Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-25 / 300. szám

14 N NÉPSZABADSÁG 1 1969. december 25. csütörtök ILLYÉS GYULA: Az albigensek földjén az utolsó mondat után az utolsó pontot letéve még meg is forgattam a papíron a ceruza hegyét, mintha csavart hajtottam volna be, egy koporsó födelén. A megkönnyebbülés, hogy befejeztem a munkát, abba a tévhitbe ejtett, hogy meg lehetek elégedve vele. Oly gyötrő heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett: életem legjobb — legkevésbé rossz! — dolgát tartom a kezemben. A paksamétát a könyvállvány egy magas polcára tettem, sietve, nehogy a szokásos érzelemfordulat azt súgja: tépd el, kezdd újra, ha van rá erőd. Egy túl hosszúra írt tragédia volt, az albigensekről. Az albigensekutolsó preneusbeli sziklavárának, Montségur-nek ostromáról és elestéről. Arról a híres montségur-i máglyáról, amelynek kihamvadtával egy egész nemzet kihunyt a történelemből. Ki véle együtt az akkori Európa legmagasabb rendű, legmesszebb fénylő civilizációja. A provanszi a trubadúr. S tegnap ilyenkor ott álltam Mentségül sziklavárának legmagasabb omladékán. A mentőnyírógyűlés ingyen vendégeskedése után egy hetet a Tengeri Alpok egy bérei falucskájában lengyelkecskünk, Glono parasztjaihoz hasonló népek közt. A baráti szívesség onnan utaztatott ide. ..ha már úgy is előre járunk a közelben”. Nizzától végig a Földközi-tenger partján Carcassonne-ig, aztán út fél Occitanián hatszáz kilométert tettünk meg másfél nap alatt. Keresztülvágva az ő — a mienknél is pusztább — Hortobágyikon, a Camargue-on. Aztán ott álltam a felhők közt, a romvárban, ahol az albigensek tragédiájának utolsó fölvonása végbement. Ahova színdarabom mindhárom fölvonását én is helyeztem a színhely valóságos ismerete nélkül. Jobbra azok a csúcsok már Spanyolország, illetve Andorra. A csaknem oszlopként kiugró, házfal meredek sziklahegyről tekintetem szinte merőlegesen esett a bérc alatt zöldetig Spanyol Legeltetőre, oda, ahova annak idején — 1243 májusában — az ostromló sereg föltört és labort vert. Előtte azon a kerek kis réten — a Camp des Crematchs-on —rakták meg azt az óriási máglyát, amelyen az ostrom végén — 1244. március 16-án — kétszáznál több albigens önként vállala a tűzhalált. Az albigensek ügyéről az iskolai lecke-összefoglalók azt mondják, hogy vallásújító köntösbe öltözött antifeudális mozgalom volt.. A XIII. század folyamán oly erőre kapott Dél-Franciaországban, hogy keresztes háborút hirdettek ellene. Négy évtizedig folyt, kiirtva gyökeréig nemcsak az „eretnekséget”, hanem az egész, provanszál műveltséget, melyről még Dante is azt vallotta, hogy az akkori Európában párját ritkítóan a legmagasabb szinten állt. Olasz létére meg d is, Alighieri, eredetileg provanszálul akart írni. Elfojtották magát a provanszál nyelvet is. A központi hadjáratokat a francia udvarra bízták; az irtást-pusztolást ez kezdettől azzal a céllal végezte, hogy a virágzó, addig különálló, "hatalmas — a Rhone-tól a Pireneusokig terjedő — egységet bekebelezze. A múlt század humanizmusa ellustította az agyunkat. Annyit ismételgettük már szólamként az egykori követelményeket, hogy az igazságot nem lehet elfojtani, mert az eszme győz, s így végül is minden igaz ügy diadalmaskodik, hogy nem készültünk föl eléggé a védelmükre. Az albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat; hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerejűen, mint a Nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel. Ennek példázására készült az én tragédiám is. Albigens szó szerint annyit jelent, mint Albi városából való. A szó történelmi értelmét két oldalról jó megvilágítani, hogy a harmadik oldal is előtűnjék s vele a teljes dimenzió. Az egyik oldal a hitbeli, az eszmei erjedés. A másik a népi, a társadalmi mozgalom. A teljesség: a szabadságharc, azzal a tragikus következménnyel, hogy egyszerre kellett nemet mondania az inkvizíciónak és a központosodó hűbéri monarchiának, a pogány Rómában bármely nép istenének szabad szólása volt. Versenyezhettek a hallgatók épülésére, mulatságára. A hajdani Marseille és Narbonna provinciája kezdettől fogva több volt, mint gyarmat; a római műveltség fókuszai voltak. Vita folyik, mennyi lehetett a folytonosság a római és a „trubadúr” civilizáció között, vagyis mi maradt épen a barbár hullámgördülések után az antik örökségből. A városok népszavazásom vezetése láthatóan megmaradt. És ez a vallási türelem, együtt a faji türelemmel. Galliában a post®,közlekedés gyorsaságával futott szét a kereszténység. De itt nem a kizárólagosság igényével. Messze volt az ellenőrzőközpont, a vidékiesség, a hírhedett provinciái,itás” pedig tud a jó menedéke is lenni. Az ailbi,gensnek nevezett erettnekség nem távolabbról, mint Iránból vilkurdott el a Pír, ,másokig hatalmas zegvugokkal Perzsián, Babilonon, a Balkánon és Lombardián át. Az előző hittel szemben minden vallás eretnekség. Az albigensek vagy a láthúzok —a ,,tiszták” — hite még ilyen engedménnyel sem „eretnekség”. A római vallással egy más vallást szögeztek szembe , főleg egy más erkölcsöt. Igazabból csak az utóbbit ismerjük: író számára nincs buzdítova föladat, mint az igazságot épp a hazugság mélyén meglelni, a homorúból megalkotni a domborút. A „tiszták” hittételeiből hiteleset ki-ki annyit tud, amenynyit a rájuk szórt rágalmakból, az ellenük eldörgött inkvizitori vádbeszédeik,bő és persze a besúgásokból kihámoz. A tőlük származó idevágó irat mindössze tizenöt—húsz sor; a lemásolt imák és szertartás-utasítások nemállanak a lényegről. Nem egy Istent hittak, hanem kettőt. Helyesebben: nem hitték, hogy a végtelenül jó isten egyben mindenható is — mert akkor, hogy tűrheti e földön a végtelen sok rosszat? A Jóval szemben tehát csaknem egyenlő hatalmú a földön a Rossz. Ám legvégül mégis a Jó fogy győzni, olyannyira, hogy ellenfele is megtér és üdvözöl. A tan eszerint mégsem kettős elvű, nem oly módon manicheus, ahogy e gondolat első hirdetője, Zocoaszter, majd későbbi megújítója, Mancs nyomás vélni szokás. A vonal logikusan egyenes. Nincs eredendő bűn. Nincs tehát ősi bűnhődnivaló. Nincs büntetés. Csak mi magunk tudjuk igazán büntetni magunkat. Dosztojevszkij egy-két regényalakja jutott el evívódás mélyére, eladdig, hogy magát a bűnt is hajlamosak voltak iránymutatónak tekinteni. Ha pedig mi büntetjük magunkat, akkor persze — pokol sincs. A pokol it van ezen a Sátán teremtette főidőn, bennünk. Kijutni belőle minél hamarabb: ez az ember ügye. Az albigens hitelvek magyarázói végső fokon — akár Dosztojevszkij hősei — az égben keresték ezt az utat, de néptömegeik a földön. Mindez, nem lehet eléggé ismételni: föltevés, kikövetkeztetés. Az albigens egyházinak nem volt erős központiszervezete — hisz