Népszabadság, 1969. február (27. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-01 / 26. szám

8 NÉPSZABADSÁG 1960. február 1. szombat Művészet és társadalom Lukács György válogatott munkáinak első kötetéről A magyar szellemi életnek álta­lában, a hazai marxista gondol­kodásnak, művészetszemléletnek különösképpen örvendetes esemé­nye Lukács György könyvének a megjelenése. Alaposan mérle­gelt, gondos válogatásban, a ma­gyar könyvkiadásban szokatlanul jó mutatókkal ellátva jelent meg — a szerkesztő Fehér Ferenc és a Gondolat Kiadó jóvoltából — ez a kötet. Egyes darabjaiban s darabjai összességében az egyik legjelentősebb kortársi al­kotói életpályának hatvan évét kíséri végig, közben Lukács­nak tucatnyi vaskos és jelen­tős művét — tanulmánygyűj­teményét vagy monográfiáját — mutatva be szemelvényekben úgy, hogy egyfelől szellemi élet­rajzát, a gondolat kifejlődésének plasztikus rajzát adja, de másfe­lől s ezzel egyszerre a marxista Lukács György esztétikájának főbb pilléreit, jellemzőbb vonula­tát, a legfontosabb kérdésekben elfoglalt álláspontját világítja meg. Az olvasónak egyébként maga a szerző siet segítségére saját út­ja megértésében: a kötetnek nem kis jelentőségű írása Lukács elő­szava, amelyben saját szellemi fejlődésének útját vázolja fel, ki­jelölve eme út kezdeti szakaszá­ban azokat a mozzanatokat, ame­lyek a marxizmushoz közelítették vagy amelyek visszatartották a marxizmustól, majd — a marxiz­mus igazságának felismerése után — annak a küzdelmes és nagy szellemi erőfeszítéssel járó fejlő­désnek a rajza következik, amely­nek során a marxizmus és az esz­tétika összefüggéseinek, egymást­­áthatásuknak és egymással való összefonódottságuknak a kérdései megnyíltak a szerző előtt. Nem kétséges, hogy Lukács György némely állásfoglalása — akár politikai, akár esztétikai­kritikai kérdésekről volt is szó — vitatható. Ezek a részletmozzana­tok azonban nem takarhatják el azt a tényt, hogy Lukács György életműve a század kimagasló marxista esztétikusi teljesítmé­nye, az első magyar gondolkodó és műítész, aki nemzetközi súlyra, jelentőségre tett szert. Lukács György életműve, eszté­tikájának egyre jobban kiteljese­dő épülete nyilvánvalóan nem előzmények és előfutárok nélküli. Súlyos hiba lenne az ő teljesítmé­nye fényében elhomályosulni hagyni az elődök jelentős ered­ményeit, egyben az ő gondolata meghamisítása is lenne, ha nem látnánk, milyen jelentősége volt Mehring, Plechanov, Lunacsarsz­­kij korábbi munkásságának a lu­kácsi gondolat és problematika kiérlelésében és megformálásá­ban. Lukács, mint ahogyan előszavá­ban világosan meg is mondja, sa­ját életművének jelentőségét fő­képpen abban látja, hogy — ter­mékeny szellemi társulásban Mi­hail Lifsiccel — feltárta Marx és Engels esztétikai nézeteit, állás­­foglalásait s kimutatta, hogy ezek egy egészséges esztétikai rendszer szétszórt elemei. Legyen szabad itt egy lépéssel továbbmenni, mint ameddig Lukács maga előszavá­ban elmegy; ezt a rendszert azért volt ő képes felismerni és kidol­gozni, mert nem pusztán Marx és Engels esztétikai vonatkozású írásainak és gondolatainak előtte végre nem hajtott mélységű (és filozófiai iskolázottságú) vizsgá­latában merült el, munkája köz­ben már Leninnek a művészetről szóló írásait s elsősorban a tükrö­­zési elmélet kidolgozásához való alapvető hozzájárulását is ismer­tette. Lenin fényében látta meg Lukács Marx és Engels jelentősé­gét, igazat. Ez tette lehetővé, hogy össze tudta foglalni és kifejteni mindazt, ami a marxizmus ko­rábbi tanításaiból a művészetre érvényes. S ez tette lehetővé azt is, hogy a marxizmusnak ezt a gazdagságát tovább is fejleszt­hesse, illetve