Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-25 / 300. szám

16 A magyar művészeti életben egészséges türelmetlen­séggel jelent­keznek a fiatal írók, képző­művészek, színészek, rendezők, filmesek. A Népszabadság szerkesztősége ezért határozta el, hogy néhány fiatal művészt kerekasztal-beszélgetésre hív meg, hogy megismerjük e fiatal, többnyire pályakezdő emberek céljait és gondjait. A beszél­getésen részt vett: Babarczy László rendező, Balázsovits Lajos szín­művész, Bella István költő, Bálványos Huba grafikus, a Magyar Kép­zőművészeti Főiskola KISZ-titkára, Cságoly Klára iparművész, Döb­­rentei Kornél költő, Elek Judit filmrendező, Marosi Gyula író, Papp József költő, Szabó B. István kritikus és Szepesi Attila költő. .A szer­kesztőséget a vitán E. Fehér Pál, a kulturális rovat helyettes vezetője képviselte. E. FEHÉR PÁL: A társadalom­ban, a művészi életben termé­keny nyugtalanság észlelhető: az ifjúság helyet kér­, követel magá­nak. És ez a kívánság jogos, hi­szen e­z a nemzedék képességeit a szocialista társadalom érdekében kívánja kibontakoztatni. Ezen a véleménycserén arra szeretnénk választ kapni, hogy miként érvé­nyesülhet manapság — a szó leg­jobb értelmében — egy f­iatal mű­vész? Milyen­­szubjektív és mi­lyen társadalmi akadályokat kell leküzdenie képességeinek kibon­takoztatásához? És milyen maga­tartás „a legkifizetődőbb” a „befu­tás”, a közlés szempontjából: va­jon egy elvi megalapozottságú, a szocializmusnak elkötelezett ma­gatartásformával lehet-e jobban helyet találni, vagy a simaság ál­­sága segíti a pályakezdésben a művészt? Ezekre a kérdésekre vá­runk választ, természetesen nem a végső lezárás igényével, hanem sokkal inkább a személyes és a nemzedéki tapasztalataik alapján. BÁLVÁNYOS HUBA: Nehéz válaszolni: vajon a pályára jutás hogyan sikerülhet? Lassan úgy érzem, hogy a pártos törekvések képviselői kapnak szőkébb tereit, amíg viszont azok, akik a félre­szorított helyzetükből 1956 után kitörtek vagy a kitörők nyomdo­kaiba lépnek, ezek tulajdonkép­pen arra hivatkoznak, hogy ők defenzívában vannak, nekik tér kell. Holott már régen nincsenek defenzívában. Érdekes, hogy egy­­re-másra szerveződnek csoportok, például a Szürenon-csoport vagy a belvárosiak. Miért ne legyenek? Viszont hol van a fiataloknak a szocialista realista csoportja? Az okok között szerepet játszik a bá­tortalanság, valamint annak a felismerése, amit én is hangozta­tok, hogy kisebb a tér. A Képző­művészeti Főiskolán KISZ-titkár vagyok, meglehetősen jól isme­rem a „terepet”. A szemléleti fel­­készültség, amely alapfeltétele kellene hogy legyen a későbbiek­nek, az már a főiskolán gyengébb, kevesebb annál, mint aminek len­nie kellene. Nem érvényesül elég­gé a világnézeti szűrő, a tehetség mellett nem vesszük eléggé figye­­­­lembe ezt az elemet, ami nem le­het mellékes számunkra. Tehát: ne pusztán arról legyen szó, hogy a fiatal művészek mennyire tud­nak érvényesülni, hanem hogyan érvényesülnek munkájuk révén azok, akik vállalták a szocializ­must. Ez legyen a döntőbb szem­pont. BELLA ISTVÁN: Magyarorszá­gon festő csak az lehet, aki do­kumentummal rendelkezik. Ami­kor 18—19 éves gyerekembereket, akik