már mind­egy, majd a fiatalok”, hiszen sem kora, sem szociális helyzete nem teszi lehetővé a visszavonulást. Ez a korosztály naponta döntések elé kerül és döntenie kell. Ez a sajá­tos helyzet sajátos morális prob­lémákat vet fel.­­Csak zárójel­ben: amikor nemzedékről beszé­lek, nem gondolok valamennyi 40 év körüli kortársamra; nem egy korosztály, hanem egy magatar­tás körvonalait próbálom kutat­ni, amely érvényes a nálunk fia­talabbakra éppen úgy, mint a ná­lunk idősebbekre, de nem érvé­nyes azokra a kortársaimra, akik csak vegetálnak, a körülmények­hez alkalmazkodva éldegélnek, esetleg a mindig mindennel őszin­tén egyetértés kényelmét válasz­tották. Ezek egészen más problé­mák, szintén nagyon érdekesek, de kívül esnek filmem témáján. Én azokkal foglalkozom, akik benne vannak a dolgokban, akik vállal­ják a cselekvés kockázatát.­ MIT JELENT FORRADAL­MAKNAK LENNI egy olyan rendszerben, ahol a forradalmi előre vannak hatalmon, ez az, ami foglalkoztat. Elméletileg a kérdés egyszerű, támogatni a forradalmi rendszert, megvédeni, ha veszély­ben van, ugyanakkor bírálni a hi­báit, származzanak azok a meg­valósítás gyengéiből vagy kon­cepcionális tévedésekből. Egy­szerre lenni tehát „kormánypárti­nak” és „ellenzékinek”. Ez látszó­lag közhely, nem szorul különö­sebb magyarázatra, mégis sokan félreértik. Gyakran találkozom kapitalista országokban újság­írókkal vagy kollégákkal, akik csak azokban a kategóriákban tudnak gondolkozni, hogy valaki vagy a rendszer mellett van, vagy ellenzéki, ottani fogalmazással vagy „konformista”, vagy „non­konformista”. Nem meglepő ez a szemlélet, hiszen ők azt szokták meg, hogy aki náluk elégedett, az a kormánypártra szavaz, aki nem, az az ellenzéki pártok vala­melyikére. Furcsa módon sokan itthon is ugyanígy közelítik meg a kérdést, ahol pedig egyetlen párt van, amely valamennyi dol­gozó osztály és réteg érdekeit kí­vánja szolgálni, és amely egyszer­re próbálja betölteni a kormány­zó és az ellenzéki párt szerepét. Ennek a pártnak a tagjai vagy hívei ebből következőleg nem le­hetnek a párt céljainak hasznos szolgálói, ha­nem ellenzékiek is egyben. Ennek ellenére gyakran talál­kozunk nálunk is ugyanazokkal a leegyszerűsített sémákkal, ame­lyek mereven különválasztják a rendszer vállalását a rendszer bí­rálatától. Ha valaki igent mond valamire, ott nyomban konfor­mizmust szimatolnak, a konstruk­tív ellenzékiséget pedig a „non­­konformizmus” glóriájával fonják körül. És fordítva, mások minden kritikát ellenséges hangnak bé­lyegeznek, a fejbólintást pedig pártszerűségnek, megbízhatóság­nak fogják fel. Számítok arra, hogy a Falak bele fog ütközni a leegyszerűsítés különféle előjelű formáiba. Ezt vetítik előre azok a félreértések, amelyekkel már ta­lálkoztam. EGYIK INTERJÚ idézte a film­ből a következő­ mondatot: „Sok­kal tisztességesebb dolog az elér­hető maximum érdekében komp­romisszumot kötni, mint nem csi­nálni semmit, de azt tiszta lelki­ismerettel.” Volt, aki ebből a mondatból arra következtetett: „Olyan film készül, amely szerint néha meg kell alkudni.” Más már vaskosabban fogalmazott egy vi­tán — még a Hideg napokról volt szó — „meddig mehetünk el a kompromisszumban, nehogy úgy járjunk, mint a Hideg napok négy főszereplője, akik végül ma­guk is bűnösökké váltak”. Mint látható, sokan a kompro­misszumot azonosítják a gyáva­sággal, alkalmazkodással, megal­kuvással. Mi lehet az oka ennek a fogalomzavarnak? Az okokat valószínűleg abban kell keres­nünk, hogy a mi társadalmunk életéből történelmi körülmények folytán hiányzik a valódi, okos, ésszerű kompromisszumok ta­pasztalata. Feudális viszonyok kö­zött, ahol egyoldalú függés van, nem jöhet létre a nép számára kompromisszum, tehát, hogy az Értelmező Szótárt idézzem: „köl­csönös engedményeken alapuló megegyezés”. Lehetnek engedmé­nyek felülről, lehet alkalmazko­dás, behódolás, vagy ügyeskedés alulról, de a kölcsönös engedmé­nyekhez a felek egyenlő helyze­tére van szükség, ahol mindkét félnek van mozgási lehetősége, ahol a belátás, nem pedig a kény­szer dönt. És kell a kompromisz­­szumhoz nyilvánosság is, ahol a felsorakozott erőket mindenki számba veheti és maga is megítél­heti, hogy kompromisszum jött-e létre, vagy pedig az elvek feladá­sa, megalkuvás Végül kellenek világosan megfogalmazott célok, amelyek elérése érdekében komp­romisszumot kötünk, és amelyek az elvi alapját adják az enged­ménynek. Ha ilyenek nincsenek, csak lavírozásról van szó. NINCSENEK TEHÁT TAPASZ­TALATAINK arra, hogy az igaz­ság megközelítésének több egyen­értékű útja