aktuálkritikusan­­polemikusan alkalmazza. Annak a helyes és pontos fel­mérése, hogy Lukács György mi­vel járult hozzá a marxista eszté­tikai gondolkodás kincsestárához, nem könnyű. A politikai nézet­­eltérések és viharok időnként fel­­fellobbanó emléke is nehézséget okoz néha ebben a dologban. A teljesség minden igénye nélkül hadd utaljunk itt mégis néhány ilyen jelentős hozzájárulásra: ő volt az, aki elsőként tisztázta formailag, tette világossá és ál­­talánosíthatóvá a tendencia és a pártosság különbségét a művészetben, különösen az iroda­lomban, ő volt az, aki gondolati­lag általánosította és számos pél­dán általános érvénnyel bebizo­nyította, hogy az esztétikum a po­litikával összefügg, s ez az össze­függés a világnézeten keresztül teremtődik meg; hogy a mű világ­nézetének megítélése szempontjá­ból nem az író nyilatkozatai, ha­nem az alkotás struktúrája — ala­kok, motívumok egymáshoz való viszonya, epizódok, folyamatok szerepe, jellemek, sorsok hierar­chiája stb. — a döntő. Ennek az esztétikának egyik sarkalatos pontja a realizmus problémája A realizmust — me­gint csak Marx és Engels, idevo­natkozó nyilatkozatait szélesítve­­általánosítva — Lukács emelte stílustörténeti kategóriából eszté­tikai kategóriává. E fogalom körül azóta is folyik a hol lappangó, hol nyílt vita szakmai körökben s néha azon túl is. Lukács a válo­gatott műveinek további kötetei valószínűleg még több konkrét példával fognak szolgálni a realiz­mus dolgában, ám már ez az el­méleti fővonalakat meghúzó kö­tet is tele van meggyőző érvekkel. S arról is meggyőz e kötet, hogy Lukács nagy figyelemmel és érzé­kenységgel fordul a művészet újabb jelenségei felé, s így telje­sen alaptalan az a gyakran sutto­gott vád, hogy esztétikai fogé­konysága — és ennek következté­ben normatívája — a XIX. század jelenségeire korlátozódik. A fiatal Lukács — aki a század eleji,német szellemtudományi is­kolától jutott el Hegelen át Marx­hoz — már korai (kevéssé ismert és nagyon tanulságos, sőt sok­szor izgalmas) műveiben is nagy jelentőséget tulajdonít a tarta­lom és forma dialektikájának. Ilyen vizsgálatai ebben a korai korszakában mind a dramatur­gia, mind a regényelmélet terén rendkívül érdekesek és gyümöl­csözők voltak; örvendetes és hasz­nos, hogy ezek újra s szélesebb körben is hozzáférhetőkké váltak. Egy helyütt ő maga utal rá, hogy a marxizmusnak — elsősor­ban a forradalmi korszakokban — a művészetben is mindenekelőtt a tartalmi kérdésekkel kell fog­lalkoznia. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy Lukács maga is döntően és főként a tartalmi kér­désekkel foglalkozott a műalko­tások vizsgálatánál — bár elszórt formai megjegyzései mindig érde­kesek és revelálók. Ennek tudha­tó valószínűleg be az is, hogy ér­deklődése elsősorban az irodalom, azon belül is az elbeszélő próza problémái felé fordult, hogy a többi műfajok s a többi művésze­tek kérdéseit itt még legtöbbször csak analogikus vagy antitetikus példaként, de nem önálló vizsgá­lat tárgyaként szerepel. E tanul­ságok továbbvitele, más terüle­tekre való kidolgozása nyilván az utódokra vár, így az irodáimon belül is a formai problémáknak a tüzetesebb vizsgálata és magya­rázata, melyet úgy látszik, korunk mind nyomatékosabban tűz nei­­rendre. Súlyos hiba lenne azonban, ha az aktuálissá váló formai vizsgá­latokat bárki is függetleníteni kí­vánná Lukács eredményeitől: ha régi-új divatok bűvöletében már kipróbált és marxista igazságok mellet­tállrándítva mennének el Eddig is tudtuk — az új kötet minden eddiginél fokozottabbban idézi emlékezetünkbe —, hogy a lukácsi életmű olyan tiszteletet ébreszt, melynek része a to­vábbgondolás is és a