Népszabadság, 1968. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-05 / 234. szám

8 NÉPSZABADSÁG Győri Imrét 1968. október 8, szombat MEGHALNI IS... Meghalni is egyszerű, már csak élni kellene, már csak égni kellene, vággyal töltőzni tele, égni s meghalni bele. HA MEGMAGYARÁZZAK... Mindent szeretek. Csak azt nem szeretem, ha jönnek a lágyölű vének, és megmagyarázzák, hogy mi a szerelem. SZÉPEK A LÁNYOK... Szépek a lányok, szépek az asszonyok is, de a legszebb az, aki tudja: van az örömnél szebb öröm is. BONAVENTURA MENATO:* SIAMOUTÍSüIíO Ha nem lett volna olyan szokatlan — legalábbis az én számomra furcsa — az a mozdulat, ahogyan a kenyeret tartotta, talán észre sem veszem őt. Jobb kezével emelte szájához — ritmikus, szinte gépies mozdulatokkal — a kanalat, a levesben apró aranygömbök, répalapocskák úsztak, s ő pontosan kimért, gyors mozdulatokkal kanalazott, mintha fárasztotta volna az egész, mintha szeretett volna mielőbb túl lenni mindenen, s mégis, sietősre szabott étkezésével a legcsekélyebb zajt sem okozta. Oldalán egy tíz év körüli fiúcska és kislány ült, minden valószínűség szerint a gyerekei, ők is pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal ettek, ritmussal és mértékkel, s valami láthatatlan, megnevezhetetlen, rendkívüli eleganciával. Az asszony magas volt, vékony, középkorú, egyszerű öltözékét csak a felületes vagy sanda pillantás téveszthette össze hanyagsággal, vagy ízléstelenséggel. Festetten arca nem volt különösebben szép, és halvány derűjét olykor kimondhatatlan szorongás és bánat felhőzte, mintha gondlatban szüntelenül várna még valami gyötrelmet, s mindezt oly természetesen és magától értetődően, mint akinek megszokott fizikai állapot az örökös várakozás, s a fájdalomra való készenlét. Tökéletes viselkedése nyomán angolnak gondolhattam volna, de feltevésemnek ellentmondott a gyönyörű sötét szemek halálos fáradtsága és komorsága. Úgy éreztem, nem pillanatnyi kimerültségről van szó; az ő fáradtsága immár karakteréhez tartozott, határozott jellemvonása lett, melynek jeleit a századok és a történelem véste az arcára. Leigázó és gyötrelmes fáradtság volt ez, mely csupán a történelemtől sújtott népek szemében tükröződik, s amelyet a tevékeny és uralkodó angolszászok nem ismerhetnek, talán csak a New York-i nyomornegyed koldusai szemében látni hasonlót a Bowery Streeten, vagy az alkoholisták kitágult, rémült pupilláiban az East End kocsmáinak valamelyikében. S e százados és generációs hajszoltságon furcsa módon átsütött a büszke gőg és szenvedély, ez a különös keverék, mely csak a nehéz múltú és hazátlan népek szemében izzik, s mely ott bujkál a vándorlásra kényszerített cigányok meg a héberek tekintetében. I Jis,ez a szó lassan, lassan mintha ősrégi emlékek ködéből gomolyogna elő, testet öltött és összeállt valamivé, valamivé, ami a világ majd minden nyelvén egyformát jelent, s ez a valami a hatágú sárga csillag volt. Az a hatágú sárga csillag, amely ott éktelenkedett a kabátok bal oldalán. De az asztaltársam nem viselt kabátot, karja vállig mezítelen volt, hiszen nyár volt, fullasztó és forró nyár, mint minden olyan országban, mely nem ismeri a tartós, vidám délvidéki meleget, csak a kirobbanó, vad