bekerülnek a főiskolára, ideológiai felkészültségük és nem a tehetségük alapján ítélnek meg, ez alapvető bizalmatlanságra ad okot. Az ilyen kérdésről csak má­sodlagosan lehet beszélni. ELEK JUDIT: Az, amit Bella elmondott, abból egyetlen kate­gória hiányzott. Mi függ konkré­tan a fiatalok egyéniségétől? Ha azt vizsgáljuk, hogy ma egy induló fiatal művész mit akar vagy mit tud a társadalom számára adni és milyen körülmé­nyek között tudja keresztülvinni, akkor elsősorban az lehet a kiin­dulás, hogy mit hozott magával, hogy mit csinál? Minden szakmá­ban az esztétikai mércét kell ér­vényesítenünk. Ha nem így törté­nik — az veszélyes... A művé­szeti szakszervezeteik harcot indí­tottak azért, hogy filmrendező, operatőr csatt­­óiskola végzettsé­gű egyén lehessen. A csatát — nyilván — megnyerik. De miért zárjuk le az érvényesülés útjait mesterségesen? Elhangzott az a kérdés is, hogy simasággal, avagy másként le­het-e jobban érvényesülni és az, hogy óriási hátrányban van, aki azt mondja, hogy szocialista, mert nagyobb tere és lehetősége van annak, akd azt mondja, hogy avantgardista, vagy az ellenzéki­ség látszatát kelti. A tapasztalat szerint jelenleg a simaság, legyen az látszatellenzéki simaság vagy úgynevezett „szocialista simaság” — ez a legcélravezetőbb. Ezzel a magatartás-formával szemben az a véleményem, ha valaki­nek van mondanivalója és van tehetsége ahhoz, hogy ezt mond­ja, ak­kor egész biztos va­gyok abban, hogy még nálunk, a filmművészetben is, ahol az­ egyé­niséget kifejezni a legnehezebb, egész egyszerűen keresztül tudja magát verekedni; számomra ez az egyetlen magatartásforma. Sem­miféle kultúrpolitikai irányítás, akár adminisztratív vagy nem ad­minisztratív, nem helyettesítheti a saját felelősségérzetét. A kul­túrpolitikai­­ irányítás csak­ azokat a műveket, alkotásokat tudja tá­mogatni, tűrni, tiltani, amelyeket mi létrehozunk. Amennyiben az ember vállalja a saját egyénisé­gét és vállalja­ a véleményét az adott társadalomról és megpró­bálja azt lelkiismerete, tehetsége szerint kifejteni és azért a leg­végsőkig harcol, akkor megtette azt, ami tőle telhető. DÖBRENTEI KORNÉL: Kérde­zem: az irodalom területén a be­futás a cél, vagy pedig az álla­pot? Van, aki úgy veszi ezt a be­futást, hogy kellemes állapotnak tekinti, ha elegáns költőként mu­tatkozik, halvány tartalommal. Én mást tartok íróhoz méltó álla­potnak. És tulajdonképpen itt kezdődik­­a fiatalabb generáció összeütközése egy merevebb szemlélettel. Egy példát említe­nék: ha látom, hogy egy vállala­tot rosszul vagy kevésbé jól ve­zetnek, és én segédmunkás va­gyok, akkor esetleg elmondom három barátomnak, de az ügy lé­nyegén ez nem változtat. Tehát fórumot kell teremteni, ahol ha­tásosan lehet cselekedni, intéz­kedni. Tehát nincs más mód, mint igazgatónak lenni, feltéve, ha eljutok odáig, s míg igazgató leszek, nem fogom ezeket az esz­méket megtagadni. Társadalmilag egy fiatal költőnek is el lehet jut­ni olyan pozícióba, hogy ne kell­jen ezekből az eszmékből engednie. MAROSI GYULA: Az iroda­lomban a tendenciák jobban meg­mutatkoznak, mint a festészet­ben? Ezt majdnem naivitásnak érzem. A főiskolai felvétel tény­leg