Népszabadság, 1968. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-16 / 12. szám

6 NYOMOZÁs KÖZBEN Szorul a hurok a Balaton utcai rablógyilkos körül 27. december 18-án reggel Bala­ton utcai lakásán holtan találták Kovács Gáborné 74 éves budapesti fodrász kisiparost. A rendőrség megállapította, hogy az idős asszony bűncselekmény áldozata lett. Az is­meretlen támadó roppant értékű bé­lyeggyűjteményt, számos arany- és briliáns ékszert, jelentős összegű takarékbetétkönyveket rabolt el az áldozat otthonából. A Budapesti Rendőr-főkapitányság széles körű nyomozást indított a tettes kézre ke­rítésére. (Újsághír) Eldobált értékek A főkapitányság életvédelmi alosztályának vezetője, dr. Szen­de Andor rendőrőrnagy — aki a nagy apparátussal folyó nyomo­zást közvetlenül irányítja — se­regnyi társával együtt immár ne­gyedik hete szinte állandóan tal­pon van. Fárasztó, aprólékos munkával bogozzák ennek a szö­vevényes, nem mindennapi bűn­ügynek a szálait. — Mint mindig, a Balaton ut­cai gyilkosság esetében is abból indulunk ki, hogy a gyilkosok rit­kán hagyják névjegyüket a tett színhelyén, néhány követhető nyomot azonban ezúttal is talál­tunk — mondja a rendőrtiszt. — Például hajszálakat, amelyekből következtetni lehet a tettes élet­korára, nemére és egyéb sajátos­ságaira. Jelentős segítség a nyo­mozáshoz a helyszínen talált vér­nyomok laboratóriumi vizsgálatá­nak eredménye is. — Pontosan mikor történt a gyilkosság? — December 17-én, a késő esti órákban. Az ismeretlen támadó előbb egy virágvázával, majd egy kristálytállal sújtotta fejbe a le­fekvéshez készülődő idős asz­­szonyt, azután fojtogatta, végül késsel többször megszúrta. Brutá­lis bűnténnyel van dolgunk. A jelek szerint a fodrász kis­iparoshoz bejáratos, erős fiziku­mú férfi volt a tettes. Nyomozati érdekből egyelő­re csak annyit mondhatok, hogy a gyilkosság másnapján egy rá­kospalotai ház kertjében valaki talált egy bőröndöt, amelyben a fodrász kisiparos kincset érő bé­lyeggyűjteménye sértetlenül ben­ne volt. Ugyanezen a napon a vá­ros egy más pontján egy járókelő belebotlott az áldozat ékszereinek üres kazettájába. És ugyancsak utcai járókelők találták meg az elrabolt takarékbetétkönyveket is. Kinek az érdeke? De ki is volt tulajdonképpen Kovács Gáborné? Alig egy éve temette el második férjét. A fod­­rászipart úgy gyakorolta, hogy csak felügyelt az üzletre, abban több alkalmazottat foglalkozta­tott. Idejének jelentékeny részét külföldi utazással, hazai üdülés­sel, kávéházi szórakozással töltöt­te. Egyik barátnője így jellemzi: — Kiterjedt baráti kapcsolata volt, nem ismerte az unalmat. Szerette a házasságtörésekről, a léha erkölcsökről szóló története­ket, sohasem vetette meg a kalan­dokat. Egyébiránt betegesen de­korálta magát, állandóan csillog­tatta az ékszereit. Azt mondogatta: uralkodni kell az időn, ő csak öt­évenként tart névnapot, ezért mindig fiatalnak érzi magát. Nemrég hirdetés útján is férjet keresett. A hirdetésre csaknem félszázan jelentkeztek. — Hol járt utoljára? — Mint minden vasárnap dél­után, december 17-én is megje­lent a törzsasztalánál. Malomke­réknyi kalapot viselt Egy közép­korú hölgy volt a társaságában — tájékoztatta a nyomozókat a Berlin Étterem egyik pincére. Mindössze ennyi