Népszabadság, 1968. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-20 / 16. szám
1968. január 20, szombat VECSÉSI SÁNDOR RAJZA. Demokratikus légkört a kultúrában A Rudi- Právo a művészi alkotómunkáról A Hudé Právo A párt és a művészet címmel cikket közölt, amely a CSKP KB januári plénumának a művészeti és alkotómunkát érintő vonatkozásaival foglalkozik. Az új művelődés- és tájékoztatásügyi minisztérium feladatairól szólva a cikk hangsúlyozza, hogy sok függ attól, hogyan fogja ez kidolgozni és érvényesíteni a munkában a XIII. kongresszus határozatait, hogy azok a mindennapos nyugodt munka alapjává váljanak és kizárják a múlt tévedéseit. A demokratikus légkörnek át kell hatnia a kultúrát és a művészetet is. A jelenlegi helyzet kritikus megítélésénél láthatók annak következményei, hogy a kulturális politika gyakorlati megvalósítása közben hibákra, indokolatlan adminisztratív beavatkozásokra is sor került. Helyteleníti a cikk az olyan véleményeket, amelyek már eleve pesszimizmussal vádolják azokat az alkotó művészeket, akik az élet fonákságait is ábrázolják. Az ilyen műveket még akkor sem szabad szubjektivista és autoritatív módon károsnak nyilvánítani, ha alkotóik tévednek. Nem lehet az ilyen jelenségeket általánosítani és saját véleményét senki sem kiálthatja ki a nép hangjává. Bár egyik-másik művészi megnyilvánulás nagyon vitatható lehet és teljesen ellentétes nézeteket válthat ki, az egyoldalú általánosítás a művészetnek objektíve azt a részét sújthatja, amely a legjobban elősegíthetné a társadalmi haladást. A konzervatív dogmatizmus és a határtalan liberalizmus veszélyezteti a szocialista ország művészetét és kultúráját. Ez ellen a legjobb fegyver az igazi szocialista demokrácia, amely feltételezi — elsősorban a kommunisták — közös felelősségét. Türelmesebbnek kell lenni a művészek nézeteivel szemben, több szabad teret kell nekik biztosítani, de ez megköveteli, hogy olyan kultúrára és művészetre törekedjenek, amely a szocializmus haladó jellegét fejezi ki. Szükséges, hogy a művészek maguk is szembehelyezkedjenek az általuk helytelennek tartott megnyilvánulásokkal. A múltban sokan idegenkedtek az ilyen nyíltságtól, mivel nem kívántak szolidaritást vállalni a helytelen megnyilvánulások bírálatának nem mindig meggondolt formáival, módszereivel. A központi bizottság januári plénuma megalapozza a kulturális fronton is a viszonyok normalizálásának feltételeit — írja a Rudé Právo. — Ez termesztésen nem szünteti meg az ellentmondásokat és konfliktusokat, amelyek továbbra is a haladásra irányuló közös igyekezet törvényszerű velejárói lesznek. Ennek azzal kell járnia, hogy nyílt vitákkal és kölcsönös bizalommal alkotó és termékeny légkör alakuljon ki, amely feltétlenül szükséges talaja a további sikereknek és a szocialista közösség javát szolgáló alkotó tetteknek. (MTI) fejünket, milyen módszerekkel füstöljük ki őket az ágyukból. Sőt a feldúlt cikkíró e barbár jogszabály módosítását követeli. Mint mondja: drákói rendszabályokat, melyek alapján „. .. a hatóságoknak joguk legyen arra, hogy lakáskeresésre kötelezzék az ágybérlőt...” Mint tudjuk, ha valakit lakáskeresésre köteleznek, az talál is magának lakást. Ezzel a módszerrel különben is az egész lakáskérdést meg lehetne oldani. Akinek nincs lakása, szabálysértést követ el, ha nem keres magának egyet. Persze, nem mindenki olyan leleményes, mint az ágyrajárók. A cikkíró jól ismeri a jogellenes cselekmények elszaporodásának gátat vető módszereket is. „Ki kellene dolgozni bizonyos prevenciót is” — írja. Azaz meg kellene akadályozni, hogy egyáltalán ágyra lehessen járni. Sajnos nem mondja meg hogyan. Talán kevesebb ágyat kellene gyártani. Bár félő, hogy ez esetben e ravasz ügyeskedők ketten fekszenek bele egy ágyba. Mindenesetre azt tanácsolja, hogy az ágybérletet tulajdonosi engedélyhez kössék. Itt is homályban marad, miféle tulajdonosra gondol. A lakástulajdonosra? Akármenynyire is minden hájjal megkentek az ágyrajárók, alig hihető, hogy a lakás tulajdonosának engedélye