és röpke fehér izzást a késői tavasz s korai ősz között. A csillag. Ez volt a bizonyíték, amit kerestem. Dávid csillaga. Ez volt a bizonyítéka, hogy nem tévedtem, s hogy ez a mélységes szomorúság nem csupán az ő sajátja, s nem valamiféle magánügyből eredő, hanem iszonyú terhek és csapások hatására alakult ilyenné, s hogy amit látok, az nem lírai anyag, hanem epika, nem elégiákra ihlető, hanem kollektív, anonim dalokra vagy történelmi kézikönyvekre. És íme, itt a jel. Mert a sárga csillag lehetne egyszerű szimbólum is, de a jel, az igazi jel ott volt, pontosan, láthatóan, kézzelfoghatóan. Az a hétjegyű szám. Ha nem lett volna olyan furcsa a mozdulat, ahogy a kenyeret tartotta, talán észre sem veszem. A bal kezében tartott egy darabkát. Könyökben élesen behajlította a karját, s azt a darabka kenyeret úgy emelte vállmagasságba, mint a megszentelt ostyát, miközben teste mozdulatlan maradt, mintha egy szertartás előre meghatározott gesztusait követné. Igen, a bal kezén, ott volt a történelem jegye, a kitörölhetetlen bizonyíték, a fájdalma, az én fájdalmam, s mindanyiunk szégyenének bélyege, melyet úgy éreztem — nem vádlóan, sőt inkább kislányos szeméremmel (mégis én voltam az, aki belepirultam) —, szándékosan meg akart mutatni nekem. Jaj, az a hét szám! Ott kéklett fehér pulzusán, amelyben — minden fizikai törvényt felülmúló csodaként — még lüktetett a vér. És lüktetett a hét rettenetes számjegy. Ebben a pillanatban, halkan mondott valamit a gyerekeknek. Néhány szót, egy mássalhangzókkal zsúfolt nyelven, melyben egymást kergették a rövid, szikrázóan éles szótagok. Asztaltársam, aki ezen a fullasztó forró nyári napon szemben ült velem Budapesten, az Astoria Étteremben, lengyel volt. Hirtelen minden eszembe jutott. Újra láttam az írást: ARBEIT (MIACHT FREI. És a hajtömeget az üveg mögött, a szemüveghalmokat, az ortopédtárgyakat, a művégtagokat. Láttam a kemencék nyitott ajtaját, még melegek, mintha kenyérre várnának, láttam a kémények fekete füstcsíkjait, ilyeneket rajzolnak a nyirkos tőzeggel égő öreg kályhák a szegények szürke falaira, s hallottam a tusolok kígyósziszegését... Vajon csak egyszerű múzeum volt az, amire emlékeztem, vagy talán ...? Elűztem magamtól az elviselhetetlen látomást. Nem, én sohasem voltam ezen a helyen, s nem voltak itt őseim sem, az idők kezdetétől dicső és fajtiszta árják. Csak egy múzeum élt az emlékezetemben! A múzeum. Ahogy azon a ködös szeptemberi reggelen láttam, miután álomtól bódultan leszálltam a vonatról, amely maga mögött hagyta a szikrázóan kék olasz eget, és Krakkó gótikus tornyait, ahol örök álmukat alusszák a Kázmérok és Zsigmondok, uralkodói és védelmezői egy katolikus, lengyel, félelmetes szabadságnak. Mint védőpajzs — mely megóv a raboktól s a rabokat a Wawel ódon kísérleteitől — feszült előttem a drótháló, meredeztek az őrtornyok, s ott állt még a fegyveres őrszem faköpenye is a bejáratnál, ahol most a jegyeket árusítják meg az útikalauzt, mely ott sorjázik a pulton English— Francais—Paluszki—Deutsch felirattal a különböző emléktárgyak, képeslapok és porlepte füzetes regénykék között. Ezt a helyet most Oswiecimnek hívják. Lomha lengyel városka gyárakkal és zárkózott parasztokkal, akik naphosszat