lehet. Mi csak végle­teket ismerünk, csak hősöket vagy árulókat, vagy mindent, vagy semmit, függetlenül a körülmé­nyektől, a valóságos erőviszo­nyoktól. Figyeljük meg, milyen kifejezésekkel vannak tele még ma is az újságjaink: nálunk min­den út „nyílegyenes”, embereink „sziklaszilárdak”, „tántoríthatat­lanok” és így tovább — holott tudjuk, tapasztaltuk, hogy a ba­rátságok megbonthatóak, hogy a célhoz vezető út a legtöbbször ka­nyarokkal, kitérőkkel van tele, hogy az embereket elfogja néha a kétség, még a legnagyobbakat is stb. Mit fejez ki ez a fogalmazás? A realizmus hiányát, a félelmet attól, hogy a dolgokat úgy lás­suk, amilyenek, kevés készséget az erők számbavételére. Nálunk inkább a frázisos hősködéssel pá­rosult elvtelen megalkuvásnak vannak hagyományai. Gondol­junk csak arra, hogy mennyit szavalták a Talpra magyart és mennyit lobogtatták a negyven­nyolcas zászlót, akik egyúttal ki­szolgálói voltak a negyvennyolcat vérbe fojtó Ferencz „Jóskának”, vagy hogy a legnemzetibb handa­­bandázást — és nem hatás nél­kül! — az a Horthy folytatta, aki idegen szuronyok segítségével ke­rült hatalomra az ország területét fegyverrel védő vörösök e­llen. Ez a „vagy minden vagy sem­mi” szemlélet látszólag hallatla­nul radikális, bátor, nonkonfor­mista, ma is divatos, holott nem egyéb, mint fügefalevél a valódi kockázatvállalás hiányán, pótszer valami helyett, amit a cselekvés jelentene. SOKAK ELŐTT a végletes fo­galmazások elfeledtetik, hogy mi az ésszerűen korlátozott szabad­ság hívei vagyunk, tehát éppen úgy irreálisnak tartjuk az „abszo­lút” szabadság követelésé­, mint azokat a nem kevésbé naiv állí­tásokat, hogy nálunk abszolút szabadság van. Tisztáznunk kelle­ne ezeket az ésszerű korlátokat, nem kellene szemérmesen hall­gatnunk róluk éppen, azért, hogy határozottabban biztosítsuk a lehetséges szabadságot. Ez a tisztázatlanság az oka annak, hogy vannak, akik meglepőd­tek azon, hogy a Falak arról is mer beszélni, hogy vannak fa­lak. Nincs ebben semmi felfede­zés, sem leleplezés, hiszen a marxizmus ábécéjéhez tartozik, hogy egy rendszert nem az hatá­roz meg, mily­en rendszert szeret­nénk, hanem az, hogy az objektív termelési, társadalmi feltételek milyent tesznek lehetővé. Ez ép­pen ránk ne vonatkozna? Az aztán újra más kérdés, hogy ezek a falak, amelyek körülvesz­nek bennünket, néha távolabb vannak, mint gondoljuk, de néha közelebb, mint lehetnének. A Falakban végső soron arról van szó, hogy a gazdaság új mecha­nizmusa mellett szükség van az emberi kapcsolatok új mechaniz­musára is. Mindaz, amiről eddig szó volt, nemcsak a hátterét, de némileg az anyagát is adja a filmnek. Eb­ből is látható, hogy műfaját te­kintve a megszokottól eltérő film, „filmesszé”, amely külföldön kezd már polgárjogot nyerni a mozik­ban is. ELGONDOLKOZTATÓ, hogy ez a legpolitikusabb műfaj nem ná­lunk alakult ki és terjedt el, ha­nem egyik-másik nyugati ország­ban — és az is, hogy ennek egy­ rokonirányzata, a rögtönzött film (cinema veritének neveztük eleinte), hogyan tűnt el a magyar filmgyártásból egy rövid, de nagy visszhangot kiváltó virágzás után. Vannak, akik ennek okát a divat hullámzásában, vagy az ízlés ala­kulásában keresik elsősorban. Pe­dig a jelenség mögött más is van. Veszélyes műfajokról van szó, egy ilyen film szerzője nemcsak a siker vagy bukás, hanem a tár­sadalmi folyamatokba való be­avatkozás kockázatát is vállalja. Ha nem akarja vállalni, vagy nem hagyják, hogy akarja, nincs ilyen műfaj. A mi körülményeink között, ahol még sok gátlás be­idegzését hordjuk magunkban, ezeknek a politikus műfajoknak nem megtörésre, hanem különös ösztönzésre van szükségük. Nem szándékozom a teljes fe­lelősséget azokra hárítani, akik rendelik a filmeket, erre is érvé­nyesnek tartom annak a régi kí­nai játéknak a tanulságát, ame­lyet a fimben idézek, hogy tudni­illik a falaktól való félelmünkben még azt a teret sem használjuk ki gyakran, amely adva van. (Egy némajátékról van szó, amely­ben két szereplő vív egy jól megvilá­gított szobában, de az a feltétele­zés, hogy sötét van, ők­ óvatosan mozognak, és a nézőnek módja van elgondolkoznia azon, hogy milyen ügyes lenne a két vívó, ha kihasználja a teljes teret, amely a rendelkezésre áll.­ Azt hiszem, ezeknek a politikus műfajoknak a területén még sok kihasználatlan lehetőségünk van, arról nem is szólva, hogy ezeket a lehetőségeket egy-egy film még tovább is növelheti, hiszen a tár­sadalom életében a falak nem merevek, hanem mozdíthatóak, és bizonyos határok között rajtunk is áll, hol vannak. 9

Next