nélkül, titokban fekszenek vele egy szobában. Háztulajdonosok pedig nemigen vannak. Illetőleg kisebb ingatlanok esetében elég bőven akadnak. Az ő vétójukért szállna síkra az újságíró, hogy megtilthassák a házukban lakó, öregségi nyugdíjat élvező ravasz matrónáknak, hogy körmönfont ágyrajárókat helyezzenek el maguk körül a szobában? S majd elhalálozván — a barbár jogszabályok segítségével — nekik játsszák át lakását —, amelyet máskülönben a háztulajdonos jó áron eladhatna. Na nem is enynyire ügyes, de több pénzzel rendelkező jelentkezőnek. Mindez, őszintén szólva, eszembe sem jutott volna, ha még tavaly tavasszal nem olvasom kedvelt, nagy példányszámú napilapunkban egyik kollégám ugyanilyen prófétai hevületű cikkét. Ő nem az ágyrajárókat ostorozta, hanem azokat a megátalkodott lakókat, akik vonakodnak a háztulajdonos vagy a „lakottan megvett” — tehát lakóival együtt áruba bocsátott öröklakásból — az új tulajdonos által kijelölt lakásba költözni. Még a bíróságokat is megrótta — ami nálunk elég szokatlan dolog —, hogy az áttelepülésre felszólított lakó érdekében mindenféle nevetséges szempontot figyelembe vesznek. Például olyan hobbykat is, hogy szeretnek a gyerekeikkel zöldövezetben lakni, — ahol már tíz— húsz éve laknak. Szeretik, ha a gyereküknek nem kell iskolát változtatni. S egyáltalán nem szeretik, ha otthonukat — ez amolyan civilizációs betegség — cserélgetni kell. Még akkor sem, ha ez, a náluk több pénzzel rendelkező szerencsésebb embereknek érdekükben áll. ... Akkor is megnéztem a naptárt, most is megnéztem. Akkor 1967-et mutatott, most 1968-at. Több figyelmet a naptárkészítésnél! I VFP SZABADSAG KOVÁCS ANDRáS: „Kormánypártiság” ELŐSZÓ A FALAK CÍMŰ FILMHEZ Új FILMEM, a Falak főszereplői kortársak, saját nemzedékem. Eddig a legfiatalabbak privilégiumának látszott, hogy filmben személyes élményeiket is idézzék (szemben az irodalommal, ahol inkább az idősebbek írnak visszaemlékezéseket), a legutóbbi évtizedben azonban ebben a személytelen műfajban is tért nyert a személyes hang. Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amely a felszabadulás után indult, amely még egészen fiatalon, még az egyetemi padokban aktívan beleavatkozott a társadalmi harcokba, néha a szó szoros értelmében verekedett a kialakuló forradalmi átalakulás továbbviteléért. Ezek után a tevékeny évek után sok válságos periódust is át kellett élnünk, és ezek a válságok jobban érintettek, mint a nálunk fiatalabb vagy öregebb nemzedéket. 1956 után szívesen nevezték „elveszett nemzedéknek” ezt a korosztályt, amely sohasem gyógyulhat ki ezekből a megrázkódtatásokból. Hogy valóban elveszett-e ez a nemzedék, ezt próbálja kutatni a Falak, de nem ennek a nemzedéknek a történetét, hanem a mai szituációját vizsgálja. Ez a korosztály adja ma a vezető beosztásúak jó részét, vállalnia kell tehát a cselekvés felelősségét, akár akarja, akár nem, sőt a szituációért sem tehet szemrehányást másoknak, hiszen részt vett a kialakításában. Nem mondhatja, hogy „majd meglátjuk”, mint a még pályájuk elején levő fiatalok, akik még nem ismerik a valódi társadalmi aktivitást. De azt sem mondhatja, amit az idősebbek, hogy „most már mindegy, majd a fiatalok”, hiszen sem kora, sem szociális helyzete nem teszi lehetővé a visszavonulást. Ez a korosztály naponta döntések elé kerül és döntenie kell. Ez a sajátos helyzet sajátos morális problémákat vet fel.Csak zárójelben: amikor nemzedékről beszélek, nem gondolok valamennyi 40 év körüli kortársamra; nem egy korosztály, hanem egy magatartás körvonalait próbálom kutatni, amely érvényes a nálunk fiatalabbakra éppen úgy, mint a nálunk idősebbekre, de nem érvényes azokra a kortársaimra, akik csak vegetálnak, a körülményekhez alkalmazkodva éldegélnek, esetleg a mindig mindennel őszintén egyetértés kényelmét választották. Ezek egészen más problémák, szintén nagyon érdekesek, de kívül esnek filmem témáján. Én azokkal foglalkozom, akik benne vannak a dolgokban, akik vállalják a cselekvés kockázatát. MIT JELENT FORRADALMAKNAK LENNI egy olyan