fizetett papjai, de még csak templomai sem voltak —, így az az „eretnekség” szinte tartományok szerint újabb és újabb „eretnekséget” szült. Miért itt is, ott is az idézőjel? Mert mi voltaképp vele szemben a „vallás” is? Nem más, mint alakulásának egy pillanatában megmerevített, államilag védett „eretnekség”. Volt még „államvallás” is ez a hit, épp a magyar királyok türelme vagy tehetetlensége folytán Boszniában, Kulin bán idején, a XIII. század fordulóján; követői magukat ott bogumiloknak hívták.Msltűnt vajon valóban teljesen? mi nyomtalanul minden? Egyfajta Atlantisz lett vajon végleg az, a hajdan volt, oly ragyogó trubadúrműveltség ? Szemre igen, a „vallás’-ból, melyet azért bélyegeztek itt is „eretnek"-ségnek, hogy kiirthassák, csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fönn. Az ősi nyelv — kiszorulva a hivatalokból, az iskolákból s a szalonokból — a mélybe süllyedt; előbb darabokra szakadt, csaknem tartományonként; aztán csak a falvak, aztán csak a tanyák, aztán a még azoknál is mostohább helyek lakóinak jargonja lett. Beszélik még? Jobbadán csak értik vagy tízmilliónyiam, s a körülmények szerint használják. Hogy ezt vajon írek lép , s miért? Példát mondhatok. Épp ebben az évben számolt be egyik kiváló történészünk az utazásairól az egykor lengyel zálogba került északi városokban. „Értettél szót még magyarul?”, kéwleztem tőle. „A teherhordókkal, a napszámosokkal, a koldusokkal.” A múlt század egyik legnagyobb költője, Mietral, lángelméje erejével akarta ismét „kultúrszintre” emelni az ősi provanszál nyelvet; minden művét azon írta. Nem lett folytatása. Eltűnt a vallás, a végső elmerülni fokon van a nyelv és vele a nemzeti tudat Mutatják meg úgy ahogy a családi nevek is a múltat. A francia nevek végén főleg az — act — cc — al jelzi az innen való eredet. Mauriac,Gay-Lussac, Lautrec. Balzac maga magát rangosította meg az eredeti BalZa neve után csatolt c-val. De mégsem tűnt el minden — gyökértelenül. Valami mégis szívósan tovább élt. Századokon át mind a mai napig az ellenzékiség területe maradt ez az országrész és pedig folyton az előretörő, a haladó irányú népmozgalmaké. A protestantizmus mintha csak parazsat lobbantott volna újra tűzre. Hasonlóképpen gyúltak ki itt a felvilágosodás mécsei. De még mintha a századforduló antiklerikalizmusában is az működött volna, az ösztönnek valami emlékezet£ a hajdani máglyákra. A hitszervezeti bírálat sehol se váltott át oly gyorsan és oly tartósan szociális, majd szocialista mozgalommá, mint ezen a tájon. Ez szülte és nevelte Jaurés-t. Itt ma is mintha testközelben élne ő. A járdán az emberek közt, láthatatlanul is mintegy kéznyújtásnyira. Ezt magam is megtapasztalhattam, hirtelen meleget buggyantó szívvel. Lavelanet-ban történt. A hajdani ostrom szörnyűségkrónikái gyakran említik ezt a falut: a havasokba rejtett várhoz ez volt akkor a legközelebbi lakott hely. Ma tiszta, csinos, magaslati, de mégis völgyi városka. Főterét egyemeletes házak kerítik. Piac volt, nyüzsgött a nép a napsütésben. Arrébb valaki, háttal felénk, vállal kiemelkedett a tömegből. A szórakozott első pillantás valami zsámolyra állt alkalmi árusnak vélte. De hófehér volt. Elébe kerülve ismertem föl, mosolyogva és meghatottam A pop-art Párizsban látott alkotásait szűk szemhéjjal néztem, túlbonyolult elmék keresték a túl egyszerű formát, mint végső