kiindulási pont volt a bűncselekmény felde­rítéséhez. A nyomozók tehát azo­kat keresték, akik Kovácsné ki­terjedt társaságához, ismeretségi köréhez tartoztak. Csaknem két­ezer ember jött számításba. Gya­korlatilag annyiszor vetődött fel a bűnüldöző szervek elkerülhe­tetlen kérdése: Cui prodest? — Kinek az érdekében állt megölni az idős asszonyt? A logika törvé­nyei szerint száz-egynéhányan ke­rültek gyanúba. Eddig ezer em­bert hallgatott meg a rendőrség. Mindenekelőtt az áldozat utol­só kapcsolatát kellett felkutatni. Kezdetben csupán annyit tudtak, amit a Berlin Étterem pincére mondott, hogy a fodrász kisipa­rost egy középkorú hölgy társa­ságában szolgálta ki délután öt óra tájban. A rendőrség személy­leírásokból állította össze a mo­zaikképet, amelynek alapján egy másik szórakozóhelyünkön felis­merték a keresett középkorú höl­gyet. Tökéletes alibit igazolt, egy lépéssel mégis előbbre segítette a nyomozást. — És a vőlegény, a volt szol­gabíró? — Hónapok óta el sem mozdult lakóhelyéről, a vidéki kisváros­ból, amelynek egyik kocsmájában holt részeg volt a gyilkosság ide­jén. „Kitüntöljük a fészkéből1. Az áldozat ismerősei azt is re­besgetik, hogy senki másnak sem állhatott érdekében a gyilkosság, csak annak a fiatalembernek, akinek Kovács megígérte, hogy örökbe fogadja, majd visszavon­ta az ígéretet. A fiatalember szin­tén vidéken él, s nagyon régen járt a fővárosban. Hát akkor ki tehette? Lehet­séges, hogy a rablógyilkos nem az eredetileg „megrajzolt” körben tanyázik? — Ellenkezőleg, a Balaton ut­cai támadó abban a körben mo­zog, amely az egyhónapos nyo­mozás során mindinkább össze­szűkül — jelenti ki a nyomozó­tiszt. — A szálak, ha lassan is, el­vezetnek hozzá. Egy percig sem érezheti biztonságban magát, előbb-utóbb kifüstöljük a fészké­ből Kőszegi Frigyes Az ember elindul Siófokra, hogy -----------------------megnézze, mi­lyen a jéghalászat, és másnap a lapokban lehősözik. Azt ol­vassa magáról, hogy „a hó elleni harc névtelen katonája". Egy hős írja tehát e sorokat. Ünnepélyes érzéseit alig zavarja, hogy a vi­lágtörténelem sok jeles nagyságát is bizonyos helyzetek magasztosí­­tották hőssé, nem is ritkán várat­lanul. Nagy könnyelműség volt egye­dül elindulnom. Az autó ilyen­kor afféle országúti lélekvesztő. Az autó kormányozza az utast, még ha nincs is vihar, csak jeges, havas út. De a vihar már közel­­gett. Szokás szerint észak felől jött. Először könnyű szél kereke­dett, jókedvűen játszadozott a hópelyhekkel, fújdogálta a por­hót az úton." Ez igen vidám lát­vány, egy idő után imbolyogni kezd tőle az egész világ. Ám ezek csak az előőrsszelek voltak, a vi­har hetykén tovaszáguldó köny­­nyűlovassága. Utána haragos szél következett, s ennek már nagyon sietős volt az útja. Hogy hova siethetett, azt csak a Meteo­rológiai Intézet tudta, de ha tud­ta is, nem mondta, mert reggel esőt meg olvadást jósolt. Hogy ez tévedés volt, bennem már több mint sejtelem. Az égen egyetlen felhő sincs, süt Semmi komorság. A városokban bizonyára szép lehet a téli dél­előtt. Itt, kint az országúton most már üvölt a szél, és a szemem láttára kezdi emelni a torlaszo­kat. Még alacsonyak, csekély ne­kifutással át lehet törni rajtuk. De mi lesz a következő hatvan kilométeren? Már volt részem