Népszabadság, 1969. december (27. évfolyam, 280-303. szám)
1969-12-25 / 300. szám
16 A magyar művészeti életben egészséges türelmetlenséggel jelentkeznek a fiatal írók, képzőművészek, színészek, rendezők, filmesek. A Népszabadság szerkesztősége ezért határozta el, hogy néhány fiatal művészt kerekasztal-beszélgetésre hív meg, hogy megismerjük e fiatal, többnyire pályakezdő emberek céljait és gondjait. A beszélgetésen részt vett: Babarczy László rendező, Balázsovits Lajos színművész, Bella István költő, Bálványos Huba grafikus, a Magyar Képzőművészeti Főiskola KISZ-titkára, Cságoly Klára iparművész, Döbrentei Kornél költő, Elek Judit filmrendező, Marosi Gyula író, Papp József költő, Szabó B. István kritikus és Szepesi Attila költő. .A szerkesztőséget a vitán E. Fehér Pál, a kulturális rovat helyettes vezetője képviselte. E. FEHÉR PÁL: A társadalomban, a művészi életben termékeny nyugtalanság észlelhető: az ifjúság helyet kér, követel magának. És ez a kívánság jogos, hiszen ez a nemzedék képességeit a szocialista társadalom érdekében kívánja kibontakoztatni. Ezen a véleménycserén arra szeretnénk választ kapni, hogy miként érvényesülhet manapság — a szó legjobb értelmében — egy fiatal művész? Milyenszubjektív és milyen társadalmi akadályokat kell leküzdenie képességeinek kibontakoztatásához? És milyen magatartás „a legkifizetődőbb” a „befutás”, a közlés szempontjából: vajon egy elvi megalapozottságú, a szocializmusnak elkötelezett magatartásformával lehet-e jobban helyet találni, vagy a simaság álsága segíti a pályakezdésben a művészt? Ezekre a kérdésekre várunk választ, természetesen nem a végső lezárás igényével, hanem sokkal inkább a személyes és a nemzedéki tapasztalataik alapján. BÁLVÁNYOS HUBA: Nehéz válaszolni: vajon a pályára jutás hogyan sikerülhet? Lassan úgy érzem, hogy a pártos törekvések képviselői kapnak szőkébb tereit, amíg viszont azok, akik a félreszorított helyzetükből 1956 után kitörtek vagy a kitörők nyomdokaiba lépnek, ezek tulajdonképpen arra hivatkoznak, hogy ők defenzívában vannak, nekik tér kell. Holott már régen nincsenek defenzívában. Érdekes, hogy egyre-másra szerveződnek csoportok, például a Szürenon-csoport vagy a belvárosiak. Miért ne legyenek? Viszont hol van a fiataloknak a szocialista realista csoportja? Az okok között szerepet játszik a bátortalanság, valamint annak a felismerése, amit én is hangoztatok, hogy kisebb a tér. A Képzőművészeti Főiskolán KISZ-titkár vagyok, meglehetősen jól ismerem a „terepet”. A szemléleti felkészültség, amely alapfeltétele kellene hogy legyen a későbbieknek, az már a főiskolán gyengébb, kevesebb annál, mint aminek lennie kellene. Nem érvényesül eléggé a világnézeti szűrő, a tehetség mellett nem vesszük eléggé figyelembe ezt az elemet, ami nem lehet mellékes számunkra. Tehát: ne pusztán arról legyen szó, hogy a fiatal művészek mennyire tudnak érvényesülni, hanem hogyan érvényesülnek munkájuk révén azok, akik vállalták a szocializmust. Ez legyen a döntőbb szempont. BELLA ISTVÁN: Magyarországon festő csak az lehet, aki dokumentummal rendelkezik. Amikor 18—19 éves gyerekembereket, akik bekerülnek a főiskolára, ideológiai felkészültségük és nem a tehetségük alapján ítélnek meg, ez alapvető bizalmatlanságra ad okot. Az ilyen kérdésről csak másodlagosan lehet beszélni. ELEK JUDIT: Az, amit Bella elmondott, abból egyetlen kategória hiányzott. Mi függ konkrétan a fiatalok egyéniségétől? Ha azt vizsgáljuk, hogy ma egy induló fiatal művész mit akar vagy mit tud a társadalom számára adni és milyen körülmények között tudja keresztülvinni, akkor elsősorban az lehet a kiindulás, hogy mit hozott magával, hogy mit csinál? Minden szakmában az esztétikai mércét kell érvényesítenünk. Ha nem így történik — az veszélyes... A művészeti szakszervezeteik harcot indítottak azért, hogy filmrendező, operatőr csattóiskola végzettségű egyén lehessen. A csatát — nyilván — megnyerik. De miért zárjuk le az érvényesülés útjait mesterségesen? Elhangzott az a kérdés is, hogy simasággal, avagy másként lehet-e jobban érvényesülni és az, hogy óriási hátrányban van, aki azt mondja, hogy szocialista, mert nagyobb tere és lehetősége van annak, akd azt mondja, hogy avantgardista, vagy az ellenzékiség látszatát kelti. A tapasztalat szerint jelenleg a simaság, legyen az látszatellenzéki simaság vagy úgynevezett „szocialista simaság” — ez a legcélravezetőbb. Ezzel a magatartás-formával szemben az a véleményem, ha valakinek van mondanivalója és van tehetsége ahhoz, hogy ezt mondja, akkor egész biztos vagyok abban, hogy még nálunk, a filmművészetben is, ahol az egyéniséget kifejezni a legnehezebb, egész egyszerűen keresztül tudja magát verekedni; számomra ez az egyetlen magatartásforma. Semmiféle kultúrpolitikai irányítás, akár adminisztratív vagy nem adminisztratív, nem helyettesítheti a saját felelősségérzetét. A kultúrpolitikai irányítás csak azokat a műveket, alkotásokat tudja támogatni, tűrni, tiltani, amelyeket mi létrehozunk. Amennyiben az ember vállalja a saját egyéniségét és vállalja a véleményét az adott társadalomról és megpróbálja azt lelkiismerete, tehetsége szerint kifejteni és azért a legvégsőkig harcol, akkor megtette azt, ami tőle telhető. DÖBRENTEI KORNÉL: Kérdezem: az irodalom területén a befutás a cél, vagy pedig az állapot? Van, aki úgy veszi ezt a befutást, hogy kellemes állapotnak tekinti, ha elegáns költőként mutatkozik, halvány tartalommal. Én mást tartok íróhoz méltó állapotnak. És tulajdonképpen itt kezdődika fiatalabb generáció összeütközése egy merevebb szemlélettel. Egy példát említenék: ha látom, hogy egy vállalatot rosszul vagy kevésbé jól vezetnek, és én segédmunkás vagyok, akkor esetleg elmondom három barátomnak, de az ügy lényegén ez nem változtat. Tehát fórumot kell teremteni, ahol hatásosan lehet cselekedni, intézkedni. Tehát nincs más mód, mint igazgatónak lenni, feltéve, ha eljutok odáig, s míg igazgató leszek, nem fogom ezeket az eszméket megtagadni. Társadalmilag egy fiatal költőnek is el lehet jutni olyan pozícióba, hogy ne kelljen ezekből az eszmékből engednie. MAROSI GYULA: Az irodalomban a tendenciák jobban megmutatkoznak, mint a festészetben? Ezt majdnem naivitásnak érzem. A főiskolai felvétel tényleg nehéz, már eleve jelentkezik a szelektálódás. Ez az íróknál nincs így. Ha valaki azonban egyszer bejut a főiskolára és elvégzi, arról senki sem mossa le, hogy képzőművész. Az irodalomban nem így van. Hadd mondjam el, hogyan lesz valaki író Magyarországon manapság. Az ember megír egy novellát, sorba áll valamelyik szerkesztőségnél, a dörzsöltebbek akár öt szerkesztőségnél is. Ez furcsa dolog, gondoljuk csak el, hogy tegnap még senki volt és holnapra megjelent az írása és kezd valaki lenni. Egy képzőművész öt-hat évig készül arra, hogy képzőművész legyen. Egy írónak a készülésben senki nem segít. Egyedül kell megszereznie a szakmai gyakorlatot, saját magának kell politikai tapasztalatra szert tenni, ami nem könnyű. Hogy könnyebb-e ezt a kezdést sima novellákkal vagy sima írásokkal végrehajtani, avagy rögtön elő a farbával? Állítom, sajnos könnyebb, ha az ember sima dolgokkal kezd. Többen vádoltak minket, fiatal írókat, hogy rendkívül irodalmiasak vagyunk, hogy írásainkban nincs igazi tartalom. Honnan szerez az ember magának információkat? Az életből és az irodalomból. Mit jelent az, hogy az életből töltődünk? Van egy munkahelyünk, ahol mindennap dolgozunk, mindennap ugyanazok a „fejek”, ugyanazok a problémák, tehát ez egy kicsi, nagyon vékony ér. Marad a feltöltődésre az irodalom, amely sokkal vastagabb ér. Az ember arra tud időt szakítani, hogy este az ágyban olvasson. Ezért aztán az egész fiatal irodalmunk ilyen nagyon irodalmi. Én szívesen elmennék különböző gyárakba, tsz-ekbe vagy máshová egy időre dolgozni, ha erre