az utcát járják szekerükkel, amelyet végtelen türelmű ökrökkel huzatnak. Oswiecim... „Fahren sie nach Oswiecim? Ach ja! Ich verstehe.” Az utazási iroda embere nagyon is jól értette, hogy mit akarok, de 02 a név, a többi német szó között mégsem hagyta el az ajkát. Az a másik név, a német, a kiejthetetlen, megmaradt a hivatalos beszédekben , az emlékünnepélyek szónoklataiban, a bírósági tárgyalások szövegeiben s az ítéletekben. Talán valamiféle lelkiismeret-furdalás az, ami nem engedi azt a másik nevet elfelejtenünk. De lelkiismeret-furdalások, ítéletek, szónoklatok és szertartások mind csak arra jók, hogy újra és újra megpróbálják elhitetni: immár minden foltot eltüntettünk, minden szennyet lesepertünk, ismét tisztességesek vagyunk, és tisztességesek is maradunk most már az idők végezetéig. Pedig ő is ott ülhetett nyugodtan és szabadon, bőségben és megbecsülten, nemzetgazdasági szempontokból nélkülözhetetlenül, sőt ő maga volt egy ország testet öltött gazdasági csodája, egy országé, ahol a szántóföldet emberi hamuval termékenyítették, ahol emberi hajból gyártottak szöveget,s emberbőrrel elnyőzték a lámpát, hogy hangulatos és elegáns melankóliával töltsék ki a zongoraszonáták közti szüneteket. Igen, ő ott ült a fejünk felett egy kecses kis páholyban, melyhez a tágas étteremből bordó futószőnyeggel borított lépcsősor vezetett. Több volt, mint kövér; szemérmetlenül dagadozott. Arca vörös, zsírosan fénylő, korlátott. Kegyetlenül kék, apró disznószemei majdnem eltűntek zsírpárnái között. Sárga kefehaja tarkóján magasan és egyenes vonalban felborotválva. És a fején — igen, a fején! és senki sem ütközött meg rajta! — a kalap! Nem egy kalap, ilyen vagy olyan, akármilyen, hanem a kalap. Az a bizonyos tiroli, vagy bajor kalap, zöld nemezből, sodrott zsinórral meg a kackiás zergetollal. Eleven cégére egy gyér fantáziájú turisztikai hivatalnak. De hát most nem vagyunk sem Tirolban, sem Bajorországban! Minden igyekezetével rágott, nyelt és emésztett, egyetlen felesleges pillantást vagy mozdulatot sem vesztegetve. Mellette ült az asszony, pontos és hiteles mása. Kétség sem férhetett hozzá, hogy hites és törvényes felesége. Hájas, zsírosan fénylő, elégedett, ő nem volt népviseletben. Csillogó, kivágott ruhát viselt, talán selyemből, talán Iáméból, s ezzel még jobban kiemelte és aláhúzta a másik „nemzet érzelmi” öltözékét. Olyan volt ez a két lény, mint a lidércnyomás. Mintha Bosch valamelyik pokoli szörnyekkel benépesített festményéről léptek volna elő. Homályosan úgy tűnt, rossz álom az egész, csupán egy látomás, nem lehet valódi. Pedig hát sokkal valódibb volt, mint ahogy látszott, s egyszerűen csak arról volt szó, hogy a kecses kis páholyban — melyhez bordó futószőnyeggel borított lépcsősor vezetett — németek ültek. I pgy asszony, lengyel zsidó, héti jegyű tetovált számmal a fehér csuklóján. Mellette a gyerekei. Folytatásai valaminek, ami az Özönvízből megmenekült. S ott fent az a másik kettő, a kövérek, a zsírtól fénylők, a hatalmasak, az erősek, a megbecsültek, a kiszolgáltak. Tekintetük nem találkozott (nem is találkozhatott), mégis óvakodtak egymástól, ö, a lengyel történelem finomította és formálta tudatával védekezett, amazok meg állati