Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-07 / 208. szám
al NÉPSZABADSÁG* VASÁRNAPI MELLÉKLET ALAPOSAN FELKÉSZÜLTEM a szerda esti Tudósklub műsorára, mégis kissé szorongva vártam az elektronikus számítógép hatásáról beszélgető tudósokat. Vajon figyelembe veszik-e viszonylag alacsony előképzettségemet a korszerű számítástechnika kérdéseiben? Különösen óvatosságra intett a műsor ismertető szövege, amely szerint az elektronikus számítógépek hatását sokan az első ipari forradaloméhoz hasonlítják: nyilvánvalónak látszott, hogy a technika iránt lázasan elfogult szakemberek kissé túlzó fejtegetései részben magukkal fognak ragadni (feltéve, ha nem túl szakszerűen és nem túl magas szinten lesznek elfogultak a csodálatos gépek javára), részben felidézik majd bennem a technikai és a művészeti kultúra közti feszültség problematikáját, s fel kell készülnöm arra, hogy ez utóbbi érdekében szót emeljek, anélkül azonban, hogy a legkisebb mértékben is lebecsülném a korszerű számításkultúra felmérhetetlen jelentőségét az élet csaknem minden területén, a műszaki tudományoktól kezdve a népgazdasági és iparirányítási tevékenységeken át, egészen a nyelvtudományig, sőt a pszichológiáig. Még mielőtt a tv elé ültem volna, elhatároztam, hogy a jó ügy érdekében tekintélyi érvet is fel fogok használni, s ezért figyelmeztetőül felírtam egy papírszeletre Goethe bölcs mondását, ami az ipari forradalommal egyenértékű számítástechnikai forradalom idején is érvényesnek látszik. Goethe szerint ugyanis a számok maguk nem kormányozzák a világot, de megmutatják, hogy a világot hogyan kormányozzák. Kiinduló érvnek ez elég lesz — gondoltam. De a biztonság kedvéért felírtam a cédulára egy kibernetikus véleményét is, aki szerint az elektronikus számítógépek fenomenális számolási készséggel rendelkező idióták. Igen ám, de az egyoldalú védekezés rossz módszer: nem szabad saját előítéletünk rabjaként elzárkózni a világ döbbenetes új jelenségei elől még akkor sem, ha a technikai tudományoktól és általában a természettudományoktól távol eső foglalkozást választottunk is magunknak. Ki tudja, nem jön-e el az az idő, amikor az ember biológiai rejtélyeinek feltárása után olyan tökéletes komputert készítenek, amely (bocsánat, aki) esetleg még tv-nézésre, sőt tv-kritika írására is alkalmas lesz. Éppen ezért számításba vettem, milyen előnynyel indulnak a gépek a jövő birtoklásáért vívott izgalmas versenyben. A gépek előnye mindenekelőtt a gyorsaságban rejlik. Megtudtam egy értekezésből, hogy az emberi agyban végbemenő idegi folyamatok sebessége nem haladja meg a másodpercenkénti 120 métert, ugyanakkor a gépben másodpercenként 300 millió métert tesz meg az elektromos áram. Lehet, hogy nem elég szakszerűen fogalmazom meg a szakcikk lényegi mondandóját, de az arányok így is világosak, az ember hendikepje e téren ijesztően nagy. Ráadásul itt van egy súlyos fenyegetés: az elektronikus számítógépek nem csupán rutinszámításokat végezhetnek helyettünk, hanem előre megadott feltételek alapján döntéseket is hozhatnak. Sőt az emberi tevékenység olyan szféráiba is behatolnak, ahol korábbi elképzelések szerint a mechanikus folyamatoknak alig vagy egyáltalán nem lehetett szerepük. Például a költészet szférájába. Jó néhány évvel ezelőtt olvastam a massachusettsi egyetem egyik komputerének versét. Igen, a gép emberi parancsra verset írt, s természetesen szerelmes verset. Egészen elfogadhatót. Minden olcsó szellemeskedés kizárásával, bátran kijelentem, úgy is mint irodalmár és irodalmi szerkesztő, hogy ilyen verset közölni szoktunk az irodalmi lapokban. Sőt még olyanabbakat is. HOGYAN LEHETSÉGES EZ? A massachusettsi kísérlet bebizonyította, hogy a költői alkotás folyamatának úgynevezett asszociációs tevékenységi szintje nem túl bonyolult és nem túl magas szintű biológiai folyamat eredménye. A képzettársítás az agy viszonylag egyszerű mechanikus tevékenysége, ami számítógépekkel