ilyen januári országúti színjáték­ban, s mondhatom, nem kívána­tos. A szembe jövő járművek siet­nek, amennyire tudnak. Néhány ismerős. Terepjáró kocsin a kö­zeli terület rendőrkapitánya. Bölcs előrelátással nem hitt a reggeli jóslatnak. Felajánlja, hogy visszavisz a városba. Elismerem, hogy van valami igaza, hiszen a rendőrkapitányt közérdekből ki­ássák, ha befújja a hó, de egy kó­borló budapesti hírlapírót nem biztos. — Hát azért előbb-utóbb őt is kiássák — humorizál a hóvihar­ban a kapitány. Száz—kétszáz méter után a hely­zet aggasztóvá válik. Egybefolyik ég, út, árok és mező. Csattog, tombol a szél, hatalmas hörögö­­ket pörget a levegőben. Valahol feltéphette a földet is, mert kö­rös-körül sárga por örvénylik. Ki­szállni nem lehet. De továbbmen­ni sem. Mit lehet tenni? Ülni és félni. Ezt cselekszem. Az autórá­dió szól és lelkesít. Kecskebéka fölmászott a fűzfára ... Nagyon helyes. Bizonyos pillanatokban elkél a figyelmeztetés, hogy a dolgokat nem kell tragikusan felfogni. Ilófehér, ikerlámnál Moszkvi­-----------------------— csőt Aliga felől jön egy jó barát, ő sem ura a helyzetnek, noha tekintélyes férfiú, képviselő és minden, de a szél fütyül a fülébe és a mentel­mi jogára, egyik árokparttól a másikig dobálja. A torlasznál megtorpan. Ásó. Sikerül. A tör­vényhozó elkocog Füred felé. Induljunk, elvégre ítéletnapig mégsem várhatok itt. Ámbár most úgy látom, hogy ez a nap nincs is nagyon messze. Az akkumulá­tor olyan hangot ad, mint egy be­teg egér. Végre. Akarattya hatá­rában zöld GAZ-kocsi teteje lét­­szik­ a torlasz alól. Előtte, mögötte megrekedt autók sora. Lapáto­lunk, mert tovább akarunk jutni. A teherautók, szerencsére, több lapáttal felszerelve indulnak ve­­szélyes útjaikra, így mindenkinek jut egy. S elkezdjük a meddő küz­delmet. Szó nélkül — a beszédet különben sem lehet hallani, csak az üvöltést —, a bajba jutottak magától értetődő összefogásával. A munkát az ÉDÁSZ, az Észak­­dunántúli Áramszolgáltató Vá­lla­­lati sofőrje irányítja: — A masze­kok is vessék le télikabátjukat! Minden helységben működik SZTK! Egyszerre csak ott termett egy laptól egy kolléga. Nehéz felismer­ni, hiszen két méterre sem látni. Az igyekvő fiatalember jegyzetfü­zetet és ceruzát szorongatott a ke­zében — nyilván, hogy papírra vesse benyomásait. Az ÉDÁSZ- gé­pkocsi vezetőtől megkérdezte, hogy hányadszor van hóviharban. A választ nem hallottam. Egy HA jelzésű honvédségi Volga körül lapátoló tábornoknak a fülébe or­dította: — Főtörzsőrmester elv­társ, nem lesz baj a késésből? — Kajánul figyeltem, hogy a vezér- r­őrnagy mit kezd most a kezében levő lapáttal, de egykedvűen fe­lelt valamit. Tőlem azt kérdezte a kolléga, hogy hideg van-e, mi­közben dermedt ujjai közül kihul­lott a ceruza. Másnap megjelent a cikk: „Névtelen hősök az országúti hó­viharban.” Hőstársaim nevében nincs jogom nyilatkozni, de a­­ magam nevében elmondhatom,­­ hogy a következőképpen áll a do­­­­log: a havat el kell hagyni, mert különben nem lehet továbbmen­ni. Ez az egész. Ám most itt hányhatjuk akár ---------------------­----,— regge­lig, visszafújja a szél. Csak az első GAZ-kocsinak sikerül kijut­nia. Hörgő motorral hagyja el a küzdelem színterét, de kerekeinek mély vágata nyomban megtelik hóval Már