szimattal, és Mercedesekkel, dollárokkal és bankokkal, szupermarketekkel, autósztrádákkal és kirakatokkal, sörrel és virslivel, tisztasággal és erénnyel, nemzeti érzelmességgel, betétkönyvvel, hazával, családdal, vallással, televízióval; ők, a megbecsültek, a jól tápláltak, a szabadok, a pirospozsgásak, az egyszerűek, a boldogok, a szőkék, a normális kékszeműek. Az asszonyt néztem. Már nem látott semmit maga körül, szemét mereven a tányérra szegezte. Ő ismét odaát volt. De nem látszott rajta félelem. Pedig a terített asztal mögött, a jegelt kristályvizeken túl, ott füstölgött a krematórium. Szívemet egészen picire zsugorította a félelem. Láttam azt a kettőt, ahogy felugranak, s azt kiáltják: „Ruhákat a sarokba, mindenki a tusolóhoz, schnell, schnell!” S láttam az asszonyt is, ahogy feláll, csendesen levetkőzik, gyengéden lesegíti a ruhát a gyerekeiről is, és elindul. Szerettem volna tisztelettel, részvéttel, együttérzéssel, szánalommal közeledni hozzá és megszólítani és visszatartani és erőt meríteni belőle, de akkor elment volna, nemsokára elment volna, néhány perc múlva, most, azonnal, és itthagyott volna egyedül, egyedül, egyedül a két bajorral. Szorongva vártam a mozdulatot, a rövidke fejbiccentést a gyerekek felé, mely a végleges és megmásíthatatlan elválás pillanatát jelentette volna számomra. Szorongva vártam a pillanatot, mert tudtam, hogy akkor sem lett volna bátorságom odamenni hozzá és azt mondani... istenem, mit is? Hiszen minden szó üres frázis, esetlen, félszeg, felesleges. Az asszony rám nézett volna, mint aki azt mondja: „Ó, ne, kérem, ne, hagyjon engem. A szánalom itt már nem segíthet. Engedjen, uram, ön ezt nem értheti. Mert képtelenség felfogni a tárgyak fájdalmát, a tárgyét, amely valakiből lett valamivé. Köszönöm, uram, az irgalmat, szép és nemes lélekre vall, de túlságosan olcsó, s nem akarom, hogy azt higgye, a számla ilyen egyszerűen kiegyenlíthető. ön most szomorú? Kérem, ne nekem mondja ezt, hanem a tudós történelemtanároknak, az emlékünnepségek hivatalos küldötteinek, a szónokló papoknak, a bankettező diplomatáknak; mondja el gyengéd és finoman érző felebarátainál?, akiknek szép és nemes lelke — mint az öné is — hiábavalóan és feleslegesen szenved. És mondja el az újságíróknak, akik cikkeikben leírják, s a turistáknak, akik elkésett könnyekkel szemlélik azt a tájat. Nem szánalomra van itt szükség, uram, hanem értelemre, mely megfejti az értelmetlenség iszonyatát. De még ha sikerülne is megfejteni, úgy, hogy mindenki világosan és tisztán megértse, az sem tenne jóvá semmit, mert a seb gyógyíthatatlan, s a holtak nem támadnak fel többé. Mindenesetre köszönöm a kedvességét. Dzsekuje pana, áldja meg az isten”. Ez rosszabb lett volna, mint, ha kicsúfol, ha gúnyt űz belőlem. A tudat, hogy átlátott rajtam, a irgalmasan megszánt ostoba szánakozásomért, tönkretett, megsemmisített. Szelídségében is megközelíthetetlennek láttam és büszkének. És most mindjárt elmegy. Amikor a pincér elhaladt az asztal mellett, könnyű mosollyal odaszólt neki és a számlát kérte. Megtörtént, már nem lehetett rajta változtatni. A szó elhangzott azon az általános érvényű világnyelven, mely a sors iróniájaként a vesztét jelentette, s kihirdette