rendszerben, ahol a forradalmi előre vannak hatalmon, ez az, ami foglalkoztat. Elméletileg a kérdés egyszerű, támogatni a forradalmi rendszert, megvédeni, ha veszélyben van, ugyanakkor bírálni a hibáit, származzanak azok a megvalósítás gyengéiből vagy koncepcionális tévedésekből. Egyszerre lenni tehát „kormánypártinak” és „ellenzékinek”. Ez látszólag közhely, nem szorul különösebb magyarázatra, mégis sokan félreértik. Gyakran találkozom kapitalista országokban újságírókkal vagy kollégákkal, akik csak azokban a kategóriákban tudnak gondolkozni, hogy valaki vagy a rendszer mellett van, vagy ellenzéki, ottani fogalmazással vagy „konformista”, vagy „nonkonformista”. Nem meglepő ez a szemlélet, hiszen ők azt szokták meg, hogy aki náluk elégedett, az a kormánypártra szavaz, aki nem, az az ellenzéki pártok valamelyikére. Furcsa módon sokan itthon is ugyanígy közelítik meg a kérdést, ahol pedig egyetlen párt van, amely valamennyi dolgozó osztály és réteg érdekeit kívánja szolgálni, és amely egyszerre próbálja betölteni a kormányzó és az ellenzéki párt szerepét. Ennek a pártnak a tagjai vagy hívei ebből következőleg nem lehetnek a párt céljainak hasznos szolgálói, hanem ellenzékiek is egyben. Ennek ellenére gyakran találkozunk nálunk is ugyanazokkal a leegyszerűsített sémákkal, amelyek mereven különválasztják a rendszer vállalását a rendszer bírálatától. Ha valaki igent mond valamire, ott nyomban konformizmust szimatolnak, a konstruktív ellenzékiséget pedig a „nonkonformizmus” glóriájával fonják körül. És fordítva, mások minden kritikát ellenséges hangnak bélyegeznek, a fejbólintást pedig pártszerűségnek, megbízhatóságnak fogják fel. Számítok arra, hogy a Falak bele fog ütközni a leegyszerűsítés különféle előjelű formáiba. Ezt vetítik előre azok a félreértések, amelyekkel már találkoztam. EGYIK INTERJÚ idézte a filmből a következő mondatot: „Sokkal tisztességesebb dolog az elérhető maximum érdekében kompromisszumot kötni, mint nem csinálni semmit, de azt tiszta lelkiismerettel.” Volt, aki ebből a mondatból arra következtetett: „Olyan film készül, amely szerint néha meg kell alkudni.” Más már vaskosabban fogalmazott egy vitán — még a Hideg napokról volt szó — „meddig mehetünk el a kompromisszumban, nehogy úgy járjunk, mint a Hideg napok négy főszereplője, akik végül maguk is bűnösökké váltak”. Mint látható, sokan a kompromisszumot azonosítják a gyávasággal, alkalmazkodással, megalkuvással. Mi lehet az oka ennek a fogalomzavarnak? Az okokat valószínűleg abban kell keresnünk, hogy a mi társadalmunk életéből történelmi körülmények folytán hiányzik a valódi, okos, ésszerű kompromisszumok tapasztalata. Feudális viszonyok között, ahol egyoldalú függés van, nem jöhet létre a nép számára kompromisszum, tehát, hogy az Értelmező Szótárt idézzem: „kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés”. Lehetnek engedmények felülről, lehet alkalmazkodás, behódolás, vagy ügyeskedés alulról, de a kölcsönös engedményekhez a felek egyenlő helyzetére van szükség, ahol mindkét félnek van mozgási lehetősége, ahol a belátás, nem pedig a kényszer dönt. És kell a kompromiszszumhoz nyilvánosság is, ahol a felsorakozott erőket mindenki számba veheti és maga is megítélheti, hogy kompromisszum jött-e létre, vagy pedig az elvek feladása, megalkuvás Végül kellenek világosan megfogalmazott célok, amelyek elérése érdekében kompromisszumot kötünk, és amelyek az elvi alapját adják az engedménynek. Ha ilyenek nincsenek, csak lavírozásról van szó. NINCSENEK TEHÁT TAPASZTALATAINK arra, hogy az igazság megközelítésének több egyenértékű útja lehet. Mi csak végleteket ismerünk, csak hősöket vagy árulókat, vagy mindent, vagy semmit, függetlenül a körülményektől, a valóságos erőviszonyoktól. Figyeljük meg, milyen kifejezésekkel vannak tele még ma is az újságjaink: nálunk minden út „nyílegyenes”, embereink „sziklaszilárdak”, „tántoríthatatlanok” és így tovább — holott tudjuk, tapasztaltuk, hogy a barátságok megbonthatóak, hogy a célhoz vezető út a legtöbbször