Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-25 / 300. szám
1369. december 23. csütörtök NÉPSZABADSÁG Az albigensek földjén (Folytatás a 14. oldalról.) A gépkocsik sem hatolhatnak följebb a vár felé, mint annak idején az öszvér fogatú kordék, körülbelül ezer méterig. A pog, a sziklacsúcs, melyet a vár, illetve a kolostor, illetve a legenda koronáz, még további két-háromszáz méter magasságban csak innen bontakozik ki teljes magasztosságában és erejében. Gyermekkorunk meséinek üveghegyét idézi: cukorsüveg alakú, csupasz és fehér. A napszítta mészkő csak itt-ott nevelt rajta satnya bokrot. Az út megszűnésénél fölütött kis fabódénak ital- és emléktárgyárusa megmutatta, merre szoktak a vállalkozó kedvűek nekivágni, a bokrokba, fűcsomókba kapaszkodva. Az asszonyokat lebeszélte a vállalkozásról. Hárman indultunk neki, de hamarosan csak magam végeztem az omlós-görgeteges sziklákon a kapaszkodást. A két asszonyt a könnyű félcipőjük is lebeszélte a vállalkozásról. Nevem sem volt könnyű. Nyomozó buzgalmamban magamhoz vettem egy topográfiai szakkönyvet is, hogy odalent majd mindent hitelesen azonosíthassak az olvasmányaimmal. Ez meglehetősen korlátolt az ágak megragadásában. Ráadásul sarkalltam is magam, nem akartam, hogy puszta miattam lent a többiek hosszú órákig várakozzanak. Éles pireneusi szél fújt, ele azért a magaslati nap is végezte ugyancsak a dolgát. Pulóverben voltam, levetettem. Aztán le az inget, a hálószerű trikót. Így — ezeket is cipelve — még bajosabb volt a kapaszkodás. S a melegem sem csökkent. Volt pillanat, amkor — fölnézve a pihegés szüneteiben a még megteendő, a mind meredelebb útra — nagyon okosnak tartottam volna a visszafordulást Számba véve, hogy ilyen helyen a leereszkedés még több erőt és óvatosságot kíván, mint a följutás. De mit kerülgessem, vitt most már a hiúság is, a kudarc megvallásainak oktondi szégyene, no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem — az eddig odaáldozott erőfeszítésem — Ut.n. Mindent azonosítottam, mindent bejártam, de sietve, illendőség sürgetetten még a megilletettség sorozatos befogadása közben is. Sokat tanultam, a valóság kinyitotta szemem olvasmányaim sok pontjára is. Így fogtam neki a leereszkedésnek, pihenés nélkül, sőt nem kevés erőt hagyva még odafent is.# 11indannak ellenére, amit megl- s értünk, agyam a fölvilágosodás rubintkövein forog. De ami azután történt velem a kathárok földjén, azt hajlamos vagyok magam is a Jó és Rossz Princípium, azaz Isten egyik mellék-összecsapásának tekinteni, mégpedig csekélységem fölött. Markoltam kezemmel a három hatalmas villámhárító közül a középsőt, úgy tekintettem onnan a legmagasabb pontról a látóhatár messzi-meszszi, már spanyol ormaira, aztán le. lábam alá, a Camps des Crematchs-ra, a Megégetettek Mezejére, és próbáltam fölidézni az eretnekek utolsó egyházfőjét, En Martyt, és azt, hogyan búcsúzhatott innen ő a Világosság Istenétől. Attól, akit még Zoroaszter keresztelt el Ormuzdnak. Épp megtettem mosolyogva a fogadalmat, hogy még hátralevő napjaimmal is téged igyekeztek erősíteni, óh Fény, és nem ellenfeledet, a hitvány Ahrimant, amidőn, abból, hogy markom mind görcsösebben szorítja a villámhárítót, arra riadtam rá: szédülök, ugyancsak, szokásaimmal ellentétben. Kászálódtam le sebtiben, azaz ahogy tudtam, azokra a csupasz, korlát nélkül való falakról. Ez az Ahriman azonos a mi — már a Zalán Futásában is fondorkodó — Ármányunkkal. A korszak — még a Czuczor—Fogarasi szótár is — a magyar ősvallásnak a zend-avestaig felmutató adatául tisztelte. A szót hazánkba nem Ázsiából őseink, hanem Németországból a landskmechtek hoztál, az pedig az afféle szegénylegényt jelentő armer maruit,illetve annak népies ejtését, az arm'mann-t vallhatja szülőjéül. Ez a nyelvészeti leleplezés nem csupán a nagybetűs Ármányt fosztotta meg előttem minden tekintélytől, hanem a