Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-01 / 26. szám
8 NÉPSZABADSÁG 1960. február 1. szombat Művészet és társadalom Lukács György válogatott munkáinak első kötetéről A magyar szellemi életnek általában, a hazai marxista gondolkodásnak, művészetszemléletnek különösképpen örvendetes eseménye Lukács György könyvének a megjelenése. Alaposan mérlegelt, gondos válogatásban, a magyar könyvkiadásban szokatlanul jó mutatókkal ellátva jelent meg — a szerkesztő Fehér Ferenc és a Gondolat Kiadó jóvoltából — ez a kötet. Egyes darabjaiban s darabjai összességében az egyik legjelentősebb kortársi alkotói életpályának hatvan évét kíséri végig, közben Lukácsnak tucatnyi vaskos és jelentős művét — tanulmánygyűjteményét vagy monográfiáját — mutatva be szemelvényekben úgy, hogy egyfelől szellemi életrajzát, a gondolat kifejlődésének plasztikus rajzát adja, de másfelől s ezzel egyszerre a marxista Lukács György esztétikájának főbb pilléreit, jellemzőbb vonulatát, a legfontosabb kérdésekben elfoglalt álláspontját világítja meg. Az olvasónak egyébként maga a szerző siet segítségére saját útja megértésében: a kötetnek nem kis jelentőségű írása Lukács előszava, amelyben saját szellemi fejlődésének útját vázolja fel, kijelölve eme út kezdeti szakaszában azokat a mozzanatokat, amelyek a marxizmushoz közelítették vagy amelyek visszatartották a marxizmustól, majd — a marxizmus igazságának felismerése után — annak a küzdelmes és nagy szellemi erőfeszítéssel járó fejlődésnek a rajza következik, amelynek során a marxizmus és az esztétika összefüggéseinek, egymástáthatásuknak és egymással való összefonódottságuknak a kérdései megnyíltak a szerző előtt. Nem kétséges, hogy Lukács György némely állásfoglalása — akár politikai, akár esztétikaikritikai kérdésekről volt is szó — vitatható. Ezek a részletmozzanatok azonban nem takarhatják el azt a tényt, hogy Lukács György életműve a század kimagasló marxista esztétikusi teljesítménye, az első magyar gondolkodó és műítész, aki nemzetközi súlyra, jelentőségre tett szert. Lukács György életműve, esztétikájának egyre jobban kiteljesedő épülete nyilvánvalóan nem előzmények és előfutárok nélküli. Súlyos hiba lenne az ő teljesítménye fényében elhomályosulni hagyni az elődök jelentős eredményeit, egyben az ő gondolata meghamisítása is lenne, ha nem látnánk, milyen jelentősége volt Mehring, Plechanov, Lunacsarszkij korábbi munkásságának a lukácsi gondolat és problematika kiérlelésében és megformálásában. Lukács, mint ahogyan előszavában világosan meg is mondja, saját életművének jelentőségét főképpen abban látja, hogy — termékeny szellemi társulásban Mihail Lifsiccel — feltárta Marx és Engels esztétikai nézeteit, állásfoglalásait s kimutatta, hogy ezek egy egészséges esztétikai rendszer szétszórt elemei. Legyen szabad itt egy lépéssel továbbmenni, mint ameddig Lukács maga előszavában elmegy; ezt a rendszert azért volt ő képes felismerni és kidolgozni, mert nem pusztán Marx és Engels esztétikai vonatkozású írásainak és gondolatainak előtte végre nem hajtott mélységű (és filozófiai iskolázottságú) vizsgálatában merült el, munkája közben már Leninnek a művészetről szóló írásait s elsősorban a tükrözési elmélet kidolgozásához való alapvető hozzájárulását is ismertette. Lenin fényében látta meg Lukács Marx és Engels jelentőségét, igazat. Ez tette lehetővé, hogy össze tudta foglalni és kifejteni mindazt, ami a marxizmus korábbi tanításaiból a művészetre érvényes. S ez tette lehetővé azt is, hogy a marxizmusnak ezt a gazdagságát tovább is fejleszthesse, illetve aktuálkritikusanpolemikusan