Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-07 / 208. szám

al NÉPSZABADSÁG* VASÁRNAPI MELLÉKLET A­LAPOSAN FELKÉSZÜLTEM a szerda esti Tudósklub műsorára, mégis kissé szorongva vártam az elektronikus számítógép hatásáról beszélgető tudó­sokat. Vajon figyelembe veszik­-e vi­szonylag alacsony előképzettségemet a korszerű számítástechnika kérdéseiben? Különösen óvatosságra intett a műsor ismertető szövege, amely szerint az elektronikus számítógépek hatását so­kan az első ipari forradaloméhoz hason­lítják: nyilvánvalónak látszott, hogy a technika iránt lázasan elfogult szakem­berek kissé túlzó fejtegetései részben magukkal fognak ragadni (feltéve, ha nem túl szakszerűen és nem túl magas szinten lesznek elfogultak a csodálatos gépek javára), részben felidézik majd bennem a technikai és a művészeti kul­túra közti feszültség problematikáját, s fel kell készülnöm arra, hogy ez utób­bi érdekében szót emeljek, anélkül azonban, hogy a legkisebb mértékben is lebecsülném a korszerű számítás­­kultúra felmérhetetlen jelentőségét az élet csaknem minden területén, a mű­szaki tudományoktól kezdve a népgaz­dasági és iparirányítási tevékenysége­ken át, egészen a nyelvtudományig, sőt a pszichológiáig. M­ég mielőtt a tv elé ültem volna, el­határoztam, hogy a jó ügy érdekében tekintélyi érvet is fel fogok használni, s ezért figyelmeztetőül felírtam egy pa­pírszeletre Goethe bölcs mondását, ami az ipari forradalommal egyenértékű számítástechnikai forradalom idején is érvényesnek látszik. Goethe szerint ugyanis a számok maguk nem kormá­nyozzák a világot, de megmutatják, hogy a világot hogyan kormányozzák. Kiinduló érvnek ez elég lesz — gondol­tam. De a biztonság kedvéért felírtam a cédulára egy kibernetikus véleményét is, aki szerint az elektronikus számító­gépek fenomenális számolási készség­gel rendelkező idióták. Igen ám, de az egyoldalú védekezés rossz módszer: nem szabad saját elő­ítéletünk rabjaként elzárkózni a világ döbbenetes új jelenségei elől még ak­kor sem, ha a technikai tudományoktól és általában a természettudományoktól távol eső foglalkozást választottunk is magunknak. Ki tudja, nem jön-e el az az idő, amikor az ember biológiai rej­télyeinek feltárása után olyan tökéletes komputert készítenek, amely (bocsánat, aki) esetleg még tv-nézésre, sőt tv-kri­­tika írására is alkalmas lesz. Éppen ezért számításba vettem, milyen előny­nyel indulnak a gépek a jövő birtoklá­sáért vívott izgalmas versenyben. A gé­pek előnye mindenekelőtt a gyorsaság­ban rejlik. Megtudtam egy értekezés­ből, hogy az emberi agyban végbemenő idegi folyamatok sebessége nem halad­ja meg a másodpercenkénti 120 métert, ugyanakkor a gépben másodpercenként 300 millió métert tesz meg az elektro­mos áram. L­ehet, hogy nem elég szakszerűen fo­galmazom meg a szakcikk lényegi mondandóját, de az arányok így is vi­lágosak, az ember hendikepje e téren ijesztően nagy. Ráadásul itt van egy súlyos fenyegetés: az elektronikus szá­mítógépek nem csupán rutinszámítá­sokat végezhetnek helyettünk, hanem előre megadott feltételek alapján dön­téseket is hozhatnak. Sőt az emberi te­vékenység olyan szféráiba is behatol­nak, ahol korábbi elképzelések szerint a