kisbetűs ármányt is, minden rokonával, egy életen át. Úgy születtem — s neveltettem —, hogy lenéztem, de szinte pökhendien az ármánynak, a rossznak minden alakját, le magát Ahrimant is. Tán ezt bosszulta meg. A várhegy lábához csöppentett hegyi falucska egyetlen vendéglőjében még csak a déli húsétel nem ízlett. Toulouse-ban már az uzsonnás teasütemény sem. Itt kellett volna meghalnunk, ám Charaiie-nét sürgette az angouleme-i föllépése, gördültünk még egy darabot vacsoráig. Moissacban a kocsiból kilépve össze kellett harapnom a fogaimat, nehogy széttörje őket a rohammal rámjött vacogás. Épp csak elpillantottam arrafelé, ahol annak idején égettek itt is eretneket, négyszázat egy máglyán és parancsoltam lábaimat a szálloda felé. Nem dőlhetett oly forrón a kádba a víz, hogy bensőm még nem forróbbat kívánt volna. Az a természet vagyok, akik magukért kényelmetlenséget okozni még orvosnak is röstelkednek. Idegenben, éjfél felé! Nem is én döntöttem, a hőmérő. A higany 42 fokig szaladt föl, illetve, ameddig az üvegcsőben csak futhatott. Tanultam én is, hogy ez már a halál, így a szabály szerint, nyilván meg is haltam, arra az időre legalább, mely tudatomból most is hiányzik. Visszatérésem első emléke az orvos, azaz a rajta való bámulatom: ágyából fölverten is milyen választékos eleganciában, nyugalomban áll előttem hajnal felé egy ilyen ezerből egy kis városban. Szóhasználata éppoly tökéletes volt, akár nyakkendőjének csokra, vagy zsebkendőjének fehér csíkja a szivarzseb fölött, őszülő hajában az egyenes vonal; doktor Rigai a puszta megjelenésével egészséget, rendet hirdetett és követelt. Különféle palackocskákból belém fecskendezett egy lónak sem kevés antibiotikumot, művelten kikérdezett, majd rámáldozott még egy lónak való adagot. Megvárta, míg a higany a 41 alá nem húzódott, majd elment, azzal, reggel mondja meg, itt kell-e maradnom, vagy valamiképp mégis tovább mehetek. Nem volt könnyű éjszakai gond Moissac-ban, hogy mi lesz velem, ha holnap itt fektetnek kórházba, s mi lesz az angoulême-i föllépésből, ha a kedves művészházaspár — ahogy barátian az imént fogadkoztak — nem folytatják nélkülünk az útjuk. Reggel Rigai doktor — éppoly frissen fésülten — 36,6 fokot húzott ki a hónom alól. Orvosi megbízhatóságát azzal a bátor látlelet-megfogalmazással tetézte, hogy fogalma sincs, mivel állt szemben az éjszaka. A mai szaknyelv az ilyesmit „idegláz”-nak hívja; a középkorban erre mondhatták, hogy az emberfiát megostromolja~ átmenetileg még meg is szállja — a Rossz. Reggel a szálloda kapujától — elhárítva a támogató karokat — még enyhén lázspiccesen tettem meg az utat a parkolóhelyig. De déltájban, a következő étkezési állomáson, Bergerac-ban — Cyrano városában! — én kértem a megállást, én léptem ki tán legfürgébben a kocsiból, a főtéren, a piac közelében itten is. Egy emlék parancsolta rám a stopot. A dél-francia parasztoknak és munkásoknak van egy évszázados, ha nem évezredes nemzeti lábbelijük, az espadrille. Felső része háziszőttes, talpa vastagon összesodort kenderzsineg. Erre az itteni legtöbbnyire forró — és csak nagy ritkán nedves — talajra ez a jó. Egy nyáron át Bordeaux-ban én is ilyet hordtam, ifjúi hegymászókalandok százait élve megbennük. Ebből láttam meg egy párat egy szerény kirakatban, s vettem meg azonnal, tizenegy kemény frankon. ÚR A tanácsos úr egy úr. Egy magyar úr. Egy nagyon buta úr. Egy elképesztően buta úr. Szóval: úr. Mitől buta a buta a színpadon? Az életben attól buta, hogy buta. A színpadon azonban a butaság az okosságtól van. Buta színész nem tud buta lenni, az csak játsszon mindig okosat. Butát csak okos színésznek szabad játszania. Mert a buta a butát olyan butának játssza, hogy az már butaság. De az okos színész azt a butát mutatja meg, aki okosnak hiszi magát, mert minden buta azt hiszi magáról, hogy ő a legokosabb. (Hiszen ettől olyan