meglehetős mértékig máris utánozható. A gép csak egyfajta verset tud írni, de azt tud. A verskészítés egyfajta műveletét sajátítja el. Legalábbis egyelőre. Nagy kérdés, hogy a szellemi munka gépesítésének hol lesz a határa, s lesz-e egyáltalán ilyen határ. Tudományos- fantasztikus regényekben sokat olvashatunk a gépek lázadásáról, a gépek uralmáról meg effélékről. A tv-ben láttuk, amikor az embereket rabszolgasorsba kényszerítő félelmetes gépek csupán MacLaine kapitány leleményének és egyéni varázsának halására mondtak le hatalmukról, s váltak ismét szófogadó robotokká. (Lehet, hogy nőneműek voltak?) Remények és kétségek között vergődve végül egy anekdotára akadtam, amiből kiderült, hogy a gépek fantasztikus tökéletesedése egy ponton remélhetőleg váratlan fordulathoz fog elérni. Az anekdota szerint valamelyik amerikai vállalat főkonstruktőre egy soha nem látott mértékben tökéletes irányítógép tervével ismerteti meg munkatársait. Elmondja, hogy ez a gép mi mindent tud, még a saját hibáit is ki tudja javítani stb., stb. Egyetlen gyenge pontja van: hiányzik belőle egy rendkívül bonyolult szerkezet, amely előre nem látott esetben képes lenne átvenni az irányítást. A főtervező bevallotta, hogy ennek a gépezetnek a konstrukcióját nem tudja elképzelni, s ezért ötleteket kért kollégáitól. Egy fiatal mérnök jelentkezett szólásra, mire a főkonstruktőr türelmetlenül kérdéseket adott fel neki: — „A szerkezet súlya?” — „Nyolcvan kilogramm.” — „Kitűnő! Teljesítőképessége?” — „Hatszáz watt.” — „Ragyogó. Mennyi idő alatt lehet üzemképes állapotba helyezni? ” — „Fél év alatt.” — „Ne vicceljen! Mi a csoda ez?” — „Az ember, uram!” Miért is írtam le mindezt? Ja, igen, a szerda esti Tudósklubban a számítógépekről beszéltek. De bizony abban a beszélgetésben nem volt sem utópia, sem fenyegetettségi érzés, se úgynevezett technicista szemlélet. Egyszerű, józan beszélgetés volt arról, hogy a Magyarországon jelenleg működő 70 számítógépet miként lehet a legjobban felhasználni a felső szintű népgazdasági irányítómunkában, a vállalatok irányításában, az építőiparban, vegyiparban és így tovább. NEM ERRE SZÁMÍTOTTAM. Nem erre készültem fel. Csak percekkel az adás után értettem meg: tulajdonképpen örülni kell, hogy ilyen hétköznapi lett ez a téma. A komputer behatolt népgazdaságunkba. Gyakorlati szakemberek beszélgetnek erről a gyakorlati problémáról. Egy dolgot azonban mégis furcsállottam. Egész idő alatt úgy beszéltek a gépekről, mintha azok gépek lennének. Kissé nyugtalan voltam és nehezen aludtam el. JOVÁNOVICS MIKLÓS A televízió műsorából: A tényfeltáró riport- és vitaműsoroknak örök sorsa, hogy kifutnak az időből, ha a téma bonyolult és szerteágazó. A televízió most arra vállalkozott, hogy a Lakáshelyzetről kimerítően, részletesen tájékoztasson, mind gazdasági, mind társadalmi szinten ésa nézők közreműködésére is számító) javaslatokat tegyen. Az ötrészes sorozat első adása az építtetőket és a kivitelezőket szólaltatja meg (szerda, 1940). Szerkesztő: Németi Gyula, riporter: Kopeczky Lajos, rendező: Surányi Lili. Leonyid Andrejev 1905-ben írt kisregénye. A kormányzó, egyike az író legerőteljesebb műveinek. A magyar tévéváltozatban a címszereplő Páger Antal, a regényt Dömölky János adaptálta és rendezte (vasárnap, 20.20). A rádió műsorából: A Kévék és keresztek pénteken 16.05- kor kerül adásra a Kossuth adón. Végh Antal dokumentumjátékáról dr. Cserés Miklós rendezővel beszélgettünk. — A játék színhelye egy termelőszövetkezet, főhőse a fiatal agrármérnök (Kozák András), akinek „kétfrontos” harcot kell vívnia. Az egyiket az elnök ellen (György László), aki szerint elég egy fej a vezetéshez — az övé —, a másikat a tagság egy része ellen, amelyik különféle manőverekkel próbál illegális többletjövedelemhez jutni. Az elnök egyébként valóban eszes, agyafúrt ember, aki jól gazdálkodik „személyes kapcsolataival” s egyúttal szemet huny a belső ügyeskedések