mechanikus folyamatoknak alig vagy egyáltalán nem lehetett szerepük. Pél­dául a költészet szférájába. Jó néhány évvel ezelőtt olvastam a massachusettsi egyetem egyik komputerének versét. Igen, a gép emberi parancsra verset írt, s természetesen szerelmes verset. Egé­szen elfogadhatót. Minden olcsó szelle­meskedés kizárásával, bátran kijelen­tem, úgy is mint irodalmár és irodalmi szerkesztő, hogy ilyen verset közölni szoktunk az irodalmi lapokban. Sőt még olyanabbakat is. H­OGYAN LEHETSÉGES EZ? A mas­sachusettsi kísérlet bebizonyította, hogy a költői alkotás folyamatának úgyneve­zett asszociációs tevékenységi szintje nem túl bonyolult és nem túl magas szintű biológiai folyamat eredménye. A képzettársítás az agy viszonylag egysze­rű mechanikus tevékenysége, ami szá­mítógépekkel meglehetős mértékig máris utánozható. A gép csak egyfajta verset tud írni, de azt tud. A verskészí­tés egyfajta műveletét sajátítja el. Leg­alábbis egyelőre. N­agy kérdés, hogy a szellemi munka gépesítésének hol lesz a határa, s lesz-e­ egyáltalán ilyen határ. Tudományos-­ fantasztikus regényekben sokat olvasha­tunk a gépek lázadásáról, a gépek ural­máról meg effélékről. A tv-ben láttuk, amikor az embereket rabszolgasorsba kényszerítő félelmetes gépek csupán Mac­Laine kapitány leleményének és egyéni varázsának halására mondtak le hatalmukról, s váltak ismét szófogadó robotokká. (Lehet, hogy nőneműek vol­tak?) R­emények és kétségek között ver­gődve végül egy anekdotára akadtam, amiből kiderült, hogy a gépek fantasz­tikus tökéletesedése egy ponton remél­hetőleg váratlan fordulathoz fog elérni. Az anekdota szerint valamelyik ame­rikai vállalat főkonstruktőre egy soha nem látott mértékben tökéletes irá­­nyítógép tervével ismerteti meg mun­katársait. Elmondja, hogy ez a gép mi mindent tud, még a saját hibáit is ki tudja javítani stb., stb. Egyetlen gyen­ge pontja van: hiányzik belőle egy rendkívül bonyolult szerkezet, amely előre nem látott esetben képes lenne átvenni az irányítást. A főtervező be­vallotta, hogy ennek a gépezetnek a konstrukcióját nem tudja elképzelni, s ezért ötleteket kért kollégáitól. Egy fia­tal mérnök jelentkezett szólásra, mire a főkonstruktőr türelmetlenül kérdése­ket adott fel neki: — „A szerkezet sú­lya?” — „Nyolcvan kilogramm.” — „Ki­tűnő! Teljesítőképessége?” — „Hat­száz watt.” — „Ragyogó. Mennyi idő alatt lehet üzemképes állapotba helyez­ni? ” — „Fél év alatt.” — „Ne vicceljen! Mi a csoda ez?” — „Az ember, uram!” M­iért is írtam le mindezt? Ja, igen, a szerda esti Tudósklubban a számító­gépekről beszéltek. De bizony abban a beszélgetésben nem volt sem utópia, sem fenyegetettségi érzés, se úgyneve­zett technicista szemlélet. Egyszerű, jó­zan beszélgetés volt arról, hogy a Ma­gyarországon jelenleg működő 70 szá­mítógépet miként lehet a legjobban fel­használni a felső szintű népgazdasági irányítómunkában, a vállalatok irá­nyításában, az építőiparban, vegyipar­ban és így tovább. N­EM ERRE SZÁMÍTOTTAM. Nem erre készültem fel. Csak percekkel az adás után értettem meg: tulajdonkép­pen örülni kell, hogy ilyen hét­köznapi lett ez a téma. A komputer be­hatolt népgazdaságunkba. Gyakorlati szakemberek beszélgetnek erről a