buta.) Mensáros csak áll, hagyja a derek embert a lábainál a cipőit pucolni, csak forgatja a címeres gyűrűt a kezén, tiszteletreméltóan ősz haja van és tiszteletet ébresztő idős arca és csak néz bele a levegőbe. Néz nagy okosan, de nem lát. Csak levegőt lát. Elöl is, hátul is. Mert a szeme előtt is levegő van és a szeme mögött is csak levegő van. A fejében. Kimond egy nagy horderejű marhaságot a háborúról, a magyar vérről, a viszonyokról: elhangzik a szájával egy mondat és Mensáros utánanéz a mondatnak, kicsikét könnyben úszó tekintettel néz utána és megnézi jól a mondatot, hogy valóban ő engedte ki azt a száján, biztos, hogy nem más mondta? És biztosak lehetünk, hogy nem ő találta ki, mert egy ilyen ember, mint El Pietro Antal, nem szokott kitalálni semmit a fejével. Csak olyanokat, amiket mások kitaláltak már. És kétségbeejtően hosszan, győzelmesen hosszan néz egy-egy mondat után. Amikor arról beszél, hogy az ő szép, fiatal felesége mennyire megbízható, akkor is utánanéz a mondatnak és parányi kétség villan meg a szemében, mert ez olyan nagy marhaság, hogy még neki is föltűnik. Marha ember ez a tanácsos ár. De derék marha. Becsületes marha. Becsületes, mert butaságában következetes és megszenvedi történelmi marhaságának következményeit. A második felvonásban (a felszabadulás után) a tanácsos úr kifejezetten rokonszenves. Rokonszenves, mert szenved mellőzöttségében. Rokonszenves, mert buta. „Aki buta, az a legszegényebb” — mondja a népdal. És a tanácsos úr most nagyon szegény. Mert nagyon buta. De nem veszedelmes. Mert csak az a buta ellenszenves, amelyik veszedelmes, az ártamatlan és ártatlan buta vonzó, mert emberi, és mi volna emberibb dolog a butaságnál?! Rokonszenves butát játszik Mensáros a második felvonásban. Rokonszenveset, mert már nincs hatalma. PROLI özv. Mák Lajosnénak rosszul vannak beakasztva a végtagjai. Lötyög keze-lába. Félő, bármikor kieshet. Veszekedés közben jobblába önállósul és gyermekien lógázza a szék alatt. özv. Mák Lajosné rozoga testében Kleopátra szerelmi szenvedélye szorult öszsze. A szerelem mártírjai tornacipőben és tréningfelsőben. Fejes Endre pompás komédiájának érzéki teremtménye ez a teremtés. Az eredetileg rádiódarabnak készült Vonó Ignác Mák Lajosnéját a mikrofon előtt Ruttkai Éva alakította. Rácz György rádiórendezése lírai, megható. Kerényi Imre színpadi rendezése keményebb, mulatságosabb. Amit ott Ruttkai, itt Kiss Manyi játssza. Nem furcsa ez? De az. Kiss Manyi azt a Homok utcai nyúzott sátrafát emeli a színpadra, aki csonka kezű albérlőjében találja meg élete értelmét Ebben az elmaratott, kilúgozott, megfakított asszonyban azonban iszonyatos nemi és lelki energiák munkálnak. Poklot hord a tarkavirágos szoknyája alatt Haja sima és zsírosan lóg. Egy bazári gyöngyház fényű csaj kacérkodik rajta oldalt És ahogy haladunk előre a történelemben, ahogy telnek-múlnak az évekévtizedek, úgy fiatalodik meg a színpadon özv. Mák Lajosné. Előbb a haját kezdi bengy őritani, majd fiatalosabban, kényesebben öltözködik, hogy megszerezze, megtartsa, visszaszerezze az OTI- altiszt Vonó Ignácot Az Erdélyi utca sarki vagy a szemközti Kun utca sarki kocsmák törzsasszonya Kiss Manyi. Katarzist keres a snapszban. És amikor költőnek érzi magát, amikor boldogan lebeg, akkor a legnyomorúságosabb. Mert költészete: Zerkovitz. Műveltsége az Új időkből való. Látóhatára: a Színházi Élet Ünnepnapja: a túróspalacsinta. Haját merev kézzel igazgatja. Folyton hozzányúl és, mintha lecsós volna a keze, olyan félve nyúl hajához. Idegesen szépítkezni akar, de rajta nem segít a frizírozás. Rajta nem segíthet semmi...? Gesztikulál. Mindig gesztikulál. A Pátriában látott mozinők mozdulatainak paródiája jelenik meg görcsös ujjainak gesztikulációjában. És az első felvonásban Kiss Manyi, ez a zseniális színésznő elszabadítja magából az emberi asszonyi ösztönök poklát