anyagilag és adminisztratíve megfelelő formát találnánk. Elek Judittal egyetértek abban a vonatkozásban: önmagunkat kell adnunk, vállalnunk kell világnézetünket, a marxizmust. Lehet, hogy kudarcok is érnek bennünket, de nem tehetünk mást, csakis így dolgozhatunk. BABARCZY LÁSZLÓ: A fiatal nemzedéknek be kell épülnie egy létező struktúrába. Fontos kérdés, hogyan épül be. Mit lehet tenni, hogy jobb legyen a helyzet? Nehéz eldönteni egy kezdő művészről, mit akar, jót akar-e csinálni. Sokkal több lehetőséget kellene biztosítani a publikálásra a még kialakulatlan emberek számára, a munka számára. Még valami: sokszor az anyagi kérdések megoldatlansága, bizonytalansága okoz demoralizáló helyzetet. Ez minden területen így van. Akkor lesz valami jó dolog a fiatal művészgenerációkból, ha nagyon bonyolultan és nagyon sok áttétellel politizálunk velük, mert nagyon könnyű forradalminak lenni, nagyon könnyű művészi hitvallásokat tenni. Félek, hogy a generációs vita, a sima vagy durva jellemek bírálata eltereli a figyelmet az igazi kérdésekről. A tartós értékű művészet nehezebben, jobban a személyiséghez és a kor problémáihoz kötődve születik. SZABÓ B. ISTVÁN: Arról van szó, hogy az a fajta kritikus indulat, ami a fiatal nemzedékeket majdnem mindig fűti és az a fajta ellenzékiség, amely most is észlelhető a fiatal írók és művészek tevékenységében, egészében véve a szocialista társadalom igénye, tehát a fiataloké, de amivel szemben kritikus indulatuk van, az is többnyire a szocialista társadalom terméke. A fiatalok bírálnak valamilyen jelenséget, a szocializmus igényei szerint, szocialista tudatuk alapján,de ezt a jelenséget, mondjuk, az idősebb nemzedékek, mint saját munkájuk eredményét tarthatják számon. Hol vannak a szocialista realista képzőművészek vagy más művészek? — hangzott a kérdés. Itt vigyázni kell, mert előfordulhat az is, hogy akik magukat szocialista-realista fiatal íróknak vagy művészeknek tartják, azok büszke rezignációval védenek valamilyen konzervativizmust, nem eléggé korszerű szemléletet. Én a magam munkaterületén úgy látom, igazában nincs olyan jelentős mű, amely, ha valóban szocialista és a szocialista realizmusnak a korszerű megvalósítási formáit igyekszik megvalósítani, hogy azzal szemben valamilyen terror fagyos légkört hozna létre. Marosi Gyulával is szeretnék vitatkozni, a simaság vagy nem simaság kérdésében. Előfordulhat, hogy fiatal emberek simán indulnak és simán válnak olvasatlan írókká. Ugyanis, ha valaki simán indul, lehet, hogy ugyanolyan simán hullik ki. Én azt szoktam mondani fiatal szerzőknek, hogy a csupán közölhető novellával, tehát olyannal, amelyik éppen eléri a közölhetőség szintjét, nem érdemes megjelenni, mert így nehezen válhat bárki is érdekes, izgalmas szerzővé. BALÁZSOVITS LAJOS: Babarczy beszélt a színházról. Egy rendezőnek és egy színésznek azonban nem teljesen azonosak a problémái. Nálunk generációs probléma nsincs. Nem is lehet amiatt, mert szükség van Ajtay Andorra, Kiss Manyira is és a fiatalok közül X-re, Y-ra, mert egymásra vagyunk utalva. Együtt kell dolgoznunk egymással, mert különben lehetetlen a színjáték. A befutásról csak annyit, hogy nálunk ez különösen lényeges, mivel a mi pályánknak egyetlen problémája a siker. A többi az mind csak másodlagos probléma. Az anyagi dolgok is. SZEPESI ATTILA: Az anyagi kérdés? Persze hogy probléma, hiszen mindenki a saját bőrén érzi. De szerintem nem mentség a művészetben, hogy nem csinálok valamit, mert nem volt rá pénzem. De ha nekem odaadnának egy nagyobb összeget, én úgy érezném, hogy feladtam a függetlenségemet, megvásároltak. SZEPESI ATTILA: Az is elhangzott, hogy kevés a fórum. Szerintem nem kevés, hanem több, mint bármikor. Inkább az a probléma, hogy milyen az a fórum? Szerintem valami hiányzik, mert a kiválasztást nem az a generáció végzi, amelyik a produktumot leteszi, hanem mások, előttünk járók, vagy