gya­korlati problémáról. E­gy dolgot azonban mégis furcsállot­­tam. Egész idő­ alatt úgy beszéltek a gé­pekről, mintha azok gépek lennének. K­issé nyugtalan voltam és nehezen aludtam el. J­OVÁNOVICS MIKLÓS A televízió műsorából: A tényfeltáró riport- és vitaműsorok­nak örök sorsa, hogy kifutnak az idő­ből, ha a téma bonyolult és szerteága­zó. A televízió most arra vállalkozott, hogy a Lakáshelyzetről kimerítően, részletesen tájékoztasson, mind gazda­sági, mind társadalmi szinten és­­a né­zők közreműködésére is számító) javas­latokat­ tegyen. Az ötrészes sorozat első adása az építtetőket és a kivitelezőket szólaltatja meg (szerda, 19­40). Szer­kesztő: Németi Gyula, riporter: Ko­peczky Lajos, rendező: Surányi Lili. Leonyid Andrejev 1905-ben írt kisre­génye. A kormányzó, egyike az író leg­erőteljesebb műveinek. A magyar tévé­változatban a címszereplő Páger Antal, a regényt Dömölky János adaptálta és rendezte (vasárnap, 20.20). A rádió műsorából: A Kévék és keresztek pénteken 16.05- kor kerül adásra a Kossuth adón. Végh Antal dokumentumjátékáról dr. Cserés Miklós rendezővel beszélgettünk. — A játék színhelye egy termelőszö­­­­vetkezet, főhőse a fiatal agrármérnök (Kozák András), akinek „kétfrontos” harcot kell vívnia. Az egyiket az elnök ellen (György László), aki szerint elég egy fej a vezetéshez — az övé —, a másikat a tagság egy része ellen, ame­lyik különféle manőverekkel próbál il­legális többletjövedelemhez jutni. Az elnök egyébként valóban eszes, agya­fúrt ember, aki jól gazdálkodik „sze­mélyes kapcsolataival” s egyúttal sze­met huny a belső ügyeskedések felett. A kollektív és becsületes vezetés szük­ségességéről, a közösségen belüli őszin­teségről, tiszta légkörről, az ezekért ví­vott harc nehéz megpróbáltatásairól szól — erőszakoltság nélkül — az író. „­­­ddigi életem során viszonylag na­gyon keveset ácsorogtam mozik elő­csarnokában, de éppen, mert sosem voltam ott törzsvendég, mindig jól nyitva tartottam a szemem, s az a né­hány negyedóra, amit ott eltöltöttem, felért nem is egy rossz film másfél órájával. Vákuumélmény, így nevez­hetném azt az érzést, ami akkor kelet­kezik az emberben, amikor a jegysze­dők által szélesre tárt ajtókon a kö­zönség az előtérből beáramlik a néző­térre, s a fényó ott marad üresen. Mintha a nézőtér beszívná az embere­ket. N­incs abszolút vákuum: a hallban mindig marad egy-két tétova alak, az egyik tágult szemmel bámul az utca felé, késő partnerét lesve, a másik ügyet sem vetve a történtekre, a fa­lon sorjázó sztárfotókat gusztálja, míg­nem a harmadik csak nekidűl a fal­nak vagy oszlopnak, ha van ilyen az adott csarnokban E­gyszer, nem is tudom már pontosan mikor, talán még az elmúlt mozi­konjunktúra idején, vagy inkább a vé­ge felé, egyik tízperces méla ottácsor­­gásom után, megtöltekezve az előcsar­nok borongós hangulatával, kiléptem az utcára, hogy valami más, cselekvő­­legesebb időtöltés után nézek, amikor már odakint az utcán megszólított egy vékony termetű, szomorú, savószemű fiatalember,, — Van egy jegyem. E­gyáltalán nem akartam moziba menni, de a fiatalember tekintetében volt valami elesett agresszivitás — az elesettség mindig agresszív — és ez ön­kéntelenül is arra