felett. A kollektív és becsületes vezetés szükségességéről, a közösségen belüli őszinteségről, tiszta légkörről, az ezekért vívott harc nehéz megpróbáltatásairól szól — erőszakoltság nélkül — az író. „ddigi életem során viszonylag nagyon keveset ácsorogtam mozik előcsarnokában, de éppen, mert sosem voltam ott törzsvendég, mindig jól nyitva tartottam a szemem, s az a néhány negyedóra, amit ott eltöltöttem, felért nem is egy rossz film másfél órájával. Vákuumélmény, így nevezhetném azt az érzést, ami akkor keletkezik az emberben, amikor a jegyszedők által szélesre tárt ajtókon a közönség az előtérből beáramlik a nézőtérre, s a fényó ott marad üresen. Mintha a nézőtér beszívná az embereket. Nincs abszolút vákuum: a hallban mindig marad egy-két tétova alak, az egyik tágult szemmel bámul az utca felé, késő partnerét lesve, a másik ügyet sem vetve a történtekre, a falon sorjázó sztárfotókat gusztálja, mígnem a harmadik csak nekidűl a falnak vagy oszlopnak, ha van ilyen az adott csarnokban Egyszer, nem is tudom már pontosan mikor, talán még az elmúlt mozikonjunktúra idején, vagy inkább a vége felé, egyik tízperces méla ottácsorgásom után, megtöltekezve az előcsarnok borongós hangulatával, kiléptem az utcára, hogy valami más, cselekvőlegesebb időtöltés után nézek, amikor már odakint az utcán megszólított egy vékony termetű, szomorú, savószemű fiatalember,, — Van egy jegyem. Egyáltalán nem akartam moziba menni, de a fiatalember tekintetében volt valami elesett agresszivitás — az elesettség mindig agresszív — és ez önkéntelenül is arra kényszerített, hogy nyúljak a jegy után, mintha meg akarnám vizsgálni, hogy megfelel-e. „Ebből lesz valami” — gondoltam vagy inkább reméltem csupán? myolcforintos jegy volt, középre, a ’ tizenhetedik sorba. Előkotortam a zsebemből egy tízest, és nagyon lassan átnyújtottam a fiatalembernek. — Nem tudok visszaadni. — Nem baj. Elindultam a sarok felé, éppen olyan lassan és határozottan, ahogyan a mozi előcsarnokából kiléptem. Nem néztem hátra, s így egyáltalán nem tudom, hogy a fiatalember milyen arcot vágott erre, csodálkozott-e vagy megdöbbent, vagy megrándította a vállát és legyintett, de valószínűleg az első két reakció valamelyikével válaszolhatott lassan elhaladó hátamnak, mert alig fordultam el a sarkon, engem követő lépések neszét éreztem magam mögött, s a következő pillanatban már ott lépkedett mellettem a fiatalember. Most félelemmel volt tele a tekintete. — Már elkezdődött az előadás — figyelmeztetett. — Tudom. — Nem megy be? — Nem egy lépésnyit gondolkozott. — Akkor adja vissza. Mire kell magának akkor a jegy, ha nem megy be — és nyújtotta felém a tízest. — Az az én dolgom. — Adja vissza. Megálltam, ránéztem. Kétségbeesettsége szembeszökő volt. Nem kellett különösebben nagy találékonyság és életismeret rájönni, hogy miért. — Maga jegyüzér, igaz? — rontottam rá a kérdéssel eléggé fölényesen, és brutálisan. Hallgatott, riadtan nézett. — Én viszont nem vagyok hekus — nyugtattam meg. Ez a közlés láthatóan megnyugtatta, de gyanakvását azért még nem oszlatta el teljesen. Mereven, lehajtott fejjel állt előttem és mellmagasságban vizsgálta a ruhámat, mintha az öltözékem mineműségéből akarná kikövetkeztetni, hogy vajon nem vagyok-e mégis az, amit tagadok. Minthogy ez igencsak visszás helyzet volt, igyekeztem gyorsan megszüntetni. — Nem iszik meg egy pohár sört? — kérdeztem tőle. f ■ elkapta a fejét, ez aztán igazán meglephette. Csak egy semmilyen értelmű vállrándítással válaszolt, és amikor elindultam jött velem. Néhány lépést tettünk meg így, én egyre azt vártam, hogy valahogyan magyarázatot kér furcsa és valóban magyarázatra szoruló viselkedésemre, kérdez valamit, de nem kérdezett semmit, csak lehajtott fejjel ismét, engedelmesnek látszóan lépkedett mellettem. Ettől én jöttem zavarba. Elvesztettem iménti fölényem. A magam teremtette helyzet egész sutasága visszaháramlott rám. A célba vett kocsma nem