nehéz, már eleve jelentkezik a szelektálódás. Ez az íróknál nincs így. Ha valaki azonban egy­szer bejut a főiskolára és elvégzi, arról senki sem mossa le, hogy képzőművész. Az irodalomban nem így van. Hadd mondjam el, hogyan lesz valaki író Magyaror­szágon manapság. Az ember megír egy novellát, sorba áll vala­melyik szerkesztőségnél, a dör­zsöltebbek akár öt szerkesztőség­nél is. Ez furcsa dolog, gondol­juk csak el, hogy tegnap még senki volt és holnapra megjelent az írása és kezd valaki lenni. Egy képzőművész öt-hat évig készül arra, hogy képzőművész legyen. Egy írónak a készülésben senki nem segít. Egyedül kell megsze­reznie a szakmai gyakorlatot, sa­ját magának kell politikai tapasz­talatra szert tenni, ami nem könnyű. Hogy könnyebb-e ezt a kezdést sima novellákkal vagy sima írásokkal végrehajtani, avagy rögtön elő a farbával? Állí­tom, sajnos könnyebb, ha az em­ber sima dolgokkal kezd. Többen vádoltak minket, fia­tal írókat, hogy rendkívül irodal­­miasak vagyunk, hogy írásaink­ban nincs igazi tartalom. Honnan szerez az ember magának infor­mációkat? Az életből és az iro­dalomból. Mit jelent az, hogy az életből töltődünk? Van egy munkahelyünk, ahol minden­nap dolgozunk, mindennap ugyan­azok a „fejek”, ugyanazok­­ a problémák, tehát ez egy kicsi, na­gyon vékony ér. Marad a feltöltő­­désre az irodalom, amely sokkal vastagabb ér. Az ember arra tud időt szakítani, hogy este az ágy­ban olvasson. Ezért aztán az egész fiatal irodalmunk ilyen nagyon irodalmi. Én szívesen elmennék különböző gyárakba, tsz-ekbe vagy máshová egy időre dolgozni, ha erre anyagilag és adminisztra­­tíve megfelelő formát találnánk. Elek­ Judittal egyetértek abban a vonatkozásban: önmagunkat kell adnunk, vállalnunk kell vi­lágnézetünket, a marxizmust. Le­het, hogy kudarcok is érnek ben­nünket, de nem tehetünk mást, csakis így dolgozhatunk. BABARCZY LÁSZLÓ: A fiatal nemzedéknek be kell épülnie egy létező struktúrába. Fontos kérdés, hogyan épül be. Mit lehet tenni, hogy jobb legyen a helyzet? Ne­héz eldönteni egy kezdő művész­ről, mit akar, jót akar-e csinálni. Sokkal több lehetőséget kellene biztosítani a publikálásra a még kialakulatlan emberek számára, a munka számára. Még valami: sokszor az anyagi kérdések meg­oldatlansága, bizonytalansága okoz demoralizáló helyzetet. Ez minden területen így van. Akkor lesz valami jó dolog a fiatal mű­vészgenerációkból, ha nagyon bo­nyolultan és nagyon sok áttétellel politizálunk velük, mert nagyon könnyű forradalminak lenni, na­gyon könnyű művészi hitvalláso­­ka­t tenni. Félek, hogy a generá­ciós vita, a sima vagy durva jel­lemek bírálata eltereli a figyel­met az igazi kérdésekről. A tartós értékű művészet nehezebben, job­ban a személyiséghez és a kor problémáihoz­ kötődve születik. SZABÓ B. ISTV­ÁN: Arról van szó, hogy az a fajta kritikus in­dulat, ami a fiatal nemzedékeket majdnem mindig fűti és az a faj­ta ellenzékiség, amely most is észlelhető a fiatal írók és művé­szek tevékenységében, egészében véve a szocialista társadalom igé­nye, tehát a fiataloké, de amivel szemben kritikus indulatuk van, az is többnyire a szocialista tár­sadalom terméke. A fiata­lok bírálnak