kanyarokkal, kitérőkkel van tele, hogy az embereket elfogja néha a kétség, még a legnagyobbakat is stb. Mit fejez ki ez a fogalmazás? A realizmus hiányát, a félelmet attól, hogy a dolgokat úgy lássuk, amilyenek, kevés készséget az erők számbavételére. Nálunk inkább a frázisos hősködéssel párosult elvtelen megalkuvásnak vannak hagyományai. Gondoljunk csak arra, hogy mennyit szavalták a Talpra magyart és mennyit lobogtatták a negyvennyolcas zászlót, akik egyúttal kiszolgálói voltak a negyvennyolcat vérbe fojtó Ferencz „Jóskának”, vagy hogy a legnemzetibb handabandázást — és nem hatás nélkül! — az a Horthy folytatta, aki idegen szuronyok segítségével került hatalomra az ország területét fegyverrel védő vörösök ellen. Ez a „vagy minden vagy semmi” szemlélet látszólag hallatlanul radikális, bátor, nonkonformista, ma is divatos, holott nem egyéb, mint fügefalevél a valódi kockázatvállalás hiányán, pótszer valami helyett, amit a cselekvés jelentene. SOKAK ELŐTT a végletes fogalmazások elfeledtetik, hogy mi az ésszerűen korlátozott szabadság hívei vagyunk, tehát éppen úgy irreálisnak tartjuk az „abszolút” szabadság követelésé, mint azokat a nem kevésbé naiv állításokat, hogy nálunk abszolút szabadság van. Tisztáznunk kellene ezeket az ésszerű korlátokat, nem kellene szemérmesen hallgatnunk róluk éppen, azért, hogy határozottabban biztosítsuk a lehetséges szabadságot. Ez a tisztázatlanság az oka annak, hogy vannak, akik meglepődtek azon, hogy a Falak arról is mer beszélni, hogy vannak falak. Nincs ebben semmi felfedezés, sem leleplezés, hiszen a marxizmus ábécéjéhez tartozik, hogy egy rendszert nem az határoz meg, milyen rendszert szeretnénk, hanem az, hogy az objektív termelési, társadalmi feltételek milyent tesznek lehetővé. Ez éppen ránk ne vonatkozna? Az aztán újra más kérdés, hogy ezek a falak, amelyek körülvesznek bennünket, néha távolabb vannak, mint gondoljuk, de néha közelebb, mint lehetnének. A Falakban végső soron arról van szó, hogy a gazdaság új mechanizmusa mellett szükség van az emberi kapcsolatok új mechanizmusára is. Mindaz, amiről eddig szó volt, nemcsak a hátterét, de némileg az anyagát is adja a filmnek. Ebből is látható, hogy műfaját tekintve a megszokottól eltérő film, „filmesszé”, amely külföldön kezd már polgárjogot nyerni a mozikban is. ELGONDOLKOZTATÓ, hogy ez a legpolitikusabb műfaj nem nálunk alakult ki és terjedt el, hanem egyik-másik nyugati országban — és az is, hogy ennek egy rokonirányzata, a rögtönzött film (cinema veritének neveztük eleinte), hogyan tűnt el a magyar filmgyártásból egy rövid, de nagy visszhangot kiváltó virágzás után. Vannak, akik ennek okát a divat hullámzásában, vagy az ízlés alakulásában keresik elsősorban. Pedig a jelenség mögött más is van. Veszélyes műfajokról van szó, egy ilyen film szerzője nemcsak a siker vagy bukás, hanem a társadalmi folyamatokba való beavatkozás kockázatát is vállalja. Ha nem akarja vállalni, vagy nem hagyják, hogy akarja, nincs ilyen műfaj. A mi körülményeink között, ahol még sok gátlás beidegzését hordjuk magunkban, ezeknek a politikus műfajoknak nem megtörésre, hanem különös ösztönzésre van szükségük. Nem szándékozom a teljes felelősséget azokra hárítani, akik rendelik a filmeket, erre is érvényesnek tartom annak a régi kínai játéknak a tanulságát, amelyet a fimben idézek, hogy tudniillik a falaktól való félelmünkben még azt a teret sem használjuk ki gyakran, amely adva van. (Egy némajátékról van szó, amelyben két szereplő vív egy jól megvilágított szobában, de az a feltételezés, hogy sötét van, ők óvatosan mozognak, és a nézőnek módja van elgondolkoznia azon, hogy milyen ügyes lenne a két vívó, ha kihasználja a teljes teret, amely a rendelkezésre áll. Azt hiszem, ezeknek a politikus műfajoknak a területén még sok kihasználatlan lehetőségünk van, arról nem is szólva, hogy ezeket a lehetőségeket egy-egy film még tovább is növelheti, hiszen a társadalom életében a falak nem merevek, hanem mozdíthatóak, és bizonyos határok között rajtunk is áll, hol vannak. 9