ítéletét (Arbeit wird dich frei machen!) „Zahlen, bitte schön” hallottam a kérést, halk volt, mint a sóhaj. Kérése maga volt a kimeríthetetlen kedvesség, bőven pazarolhatta hát, látszólag feleslegesen, még akkor is, ha szava nem talál meghallgatásra. De a pincér máris válaszolt, olyan gyorsan, hogy nem is értettem mit, s néhány másodperc múlva már ott hajlongott a főúr az asztalnál, udvarias és szakmai mosollyal, szolgálatkészen érdeklődve, hogy mit fogyasztott a kedves vendég, ahogy ez a középeurópai éttermekben szokásos. Az ételnevek, melyeket az asszony halkan felsorolt, süketen visszhangzottak bennem, és fájtak mint a szentségtörés. Keményítők, savak, vitaminok, sok cukrok és fehérjék mindez a konyhából egy gyomorba továbbítva, tehát a szolgáltatás egyenlő ennyi és ennyi pénzösszeggel. Mert a vendég lehet lengyel és zsidó, mint ahogy lehet germán és őskeresztény, a számlát mindenképpen ki kell egyenlíteni. Tehát: Suppe, Fleisch-mit-Salat, Mineralwasser, (kein Bier? kein Wein? Danke schön!) Ach ja! und drei Stück Brot Nichts mehr? Danke schön. Hetvenöt forint ötven fillért tett ki a számla, egy hajszállal sem többet vagy kevesebbet Mint akárki másnak Itt az árakat az állam szabja meg, pártatlanul, elfogulatlanul, igazságosan, s a főúr sem csalhat a számlával, mert ő is elszámolással tartozik az étterem igazgatóságának, az pedig az Éttermi és Büfé Vállalat ellenőreinek, azok meg az Élelmezésügyi Minisztériumnak mely viszont a Kormány függvénye, s a Kormány pedig a Népnek tartozik elszámolással. Így aztán a kör bezárul. A kiszolgálás csekély százaléka a számlában bennfoglaltatik ás Dankesdön, a viszontlátásra, hölgyeim és uraim, meg egy szép mosoly, ha kielégítő a borravaló. Az asszony az aprópénzt kis fejbólintással otthagyja az asztalon. Látom, ahogy a húszforintost visszateszi az erszényébe ... Danke schön, gnadige Frau, auf wiedersehen, gnüdige Frau! A gnfidige Frau feláll. És gondosan visszatolja az asztalhoz a széket, gyereket nemkülönben. Csendben elindulnak, s én csak ülök csak ülök, a helyemre szögezve, jóllehet legszívesebben felugranék a székről. Én is, én is, Zahlen bitté, (nem, nem bitté schön, hiszen a bitté is untig elég) Zahlen bitté, Zahlen bitté, aztán utánarohanni, mielőtt még a forgóajtó átadhatná az utcának is megállítani, 6 Istenem, igen, megállítani, és mindenárom megakadályozni, hogy eltűnjék, hogy felszívja a járókelők tömege, a villamos, az autóbusz, a rikkancsok és lottóárusok kiáltozása, a fullasztó hőségtől ájult üzletsorok, a por, a nap, a jelzőlámpák villódzása... jaj, csak utólérni, utolérni, mielőtt még eltűnhetne az életemből és elmondani, elmondani... De félek. És a megfelelő szavaim is hiányoznak. Mozdulatlanul ülök közönyösen, a kávémmal, a cigarettámmal, hasztalan és felesleges részvétemhez szögezve. Már csak a bocsánatát szeretném kiérdemelni, csupán annyit mondanék neki, lábai elé borulva: Királynőnk vár rád a trónus. Irgalmazz nékünk, hiszen mi nem tudhattuk... Miasszonyunk, magunkra maradtunk ne hagyj el bennünket. Fordította: Nagy Magda * Bonaventura Menato haladó szellemű olasz költő. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének meghívására az idén 1a évet töltött hazánkban.