kényszerített, hogy nyúljak a jegy után, mintha meg akar­nám vizsgálni, hogy megfelel-e. „Eb­ből lesz valami” — gondoltam vagy inkább reméltem csupán? m­­­yolcforintos jegy volt, középre, a­­ ’ tizenhetedik sorba. Előkotortam a zsebemből egy tízest, és nagyon lassan átnyújtottam a fiatalembernek. — Nem tudok visszaadni. — Nem baj. E­lindultam a sarok felé, éppen olyan lassan és határozottan, ahogyan a mo­zi előcsarnokából kiléptem. Nem néz­tem hátra, s így egyáltalán nem tu­dom, hogy a fiatalember milyen arcot vágott erre, csodálkozott-e vagy meg­döbbent, vagy megrándította a vállát és legyintett, de valószínűleg az első két reakció valamelyikével válaszolhatott lassan elhaladó hátamnak, mert alig fordultam el­ a sarkon, engem követő lépések neszét éreztem magam mögött, s a következő pillanatban már ott lép­kedett mellettem a fiatalember. Most fé­lelemmel volt tele a tekintete. — Már elkezdődött az előadás — fi­gyelmeztetett. — Tudom. — Nem megy be? — Nem e­gy lépésnyit gondolkozott. — Akkor adja vissza. Mire kell ma­gának akkor a jegy, ha nem megy be — és nyújtotta felém a tízest. — Az az én dolgom. — Adja vissza. M­egálltam, ránéztem. Kétségbeesett­­sége szembeszökő volt. Nem kellett kü­lönösebben nagy találékonyság és élet­ismeret rájönni, hogy miért. — Maga jegyüzér, igaz? — rontot­tam rá a kérdéssel eléggé fölényesen, és brutálisan. Hallgatott, riadtan nézett. — Én viszont nem vagyok hekus — nyugtattam meg. Ez a közlés láthatóan megnyugtatta, de gyanakvását azért még nem oszlatta el teljesen. Mereven, lehajtott fejjel állt előttem és mell­magasságban vizsgálta a ruhámat, mintha az öltözékem mineműségéből akarná kikövetkeztetni, hogy vajon nem vagyok-e mégis az, amit tagadok. Minthogy ez igencsak visszás helyzet volt, igyekeztem gyorsan megszüntetni. — Nem iszik meg egy pohár sört? — kérdeztem tőle. f ■­ elkapta a fejét, ez aztán igazán meglephette. Csak egy semmilyen értelmű vállrándítással válaszolt, és amikor elindultam jött velem. Néhány lépést tettünk meg így, én egyre azt vártam, hogy valahogyan magyarázatot kér furcsa és valóban magyarázatra szoruló viselkedésemre, kérdez vala­mit, de nem kérdezett semmit, csak le­hajtott fejjel ismét, engedelmesnek lát­­szóan lépkedett mellettem. Ettől én jöt­tem zavarba. Elvesztettem iménti fölé­nyem. A magam teremtette helyzet egész sutasága visszaháramlott rám. A célba vett kocsma nem volt éppen messze, de amíg odaértünk, nem vál­tottunk egyetlen szót sem. Csak ami­kor végre kezünkben volt a söröspohár és ott álltunk a talponálló pultjánál, e­gymással szemben, akkor találtam fel végre magam. — Sok jegye megmaradt? E­lőbb elmosolyodott, aztán mosolyát egy savanyú grimaszba csavarta. — Kilenc. — Rossz a film? — Nem tudom. — Meg sem nézte? — Én? Minek. T­ársalgásunk ettől kezdve, egészen addig, amíg a sör tartott, folyamatossá vált, s a jegyüzér — most már egyál­talán nem tagadva, hogy az — beval­lotta, hogy általában nem nézi meg az üzérkedésre kiszemelt filmeket, mert a filmek kiszemelése nem az ő dolga, ha­nem a főnökéé. Szerettem volna még egy-két dolgot megtudni a főnökéről s az egész banda működési elvéről, de az erre vonatkozó kérdéseimre csak eluta­sító