volt éppen messze, de amíg odaértünk, nem váltottunk egyetlen szót sem. Csak amikor végre kezünkben volt a söröspohár és ott álltunk a talponálló pultjánál, egymással szemben, akkor találtam fel végre magam. — Sok jegye megmaradt? Előbb elmosolyodott, aztán mosolyát egy savanyú grimaszba csavarta. — Kilenc. — Rossz a film? — Nem tudom. — Meg sem nézte? — Én? Minek. Társalgásunk ettől kezdve, egészen addig, amíg a sör tartott, folyamatossá vált, s a jegyüzér — most már egyáltalán nem tagadva, hogy az — bevallotta, hogy általában nem nézi meg az üzérkedésre kiszemelt filmeket, mert a filmek kiszemelése nem az ő dolga, hanem a főnökéé. Szerettem volna még egy-két dolgot megtudni a főnökéről s az egész banda működési elvéről, de az erre vonatkozó kérdéseimre csak elutasító hümmögésekkel válaszolt. Végül aztán, már mintegy menőfélben összefoglalta az egészet ekképpen: — Ne törje magát, mester! Vége van már ennek az üzletnek. — Vége. — Úgy, ahogy mondom, tiszta ráfizetés. Nem fog velünk találkozni egy hamar, becsukjuk a botot. — S miért? Rosszak a filmek? — Á, dehogy. A filmek mindig egyformák. — Hát akkor? Talán a televízió konkurrenciája miatt? — okoskodtam, ő azonban fölötte állt ennek a zsurnalisztikai szintű tájékozottságnak. Csak legyintett. — Ma már a film nem téma. Üzlet akkor van, ha a filmekről beszél a nép. — És mostanában miről beszél a nép? — Mit tudom én. Erről is egy kicsit, arról is egy kicsit. De csak egy kicsit. — Szóval, nincsenek szenzációk, azt mondja azzal otthagyta a támaszkodót, meg vele együtt engem is, azt hittem köszönés nélkül távozik, de csak az ajtó melletti pénztárig ment, váltott két pohár sörre blokkot és hozta is nemsokára. Letette és a szemembe nézett, most egészen más, szűkre fogott tekintettel, komolyan. — Én nem tudom, ki maga, nem is érdekel — mondta. — De az biztos, hogy maga is olyan ember, aki szeretné, ha történne valami igaz? Rábólintottam. A jegyüzér folytatta. — Nem az üzletet sajnálom, mert üzletet mindig talál az ember, ennél sokkal jobbat is. Én a mozgást sajnálom. Most nincs mozgás, nincs akarat. Most valahogy nincs tűz a népben, lelkesedés. Nincs jegy? Nem baj, majd megnézzük holnap. Azelőtt? Kiguvadt szemű palik rohangáltak a mozik előtt: „jegyet veszek, jegyet veszek”. És mindennel így volt. Mindent azonnal akart mindenki. Most meg minden ráér. Majd holnap. Majd. Egy hajtásra megitta a sörét, az üres poharat letette a zöld platóra. — Hát, nekem ez nem tetszik, érti. Megittam én is a sörömet és egy mozdulattal jeleztem, hogy most már menni akarok. Megfogta a csuklómat. — Még valamit mondani akarok.léggé viszolygó és gyanakvóan elutasító arccal nézhettem rá, mintha valami kínos kérése elől akarnék eleve elzárkózni, mert kötelességének érezte, hogy egy gyors mosollyal megnyugtasson és a kezét is meghimbálta a levegőben, hogy nincs semmi kérése vagy ferde ajánlata számomra. — Én csak egy piti csavargó vagyok, nem kell tőlem félni. Nem szeretek dolgozni, az biztos. De olvasni, azt például szeretek. És tudja, mit olvasok? Csak a Nagy Francia Forradalomról szóló könyveket, semmi mást. Rádúlt a pultra, egészen közel az arcomhoz. — Saint-Just a példaképem. N em mertem elmosolyodni erre. ne hogy megsértsem, hanem csak rábólintottam. Értem. Jól van, természetes, ő pedig felegyenesedett a pultról és elindul kifelé a kocsmából. Odakint az utcán kezet fogtunk, bemutatkoztunk egymásnak, de én nem értettem az ő nevét, valószínűleg ő sem az enyémet. Ő megindult vissza, a mozi felé, én pedig egyenest előre, de én nem állhattam meg, hogy néhány lépés után hátra ne forduljak és utána ne nézzek. De a hirtelen benépesült utcán, a járókelők imbolygó, egymást keresztező és takaró sokaságában már nem voltam képes teljes bizonyossággal felfedezni, s csak egy kacsázó járású alakra fogtam rá, hogy ő az. Azt néztem, amíg nézhettem, amíg el nem tűnt az is. CSURKA ISTVÁN: A JEGYÜZÉR — Hát, vannak? A — Mit? E