alkalmazza. Annak a helyes és pontos felmérése, hogy Lukács György mivel járult hozzá a marxista esztétikai gondolkodás kincsestárához, nem könnyű. A politikai nézeteltérések és viharok időnként felfellobbanó emléke is nehézséget okoz néha ebben a dologban. A teljesség minden igénye nélkül hadd utaljunk itt mégis néhány ilyen jelentős hozzájárulásra: ő volt az, aki elsőként tisztázta formailag, tette világossá és általánosíthatóvá a tendencia és a pártosság különbségét a művészetben, különösen az irodalomban, ő volt az, aki gondolatilag általánosította és számos példán általános érvénnyel bebizonyította, hogy az esztétikum a politikával összefügg, s ez az összefüggés a világnézeten keresztül teremtődik meg; hogy a mű világnézetének megítélése szempontjából nem az író nyilatkozatai, hanem az alkotás struktúrája — alakok, motívumok egymáshoz való viszonya, epizódok, folyamatok szerepe, jellemek, sorsok hierarchiája stb. — a döntő. Ennek az esztétikának egyik sarkalatos pontja a realizmus problémája A realizmust — megint csak Marx és Engels, idevonatkozó nyilatkozatait szélesítveáltalánosítva — Lukács emelte stílustörténeti kategóriából esztétikai kategóriává. E fogalom körül azóta is folyik a hol lappangó, hol nyílt vita szakmai körökben s néha azon túl is. Lukács a válogatott műveinek további kötetei valószínűleg még több konkrét példával fognak szolgálni a realizmus dolgában, ám már ez az elméleti fővonalakat meghúzó kötet is tele van meggyőző érvekkel. S arról is meggyőz e kötet, hogy Lukács nagy figyelemmel és érzékenységgel fordul a művészet újabb jelenségei felé, s így teljesen alaptalan az a gyakran suttogott vád, hogy esztétikai fogékonysága — és ennek következtében normatívája — a XIX. század jelenségeire korlátozódik. A fiatal Lukács — aki a század eleji,német szellemtudományi iskolától jutott el Hegelen át Marxhoz — már korai (kevéssé ismert és nagyon tanulságos, sőt sokszor izgalmas) műveiben is nagy jelentőséget tulajdonít a tartalom és forma dialektikájának. Ilyen vizsgálatai ebben a korai korszakában mind a dramaturgia, mind a regényelmélet terén rendkívül érdekesek és gyümölcsözők voltak; örvendetes és hasznos, hogy ezek újra s szélesebb körben is hozzáférhetőkké váltak. Egy helyütt ő maga utal rá, hogy a marxizmusnak — elsősorban a forradalmi korszakokban — a művészetben is mindenekelőtt a tartalmi kérdésekkel kell foglalkoznia. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy Lukács maga is döntően és főként a tartalmi kérdésekkel foglalkozott a műalkotások vizsgálatánál — bár elszórt formai megjegyzései mindig érdekesek és revelálók. Ennek tudható valószínűleg be az is, hogy érdeklődése elsősorban az irodalom, azon belül is az elbeszélő próza problémái felé fordult, hogy a többi műfajok s a többi művészetek kérdéseit itt még legtöbbször csak analogikus vagy antitetikus példaként, de nem önálló vizsgálat tárgyaként szerepel. E tanulságok továbbvitele, más területekre való kidolgozása nyilván az utódokra vár, így az irodáimon belül is a formai problémáknak a tüzetesebb vizsgálata és magyarázata, melyet úgy látszik, korunk mind nyomatékosabban tűz neirendre. Súlyos hiba lenne azonban, ha az aktuálissá váló formai vizsgálatokat bárki is függetleníteni kívánná Lukács eredményeitől: ha régi-új divatok bűvöletében már kipróbált és marxista igazságok mellettállrándítva mennének el Eddig is tudtuk — az új kötet minden eddiginél fokozottabbban idézi emlékezetünkbe —, hogy a lukácsi életmű olyan tiszteletet ébreszt, melynek része a továbbgondolás is és a vita is. Mert ne