a következő autó sem tudja követni. Talán csak a sor végén veszteglő hatalmas camion vergődhetne át a torlaszon, annak azonban útját állja a megrekedt járműsor. És már délután van. Na, ebből nem lesz jéghalászat. Csak jégvirág van a vonatabla­kon. Tovább tombol a hóvihar. A Bakony déli lejtőiről hömpölyög le a szél. Éktelen zenebonával fel­bolygatja a vidéket, rázza a ko­pasz fákat, döngeti a vonatot. Jó, hogy a kocsi lgimpái 1 M-mel ég­nek (1 M — egy MÁV fényerő­­egység, azaz a teljes sötétség), így, ha az ember kerek lyukat lehel az ablak jégvirágai közé, láthatja, mi történik a januári alkonyat­­nan. A széljárta magasságokból már lassan ereszkedne alá a sö­tétség, de lent még fénylik a hó, felderengenek a tóparti villák homlokzatait díszítő regényes és giccses tornyocskák, lengedező te­levízióantennák, kerítések és lám­paoszlopok. A távolban a kék he­gyek talán zengenek is a hideg­től, mint a mesében. A mozdony szikráit felkapja és megpörgeti a szél; amikor lehullanak, fekete sebhelyeket égetnek a hóba. Gyönyörű tél. Egye meg a fene! Ez egy hős hiteles véleménye. T. L NÉPSZABADSÁG 1968. január 16, kedd A SZOMSZÉD SZEMÉVEL Már nem lehet pontosan ki­deríteni, hogy kié volt a javaslat. Tény: a területi tsz­szövetség megalakítása után a nyáron határozták el a dorogi járás termelőszövetkezeti veze­tői, hogy jobban megismerked­nek egymás gazdaságaival. Maguk is furcsának tartották, hogy vannak a járásban olyan tsz-elnökök, akik még egyetlen­egyszer sem néztek szét a szom­szédos szövetkezetekben. Pedig közülük többen már külföldön is megfordultak. Egymás helyzeté­ről, szomszédaik életéről viszont csak hallomásból, főképpen a különféle közös értekezleteken értesültek. Nos, 1967 második felében mindez megváltozott. A szövet­kezeti vezetők sorra felkeresték a járás nyolc termelőszövetke­zetét és egy halászati szövetke­zetét. A látogatók megtekintet­ték a határt, a majorokat, az is­tállókat, a műhelyeket, kérdezős­ködtek, tájékozódtak és véle­ményt mondtak. Most érezték csak igazán, hogy a szomszédokkal való ismerke­dést, együttműködést előbb kel­lett volna kezdeni. A látogatók elsőként az eszter­gomi Üsző Falu Halászati Tsz helyzetével ismerkedtek meg, majd — egy-két hetes időközök­ben — Tokod, Sárisáp, Pilisma­rót, Epöl, Tát, Bajna, Kesztölc és végül az esztergomi Vak Bottyán Tsz következett. Szinte kivétel nélkül mindenütt értékes eszme­cserére került sor. Néha elég volt egy-egy halk, udvarias meg­jegyzés, melyből azért a vendég­látó tsz vezetői sokat értettek. A friss szem, a szomszéd szeme sok mindent észrevett, mely a ven­déglátó figyelmét elkerülte. A szerep pedig esetenként cserélő­dött: minden látogató végül ven­déglátó is lett. A dorogi járásban a látogatás sok, a közös eszmecserék elérték céljukat. A tsz-vezetők elisme­rően nyilatkoztak róluk. Most, hogy már a járás minden tsz­ébe eljutottak, elhatározták, hogy ál­landósítják a látogatásokat. Na­gyobb időközökben ezután is ta­lálkoznak majd: minden hónap­ban egy délután összejönnek a járás egyik szövetkezetében és közösen megbeszélik az idősze­rű problémáikat. Ennek még az a haszna is meglesz, hogy eze­ken a megbeszéléseken közvet­lenül tájékozódhat a tsz-ek gond­jairól a tsz-ek területi szövetsé­ge