valamilyen jelensé­get, a szocializmus igényei szerint, szocialista tudatuk alapján,de ezt a jelenséget, mondjuk, az idősebb nemzedékek, mint saját munká­juk eredményét tarthatják szá­mon. Hol vannak a szocialista rea­lista képzőművészek vagy más művészek? — hangzott a kérdés. Itt vigyázni kell, mert előfor­dul­hat az is, hogy akik magukat szo­cialista-realista fiatal íróknak vagy művészeknek tartják, azok büszke rezignációval védenek va­lamilyen konzervativizmust, nem eléggé korszerű szemléletet. Én a magam munkaterületén úgy lá­tom, igazában nincs olyan jelentős mű, amely, ha valóban szocialista és a szocialista realizmusnak a korszerű megvalósítási formáit igyekszik megvalósítani, hogy az­zal szemben valamilyen terror fagyos légkört hozna létre. Marosi Gyulával­ is szeretnék vitatkozni, a simaság vagy nem simaság kérdésében. Előfordul­hat, hogy fiatal emberek si­mán indulnak és simán válnak olvasatlan írókká. Ugyanis, ha valaki simán indul, lehet, hogy ugyanolyan simán hullik ki. Én azt szoktam mondani fiatal szer­zőknek, hogy a csupán közölhető novellával, tehát olyannal, ame­lyik éppen eléri a közölhetőség szintjét, nem érdemes megjelenni, mert így nehezen válhat bárki is érdekes, izgalmas szerzővé. BALÁZSOVITS LAJOS: Ba­barczy beszélt a színházról. Egy rendezőnek és egy színésznek azonban nem teljesen azonosak a problémái. Nálunk generációs probléma nsincs. Nem is lehet amiatt, mert szükség van Ajtay Andorra, Kiss Manyira is és a fiatalok közül X-re, Y-ra, mert egymásra vagyunk utalva. Együtt kell dolgoznunk egymással, mert különben lehetetlen a színjáték. A befutásról csak annyit, hogy nálunk ez különösen lényeges, mivel a mi pályánknak egyetlen problémája a siker. A többi az mind csak másodlagos probléma. Az anyagi dolgok is. SZEPESI ATTILA: Az anyagi kérdés? Persze hogy probléma, hiszen mindenki a saját bőrén érzi. De szerintem nem mentség a művészetben, hogy nem csinálok valamit, mert nem volt rá pén­zem. De ha nekem odaadnának egy nagyobb összeget, én úgy érezném, hogy feladtam a függet­lenségemet, megvásároltak. SZEPESI ATTILA: Az is el­hangzott, hogy kevés a fórum. Szerintem nem kevés, hanem több, mint bármikor. Inkább az a probléma, hogy milyen az a fó­rum? Szerintem valami hiányzik, mert a kiválasztást nem az a ge­neráció végzi, amelyik a produk­tumot leteszi, hanem mások, előt­tünk járók, vagy még az előtt járó generációk. BELLA ISTVÁN: Én az eredeti témánkhoz szeretnék visszaka­nyarodni. Nekem az a véleményem, hogy minden író, költő, vagy művész mindenekelőtt csakis önnön ma­gára hallgathat. Minden író egye­dül van abban a pillanatban, amikor irni kezd. Tehát önnön maga erkölcsi tartása lehet a mérce. Elhangzott az a kifejezés, hogy társadalmi megrendelés. Abban az esetben, ha az író vagy művész érzi a társadalmi megrendelést és nem téveszti össze a hivatalos el­ismerés hajszolásával, író marad és író lesz. Például: 1954-ben megjelent Nagy László kötete, A Nap jegyese. Ezt a kötetet, bár a korabeli kritiká­kat nem ismerem, meglepetve ol­vastam 1960—1961-ben, s arra gondoltam,­­ hogyan jelenhetett meg amikor, 1954-ben. Úgy érzem, hogy Nagy László az akkori hiva­talos