felejtsük, ő is így viszonyult annak idején az előtte járókhoz. Mohi-inghez, Plechanovhoz, Lunacsarszkijhoz; példájához maradunk hűek, ha mi is ilyen vitatóelsajátító módon tekintünk gondolataira, s így élünk saját további utunkon eredményeivel. Nagy Péter MÁRCIUSI NAP 233 nap krónikája — Gábor Andor börtönlevelei Galambos Lajos és Földes Mihály új könyve (Tudósítónktól.) Négy könyvet ad ki a közeljövőben a Szépirodalmi Kiadó a Tanácsköztársaság félszázados évfordulójára emlékezve. A márciusi nap című kötet alcíme: Magyar írók a Tanácsköztársaságról. Érdekessége, hogy sok kevéssé ismert vagy kötetben még meg nem jelent írást, dokumentumot tartalmaz. Mint például Gábor Andor börtönben írt leveleit, Károlyi Mihály egyetlen színművének részletét, Emőd Tamás egyik ismeretlen versét. Két új regény merítette témáját az évvel ezelőtt történtekből. Galambos Lajos Mit tudtok ti Pille Máriáról? című műve egy egyszerű tiszai révészlány hősiességének állít emléket. Földes Mihály A parancs című könyve pedig arról szól, hogyan jut el a monarchia egyik vezérkari tisztje az igazi nemzeti érdekek fölismeréséig, a magyar Vörös Hadsereg szolgálatáig. A negyedik könyv Illés Béla Ég a Tisza című regénye, amely első ízben is évfordulóra jelent meg Moszkvában. A tíz évvel a Tanácsköztársaság kikiáltása után napvilágot látott könyv első méltatója Kun Béla volt. SÍPOS GYULA: — Mondja meg, uram, világosan, kell magának ez a két mázsa cement vagy nem kell? Príma áru, á ötös, a legjobb, amit most lehet kapni. Ad ötven forintot zsákjáért. Bolti ár, ha ugyan ott hozzájut. De én haza is szállítom. Világos nappal. Holnap jön a Jóska a kocsival, földobjuk és kész. Láttam én azt a lépcsőfeljárót, nehogy azt higgye, hogy azt magának megcsinálja a KIK. Arra várhat. Most ad két darab százast, a jövő héten viszek egy kis sódert meg homokot, és szabad idejében megcsinálja. Kivár egy jó vasárnapot és kész vele. Persze, azt hiszi, hogy én ezt csak úgy elviszem onnan, aztán még baj lehet belőle. Ebből aztán semmi! Nekem ez jár. Fényes nappal odaviszem magához, akár reggel, amikor még a tulaj is otthon van. Nekem ez jár. Azt hiszik, hogy a melós süket? Hogy csak tedd ide, tedd oda, aztán itt egy százas és végeztünk? Nem, uraim! Mondja már, hogy rendben van. De nehogy most a zsebébe nyúljon és elkezdje, hogy csináljam meg én. Láttam azt a lépcsőföljárót maguknál. Megbíz avval maga egy szép vasárnap, csak persze ne fagyban csinálja. Cementtel se fagyban, se nagy napsütésben. Élni kell a cementnek. Sokan azt hiszik, csak becsömöszöltük a zsaru közé és kész. Pedig az első hét, az a fontos, különösen az első két-három nap. Ha akkor nem köt becsületesen, megette a fene. De hát ezt maga legalább olyan jól tudja, mint én. Minek magyarázzam? Itt van ez a két mázsa cement. Mondjuk, három, ha a járdát is meg akarja csinálni. Mert ott a lépcsőnél mozognak a kőlapok, jártam én ott, ismerem. Azt jól meg kell alapozni, fugázni. De most csak beszéljünk a kettőről. Két darab százas. Jár ez nekem, uram. Fölöslegünk van itt, a kerítésnél. Mindenből fölöslegünk van. Hát ne legyen. Ha valami megmarad, úgyis csak ráromlik a talajra. Nem tudna ez egy vakolókanalat a kezébe venni. Tudja, milyen ember? Mikor reggel ideáll érte a kocsi, jön ki avval a rohadt nagy aktatáskával, de annak a fülét csak kesztyűben fogja meg. Még nyáron is. Hát azon máig röhögök. Hogy ő díszkertet akar oda a ház elé. Az ősszel, amikor még a belső munkán dolgoztunk, hazajön egy nagy Volgával, de nyitva a csomagtartó, kilógnak hátul a facsemeték. Nagy hóhányó az a sofőr is, csak kinyitja