hümmögésekkel válaszolt. Végül aztán, már mintegy menőfélben össze­foglalta az egészet ekképpen: — Ne törje magát, mester! Vége van már ennek az üzletnek. — Vége. — Úgy, ahogy mondom, tiszta ráfi­zetés. Nem fog velünk találkozni egy­ hamar, becsukjuk a botot. — S miért? Rosszak a filmek? — Á, dehogy. A filmek mindig egy­formák. — Hát akkor? Talán a televízió konkurrenciája miatt? — okoskodtam, ő azonban fölötte állt ennek a zsurna­lisztikai szintű tájékozottságnak. Csak legyintett. — Ma már a film nem téma. Üzlet akkor van, ha a filmekről beszél a nép. — És mostanában miről beszél a nép? — Mit tudom én. Erről is egy kicsit, arról is egy kicsit. De csak egy kicsit. — Szóval, nincsenek szenzációk, azt mondja a­zzal otthagyta a támaszkodót, meg vele együtt engem is, azt hittem kö­szönés nélkül távozik, de csak az ajtó melletti pénztárig ment, váltott két po­hár sörre blokkot és hozta is nemso­kára. Letette és a szemembe nézett, most egészen más, szűkre fogott tekin­tettel, komolyan. — Én nem tudom, ki maga, nem is érdekel — mondta. — De az biztos, hogy maga is olyan ember, aki szeret­né, ha történne valami igaz? Rábólintottam. A jegyüzér folytatta. — Nem az üzletet sajnálom, mert üz­letet mindig talál az ember, ennél sok­kal jobbat is. Én a mozgást sajnálom. Most nincs mozgás, nincs akarat. Most valahogy nincs tűz a népben, lelkese­dés. Nincs jegy? Nem baj, majd meg­nézzük holnap. Azelőtt? Kiguvadt sze­mű palik rohangáltak a mozik előtt: „jegyet veszek, jegyet veszek”. És min­dennel így volt. Mindent azonnal akart mindenki. Most meg minden ráér. Majd holnap. Majd. E­gy hajtásra megitta a sörét, az üres poharat letette a zöld platóra. — Hát, nekem ez nem tetszik, érti. Megittam én is a sörömet és egy mozdulattal jeleztem, hogy most már menni akarok. Megfogta a csuklómat. — Még valamit mondani akarok.­léggé viszolygó és gyanakvóan el­utasító arccal nézhettem rá, mint­ha valami kínos kérése elől akarnék eleve elzárkózni, mert kötelességének érezte, hogy egy gyors mosollyal meg­nyugtasson és a kezét is meghimbálta a levegőben, hogy nincs semmi kérése vagy ferde ajánlata számomra. — Én csak egy piti csavargó vagyok, nem kell tőlem félni. Nem szeretek dolgozni, az biztos. De olvasni, azt pél­dául szeretek. És tudja, mit olvasok? Csak a Nagy Francia Forradalomról szóló könyveket, semmi mást. R­ádúlt a pultra, egészen közel az ar­comhoz. — Saint-Just a példaképem. N em mertem elmosolyodni erre. ne­ hogy megsértsem, hanem csak rábólin­tottam. Értem. Jól van, természetes, ő pedig felegyenesedett a pultról és elin­­dul kifelé a kocsmából. Odakint az ut­cán kezet fogtunk, bemutatkoztunk egy­másnak, de én nem értettem az ő ne­vét, valószínűleg ő sem az enyémet. Ő megindult vissza, a mozi felé, én pedig egyenest előre, de én nem állhattam meg, hogy néhány lépés után hátra ne forduljak és utána ne nézzek. De a hir­telen benépesült utcán, a járó­kelők imbolygó, egymást keresztező és takaró sokaságában már nem voltam képes teljes bizonyossággal felfedezni, s csak egy kacsázó járású alakra fogtam rá, hogy ő az. Azt néztem, amíg néz­hettem, amíg el nem tűnt az is. CSURKA ISTVÁN: A JEGYÜZÉR — Hát, vannak? A — Mit? E

Next