ízlés ellenére írta meg ezt a könyvet. Illyés nagyon szelleme­sen mondta valahol, hogy az iro­dalompolitika és a politikai iro­dalom között az a különbség, hogy úgy hasonlít egymásra, mint a szemüveg az üvegszemre. Sze­rintem ezt kell minden írónak szem előtt tartania és tisztán lát­nia. Talán jobban kellene bízni a fiatalokban. Többet rájuk bízni, többet kockáztatni merni. CSÁGOLY KLÁRA: Lausanne­­ban minden két évben rendeznek textilbiennálét, ahol korábban 40—50 éves művészek életútjuk teljesítményét tették le. Csak a legutolsó­ években történt meg, hogy főleg a népi demokratikus országokból, lengyel, cseh, jugo­szláv 26—30 éves művészek je­lentkeztek és európai szinten él­vonalban. Elgondolkoztató, hogy miért éppen tőlünk nem jelentke­zett ilyen produktum? Az állami támogatást valóban lehetne job­ban a fiataloknak adni. Ennek ellenére úgy érzem, hogy nem kellett megalkudnom, illetve szét­választanom a magam munkáját kétfelé. Az egyik az, hogy ipari tervező vagyok és ebből megélek. A közízlést figyelembe véve, tu­dom, hogy annak az emeléséhez is hozzájárulok. Ami esetleg nem fér bele az ipari árutermelésbe, az belefér egy kiállítás keretei­be. ELEK JUDIT: Szó esett itt ar­ról is, hogy van-e elég meg­felelő hely, fórum, publikációs lehetőség a fiatalok számára. Az hangzott el, hogy van, még sok is, csak nem olyanok, amilyenek­nek lenniük kellene. Tehát ma­gyarán, még sincs. Azt mondta, az a legnagyobb baj, hogy nem azok fogadják el, értékelik a mű­veket, nem az a korosztály vagy réteg, vagy az a társulás, amely létrehozza. Ha ahhoz nem is kell minden esetben megöregedni, hogy­ valaki megjelenhessen, de ahhoz, hogy elfogadóvá váljék, majdnem minden esetben. Nekem egyébként az az érzé­sem, hogy nincs elég fórum. És ami van, az nagyon nivellált és nagyon egyforma. SZEPESI ATTILA: Egy érde­kes megfigyelés: elhangzott itt irodalomról, művészetről néhány vélemény. Ennek alapján meg tu­dom mondani, kinek magas a fi­zetése, kinek alacsony, kinek van lakása, kinek nincs. MAROSI GYULA: Hadd szó­lok ahhoz a tételedhez, hogy ha te kapnál bizonyos összeget, elkö­telezettnek éreznéd magad, ezért valamit csinálnod kell. Ha te fel­veszed azt a bizonyos összeget és úgy gondolod, hogy most azért a pénzért neked valami olyasmit kell írni, hogy annak az elvtárs­nak, aki ezt az utalványt aláírta, tessék, akkor valóban az az igaz­ság, amit mondasz. De vélemé­nyem szerint, ha úgy nézed, hogy ezt a pénzt nem az az elvtárs fi­zette ki, hanem a munkatársaid filléreiből jött, akkor ezt ezeknek az embereknek köszönheted. És nekik tartozol érte. Egyébként nincs lakásom. BELLA ISTVÁN: Nem akar­tam a szerkesztőkérdésről beszél­ni, de ha már felvetődött, hadd tegyem hozzá, hogy a fiatalok nemigen kapnak szerkesztői fel­adatot. Károsnak érzem azt is, hogy a fiatalok és az öregek kö­zött nincs kapcsolat. Ez többek között annak is eredménye, hogy (Folytatás a 17. oldalon.)­ ­ g NÉPSZABADIAc kerekasztala a fiatal művészek helyzetéről Babarczy L Bolázsovics L Bálványos K Bella L Cságoly K. Döbrentei SC Elek X Marosi Gy. Szepesi A. Papp X Szabó B. L E. Fehér P. NÉPSZABADSÁG­ ­ 1969. december 25. csütörtök

Next