és megnevettet, egyszersmind meg is rémít a mélyről forrón felszínre lökött tapasztalatok és szenvedélyigazságok magától értetődő megfogalmazásával. De azután — visszariad a rémségektől vagy szórakoztatni akarja szelídebben s nem megkínozni nézőit — erre a szépséges Homok utcai rémre, rémséges szép vénasszonyra rákopírozza vígabb színeit. Csak néhány centiméterrel emeli feljebb a fejét, amikor testének szépségét kínálja Vonó Ignácnak, és nevetünk, mert paródia. Ha csak öt centivel lejjebb tartja az állát a mondat kimondása közben: szomorú öngúny. S Kiss Manyi egy szikrázóan, mulatságos, mesterségbelileg mesterien, nagymesterien megépített szerepet formál meg a második és a harmadik felvonásban, de már csak helyenként hozza vissza emberismeretének hátborzongató mélységeit. Amikor az úrrá lett Vonó Ignác elkergeti ezt a proli Kassandrát, Kiss Manyi hirtelen megérti, hogy vége... megfordul... elmegy, hátra, balra. Nem lassan és fájdalmasan és hatásosan. Szedi a lábát. Kacsázva pucol el kis élete Wagramjáról. Kalap, satnya rókaszőrme a nyakban, hosszú, lötyögő kabát. És a színpadról egy üres fekete kabát megy ki. Nincsen benne senki. özv. Mák Lajosné megsemmisült PÁPA „Adám bátyám, pávát látván, lábát rántván, száját látván, pávává vált”... Kálmán György is ezzel a fonetikai mondókával gyakorolhatta magát a főiskolán. És most ez a rigmus jut eszembe, amikor pápává válásának komikus stációit nézem a Nemzeti Színházban, Peter Luke: VII. Hadrián című darabjában. Maszkja, mintha azt a fényképet idézné föl, ami Pacelli bíborost, a későbbi Pius pápát ábrázolja a budapesti eucharisztikus kongresszuson. Kálmán ma az egyik legjobban mozgó magyar színész. A legtermészetellenesebb mozdulat is természetesnek hat tőle, olyan lazán könnyed. Mozgásvirtuozitása és az az igény, hogy szerepének koreográfiáját véglegesre munkálja ki, néha belecsábítja a mozgásvonal túlrajzolásába. Dikciója a meleg baritontól a száraz hadaráson át, a felcsattanásoktól az elhalkulásokig, a keményen pattogtatott szavakig, a sztakajtókkal megszaggatott, ideges vakkantásokig tart. Ugyanezt követi mozgása is. Jellegzetes mozdulata a rázkódó járás, amivel a lépcsőn lemegy. Ez nem az illúziószínház kelléktárából került ki. Nem jár. Hanem azt játssza, hogy jár. Nem gesztikulál. Hanem azt játssza, hogy gesztusai vannak. Vagyis: ilyenkor nem éli, hanem magyarázza, véleményezi a figurát Mintha hirtelen kiragadná az alakot a realitás léptékmértékéből és rajzfilmfigurává torzítaná el, hogy sűrűbben és tömörebben jelezze legfontosabb vonásait Talán az idegesség, a zaklatottság megfestése túl részletező játékában az első részben, de a felvonásvég ellentmondások között vibráló, öröm és a kielégülő beteljesedés leplezéséből, kaján elégtételből és zavart hitetlenségből álló kurta arcjátéka kárpótol a mozgás helyenkénti bőbeszédűségéért Ugyanígy tömör és modern az a kemény váltása, ahogy egyszercsak meghökkentő módon hanyatt vágja magát a földön, s úgy nézi a Szixtusi kápolna freskóit A második részben egy győzelmes és a nézőt már-már megható jelenet végén hirtelen mozdulattal lenyúl és fehér reverendáján át felhúzza lecsúszni készülő, harmonikázó térdharisnyáját Ez hirtelen nevetést kelt és eltávolít a részvéttől: Ernst Otto Fuhrmann nagyszerű pápaöltöztetési jelenetével egyenértékű a Berliner Ensemble Galilei előadásából. Talán a Tojás óta, Félicienne Marceau konferansziédarabja óta nem kapott ennyire színes, neki való szerepet, pedig rendezője, Marton Endre ugyancsak szem előtt tartotta tehetségének színeit. Fogvacogó könyvkukac, elnyomott szobazseniből a római katolikus egyház fejévé álmodja, izzadja magát ez az angol Magis és nem a főpapi ruhától hiszem el neki, hanem bensejének megnövekedésétől, kisimulásától, megnyugovó bizonyosságától, hogy pápává vált. Molnár G. Péter SZÍNÉSZPORTRÉK (Keleti Éva felvételét) IS