kifezést. Ebben a szoborban az egyszerűség mondta az egyszerűt. Márványból volt, de legjobb föltevéssel is valami műkedvelő kőmíves faraghatta. Olyan volt, mintha a mi Kapplink, vagy valamelyik más faragó pásztorunk csinált volna embernagyságút a bicskájával. Hitelesen, láthatóan centiméterrel leutánzott szószéken állva üres, baljával a pulpitusra könyökölve, jobbját és arcát oktatnan előre nyújtva. Célbatalálóan hatott a szobor az ellentétével is. A szószéket mindig magasan képzeljük, a szónoklóra mindig fölfelé tekintve kell figyelnünk. S lám ezt a szószéket az itteniek — új képzelettel toldva meg a képzeletet — közvetlenül a földre helyezték; ez a szónok úgy beszél, hogy egyenest a szemébe lehet tekinteni. A nép nagy tanítója a nép között áll. Nem azt akarom mondani, hogy minden szobornak használ a talajszintre állítás. Ez itt lélek szerint áll a helyén. Kis úti csoportunk hölgytagjai a kirakodóvásár nyüzsgésébe vegyültek. Meglehet, túl élénken részleteztem úti marsallunknak, a költő Georges Charaire-nek a szobor akaratlan értékeit: a helybeliek közül többen is közénk álltak. — Egyszóval tetszik — mondta a szinte szabvány módra, tömzsi és vállas bennszülöttek legöregebbje. — Nagyon —feleltem s nekik is elrészleteztem, miért is tetszik. Nem hallgatván el azt a bámulatot sem, amelyet a szoborábrázolta személy iránt érzek kamasz eszmélkedésem óta. Kézfogások következtek, majd a szokásos: Nem lépnénk be egy koccintásra ide a sarkon túl, a pult elé? Charaiie nem állhatta meg, hogy el ne mondja, mi hozott bennünket ide; egy drámával tiszteltem meg azt a fölöttünk meredő nevezetes hegyet. — Hát ez derék dolog — mondták. — Hol láthatják? Mert azt maguk is megnéznék, már csak illendőségből is. Hogy az mégsem itt valahol a szomszédságban lesz látható, abból derült ki, honnan is jöttem. A mérhetetlen távolság — Andorra és Pécs között!— valamiféle zarándokká avatott a szemükben. Mosolyogtak rajta ők is, én is. Pedig hát valóban az voltam, így indultam — ilyen vendégfogadó kézfogások melegével a tenyereimben — Montségur komor hírű hegyére, melyhez az albigensek tragédiáján kívül — azt megelőzően — egy nagy legenda is fűződik. grál lovagok itt őrizték — mert ez volt tán valaha Montsaval hegye is — azt a csodálatos erejű tálat, amelybe az Üdvözítő vére kicsörgött; ezt a helyet kereste az a tiszta lelkű lovag, akit a franciáu Percivalnak, a germánok Parzivalnak hívtak. Mindmáig tudós filozopteri vita, vajon elég adat bizonyítja-e már, hogy maga a nagy Wagner Richard is megtisztelte egykor talpa érintésével a végzetes hegyormot, a saját Parsifaljának nyomában. (Folytatás a 15. oldalon.) BERKI VIOLA: LEGENDA. Váci Mihály : AKIK MESSZE VANNAK Azokra gondolok, akik most messze innen téli párákba pólyáit tájakon serény kezekkel kibontják a rózsák papírsisakját az első jó napon; akik a csóknál édesebb gyümölcsök mézes rügyét körül lehelgetik, mennek a kertek sarában taposva, s olvassák a föld írott jeleit, kihajtják a havasi legelőkre a csokoládé színű tehenet, s amíg az bőg, mint örömben a lélek, a kövektől tisztítják a füvet; és mindazokra, akik messze vannak, nincsenek itt soha és nincsenek sehol, nem látszanak, kiket nem mutogatnak, nem ragyognak ki az árnyak alól, pedig a kirakatokban virágzik, amit teremtett tűnődő kezük. Azokra gondolok. Rájuk gondolok. Gondolkodnak. Gondolkodom velük.