vita is. Mert ne felejtsük, ő is így viszonyult annak idején az előtte járókhoz. Mohi-inghez, Plechanovhoz, Luna­­csarszkijhoz; példájához mara­dunk hűek, ha mi is ilyen vitató­­elsajátító módon tekintünk gon­dolataira, s így élünk saját to­vábbi utunkon eredményeivel. Nagy Péter MÁRCIUSI NAP 233 nap krónikája — Gábor Andor börtönlevelei Galambos Lajos és Földes Mihály új könyve (Tudósítónktól.) Négy könyvet ad ki a közeljö­vőben a Szépirodalmi Kiadó a Tanácsköztársaság félszázados év­fordulójára emlékezve. A márciu­si nap című kötet alcíme: Magyar írók a Tanácsköztársaságról. Ér­dekessége, hogy sok kevéssé is­mert vagy kötetben még meg nem jelent írást, dokumentumot tartal­maz. Mint például Gábor Andor börtönben írt leveleit, Károlyi Mihály egyetlen színművének részletét­, Em­őd Tamás egyik is­meretlen versét. Két új regény merítette témá­ját az évvel ezelőtt történtek­ből. Galambos Lajos Mit tudtok ti Pille Máriáról? című műve egy egyszerű tiszai révészlány hősies­ségének állít emléket. Földes Mi­hály A parancs című könyve pe­dig arról szól, hogyan jut el a monarchia egyik vezérkari tisztje az igazi nemzeti érdekek fölisme­réséig, a magyar Vörös Hadsereg szolgálatáig. A negyedik könyv Illés Béla Ég a Tisza című­ regénye, amely első ízben is évfordulóra jelent meg Moszkvában. A tíz évvel a Tanácsköztársaság kikiáltása után napvilágot látott könyv első mél­­tatója Kun Béla volt. SÍPOS GYULA: — Mondja meg, uram, világo­san, kell magának ez a két má­zsa cement vagy nem kell? Prí­ma áru, á ötös, a legjobb, amit most lehet kapni. Ad ötven fo­rintot zsákjáért. Bolti ár, ha ugyan ott hozzájut. De én haza is szállítom. Világos nappal. Hol­nap jön a Jóska a kocsival, föl­dobjuk és kész. Láttam én azt a lépcsőfeljárót, nehogy azt higgye, hogy azt ma­gának megcsinálja a KIK. Arra várhat. Most ad két darab szá­zast, a jövő héten viszek egy kis sódert meg homokot, és szabad idejében megcsinálja. Kivár egy jó vasárnapot és kész vele. Persze, azt hiszi, hogy én ezt csak úgy elviszem onnan, aztán még baj lehet belőle. Ebből aztán semmi! Nekem ez jár. Fényes nappal odaviszem magához, akár reggel, amikor még a tulaj is otthon van. Nekem ez jár. Azt hiszik, hogy a melós süket? Hogy csak­ tedd ide, tedd oda, aztán itt egy százas és végeztünk? Nem, uraim! Mondja már, hogy rendben van. De nehogy most a zsebébe nyúl­jon és elkezdje, hogy csináljam meg én. Láttam azt a lépcsőföl­­járót maguknál. Megbíz avval maga egy szép vasárnap, csak persze ne fagyban csinálja. Ce­menttel se fagyban, se nagy nap­sütésben. Élni kell a cementnek. Sokan azt hiszik, csak becsöm­ö­szöltük a zsaru közé és kész. Pe­dig az első hét, az a fontos, kü­lönösen az első két-három nap. Ha akkor nem köt becsületesen, megette a fene. De hát ezt maga legalább olyan jól tudja, mint én. Minek magyarázzam? Itt van ez­ a két mázsa cement. Mondjuk, három, ha a járdát is meg akarja csinálni. Mert ott a lépcsőnél mozognak a kőlapok, jártam én ott, ismerem. Azt jól meg kell alapozni, fugázni. De most csak beszéljünk a kettőről. Két darab százas. Jár ez nekem, uram. Fölöslegünk van itt, a ke­rítésnél. Mindenből fölöslegünk van. Hát ne legyen. Ha valami megmarad, úgyis csak ráromlik a talajra. Nem tudna ez egy va­kolókanalat a kezébe venni. Tud­ja, milyen ember? Mikor reggel ideáll érte a kocsi, jön ki avval a rohadt nagy aktatáskával, de annak a fülét csak kesztyűben fogja meg. Még nyáron is. Hát azon máig röhögök. Hogy ő díszkertet akar oda a ház elé. Az ősszel, amikor még a belső munkán dolgoztunk, hazajön egy nagy Volgával, de nyitva a cso­magtartó, kilógnak hátul a fa­csemeték. Nagy hóhányó az a sofőr is, csak