is, hiszen a szövetség elnöke nem más, mint a tokodi Arany­kalász Tsz elnöke. Az új évben az első szomszédi összejövetelt márciusban, és éppen a tokodi szövetkezetben tartják. Azért csak márciusban, mert addig mind a kilenc "szövetke­zetben meglesz a zárszámadó közgyűlés, és arra a tsz-vezetők úgyis meghívják egymást, így az év elején a közös alkalmak­ban nem lesz hiány. Mindenképpen dicséretre mél­tó a dorogi járás tsz-einek kez­deményezése. Az ilyen szomszé­di látogatások bizonyára az or­szág más vidékein is hasznot hajtanának. Ne sajnáljuk tehát a fáradságot, nézzünk szét a szomszédban. T. B. Történelmi olvasókönyv Somogyról Csaknem két évtized szenvedé­lyes kutató- és válogatómunkájá­nak eredményeként látott napvi­lágot Kanyar József történelmi olvasókönyve Harminc nemzedék­­ vallomása Somogyról címmel. A­­ cím arra utal, hogy a vaskos helytörténeti szöveggyűjtemény kiencszáz év legértékesebb somo­gyi levéltári és könyvtári doku­­­­mentumait tartalmazza. Az első­­ — a zselicszentjakabi monostor­­ alapítólevele — 1061-ből szárma­zik. A félezer dokumentum hű tükre Somogy kilenc évszázados történetének, s annak a küzdel­mes útnak, amely a feudalizmus­ból a kapitalizmuson át a mába, a szocializmus korába vezet. Az olvasókönyv összeállítóját és munkatársait az az eltökélt szán­dék vezette, hogy a harminc, előt­tünk járó nemzedék életének do­kumentumait közkinccsé téve, hozzájáruljanak a somogyi táj és nép múltjának alaposabb megis­meréséhez, elősegítsék a hamis történelmi illúziók eloszlatását, és egyben a szocialista patriotizmus szellemének terjedését és erősö­dését. Az olvasókönyvet lapozgató mai nemzedék előtt kirajzolódnak a társadalmi haladás főbb vonu­latai: a török iga lerázásáért, ví­vott küzdelem, a XVIII. századi és a reformkori parasztmozgal­mak, majd 1348—49, 1918—19 és végül 1945 forradalmi eseményei. Nagy erénye a szöveggyűjtemény­nek, hogy sehol sem válik száraz, unalmas adathalmazzá, mert a dokumentumokat kísérő magya­rázó jegyzetek, valamint a sok helyütt felhasznált korabeli leírá­sok, sajtótudósítások, irodalmi szemelvények és tanulmányrész­letek izgalmas, élményt adó ol­vasmánnyá teszik. S miközben ismerkedünk az adott kor gaz­dasági, társadalmi, politikai és kulturális életével, eseményeivel, a könyv lapjairól a régmúlt idők levegőjét is jól érzékeljük. Hézagpótló munka, követendő vállalkozás, mert ettől a szöveg­gyűjteménytől távol áll a szűk lá­tókörű provincializmus. A gazdag, és sok tekintetben forrásértékű anyag válogatása és kommentá­lása alkalmat ad arra, hogy az olvasó vagy a kutató nyomon kö­vesse az­ országos jelentőségű ese­mények somogyi lecsapódását. B. S. 20 új iskolai oktatófilm Az Iskolai Filmintézet, új ne­vén: Országos Tanszergyártó és Értékesítő Vállalat, az idén előre­láthatóan 26 oktatófilmet készít, közöttük 5 színeset, főleg a fizika és a kémia oktatásának segítésé­re. Az intézet a KMP megalakulá­sa 50. évfordulójának tiszteletére d­okumen­tum­filmet készít a gim­náziumi történelemoktatáshoz. Újdonság, hogy az intézet 1968- tól rátér a könnyebben kezelhető, 8 milliméteres filmek gyártására az eddigi 16 milliméteresek he­lyett és ennek megfelelően a to­vábbi években új, kisebb vetítő­gépeket kapnak majd az iskolák.

Next