az ajtót, parancsoljon, uram. Ez meg kiszáll a fekete kesztyűjében, fogja a fekete aktatáskát és toporog, mint a tojógalamb. — Parancsoljon, uram — azt mondja a sofőr. Hátul meg állnak ki a facsemeték ágai. Az isten tudja, honnan szerezte őket, valami botanikus kertből, mindegyiken rajta a cédula, hogy ilyen nemes fa meg olyan különlegesség. De az ára nincs rajta egyiken se. Azt mondja a tulaj: — kérem, még ki kellene menni a kertészért. Ilyen meg ilyen utca. — Kérem — mondja a sofőr, és ül be a kocsiba. Hátul meg lógnak ki az ágak. De a tulaj csak toporog, hogy ezeket addig is ki kellene venni. — Bizony ki — mondja a sofőr az ablakon át. — Csak van itt valaki, aki kivegye. Hát mi ott voltunk, de mintha nem hallottunk volna semmit. Megvártuk, míg szól. Mert, ugye, az nem a mi munkánk, de ha szól, az már más. Nem arról van szó, ilyesmit szívességből is megcsinál az ember. Már akinek. Kivettük a csemetéket, odavittük a kert végébe, azt se mondta, köszönöm. Egy null, igaz? Na, kell magának az a két mázsa cement vagy nem kell? Láthatja, hogy jár nekem. Elhozom onnan a tulaj szeme láttára. A héten úgyis végzünk a munkával, már csak ez az oldali kerítés van hátra. Kihúzhattuk volna még akár két hónapig is, de most van másik munka. Meg őszintén szólva, unom már a dumáját meg a fekete kesztyűjét. Mert ez azt a nagy rohadt aktatáskát interjú Bessenyei Ferenccel („Nem vádlottnak, de tanúnak maradok, gróf úr... Tudom, hogyan lopták el egy nemzetszabadságát! ...” — hallatszik a színpadról. A hang ismerős. Az indulat, amely szinte a falakon is áthullámzik, ismeretlen. Legföljebb nyomokban lelhető föl a néhány pillanat múltán az öltözőbe viharzó színész szavain-mozdulatain...) — Egy fiatal szerző, Száraz György első darabját próbáljuk a Nemzetiben — mondja. — Stromfeld Aurélt, az 1919-es magyar Vörös Hadsereg vezérkari főnökét keltem életre benne. Magam sem hittem volna, a feladat mennyire izgalmas. — Miért? — Ritkán fordul elő, hogy a címszereplővel az író nem állítani vagy tagadni akar. Hanem kérdezni. Mégpedig úgy, hogy a tények pontos fölsorakoztatásával ne végletes igenre-nemre sarkallja a közönséget. — Hanem? — Korszerűbb történelemszemléletre. Amiről manapság oly sok szó esik. Stromfeld-alakításom tulajdonképpen sajátos „hozzászólás” lesz a vitához. — Éppúgy, mint Kossuth-,Görgey- és Széchenyi-szerepe? — Igen. Ezúttal azonban egy olyan életút bemutatásáról van szó, amely különösképp alkalmas a forradalmár-röppályáról meggyökeresedett tévhitek szétfoszlatására. Stromfeldet ugyanis a történelem szembefordítja régebbi önmagával. A hazugságtól teszi meg az igazsághoz vezető utat: a monarchia századosából lesz a Vörös Hadsereg tisztjévé. Meggyőződésének szilárdsága nem mond ellent kétségeinek. Tévedései nem cáfolják emberi nagyságát. S a bukás után hiába ajánl föl menedéket számára Majláth gróf, IV. Károly kamarása, a fölismert igazság vonzása a kilátástalanságban is erősebb mindennél Mindezt a bonyolultságot csak újszerű, tárgyilagos szenvedéllyel lehet a színpadon megjeleníteni. Hogy sikerül-e , arról csak ,,A vezérkari főnök” február 21-i bemutatója után lehet beszélni Veszprémi Miklós Szovjet film a spanyol szabadságharcról Román Karmen, a világhírű szovjet filmrendező Granada, Granada, Granadám címmel új filmet készített, amelynek forgatókönyvét Konsztantyin Szimonov írta. A film megörökíti azokat a hősöket, akik a nemzetközi brigádokban harcoltak 1933 —36-ban a spanyol szabadságért. Karmen saját egykori dokumentumfelvételeit is fölhasználja és néhány képsorban a mai Spanyolországot is bemutatja.