még az előtt járó generációk. BELLA ISTVÁN: Én az eredeti témánkhoz szeretnék visszakanyarodni. Nekem az a véleményem, hogy minden író, költő, vagy művész mindenekelőtt csakis önnön magára hallgathat. Minden író egyedül van abban a pillanatban, amikor irni kezd. Tehát önnön maga erkölcsi tartása lehet a mérce. Elhangzott az a kifejezés, hogy társadalmi megrendelés. Abban az esetben, ha az író vagy művész érzi a társadalmi megrendelést és nem téveszti össze a hivatalos elismerés hajszolásával, író marad és író lesz. Például: 1954-ben megjelent Nagy László kötete, A Nap jegyese. Ezt a kötetet, bár a korabeli kritikákat nem ismerem, meglepetve olvastam 1960—1961-ben, s arra gondoltam, hogyan jelenhetett meg amikor, 1954-ben. Úgy érzem, hogy Nagy László az akkori hivatalos ízlés ellenére írta meg ezt a könyvet. Illyés nagyon szellemesen mondta valahol, hogy az irodalompolitika és a politikai irodalom között az a különbség, hogy úgy hasonlít egymásra, mint a szemüveg az üvegszemre. Szerintem ezt kell minden írónak szem előtt tartania és tisztán látnia. Talán jobban kellene bízni a fiatalokban. Többet rájuk bízni, többet kockáztatni merni. CSÁGOLY KLÁRA: Lausanneban minden két évben rendeznek textilbiennálét, ahol korábban 40—50 éves művészek életútjuk teljesítményét tették le. Csak a legutolsó években történt meg, hogy főleg a népi demokratikus országokból, lengyel, cseh, jugoszláv 26—30 éves művészek jelentkeztek és európai szinten élvonalban. Elgondolkoztató, hogy miért éppen tőlünk nem jelentkezett ilyen produktum? Az állami támogatást valóban lehetne jobban a fiataloknak adni. Ennek ellenére úgy érzem, hogy nem kellett megalkudnom, illetve szétválasztanom a magam munkáját kétfelé. Az egyik az, hogy ipari tervező vagyok és ebből megélek. A közízlést figyelembe véve, tudom, hogy annak az emeléséhez is hozzájárulok. Ami esetleg nem fér bele az ipari árutermelésbe, az belefér egy kiállítás kereteibe. ELEK JUDIT: Szó esett itt arról is, hogy van-e elég megfelelő hely, fórum, publikációs lehetőség a fiatalok számára. Az hangzott el, hogy van, még sok is, csak nem olyanok, amilyeneknek lenniük kellene. Tehát magyarán, még sincs. Azt mondta, az a legnagyobb baj, hogy nem azok fogadják el, értékelik a műveket, nem az a korosztály vagy réteg, vagy az a társulás, amely létrehozza. Ha ahhoz nem is kell minden esetben megöregedni, hogy valaki megjelenhessen, de ahhoz, hogy elfogadóvá váljék, majdnem minden esetben. Nekem egyébként az az érzésem, hogy nincs elég fórum. És ami van, az nagyon nivellált és nagyon egyforma. SZEPESI ATTILA: Egy érdekes megfigyelés: elhangzott itt irodalomról, művészetről néhány vélemény. Ennek alapján meg tudom mondani, kinek magas a fizetése, kinek alacsony, kinek van lakása, kinek nincs. MAROSI GYULA: Hadd szólok ahhoz a tételedhez, hogy ha te kapnál bizonyos összeget, elkötelezettnek éreznéd magad, ezért valamit csinálnod kell. Ha te felveszed azt a bizonyos összeget és úgy gondolod, hogy most azért a pénzért neked valami olyasmit kell írni, hogy annak az elvtársnak, aki ezt az utalványt aláírta, tessék, akkor valóban az az igazság, amit mondasz. De véleményem szerint, ha úgy nézed, hogy ezt a pénzt nem az az elvtárs fizette ki, hanem a munkatársaid filléreiből jött, akkor ezt ezeknek az embereknek köszönheted. És nekik tartozol érte. Egyébként nincs lakásom. BELLA ISTVÁN: Nem akartam a szerkesztőkérdésről beszélni, de ha már felvetődött, hadd tegyem hozzá, hogy a fiatalok nemigen kapnak szerkesztői feladatot. Károsnak érzem azt is, hogy a fiatalok és az öregek között nincs kapcsolat. Ez többek között annak is eredménye, hogy (Folytatás a 17. oldalon.) g NÉPSZABADIAc kerekasztala a fiatal művészek helyzetéről Babarczy L Bolázsovics L Bálványos K Bella L Cságoly K. Döbrentei SC Elek X Marosi Gy. Szepesi A. Papp X Szabó B. L E. Fehér P. NÉPSZABADSÁG 1969. december 25. csütörtök