kinyitja az ajtót, parancsoljon, uram. Ez meg ki­száll a fekete kesztyűjében, fog­ja a fekete aktatáskát és toporog, mint a tojógalamb. — Parancsol­jon, uram — azt mondja a sofőr. Hátul meg állnak ki a facseme­ték ágai. Az isten tudja, honnan szerezte őket, valami botanikus kertből, mindegyiken rajta a cé­dula, hogy ilyen nemes fa meg olyan különlegesség. De az ára nincs rajta egyiken se. Azt mond­ja a tulaj: — kérem, még ki kel­lene menni a kertészért. Ilyen meg ilyen utca. — Kérem — mondja a sofőr, és ül be a ko­csiba. Hátul meg lógnak ki az ágak. De a tulaj csak toporog, hogy ezeket addig is ki kellene venni. — Bizony ki — mondja a sofőr az ablakon át. — Csak van itt valaki, aki kivegye. Hát mi ott voltunk, de mintha nem hal­lottunk volna semmit. Megvár­tuk, míg szól. Mert, ugye, az nem a mi munkánk, de ha szól, az már más. Nem arról van szó, ilyesmit szívességből is megcsinál az ember. Már akinek. Kivettük a csemetéket, odavittük a kert végébe, azt se mondta, köszönöm. Egy null, igaz? Na, kell magának az a két má­zsa cement vagy nem kell? Lát­hatja, hogy jár nekem. Elhozom onnan a tulaj szeme láttára. A héten úgyis végzünk a munká­val, már csak­ ez az oldali kerítés van hátra. Kihúzhattuk volna még akár két hónapig is, de most van másik munka. Meg őszintén szólva, unom már a dumáját meg a fekete kesztyűjét. Mert ez azt a nagy rohadt aktatáskát interjú Bessenyei Ferenccel („Nem vádlottnak, de tanúnak maradok, gróf úr... Tudom, ho­gyan lopták el egy nemzet­sza­badságát! ...” — hallatszik a szín­pad­ról. A hang ismerős. Az indulat, amely szinte a falakon is áthul­­lámzik, ismeretlen. Legföljebb nyomokban lelhető föl a néhány pillanat múltán az öltözőbe vihar­zó színész szavain-mozdulatain...) — Egy fiatal szerző, Száraz György első darabját próbáljuk a Nemzetiben — mondja. — Strom­feld Aurélt, az 1919-es magyar Vö­rös Hadsereg vezérkari főnökét keltem életre benne. Magam sem hittem volna, a feladat mennyire izgalmas. — Miért? — Ritkán fordul elő, hogy a címszereplővel az író nem állíta­ni vagy tagadni akar. Hanem kér­dezni. Mégpedig úgy, hogy a té­nyek pontos fölsorakoztatásával ne végletes igenre-nem­re sarkall­ja a közönséget. — Hanem? — Korszerűbb történelemszem­léletre. Amiről manapság oly sok szó esik. Stromfeld-alakításom tu­lajdonképpen sajátos „hozzászó­lás” lesz a vitához. — Éppúgy, mint Kossuth-,­Gör­gey- és Széchenyi-szerepe? — Igen. Ezúttal azonban egy olyan életút bemutatásáról van szó, amely különösképp alkalmas a forradalmár-röppályáról meg­gyökeresedett tévhitek szétfoszla­­tására. Stromfeldet ugyanis a tör­ténelem szembefordítja régebbi önmagával. A hazugságtól teszi meg az igazsághoz vezető utat: a monarchia századosából lesz a Vö­rös Hadsereg tisztjévé. Meggyőző­désének szilárdsága nem mond el­lent kétségeinek. Tévedései nem cáfolják emberi nagyságát. S a bukás után hiába ajánl föl mene­déket számára Majláth gróf, IV. Károly kamarása, a fölismert igazság vonzása a kilátástalanság­­ban is erősebb mindennél Mind­ezt a bonyolultságot csak újszerű, tárgyilagos szenvedéllyel lehet a színpadon megjeleníteni. Hogy si­kerül-e , arról csak ,,A vezérka­ri főnök” február 21-i bemutatója után lehet beszélni Veszprémi Miklós Szovjet film a spanyol szabadságharcról Román Karmen, a világhírű szovjet filmrendező Granada, Granada, Granadám címmel új filmet készített, amelynek for­gatókönyvét Konsztantyin Szi­­monov írta. A film megörökíti azokat a hősöket, akik a nemzet­közi brigádokban harcoltak 1933 —36-ban a spanyol szabadságért. Karmen saját egykori dokumen­tumfelvételeit is fölhasználja és néhány képsorban a mai Spa­nyolországot is bemutatja.

Next